Megfigyeltük, hogy nemcsak a japán hangok kiejtése áll közel a magyaréhoz sok esetben, hanem egyes szavakat pontosan úgy is mondanak, mint mi. Még mielőtt nagyon messzire menő következtetéseket vontok le a magyar-japán nyelvrokonságról, emlékeztetünk mindenkit arra a viccre, amely a finn-magyar nyelvrokonságot hivatott illusztrálni. E szerint azt a mondatot, hogy "Jön a vonat" a finn is ugyanúgy mondja, csakhogy náluk a "jön" jelenti a "vonat"-ot, és a "vonat" a "jön"-t! Most tehát jöjjön (vonatjon?) gyűjteményünk olyan szavakból, amelyek alakja megegyezik egy-egy magyar szóéval, csakhogy közben egészen mást jelentenek!
| japánul: | magyarul: | japánul: | magyarul: | japánul: | magyarul: | ||
| aki | ősz | ami | lepkeháló | baba | öreg néni | ||
| baj | dupla, kétszeres | baka | hülye | basa | hintó | ||
| bendzsó | vicc | buta | disznó | futó | boríték | ||
| ha | fog | haha | mama | haj | igen | ||
| hasi | evőpálcika | héja | szoba | hon | könyv | ||
| ima | most | iro | szín | kacsó | osztályvezető | ||
| kaki | datolyaszilva | kamu | kötelesség | kanári | eléggé | ||
| kasza | esernyő | kata | irány | ki | fa | ||
| kin | ezüst | kiráj | nem szeretem | kocsi | ide | ||
| ondó | hőmérséklet | szoba | tészta | sima | sziget | ||
| sin | szív | siro | fehér | száj | -éves | ||
| szaru | majom | róka | folyosó | zori (Zoli) | zokni |
És még mondja valaki, hogy nem könnyű a japán nyelv! Mert például, ha az a csoda történne meg, hogy egy magyar ajkú katona belekeveredne a japán önvédelmi ügynökség (magyarul: hadsereg) kötelékébe, és őrmestere mérgében így kiáltana rá: "buta baka!", hát nem azonnal értené az illető, hogy "disznó hülyét" akart mondani? Legfeljebb azt gondolná, hogy a híres japán udvariasság kissé tompított az őrmester szövegén ...
Szakemberek azt tartják, hogy az ipari civilizáció fejlettségének egyik fokmérője egy országban a szemét mennyisége és minősége. Naná, elég csak a fejlett ipari országok csomagolástechnikájára gondolni, azonnal eszünkbe jut a hatalmas mennyiségű papír, műanyag csomagolóanyag, doboz, stb. ami mind megjelenik aztán a szemétben. Persze, ez a téma is érdekes, elő is hozom később a szemét összetételének kérdését is. De előbb jöjjön egy másféle, "tudományos" tétel, és bizonyítása különböző módszerekkel!
egy nép kultúrájának fokmérője, hogyan bánik a szemetével.
1. (Fejlődéstörténeti-ökológiai) bizonyítás:
Az ember megjelenését, felemelkedését és fejlődését párhuzamosan kísérte (részben meg is előzte) a svábbogár törzsfejlődése és rohamos terjedése a Földön. Az ember története a svábbogár elleni harc története. Az egyeduralomért folytatott harc még nem dőlt el. A világ egyik szigetországában például, ahol a technikai civilizáció a világon az első helyre rukkolt, legalábbis a miniatürizálás és az elektronika területén, és másutt szinte elképzelhetetlen rafináltságú svábbogárirtó szereket fejlesztettek ki - az ellenség is bedobott egy piszkos trükköt: megtanult repülni! Kiirtod őket egy japán lakásban, másnap egyszerűen berepülnek az ablakon!
A harc elsődleges színtere a szemét. A kultúra első lépcsője ennek felismerése, később jön a szeméttel való gondos törődés - mindez a nagy cél, a svábbogár legyőzésének érdekében!
