Bizony, szűnőben van Japánban is a három generációs családmodell, főleg a városokban. Mivel hagyományosan a szülők támogatása az elsőszülött fiú feladata, ő, hacsak teheti, a szülői házban marad. (A kötelesség Japánban olyan fogalom, amely a szamurájok és kamikázék leszármazottai körében még csöppet sem vesztette el régi fényét). A napilapok és hetilapok lelkipostájában gyakran lehet olvasni a panaszos meny levelét: "Az anyósom az úr a háznál, nem hagy még a konyha közelébe sem menni. Pedig két gyerekünk van, szeretnék már a magam ura lenni. De a férjem hallani sem akar arról, hogy külön költözzünk, ő a legidősebb fiú ugyanis." Vagy máskor: "Farmercsalád vagyunk, együtt lakunk férjem szüleivel. Külön költözni nem tudunk, férjem egy szem fiú, szülei nem egyeznek bele. Így aztán én két család rabszolgája vagyok. Az uramnak meg hiába panaszkodom, ő az anyjához húz..."
Ismerős a szöveg? Csak részben. Azért nálunk az nem érv: a kedves anyós nem engedi, hogy külön költözzünk! Nálunk a pénzhiány, a lakáshiány az, ami nem engedi.
A rendszeresen összejövő barátnői társaságban Noriko szan aznap nagyon csendesen üldögélt. Megtudtam, hogy Noriko hamarosan költözködik. Kiderült, hogy lejár a 10 év, amikor el kell hagyniuk a vállalati bérlakást. (Jártam ott, nem hiszem, hogy területe több lehet 35 m2-nél). De most, hogy Noriko anyósáék építkeztek, az új házban a két családnak két teljesen szeparált lakása lesz.
- Az ideális megoldás! - Kiáltottam fel boldogan, és gratuláltam. Noriko azonban csak szomorkodott. Végül kibökte: külön konyha ide, külön konyha oda, anyósa így is, úgy is őt fogja egzecíroztatni.
Egy másik háziasszony ismerősöm egyszer egy nagyszabású társas kiránduláson elmesélte: aznap reggel 5 órakor kelt.
- De hiszen csak fél tízkor találkoztunk, nem is túl messze tőletek! - álmélkodtam.
- Igen, de én elkészítettem a hideg ebédet a kirándulásra, az anyósom-apósom ebédjét, és még ki is mostam. Rájuk is én mosok. - Ebből mindenki számára világos, hogy közös háztartásban él a három generáció.
- És anyósodék legalább vigyáznak a gyerekekre, ha elmentek este valahová?
- Nem járunk mi sehová, csak a gyerekekkel - hangzott a lemondó válasz.
A fenti esetek nem ritkák, de gyakoribb, hogy a fiatalok már házasságkötéskor különköltöznek, leggyakrabban nem is maradnak a szülővárosukban. Ilyenkor a nagymama-nagypapa néhány napos látogatása ünnep az egész családnak, de még a szomszédságnak is jut kóstoló a nagymama sütötte süteményekből.
A lánygyerekek a kötelességen túl, praktikus okokból is szívesebben maradnának a házasságkötés után is a szülői házban. A mama segítsége mindenütt jól jön, ahol kisgyerek van. Ám a férj karrierje más városba szólítja őket - ilyenkor nincs mese. Szüleik betegsége vagy családi problémák idején sokszor felpakolják a gyerekeket (mert ugye a férjre hagyni nem lehet őket), és mennek haza segíteni. Ugyancsak hazaköltöznek több-kevesebb időre szülés után. Ilyenkor viszik a nagyobb gyereket is magukkal.
Mivel Japán világelső az átlagéletkor terén, nem ritka, hogy a 80 évnél idősebb beteg mamát 60 év fölötti, szintén nem egészséges lánya ápolja.
Az öregség Japánban mindenképpen fenyegető rém, amely már a fiatalabbak szeme előtt is egészen korán ott lebeg. Egyáltalán nem érzik a problémát megoldottnak sem öregek, sem fiatalok. Vannak úgynevezett nyugdíjasházak, kellemes lakásokkal, ápolónői, orvosi felügyelettel - egy vagyonért. Akinek erre nem telik, ha egyedül marad, mehet a miénkhez hasonló jellegű szociális otthonba, amelynek a színvonala bizony nem túl magas.
Mivel a szülők úgy érzik, saját lányukban, ha a szükség úgy hozza, jobban megbízhatnak, mint a menyükben, ma már sok szülő kimondottan lánygyermekre vágyik, nem pedig fiúra. Ez egy ennyire tradicionálisan férfiközpontú társadalomban elég érdekes jelenség.
Egyik japán barátnőmről egy beszélgetés közben kiderült, hogy leánykori neve azonos anyja családi nevével. Gyorsan másra akartam terelni a szót, gondolván, szegény talán szégyelli, hogy leányanya gyermeke - ez még manapság is nagyon ritka Japánban, nem hogy 30 évvel ezelőtt, amikor ő született. Ám barátnőm cseppet sem tűnt zavartnak. Sőt, nyomban biztosított, hogy ő bizony törvényes házasságból született. Most már végképp nem értettem a dolgot.
- Az apám vette fel az anyám családnevét - szolgált barátnőm a meglepő magyarázattal.
- Tessék?? - Hüledeztem. Japánban, a férjközpontú társadalomban? A gésák, a képzett férfiszórakoztatók világában? Az udvarias, halkszavú, csak családjuknak élő feleségek világában, akik, ha férjük vendégeket hív, ki sem nyitják szájukat, ha csak nem a maguk főzte sokfogásos vacsorát kínálni?
- Arról van szó - magyarázta barátnőm - hogy az elsőszülött fiú, ha teheti, otthon marad a szülői házban. De ha nincs fiú a családban, a lány férje viszont nem elsőszülött, ő jön a házhoz. És felveszi a "ház" nevét.
A japán ie, szó szerint lefordítva valóban házat jelent elsősorban, de fordíthatjuk családként, háztartásként, sőt, nemzetségként is. Ami pedig mögötte van: folytonosság, amely független a konkrét személyektől, akiknek viszont feladata tisztelni az ősöket, és biztosítani a leszármazottakat.
Nyilvánvalóan a "család" meghatározás a régi paraszti háztartásokban bírt jelentőséggel - a vagyon, a föld nem egyes személyek, hanem az ie mint egész tulajdona volt. Barátnőm édesapja tehát végső soron nem is a feleség nevét vette fel - nyugszom meg a magyarázat után. Tulajdonképpen úgy is lehet fogalmazni, hogy valamiféle örökbefogadás történt.
Hogy ma már nem mindig ilyen egyszerű a helyzet, később tudtam meg. Amerikai barátnőm, Sigrid férje japán, ráadásul elsőszülött. A mama egy Tokió melletti kisvárosban, Kamakurában él. Sigridék évekig Amerikában laktak, aztán sem költöztek az anyóshoz.
- Na, meg is bolondítottuk volna egymást teljesen - mondta Sigrid - én a lezser amerikai stílusommal, miközben anyósom minden reggel körömollóval vágja a füvet a kertben!
De nem volt semmi probléma. Az özvegy anyós hajadon lányával lakott boldog egyetértésben, mígnem a lány 29 éves korában elszánta magát a házasságra. Kötelességtudó gyermek lévén (általános japán tulajdonság), jövendő férjének azt a feltételt szabta, jöjjön ő hozzájuk lakni. Névcseréről ezúttal nem esett szó, hiába, azért nem olyan magától értetődő ma már ez sem. A jóságos vőlegény bele is egyezett a dologba, a mama azonban, bármennyire is ragaszkodott a lányához, bármennyivel jobb volt vele a kapcsolata, mint fiával és külföldi menyével, megkötötte magát:
- Nem. Majd Sigridék jönnek haza lakni. Mert különben ez a ház megszűnik "Siotani ház" lenni, a Te férjed után már "Jamada ház" lenne. - És a névnek fenn kell maradni.
Epilógus: az amerikai feleség a sarkára állt, a fiú nem költözött haza. Mellesleg napi kétszer 2 óra vonatutat kellett volna magára vállalnia emiatt, hogy munkahelyére bejárhasson. Szegény mama tehát magára maradt. Lánya viszont közel lakik, sőt, ahogy a mama egyre betegesebb, mégis azt fontolgatja, hogy a lánya családját hazahívja.
Fudzsita szannal kulturális csere-egyezményt kötöttünk. Én tanítom őt angolra, ő pedig engem japánra. Bár a "tanulás" hamarosan végeérhetetlen beszélgetésekké fajult - mindketten igen elégedettek voltunk az eredménnyel.
Egyszer - a házasságkötésekről beszélgettünk - Fudzsita szan elmesélte: ő házasságközvetítő útján kötött házasságot. No végre, gondoltam, találtam valakit, akit kifaggathatok erről a nagy talányról.
