1987. OKTÓBER
Itt az ideje, hogy bemutassuk lakásunkat. Egyébként egy egész estét és egy délelőttöt dolgoztam a rajzon, fel-alá rohangáltam, méricskéltem, és Zsuzsa szemrehányásait is elviseltem, ezért kéretik a dolgot megbecsülni, érdemeim szerint.
Ez tényleg egy japán lakás! Jellegzetesen kicsiny (47 nm az egész), de variálható: mindenütt eltolható (papír) falak vannak, valamint beépített szekrények. Az ablakok is eltolhatók. Érdekesség az o-furo, vagyis a fürdő, most már érthető talán, hogy miért a kádon kívül mosdik a dolgozó, és miért nem benne. Egy ember éppen csak hogy elfér benne. A múltkor kipróbáltuk, Zsuzsa mellé Miklós már alig fért oda. Zuhanyunk nincs (sok lakásban van persze). A rajzon az is látható, hol van a beton ki- és belépő, ahol papucsot kell húzni. A méretek különben inchben és cm-ben is rajta vannak a rajzon, de magunkat is belerajzoltam, hogy fel tudjátok mérni, hogyan férünk el benne.
A lakásunk két dologban különbözik a japánokétól, mindkettő a használat módjával van kapcsolatban. Az egyik, hogy csak kevés és pici bútor van benne. Ők képesek arra, hogy ezekbe a szobákba még viszonylag nagy méretű szekrényeket és további asztalokat zsúfoljanak. A másik, hogy mi külön gyerek- felnőtt- és nappali szobát rendeztünk be. Persze lehet, hogy ha istenigazából kitör a tél, és kiderülnek a fűtéssel kapcsolatos problémák, mi is beköltözünk egyetlen (fűthető) szobába, ahogyan az itt általában szokás.
Végezetül, mert ez is hozzátartozik a dologhoz: egy ilyen lakás ára, ha meg akarná valaki venni, a környéken 40-50 millió jen, ami 10-15 éves átlagfizetés! Ha csak bérli a dolgozó, a szokásos bér havi 70-80 ezer jen. Borsos, nem?
Ha már céloztam a télre, érdemes egy kis kitérőt tenni erre a témára. Már megjelentek a boltokban a kályhák és egyéb fűtési alkalmatosságok, fantasztikus választékban.
Tokió hőmérséklete - úgy tűnik az eddig hallott vélemények alapján - télen nem sokkal magasabb Magyarországénál. Jó, nincsen tartós fagy, ritka a havazás is, de éjszakára lehűl a levegő plusz két-három fokig, és nappal sem megy nagyon föl. A központi fűtés azonban ismeretlen. A lakásnak általában csak egyetlen helyiségét fűtik, egy elég kis teljesítményű kályhával, azt is csak nappal. Hogy ne fagyjanak meg mégsem, igen ésszerű és takarékos elvet alkalmaznak: mindig azt a helyet fűtik, ahol éppen tartózkodnak. Ha például a háziasszony sokáig álldogál a konyha hideg padlóján, vehet a lába alá egy kis fűthető szőnyeget, de belebújhat fűthető papucsba is. Van olyan nagyméretű fűthető szőnyeg is, amit a gyakran a földön, csak kis párnákon ülő japánok a nappaliban használnak. A szőnyeg energiatakarékos változatánál még azt is meg lehet határozni, hogy az egész szőnyeg meleg legyen, vagy csak a jobb vagy a bal sarka, esetleg a jobb és a bal sarka egyszerre, de csak félig. Állítható természetesen a hőfok is. Tanúsíthatom, igazán kellemes melegérzetet biztosít egy ilyen szőnyeg. Van azután ágyba való fűthető lábmelegítő (éjszakára senki sem fűt), fűthető takaró, és a Fukuokan már tapasztalt fűthető WC ülőke. Mert ugye központi fűtés híján az a WC olyan hideg tud lenni télen... Eme fűtőcsodák dacára a legkedveltebb a hagyományos japán fűtőeszköz, az úgynevezett kotacu. Ez a szokásos alacsony asztalka, amelynek lapjára alulról egy ráccsal védett infralámpát erősítenek fel. Hogy a melegnek egy cseppje se menjen kárba, az asztal lapját leborítják egy speciálisan erre a célra készült paplanszerűséggel, amivel az asztalt körülülő család szépen be is takarózik. A paplan tetejére még egy asztallapot is illesztenek, az asztal eredeti funkciója tehát sértetlen marad. Lehet mellette enni, forró teát szürcsölgetni, tanulni - mindent. A kotacu egyetlen hátránya állítólag az, hogy olyan kellemes, hogy nehéz mellőle felállni és végre aludni menni a hideg ágynemű közé.
