1988. NOVEMBER
Egy gyors hír: Tennó Héka még él szegényke, de mostanában már naponta kap annyi vért, hogy egy közönséges, nem isteni eredetű szív és vese azt már biztosan nem bírná.
Habár ez nektek valószínűleg teljesen mindegy, hiszen messziről jött ember azt mond, amit akar, a tisztesség úgy kívánja, hogy helyreigazítsam magam. Az előző levélben azt állítottam, hogy 100 millió újévi üdvözlő lapot ad ki a posta (Sóva 64-re készülvén). Egy kicsit tévedtem. Tegnapelőtt forgalomba került mind a 3.6 milliárd darab. Természetesen lottószámmal ellátva. Ami azt jelenti, hogy minden japánra, legyen csecsemő vagy 100 éves, 30 darab jut belőle. A tévedésem onnan ered, hogy kb. 100 millióval több ez a mennyiség, mint tavaly ilyenkor volt. És még ekkora készlet mellett is, a nyitáskor minden postafiók előtt hosszú sorok álltak, a tokiói főpostánál például kb. 400 ember várakozott. Ti, akik most sorban írjátok, hogy kevés a papír otthon, el tudjátok képzelni, mekkora mennyiség ez?! És hogy létezik olyan nyomdai kapacitás, amelyik ezt színesben, határidőre ki tudja nyomni?
Biztos vagyok benne, hogy ez jobb kör volt, mint Willie Foggé. A dolog azzal kezdődött, hogy konferenciára mentünk Tokusimára. A japán tudományos konferencia egy sajátos műfaj, de ezt a témát most csak az engem személy szerint érintő vonatkozásban érintem. A nagy horderejű eseményre kemény munkával készültünk, méghozzá öten a laborból (professzor, társprofesszor, én + két hallgató). Ami engem illet, én úgy éreztem magam, mintha én lennék Dr. Jekill és Mr. Hyde, vagy ha úgy tetszik, a koldus és a királyfi egyszemélyben. Tudathasadásom magyarázata az, hogy egyrészt a konferencia hivatalos résztvevőjének, másrészt egy turistának a programját kívántam megvalósítani - egyszerre. Kollégáim az első pillanatban még nem fogtak gyanút, mert a sinkanzenre szabályos öltözékben szálltam fel, (öltöny, nyakkendő), és nem is sejtették, hogy a csomagomban turista egyenruha (farmer, tornacipő) is lapul. De amikor a vonaton lelkes főnököm elővette az 1000 oldalas konferencia-kiadványt, hogy az utazás során azt tanulmányozza, én viszont az útikalauz után nyúltam, kissé csodálkoztak. És amikor a főnök 10 perccel később lebillent fejjel, ölében a vaskos kötettel már édesdeden aludt, én viszont arról magyaráztam a hallgatóknak, hogy Amateraszu istennő miért adta vissza a napot az embereknek, megállapítottam, hogy hibbantnak néztek. Talán igazuk is volt.
A konferencia remekül sikerült. Előadásomat élénk érdeklődés kísérte, annak ellenére, hogy japán helyett angolul adtam elő. Diákjaim is sikerrel debütáltak. Találkoztam néhány régebbi kollégával és baráttal, ott volt a teljes fukuokai gárda, akiknél tavaly nyáron vendégeskedtünk. Külföldi is volt, rajtam kívül kettő a 400 megjelentből.
A dolog informális része sok átütő élménnyel szolgált. Az egyik, hogy mind az öten egy szobában aludtunk! Pizsama helyett jukatában, szorosan egymás mellé helyezett matracokon, a társprofesszor lábtól. A professzor rendelte el a lámpaoltást, miután bőbeszédűsége szolgáltatta az esti mesét, reggel pedig az ő vekkere jelezte az ébresztőt. Segédje kapcsolgatta a TV-t, alvás előtt ki, ébredés után be. Az egyik hallgató megmutatta, mit jelent a híres japán előzékenység a gyakorlatban: első este, fürgén és minden felszólítás nélkül előzékenyen elfoglalta a legbelső, legjobb matracot, udvariasan kijelentette, hogy ma este nem kíván fürödni, és hogy garantáltan megizzadjon, jukatájára még egy mellényt is húzott, mielőtt a paplan alá bújt. Reggel aztán frissen, fiatalosan, mielőtt bárki megmozdult volna, előzékenyen elfoglalta a mosdót, és alapos tisztálkodásával megelőzte, hogy nekünk sok időnk teljen el az ilyen műveletekkel.
Túléltük azért, méghozzá vidáman a három napos szimbiózist.
Az elmaradhatatlan esti vendéglőlátogatások ismét csak kulturális kincsesbányaként szolgáltak. Ilyen alkalmakkor, az ital hatására a férfiak itt is, mint mindenütt a világon, megnyilvánulnak. Kiderült például, hogy van, aki szívesen látná, ha legközelebb is a Berlin - Róma - Tokió tengely oldalán állna Magyarország, bár (idézem) "ez kevéssé valószínű, mivel az utóbbi időben eléggé gyengék vagytok". Az is kiderült, hogy a szexuális tartalma miatt Japánban betiltott, egyébként Nyugat-Európában kincseket érő 150 éves, eredeti ukijo-e (fametszetek, többek között van Gogh munkásságára döntő hatással lévő képek) közül egy az egyik ismerős professzor birtokában van. Családi ereklyeként száll apáról fiúra, nemzedékek óta, és arra használják, hogy a család lányait felkészítsék az életre. A prof elbeszélése szerint nagyon fontos, hogy megmutassák a lányoknak: "így kell csinálni, lányom, tanuld meg!" Fény derült továbbá generációs konfliktusokra, egyetemi belső ügyekre, a japán férfi viszonyára a nyakkendőhöz, a japán humor mibenlétére, valamint arra, hogy Szuzuki szan most evett életében először o-konomi-jakit, ami döbbenetes dolog, mivel ez egy nagyon népszerű étel, nevezett szan pedig igazi ínyenc.
No de nagyon elkalandoztam az eredeti témától. A konferencia negyedik és egyben utolsó napján úgy döntöttem, hogy megérett az idő, hogy átváltozzam turistává, és csendben felültem a gyorsvonatra. Ezzel megkezdődött utazásom, mely két teljes napig tartott.
Tokusima kb. 200 ezer lakosú kisváros. Külön értéke számomra, hogy este európai szintű sötétség borítja be, nem úgy, mint Tokiót, amely viszont sokak szerint a világ legfényesebben kivilágított városa. Bizony, amikor érkezésem után Ecki barátommal egy este bevonatoztam, és először léptem ki este a metró feljárójából Sibuján, akkor értettem meg, mit jelent az a kifejezés, hogy földbe gyökeredzik az ember lába. Sibuja fantasztikus erejű neonfényei, párosulva az ott korzózó hatalmas tömeg látványával, kifejezetten fizikai nyomás érzetét keltették. Azóta nagyon megkedveltem az egészet, de a borzongató sötétség, amikor csak az utcalámpák égnek, valahogy ismerőssé tették a kisvárost. Japán kollégáim viszont azonnal elkezdték mondogatni, hogy milyen bizonytalanul érzik magukat.
Tokusima azért nem a középkorban él. Van repülőtere, óriási kikötője (odafelé komppal mentünk, amin az egész másodosztályú utastér egy nagy szőnyegből állt), autópályáján sem Trabantok száguldoznak, hanem Hondák, Toyoták, Nissanok. Egyeteme is van (különben hol lett volna a konferencia), és onnan is mágneskártyával lehet telefonálni Jokohamába, a szokásos módon, utcai telefonfülkéből...
Reggel 8-kor hagytam el Tokusimát, hogy átszeljem vonaton Sikoku szigetét. Ez a legkisebb a négy fősziget közül, és úgy tartják, hogy ezt érintette a legkevésbé a modern élet (forgó)szele. Neve azt jelenti, hogy Négy Ország, mivel négy vetélkedő földesúr birodalma volt az egész, hosszú időn át. Én úgy láttam, hogy a Japán csodálatos szépségét nyújtó hegy-völgy-tenger-folyó kompozíció itt is ugyanolyan szép, mint másutt. A különbség talán abban van, hogy itt a rizsföld aránya a betonhoz képest az előbbi javára tolódott el, valamint, hogy az általában kevert lombos erdő-fenyő-pálma növényzetben itt a lombos erdő dominált.
Miután a gyorsvonat másfél óra alatt legyűrte a Tokusima és Takamacu közötti, mintegy 120-150 km-nyi távolságot, egy párszor meg-megállván eközben, a hangosbemondó a szokásosnál még két szinttel feljebb srófolta udvariassági szintjét, amint bejelentette: "Kedves utazóközönségünk, hálásan köszönjük, hogy járatunkat igénybe vették. Hamarosan áthaladunk a Szeto-ó-hasin. Mostantól a hídról szóló ismertetőnket hallják." Egyik praktikus kollégám már előzőleg lemérte, hogy a gyorsvonat 7 perc alatt halad át a hídon. Bátran állíthatom tehát, hogy a hangszórókból ettől kezdve 7 percen át áradt egyfolytában az információ, amit (legkorábban) jövő nyáron akár Ti is meghallhattok az ott készült 7 perces videófilmemről. A Szeto-ó-hasi állítólag a világ leghosszabb tengeri hídja. Amint azt egyszer már meg is írtam, 12 km hosszú, és vagy 5 szigeten halad át. Amit azonban még én sem tudtam, az az, hogy a legalacsonyabb pontja is 60 m magas! A legmagasabb pedig 180 m. És azt sem tudtam, milyen érzés lenézni onnan a tengerre, ahol valahol mélyen alattunk vonulnak a hajók. Fantasztikus élmény, elhihetitek. A híd különben kétszintes, alul mennek a vonatok, felül az autópálya. Amit viszonylag kevés autó vesz igénybe, mert a hídhasználati díj nagyon magas: egy menet 6000 jen!
