1987. NOVEMBER
Ma is előttem a kép. Zoli fiam pár hónapos volt (Úristen, lassan 9 éve!), és minden nap a téren tologattam. A csecsemők és az 1-2 éves totyisok anyukái gyakran csoportokba verődve tárgyalták, hogy Ferike még mindig nem hajlandó megenni a főzeléket, Juditka viszont az istennek sem pisil a bilibe, csakis mellé; és a doktor bácsi azt mondta, hogy a Sabint lázas gyereknek nem lehet beadni.
Egyik nap egy beszélgetés közepébe csöppentem. A szószóló anya éppen azt mondta: "... és akkor, ha ötkor végre hazajön az apja, én már teljesen ki vagyok bukva, és odalököm neki a gyereket, tessék, itt van, a tiéd, most már te is csinálj vele valamit, mert én már nem bírom!" A többi 1-2 éves totyogós anyukája egyetértően bólogatott: "igen, igen, alig lehet elviselni egy éppen a dackorszak közepén tartó gyereket, igen, igen, tényleg az ember már tizedszer húz a fenekére és már az sem ér semmit..." Én akkor rémülten gondoltam arra, hogy Te Jó Isten! Én is majd? A fenekére?
Ez az, ami itt, Japánban egészen más. A felnőttek, legyenek bár szülők, tanárok, vagy akár idegenek, a gyerekeket olyan végtelen türelemmel kezelik, ami nekünk, magyaroknak teljességgel szokatlan. Láttam másfél éves gyereket 1 óra leforgása alatt csokifagylaltot kenni a világoskék szőnyegre, gyönyörű teáscsészét ripityára törni, 10 db zsírkrétát apróra morzsolni, beledolgozni a ruhájába, és a maradékot a szájába tömni. A mamája ezalatt hol a törlőrongyot hordta, hol a porszívót, közben mellesleg meg is szoptatta a gyereket, és egyetlen egyszer sem emelte fel a hangját.
Amikor Zoli elkezdett japán iskolába járni, a tanító néni meghívott, vegyek részt a tanításon. Így aztán egy teljes délelőttön át volt időm megfigyelni, hogyan kezelik a tanárok a nebulókat az általános iskolában. Ott tartózkodásom alatt a gyerekek többek között azt a feladatot kapták, hogy vagy vágják ki papírból az előnyomott állatfigurákat. Az egyik fiúnak esze ágában sem volt dolgozni, elterült a padon. A tanító néni odament, megsimogatta, kezébe adta az ollót. Semmi. Tanító néni újra. Semmi. Tanító néni kedvesen mondott neki valamit, majd visszatért a többiekhez. Két perc múlva az engedetlen gyerek elővette az ollót és nekilátott.
Az állomáson, vonatra várva láttam, amint élénk, 12 év körüli legénykék rohantukban majd feldöntöttek egy hölgyet. A nő az ütközésből kikeveredve szó nélkül folytatta útját, a fiúk szintén. Tegyük a szívünkre a kezünket, melyikünk állta volna ezt meg szó nélkül? Az "ejnye, fiacskám, jobban is vigyázhatnál máskor!" - egészen enyhe kommentárja lett volna az eseménynek.
Tehát otthon, óvodában, iskolában, utcán és boltban, a japán felnőttek jellegzetes türelemmel és elnézéssel kezelik a gyerekeket. Az anyukák ebben aztán igazán élenjárók, hiszen többségük otthon van a kicsi gyerekkel, ideje a gyereké. Nem rohannak pl. a boltban, türelmesen kivárják, amíg a gyerek a csokik között válogat (meg is veszik neki, amit kiválaszt). Várnak, ha a gyerek a játszótérről nem akar még hazamenni, és nem tiltják, ha a gyerek az esőben óhajt az udvaron biciklizni. A téren pedig nem mondják semmire, hogy "ne csináld, fiam, koszos lesz a ruhád!" Sem azt, hogy "Oda ne mássz fel, kislányom, mert leesel!" Ilyenkor odaállnak a mászóka alá türelmesen, és mosolyogva lesik, mikor kell elkapni a zuhanót.
Néhány hete a házunkban lakó egyik mamával villámlátogatásra mentünk a szomszéd utcába. A mama hozta volna 4 éves lánykáját is, aki viszont valamilyen oknál fogva nem óhajtott jönni. Útközben a gyerek bőgött, a mama nyugtatgatta. A hangját nem emelte fel. Megérkezésünkkor a bőgés fokozódott. Az ajtóban rövid alkudozás kezdődött:
- Gyere, Juko, itt is van rengeteg játék.
