Mint mindennek, ennek is vége szakad egyszer... mármint a mi zűrzavaros és gyönyörű, szorongásokkal teli és felszabadult, mindenképpen csodálatos két évünknek a Felkelő Nap országában.
Ha én most Tamás lennék, gyorsan közölnék néhány statisztikát. Hány liter szójaszószt öntöttünk a vacsoránkra, hány percet mostam összesen nem automata, kézi vezérlésű mosógépünkkel, hány kg cuccot cipeltem fel a harmadikra bevásárló körutaimból, stb. stb. Gondolom, a "hány kandzsit tanultam meg és hányat felejtettem el" kérdés is szerepelne a statisztikában. Én viszont nem kívánom statisztikai szemszögből megközelíteni a kérdést.
Emlékszem, ideérkezésünk után sokáig mindkettőnknek lidérces álmai voltak. Azt álmodtuk, hogy azonnal vissza kell térnünk Magyarországra. Ez olyan rémes perspektívának tűnt akkor, hogy reggel boldogan nyitottuk fel a szemünket, konstatálva: nem, nem mentünk még haza, itt fekszünk, szűk lakásunkban az este kiterített matracon, és máris izzadunk a rettenetes hőségben. Nos, lehet, hogy csodálkoztok, ha elárulom: azok a kezdeti idők még korántsem voltak olyan csodálatosak, meleg volt, nem volt pénzünk, nem ismertünk senkit és semmit. Viszont meg akaratunk tudni mindent Japánról, a japánokról, és az a gondolat, hogy anélkül kellene hazamennünk, hogy ezt a célunkat legalább részben ne éreznénk teljesítve, mindkettőnket szörnyen felizgatott, egymástól teljesen függetlenül. (Rosszmájú olvasó, nem az izgatott fel, amiket Te elrémisztésünkre otthonról a politikai, gazdasági és egyéb "helyzetről" írtál, hadd erősödjön a húsunk).
Na és most? Álmodunk-e még ilyeneket? - kérdezhetnétek. A válasz: nem álmodunk ilyeneket, és mindketten úgy érezzük, elég sokat megtanultunk azóta Japánról, a japánokról, sőt, japánul is. (Már aki, pl. Tamás, Miki, Zoli). Meg aztán örülünk, hogy újra láthatunk már Benneteket. Tudjuk azt is, hogy először érdekes volt a 7-5-3 évesek ünnepe és az iskolai sportfesztivál, még másodszor is elment, de harmadszor már nem biztos, hogy utaznánk másfél órát azért, hogy megnézzünk néhány kimonós lánykát a Meidzsi szentélyben, és idegesítene, ha Zoli a tornaverseny kedvéért torokgyulladást kapna, mert bele kellett feküdnie a pocsolyába. Azok az otthoni szabad szombatok sem jönnek rosszul, no meg a nyaralás, amiben itt nem volt részünk, és az sem árt, ha egy lakásban központi fűtés van és nem fagy oda a fenekünk a WC-hez (az idei tél szerencsére enyhe volt).
De! Ó jaj, mi lesz, ha itt kell hagyni a barátainkat? Márpedig rengeteg barátunk lett itt időközben, és szívünk hasad meg arra a gondolatra, hogy többé nem találkozunk. Márpedig, hiába hívjuk meg őket Magyarországra, sajnos, csak a fele fog eljönni, nagyon optimista becslések szerint is. És mi lesz, ha mi sem jövünk soha többé Japánba? Itt lehet hagyni ezt az országot örökre? És, hogy a kevésbé költői témákat is érintsük, hogyan fogunk otthon élni? Újra jön a reggeli rohanás és délután nem várom a lakásban az iskolából hazatérő gyerekeimet, hanem loholok a munkahelyemről, egy gyereket felkapok itt, egyet ott, esetleg reggel egy telefon a nagymamának...