... amelyet szintén "harcolásra használtak", hogy Zoli szóhasználatával éljünk. Ezúttal a Himedzsi kastélyról van szó. Visszaérvén a fő-főszigetre, Honsúra, a gyorsvonatot Okajámán kicseréltem a sinkanzenre, majd magam mögött tudva újabb kb. 100 km-t, fél óra múlva kiszálltam Himedzsiben. Ebben a modern kisvárosban van az egyik legrégibb, de mindenképpen legnagyobb japán vár. Külön értéke, hogy nem rombolták le, és ezért nem esett áldozatul a restauráció borzalmainak sem: megmaradt fából, kőből épített várnak, ahelyett, hogy beton-fém-üveg utánzattá vedlett volna át. Bástyáival, lőréseivel, falaival és vizesárkaival a város fölötti hegyen magasodva, impozáns látvány, és főtornyából gyönyörű a kilátás. Futó megtekintése is 2,5 órámat vette igénybe, és ezen nem segített az sem, hogy külön idegenvezetőm is akadt. Sőt. A bejáratnál ugyanis végzetes hibát követtem el. Megkérdeztem a pénztárost, hogyan értsem azt a feliratot, hogy "angol nyelvű vezetés ingyen". Csak ne kérdezzen az ember Japánban! Azonnal odaintettek egy középiskolás srácot, akinek "önkéntes idegenvezető" felirat fityegett a mellén. A fiú ezután szorgalmasan kísérgetett végig a váron, minden egyes fal előtt megállt, felszólított: "Look!", majd elkomorult és talányos csöndbe burkolózott. "Én készültem!" sugallta tekintete. Ezek után figyelmesen végighallgatta magyarázatomat a látottakról. Később átváltottam japánra, azt jobban értette. Mivel a végén nem fizetett, a pénztárnál lógó feliratnak legalább a második része ("ingyen") igaznak bizonyult.
Azért annyit sikerült megtudnom vezetőmtől, hogy mélyen helytelen a "Harakiri Bástya" elnevezés, mert a tudósok bebizonyították, hogy a vár védői - a legendával ellentétben - sohasem követtek el tömeges öngyilkosságot a nevezett bástyán, minthogy a leggondosabb elemzés sem mutatott ki vérnyomokat a bástya falain és padlóján. Engem persze nem is lehetett volna átverni, mert én már addigra tudtam, hogy arra egyetlen japán harcos sem vetemedett volna, hogy a főtoronyhoz ennyire közel kövessen el harakirit!
Következett Kóbe. Nevét, aminek jelentése mondjuk "Isten ajtaja", bizony isten, úgy olvastam volna, hogy sinto, mert ugyebár minden kandzsit többféleképpen is lehet olvasni. A vallást jelölő sintó szó második jelét egyébként másképpen írják, és szó szerinti jelentése "Isten útja".
Újabb egy óra robogás, és ott álltam Isten ajtajában, a Szannomija pályaudvaron. Rögtön éreztem, hogy ha ez az a bizonyos hely, akkor én már nagyon gyakran álltam ott. Ezek szerint Isten is betonrengetegben lakik, nagyon sok nyüzsgő ember társaságában, neonfények alatt, rohanó autók, vonatok között.
Délutáni városnézésem legfontosabb tárgya Kóbéban a Port Island (japánul Póto Airando) megtekintése volt. Ez egy mesterséges sziget. Nem kell hüledezni, a hollandok tengerbeépítő aktivitása semmi ahhoz képest, ami itt folyik. Csak az Ószaka-öbölben három ilyen sziget van, és egyszer több, mint két órát tartott, amíg megtaláltunk egy hajót, amit a Tokió-öbölbeli Harumi mesterséges mólón kellett megkeresnünk. A Port Island-et kb. 30 m magas betongát veszi körül! A sziget olyan nagy, hogy komoly autóutak vannak kiképezve rajta. Ezen kívül 6-7 megállója van rajta a Portliner nevű egysínű magasvasútnak, ami körbevisz a szigeten. Felépítették ide a jövő városát, ami ezúttal nem egy falanszter benyomását kelti, mint pl. az én egyetemem 10 emeletes betonépületei, hanem fantasztikus formákban tervezett épületek (felhőt is karcol némelyik), parkok együttese a tenger közepén. Az épületek egy része a fiatalok kedvelt szórakozóhelye. Van ott mozi, Exotic Town nevű, vadnyugati vendéglőt utánzó zenés étterem, kávémúzeum-kávéház, vidám park, és főleg sok-sok pad a szerelmespároknak, akik ezen a helyen levetik gátlásaikat, és még arra is képesek vetemedni, hogy egymás kezét fogva üldögéljenek!
Kóbéban megszálltam Zsuzsa egyik amerikai barátnőjénél, akinek japán férjét nemrégiben helyezték át oda Jokohamából, fontos embernek. Annyira, hogy átmenetileg két lakást is kaptak, ami nekem nagyon jól jött. Mivel másnap korán akartam Narába tovább menni, nem vártam meg, amíg a ház ura éjfélkor hazajön a munkából, csak üdvözöltem telefonon, és lefeküdtem aludni.
Amikor másnap felébredtem, találkozhattam a ház urával. Nagyon izgatott volt. Előző nap ugyanis gyanútlanul megkérdeztem a feleségét, melyik a legegyszerűbb útvonal Narába? Nem tudtam, hogy ezzel kb. 1,5 órás tervezői feladatot adtam a férjnek és kollégáinak. Reggelre várt a megoldás (ugyanaz, amit én is kigondoltam), és a pizsamás, álmos férj első kérdése:
Kedves olvasóm, Te, aki már oly sok szövegemen rágtad át magad, tedd le most a levelet egy pillanatra, és próbáld meg kitalálni, mi lehetett Ikeda szan első kérdése hozzám? Segítségül: a kötelező udvariassági formulákon már túl voltunk.
Megvan? Írd majd meg, mire gondoltál! Látatlanban lefogadom azonban, hogy nem talált! A helyes válasz ez:
"Hánykor kezdődik a szemináriumod Narában?"
Akármennyire is csalódott bennem Ikeda szan, aznap nem volt szemináriumom Narában. Volt viszont buddhista templom és sintó szentély, Nagy Buddha, Öttornyú Pagoda, múzeum, hegy, tó, erdő, perecet kunyeráló szelíd őzikék az utcákon. No meg tömeg is volt, mert mindeme szépség közepébe beletették a Selyemút Fesztivál szörnyű műanyag pavilonjait, ahova az iskolások egyenruhás csoportjai vonultak, libasorban.
Nézzétek el nekem, hogy nem írom le jobban Narát. Más műfaj a kép és a szöveg, egyébként sem útikönyv ez, hanem levél. Álljon itt csak annyi, hogy egy röpke 1 órás vonatút volt még hátra Kiotóig, majd a sinkanzennel "csak egy gyors utazás, jusson eszedbe a Napról", - és a felkelő Nap országában tett körömet alig 3 óra múlva befejeztem, 500 km-rel távolabb, Jokohama Midori kerületében, Fudzsi-ga-oka 2-41-21 szám alatt, ahol addigra már Zsuzsa a paprikás krumplit is, és az evőpálcikát is odakészítette az asztalra.
Jött a hír: cserélik a tatamit, vagyis a konyha és a fürdőszoba kivételével a lakás teljes padlóját. Kicsit idegesek lettünk: most biztosan rumli lesz, ki kell pakolni a lakásból, nyilván nem könnyű dolog ez, tudjuk mi, mi az a padlóburkolás. Szóval volt aggodalom.
Gyanús volt, hogy egy napra 3 lakást terveztek be, de, gondoltuk, lehet, hogy 20 munkás jön, ki tudja. Be is állított korán reggel - 2 ember, köszöntek, kiléptek a cipőjükből, beléptek a szobába, csak úgy huss! - felkaptak két nagy darab matracot, és uzsgyi! Ezután sorban derültek ki a fortélyok. Először is, a tatami vastagsága 8-10 cm (hogy kemény, azt addig is éreztük). Másodszor, a tatami alatt kb. 20 cm-es szigetelő réteg van ("Hungarocell"). Nagy tévedés tehát azt hinni, hogy a japán csak úgy, a földön fekszik - ha összeszámoljuk, kiderül, hogy a matracokkal együtt több réteg van alattuk, mint egy európai alatt. Aztán, hogy a tatamin egy külön gyékény borítás van, és csak azt kell kicserélni. Ez viszont kemény meló, mert a régit le kell szedni, és a kemény préselt nádból készült matracra rá kell szabni és varrni az új borítás szegélyét.
Ekkor tudtuk meg igazán, hogyan dolgozik a japán munkás. Sör, cigaretta és megállás nélkül, reggel 8-tól délután 5-ig, fantasztikusan nagy gyakorlattal szabták, varrták, forgatták, hurcolták a tatami-darabokat. Időnként beszaladtak a lakásba, odébbtettek egy-egy bútort, és folytatták a következővel. Mindössze egy teát fogadtak el, és már röpült is újra a tű és a cérna. Délre készen voltak az egész lakással, mind a 18 db tatami a helyén, tárgyaink, mintha sosem mozdították volna őket. A régi sárga színt friss zöld váltotta fel, és fűszag költözött a lakásunkba. De mivel mi már csak ilyenek vagyunk, aggodalomra most is találtunk okot. Egyesek szerint, ha nem szárítjuk ki eléggé a tatamit, féreg is lehet a vendégünk. Reméljük, ezt azért sikerül elkerülnünk, még ha nem is dörzsöljük végig térdencsúszva, naponta száraz ronggyal az egész lakást.