2. (Matematikai) bizonyítás:
A századelő nagy "tudósa" a következő képletet állította fel:
K = S + E,
ahol K a kommunizmus, S a szovjethatalom, E pedig az egész ország villamosítása. Mint tudjuk, a képlet ebben a formájában nem bizonyult helyesnek. Véleményem szerint azért, mert a szerző elfelejtette számításba venni az S során keletkező rengeteg szemetet. Az egyenlet átértelmezésével azonban könnyen a helyes egyenlethez juthatunk:
K' = S' + E',
ahol K' a kultúra, S' a szemét, és E' az emberi környezet (ez utóbbi tovább bontható olyan tagokra, mint műveltség, erkölcs, hagyományok, életszínvonal, stb., de ennek taglalása nem szükséges a bizonyításhoz).
3. (Empirikus) bizonyítás:
Kísérletünk menete a következő: bemegyünk mondjuk a North-West Airlines tokiói irodájába, vagy egyszerűen telefonon felhívjuk a Nippon Kinki Travel Agency-t, és rendelünk egy világkörüli repülőjegyet. Ha szerencsénk van, 250000 jenből ki is jön.
Utunk első állomása Isztanbul (Törökország). Induljunk el a szultán palotájától a nagy bazár felé! Nagy a valószínűsége, hogy a szél is fújni fog, és egészen derékmagasságig lebegteti az utcán elszórt papírszemetet, amint haladunk lefelé a lejtőn. A jelenséghez nem kell kommentár.
A második megálló legyen például Boston (Egyesült Államok). Itt megismerkedhetünk egy speciális háztartási felszereléssel, amely szinte minden lakásban megtalálható. Ez egy, a mosogató lefolyójába épített daráló, amelynek segítségével diadalmaskodik az erőszak: ez mindennemű szemetet a felismerhetetlenségig felaprít, szétzúz, tömörít, megesz, eltüntet, megsemmisít, majd a csatornába juttat, hogy egy porszem sem árulkodik aztán az imént elkövetett gépesített bűntényről.
Jöjjön most Bangkok (Thaiföld) . Álljunk meg a Csao-Pja folyó nontaburi vízibuszkikötőjének stégjén, és nézzünk körül az ott hömpölygő hatalmas tömegben! A millió gyümölcs-, kolbász- és édességárus egyike éppen feláll, vállára emeli a hatalmas szemeteskosarat, odalép a stég széléhez, és egy könnyed mozdulattal az egészet a folyóba borítja! Nylonzacskó, papír, dinnyehéj úszik lefelé, részben fennakadva a vízfelszínt beborító vízinövényeken, miközben thai kísérőnk mély átéléssel magyarázza, hogy az a király, aki néhány száz évvel ezelőtt behozatta Indonéziából ezt a szapora fajta növényt, nem gondolta, hogy milyen környezetszennyezési problémát fog ez még jelenteni egyszer.
Következzék egy kis kelet-európai (vagy nyugat-balkáni) ország fővárosa, Budapest (Magyarország). Itt annak a döbbenetes jelenségnek lehetünk tanúi, hogy ez a kicsi nép milyen fáradhatatlanul gyűjti, halmozza és szaporítja a szemetet. Ha tele van a kis lakás összes szekrénye, az emberek igyekeznek nagyobb lakáshoz jutni, hogy folytassák a felhalmozást. Ha ez sem elég, megtöltik szeméttel nyaralóikat, roncs kocsijaikat, garázsukat, pincéjüket, munkahelyüket, még az utcát is. Az újabb és újabb szemét megszerzéséért pénzt, fáradságot nem kímélnek. Sok család két kereső jövedelmét is meghaladó összeget képes fordítani egyre modernebb, használhatatlanabb tárgyak beszerzésére!
Végül szálljunk ki Tokióban (Japán)! És, hogy a kultúra és a szemét összefüggését végleg bizonyítsuk, menjünk el a Tokiói Műszaki Egyetem (a gyengébbek kedvéért: az én egyetemem) Nagacután található, G1 jelű épületébe, és kíséreljük meg, hogy liften felmenjünk a 10. emeleten levő szobámba! Amíg a liftre várunk, pillantásunk megakad a közeli hamutartón. Valaki néhány hete, magánszorgalomból, frissen nyíló virágot helyezett a tetejére! Az ismeretlen azóta is gondozza, öntözi. Ez kultúra, nem? A bizonyítás befejezve. ("Quod erat demonstrandum" - mondták ilyenkor a latinok).