Maguk az alkalmazott kályhák roppant sokfélék. Van gázkályha és villany hősugárzó, de a legelterjedtebb az olajkályha. Ám a legtöbb fűtőeszköz közös jellemzője, hogy semmiféle kéményhez, kivezető nyíláshoz nem csatlakoztatják őket. Az összes égéstermék a szobába kerül, és bár gondos kezek minden ilyen fűtőtestre figyelmeztető feliratot ragasztanak, felhíva a tulajdonost arra, hogy időnként szellőztessen, nagy elszántság kell a hidegben a kellő hatásfokú, tehát tartós ablaknyitáshoz. Néhol azért a mi gázkályháinkéhoz hasonló elvezetés is van, lehet úgynevezett "tiszta" olajkályhákat is kapni, amelyekbe valamilyen, a szennyeződést részben elnyelő anyag van beépítve, és sok lakásban van nyáron légkondicionálóként, télen fűtőként használható apparátus, amely villannyal működik, de a többség bizony büdösben és levegőtlenségben tölti a telet. Ezek a kályhák egyébként erősen tűzveszélyesek is. Ezért azután télen az újságok szinte minden nap adnak hírt gyakran halálos kimenetelű tűzesetekről és sajnos igen sok az ebből eredő gyerekbaleset is. A fából épült házak ugyanis pillanatok alatt tüzet fognak. Még szerencse, hogy ha süt napközben kicsit a nap, mindjárt felszalad a hőmérséklet 16-18 fokra, és ilyen "melegben" Japánban senki sem vetemedik fűtésre.
Mellesleg széles körben alkalmaznak a hideg ellen egy igen olcsó és veszélytelen eljárást: felöltöznek. Télen nem szégyen a meleg alsónemű, és fel lehet ám venni a lakásban meleg papucsot is. Sőt, éjszakára is lehet a több rétegben alkalmazott paplan alá meleg pizsamát venni.
Ezek után igazán nem tudom, mi vár ránk a télen. Máris, mindennek tudatában módosítom korábbi véleményemet: Fukuokán a vendégházban a fűthető WC-deszka nem volt luxus!
Középiskolai latin tanulmányaimból még emlékszem a régi Rómából származó mondásra: "Élni nem muszáj, hajózni muszáj". A modern világban ezt így kellene módosítanunk: "Élni nem muszáj, szolgáltatni muszáj..." Nem mindegy ám azonban, milyen a szolgáltatás színvonala! Erkölcsi prédikációk helyett, példaként leírok egy tipikus, mindennapi szolgáltatást, amúgy japán módra...
Úgy néz ki, mint egy parádés kocsis a parádés kocsijával. A "TAXI" felírat rafinált világító formába van foglalva a tetőn, a kocsi nagy és többnyire sárga, mint Amerikában.
A kocsi begördül. Az utas előtt a hátsó ajtó magától kinyílik! A vezető, méltóságteljes tartásban, fehér kesztyűben, egyensapkában, fehér ingben és nyakkendőben, távvezérléssel nyitja az ajtót. Az utas beül (hacsak nincs csomagja, mert ekkor a sofőr méltóságán túladva kipattan, és hajlongva kapkodja el a csomagokat), majd megjelöli az úticélt és az útirányt. A vezető hangos "hai, vakarimasita" kiáltással nyugtázza a dolgokat, ami magyarul annyit tesz, hogy "Jawohl", majd elindítja a kocsit és az órát. Az autó összes ülése hófehér, csipkés-fodros huzattal van bevonva, így az ember az utazást még meseszerűbbnek érzi. Az autó elektronikus valósága természetesen ebbe beleszól, mert legalább két rádiótelefon, egy halk zenét játszó magnó és a japán kocsik műszerfaláról áradó szokásos információözön arra utal, hogy ez mégis csak egy taxi, és nem Csipkerózsika álma. Megérkezel, fizetsz, köszönsz, a sofőr még egy darabig kirángatja a kezedből a csomagokat, hogy minél tovább cipelhesse, és kész. Ja, a hátsó ajtóhoz ne nyúlj! Magától csukódik.