Egy szép napon telefonál egy ismeretlen professzor: felkér arra, hogy írjak egy cikket. Mint mondja, ő a Japán Mérnökképző Társaság elnöke, van egy folyóiratuk, annak a januári száma azzal fog foglalkozni, hogy milyen a mérnökképzés helyzete különböző országokban, nem lenne-e kedvem nekem is írni a magyarról? Nem baj, ha angolul lesz. Mondom, hogy kész örömmel, mert már magam is gondolkoztam a témán.
Néhány nap múlva hoz egy terjedelmes borítékot a posta, a feladó: (na, ezt lehet gyakorolni, nyelvgyötrő a javából) "Nihonkógjókjóikukjókai". Aha, ez az a bizonyos társaság. A borítékban a hivatalos felkérés, részletes témamegjelölés, formai előírások, és a nyomdai formának megfelelő űrlapok, ahol minden egyes kandzsi helye halványkékkel elő van nyomva. Nem tesz semmit, ezt már ismerem, minden konferenciakiadvány így készül itt. Ettől tart egy hétig a szöveg ráncbaszedése, nem pedig egy napig. Utána viszont már azonnal fotózható az egész. És ekkor, mint derült égből a villámcsapás, ér a következő mondat: szíveskedjek összefoglalni mondandómat 2, azaz kettő oldalban! A magyar és a japán mérnökképzés összehasonlításáról. Mivel viszont egy japán dzsosu nem esik kétségbe, hanem csak annyit mond: "gambarimaszu!" (fel a fejjel!), nekikezdtem. Azonnal láttam, hogy itt a kicsinyítő másológép nem jöhet szóba (betűnagyság, sűrűség rögzítve). Csak a szövegből lehet húzni. Előszörre sikerült, 6 oldalban. Megírni. Ekkor jutott eszembe a cipőkanál. 4 oldalnál az az ötletem tám., hogy egyes szavakat kih vagy röv. De annyira azért még érti jap. olvasó az angolt. 3 oldalnál tel. prof.nak, nem lehetne-e mégis 3 old.? Prof. helyett titknő, prof. USA, el. Vissza nov.9, határidő okt31. További húzás, 2 old+ 1 mondat! Ekkor arra gond., mit csinálnak a benyomóemberek a Tok. metróban. Mély lélegz., és megvan! Sikerült! Összehas.amagyarésajap.mérn.képz.összesen2old.ban!Ésmégegyviccetissikerültbeleírniavégére!
Akit érdekel, annak szívesen elküldöm - a kicsinyített másolatot.
Tudjátok, ez az a bizonyos, ami vagy elmarad, vagy a szeminárium marad el. Ez utóbbi történt, hála a császárnak. De - és ezt igazán nem a császár életével összefüggésben mondom - akkor már inkább a szeminárium! A feladat az volt, hogy laborunk készítsen egy plakátot arról, hogy mit csinálunk mi itt, de úgy, hogy azt bárki megérthesse. A buzgó hivatal még egy szellemes címet is kitalált nekünk, hogy aszongya: "Tokeru ha, dó iu koto ka?" Szabad fordításban: "Mit nevezünk oldódásnak?" Kedves, egyetlen japánul tudó levelezőpartnerem, ellenőrizd, kérlek, sikerült-e a fordításba belevinnem a japán szellemességet és könnyedséget?
Elkezdtük készíteni a művet. Miközben főnökünk egy rögtönzött előadás keretében vázolta a feladatot (reggel 10:00-tól 10:30-ig), én egy papírra lerajzoltam, hogyan képzelem el a dolgot: az oldat közepén csücsül egy pozitív ionnak rajzolt kislány, akit körbevesznek a karjukat nyújtogató negatív (fiú)ionok, erősen komplexet képezve vele, miközben rakoncátlan vízmolekula-bébik bőgnek körülöttük. Aztán lerajzoltam diákjainkat, számítógép előtt görnyedve, Radonai szant, egyik kezében lombikkal, másikban egy hatalmas szótárral. Szép mű volt, nem értették. A főnök szerint a "komplexképződés túl nehéz fogalom egy átlagembernek", Szuzuki szan pedig célzatosan megkérdezte, tudom-e a plakát címét. 10:30-kor azt hittem, vége az ülésnek, de nem, csak azért álltunk fel, hogy megtekintsük a plakát számára adott kartonlemezek méreteit. 11:30-kor végre két csoportra lettünk osztva, két kartonnak szentelve 3-3 embert. Az egyikért én lettem a felelős. Szuzuki ekkor azt mondta: "Most annyit viccelhetsz, amennyit akarsz!" 12-kor ebédszünet, majd újra a néma, csoportos homlokráncolás. 2-kor feladtam. Három papírra leírtam, mi legyen a szöveg, adtam nekik 2 ábrát, és akárcsak a főnököm, elvonultam. Kiderült, hogy erre vártak, és boldogan elmentek plakátot csinálni. Csinálták, csinálták. Másnap (szombaton) reggel 10-kor kész volt az egész. És - most fogódzz meg! - két srác egész éjjel nem aludt, mert azt csinálta! Nem mondom, szép lett, a számítógép gyönyörű színes betűket készített, szakmailag jó is volt, de szellem az nem volt benne. És az átlagember egy kukkot sem értett belőle. Bezzeg a szomszéd labor plakátja! Azon vidáman fogócskáztak az elektrongyerekek, bizony ám.
Ennek örömére ettünk egy jó kis adag sült tésztát az egyik felállított sátorban Zolival, és ezzel kész is volt a macuri.
A "gyakorlás" nagyon fontos. Nemcsak a földrengés megelőzési-, illetve riadóintézkedéseket gyakoroljuk (Japánban a balesetvédelmi oktatást is komolyan veszik), ez végül is nagyon célszerű dolog, ha roppant unalmas is. Vannak hallgatók, akik gyakorlás címén egy fél évet azzal töltenek el, hogy szórul szóra végigcsinálják, amit előzőleg valaki már kimért, felfedezett, megalkotott. Mert ha az illető egyszer már megcsinálta, az csak jó lehet, azt meg kell tanulni. Hogy ilyenkor is lehet élesben , új témán gyakorolni - amikor ezt mondtam, ismét süket fülekre találtam.
A legfurcsább számomra a konferenciák előtti gyakorlás. Stopperrel a kézben, próbálnak. A diákok kötelezően a nyilvánosság előtt, a nagyobb ember csak úgy magának, bezárkózva a szobájába. Minden mondatot, minden kifejezést megtanulunk, begyakorlunk, legyen az néhány perces, vagy egy órás előadás. A legtöbben a szöveget előre szóról szóra leírják, és gyakorlás közben mindannyiszor átírják, ahányszor csak szükséges, hogy flottul menjen, időre. Nem mondom, néha tényleg nem mindegy. Például azon a konferencián, ahol 7, azaz hét percet adtak az előadónak, s mivel ez nem a más konferenciákon is szokásos témabevezető jellegű hozzászólás ideje volt, hanem az illető előadása, ezért külön, minden előadónak biztosítottak időt a szövegét követő vitára: ezt kettő, azaz kettő percben határozták meg!
De ha nem ilyen szoros a menetrend, vagy az ember képes szabadon beszélni egy témáról, a gyakorlás akkor is elengedhetetlen. Jellemző eset: konferenciára mentem a múltkor, az előadásom hétfői napra esett. Előtte szombaton szünnapom volt, amit ki is vettem, ráadásul pénteken nemzeti ünnep volt. A szomszéd labor professzora, akivel mellesleg kölcsönösen kedveljük egymást, kedden megkérdezte, megtartottam-e előadásomat, és jól sikerült-e. Válaszomtól megnyugodott, és elmondta, hogy már attól tartott, hogy elfelejtettem a konferenciát, mivel nem látott felkészülni! Hogy egy előadás attól még jó lehet, ha az ember szabadon beszél, ne adj isten, rögtönöz a szövegben, és hogy lehet jól beszélni hosszas begyakorlás nélkül is? Hát igen, különbözőek vagyunk.
Nevezett szan új fiú, most jött hozzánk Szendaiból, hogy fél év alatt megtanulja a szakmát. Ambiciózus gyerek, nem mondom. Első nap leültetett, és közölte velem, hogyan tervezi az egészet, és mit vár tőlem (merthogy én vagyok a főnöke). Ekkor hangzott el az a jó kis mondata: "Mindenre taníts meg, kérlek!" Adtam neki egy halom angol és japán olvasnivalót. Két nap múlva jön, hogy kérdései lennének, ráérek-e másnap, hozná a magnóját. Mondom neki, rendben, jöjjön csak. Erre jön, és tényleg hozza a magnóját! Szelíden elém tolja az egyik saját cikkemet, és megkér, hogy most jó hangosan olvassam el az egészet, ide bele neki a mikrofonba! Kérdem, minek ez neki? "Hát, gyakorolni az angolt". Mondom, hogy akkor talán nem egy született angol szövegén kellene próbálkoznia? Rengeteg oktató anyag van kazettán mindenütt. "De ez szakma" - így a válasz. "És mit fog a felvétellel csinálni?" - kérdezem. Most rajta az értetlenkedés sora - "Hát meghallgatom, aztán újra, meg újra, amíg meg nem tanulom!"
Tudtátok, hogy ha én összeszedem magam, elég gyorsan tudok olvasni? Mert ezt Vaidzumi szan nem tudta. De most már tudja, és - remélem - nem lesz könnyű feladata, amíg teljesen magáévá nem teszi a tudományomat. Ellenőrizni fogom, és ő boldog lesz.