Megjegyzés: ez utóbbi akció egyben a dohányzás elleni küzdelem egy finom módszere is. Mert ugyan kinek jutna eszébe egy virágcserépben nyomni el az égő csikket?
Kisgyerekek, jól figyeljetek! Valami csilingel! Halljátok? Olyan, mint egy kis harang. Nem, ez nem a Mikulás, ez a szemetes. Közeledik a csillogó-villogó autó, és kedves, vidám zenével jelzi érkezését. Hogy az a néhány háziasszony, aki elfelejtette idejében kikészíteni a szemetét, még leszaladhasson, meghallván a "Tiszta, szép Jokohama" című dal hangjait.
A szemét minden második napon kora reggel ott sorakozik a kijelölt helyeken utcahosszat, akkurátusan csomagolva. A kocsival érkező fehér kesztyűs szemetesemberek felkapkodják a csomagokat és bedobálják a kocsi gyomrába. Íme, a japán szervezés tökéletessége: itt természetes, hogy az ember vásárláskor az áruhoz megkapja a színes, műanyag reklámzacskót, méghozzá ingyen. (Ezek a zacskók papírvékonyak, de jóval erősebbek az otthoniaknál. Egy ilyenben szívbaj és a zacskó elszakadásának veszélye nélkül tudtam hazahozni egy 10 kg-os adag rizst, mielőtt rászoktunk volna a házhozszállításra). Namármost a poén: ezek a zacskók automatikusan a szemét gyűjtésére is szolgálnak, eleve úgy vannak tervezve. (Ugyebár a kultúra, a design...) Mindegyiken a két eredeti fülén kívül van még kettő, kisebb fül is, hogy így kettőt-kettőt egy-egy mozdulattal összecsomózva, a zacskó hermetikusan zárható legyen. Ezt aztán a szemétgyűjtő helyre úgy lehet levinni és lerakni, hogy szinte steril marad. Miután az autó elment, egy árva papírfecni sem árulkodik arról, hogy ott valaha is szemét volt. A kuka ugyan itt is ismert, de nem nagyon használják, bár néha abba teszik bele a kész csomagokat.
De csitt! Mit hallok? Ismét jármű közeledik! Ezúttal hangosbeszélő van a tetején, és - a gyerekkorom "jegeees"-e jut eszembe - egy férfihang kántálása hallatszik belőle. A teherautó lassan köröz a házak között, rakománya: összekötözött újságpapír. Az üzleti ajánlat egyszerű: a használt újságpapírt friss papírzsebkendőre cserélik be. Itt nincs MÉH, úttörőmozgalom, van viszont szervezett begyűjtés (és papírzsebkendő).
Talán mondanom sem kell, hogy utcán, parkban, vonatállomáson, középületekben sehol nem kell 10-20 lépésnél többet megtenni ahhoz, hogy szemetesládát találjunk. De az már végképp meglepi a külföldit, amikor két láda is van egymás mellett, különböző feliratokkal. Az egyiken: "moeru gomi", vagyis égethető szemét, a másikon: "moenai gomi", vagyis, nem égethető szemét. Ki tudjátok-e találni, melyik láda mire való? A japánok számára olyan természetes, hogy a megfelelő szemetet a megfelelő ládába dobják, mint a levegővétel: észre sem veszik.