Hiszen tudtam én jól, Japánban régi tradíció az elrendezett házasság. A közvetítő - régen a legtöbbször profi, ma a család egy barátja, rokon, vagy akár a főnök - gondosan egyezteti mindkét félről az információkat, majd, amennyiben a felek a kapott adatok birtokában megfelelőnek találják a férj- illetve a feleségjelöltet, létrejön a találkozás. Régen a fiatalok nem is igen beszéltek egymással a házasság előtt. A házasságközvetítő gyakran úgy járt el, hogy a fiút elvitte magával egy olyan helyre, hogy az észrevétlenül egy pillantást vethetett a lányra, utcán, templomban vagy egyebütt. Más esetben a lányos házban tekinthette meg jövendőbelijét. Ahol az idősebbik lány esetleg kevésbé volt szemrevaló, a cseles szülők még azt is megtették, hogy nővére helyett a csinosabb húgot mutatták meg, majd az idősebb lányt adták össze a vőlegénnyel. A csalás a ceremónia végéig nem is derült ki - a tradicionális japán kikészítés, paróka, kimonó annyira elváltoztatja az ara külsejét.
- Mi egy tokiói vendéglőben találkoztunk - emlékezik Fudzsita szan. - Ott volt nagybátyám; az ő barátja, aki a közbenjáró volt, minthogy ő ismerte és ajánlotta jövendőbelimet; persze a későbbi férjem is eljött; no meg édesanyám és én.
- Hű, kicsit népes társaság. Tudtak így egymással egyáltalán szót váltani? - kérdem.
- Nem, de nem is kellett. Fél óra múlva a későbbi férjemmel felálltunk és távoztunk.
Aha - gondolom - most jön a romantika.
- És hová mentek? - Érdeklődöm hangosan. De a válasz kissé meglep.
- Egy templomba.
- Űristen, minek?
- A későbbi férjem kérte az isteneket, legyen szerencsés a házasságunk.
- Micsoda, a férje - bocsánat, akkor még nem is volt az - félórai ismeretség után úgy döntött, össze fognak házasodni?!
- Igen. - Süti le a szemét szégyenlősen Fudzsita szan. - Ő mindig ilyen gyorsan döntött.
- Na de kettőn áll a vásár! - erősködöm.
- Hát igen, én gondoltam, lehet, hogy kissé korai, de végtére is az esküvő csak jó fél év múlva volt. Ha én közben rájövök, hogy nem illünk össze, úgysem kötünk házasságot.
Fudzsita szan egyáltalán nem szégyenkezik elrendezett házassága miatt. El is magyarázza, mi késztette arra, hogy így keressen férjet.
- Mi kisvárosban lakunk, kevés művelt férjjelölt volt kéznél. Ezért kérte meg édesanyám Tokióban élő nagybátyámat, segítsen.
Arra a kérdésre pedig, sikeresnek tartja-e házasságát, felcsillan a szeme:
- Ó igen, sőt baráti körömben a legsikerültebbnek. Valamennyi barátnőmnek problémái vannak a férjével. Nekem semmi, igazán semmi.
Az udvarias szavak nem mondanak Japánban semmit, de Fudzsita szan csillogó szeme, átmelegedő hangja - igen.
Ando szan, másik barátnőm saját bevallása szerint nem ilyen szerencsés. Az ő házasságuk is a család közvetítésével jött létre, ám később kiderült, egyszerűen nem illenek össze.
- Én imádom a társaságot, szívesen hívok vendégeket, jókat főzök nekik ilyenkor. A férjem nagyon magának való. Ha hazajön, alig szól, leül a TV elé, nem kíváncsi semmi másra.
Szerencsére Ando szan férje sokat utazik üzleti ügyben. Ilyenkor kis felesége "kirúg a hámból". Sokfogásos lakomát készít és meghívja barátnőit gyerekestül.
Nem véletlen, hogy az elrendezett házasság még mindig igen közkedvelt Japánban. Hiszen régen, a tradicionális erkölcsi ideák szerint a szerelmet, mint a házasság alapját nem ismerték el a japánok. Sőt, odáig mentek, hogy sokan a férfi szerelembe esését morális gyengeségnek tartották. Nem létezett udvarlás sem semmilyen formában, hiszen a fiúk és a lányok teljesen különválasztva nőttek fel. Kollégák szerelmi afférjáért a háború előtt elbocsátás járt. Ugyanakkor mindenki hallott történeteket olyan férfiakról, akik, mivel nem vehették el szívük választottját, szerelmükkel együtt az öngyilkosságot választották. Így aztán elég jó talaja volt a nyugati kultúra terjedésének, amely a szerelmes regények, versek, a külföldi popzene népszerűsítésével a mai japán fiatalok szemében a szerelmi házasságot kívánatossá tette. Így történhetett meg, hogy Tamás professzora a csinos, harminc körüli titkárnő kiházasítási kísérletével bizony kudarcot vallott. A hölgy udvarias, ám igen határozott formában visszautasította a jelöltet. (A munkahelyi főnök a család kérése nélkül is felelősséget érez beosztottjai magánélete iránt, Tamás professzora a laboratórium több ifjú kutatóját házasította meg az évek során.)
A házunkban lakó, 30-35 év körüli feleségek közül egy sem közbenjáró útján ismerte meg a férjét. Ketten is - a vonaton ismerkedtek meg jövendőbelijükkel! Nem csoda, a testet-lelket felőrlő hosszú közlekedés végeláthatatlan óráiban ugyan mi mást csinál a fiatal - ismerkedik. Azért senki ne gondoljon magyar módra "ismerkedő", leszólítgató fiatalokra. Japánban a fiatalok a magyaroknál sokkal gátlásosabbak, félszegebbek. Bár ma már rengeteg a koedukált iskola, még hat a múlt. Ha iskolaszünetben valaki kimegy egy japán repülőtérre, vagy vasútállomásra, nem nagyon lát vegyes kiránduló társaságot. A lányok barátnőikkel indulnak útnak, a fiúk hangos, népes csoportjai legfeljebb messziről nézegetik a lányokat.
No, azért nem mindenki olyan félszeg! És bár utcán ölelkező, csókolózó párokat igazán csak elvétve látni, sok házasság megkötésekor a baba már úton van.
A mutogatott esküvői képeken Hosi szannak is domborodott már a hasa a díszes kimonó alatt. Elég nyilvánvalóan szerelmi házasság volt az övé. Ám nem nehéz kitalálni, mi maradt az egykori szerelemből. Hosi szan és két kislánya, a 7 éves Tomumi és a 3 éves Eriko még ünnepnapokon is hármasban, a papa nélkül sétálgat. Néha pedig a mama tűnik el néhány órára rejtélyesen.
- Vásárolni ment - mondja ilyenkor Tomumi és megtörli a bőgő Eriko szemét. Hm, délután 1-től este 6-ig kicsit hosszadalmasra nyúlik a bevásárlás.
Sem a társaságkedvelő Ando szan, sem Hosi szan nem gondol válásra. A válás Japánban még ma is ritka madár. Fudzsita szanról viszont az is kiderül, hogy elvált szülők gyermeke, ráadásul a mama terhesen, lánya születése előtt néhány hónappal vált el. Ez azért különösen meglepő, mert Fudzsita szan 36 éves. Ha ma ritkaság a válás, hát még mennyire az volt ezelőtt 36 évvel! Sőt, a feleség döntött a válás mellett! Az atya állítólag rendes, becsületes ember volt. Most, ennyi év után lánya csak annyit tud: nem egyezett a szülők természete. Kérdem Fudzsita szant, milyen volt az édesapja?
- Nem ismertem. Igaz, egy városban éltünk, de mivel újra nősült, és gyerekei is születtek az új házasságból, nem találkoztunk. Azután pedig meg is halt apám.
- És a féltestvéreire sem volt kíváncsi sosem?
- De igen, persze hogy az voltam. De valahogy mégsem találkoztunk...
- Nem is hiányzott a papa?
- Hát, nem mondhatnám. Az a helyzet, hogy együtt laktunk anyám nővérével és annak kislányával. A szomszédban pedig gyermektelen nagynénémék laktak. Irigykedtek is a barátnőim, mikor hozzánk vendégségbe jöttek: "Neked egy helyett 3 mamád van!"
Azért három anya sem helyettesít egy apát, mondanám, de Fudzsita szan úgy érzi, boldog, kiegyensúlyozott gyerekkora volt. Azért mégsem fér a fejembe ez a papa, aki nem kereste sosem a lányát, ha a lány a mama szoknyája mellől nem is kívánkozott soha papa-nézőbe. Kérdezgetem hát tovább, mit tud még a papáról? De nem sokat, csak annyit, hogy a papa házasságkötéskor felvette az anya családnevét, (ha nem hangzana udvariatlanságnak, Fudzsita szan családi életét ama állatorvosi egyetemi lóhoz hasonlítanám, amelyen minden lóbetegség megtalálható - igazán minden japán specialitás szerepel benne), majd váláskor visszavette a sajátját.
- No és milyen volt elvált szülők gyerekének lenni 20-30 évvel ezelőtt? - kérdem. - Nem érezte soha semmilyen hátrányát?
- De igen - szól a vallomás. - Mikor az egyetem elvégzése után állást kerestem. Az azért nekem nehezebben ment, mint másnak. Hiába, kis város a mienk, mindenki tud mindent a másikról.