- Neem, nekem a Ma-csan kell! - Ma-csan egy Barbie-babára emlékeztető, európai külsejű elegáns baba, hatalmas ruhatárral.
- Jó, akkor hazamegyünk és elhozzuk a Ma-csant.
- De a Jo-csan is kell! - Jo-csan viszont a kékszínű plüssmaci.
- Jó, elhozzuk a Jo-csant is.
- És biciklivel akarok visszajönni!
- Jó, biciklivel jövünk vissza, rendben?
- És nem maradunk itt, csak egészen picit, amíg megesszük a tortát, amit adnak, és megesszük a szőlőt, amit mi hoztunk.
- Rendben. Juko, de akkor most már hagyd abba a sírást, jó?
Juko abbahagyta. Szelíd anyukája pedig kézenfogta, hazavitte, (10 perc), előszedte Ma-csant, Jo-csant és az időközben felmerült újabb igényeknek is eleget téve hatalmas szatyorral állítottak be. Természetesen biciklivel, amit főleg anyuka tolt, mert az utca túl meredek a biciklizéshez.
Bizony, sok olyan eset van, amikor már az engedékenységükről világviszonylatban híres amerikai anyák is rég elfenekelték volna csemetéjüket, de a japán anyán a bosszúság, türelmetlenség semmi jele nem mutatkozik még.
A gyermek elverése, bármilyen módon történő bántalmazása ellentétes a köznormákkal. Azért néha kiderül egy-egy pedagógusról valahol az országban, hogy egy tanulóval szemben tettlegességre vetemedett. Ilyenkor az eset azonnal bekerül az újságokba. A tanárt természetesen azonnal elbocsátják, esetleg az ügy még bíróságra is kerül. Az igazsághoz tartozik, hogy - főleg magasabb osztályokban - még néhol honos a hagyományos, elég kegyetlen nevelési módszer, ami nem feltétlenül tettlegességet jelent. Hiszen megalázni, szavakkal bántani sokszor fájdalmasabb, mint egy pofon. Az ilyen esetek jelentős része azonban sosem pattan ki, a szülők nem akarnak ujjat húzni az iskolával. Szerencsére a mi tapasztalataink, amiket a mi fiaink korosztályának körében szereztünk, roppant kellemesek. Vannak mamák, akik állítják: ebben a szerencse is közrejátszott.
Nemcsak verés nincs, hanem a japán kisgyereket nagyon ritkán szidják meg és szinte sohasem kényszerítik akarata ellenére tenni. Az iskolában pl. az intő fogalma teljesen ismeretlen(!).
Mégis, a japán gyerekek jellemző vonása, hogy fegyelmezettek. Ha a mama a téren azt mondja a gyereknek, hogy gyere, menjünk, mert késő van, gyereke az esetek igen nagy többségében azonnal indul. Ha az óvodában az óvónéni bejelenti, hogy most foglalkozás lesz a teremben, azonnal jön az összes gyerek. Az iskolában a gyerekek minden reggel 8:15 és 8:45 között osztályukban ülve, egyedül várják a tanító nénit. Ilyenkor nincs kiabálás, verekedés, rohangálás. Halk beszélgetés van, és mindenki ül a helyén.
Nem is olyan régen, a "Gyerekország" nevű hatalmas jokohamai parkban amerikai gyerekcsoporttal találkoztunk. 5-8 éves gyerekek kb. 30 fős csoportját 5 fiatal tanár kísérte. A gyerekek ahányan voltak, minduntalan annyifelé szaladtak. A tanárok hangos csatakiáltással vetették magukat a menekülők után, mialatt a maradék természetesen az ellenkező irányba lódult. Ez a látvány annyira szokatlan volt, annyira elütött attól, ahogyan a japán gyerekcsoportok viselkednek hasonló helyzetben, hogy magam is meglepődtem, mennyire megszoktam már, amint japán óvodás vagy iskolás kiránduló csoportok csöndesen beszélgetve, fegyelmezetten, párosával vonulnak az utcán. A téren persze hangosak, élénkek, mint a világ bármely gyereke. Hangosak ám az iskolában is, szünetben, a folyosón. És hű, de mekkora ricsajt csapnak, ha egy-egy lakásban hárman, négyen összejönnek! Ezt azonban senki nem veszi tőlük rossznéven.