Ma még utoljára(?) elmentem egy "partira". Babaünnep volt ugyanis, most ez alkalommal rendeztek összejövetelt japán patrónusaink a külföldiek népes tábora számára. A babaünnep tulajdonképpen a lányok ünnepe. Ahol van elég hely a lakásban, ott egy lépcsőzetes emelvényre 15 díszesen öltöztetett, hagyományos japán babát ültetnek. Helyet kap még sok apró tárgy is a babák mellett, miniatűr bútor, kis szekér, sőt, hagyományos japán teaszertartás kellékeinek kicsinyített másai is. Ezeket a babákat és egyebeket aztán, ha férjhez megy a lány, viszi magával saját új háztartásba, ha csak pechére el nem vitte már a nővére. Házigazdánk pl. harmadik lány lévén, saját kislánya születésekor kénytelen volt 15 új babát vásárolni. Az apró lakásokban képtelenség ennyi mindent tárolni csak azért, hogy március 3-án elővegyék néhány napra. Megelégszenek hát a két főalak, a császár és a császárné kihelyezésével. Természetesen ilyenkor is (mint minden hagyományos japán ünnepen) különleges ételeket kell enni, főleg a speciális cukor a népszerű. Előző évben szedett, szárított cseresznyevirágból főzött teát kínálnak, és különleges, cseresznyevirágot formázó babból készült édességet. A baba-ünnep hagyományos ünneplésével kívánnak a szülők boldogságot, sikert, egészséget és nem utolsó sorban boldog házasságot lányaiknak.
hogy sajnos, ezt a levelet szánjuk utolsónak! Ami bizony, több szempontból sajnálatos, pl. mert már kezdtünk elég jól belejönni a levelezésbe. De mit tegyünk?
Jól jegyezzétek meg ezt a szót: gambarimaszu. Szerintem ez az egyik legkifejezőbb japán szó. Azt jelenti: kitartunk, igyekszünk, fel a fejjel, hajrá. És az egyik legjellemzőbb japán tulajdonságot fejezi ki: azt, hogy nem adják fel, még jobban csinálják, még jobban törekednek. Felszólító mondatban ugyanez (gambatte kudaszai): igyekezz, tarts ki, fel a fejjel! A szó jelentésének finom árnyalataira feltétlenül kell írnom néhány példát, annak ellenére, hogy egyik levélírónk kifejezetten kifogásolta, hogy túl sok japán szót használunk leveleinkben.
Amikor Nikkóba akartunk menni kirándulni, megüzentük a tanító néninek, hogy ha jó idő lesz, Zoli nem megy szombaton iskolába. Mit gondoltok, mit válaszolt? "Zoli, akkor igyekezz, drukkolj, ("gambatte") hogy ne essen az eső!"
Amikor férjhez ment Miki kun óvónénije, és elmagyarázta a gyerekeknek, hogy ezentúl nem Igarasi szenszeinek, hanem Emori szenszeinek kell szólítani. Zsuzsa, meghallván a jó hírt, gratulált, majd puszta kíváncsiságból megkérdezte, hogy tovább dolgozik-e. Emori szenszei elkomolyodott, és felemelt fejjel közölte: "Majd gambarimaszu" - igyekszik majd összeegyeztetni.
Az egyik hallgatótól, amikor kiderült, hogy hozzám fog járni gyakorlatra, megkérdeztem, hogy tud-e angolul? Mi is lehetett volna a válasz? "Gambarimaszu!".
Fiaim minden héten egyszer a Tókjú Kultúr- és Sportklub úszóleckéjére járnak. Az óra elején a gyerekek felállnak, és kórusban elszavalnak egy betanult szöveget, aminek az a lényege, hogy mi, itt a klubban, erősen, fiatalosan, vidáman, mindannyian együtt gambarimaszu.
Mit mondott Ohtaki szenszei tavaly az évzárón? Nem emlékszel? Pedig megírtam - "Kérem, hogy mindannyian, ezután is, Japánért, gambatte kudaszai".
És végül: amikor az öreg császár meghalt, odadugták a mikrofont többek között a nagy Csijonofudzsi, a szumóbirkózó nagybajnok orra alá is. Mit gondoltok, mit mondott az erős ember? "Nagyon sajnálom a császár őfenségét, öreg volt már, és elhagyta az ereje, pedig mennyire gambarimasita (küzdött)".
Az, hogy a japán ember "gambarimaszu", igen nagy jelentőségű. Nemcsak azért, mert ez vezet eredményre, ez jelenti, hogy nem végeznek félmunkát, nincs pontatlanság, nincsenek elvarratlan szálak, az ember megbízhat az ígéretekben, szerződésekben, a munka minőségében. Fontos ez azért is, mert fejleszti a jellemet: lehet például egy elvégzendő feladat éppen valamilyen nem szeretem munka, rosszul fizetett, unalmas, fölösleges munka, de ha meg kell csinálni, akkor nem adjuk fel, nosza rajta, gambarimaszu.
Magyar ember, ki különösen gyakran vagy képtelen erre, végy példát, és gambatte kudaszai!