A történethez azt kell tudni, hogy aki először belép a laborunkba, megdöbben, látván, hogy szinte teljesen üres. Vegyszer, műszer, alkatrész, üvegáru csak annyi van, amennyi éppen kell. Még a felszereltségének silányságáról messze földön híres magyar akadémiai kutatóintézetünkben is akad legalább három-négy tartalék röntgencső, még akár nyugati importból is, vagy egy tucat tartalék kémcső. A feladat nyilvánvaló volt: Ha dolgozni akarok, nemcsak irodaszert, hanem mindent a világon, akár naponta is, meg kell szereznem. A többiektől nemigen vehetem el az egy szem bürettájukat. Ha pedig rendelni akarnék valamit, akkor jönnek a katalógusok, a titkárnő órákon át telefonálgat az áruért, minden egyes tétel egy külön ügyintézés. Példa a különleges bánásmódra, hogy amikor azzal a meglepő kéréssel álltam elő, hogy szeretnék egy angol nyelvű kézikönyvet a Hitachi számítógéphez, (ami egy IBM nagygép eljapánosított változata), hat ember foglalkozott a dologgal két napig, beleértve a számítóközpontot és a Hitachi céget is, majd mintha elfeledkeztek volna rólam. Két hónappal később, amikor már régen beletörődtem a megváltoztathatatlan ténybe, hogy a gépek és kézikönyveik csak japánul tudnak, egyszer csak érkezett egy angol nyelvű prospektus a gépről, szívélyes ajánlással, egyenesen a Hitachi központból, egyébként kézikönyvnek alkalmatlan.
Hónapokig keserítette meg az életemet ez a helyzet, ráadásul firtatni kezdték, mit rendelek én meg ennyi mindent? A dolog egyre kilátástalanabbá vált, amikor véletlenül jött a megoldás. A hallgatók laborjában van egy tábla, néha láttam, hogy valamit írtak rá, majd letörölték. Az embernek ugye, ehhez semmi köze, nem fogok látványosan odaállni, és megpróbálni kibetűzni a firkát. Egy szép napon azonban felfigyeltem arra, hogy egy jól öltözött, idegen ember (fehér ing, nyakkendő, sötétkék öltöny) belép a laborba, hajlong nagyokat, majd odalép a hallgatók táblájához, letöröl egy sort, a maradékot elolvassa, majd buzgón ír valamit a füzetébe. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül, és megemlítettem az egyik diáknak az esetet. Csodálkozva rám nézett, és így szólt: "Nem tudod? Hát így rendelünk! Csak FELÍRJUK A TÁBLÁRA, ami kell, és másnap, legkésőbb két nap múlva ott van az asztalunkon, mivel az ügynökök vagy 4 cégtől, minden nap jönnek. Csak akkor rendelünk telefonon, ha valami különleges dolog kell!" Hű, az anyátok! Leesett a tantusz ám, miért akadtak ki azon, hogy én olyan sok különleges kéréssel jöttem elő! Mellesleg, azt is megértettem, miért nincs tartalékolás. Ha egyszer minden megjöhet egy nap alatt, ami csak kell... Meg még azt is, hogy ez a költség talán még részletezve sincs, csak a szállítók lehívják a számlánkról. Meg azt is, hogy a vegyszerhez nem kell odaírni, hogy "analitikai tisztaságú", mert eleve olyant gyárt az ipar! Amikor egyszer azt mondtam, hogy nekem elég a "technikai", azaz nem teljesen tiszta is, nem értették. Az élet így szép és jó, Közép-Európából nézve, tiszta Kánaán. Csak az információ kell hozzá, ugyebár.
Ülök reggel a szobámban, minden csendes, békés. Még Szuzuki szan sem jött be, a szobatársam, aki egyébként sem szokott sokat zavarni mostanában, mivel a szomszéd szobában csinál valami labormunkát néhány napja. Így aztán nyugodtan tudok dolgozni, leülök a számítógéphez, folytatni az előző nap megkezdett munkát. Fél óra múlva bejön Isiguro szan, kisebbik főnököm: "hallottam-e, mi történt?" "Nem én, miről van szó?" "Tegnap Szuzuki-kunt baleset érte, tudok-e róla?" - így a bevezető. És aztán szép lassan kiderül minden. Előző nap Szuzuki felrobbant! A szomszéd szobában, tőlem 5 méternyire, miközben én nyugodtan dolgoztam a számítógépnél! És én erről semmit sem tudok, mert... Nos ez teljesen érthetetlen számomra. (Most szakmai részlet jön, a gyengébbek ugorják át).
A srác éterrel mosta kristályát, és az éterről mindenki tudja, hogy nem éppen veszélytelen. Aggályos és precíz gyerek lévén, légmentesen zárt manipulátorfülkében dolgozott, na nem az éter miatt, hanem mert az egy teljesen vízmentes szekrény, és nem akarta, hogy a levegőből víz kerüljön a kristályába. Amikor én csináltam ilyent, én a szabad levegőn dolgoztam, nem is gyűlt össze az éter, el is szállt, nem is robbant fel. (A kristályt meg utólag kiszárítottam). Na, neki sem lett volna semmi baja, ha nem kapcsolja be az elektromos keverőt a szekrényben. De bekapcsolta, és egy kis elektromos szikra megtette az éterrel, amit ilyenkor sejteni lehet. A srácnak, mint utóbb kiderült, szerencséje volt. Megégett ugyan az arca, leégett a szemöldöke, de azt mondják, nem súlyos. Egy hétig tartották az elkülönítőben a kórházban, most már otthon van, de még nem találkozott vele senki.
Namármost. Az eset du. 4 óra körül történt. Utólag rájöttem, hogy egyszer hallottam valami tompa robajt, de nem volt semmi szokatlan benne, mert a fejünk fölött van a tető, és gyakran ott valakik nagy vasakat dobálnak. De aztán semmi. Nem volt zaj, kiabálás, rohangászás. Valaki szólt a szomszéd labor professzorának, aki kihívta a mentőket. Azok olyan csendben vitték el a srácot, hogy semmit sem lehetett észlelni jelenlétükből. (Pedig az itt sem szokásuk, tudnak ám szirénázni). A diákok csendben eltakarították a romokat, és mentek a dolgukra. Nekem pedig, másnap reggelig, nem is szólt senki. Pedig, mint kiderült, a laborban éppen nem voltak főnökeink, én voltam a "rangidős". A hátborzongató számomra nem egyszerűen az, hogy tőlem néhány méterre akár meg is halhat valaki, akivel a legszorosabb munkakapcsolatban állok, anélkül, hogy bárki szólna nekem, hanem az, hogy én ezért akár még hivatalból felelős is lehetek...
A tárgyilagosság kedvéért tegyük hozzá, hogy ennek a magatartásnak van egy pozitív oldala is. Elmaradt a csődület, a pánik, semmi olyan nem történt, ami még jobban árthatott volna ebben a helyzetben. De mégis... legalább arról jó értesülve lenni, hogy él-e még az ember kollégája!
Ennyi a panasznapból elég is lesz. A dolgok persze közben jobbra fordultak. Szuzuki szan is bejár már, az arca piros még, de a japán kórház láthatóan tud jobb szert is égés ellen, mint Széles Lajos bácsi. Szuzuki tetterős, és ma már láttam, hogy a kristálya már frissen, újra be van készítve a fülkébe!
Karinthynak a humoreszkjét: "Nekem a feleségem gyanús"? Mert így vagyok én ezzel, újabban. A minap belémhasított a felismerés: gyanúsak a laborbeliek. Lehet, hogy a kollégáim nem is szeretnek engem?
Tudjátok, ő a laborunk titkárnője. Ideérkezésem után nem sokkal egyszer azonban szelíden kijavított, elmagyarázván, hogy ő diplomás ügyintéző, csak az egyszerűség kedvéért nevezi mindenki titkárnőnek. Tény, ami tény: Sirai szan ideális (japán) titkárnő. Ha csörög a telefon, alt hangja legalább két oktávot emelkedik, ahogyan az a felfokozott udvariassághoz hozzátartozik hölgyek esetében, és várakozással teli csiviteléssé változik át. Ha vendég jön, hihetetlen gyorsan lesz kész a japán zöld tea, és Sirai szan nagyon tudja, melyik oldalról, milyen mélyen meghajolva, és milyen észrevétlenül kell azt felszolgálni. De nemcsak a formát tudja: igazi ügyintéző.
Első jó tulajdonsága ebben a műfajban, hogy mindent nagyon lelkiismeretesen intéz el. Határidőre, pontosan, rendesen. A részletekre különösen ügyel, fáradságot nem kímélve. Tudja jól, hogy a japán bürokrácia lényege, hogy minden aktát betűről betűre el kell olvasni, fel kell dolgozni. Mert különben elakad a verkli, millió kérdés jön, ami mind pluszmunka. Tehát: ha az útlevelemben van egy érthetetlen beírás, hogy "SZEPT", megkérdezi Radoszant, mi ez? Aztán beletesz egy kis cédulát: "SZEPT = 9. hónap", és így adja le a hivatalnak.
Eszembe jut az egyik legszebb eset. Ideérkezésem után le kellett adnom, természetesen, néhány adatot iskolai pályafutásomról (mit néhány! Szó szerint le kellett fordítanom angolra az összes bizonyítvány másolatomat, amit aztán Sirai szan egy hétig fordított tovább japánra!) Az egyik dolog, amin kiakadt a hivatal, a doktori oklevelem latin szövege volt. Miért nem magyarul van, vagy angolul? Nagy nehezen fogadták el azt a magyarázatot, hogy "mert nálunk a tudomány nyelve a latin volt". A legnagyobb gondot azonban az okozta, hogy mikor is végeztem el én az egyetemet? Mondom, 1973-ban. Jó, jó, de pontosan melyik napon? Ez egy nehéz kérdés, az világos, hogy a diplomámat melyik napon keltezték, de nem ez kell. Hiába mondom, hogy nálunk ez vizsgák sorozatából áll, a dátum ezért nem jól meghatározott, de Sirai szan megköti magát, a hivatallal baj lesz. Megadom magam, és eldöntöm, legyen jun. 30, azon az alapon, hogy a diploma kelte júl. 10. Kb. egy év múlva, teljesen váratlanul, megint előjön a kérdés, és mivel már nem is emlékszem, hanyagul júliust felelek. Sirai szan kétségbe esik: "A múltkor június 30 volt!"