Azért nem mindenki válik illetve válhat el ilyen egyszerűen még ma sem. 1987 decemberében a következő címmel jelent meg cikk az egyik legnagyobb példányszámú angol nyelvű japán napilapban: "A Legfelsőbb Bíróság megváltoztatott egy válási ítéletet 1952-ből".
A cikk szerint a férj ma 75 éves, törvényes neje 72. 1937-ben házasodtak össze. 1949-ben a férj szeretőjéhez költözött. (No lám, van azért Japánban, aki a szívére hallgatott már 40 évvel ezelőtt is!) A feleségtől nem volt gyerek, ám a második kapcsolatból 2 fiú született, ezeket a férfi hivatalosan magáénak ismerte el. A feleség a férj által neki hagyott házat 1950-ben eladta, azóta bátyja háztartásában él. A férj őt anyagilag más módon nem támogatja. 1951-ben kérte a férj először a házasság felbontását, amit a bíróság 3(!) évvel később elutasított. (Úgy látszik, kicsit fontolgatták a döntést.) A férj 1983-ban megpróbálta a feleséget rávenni a megegyezéses válásra, ennek fejében 1 millió jen készpénzt - közel 500 ezer Ft-nak felel meg - és egy értékes olajfestményt ajánlott fel. A feleség azonban hajthatatlan maradt. Ekkor a férj új keresetet adott be, amit a Tokiói Bíróság megint elutasított. Ám a fellebbezéskor a Legfelsőbb Bíróság végül most már a házasság felbontása mellett döntött.
Eddig Japánban a bírósági gyakorlat az volt, hogy annak kérésére, aki hibáztatható a házasság zátonyra futásáért, nem bontották fel a házasságot. Ezt az elvet 1952-ben vezették be, úgymond "a háború utáni erkölcsi züllés" megállítására, a hűség erősítésére. Most, esetünkben a bíróság így indokolta döntését: "A különélés jelentős idővel korábban kezdődött, a házasságból gyerekek, akikről gondoskodni kell, nem születtek (szerintem, ha lettek is volna, ma már lassan ők is nagyszülők), valamint a válás bizonyíthatóan nem fogja a hitvest pszichés, gazdasági vagy szociális hátrányba hozni."
Az újságíró megjegyzése: megfigyelők szerint ez a döntés jelentősen befolyásolja majd a japán válások rendszerét, könnyebbé téve azt. Talán nem kell majd mindenkinek harmincegynéhány évig várnia.
Azért a fenti történet eléggé egyedi. Manapság erősen növekszik a válások száma, különösen a fiatalok körében. De a problémákra, házastársi konfliktusokra egyáltalán nem általános reakció a válás. Mint ahogy az előbb említett Ando szan és Hosi szan barátnőim is - ha más-más módon is - legfeljebb kirúgnak a hámból, válásra még csak nem is gondolnak. És így van ezzel rengeteg nőtársuk Japán-szerte.
Japánban a válás nem volt ismeretlen a régi időkben sem. A két leggyakoribb vallás, a sintó és a buddhizmus nem tartalmaz erre vonatkozóan semmiféle olyan tiltást, mint a kereszténység. Csakhogy akkortájt a válás kissé mást jelentett, mint manapság. A feleségek törvényben is rögzítetten alacsonyabbrendűek voltak férjeiknél. Még a Meidzsi korszakban is (a XIX. század második felétől), ami egyéb tekintetben Japánban a "felvilágosodás", az ugrásszerű fejlődés időszaka volt, törvény írta elő, mely 7 ok elegendő ahhoz, hogy a férj elváljon a feleségétől. Íme: a meddőség, házasságtörés, engedetlenség a férj szülei iránt(!), szószátyárság (magyarul pletykásság), tolvajlás, féltékenység és végül a rossz egészségi állapot. Olvastam egyszer egy nőről, akit 1941-ben, 33 éves korában küldött haza "jó" férje, és attól kezdve 1969-ig, haláláig az asszony bátyja családjával élt. A beteg, munkaképtelen feleség csak akkor maradhatott a házban továbbra is, ha gyerekei elég nagyok voltak már ahhoz, hogy magukat és a házat ellássák. Egyébként pedig, vagy a felsorolt további 6 eset bármelyikének fennállásakor a férj a feleségét egyszerűen hazaküldhette annak családjához. (És gondoljunk bele, milyen kevés kell ahhoz, hogy egy férj a nejét pletykásnak nyilvánítsa?)
Az igazsághoz tartozik, hogy a válás főleg az alacsonyabb osztályokban divott. Hiszen a gazdagabb családokban a férj annyi ágyast, szeretőt tarthatott, amennyit a pénztárcája elbírt. És ez nem volt megbotránkozás tárgya. (Ismét kiderül, nem keresztény országról van szó.) A szeretőtől született gyerek nem volt "zabigyerek", megillették a jogok őt is. Annyira, hogy amikor a nemrég elhunyt Hirohito császár felesége annak idején negyedik próbálkozásra is "csak" lányt szült, mindenki teljesen megdöbbent, hogy ismételt tanácsok ellenére sem vett maga mellé ágyast a fiúörökös reményében, hanem hűséges maradt feleségéhez. Mellesleg kitartását siker koronázta, ötödik próbálkozásra végre megszületett a várva-várt trónörökös.
Ennek a "liberális" válási gyakorlatnak a tükrében azok a számadatok, amelyek azt mutatták, hogy a második világháború után csökkent a válások száma, bizony éppenséggel a feleségek emancipálódásának jeleként értékelhetők.
A mai japán feleség azonban csak részben tesz le a válásról tradicionális okokból, még ha fel is merül benne a gondolat. Sokkal többet nyom a latban, hogy a gyerekes elvált asszonyok helyzete válás után roppant nehézzé válik.
A legtöbb japán feleség házasságkötés után, de legkésőbb akkor, amikor gyermeke megszületik, kilép munkahelyéről. Ettől kezdve tevékenysége középpontja a család. A japán nők jelentős része maga is otthon kíván maradni gyermeke születése után, nem csak a körülmények kényszerítik rá. Ahogy azonban a házasságkötés időpontja szép lassan kitolódik a nők 25.-26. életévéig, egyre több az olyan lány, aki rangos egyetemet végzett, bedolgozta már magát szakmájába és nem kíván kilépni munkahelyéről házasságkötése után sem. Részben esetleg anyagi okokból, de első- sorban hivatástudatból. Ám a gyermekintézmények nyitvatartási rendje nem igazodik az egész nap, teljes munkaidőben dolgozók igényeihez. A szülési szabadság minimális, ám pici csecsemőket befogadó gyermekintézmény igen kevés van. Ha az anya szerencsés, és mégis bejut gyermeke egy ilyen intézménybe, biztos, hogy az nincs a szomszédban. Kellő közlekedés után leadva a gyereket, az anya ekkor újra hosszas utazásba kezdhet, amíg munkahelyére ér. És Japánban a munkaidő nem 8 óra ám!
Az anya, ha szerencsés, számíthat egy nagymama segítségére. Vagy fizet egy bébiszittert. Vagy megkéri a szomszédasszonyt, vigye haza a sajátjával az ő gyerekét is. Egy biztos - az elvált anya egymaga képtelen teljes munkaidőben dolgozni és gyereket nevelni. Arról nem beszélve, hogy ha a gyerek születésekor otthon maradt, később, jónéhány év kihagyás után már az álláskeresésnél elég reménytelen a helyzete.
Többek között ezért is - érdekes módon - mostanában elszaporodott az időskorúak válása. A gyerekek már felnőttek - ez már nem visszatartó tényező. A döntő ok - az alapvető dolgozó férj - háztartásbeli feleség kapcsolatban keresendő. Két egymástól független világ. Évtizedekig egymás köreit nem zavarják, ám egyszer csak a férj nyugdíjba megy. És nem találja a helyét otthon. Kicsi a lakás, nincs egy nyugodt zug, ahol letelepedhet. A feleség pedig megszokta, hogy otthon mindig a maga ura. De most érkezett egy "idegen", aki mindig láb alatt van, nappal is ki kell szolgálni, nem hívhatja meg a barátnőit akármikor egy kis tereferére, mint régen - egyszóval állandósulnak a konfliktusok, végül sok esetben jön a válás.
No, de térjünk vissza a gyerekes anyák állás-gondjaira! Ez azonban nem csak az elvált nők problémája. Igaz ugyan, hogy a fiatal lányok, egyetemisták jelentős része is eleve azt tervezi, hogy házasságkötése után otthon marad, de közbeszólhatnak például az anyagiak. Általában - egészen a legutóbbi időkig - a férj keresete elegendő volt a család eltartására. A lakásárak ugrásszerű emelkedése mellett a gyerekek taníttatási költségei is nagyon megnőttek az utóbbi években, és ez sok asszonyt kényszerít munkavállalásra. Egyre több azonban az olyan nő is, aki szereti a hivatását, ezért szeretne a gyerek mellett is dolgozni.