Tényleg kész? Valami hiányérzetem van. Mi is, mi is? Nem csigázom tovább az érzékenyebb olvasó kíváncsiságát: hát persze, a borravaló! Mi is az? Ki emlékszik a világ perifériáján lévő egyes országok furcsa helyi szokásaira? Itt ez ismeretlen fogalom. Sőt, most jön még a fűszer! Ha telefonon rendelsz kocsit, az időben, tehát jónéhány perccel előbb ott van, hogy ha például várni kell az utasra, vagy rakodni kell a csomagjait, akkor is el tudjon indulni időben. Utas jön, sofőr rakodik, hajlong, beülnek, és ekkor indul csak az óra. Nincs rendelési díj, nincs messziről jöttem-díj, nincs várakozási díj, amikor a kocsi megy, akkor megy az óra is.
Megtörtént, hogy taxival mentem valahová egy kis kitérővel, 5 percet várattam a kocsit, majd továbbmentem. Akit érdekel, annak a kedvéért megemlítem, hogy közben pénzt vettem ki a bankból, kártyámmal, az automatából, ezért a roppant nagy időigény.
A Mitsui bank történetesen a város egyik legforgalmasabb pontján, olyan helyen volt, ahol kocsival megállni tilos. A taxis 10 mp-re megállt, hátsó ajtó ki, utas (én) ki, a taxi előregurul. Öt perc múlva, kifelé jövet látom ám, hogy a taxis - ahelyett, hogy a várható magyar magatartás szerint újságot olvasott vagy körmöt rágott volna - végig leste, mikor bukkanok fel, és megjelenésemkor szélsebesen elém tolatott. Másik eset: Volt egy taxicsekkem, és azzal akartam fizetni. Kínos dolog: a taxis megállapítja, hogy ez a csekk nem az ő cégéhez van címezve. Rövid monológ, majd bevarázsolja a már nyitott hátsó ajtót, és elhajt velem, a fogollyal. Gondoltam, most megvernek, vagy elrabolnak, és váltságdíjat kell fizetni, vagy ki tudja, milyen atrocitás ér. Ráadásul közben sofőröm még az órát is elzárta. Na hiszen, jó magyar szokás szerint most aztán majd alkudozhatunk a fuvardíjon! Ám egyszer csak lefékez egy másik taxi mellett. Az ajtó még mindig zárva, és jön a haver is segítségül! Ketten egy ellen? Ez igazán nem sportszerű! Az újonnan jött ember azonban rám mosolyog, és tört angolsággal közli, hogy máskor az olyan taxiban akarjak ezzel fizetni, amilyen az övé, majd elveszi a vezetőmtől a csekket, és kifizeti neki az értékét. Mosolyogva szalutál, és elhajt. Az én emberem elteszi ugyan a pénzt, de az ajtót még mindig zárva tartja. Visszakanyarodik, visszahajt velem arra a helyre (100 m-rel előrébb), ahol eredetileg ki akartam szállni, kinyitja az ajtót, és háromszor elnézést kér a bonyodalmakért! Az óra közben végig állt. Hm, Főtaxi, Volán Taxi, Budataxi, maszek taxi! Hol marad a kegyetlen konkurrenciaharc erkölcsfokozó nyomása? Talán nem is azon múlik az egész?