Ezzel már elő is bújt második jó tulajdonsága: nem felejt el semmit. Egyszer például január tájban jött egy körözvény, hogy a kétgyerekes külföldiek kaphatnak a helyi hatóságtól havi párszáz jen extra gyerekpótlékot. Azonnal utánajárt, de kiderült, hogy a dologhoz millió papír kell, és sok mellékfeltétele van: többek között legalább egy éve már itt kell lenni stb. Meg is állapodtunk, hogy ez nem aktuális, és én ezzel el is felejtettem a dogot: a hercehurca nem éri meg az egészet. Jó fél évvel később, Sirai szan váratlanul átnyújtotta az összes papírt, készen, azzal, hogy másnaptól lehet menni a hivatalba...
De a számomra legfontosabb jó tulajdonsága, hogy tud angolul, és tudását hajlandó használni is. Nem győzök elég hálásnak lenni neki ezért. Valószínűleg soha senki nem fogja megérteni ezt, aki nem töltött hosszabb időt Japánban. Mert a turisták csak eligazodnak valahogy, az átfutó vendégeket kényeztetik a professzorok, de aki sokáig van, itt, azzal a kutya sem törődik.
Sirai szan keményen dolgozik. Ő ugyan az egyetlen a laborban (és ez is munkaköréhez tartozik), aki tudja a munkaidőt és a szabadnapokat, és a maga részéről be is tartja azt. Ami azt jelenti, hogy mindössze napi fél, esetleg egy órát szokott túlórázni, és csak ha a munka nagyon összegyűlik, akkor marad tovább. De vigyáz arra, hogy lehetőleg ne legyen ilyen, ezért aztán napközben megállás nélkül dolgozik, néha tartva egy-egy kisebb kávészünetet, vagy átszalad az egyik titkárnő-barátnőhöz egy kis pletyire (ez világjelenség, de itt nemigen tart tovább fél óránál). Munkamódszeréhez tartozik, hogy 1) teljesen önálló. A professzor odalöki neki a paksamétát, valamit hadar, majd elrohan. Egyszer Sirai szan bevallotta, hogy sokszor gondot okoz neki ezzel, mivel fogalma sincs, mit akar a főnök. De ő nem rohan utána, minek őt zavarni, hát nekiáll, és kitalálja. Az eredmény: eddig még soha nem volt panasz a dolgok elintézésére. 2) Természetesen profi módon gépel, angolul is, sőt, tökéletesen ura a szövegszerkesztő gépének, valamint bármelyik számítógépnek. Hm, magyar kolléganők! De tud ennél érdekesebbet is: egyszer láttam, hogyan dolgozott a 2000 kandzsit használó, most már elavult, eredeti, mechanikus japán írógéppel, ami egy valóságos technikai csoda volt a maga idejében.
Sirai szan személyén keresztül azt is megértettem, hogy mit jelent az alkalmazotti lojalitás Japánban. Ennek egyik része éppen az odaadó munka. A másik, hogy ezt teszi azért a fizetésért, amit adnak neki, pedig ez nem sok. Adólevonás után keres 140 ezret, igaz, hogy ehhez még évente kétszer bonus is jár; de egy magáncégnél akár 50%-kal is többet kereshetne. De nem megy el, sőt, még csak eszébe sem jut panaszkodni, mint mondja, "mivel nincs férjem és gyerekeim, nem érdekel a pénz". Ráadásul ezért a pénzért két ember munkáját végzi el, mert, mint ő mondja, a laborbeli dolgokon kívül van egy "saját" munkája is - az egyetem egyik belső kiadványát szerkeszti rendszeresen. A ragaszkodás további jele, hogy a professzor kéréseit ellenvetés nélkül teljesíti, még ha ezért nem is mehet el nyári szabadságra, akkor is: még most is, amikor a prof már csak másodállásban van itt, és kérései postán özönölnek. Attól a perctől fogva, hogy a nagyfőnök helyét átvette a kisfőnök, az ő kérései is szentek, de meg kell mondjam, hogy az enyémek is, minthogy én is a személyzethez tartozom. Tudomásom szerint nemhogy soha nem jutott eszébe, hogy panaszkodjon, amiért egy hülye külföldit sóztak a nyakába, hanem olykor még büszke is, hogy "olyan dolgokat kell csinálnia, amilyeneket még sohasem." De: a lojalitás igazából nem személyeknek szól, hanem az intézménynek! Történetesen, amikor a professzor eltávozott Okazakiba, egy csendesebb, kisebb városba, ahol a kutatási feltételek is jobbak, az egyéni- és munkafeltételek még inkább, szerette volna, ha Sirai szan is vele megy. Ő azonban maradt. Pedig még férj-jelöltet is szerzett neki a professzor.
Sirai szan jóban van velem. Gyakrabban beszélgetünk, mint a hallgatókkal, és néha magánügyek is szóba kerülnek. A férjhez menés is, ami most már lassan kezd aktuális lenni (30 éves a hölgy). Akkor pedig meg kell válnia a munkájától - az ittenitől, szerinte. Ez pedig nem könnyű döntés.
Irántam tanúsított különleges bizalmának egy alkalommal meglepő bizonyságát adta. Egy szombat reggel felhívott telefonon lakásomon, ami nagyon szokatlan dolog. Izgatottan kérdezte, bemegyek-e ma az egyetemre. Mert neki ma szünnapja van, de egy rettenetesen fontos dologban kérné a segítségemet. Természetesen nagyon örültem annak, hogy valamit tehetek érte, mire azt kérte, nézzem meg, hogy van-e papír a kis szemeteskosárban az asztala mellett, és ha igen, tegyem át a szeméttartóba (egy méterrel arrébb)! Egy pillanatra azt hittem, az agyára ment a kötelességtudat. Zavaromból azt gondolta, nem értettem meg, mit kér, és ezért szerencsére elmagyarázta, hogy kapott egy magánlevelet, amit kidobott, de nem emlékszik, hova, és nem szeretné, ha valaki elolvasná. Így már a kérést értettem, sőt azt is, hogy a hallgatók előtt titok a titok, csak azt nem tudtam, hogy a bizalom a becsületességemnek, vagy az írástudatlanságomnak szólt-e inkább?
Sirai szan a múltkor beteg lett, és kórházba is került. A szokásos információhiány megakadályozott abban, hogy meglátogassam, de amikor kikerült onnan, azonnal felhívtam otthon telefonon. Sajnos, elkövettem egy hibát, és azt mondtam neki, hogy aggódtam. Ami otthon a rokonszenv és együttérzés jele lett volna, de itt ettől tartózkodni kell. Mert erre megrémülve, háromszor is bocsánatot kért a telefonon, amiért gondot okozott a betegségével! Én meg alig tudtam valamit kinyögni, mert azt nem mondhatom vigasztalásul, hogy nem is volt olyan nagy az aggodalmam. A helyzetet ő oldotta fel azzal, hogy belerebegte a telefonba: "I like Radonai szan!" (Kedvelem Radonai szant).
Azért ezt ne pletykáljátok el Zsuzsának, mert még félreérti.
Minthogy, mint már írtuk, a japán nyelvben nem egyértelmű, kit is jelent a "Radonai szan". Sirai szan pedig egy picit még akkor is japánul gondolkozik, amikor angolul beszél.
Kelet mesés kincseinek modern tárháza Akihabara. Aki esetleg nem hallott volna róla: ez Tokió egyik híres negyede, amely kifejezetten az elektronikai termékek árusítására "szakosodott". Akihabarának már a puszta létezése is japán furcsaság. Hogy az egymással konkurráló cégek ugyanott nyissanak boltot, európai észjárás szerint egyike lenne a legrosszabb üzleti fogásoknak. Itt, úgy látszik, ennek az ellenkezője igaz. Nem ez az egyedüli ilyen megoldás ám! Tokiónak van könyvesbolt-negyede, külön nyomtatott térképpel, amely mind a 200 környékbeli boltot és könyváruházat feltünteti, sportszerbolt-, fotós-, bank-, színházi- hotel-, kocsma-, babaárusító, ruha-, és még ki tudja, hányféle negyede. Egy barátom, a külföldiek szokásos epés modorában, így jellemezte Tokiót: "egy gigantikus, 15 milliós bevásárlóközpont". Mire én csendesen megjegyeztem, hogy képzelje el, mi lenne, ha a japánok elkezdenének úgy istenigazából fogyasztani is!?
Na, de lépjünk most Akihabara földjére, és nézzünk körül a magyar fogyasztó szemével! Odajutni könnyű. Találkoztam olyan magyarral, aki 1 napot töltött Tokióban, és abból felet Akihabarában: megtalálta egyből, mint kutya a sültkolbászt. Odavisz a JR (vasút), és a metrók közül több is. Itt könnyen kaphat az ember ízelítőt abból, milyen a csúcsforgalom Tokióban. Tavaly karácsony körül a JR 3 emeletes állomását csak kb. 20 perces sorbanállással lehetett elhagyni, kötélkordon és forgalomszervezők tucatjai próbálták terelni a tömeget...