Agnes csan Tajvanról érkezett Japánba 19 éves korában, és hamarosan neves táncdalénekes lett. Később az énekléssel felhagyott és azóta a TV-ben amolyan mindenes szerepet tölt be. Riporter, részt vesz show műsorokban, vetélkedőkön háziasszonykodik. Népszerűsége azonban gyermeke születésekor hágott tetőfokára. Agnes ugyanis kijelentette, nem óhajtja otthagyni 32 évesen a pályát, de nem mond le arról sem, hogy gyermekét maga nevelje. Ezért azután a picit csecsemőkorától magával hurcolta a forgatásokra, óriási botrányt kavarva ezzel. A női emancipáció kisszámú japán harcosa Agnest tűzte lobogójára és sokan mások is rokonszenveztek erőfeszítéseivel. Voltak és vannak természetesen heves ellenzők is. Köztük egy másik TV-személyiség is, egy neves történésznő, aki szerint Agnes nincs tekintettel sem kollégáira, akiknek sokszor a forgatás alatt egy bőgő gyereket kell a TV öltözőjében órákig babusgatniuk, míg Agnes a kamerák előtt bohóckodik, sem gyermeke valós igényeire. A csecsemőnek ugyanis szerinte, és nincs egyedül ezzel a nézetével, elsősorban nyugalom, állandó, biztonságot jelentő környezet, határozott napirend kell.
A nagy zűrzavar Agnes körül két dologra volt jó. Elsősorban felhívta a figyelmet arra, hogy Japánban egy dolgozó nő gyerekkel a legritkább esetben folytathatja tovább töretlenül hivatását. Másrészt persze ez igen jó reklám ám a hölgynek. A baba 1 éves koráig több riportfilm, interjú készült a mamával. Nyomon követték hétköznapjaikat, amint Agnes gyerekkel a karján taxival stúdióról stúdióra siet, éjjel 1-kor hazatér otthonába, és nekilát kettejüknek vacsorát készíteni, majd picinyével hazautazik Tajvanra meglátogatni a nagymamát, természetesen kamerák kereszttüzében, riporterek hadával körülvéve. Jelenleg Agnes reklámoz a TV-ben bébiételt és papírpelenkát, és mellesleg egyéb kötelezettségeinek is eleget tesz. (Kíváncsi lettem volna a kedves papára is egyszer, őt azonban sosem mutatták, bár állítólag létezik. De hát ő már úgy látszik, nem fért bele a képbe.)
Akadnak azonban teljesen hétköznapi asszonyok is, akiknek sikerül összeegyeztetni az anyaságot a karrierrel. Ám ha ez a dolog nálunk, Magyarországon nem könnyű, Japánban százszor nehezebb.
Érdekes módon, mint kultúrájában oly sok mindent, Japán a nők másodrendű szerepét a társadalomban is Kínából importálta. Valamikor régen, 592 és 770 között több női uralkodója is volt Japánnak. De a korábban komoly szociális és politikai pozícióval rendelkező nők, ahogyan erősödött a kínai befolyás, szép lassan a férfiak kiszolgálóinak seregébe süllyedtek. Érdekes módon a kínai hatásnak köszönhető a nők szerepe Japán prózairodalmának megalkotásában is. Míg ugyanis a 10-17. században az iskolázott férfiak a divatnak megfelelően rossz kínaisággal pompázatos költeményeket alkottak, az udvar nem megfelelően iskolázott hölgyei, maguk szórakoztatására japánul írtak remekbe szabott műveket. Kedvenc műfajuk a napló volt, ebben azután elbeszéltek úti élményeket, szerelmi kalandokat, hétköznapi pletykákat. A korszak máig leghíresebb alkotása Muraszaki Sikibunak, egy udvari nemes feleségének "Gendzsi története" című regénye, amelyből azóta számtalan színdarab, film, képregény is született.
Volt azután a dicső múlt árnyékaként két női uralkodó a 17-18. században is, ám ekkor már a császári pozíció teljesen híján volt a tényleges hatalomnak. Nő vagy férfi császár - egyre ment.
Még manapság is nagyítóval kell keresni a politikai vagy gazdasági életben a komoly vezető pozícióban lévő hölgyeket. Az angol nyelvű Daily Yomiuri időnként riportokat közöl jelentős karriert elért nőkkel. Riport készült a nőgyógyász főorvosnővel, aki egy igen jó nevű kórházban dolgozik, egy nagyvállalat magas pozícióban lévő vezetőnőjével, akinek tevékenységi körébe a személyzeti ügyek tartoznak, egy divattervezőnővel, aki iskolát teremtett és saját tervezőstúdiót nyitott. Magyar szemszögből nézve ezek a Japánban szinte csúcsteljesítménynek számító esetek egyáltalán nem tűnnek különlegesnek. De még ilyenkor is kiderül, hogy a sikeres nők nagyobb része éveket töltött külföldön, ha gyereke volt, segítette a nagymama, de a legtöbb esetben bizony a hölgy hajadon maradt, vagy legalábbis gyermektelen.
A jelenlegi japán munkastílus, a végnélküli munkaidő, a munka utáni közös programok, elsősorban a közös ivás, melynek során üzletek köttetnek és munkahelyi döntések születnek, az időrabló közlekedés, a gyermekintézmények hiánya illetve nem megfelelő volta - nos, ez nem kedvez a kitörni vágyó családanyáknak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a nők ne dolgoznának egyáltalán. Sőt. Nők állnak a pultok mögött a szupermarketekben és áruházakban, nők dolgoznak a kórházakban, rendelőkben, egyenruhás irodistanők tömege lepi el ebédidőben Tokió belvárosát.
A lakásunk közelében levő magánóvodában csupa fiatal óvónő dolgozik. Egyik szomszédasszonyom elmesélte, hogy ezek a lányok házasságkötésükkor automatikusan elveszítik állásukat. Hogy mi a kizáró ok egy férjezett óvónő esetében, máig sem értem. Mindenesetre alaposan megjártam ez ügyben. Miklós már jó féléve állami óvodába járt, amikor óvónénije férjhez menni készült. Jól tudtam, itt nem kizáró ok a házasság, de azt is tudtam, a japán nők sokszor ilyenkor önszántukból kilépnek munkahelyükről. Megkérdeztem hát Igarasi szenszeit, egyszerű kíváncsiságból, tovább dolgozik-e majd? A szenszei végtelen zavarba jött, arca pirosra gyúlt, hevesen hajlongani kezdett és többször egymás után biztosított róla, hogy férjezettként is nagyon igyekezni fog, hogy munkáját jól végezze el. Erre persze én is zavarba jöttem, és nem győztem dadogva magyarázni, semmi kétségem afelől, hogy férjezetten is ugyanolyan kiváló óvónő lesz, mint ezelőtt.
Hiroko barátnőm nem máshol, mint a Magyar Nagykövetségen dolgozott. Férje egy híres japán nagyvállalat üzletembere. Hiroko bájos, szinte akcentus nélküli magyarságával így mesélt erről:
- Én is sokáig dolgoztam minden nap, azután egy jó óra, mire hazaértem. Akkor elkezdtem főzni a férjemnek, de ő sokszor csak éjfél körül állított be. Ha le is feküdtem már addigra, felkeltem, vacsorát adtam neki. A végén már tiszta idegbeteg voltam. Nem csoda, hogy az első baba a negyedik hónapban elment. Akkor a szüleim, meg a férjem szülei azt tanácsolták, maradjak inkább otthon.
Hiroko tehát az újabb terhességet szépen otthon várta meg. Ma boldog anyja egy tündéri egyéves kislánynak és egyelőre nem készül dolgozni menni sehová.
Érkezésünk után mindem reggel csodálkozó tanúja voltam, amint egy ifjú apuka karján picurka csecsemővel, mögötte két apró kisfiúval úgy fél kilenc körül elhalad ablakunk alatt a közelben parkoló gépkocsija irányába. Végül szilárd meggyőződésemmé vált, hogy az édesanya nagyon beteg lehet, vagy tán nem is él már. Egyszer úgy fél évvel később meg is kérdeztem egyik szomszédasszonyomat az esetről, aki nevetve felvilágosított: a család nőtagja, a három gyerek anyukája egyszerűen - dolgozik. Mégpedig teljes munkaidőben, egy neves egyetemen kutatóként. Az apa is dolgozik, ő is egyetemen, csak kissé közelebb. Nyilvánvalóan ebben a családban, Japánban szokatlan módon, az atya is jelentősen besegít a gyerekek ellátásába.
De ennél még végletesebb esettel is találkoztam. Nem messze tőlünk lakott egy család, ahol a kanadai származású feleség dolgozott jó pénzért a kanadai követségen, míg japán férje otthon igazi háztartásbeliként nevelte három kicsi (6, 4 és 2 éves) gyereküket! Az asszony nevetve mesélte:
- Az első időben, amikor délelőtt a szomszédok találkoztak a férjemmel, amint sétálni vitte a gyerekeket, nem győzték kérdezgetni: "Ó, ma szabadságot vett ki, ugye?" A férjem csak a fejét rázta, így lassan elmeséltették, miről van szó. Kanadában, Amerikában ez már egyáltalán nem ilyen nagy csoda, mint itt. Én kerestem jobban, imádom a munkámat, a férjem igazán szívesen végzi a házimunkát és kitűnően főz. Hidd el, mire én hazaérek, tényleg nem vár mosnivaló, sem mosatlan edény.