Ismét egy kis földrajz. Ismertetem a világ térképét, ahogyan azt Japánban rajzolják. Ez feltétlenül kell a dolgok helyes megértéséhez. Tehát: a világ közepén van Japán, egy kis darab föld. Köröskörül tenger, kivéve a két böhöm nagy szomszédot, Kínát és a Szovjetuniót. Van még egy kisebb szomszéd is, Korea, vészesen közel, nem is nagyon szimpatikus szomszédság. A többi azonban: víz, víz, víz.
Nagyon messze, valahol a sok víz közepén van egy kellemes sziget, Hawai, ezért az ott ideális nyaralóhely a gazdagabb japánoknak. Van aztán egy másik földrész is valahol, Ausztrália, de ez már olyan messze van, mint Magyarországtól Dél-Afrika. Ami a világból még megmarad, az már a periférián van: Amerika, Európa, Afrika. Hirtelen támadt kisebbségi érzésünkön talán valamelyest enyhít annak tudata, hogy az NSZK vagy Anglia éppúgy csak a világ perifériáján vannak valahol, mint Magyarország. Ennek megfelelő az újság híranyaga is: többnyire belföldi hírek, a maradékban dominál az, ami Koreában, Kínában, Fülöp-Szigeteken történt, és persze az USA-ban vagy esetleg Iránban. Az még Ázsia. A többi hír azonban már csak csemege, különlegesség.
A mi gazdasági problémáink újabban néha hangot kapnak, de ez is csak olyan súlyú, mint az, hogy már Pápua-Új-Guineát is elérte az AIDS. Jellemző, hogy amikor a múltkor egy középiskolás lánykát megkérdeztünk, tudja-e, hol van Magyarország, sürgősen Chilét kezdte emlegetni. A Midori-ku International Association (rövidítve MIA, erről még később biztosan írunk), elnöke megkért, hogy egyszer tartsak előadást Magyarországról a lelkes aktívaknak, mert "keveset tudnak ezekről a szláv országokról".
Magyar szívemet büszkeséggel töltötte el, amikor meghallottam, hogy mi is abba a kategóriába tartozunk, amit itt "nyugati kultúrának", "western culture"-nek neveznek. Büszkeségem azonban nyomban elpárolgott, amikor nemrégiben egy kolléga kifejtette, hogy mélyen helytelennek tartja a rájuk vonatkoztatott "Távolkelet" kifejezést, mert ez azt feltételezi, hogy a mértékadó civilizációtól messze esőknek tekinti őket a világ. Földrajzi szempontból - mondják - ez semmivel sem indokoltabb, mintha ők neveznének minket "Távolnyugatnak". A földrajzi helyzetet tükrözi az is, hogy a japán nyelvben van egy szó, amely egyszerre, összefoglalva nevezi meg Európát és Amerikát: ó-bei, amiből az ó szótag utal Európára, a bei pedig Amerikára.
Nem tévedés, A HÍR IGAZ! Persze, nem arról van szó, hogy az általatok erősen panaszolt, éppen bevezetett személyi jövedelemadó vagy a forgalmi adó csökkentéséről szivárgott ki valami hír Japánba. Nem, sajnos, a hír csupán a japán személyi jövedelemadóra vonatkozik. Igen, az adók alapos csökkentése hirtelen törvénybe iktattatott, életbe lép október 1-től, érvényes visszamenőleges hatállyal január 1-től. Aki túlfizetett, annak visszatérítik a különbözetet. Az egész dolgot májusban találták ki, és eléggé el nem ítélhető módon, igen gyorsan kidolgozták és törvénybe iktatták. Semmi társadalmi vita, semmi nyilvános előkészület, néhány korábbi újságcikket leszámítva. A régi adókulcsok 10,5% és 70 % között mozogtak, az új kulcsok szintén 10,5%-ról indulnak, de már csak 60 %-ig mennek fel, és lényegesebben lassabban emelkednek. Ráadásul a különféle címeken (pl. eltartott gyerekek és feleség után) az előzőnél is sokkal nagyobb összeg írható le az adóalapból. Például, ha a családfő éves jövedelme 4 millió jen körül van (állítólag ez vonatkozik a fizetésből élők kb. 60 %-ára), akkor a leírások folytán a tényleges adója nem haladja meg a 2-300 ezer jent, ami ugyebár az összegre vonatkoztatva csak 5-8 %!