Akihabara neve roppant romantikus, aki=ősz, ha=falevél, hara=föld, tehát mondjuk Akihabara=Őszi Avar. De ezen a helyen, néhány csenevész fácskán kívül nem lehet megtalálni a természet nyomait. Az egész akkora lehet talán, mint a Váci utca - Petőfi Sándor utca környéke, és ezen a területen több, mint 600 elektronikai üzlet található, egy-egy üzletnek számítva a 6-8 emeletes áruházakat is! Ez utóbbi műfajból is lehet vagy 30. Itt aztán minden van, amit a világon elektronikában kitaláltak. Vigyázz, nem azt írtam, hogy gyártottak! Import áru elenyésző arányban van csak, ezt otthon választékbővítésnek nevezik. Sőt, a japán gyártmányú, de exportra termelt áruk mennyisége is nagyon korlátozott. Például nem japán rendszerű, hanem európai vételre (vagy arra is) alkalmas TV csak mindössze mintegy 40 féle kapható, és csak mintegy 10 elárusító helyen - itt most nem akartam ironizálni, ezen a helyen ez igazán nem tekinthető komoly választéknak. Azért errefelé viszonylag sok külföldit is lehet látni. Ehhez hasonló élményünk a sindzsukui híres nemzetközi könyvesboltban volt, ahol szinte mindenki "amerikaiul" beszélt. Akihabarában azért volt már alkalmam az angolon kívül német, magyar, sőt, orosz szót is váltani az ott tekergőkkel. Az egyik boltban egy felirat így kezdődik: "Vnyimanyije! Ez a videómagnó csak a Szovjetunióban használható!" Éppen tanúja voltam, amint két feltűnően szovjet tengerészkülsejű egyén arról győzködte egymást, hogy mégis az olcsóbb, arab norma szerinti modellt vegyék meg, legfeljebb "időnként csíkos lesz a kép". Máskor meg két arab próbált, alapos bevásárlásuk után potom 30.000 jen borravalót átadni az eladónak, aki bénultan próbálta megértetni a kedves, de erőszakos vevővel, hogy hagyja abba, mert ez itt nem szokás. Egyszer egyenesen az én otthoni intézetemből futottam össze valakivel! Itt talán a régi római mondást is át lehetne írni: "Minden út Akihabarába vezet".
Az utca képe is sokkal inkább hasonlít keleti bazárra, mint másutt. Mindenütt hatalmas tömeg tolong. A kereskedők nemcsak benn a boltban, hanem az utcán is kínálják portékáikat, méghozzá hangos szóval, persze hangerősítővel. A hangzavar különben is nagy, ami nem csoda, mert ha belegondoltok, pl. egy nagyteljesítményű HI-FI torony bemutatásának legegyszerűbb módja az, ha az utcára kiteszik, és járatják. Itt pedig nem egy darabot akarnak eladni, hanem ezreket. Ha az ember belenéz egy kirakatba, ahol videókamerákat állítottak ki, azonnal 20-25 példányban látja magát viszont, nem egyszer óriási méretű képernyőkön. Színek kavalkádja mindenütt, az elmaradhatatlan hatalmas neonok, néhol több emelet magasságban: zászlók, transzparensek, plakátok; színes TV-k garmadában, utcán, mozgólépcsőn, emeleten, mindenütt szín, hang, kép, felirat.
Természetesen az itt látható hatalmas tömeg nem véletlenül zarándokol el ide. Mert bár elektromos osztály van minden áruházban, elektromos bolt is rengeteg, óriási választékot kínálva, de EZT a választékot sehol másutt nem lehet megtalálni. A választék az árskálára is értendő. A külföldi turisták persze az árskála alsóbb régióit célozzák meg. Akihabarában pedig, különösen, ha valaki megelégszik a Made in Taiwan, Made in Korea, vagy Made in USA modellekkel, olyan hihetetlenül olcsón is vásárolhat olykor, hogy nincs is rá szó. Kedvenc példánk az az (új, nem használt) kvarcóra, amelynek eredeti ára 38.000 jen magasságban lebegett, mielőtt lezuhant 2.000-re. Vagy egy másik, igénytelenebb modell, amelyik 180 jenért kelt el, miután 500-ért kínálták sokáig, míg ugyanezt az órát a környékünkön levő, olcsóságáról messze híres diszkont-áruházban 800, a Ginza egyik elegáns üzletében pedig 2.000 jenért láttuk viszont. Vagy ne találja szíven a hozzáértőt az egyik számítógépüzlet sarkában tucatszám feltornyozott 30 Mb-os merevlemezek látványa, potom 25.000 jenért, amikor ezt Magyarországon még 5-szörös áron is nehéz beszerezni?
Hogy mi mindent árulnak itt, azt meg sem kísérlem összefoglalni. Mindent, amit el tudtok képzelni, és azon kívül olyan dolgokat, amiket csak elképzelni tudtok, és olyanokat, amit el sem tudtok képzelni. Nem szerénytelenség, ha azt mondom, hogy én már elég jól ismerem Akihabarát (nagyon sok japánnál jobban). Elsajátítottam azt a képességet, hogy egy-egy vasárnap délutáni kiruccanás alkalmával 4-5 boltot is végigjárjak! (Egyszer vendégeket kísérgetvén, sikerült őket egy áruházon végigvinni 3 óra alatt, de alig néztünk meg valamit). Ekkora sportteljesítmény csak úgy lehetséges, ha az ember emelt fővel elmegy a felhalmozott Walkman-ek mellett, rezignáltan elfordul a videókazetta-hegyek, számítógép-erdők, CD-lemezjátszó, videó-lézerdiszk halmok stb. mellett. De még engem is minden alkalommal ér valami meglepetés.
Csak egy-két apróságot írok le, mit lehet itt kapni, nem mint jellemzőt, hanem, mint kuriózumot: elektromos macskafésűt, könyvre csatolható kislámpát olvasáshoz, porszívóval kombinált ceruzahegyezőt a ceruzaforgács felszippantásához, kalóriaszámológépet diétához, könyvjelzőbe szerelt órát, persze beszélő órát is, 5 cm nagyságú varrógépet és egyebeket. Ecki barátom, amikor tavaly itt járt, azt mondta: "egy biztos, hogy valamire még a japánok is képtelenek. Nem tudnak olyan kicsi magnót gyártani, ami kisebb, mint a kazetta!" Én akkor azt mondtam, hogy elvileg ez sem lehetetlen, mert nem kell beletenni a készülékbe a kazettát, elég, ha a miniatűr magnót klippsszerűen rákapcsoljuk - de magam sem gondoltam, hogy ezt meg is csinálják. De lám, miután fél éve árulják azt a magnót, aminél már csak 1 mm-rel kisebb a kazetta, most már olyan is kapható, amiből ki is lóg a széle!
Az üzletek többsége minden nap estig tart nyitva, vasárnap is. És a keleti bazár jelleg még egy dologban megnyilvánul: alkudni is lehet. Persze, itt az alku többségében egyoldalú, az eladó engedi le az árat, magától. Szerintem ez azért van, mert a japán fogyasztó nagyon el van kényeztetve. Nem csoda, mert itt találkozik a fantasztikusan nagy kínálat egy önkéntesen, erősen visszafogott fogyasztással. A vásárló itt szinte semmit nem vesz meg azonnal, hanem megkeresi a legolcsóbbat és ugyanakkor a legjobbat. Akihabarán ezért olyan boltba, amelyik nem hirdeti már messziről az árengedményt, a legtöbben be sem mennek. Tipikus árfelirat, mondjuk egy nagyképernyős, HI-FI sztereó színes TV-n: eredeti ár (feketével): 220.000 jen, diszkont ár (pirossal): 140.000 jen, azonban ez át van húzva! A tapasztalatlan idegen nem érti: mi az, felment az ára? Nem, hanem ez a jele annak, hogy az eladóval még lehet tovább is alkudni. Lehet, hogy odaadja 100.000-ért. De vigyázni kell, mert ha megtárgyalja az árat, majd a ravasz vevő elköszön, körberohan Akihabarán, meggyőződik arról, hogy az összes többi boltban csak 110.000-ig engedik le az árat, utána boldog pofával visszamegy, mondván, hogy kéri a masinát 100-ért - az eladó udvarias mosollyal állítja, ha kell, meg is esküszik rá, hogy ő is 110-et mondott az előbb. Lám, lám, a japán pszichológia még Isztanbulon edződött magyarjainkon is ki tud fogni!
Egy-egy délután Akihabarában roppant fárasztó. Az embernek egy idő múlva eltompulnak az érzékei, szédül a sok látványtól, zajtól. Szerencsére, utána jót lehet aludni, hazafelé a metrón. Én mostanában régen jártam arra: a vasárnapokat a családi közös programoknak szentelem. Zsuzsa néha morc is volt - amíg ők is el nem jöttek oda. Pedig már előbb is mondtam, hogy ez mégiscsak jobb, mintha kocsmáznék. Az ember ugyan ettől is szédül, de ez nem árt az egészségnek. Nyomorba viszont ez is tud dönteni, ha valaki elkezd vásárolni is, nemcsak nézelődni - ez tagadhatatlan.
A legfrissebb (idén márciusi) adatokkal borzasztunk most benneteket. Az M betű milliót jelent.
Japán összlakossága kerekítve 122 M fő. A nők itt kevesebben vannak, mint a férfiak, sőt, újabban egyre többen jelentik ki, hogy nem kívánnak férjhez menni. Ez nagy gond, ezért "kénytelen" sok férfi importálni magának feleséget, pl. a Fülöp-szigetekről. A lakosság létszáma csökkenő tempóban ugyan, de növekszik, az elmúlt évben pl. 0,41%-kal (ez is fél M!). Az átlag létszám egy családban 3,04 fő, ebből is látszik, hogy modern, egy gyerekes nemzet. Vagy, hogy későn házasodnak. Vagy, hogy sok az egyedül álló öreg. Ahogy tetszik.