A legtöbb nőnek azonban, aki gyerek mellett dolgozik, legyen bár egyetemi vagy főiskolai végzettsége, meg kell elégednie valamilyen részmunkaidős elfoglaltsággal. Ezek az állások persze elég gyengén fizetettek, mint ahogyan nem gazdagodott meg fiam osztálytársnőjének mamája az otthon végzett bedolgozói munkától sem. Mindenképpen tény azonban, hogy a munkaadók felismerték Japánban, hogy nagy az igény az anyák részéről az ilyesfajta munkára, és ők sem járnak rosszul.
Az egyik munkaerőhiánnyal küzdő tokiói nagyáruház olyan eladói állásokat hirdetett, ahol a nők teljesen maguk választják meg, milyen időbeosztásban kívánnak dolgozni, sőt, lehetőség szerint azt is, melyik osztályon.
- A virágosztályt választottam - nyilatkozta egy kétgyerekes asszony. - Elküldöm a gyerekeket az iskolába, kitakarítok és naponta 10-kor kezdek itt az áruházban. Kettőig dolgozom, mire a gyerekek hazaérnek, én nyitok nekik ajtót. Jó érzés, hogy hozzáteszek valamit a család jövedelméhez és közben itt remekül érzem magam. A gyerekeim sem látják kárát.
Bizony ez fontos szempont. Ne lássa kárát a gyermek, hogy anyja pénzt keres. Mert akkor már - így a japán mentalitás - nem éri meg. Mellesleg, a fenti hölgy az áruház virágosztályán biztosan nem kedvetlenül, míszen, folyton óráját nézegetve fogja kiszolgálni a vevőket.
Amint korábban már említettem, sok nő tevékenykedik saját családi üzletben. Persze sok nő dolgozik az oktatásban is, ezt még viszonylag össze lehet egyeztetni a saját gyerekkel. Zoli tanítónénije szerint azonban ez sem túl könnyű:
- Amikor a lányom hat hetes lett, vittem minden nap a bölcsődébe, én pedig rohantam az iskolába. Az első hónapokban sírtunk mindketten minden reggel.
Meg kell hogy valljam, a mi GYED illetve GYES rendszerünk olyan általános csodálkozást váltott ki valamennyi ismerősömből, amit szinte semmilyen más esetben nem tapasztaltam.
- Pénzt kaptok, amikor otthon vagytok a gyerekkel? És még a munkahelyetekről sem kell kilépni? - Teljesen el voltak képedve.
Szató Makiko barátnőm, aki pszichológia szakot végzett az egyetemen, harmadik gyermeke születése után "bedolgozó" lett egy női magazinnál. Ő vezeti a levelezési rovatot. Makiko mesélte, hogy elég sok levelet kap fiatal kisgyermekes asszonyoktól. Ezek a nők, akik korábban dolgoztak, most bezártságról, magányról panaszkodnak.
Ami engem illet, a magam környezetében egyáltalán nem láttam a nőket szenvedni "sanyarú" sorsuk miatt. Azt hiszem, a panaszok főleg idősek lakta vidékekről származhattak. Ha egy környéken ugyanis akár csak két kisgyerekes anya is lakik, azonnal létrehozzák a maguk kis közösségét. Közösen viszik a gyerekeket sétálni, együtt mennek bevásárolni, ha úgy adódik vigyáznak is egymás gyerekére. A mi "emancipált" szemszögünkből nézve a kisgyerekes japán anyák elnyomottak, gyermekeik rabjai, míg férjeik a szabadság és az önmegvalósítás megtestesítői. Ez azonban a valóságban eléggé másként fest. Először is a japán nők nagy többsége (eltekintve Makiko levelezőitől) eleve elfogadja hagyományos női szerepét, magát nem tekinti mindenről lemondó áldozatnak. Így élt az édesanyja is, így él a szomszédjában rengeteg kisgyerekes anya is - mi ebben a rossz? Másrészt a japán nőknek bizonyos szempontból igen nagy szabadság adatik meg. Következik ez a hagyományos családi munkamegosztásból is. A "szabad" férfi reggeltől késő estig vállalata érdekében robotol, heti 6 napot. (A részleges szabad szombat Japánban csak most kezd elterjedni). Lényegében csak enni és aludni tér haza. Minden családot érintő döntés joga a feleség kezébe kerül tehát. Ő választja ki a gyerekeknek az iskolát, ő kezeli a családi kasszát, dönt a nagyobb vásárlásokról. A "szabad" férjek nagy része zokszó nélkül elfogadja ezt a rendszert, fizetéskor elteszi az asszony által neki kiutalt zsebpénzt, sőt hálás is, amiért ezeket a gondokat a nő leveszi a válláról. Fudzsita szan mesélte, hogy eldöntötte(!), hogy kocsit fognak venni! Férje csak annyit kérdezett: "Van rá pénzünk?"
Olvastam egy cikksorozatot egy tipikus kishivatalnok család életviteléről, szokásairól. Okano szan, a férj így részletezte, mire költi zsebpénzét, ami a havi fizetésének kb. egyhatoda: Az összeg fele ebédpénz, kis összeget mindig könyvekre, bizonyos, nem túl magas összeget pedig hobbijára, golfra költ. Befizetett ugyanis egy elég olcsó golfklubba. Ami pénze megmarad, már arra sem elég, hogy alkalmanként este inni menjen hivatali kollégáival. Ez azután örökösen veszekedések forrása feleségével. Okano szan, a következő havi zsebpénzéből előleget kérve egy újabb partira, azzal érvel, hogy ezek a közös ivások a munka részei. (És ez nem csak a feleség elhallgattatására szolgáló ürügy, ez tényleg igaz Japán-szerte.) A feleség megtagadja az újabb előleget arra hivatkozva, hogy férje úgysem lesz képes soha tartozását kiegyenlíteni. Ebben a vitában az nem érv, hogy a pénzt a férj keresi.
A nők, főleg amíg a gyerek kicsi, valóban nem mozdulhatnak gyermekeik mellől egy lépést sem. A nagymamák általában elérhetetlen messzeségben laknak, az Amerikában annyira bevált bébiszitter rendszer pedig Japánban nem terjedt el. Mozdulnak hát az anyák gyerekeikkel együtt. No nem kell itt hatalmas utazásokra gondolni. De az teljesen magától értetődő, hogy a gyereket az anya magával viszi, legyen szó akár a nagy testvér szülői értekezletéről, akár a mama fogorvosi kezeléséről. Tanúja voltam - persze csak falon át, a hangok alapján, milyen kedvesen foglalta le a nőgyógyásznál a kisgyereket a nővér, míg anyukát az orvos vizsgálta. De viszik magukkal a gyereket főzőtanfolyamra és nyelvórára, a gyermektelen barátnő sem kelletlen, ha kisgyermekes látogatója érkezik. A nagy testvér balettórája alatt hátul a sarokban csendben szoptat anyuka. Magyarországon mindez szinte elképzelhetetlen. Otthonról írta barátnőm, hogy az autóvezetői tanfolyam műszaki előadásáról az oktató egyszerűen kidobta, mikor hétéves kisfiát a nyári szünidőben magával vitte. Pedig a gyerek nem zavart volna senkit, a matematikus édesapa egyetemi előadásait is mindig csendben olvasgatva szokta végigülni.
Már a csecsemőt is, amint lehet, a mellükre, de még inkább ősi keleti szokás szerint a hátukra kötve vonaton, buszon kényelmesen szállítják az anyák. Mellesleg a kapható százféle "kenguru" kényelmes és biztonságos. Az üzletekben pedig meleg téli dzsekit is árulnak becipzározható betéttel a hátán illetve az elején, amit a mama gyerekestül is kényelmesen viselhet, a betétet kivéve pedig később is használhat.
Attól kezdve, hogy a gyerek iskolába kerül, a nemdolgozó anyák egyre több szabadidővel rendelkeznek. Nem lesznek persze időmilliomosok így sem. Először is japán szokás szerint a nők jóval a családtagok előtt kelnek, hogy a kiadós reggelit elkészítsék. Naponta mosnak, takarítanak. Délután különórákra kísérik a gyerekeket, a kisebbeket ott helyben meg is várják. Este pedig tartalmas meleg vacsorát készítenek, amit a ház urának sokszor késő este kell feltálalniuk. Ám a délelőtt fennmaradó néhány órában nem ül otthon egyikük sem.
A japánok közismerten igen homogén társadalom. Hosszú évszázadokig önkéntes elzártságban éltek, kultúrájuk, hagyományaik, szokásaik igen egységesek. Történelmük során országukba nem érkeztek soha tömegesen bevándorlók. Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint a megkérdezettek több mint 90%-a középosztálybelinek tartotta magát. A felső középiskolát, ami nagyjából a mi gimnáziumunknak felel meg, majd mindenki elvégzi. A hasonló műveltségű, hasonló körülmények között élő nők rendkívül könnyen értenek szót egymással és igen szívesen elegyednek beszédbe játszótéren, gyerekre várva az uszodában, vagy akár a gyorsvasúton. Igen nagyra értékelik egymás társaságát, hamar feloldódnak, beilleszkednek. A leggyakoribbak a gyerekek által összehozott vagy a lakóhely szerinti kapcsolatok.