A szemetet (helyesebb lenne hulladékot mondani, mert a gomi szó mindent fed, ami egy háztartásban felesleges), azonnal, eleve osztályozva tárolják és rakják ki az emberek. A zacskós rendszerrel ez semmiféle külön erőfeszítést nem igényel. A kétnaponta begyűjtött háztartási szemét az "éghető" kategóriába tartozik. (Hirtelen ingerem támadt leírni a japán szemétégetőt, tisztaságával, számítógép-vezérlésével, vagy a róla készített érdekfeszítő TV-műsort, vagy csak azt, hogy a hozzánk legközelebb lévő szemétégető hőjével uszodát fűtenek - de sajnos, egyszerűen lehetetlen mindent leírni!). A következő kategória a külön, fajtánként, általában havonta egyszer gyűjtött, osztályozott szemét: papír (újság, magazin, könyv külön rakva), üveg, fém, fa, műanyag stb. Ezzel sincs külön gond, az ember az üvegek közé leteszi a ház előtt az üveget, a konzervdobozok közé a konzervdobozokat stb. Ugye, óriási intelligencia kell hozzá? Hasonlóan a papírgyűjtéshez, van folyamatos üveggyűjtés is - az utcán ládák vannak elhelyezve, és, most figyeljetek, külön láda a zöld, külön a fehér, külön a barna üvegeknek! Az ember bedobálja őket a megfelelő nyílásba, és kész. Igaz, hogy nem kap érte pénzt, de legalább letudta a gondját - nem úgy, mint mi, akik mindennapos közelharcot folytatunk az üvegvisszaváltás csatamezején.
Az osztályozás és csomagolás a szemét kultúrájának magas foka, a környezetvédelem belépője, az ember mindennapi életének javítója. Nem is kell hozzá sok, csak egy icikepicike odafigyelés és egy kis fegyelem. Meg persze, zacskók. De ha nincs is rajtuk extra fül, azért anélkül is össze lehet kötözni. Jobb híján a doboz vagy újságpapír is megtenné, csak a lényeg, hogy a szemetet csomagolva rakjuk ki, ne pedig a kuka mellé ömlesztve...
Ez magyarul a lomtalanítás. Ez is havonta-kéthavonta esedékes, egy-két héttel előbb mindig meghirdetik. Néhány nappal a kitűzött határidő előtt a kijelölt helyen megjelenik a első lom, majd gyűlik, gyűlik. Lenyűgöző látvány, hogy ugyanazon környék lakosai minden hónapban mennyi lomot tudnak kirakni! Néha 2-3 méteres hegyek alakulnak ki, gyakran az egymástól csak 2-300 méterre levő lerakó helyeken, mire a gyűjtőkocsi megérkezik.
De azelőtt még... megindul a recirkuláció. Mindenki, aki arra jár, szinte kivétel nélkül, megvizsgálja a szeméthegyet, és elviszi, amit használhatónak ítél. Sok ilyen van, mert: 1) a japán áruk minősége igen jó, a dolgok csak nehezen mennek tönkre, 2) mert az emberek nagyon vigyáznak mindenre, nehezen látszik meg a használat nyoma, 3) ami egy kicsit is nem kell, attól rögtön megszabadulnak, még ha jó vagy új is, mert a kis lakásokban szinte lehetetlen a dolgokat tárolni (azért sok japán megpróbálja a lehetetlent is).
Itt a lom között turkálni nem szégyen, nem a "guberáló" megbélyegző jelzőjét kockáztatja az ember, hanem egy össznépi mozgalom, szórakozás részese. Használható, jó dolgokat találni nagy öröm, ha ingyen van, még nagyobb. Nem mintha az átlagos japán ne engedhetné meg magának, hogy akár a legjobb, legigényesebb, új háztartási eszközt is megvegye. Nem mintha egyébként ő maga igénytelen volna - a kereskedelemmel szemben nagyon is az, a világ talán legjobban elkényeztetett fogyasztója. De a lom, az más. Ez játék, továbbá alapvető része a kultúrának: amit ember alkotott, amiben munka van, az érték. Nem dobjuk el végleg, amíg tudjuk, használjuk. Vagy újra használatba vesszük. Ami meg már végképp nem kell, azt osztályozzuk, becsomagoljuk, és az ipar majd újra feldolgozza.
Hogy mi minden van a lom között! Kisméretű bútor, bicikli, gyerekjáték, háztartási gép, rengeteg televízió, mosógép (automata is), porszívó, rizsfőző, gáz- olaj- villanykályha, rádió, magnó stb. Esernyőtartó, tele esernyővel. Síléc, sícipő, golf-, baseball-, teniszütők. Zongora, orgona, gitár...