Most jön a riasztás. 8 év óta először csökkent a lakosok száma Tokióban (kemény 10.000-rel!), és így a szűkebb értelemben vett Tokió lakosainak száma mintegy 12 M. Mindössze. Ennek azonban ára van: az, amit Nagy-Tokiónak nevezhetünk, gyarapodott lélekszámban, kb. 300.000-rel, és így most (mély lélegzetvétel) majdnem 32 M! Ez a Tokió-öböl körüli kb. 60 km sugarú körön belül fekvő terület, amelyet sokszor csak a helységnevek változása különböztet meg Tokiótól, látványra annyira hasonló. Beton vált rizsföldet, rizsföld vált betont. Ebben persze benne van Jokohama is a maga 3 M-jával, de közigazgatásilag a fővárost körülvevő 3 megyét számolják ide.
Namármost, van még egy ilyen konglomerátum, Ószaka-Kobe-Kiotó. Meg még egy, Nagoja és környéke. Ha ezt a kettőt is hozzávesszük, már több, mint 55 M emberről van szó, ami az összlakosságnak majdnem a fele! Mindez egy akkora területen, ami talán Magyarország egy negyede lehet...
Ezek után már csak azt teszem hozzá, hogy tegnap láttam egy hirdetést, amely szerint a környéken van egy eladó, teljesen üres, 900 nm-es telek, ára mindössze 1 milliárd jen.
Essen pár szó az eladókról is. Ha az ember csak megjelenik a bolt ajtajában, már felharsan több eladói torokból az "Irassaimasze" kiáltás. Szabad fordításban: "Isten hozta, parancsoljon!" Az eladó, ha a vevőnek kérése, kérdése van, rohan. Kezét-lábát töri. Ha véletlenül - hangsúlyozom, véletlenül és igen ritkán - nem tudja a vásárló igényeit kielégíteni, az eladó teljesen boldogtalan lesz. Heves hajlongással kér bocsánatot és megpróbál valami mást ajánlani.
A pénztárakban a pénztárosok - minő csoda - szélsebesek. Mindennek tudják az árát. És minden szupermarketben 4-5 elsőrangú pénztárgép van. Ha a működő 2-3 pénztár előtt sor kezd kialakulni (sor=2-3 vásárló) futva jön a segítség, azonnal üzembe lép az újabb pénztáros. Bizony, magától. Ugye hihetetlen?
Az eladók fent ecsetelt magatartása korántsem korlátozódik az élelmiszerkereskedelemre. Japánban ugyanis mindenfajta áruból fantasztikus bőség van. A termelés elsősorban a belföldi fogyasztók igényeit kívánja kielégíteni. A bőség miatt a fogyasztó pedig roppantul el van kényeztetve. Hogyne lenne, hiszen az ő kegyeit keresik gyártók és kereskedők egyaránt, hogy az állandóan éleződő versenyben pici előnyre tegyenek szert. Ezért azután - legyen az a legelőkelőbb luxus üzlet vagy olcsó diszkont áruház, az eladók mindent az égvilágon megtesznek a vevőért. Hiánycikk a közeli könyvesboltban a keresett könyv?
- Szíveskedjen megadni a telefonszámát, megrendeljük és 1-2 nap múlva értesítjük! - így az eladó.
Karateruhát akartunk venni a fiúknak, de az ő méretükben nem volt. A vaskos katalógusból választottuk ki a megfelelőt és újra csak telefonon értesített az eladó az áru megérkezéséről. A telefon egyébként a kereskedelem egyik fő munkaköre. Elég telefonon megrendelni a fűtőolajat, a 10 kg-os rizst, és jön a "hajtacu", azaz házhoz szállítás ingyen. Le lehet adni hosszú élelmiszerlistákat hetente és házhoz jön az áruház dolgozója teherautójával. De házhoz jön a zöldséges is és a tejes is. Egy héten kétszer ill. háromszor, mindig ugyanabban az időben jól ismert hang harsan a kisteherautó mikrofonjában. "Itt a zöldséges." A háziasszonynak akár egy lépést sem kell otthonról kimozdulnia. Persze ilyenkor a választék nem annyira nagy és leértékelt áru sincs, de hát istenem, a kényelem a házunkbeli anyáknak megéri a különbséget. Házhoz szállítják, ingyen(!), Akihabarából a vásárolt TV-t és frizsidert is, és a szállító kicsomagolja és beállítja az árut.
A vásárló kegyeit keresik a hatalmas halmokban érkező, igazi esztétikai élményt nyújtó reklámok is, melyeket a postás reggeli újsággal együtt dob be.
Igen kérem, a lakás levélbedobóján dobja ám be, nem a lenti postaládába, sarki dobozba illetve a szomszéd falu kukájába, madárfészkébe! Ezek a reklámok hirdetnek alaprajzokkal lakásokat, angolórát, házi oltárt és rengeteg iparcikket - ruhát, cipőt, elektronikát, fényképezőgépet, WC papírt. Minden áruház nyitva tart hétvégén is, sőt, az árengedményes akciók mindenütt péntektől vasárnapig tartanak. Hiszen a családok ekkor tudnak együtt bevásárló körútra indulni. Ilyenkor bemennek Tokióba, vagy felkeresik a környék valamelyik diszkont áruházát.
Ezek a diszkont áruházláncok behálózzák egész Japánt. Lényegük, hogy ömlesztve árulnak tornacipőt, lábast és autógumit. Méretük sem túl nagy, és ebből két dolog következik. Egyrészt a választék nem vetekszik a belvárosi 8-10 emeletes áruházakéval, másrészt igen gyakran cserélődnek az áruk. A japán termékek mellett akad kínai, tajvani, koreai is. Tehát hihetetlenül alacsony áron kínálják árujuk egy részét. És Ilyenkor az olcsó még forintra átszámolva is olcsót jelent. Van persze, amit nem olyan bomba üzlet itt megvásárolni, de megint hat a japán üzletpolitika: "Csalogassuk be a vevőt, akkor aztán ő már biztosan megtölti a kosarát."
Az árengedmények mértéke, csak úgy, mint Akihabarában, sokszor 80-90%-os. Hogy mi ennek az oka? Leengedik a rövidujjú pólók árát nyár végén, a tajvani, koreai szabadidő-ruhák árát, ez még nagyjából érthető is. De miért kínálják negyed áron a SEIKO órákat és fél áron a hátizsákokat az egyik hétvégén, míg a fürdőszobapolcot és a csavarhúzót a másik hétvégén? Nem sikerült más magyarázatot adnom erre a kérdésre, mint hogy - bármily meglepő - el akarják adni a nagy tömegű SEIKO órát, hátizsákot és fürdőszobapolcot.
Összehasonlításként leírok egyet magyar kereskedelmi emlékeimből:
A megvásárolni kívánt zöldborsókonzerv árát a pénztárosnő nem tudta. Tanácstalanul nézett jobbra-balra, kezében a konzervvel, de senki nem volt a közelben, aki segített volna. Habozva nézett ekkor rám, mozduljon-e, menjen-e, kérdezze-e meg valakitől? Mi is legyen? Akkora galibát igazán nem állt szándékomban okozni.
- Tessék hagyni, majd legközelebb viszek ilyet!
A pénztárosnő megkönnyebbülten süllyesztette a pult alá a konzervet.
Kész, eddig a történet, mellyel csak érzékeltetni szeretném: Japánban mindig, mindenhol minden eladó el kívánja adni az árut, de egyben azt is szeretné, ha a vevő visszatérne. Éppen ezért soha nem erőszakos, tolakodó. Messziről lesi a vevő kívánságát, és ugrik, ha szükség van rá.
Baráti, pontosabban barátnői társaságban tettem fel a körkérdést: mennyire élnek az örökös leértékelések kínálta spórolási lehetőségekkel?
Szakata szan kissé akadozva, bizonytalanul kezdte a választ:
- Ami minket illet a férjemmel, mi biztosan nem az átlagot képviseljük. Nincs rengeteg pénzünk, de nem veszünk semmit, ami nem elsőrangú minőség. Ha kell, akár spórolunk még néhány hónapot. Most vettünk például egy HI-FI tornyot, de addig vártunk, míg a legjobbra lett elég pénzünk. És én például - biztosan butaság tőlem - de sosem veszek leértékelt zöldséget, halat sem.
Szakata szan volt a legjobban megdöbbenve, mikor valamennyi jelenlevő középosztálybeli háziasszony szép sorjában csatlakozott véleményéhez.
Fudzsie szan még azt is elmesélte, hogy ő nemcsak a legjobb áruhoz, de kedvenc boltjaihoz is ragaszkodik. 10 éve, házassága óta minden elektronikus berendezést ugyanabban az üzletben vásárol meg. Valamikor az üzlet nagyon közel volt lakásukhoz. Bár később elköltöztek, még mindig visszajárnak.
- És mi mindig a régi törzsvevőnek járó speciális diszkontot is kapunk! - büszkélkedett.
Biztos vagyok benne, hogy ugyanazt a HITACHI tévét vagy SONY videómagnót Akihabarán speciális diszkont nélkül és olcsóbban kapná meg Fudzsie szan. Ám őt ez nem nagyon izgatja. Ő ebben a boltban bízik.
Tani szan is visszajár lánykora üzleteibe vásárolni. Most, hogy babát vár, bébi holmiért is inkább odautazik, mint a közeli Daikuma diszkont áruházaiba. És esküszik, hogy ott a legolcsóbb az áru.
Látható, hogy a japánok nem sajnálják az utazást a kívánt áru beszerzéséért, de nem szokásuk az a fajta utánajárás, amit mi, szocialista kereskedelmen felnőtt magyar ösztöndíjasok művelünk. Mi végigjárunk jó pár helyet, majd mindenfajta előítélet nélkül - a legolcsóbb árut kínáló boltba térünk vissza.