Ezek az "elnyomott rabszolganők" roppant élénk és vidám társadalmi életet élnek. Egyik barátnőm ebédelni invitált egy hagyományos japán kisvendéglőbe. Ebéd közben egyszer csak letette kezéből evőpálcikáját és felszólított, nézzek körül. (Háttal ültem a teremnek.) Körülöttünk valamennyi asztal körül élénk csivitelésbe és élvezetes evésbe merülve egy-egy népes hölgytársaság ült. Mindannyian a 30-40 éves korosztályhoz tartozó, az alkalomhoz illő szolidsággal kiöltözött háziasszonyok voltak.
A japánok egyébként roppant ínyencek és igen szívesen étkeznek étteremben. (Mellesleg erős a gyanúm, hogy a legtöbb olyan országban, ahol kellő számú hangulatos, barátságos étterem várja az embereket elérhető árú változatos ételekkel, ez ugyanígy van.)
De a japánok más módon is hódolnak a közös evés élvezetének. Az iskolai szülői munkaközösség, vagy pontosabban a szülők és tanárok egyesülete, mely az Amerikából átvett PTA (Parents Teachers Association rövidítése) névre hallgat, meghívott, tartsak egy előadást arról, milyen a magyar iskola. Meghívtak még Amerikát. Szingapúrt, Svédországot járt japán anyukákat is, akiknek gyermekei az ottani iskolákban töltöttek el néhány évet, számoljanak be tapasztalataikról. Meghívóm, a PTA titkára, Szakata szan közölte, hogy egy héttel korábban "gyakorlás" lesz, megbeszéljük a részleteket. Ez alkalomra szíveskedjek egy adag magam készítette ételt is hozni.
Nem akartam hinni a szememnek, amikor a lábas brassói aprópecsenyével megjelentem. Az iskola tanácskozó szobájában (azért e furcsa elnevezés, mert ezen a kisebb szobán kívül volt még egy igazi tanácsterem is) a hatalmas asztal roskadásig telve mindennel, ami szem-szájnak ingere, ráadásul gyönyörű tálakon, szebbnél szebb kiállításban. A "gyakorlás" hatalmas evéssel kezdődött. Jó óra múlva, már a teát kortyolgatva tértünk csak rá jövetelünk eredeti céljára. Megjegyzés: csodák csodája, az 1200 tanulót oktató iskola Szülői Munkaközössége csupa nőből állott. Egyetlen férfitagja az elnök volt, egy újságíró. És még egy megjegyzés: egy héttel később nagy sikerrel lezajlott az előadás népes hallgatóság előtt. A szervezők és mi, előadók, ezt megünnepelni, kollektíve a közeli kisvendéglőbe vonultunk ebédelni.
Azóta rengeteg hasonló pikniken vettem részt. A házunkban lakó kisgyerekes mamákkal minden héten egyszer valamelyikünk lakásában összejöttünk. A cél a közös nyelvtanulás volt. Én őket angolra, ők engem japánra igyekeztek tanítani. Mivel a felnőttekre jutó átlagos gyerekszám valahol a kettő és a három között mozgott, míg a jelenlévő gyermekek átlagéletkora egy és kettő között volt, el lehet képzelni, milyen sikerrel. Ám minden alkalommal kezdetnek - természetesen-piknik alapon közösen megebédeltünk.
Kínai barátnőm egyszer összeismertetett egy magánóvoda anyacsoportjával, akiket ő hivatalosan, az óvoda szervezésében angol nyelvre tanított. Amikor ő hazautazott, az oktatást egy amerikai anyatárs vette át, de azért engem az asszonyok havonta egyszer valamelyikük lakására meghívtak "kulturális cserére". Ilyenkor csak tízóraiztunk: kekszet, süteményt teával, kávéval, közben folyt a társalgás. Karácsonykor a társaság gondolt egyet és kirándulni mentünk. Tetőpont: hatalmas ebéd egy francia étteremben. Körülöttünk nők, nők és nők mindenütt.
Még egy evés-történet, azután igazán nem akarom működésben tartani tovább az olvasói gyomornedveket. Meghívtak a MIA-ba magyar főzőnapot tartani. Az elmúlt év május közepén kelt meghívás japán alapossággal ez év február 21-ére szólt. Az ominózus dátum előtt két héttel felhívott telefonon a főzőiskola vezetője, bizonyos Uraki szan. Közölte, ha nem zavarnának, jövő csütörtökön jönne a bizottság a részleteket megtárgyalni, úgy 12 óra körül. Majd együtt ebédelünk, biztatott Uraki szan, de én cseppet se zavartassam magam, majd ők mindent elintéznek. Én, biztos, ami biztos, aznap főztem egy nagy adag csirkepaprikást, majd vártam. 12 körül kinéztem az ablakon, jönnek-e már, kik és hányan? Tátva maradt a szám. A házunk előtti szűk helyre egyszer csak beszáguldott három kocsi, sebesen leparkoltak. Hét nő ugrott ki energikusan, a szokásos 30-40 éves korosztály. Kezükben számtalan különböző méretű tál. Becsöngettek, és már meg is szállták a lakást élénk csivitelés közepette. Még papírtányért, eldobható evőpálcát is hoztak, ne kelljen mosogatni se. Evés közben recepteket cseréltek, pletykálkodtak - élvezték, hogy itt vannak, hogy együtt vannak. Aztán lassan elfogyott az étel nagy része (a maradékot családommal napokig ettük). A gyümölcs és a kávé után Uraki szan pillanatok alatt átvette a vezetést, jegyzettömbök, tollak kerültek elő és megkezdődött a munka. A legapróbb részletekig megtárgyaltak mindent. Én mondtam a menüt, ők beosztották, ki veszi a zöldborsót és ki a krumplit, mennyi és milyen hús kell és hány résztvevőre számíthatunk. Egyszerűen nem maradt el nem tervezett, véletlenre bízott kérdés. (Az egészen más lapra tartozik, hogy miután igazán semmilyen hozzávaló nem maradt ki, én a nagy izgalomban az összes tojást mindjárt a főzőcske kezdetén elhasználtam a madártejhez, és nem hagytam egy darabot sem a galuskához. Így külön le kellett valakinek menet közben két tojásért szaladnia.)
De nem csak az evés élvezetének hódolnak eme elnyomott rabszolganők. Délelőttönként nők ütik a labdát a teniszpályákon és ők a golfpályák látogatói. De vettem részt műkedvelő női jógatanfolyamon is - a résztvevők mind egy lakókörzet lakói. Háziasszonyok tanítanak japán nyelvet ingyen külföldi diákoknak, bemutatják nekik a hagyományos teaszertartást vagy járnak ilyenre maguk egy másik intézményben. Varrnak és virágot rendeznek, énekelnek és kirándulnak, nyelveket tanulnak és ping-pongoznak. Mindez hobbi, kikapcsolódás, de főleg társasélet számukra. Eme tevékenységek pénzigénye egyébként általában igen alacsony, saját szórakozásukra nem irányoznak elő túl sokat a családi költségvetésből a háziasszonyok.
A gyerek, az persze egészen más.
Sokáig vívódtam magamban. Bevalljam-e Nektek, vagy ne? Mert igazán nem éppen dicsekedni való, ha az ember összetör egy autót, különösen, ha egy gyönyörű, piros HONDA CIVIC-ről van szó, ami tetejében még nyugati kocsi is, nemde? Másrészről, ha ez a kalandom nincs, soha nem tudom meg, milyen csapdákat rejt, ha az ember karambolt okoz Japánban. Természetesen, nem akartam szándékosan kutatásokat végezni ebben az irányban, de ha már így esett a dolog, végül is beláttam, hogy nem foszthatlak meg benneteket tapasztalataimtól ezúttal sem.
A dolog úgy esett, hogy (még ősszel) az egyik hét végén el akartunk menni Nikkóba (magát a kirándulást meg is írtuk azonnal), ami Jokohamától kb. 100 km-re lehet. Tekintettel arra, hogy vonattal odajutni elég körülményes (Tokión át lehet csak, többszöri átszállással és viszonylag sokáig tart), meg különben is, miért ne, úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk az autózást. Sokat nyomott a latban, hogy japán jogosítványom, amelynek beszerzése egyáltalán nem volt egyszerű, és olcsó sem, már nagyon régen égette a farzsebemet. Egyik magyar ösztöndíjas ismerősünk, akivel összehozott a sors, azt bizonygatta: "Nikkóba csak autóval érdemes menni". Mellesleg, nagyon vonzó volt a mindenütt megtalálható autókölcsönzők cégére is.