Aki pedig kiteszi, az arra is gondol, aki elviszi majd. Láttam olyan vadonatúj porszívót, amit gondosan visszaraktak eredeti csomagolásába, és még a garancialevelet is mellétették. Láttam kismotort, tankjában benzin, rajta a rendszám, az indítókulcs a helyén, csak éppen el kell fordítani, és menni vele. Rajta egy cédula: "gomi", nehogy valaki félreértse, ne gondolja, hogy csak ott parkol éppen. De már a másik írás is rajta: "XY vagyok, este visszajövök érte" - az élelmes japán lefoglalta, a többi meg tiszteletben tartja... A házioltárban kipucolták a kis Buddha szobrot, mégsem illik piszkosan kidobni. Egy kartondobozon felirat: "vigyázz, üvegtörmelék van benne!" - nehogy megsérüljön a kíváncsiskodó. Pornó videókazetták, részletes feliratokkal ellátva, gondosan csomagolva, még vissza is csévélve - csak be kell tenni a képmagnóba, és el kell indítani. Komplett angol nyelvlecke, 3 kötet tankönyv, 12 hangszalag mellékelve, porbiztos csomagolásban. A TV-k mellett antenna, bennük a csatlakozók is, csak be kell dugni a konnektorba. Újabban pedig már videómagnók is jelentek meg a szemétben, igaz, egyelőre béta-normás, és természetesen a japán NTSC szabvány szerint működők, de működők.
Jön egy háziasszony, hoz egy halom papírdobozt, leteszi, majd körbejár. Meglát egy jó biciklit, alaposan megvizsgálja, felül rá, és elmegy. Később egy népes anyatársaság jön, gyerekekkel, némelyek hátán csecsemőjük - együtt járják körbe, vizsgálják és válogatják a szemetet. De jönnek hivatásosok is, az igazi recirkuláltatók, bizományisok, árusok begyűjtői. A határidő előtti estén jönnek, autókkal, reflektorokkal, némelyek fején bányászlámpa, kezükön fehér kesztyű. Egyben mindenki közös: nem túrják össze a halmot és nem törik össze, ami nem kell. Hátha jó még valakinek valamire az is. És még az utolsó pillanatban is jönnek emberek, még a szemetestől is elkérnek egyes dolgokat, de ezután már egyedül rajtuk a döntés: elteszik-e maguknak, amit látnak, vagy behajítják a kocsi gyomrába.
Egy szép nyári napon nekikészültem, hogy lefényképezzem, mindannyiunk okulására, a szemetet. Már éppen kattintottam volna, amikor hirtelen lefékezett mellettem egy gyönyörű, fehér Nissan. Kiugrott belőle egy fiatal japán nő, előkapott ő is egy fényképezőgépet, és ő is lefényképezte a halmot. Halk kattintás, egy biztató mosoly felém, és már el is zúgott a kocsi. Olyan gyorsan, hogy őt már nem volt időm lekapni.
Végezetül, hogy mindeme dolgok eredeti japán megfogalmazását is illusztráljam, íme, a liftjeinkben kifüggesztett terjedelmes használati utasítás utolsó mondata: "Mindannyiunknak helyes módon kellemes az élet!" Hm, talán tanulhatnánk egy kis pedantériát, nem?
Akit pedig a téma igazi irodalmi feldolgozása is érdekel, annak javasolom, olvassa el a néhány éve Takesi Kaiko magyarul is megjelent Ószakai éjszakák című regényét. Én nem tudtam letenni.
(Gyengébbek, öregek átugorhatják).
Itt van aztán csak rend igazán! A vegyszer komoly dolog, és az egyetemi emberek komoly emberek. Az, hogy a papírt, fémet, üveget itt is külön gyűjtik, ezek után nyilván természetes. De ami otthon legfeljebb a környezetvédelmi felelősök vágyálma lehetne csak: minden használt vegyszert, oldószert fajtánként szortírozva, külön gyűjtenek és adminisztrálnak!