Teljesen véletlenül derült ki, hogy létezik. Első itteni külföldi ismerősünknek, a termetes és magabiztos arab úrnak nem kevésbé termetes neje említette egyszer valamikor szeptember elején, meghallva, hogy Tamás japánul akar tanulni, hogy nem messze a lakásunktól van egy hely, ahol külföldi diákok ingyen tanulhatnak.
A megadott címen azonban hiába kerestünk valamiféle jelzést, táblát, ami eligazít. Tamás bement hát nagy bátran a házban lévő ingatlanügynökségre érdeklődni. Így ismerkedett meg Kodzsima szan-nal, és ez az ismerkedés döntő hatással volt egész japán tartózkodásunkra.
Kodzsima szan dúsgazdag ember, jól működő ingatlan ügynöksége van. Ezen kívül házakat építtet és méregdrágán kiadja a bennük lévő lakásokat. Csak Fudzsi-ga-okán van vagy öt hatalmas bérháza, nem szólva egyéb érdekeltségeiről. Ekkora gazdagság mellett Kodzsima szan igazán megengedheti magának, hogy ingyen és bérmentve egyik lakását átengedje a MIA-nak. A MIA a Midori-ku International Association rövidítése, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy Midori Kerületi Nemzetközi Egyesület. Kodzsima szan tevékenyen részt is vesz az Egyesület munkájában. Olyannyira tevékenyen, hogy ő az elnök.
Az egyesületet külön érdekessé teszi, hogy a MIA-ban elenyésző a külföldiek száma. Amikor először elmentem a MIA rendszeres havi összejöveteleinek egyikére, azt gondoltam, hogy meg fogok ismerkedni egy rakás külföldivel. Csalódás ért. A japán háziasszonyok, akik fölös energiáikat itt kívánják lecsapolni, rettentő jól érezték magukat egymás társaságában. Az a három külföldi, aki rajtam kívül még megjelent, japán férjjel rendelkezett. Így persze mindenki japánul beszélt. (Kivéve a mellettem ülő amerikai hölgyet, aki nekem tolmácsolt, így legalább olyankor angolul beszélt.)
A tagság elsősorban olyan japán háziasszonyokból áll, akik érdeklődnek a külföldiek iránt. Érdekes módon szinte valamennyien valami módon kapcsolatban is állnak a külfölddel, ami egyébként Japánban elég ritka. A kapcsolataik sokfélék. Van, akinek külföldön él a gyermeke, van, aki maga is külföldön született vagy férje révén néhány évet külszolgálatban töltött. Ebből adódik, hogy valamennyien nagyon jól megértik, milyen problémákkal kerül szembe egy külföldi Japánban.
A legtöbb külföldi, aki itt él, ösztöndíjas diák, és többségükben valamelyik közeli ázsiai országból jöttek. Az ösztöndíj kevés, az árak közismerten Japánban a legmagasabbak a világon. Nem csoda, hogy a MIA egyik legfontosabb feladatának tekinti, hogy segítsen a diákoknak a berendezkedésben. Gyűjtenek használt bútort, hűtőszekrényt, kályhát az újonnan érkezetteknek, meleg ruhát azoknak, akik hazájukban életükben még sohasem találkoztak a téllel. Nagy figyelmet fordítanak a kisgyerekes családokra, segítenek a gyerekek óvodai, iskolai elhelyezésében. Az egyetemeknek van ugyan kollégiumuk, de sokan vannak, akiknek nem jut benne hely. Olcsó bérlakást találni nem kis energiát igényel a lelkes MIA-tagoktól.
A MIA másik feladata a kulturális csere. Nem csak arra törekszenek, hogy a külföldieket minél jobban megismertessék a japán szokásokkal, hanem maguk is szeretnék megismerni a jövevények országának szokásait.
A Kodzsima szan által az egyesület számára juttatott lakásban szinte minden nap zajlik valamilyen összejövetel. Itt tartják a japán nyelvórákat, az ikebana, a hagyományos japán virágrendezés oktatását, a főzőtanfolyamot. Ez utóbbin sorra kerül a japán konyha ismertetésén kívül a mexikói, a kínai, thaiföldi ételkészítés oktatása is.