Döntésemet meghoztam, és miután Zsuzsa is rábólintott, (a gyerekek természetesen lelkesedtek), elvonultam a szomszédos autókölcsönzőbe. Ez is, mint minden Japánban, alapos előtanulmányokat feltételezett. (Legközelebb csak Tokióban van olyan kölcsönző, ahol angolul is tudnak). Tehát: két-három napos intenzív nyelvtanulással elsajátítottam a megkívánt speciális szókincs minimumát olyannyira, hogy már meg tudtam kérdezni, milyen feltételekkel lehet kölcsönözni. Maga az eljárás egyszerű: két-három nappal előbb (akár telefonon is) lefoglaljuk a kívánt kocsit, majd a kérdéses napon megjelenünk jogosítványunkkal, kitöltünk egy papírost, kifizetjük a díjat és a biztosítást, és már miénk is az autó. A bonyodalmak persze ott kezdődnek, hogy nem lehet akármikor elvinni és akármikor visszahozni a jószágot, mert a kölcsönzők 8-tól 8-ig üzemelnek; a 12 óra túl szoros, a 24 túl drága. Aztán: mi van, ha késünk, mi van, ha elromlik, mi van, ha ne adj Isten, baleset történik, ha ellopják (ez Japánban nagyon valószínűtlen), ha másik kölcsönzőben akarom leadni, ha...
Persze, ezek a gondok is simán megoldódnak, ha az ember akarja, és a kölcsönző - talán mondanom sem kell - végtelenül szolgálatkész alkalmazottja is segít. Tehát: szombaton reggel 8-kor, nyitáskor már ott toporogtam kis családommal a telephelyen, és mustrálgattuk a kiválasztott gyönyörű szép kis Honda Civicet. Gondosan elmagyaráztattam magamnak, hogyan működik az automata sebességváltó és a légkondicionálás, majd beültünk, és elindultunk.
Zsuzsa előzőleg kissé aggódott, hogy nem lesz-e baj, hogy már több, mint egy éve nem ültem volán mögött. Miután megígértem, hogy nagyon óvatos leszek, azt vetette fel, hogy nem ismerjük az utakat. Szent fogadalmat tettem, hogy ha eltévedünk is, nem leszek ideges, hiszen most végre pihenünk, és nem sürget a tatár. Végül már csak egy kérdés volt hátra: nem zavar-e, hogy baloldali közlekedés van? Gondosan elmagyaráztam, hogy mivel gyalogosként már egy éve szokom, volt alkalmam alaposan átértékelni a helyzetet: az, hogy az összes jelzőtábla a másik oldalon van, nem nagyon zavaró, és majd ügyelek, hogy balra kis-, jobbra pedig nagy ívben kell kanyarodni.
Elindultunk. Már az első pillanatban éreztem, hogy egy automata sebességváltós, légkondicionált, rádióval és sokféle kényelemmel felszerelt japán autó valami nagyon jó dolog. Vigyázva kikanyarodtam a telepről: sikerült! Indítottam, ügyesen balra húzódva, gyorsítottam, és éppen arról kezdtem beszélni Zsuzsával, hogy melyik útra térjünk majd rá, amikor felbukkant, úgy 300 m-nyire a teleptől, az első akadály: egy parkoló autó az út szélén. Nekiálltam gondosan kikerülni, jeleztem is jobbra, el is tekertem a kormányt, és igazán mindent megtettem, nem is értettem, miért kiáltja Zsuzsa: "Nekimész!". Aztán megértettem, mert nekimentem. Mert persze, akármilyen gondosan begyűjtöttem is elméletileg mindent, ami a baloldali közlekedéssel kapcsolatos tudnivaló, egy aprócska dolog elkerülte a figyelmemet. Az, hogy ha a vezető a jobb oldalon ül, akkor az autója bal felé széles! Sokkal jobban át kellett volna menni a másik sávba, hogy ki tudjam kerülni az akadályt. Na mindegy, most már megtörtént, ami megtörtént, nézzük, mi a teendő.
A csörömpölésre kiszaladt a parkoló autó vezetője, és roppant aggódó tekintettel vizsgálni kezdte a járművet, egy Nissan furgont. A kár szerencsére nem volt túl nagy, a jobb hátsó lökhárítóját nyomtam meg. Az én autóm valamivel siralmasabb képet mutatott: a bal oldalát alaposan meghúztam, végig. Beszélni kezdtünk az illetővel, aki - jellemző módon - láthatóan jobban megijedt amiatt, hogy egy külföldivel akadt dolga, mint hogy az autójával baj történt. Először családomat megpróbáltam megnyugtatni, és visszaterelni a Hondába, majd végre nekiálltunk tisztázni a helyzetet.
Ez cseppet sem volt könnyű. A fiatalemberrel először meg kellett értetnem, hogy tudok annyira japánul, hogy ne aggódjon. A szerencsétlen ugyanis elkezdte leszólítgatni a járókelőket, nem akad-e véletlenül valaki, aki tud angolul. Akadt is egy ember, de láthatóan nagyon sietett, és csak azt hajtogatta, hogy ki kell hívni a rendőrséget. No hiszen, gondoltam magamban, Nikkónak erre a hétvégére már lőttek! Mivel a sértett és a járókelő (sőt, még két újonnan bevont személy) hosszas tanácskozásba kezdett, amiben a tanácstalanság volt a vezérmotívum, minden bátorságomat összeszedve úgy döntöttem, hogy magamhoz ragadom a kezdeményezést. Megkértem sértett partneremet, menjünk el a 300 m-rel odébb lévő autókölcsönzőbe, ahol el tudjuk rendezni a dolgokat. Ez nagyon nem volt az ínyére (nem akarta a helyszínt elhagyni, meg nem is értette, mi köze neki a kölcsönzőhöz). Ekkor határozottan közöltem vele, hogy azt az utasítást kaptam, ha bármi probléma van, hívjam fel a kölcsönzőt telefonon, és kérem, tegye ezt meg helyettem. Ez végre hatott, és telefonált. Ezután meglódultak az események: a kölcsönzős közölte, hogy ki kell hívni a rendőrséget, hivatalos jegyzőkönyvet kell felvenni, azt nekem az autóval együtt vissza kell vinnem hozzájuk, és a sértett kárát is ők rendezik.
Amíg a rendőrre vártunk, kiderült, hogy a sértett autó valódi tulajdonosa egy kereskedő, akinek a szállítója vezette a kocsit. Nagyon sopánkodott szegény vezető, hogy mennyi mindent kellett volna még aznap elintéznie - ennek a panasznak az igazi értelmét akkor még nem is fogtam fel, bár kissé furcsállottam, mert Japánban nem jellemző magatartás a panaszkodás. Csak hallgattam nagyokat, mert mit is mondhattam volna? Azt, hogy nekem is sok dolgom lett volna még Nikkóban?
Megjött a rendőr, motoron, a szokásos marcona külsővel. A zavar ismét előlről kezdődött: értek-e annyira japánul, hogy felvegyék a jegyzőkönyvet. Na, ha igen, mondjam el, mi történt. Elmondtam, ő leírta, a dolog rendben ment mindaddig, amíg ki nem jelentettem, hogy nem történt személyi sérülés. Ekkor a rend őre gyanút fogott, előre ment, alaposan megnézegette családomat, és hosszasan faggatott, hogy az itt ülőkön kívül nem volt-e még más résztvevője is a balesetnek. Végre sikerült teljesen megnyugtatnunk, amikor előjött a következő probléma: alá tudom-e írni a jegyzőkönyvet? Mondtam, hogy annyira még írni is tudok, hogy a nevemet leírjam, de látva, hogy a ránc a homlokáról nem tűnik el, hozzátettem, hogy különben is, van névbélyegzőm.
Ez a kijelentés már sokszor megtette a maga hatását korábban is, most azonban frenetikus volt! Emberünk egészen megdöbbent, különösen, amikor azt is megmutattam, hogy a nevem kandzsival van a bélyegzőre írva! Hitetlenkedéssel vegyes tisztelettel forgatta, és mint már annyiszor mások, ő is kijelentette, hogy ez már olyan, mint ha én is igazi japán lennék. Nyomban rá is nyomtuk a bélyegzőt a jegyzőkönyvre, többször is. Kíváncsi voltam, mi lett volna, ha nincs bélyegzőm, de amilyen szerencsés vagyok, erre is választ kaptam nyomban: kiderült, hogy a sértettnek, a másik igazi japánnak, nincs bélyegzője. Nem is telt bele tíz másodperc, és már nyomták is az ujját a piros tintába, és vették le tőle az ujjlenyomatot! Átfutott az agyamon, hogy a személyiségi jogok értékelése bizonyára más szinten van Japánban, mint Európában, és egy pillanatra azt is megértettem, hogy miért furcsállják a japánok a külföldiek tiltakozását az ellen a törvény ellen, hogy a tartósan Japánban tartózkodóktól ujjlenyomatot vegyenek. De nem volt időm a nagy összefüggéseken túl sokat mélázni, mert a rendőr távozáshoz kezdett készülődni. Én meg kezdtem aggódni. Mert valahogy nem tűnt úgy, hogy a jegyzőkönyv egy példányát nekem akarja adni. Zavart kérdésemre, hogy mi is lesz, határozott választ adott: ezt ő most elviszi, és kb. egy hónap múlva, miután alaposan feldolgozták a dolgot, majd kijön a határozat a büntetésről. Ha pedig én meg akarom csináltatni a kocsimat, vagy a sértett kocsiját, (?!) akkor menjek el kb. egy hét múlva arra a helyre, ahol a jogosítványomat kaptam (szép kis utazás, hm), és ott adnak egy másolatot, amivel majd a szervizekbe el kell mennem. Gondolhatjátok, kezdtem egyre jobban megijedni! Büntetés, csináltatás, papírokért rohangászás - mindez egy 5 perces autókázás után, mondanom sem kell, szép kilátások! Rendőrünk elrobogott, sértettünk eltávozott, és nekünk nem volt más hátra, vissza kellett vinnünk a kocsit a telepre.