A legtöbb másodikos-harmadikos gyerek viszont már zene- vagy sport-különórákra jár, az ötödik-hatodikosok majd mindegyike pedig a híres-hírhedt felvételire előkészítő iskolába, a dzsuku-ba. Sokan egy héten 3-szor, 4-szer, gyakran 3-4 óra hosszat is ott vannak! Sőt, a nyári szünidőben nem ritka, hogy napi 6 órás dzsukuba járnak! A középiskolától kezdve pedig a gyerek élete lényegében a tanulás. Sokszor este 5-ig, 6-ig tart az iskola, utána 2-3 órányi lecke van. Persze, mondhatja erre bárki, nálunk is így van ez. Igen, de nálunk a gyerek és szülei panaszkodnak is érte eleget! A japán középiskolás pedig zokszó nélkül áldozza szünidejét az előkészítőnek. Az általános iskolás pedig, ha óra alatt a tanár azt mondja: "akkor most mindenki csendben legyen, mert fontos, amiről beszélni fogok" - akkor tényleg csendben van és figyel. Miért? Hiszen, mint írtam, nincs büntetés, fenyegetés, verés.
Nos, a magyarázat a CSOPORT, a közösség. Az első dolog, amit egy gyereknek meg kell tanulnia: az adott közösséggel harmonizálnia kell. Ezt az érzést, ezt az elvárást erősítik a gyerekben születésétől kezdve. Nincs abszolút értelemben vett "jó" és "rossz". Minden a közösség, a többiek viszonylatában értékelendő. Rossz vagy, ha megsérted a közösség normáit, és jó, ha úgy viselkedsz, ahogy azt elvárják tőled. Ezt a felfogást oltja kicsi gyerekébe születésétől az anyja, és ez is a fegyvere vele szemben.
Ráadásul a japán gyerekek életük első éveiben igen szoros testi és ezen keresztül érzelmi kapcsolatban vannak az édesanyjukkal. Általában egy éves korukig szopnak, anyjukkal hosszú évekig egy szobában alszanak, és bármikor, kívánságra, ölbe kapják őket, vagy még inkább, keleti szokás szerint, hátukra veszik. Mivel pedig apuka a legtöbb japán családban a hét 6 napján csak reggel látja a gyerekeit a hosszú munkaidő és időt rabló utazás miatt, ezért aztán a gyereknek borzasztóan fontos, hogy anyukája elégedett legyen vele. A japán anya pedig, ha gyereke "rosszalkodik", nem kiabál, nem veszekszik, hanem - megbocsát. De gyerekében a bűntudatot felkelti, ha nem a követelményeknek megfelelően cselekedett.
Ennek a fordítottja is igaz. A gyakori dicséret annak elismerése, hogy "kedvemre tettél". A mama nemcsak saját gyerekét dicséri gyakran, hanem dicséri a szomszéd gyerekeket is. Az iskolában például a gyerekek és a tanár megtapsolják azt, aki először lesz kész a matematika feladattal, de megtapsolják azt is, akinek sikerült a mászókán végigkapaszkodnia. (Zoli fiam eleinte minden sikeres japán mondatáért hatalmas tapsot kapott. Mondanom sem kell, milyen jó hatással volt ez rá).
Mondhatja erre persze a magyar anyuka: "jaj, én is próbáltam büntetés nélkül, csak dicsérettel nevelni a gyereket, de hasztalan!" Csakhogy Japánban minden szülő így neveli gyerekét. A csoporthoz való tartozást pedig erősítik minden áron, külső eszközökkel is. Már az óvodákban is egyenruhát viselnek a gyerekek, vagy ha nem, legalább egyforma sapkát és jelvényt. Több tinédzserkorú kislányt kérdeztem, nem utálják-e rémes, divatjamúlt, kényelmetlen iskolai egyenruhájukat. Nálunk ugye, az iskolaköpenyt a gyerekek már hazafelé menet az iskola kapujában leveszik. Ezek a kislányok viszont vidáman felelték: "Hiszen a többieknek is ilyen van!" - Büszkék rá. Kérdeztem szomszédasszonyomat, mit szólt 12 éves lánya, hogy a nyári szünetben egész nap a felvételi előkészítőben kellett ülnie? "Nagyon jól érezte magát!" - volt a válasz - "hisz az összes barátnője ugyanoda járt."
Ez persze kissé leegyszerűsített magyarázat. Az iskolások nevelésében már nagy szerepet kap a példa, a japánok világszerte ismert és elismert végtelen szorgalma. A gyerek látja, hogy mamája fáradhatatlan a házimunkában, a kistestvérke gondozásában, apukája pedig késő estig dolgozik, még évi rendes szabadságát sem veszi ki. Neki is végeznie kell tehát a saját feladatát.