Első alkalommal Tamás ment a MIA-nyelvórára. A tágas teremben tudásszinttől függően több csoportba osztva tanultak a hallgatók.
- Azt hiszem, ide neked kellene járni - jelentette ki hazatérve kissé lenézően életem párja. Itt csupa nő van.
- No és hová teszem addig a gyereket?
- Meg fogsz lepődni, mások is magukkal viszik a gyereküket.
Mivel a női tanulótársak említése engem cseppet sem riasztott el, egy hét múlva útnak is indultunk Miklóssal.
Az aprócska lakásból már a lépcsőházban jókora zsivaj szűrődött ki. Belépve és túlesve a papucsfelvétel ceremóniáján egy egész óvoda kellős közepén találtam magam. Gyerekek csúsztak-másztak a padlón, kergetőztek visítva az asztalok között. Nem volt időm meglepődni, mert azonnal hozzám lépett egy kedves japán hölgy.
- Á, Radonai szan!? Persze, a kedves férje járt itt a múlt héten. Magyarországról jött, ugye?
Sorra bemutattak a jelenlevőknek, Amal szannak Egyiptomból, Li szannak Kínából és Li szannak Dél-Koreából, az indiai, indonéziai és thai lánynak, valamint a jelenlévő szenszeieknek. Kiderült, hogy szenszei, vagyis tanár, aki bennünket tanítani fog, körülbelül ugyanannyi van jelen, mint diák. Volt köztük, aki valóban tanár volt, volt, akinek egész más volt a végzettsége. Egy valamiben valamennyien egyformák voltak: óriási lelkesedéssel és lelkiismeretességgel foglalkoztak velünk. Maguk a "diákok" is elsősorban háziasszonyok voltak, legalábbis itt Japánban, ösztöndíjas férjük mellett.
Engem is azonnal beosztottak Jagami szenszeihez, a negyedhaladó csoportba. Én ugyanis Zolival járván a Honcsó iskolába, már magamra szedtem egy icipici japán tudást. Amal szannal és az egyik Li szannal kerültem egy csoportba. A kínai és a koreai lány neve véletlenül egyezett meg, de ez nem volt nagy csoda. Bár a koreai és kínai nyelv eltérő, ugyanazokat az írásjegyeket használják, hiszen a koreaiak is Kínából importálták a jeleket, csak úgy, mint a japánok.
Ahogy megkezdődött a tanulás, azonnal látszott, hogy itt is, mint mindenütt, minden tökéletesen meg van szervezve. A műkedvelő tanárok pontos tanmenetet követve, megfelelő segédanyagokkal felvértezve láttak neki a tanításnak. A tankönyv, amiből tanítanak, két variációban létezik. Egyik fajtája latin betűs átírásban tartalmazza a japán szöveget, a másik a japán írás módozatait is tanítja. Az egyiptomi Amal szan az előbbi könyvet vette kézbe, Li szan természetesen az utóbbit. Tanárunk, Jagami szenszei értésünkre adta, hogy nem kegyelmez, hamarosan meg kell kezdenünk elsajátítani a japán írást is.
Az egyik japán hölgy, miközben minden asztalnál a könyvek fölé hajoltak a tanulók, átvette a gyerekek felügyeletét. Természetesen időnként a mamák egy-egy cuclisüveget nyomtak a megfelelő szájba, előkerült a papírpelenka vagy a kekszes zacskó is, egészében véve azonban a gyerekek igazán nem zavartak bennünket.
Az óra végén az eddig különálló asztalokat összetoltuk egymás mellé, és egy kis kötetlen barátkozás következett. Teát ittunk, süteményt rágcsáltunk hozzá, és beszélgettünk. Én egyelőre az angol nyelvet részesítettem előnyben, miközben roppantul irigyeltem a török lányt, aki megállás nélkül japánul tereferélt a mellette ülő Haszegava szenszei-jel. Mikor fogok én így tudni japánul?