A visszaút már lényegesen könnyebb volt, hiszen már egyre nagyobb vezetési gyakorlat állt mögöttem. A megfordulás kissé bonyolult műveletétől eltekintve, aggódó családom hangos biztatása közepette könnyedén kalauzoltam vissza az autót. Persze, eléggé szorongtam, mit fog szólni a kölcsönző embere - lelki szemeim előtt a gorombaság, bosszúság, gúny, fölényesség különböző változatai suhantak el. Emberünk azonban, mintha mi sem történt volna, maga volt a megtestesült szívélyesség. Kipattanva bódéjából, megszemlélte a kárt, majd behívott, és széles mosollyal hellyel kínált. Elöljáróban rögtön elmondta háromszor, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz, nincsen semmi baj. Amikor észlelte, hogy ezt felfogtam, magyarázni kezdett. Ki kell fizetnem még 10000 jent (hm) az önrészesedés fejében, le kell másoltatnom a jogosítványomat a szomszédos könyvesbolt xeroxgépén, be kell szaladnom az állomás melletti rendőrbódéba egy papírért, és attól kezdve az égvilágon semmi gondom nem lesz. Ezen a ponton elküldtem Zsuzsáékat haza, hogy az autós utazásra szánt felszerelést kicserélhessék vonatos kiránduláshoz alkalmasra, bízván abban, hogy mire visszaérnek, az itteni ügyek is rendeződnek. Rendeződtek is, bár még ekkor is adódott egy rejtély: a rendőrbódéban ugyanaz a rendőr, aki a jegyzőkönyvet felvette, első szóra kiadta az igazolást arról, hogy a jegyzőkönyvet felvette, nem kellett sem egy hétig várni, sem a jogosítvány kiadatásának helyére menni, büntetésről pedig végképp nem esett szó. A dolgot persze nem lehet érteni, de ez is egy jó adalék ahhoz, hogy a bürokrácia abszolúte nemzetközi jelenség.
Innen már minden gyorsan ment: a kölcsönzős a lehető legszívélyesebben búcsúzott, azzal, hogy ha bármi probléma adódik, csak keressük fel, és egyébként is, legyen máskor is szerencsénk. Gondoltam magamban, jó lenne, ha máskor szerencsénk is lenne, miközben határozottan úgy éreztem, többet nem látjuk egymást. A búcsú pillanatában 10 óra volt, és így, mindössze két órás késéssel (próbáltuk volna meg ugyanezt a Hamzsabégi úti kárrendezőnél) és immár összesen 20.000 jentől megkönnyebbülten, vonatra ültünk, majd két csodálatosan finom és kényelmes napot töltöttünk Nikkóban.
A történetnek azonban ezzel nincs vége, sőt. Hétfőn este azzal fogadott Zsuzsa, hogy egy illető hívott telefonon az autó ügyében, de nem értették meg egymást. Másnap, kedden az illető ismét próbálkozott, de én megint dolgoztam, így hát megpróbálta Zsuzsának elmagyarázni, hogy a kártérítés ügyében telefonál. Nem tudtam, mi lehet ez, felhívtam a kölcsönzőt, akik azt mondták, hogy részükről minden rendben van. Amikor az illető már harmadszor is telefonált, Zsuzsa megállapodott vele egy biztos időpontban, amikor hívható vagyok. Az illető - akiről kiderült, hogy a sértett kocsi valódi tulajdonosa - negyedszerre végre elmondhatta, mit akar. Udvariasan, de határozottan közölte, hogy az ütközés következtében kára történt, mert szervizbe kellett vinnie a kocsit, és egy napig nem használhatta. Én igen-igen bűnbánóan, a legválogatottabb udvariasságokkal, bocsánatot kértem. Ő hangsúlyozta, hogy nem haragszik, de neki kára van. Én ismét hangsúlyoztam, hogy nagyon-nagyon sajnálom. De, mondja ő, a kárát meg kellene téríteni, értem-e, miről van szó. Mondtam, hogy teljesen tisztában vagyok vele, (mint kiderült, nem voltam), de forduljon a kölcsönzőhöz, akiknél biztosítva voltam. Közölte, hogy velük már el is rendezte a dolgot, de velem is szeretné. Ha meg tudunk állapodni, mondjuk, 15.000 jenben, az rendben is volna. Én még egyszer, igen udvariasan, bocsánatot kértem, majd azt mondtam, hogy ha bármilyen kárigénye van, forduljon a kölcsönzőhöz, mert nekem ezt mondták, sőt, azt is mondták, hogy ők mindent magukra vállalnak. Emberem csalódottan letette a kagylót, és többet nem jelentkezett.
Nem értettem a dolgot. A japánoknak nem szokásuk "egy kis mellékest" leakasztani, különösen nem úgy, hogy a megfejni kívánt személyt rendszeresen zaklatják. Így hát, kíváncsiságom legyőzte a balekmódra történt baleset miatti szégyenérzetemet, és több személyt megkérdeztem ez ügyben. Először is, a környéken levő külföldiek közül többről kiderült, hogy bizony nem szoktak át könnyedén a bal oldali közlekedésre, és voltak másoknak is hasonló kalandjaik. És szépen kiderült a japán szokás: ha valaki balesetet okoz, akkor a szenvedő felet kiengesztelni tartozik. Ez nem egyszerűen a kártérítést foglalja magában, hiszen azt a biztosítókon keresztül valóban teljes mértékben rendezni lehet. Sokkal teljesebb kiengesztelésről van szó, amiben persze, pótlólagos anyagi juttatás is szerepel. Megtudtuk pl., hogy egy ismerősünk által okozott baleset következtében egy embernek eltört a lába, és hosszabb ideig kórházba került. A balesetet okozó személy minden áldott nap, ész nélkül rohant a kórházba, látogatóba, ételt-italt, ajándékot vitt a károsultnak, pénzt is adott neki, órákat töltött ott, és folyamatosan a jobbulásáért imádkozott. Ezt a látványos vezeklést mindaddig folytatta, amíg az illető azt nem mondta, hogy most már rendben van. Mondanom sem kell, hogy az ajándékok között jelentős pénzösszeg is szerepel, súlyosabb balesetnél milliós nagyságrendű összegekről van szó. De ez még mindig nem elég: ha a sértett végleg lerokkanna, a vezeklés attól kezdve egy életen át tart. A kár okozója (erkölcsileg) köteles őt örökre támogatni, látogatni, ha kell, ellátni is. Ezt pedig mindenki tudja, és önként vállalva, végig is csinálja.
Ezek után már érthető az én szegény kereskedőm magatartása: szeretett volna ráébreszteni kötelességemre, de én, a civilizálatlan külföldi, nem voltam képes ezt felfogni. A legkevesebb az lett volna, hogy az illetőt felkeresem ajándékkal, ünnepélyesen bocsánatot kérek, továbbá, én viszem az autóját a szervizbe, rendbe hozatni, továbbá, némi fájdalomdíjként további összeget ajándékozok neki. Még az is lehet, hogy további kötelességeim lettek volna vele szemben. Gondolom, nagyon csalódott volt, hogy én olyan tapintatlanul, pusztán üzleti és jogi alapon akartam megoldani a kérdést.
Egy nagyobb balesetkor adódó helyzetbe még belegondolni is hátborzongató: végül is a kárt okozó is, a károsult is egy életre sérülhet és kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet, amit nem vállal magára (a konkrét anyagi káron túl) a társadalom. A dologban azonban megint csak egy számunkra ismeretlen emberség munkál. Ilyen szokások mellett még csak fel sem merülhet egy olyan szituáció gondolata, hogy valakinek az autóját egy másik ember összetöri, és minden értesítés hátrahagyása nélkül távozik; de még az sem, hogy kiugrik az autójából, és válogatott szidalmakkal illeti az amúgy is károsultat, ha éppen meg nem veri. A dolog logikája maga emberséges: egyértelműen védi és a lehető legkedvezőbb helyzetbe igyekszik hozni azt, aki amúgy is kárt szenvedett.
Ennyi az autós kalandunk. Még csak annyit, hogy a szombati autókázás utáni kedden, puszta kíváncsiságból, elmentem az autókölcsönző parkolója előtt, és mit gondoltok, mit láttam? Bizony, a kis piros, gyönyörű Honda Civicet, tökéletesen rendbehozott állapotban, kölcsönzésre készen. Teljesen újnak nézett ki, mint annak előtte, és csak én tudtam egyedül, hogy már javították. Persze, nem lenne Japán igazán Japán, ha nem így történt volna.