A 4 éves Hide-kun hatalmas felfújható gumirepülőgépet kapott. Vitte is boldogan az udvarra játszani. Két hasonló korú kislány azonnal odacsődült, vágyakozva nézték a játékcsodát. Sőt, egyikük el is kérte, Hide-kun pedig jó szívvel odaadta. A kislány azonban rosszul találta eldobni a repülőt, és az fennakadt a kerítés tetején. Hide-kun a továbbiakban nem adta ki kezéből a visszaszerzett kincset, és ez lett a baj. Mert a kislány harsány sírásba kezdett, Hide-kun anyukája pedig, a sírásra megjelenve, felszólította fiacskáját, adja kölcsön a repülőt. Hide-kun toporzékolt. Anyukája nyugtatgatta. Hide-kun tovább toporzékolt, majd féltett kincsét felragadva, menekülni próbált. Ekkor - de csak ekkor - a mama túlerejét latba vetve megkaparintotta a repülőt, átnyújtotta a hatás kedvéért még mindig bőgő kislánynak, a most már rúgó és harapó Hide-kun fenekére csapott, majd nevetve(!) eltűnt. Fél perc múlva visszajött, kezében számtalan doboz cukorkával. Jutott belőle minden résztvevőnek, a kislányoknak, Hide-kunnak, de még az én fiaimnak is. A sírás, csatazaj azonnal elült, békés cukorkaropogtatás váltotta fel.
Az epizód jelképes. Egyrészt Hide-kun "bűne", hogy az adott kis közösség, a házbeli gyerekcsoport normáit sértette meg. Másrészt anyukája egyetlen másodpercig sem tekintette személyes sértésnek a gyerek ellenállását, nem lett ideges, nem mérgében ütötte meg fiacskáját, csak formálisan.
Az édesség, cukor osztogatása viszont Japán-szerte elterjedt szokás - tegyük hozzá, hogy igen rossz, legalább- is a fogaknak. A síró gyereket igen sokszor keksszel nyugtatja meg a környezete. Ha a szomszéd gyerek átjön, a háziasszony reflexszerűen egy csomó kekszet, sós rágnivalót tesz az asztalra. Ha elfogy - ez pillanatok kérdése - kiteszi a következő adagot. Mama és gyerek a közös vásárlásból biztos, hogy legalább egy zacskó édességgel tér haza. De még az óvodai kirándulásra előírt vinnivalók között is szerepelni szokott a cukorka.
Az ugyanazon házban lakó, azonos korú gyerekekkel otthon levő mamák nagyon szoros közösséget alkotnak. Idejük nagy részét az udvaron töltik. A csecsemőt a karjukon szorongatják órákig, a nagyobbat is első szóra felkapják, ha kéri. Ők maguk legfeljebb a homokozó szélére ülnek le egy kicsit. Még a terhes anyák is csak állnak, állnak türelmesen. A legnagyobb kánikulában is legfeljebb sortra vetkőznek. Fürdőruhában? Esetleg egy könyvvel a takaróra ülni? Nem, nem. Sokan, ha nyáron az uszodába viszik pancsolni a gyereket, maguk át sem öltöznek. Az élvezet, a szórakozás a gyereké. Egyszer egy szomszédasszony meg is kérdezte: és tényleg, én is úszom ilyenkor? A japán anyák semmilyen energiát, fáradtságot nem sajnálnak, ha gyerekükről van szó.
De nehogy azt higgye valaki, hogy ezek az anyák nagyon szenvednek. Látják ugyanis, hogy a többi anyuka is pont ilyen cipőben jár. (Szó szerint is, és pont ilyen ruhában is, mert mindenki azt hordja, amit a másik, de ez már az öltözködés témájába tartozik). Az egy házban lakók bejáratosak egymás lakásába, időnként egész csapat gyűlik össze. A gyerekeket összeeresztik, beszélgetnek, együtt mennek vásárolni, a játszótérre. Eközben pedig a gyerekek folyamatosan tanulják életük legfontosabb vezérelvét: " Úgy viselkedj, ahogyan azt a közösség elvárja tőled!"
Nem érdemes feltenni a kérdést, jó-e ez a nevelési módszer. Mások az elvárások, a tradíciók, más az egész kulturális környezet. Mások az anyagi viszonyok is. De az is biztos, hogy kevesebb feszültség ébred egy gyerekben, ha mérsékelt a tiltások száma, a türelem és a dicséret hatását pedig mi, magyar felnőttek, szülők és pedagógusok egyaránt, érzésem szerint nem használjuk eleget.
Indulásunk előtt mindenki tudni vélte, mit fogunk enni Japánban.
- Rizst fogtok enni éjjel-nappal! - mondták a legtöbben.
- Húst nem is fogtok látni, azt a japánok egyáltalán nem eszik! - fenyegettek meg néhányan.