A gyakorlat a mienkkel éppen ellentétes. Nálunk a beérkező vegyszert tartják nyilván. Hogy azután annak egy része - más megoldás híján - a csatornában végzi, azzal a kutya sem törődik. Pedig ez, szerintem, főben járó bűn. Itt elképedtek a kollégák, amikor megkérdeztem, ki is a méreg- illetve nemesfém-felelős? Azon viszont én képedtem el, amikor láttam, hogy aranyat, platinát, sokszor még ennél is értékesebb vegyszerek mellett, csak úgy, az íróasztalfiókban tartanak, az egyik nyitott szekrényben pedig kb. fél Tokió kiirtására alkalmas mennyiségű ciánkáli található. A vegyszertárolásnál egyedül földrengésbiztonsági szempontok érvényesülnek: gyúlékony, robbanásveszélyes folyadékokat, savakat kizárólag kulcsra zárt acélszekrényben tárolnak.
A kimenő vegyszereket viszont ml-re pontosan írjuk fel. Az egyik szobában 10-12 db, 20 l-es műanyagkanna van letéve, az osztályozott hulladékvegyszer számára. Külön a vizes oldatok, külön az alkoholos, éteres, olajos, a nehézfémeket tartalmazók, a nitrogéntartalmú vegyszerek, a nagymolekulájú szerves anyagok stb. Mindegyik kanna fölött egy papír van, amire egyszerűen fel kell írni, ki, mikor, mit és mennyit öntött bele. Mindenki fel is írja, persze, és az igazat írja, jó helyre írja és önti - miért is tenne másképpen?
Aztán, ha a kanna 2/3 részéig megtelt, elszállítják a begyűjtőbe. Hogy az hol van, és ott mit csinálnak vele, azt eddig nem sikerült megtudnom. Márpedig enélkül hiába is gyűjtögetjük külön kannákba a vegyszert. Amíg nincs szervezett begyűjtés Magyarországon, addig marad, jobb híján, a csap. Sajnos.
Jelenleg kb. 2600 a 100 évesnél idősebbek száma Japánban. Hm.
Kiszámolták, hogy ha megismétlődik az 1923-as nagy kantói földrengés, akkor legalább 250000 ember fog meghalni.
A földrengésveszély dacára kidolgozták egy új, 400 km hosszú és 100 m átmérőjű földalatti alagút terveit. A sci-fi-be illő konstrukció elsősorban víztároló lesz, mellesleg vonatok mennek majd benne, autópálya is lesz, nem beszélve a telefon- és elektromos kábelekről. A dolog nem fog gyorsan megépülni, mert kicsit drága: 100 trillió jenre tervezik. De igazán nem sürgős, ki lehet várni azt a húsz évet, nem?
Ha már itt tartunk, azt is megemlítem, hogy bajban van a videómagnó gyártás. 3 éve még évi 40 millió japán készüléket gyártottak, tavaly már csak 20 milliót! Közben Korea, Tajvan, Hongkong kezdte el a gyártást, és fizeti a licencdíjat Japánnak, még egyszer 20 millió masina után. Szép, nem? Itt már gyártani sem kell. Kis túlzással, ha valaki a világon videómagnót vásárol, azzal Japán gazdagodik.
Csijonofudzsi minden idők második legnagyobb szumóbirkózója lett! Egyhuzamban 53 kemény csatából volt képes veretlenül kikerülni, mígnem elcsúszott egy banánhéjon.
Az újságban megjelent egy fénykép egy különös tanévnyitóról. Együtt az egész tantestület - és 1, azaz egy tanuló. A megnyitó beszédben az igazgató kérte a kisfiút, vigyázzon magára, nehogy megbetegedjen, mert ha hiányzik, aznapra be kell zárni az iskolát! (Ez egyébként speciális téli iskola valahol északon, azok számára, akik a hó miatt nem tudnak távolabbi iskoláig utazni. Idén egy ilyen legény akadt a faluban).