Nagyon sok japán háziasszony azonban nem ért egyet Szakata szannal. Ők azok, akik számítanak a délutáni hús-hal árleszállításra. Ők, akik minden kedden, csütörtökön és vasárnap akár vonattal is reggel 8 körül megérkeznek a Tókjú áruház elé. Ott ugyanis ezeken a napokon leértékelt kenyeret és süteményt árulnak. A bolt ugyan csak 10-kor nyit, ám a kosarakat gondos kezek kikészítették az üzlet elé, és ott vannak műanyag ládákban a kenyér csomagok is. Aki 10-re, nyitásra ér oda, meglepődhet. A leértékelt kenyér és sütemény elfogyott, ellenben a kosarak, megrakva, letakarva egy-egy ismertetőjelként használt kendőcskével, sorban várakoznak gazdáikra az üzlet előtt. Amikor a háziasszonyok 10 körül visszatérnek, csak beszaladnak a pénztárhoz, fizetnek és viszik szerzeményüket, néhányan 10-20 csomagot is. A fenti rendszer ugyebár nálunk otthon több okból lenne működésképtelen. Először is, a bolt elől a kenyeret sokan a pénztár érintése nélkül vinnék haza. Másodszor, aki arra érne oda, hogy kedvenc süteménye már mind mások kosarában lapul, ám a kosarak gazdái messze járnak - nos, a történet folytatását kinek-kinek fantáziájára bízom. Harmadszor: egy hét után a bolt teljesen kifogyna a kosárból.
Ja igen, még egy nálunk elképzelhetetlen része van a történetnek: az áruház dolgozói az ilyen "kenyeres" napokon általában 2-3 pénztárt már jóval a hivatalos nyitás előtt üzembe helyeznek. Hiszen vár a vevő!
Ha valahol új áruház, üzlet nyílik, előre küldik a reklámok özönét. A nyitást követő néhány napon egy-egy árucikk hihetetlenül olcsó. Ilyenkor akár több órát is sorban áll a tömeg nyitás előtt, kockáztatva, hogy az elektromos vízforraló vagy a videókazetta épp az orra előtt kifogy.
A reklám ugyanis általában így szól: az első 100 darab, vagy 50 darab árucikk olcsó csak. Ploempit, thaiföldi ösztöndíjas barátnőnk komoly sikerekkel dicsekedhet e téren. Mindig tudja, hogy a környéken hol nyílik új bolt. Új üzlet pedig itt Japánban örökkön-örökké nyílik. Hogy honnan tudják, hogy kifizetődő lesz a 101-edik könyvesbolt és 58-adik elektromos bolt is - 40 perc sugarú körön belül?
Nem tudják. És nem is mindig kifizetődő. Ilyenkor aztán a vadonatúj üzlet esetleg néhány hónap múlva bezár. Jönnek az építőmunkások, és egy-két héten belül(!) új üzlet nyílik megint. A könyvesbolt helyén elektromos, az elektromos helyén pékség és így tovább. A vevő pedig boldogan birtokba veszi ezt is.
Újra csak otthoni emlékeimmel kezdem, ahol minden egyes nem működő, hibás, szakadt termék visszavitele előtt az ember gyomra összeszorul, idegei vitustáncot járnak. "Vigyem, ne vigyem? Kell nekem egy balhé, órás veszekedés, vita?"
Még alig tudtam japánul, Zoli még a Honcsó iskola padjait koptatta. Igaz, már csak hetente egyszer, és már semmi szükség nem volt az én tolmácsolásomra. Ezért amíg ő keményen tanult, mi Miklóskával a környéken csavarogtunk. Így jutottunk el a közeli áruházba, így fedeztem fel ott a földszinten a 4 személyes elektromos fogkefe-készletet igencsak jutányos áron, és némi tépelődés után megvettem. Otthon aztán kiderült, hogy nem működik rendesen. Egy hét múlva tehát Zoli újra beült a Honcsó iskolába, mi pedig mentünk - reklamálni. Ám az áruház földszintjén, ahol múltkor a fogkefét néhány más holmival együtt árulták, most cserepes virág vásár volt.
Akadozva, zavartan mutattam a szomszédos pultnál elektromos fogkefémet. Itt egyébként órákat és kis számológépeket árultak, semmi közük nem volt sem elektromos, sem egyéb fogkefékhez. "Csotto matte kudaszai" vagyis kis türelmet kérek - mondta az eladó, és felemelte a telefont. Hosszas hadarás következett, majd emberem újabb számot tárcsázott. "Hai, hai" - bólogatott a kagylóba ezúttal elégedetten, majd a kagylót letéve hosszas magyarázkodásba kezdett. Menjünk fel oldalt egy személyzeti lépcsőn, első emelet, irodák, 103-as szoba.
- Na, ez egyre kacifántosabb - gondoltam, de ha már belekezdtünk, mentem.
A 103-as szobában öt öltönyös úriember ült egy-egy íróasztalnál. Jöttömre egyikük felállt, meghajolt, átvette a fogkeféket, fejét csóválta, majd elmagyarázta, hogy múlt héten pénteken áruházuk területén egy külső cég árusította a fogkefét. Ezért nekik ilyen egy darab sincs, sajnos nem tudják kicserélni. Megnyugtattam az urat, hogy igazán megfelel, ha a fogkefék árát kapom meg.
- Kis türelmet - mondta. Vaskos névjegytartót vett elő, hosszas keresgélés után előhalászott egy névjegyet. Telefonálás következett, tárgyalással. Végül az úriember felém fordult.
A történet csattanója: Senki, egyetlenegyszer sem, sem lent az óra-osztályon, sem az irodában nem kívánta kipróbálni a fogkeféket, ellenőrizni, valóban működésképtelen-e az áru? Hiszen visszahoznám-e, ha nem az lenne?
Másik remek reklamációs történetünk színhelye Ueno. Itt a híres park közelében több utcányi bazársor működik, amelyről közismert, hogy nem a legjobb minőségű termékeket kínálja. Útikönyvünk fel is hívja a figyelmet, senki ne higgye, hogy az olcsón, mélyen leszállított áron árult órák valóban örök életű darabok, a szőrmebundák nem fogják szőrüket elhullajtani. Itt vásároltunk Miklósnak fillérekért egy Mikiegeres kis kvarcórát egy reggel, majd a parkba mentünk. Az egész napot sétával, játékkal töltöttük. A kis óra számlapja egyszercsak levált. Hogy Miklós valamihez odaütötte-e, vagy eleve selejt volt, ki tudja? Próba-szerencse, este hazafelé beugrottunk a bazárba.
- Elromlott, reggel vettük - mutatom az eladónak.
- Gomen naszai, bocsánatot kérek, válasszanak egy másikat - mondta az eladó.
Kell ehhez kommentár?
Több hasonló történetről nem tudok beszámolni. Nem ment ugyanis tönkre semmink. Pedig olcsó dolgokat szoktunk vásárolni, olcsó helyeken.
Volt azért dolgunk mesteremberekkel is, ha nem is sokszor. Mindjárt kezdetben fel kellett szerelni a konyhánkban egy gázbojlert. Igaz, iszonyú magas volt a szerelési költség, ám a két szerelő természetesen cipőjét levéve lépett a lakásba, a kicsit kopott gázcsövet is átfestették, és a kezük ügyében lévő tiszta(!) rongyokkal még a legapróbb szennyeződést is feltakarították maguk után. Borravalóról természetesen szó sem volt.
A bojlerrel volt még egy "kalandunk". A gázművek, a Tokió Gaszu, rendszeresen ellenőrzi a lakások készülékeit és gázcsapjait. Egy ilyen ellenőrzés során kiderült, hogy bojlerünk megengedhetetlenül rossz állapotban van. Ám Tokió Gaszu emberei hajlandóak most azonnal kicserélni egy új készülékre (30 ezer jen) vagy 8 ezerért leszerelik, elviszik és egy hét múlva visszahozzák a régit. 3. megoldás : mi magunk is vehetünk egy új bojlert. Mi a javítás mellett döntöttünk, bár roppant kényelmetlennek tűnt, hogy egy hétig nélkülöznöm kell a meleg vizet a konyhában. Panaszoltam is ezt a mesternek. Mire ő: adjam meg a telefonszámunkat, ha előbb készek a munkával, felhívnak és hozzák a bojlert. Felhívnak!? És lőn. A bojler 3 nap múlva a helyén volt. De az úgy nézett ki, mintha új lenne. Az évek során ráégett koszt, ragacsot gondos kezek lepucolták, kifényesítették kívül-belül. A visszahelyezés után pedig ismét kitakarítottak.
Japánban igen nagy úr a törzsvevő. Hiszen a hatalmas szupermarketek árnyékában a pici boltok éppen hozzájuk ragaszkodó törzsvevőik miatt prosperálnak. Akiket az eladó név szerint ismer, akik az eladót név szerint ismerik.
Telefonálok például fűtőolajért.
- Áá, Radonai szan? Délután szállítjuk az olajat, viszontlátásra. - Tört japánomról a pici bolt eladónője a 3. telefonálásnál már felismerte a hangomat. Mellesleg kívülről tudta lakáscímünket. Miklós ovija 3 amolyan papa-mama kisboltja mellett van. Sokszor vásárolok ott kenyeret, zöldséget. Reggel 9-kor, mikor arra megyek, a 10-kor nyitó üzletek eladói már javában rámolnak a bolt előtt. Valamennyien apró meghajlással kívánnak nekem jó reggelt. De nem csak nekem. Főútvonalról lévén szó, mely az állomáshoz vezet, van gyalogos forgalom elég. És persze "jó reggelt, jó reggelt". Hisz törzsvevők az arra haladók mind.