Biztos vagyok benne, hogy szándékosan csinálták. Mondhatta nekik az Úr, hogy ne egyenek az almából, de ők már jóelőre eltökélték az egészet, és hosszú távra előre gondolkoztak. Mert maga az alma, az a pár harapás nem lehet elég vonzó, különösen, ha közben egy kígyó is sziszeg az ember fülébe, a másik oldalon meg már fényezik a lángpallost. De amiért érdemes kockáztatni, ami még a paradicsomi állapotnál is különb, az csak egy dolog lehet: EGY JAPÁN BENZINKÚT.
Elektronikusan vezérelt pompás fényújságja már messziről csalogat, hirdetvén, hogy ma 20 %-kal olcsóbb a benzin, mint tegnap volt. Nem kell semmit tenned, csak óvatosan a jelzett, többnyire teljesen kihaltnak tűnő hely felé kormányoznod autódat. Látszólag sehol egy lélek, autó is csak nagy ritkán bukkan fel. Mindenütt a legnagyobb tisztaság, szinte sterilitás - sehol egy olajfolt, sehol egy benzintócsa. Hirtelen az az érzésed támad, hogy ez nem is benzinkút, hiszen a szokásos "kutak" helyett a magasból lóg le valami, egy rúgós cső végén egy kis pisztoly alakú szerkentyű. Azt hiheted, autós fogorvosi ellátást találtak ki számodra. De nem. Amint a tágas térre begördül autód, hirtelen megkezdődik az ünneplés. Egyszerre vagy hatan (nem túlzás) rohanják meg kocsidat, tökéletesen tiszta, színes egyenruhába öltözött fiatal fiúk és lányok. Lelkesen kiabálva üdvözölnek. Ketten integetve irányítanak - közelebb, közelebb, most jó! Ketten szélvészszerű gyorsasággal kezdik lemosni ablakaidat, legyenek bár patyolattiszták, majd sietve áttérnek a rendszámtáblákra, sárvédőkre. Az integetők egyike mélyen meghajolva üdvözöl a melletted levő ablaknál, udvariasan várva, hogy elzárd a motort, foghegyről oda méltóztass mordulni, hogy "húsz", ezzel fejezve ki tisztelt akaratodat, miszerint 20 l benzint szeretnél, majd a kiszállás megkísérlése nélkül kegyeskedj meghúzni autód rejtekhelyén azt a kis fogantyút, amelyik távolról nyitja a benzintank fedelét, hogy végre a várakozó lekaphassa a töltőpisztolyt a levegőből, és benyomhassa a 20 litert az autódba anélkül, hogy egy csöpp is melléfolyna. Pontosan annyit, se többet, se kevesebbet.
Közben egy másik kezelő már hozza is a számlát, a számítógép által kiállítottat, amely tanúsítja, hogy itt és most, ennyi óra ennyi perckor vettél 20 l benzint, amelyért fizettél ennyit és ennyit, és visszajár még ennyi és ennyi. És a fiú már adja is vissza, jenre pontosan , miközben már köszön is el, hajlongva. A mosók is, a töltő is végzett, de lám, két ember máris rohan a kijárat felé! Az egyik kiabálva, integetve irányít: indulj lassan, most még lassíts egy kissé, mert nagy a forgalom az utcán. Egyikük élete kockáztatásával kiugrik az útra, hogy leállítsa kedvedért a forgalmat, és miközben autód méltóságteljesen gördül ki az úttestre, mindannyian mélyen meghajolnak, és hangosan, kórusban köszönik meg, hogy méltóztattál benzint vásárolni, és kérik, legyél olyan jó, hogy máskor is erre hajtasz.
Te pedig elhagyod ezt a két percnyi Paradicsomot, és arra gondolsz, hogy innen 10000 km-re, ha Trabantod szerencsés várakozás után a koszos-bűzös töltőállomás elejére keveredik, örülhetsz, ha a kutas egyetlen megjegyzésével megúszod, ha nem elég gyorsan ugrasz ki a volán mellől, ha nem elég ügyesen csavarod le a tanksapkát, ha célzol arra, hogy az ablak piszkos vagy a benzin melléfolyt, vagy ha a borravaló mennyisége nem haladja meg azt a mértéket, amit Kutas Úr tegnap éjjel megálmodott el nem végzett szolgáltatásai fejében, és akkor talán eszedbe jut, hogy egy icike-picike számítási hiba mégis csak belecsúszott azért abba az egykori almaevési akcióba...
Igen, azaz majdnem mindent. Baloldali a közlekedés, a közlekedési lámpák színei vízszintesen vannak elhelyezve. Fordítva olvassák a könyveket, "hátulról előre". Fentről lefelé és jobbról balra írnak, bár a háború óta ez keveredik a mi írásformánkkal is, egy-egy újságban teljes összevisszaságban. A kisujjukon kezdik a kiszámolást, a nagyujj az utolsó. Tetszés szerinti sorrendben eszik a fogásokat, a leves gyakran az utolsó. Mindenre "igen"-nel válaszolnak, pl. a "nem vagy fáradt?" kérdésre a válasz: "igen, nem vagyok fáradt." A ceruzát nem végighúzzák a papíron, hanem végigtolják (mintha ecset lenne). Előbb veszik le a cipőt, mint a kabátot. Ha valamire emlékeznek, nem az eszükbe jut, hanem a szívükbe. Nem(csak) a násznép visz ajándékot az esküvőre, hanem az ifjú pár ajándékozza meg a vendégeket. Az kér a leginkább bocsánatot, akinek a legtöbb zavart okozták. Télen sokan járnak mezítláb, nyáron viszont minden nő harisnyát visel. Ha valaki magára mutat, nem a mellére bök, hanem az orrára. Az idegenre szívélyesebben mosolyognak, mint az ismerősre (figyelem, ezt minden külföldi a barátság jeleként értékeli. Rengeteg férfi járt már pórul, félreértve egy-egy csinos japán nő kedvességét...) Fordítva fürdenek, a kádon kívül, és tisztán mennek a kádba. Ha egy étterem előtt le van engedve a függöny, akkor vannak nyitva, záráskor viszont felhúzzák. Végül, ami nekem a legjobban tetszik: nem a tűbe fűzik a cérnát, hanem a cérnára húzzák a tűt!
Ehhez Zsuzsa egy tragikus történetet tesz hozzá, adalékként:
Egyik közelben lakó ismerősöm, egy kedves, 2 gyerekes háziasszony, rendszeresen átjárt hozzám angol nyelvet gyakorolni. Egyik alkalommal szemlátomást a takarítást félbehagyva, kötényben érkezett, a szokásos időpont előtt jó egy órával. Mosolygott, többször meghajolt, kérte az elnézésemet, majd bejelentette: legalább egy hónapig ne is várjam. Befekszik a kórházba, valószínűleg meg fogják operálni, csomót találtak a mellében. Megijedtem, jobban is annál, hogy eszembe jutottak volna az ilyenkor illendő japán viselkedési normák. Így hát rémületemet nem palástoltam, az kiült az arcomra. Keiko szan ekkor mosolyogva többször megnyugtatott, ne aggódjak, jól érzi magát, van étvágya, és bár a csomó rosszindulatú, bízik a gyógyulásban. Látva, hogy még mindig nem tértem magamhoz, heves bocsánatkérések közepette hajlongani kezdett. Bocsánatot kért, hogy izgalmat, aggodalmat okozott nekem.
Keiko szan egyébként később egy tipikus japán tulajdonság, az önfegyelem mélységeivel ismertetett meg engem. Miután fél mellét eltávolították, a besugárzás és a gyógyszerek hatására gyönyörű fekete haja megritkult, a kórházból hazatérve azonnal visszavette a háztartás vezetését vidékről ideiglenesen felutazott édesanyjától. Balettórára és külön matekra szállította kocsival a gyerekeit, eljárt az angol órára, és soha, senki sem hallotta panaszkodni (nemcsak én, a külföldi, de a hozzá közel álló barátnők sem).
Arra a kérdésemre, hogy nem fáradt-e, azt válaszolta:
- Lassan csinálok mindent, közben pihenek, meg kell erősödnöm.