- Rengeteg hús van, de az nagyon drága. Majd esztek halat kilószám, az iszonyúan olcsó - nyilatkoztak megint mások. Az igazán jól informáltak pedig borzadállyal emlegették a nyershal-evést.
Így aztán az sem csoda, hogy a hazulról érkező első levelében mindenki azt kérdezte:
- Na és mit esztek? Magyar kaját vagy japánt?
Igazság szerint eleinte a vásárláskor teljesen zavarban voltam. Annyi sosem látott ennivaló között két dolgot tudtam biztosan felismerni: a rizst és a tojást. Egy darabig tehát, biztos, ami biztos, főtt rizst ettünk, rántottával.
Szerencsére azonban ez a korszak nem tartott sokáig. Egyre biztonságosabban kezdtem mozogni a különféle ismeretlen zöldségek, halak, szójababból készült ínyencségek és hajszálvékonyra szeletelt húsok birodalmában, míg végül kialakult a mindennapi gyakorlat, a japán konyhába oltott magyar konyha, vagy ha úgy tetszik, a magyarosított japán fogások sora. A paprikáskrumpli, evőpálcikával.
Milyen is az a japán konyha tulajdonképpen, mit esznek az emberek a felkelő nap országában?
Mint Japánban szinte mindenre, az étkezésre is erős befolyással volt Kína. A VIII-IX. században a japánok Kínából vették át egyebek között a főzésben, ízesítésben meghatározó szójaszószt, sőt, az evőeszközként használt evőpálcikát is. Rengeteg kínai eredetű étel szerepel ma is a mindennapok menüjében.
Attól kezdve, hogy a XIX. században a sokáig hermetikusan elzárt Japán megnyitotta kapuit a külföld előtt, az Európából érkező kereskedők, diplomaták által behozott ételek, főzési technikák is befolyásolni kezdték a japán konyhát. A II. világháború után pedig rohamosan terjedtek az amerikai étkezési szokások. Gombamódra szaporodtak a gyors-éttermek, mint a MacDonalds, és lassan felnőtt már egy generáció, amelynek már a sült krumpli és a hamburger a kedvence a rizs és az ecetben eltett zöldségfélék helyett. De azért a japán ételek, étkezési szokások változatlanul élnek és hódítanak továbbra is.
Mivel mindent lehet evőpálcikával enni, az asztalnál tanúsított jó modor egészen más, mint nálunk. Nem udvariatlanság egy kis zajt csapni a leves hörpölésével vagy az evőpálcikával felemelt tészta szürcsölésével, és nem modortalanság bal kezünkkel felemelni és szájunkhoz vinni a rizsestálkát evés közben.
A hagyományos japán ételek felszolgálása egyszerre történik. Az asztalt elborítják a különböző méretű és alakú edények, tányérok. Mindenki olyan sorrendben étkezik, ahogyan az neki tetszik (gyerekek, nem tilos a levest utoljára enni!). Az egészhez egy tálka rizs is hozzátartozik, amit étkezés közben egy nagy tálból "utántöltenek", valahogy úgy, ahogyan a kenyeret teszi ki az asztal közepére a magyar háziasszony. Jártunk magát franciaként hirdető elegáns étteremben, ahol evés közben a pincér egy nagy tállal körbejárt és mindenkinek az egyébként nyugati stílusú lapos tányérjára helyezett még egy adag rizst. Pontosan úgy, mint otthon anyukánk szokta.
Egyszerűbb esetekben, amikor a formára nem kell adni, gyakori, hogy a rizses tálka tetejére helyezik a fogás többi alkotórészét (például tojással, gombával kevert csirkehúst, vagy marhahúst spenóttal és rántottával összekeverve).
Sok olyan egytálétel van, amihez a 8-10 féle hozzávalót teszik művészi elrendezésben az asztal közepére és ott, a vendégek szeme láttára főzik meg, majd a közös tálból ki-ki ízlése szerint vesz.
A kicsit is formálisabb étkezéseknél a tálalás része a díszítés is. Díszítenek művészien szeletelt zöldség-darabokkal, csillag alakúra vágott uborkával, virágot formázó sárgarépa karikákkal, de nem ehető alkotórészekkel, virágszirmokkal vagy egyenesen szép őszi falevelekkel is. Az edény is része az attrakciónak, a gyönyörű mintás tálakat, tányérokat a vendégnek illik is megcsodálnia. Sót, paprikát nem tesznek az asztalra, ezzel szemben többféle szósz és egy-két speciális fűszerkeverék mindig a vendég keze ügyében van.
Az ételkészítés során inkább az előkészítés, tisztítás, aprítás vesz el sok időt. Maga a sütés-főzés néha csak pillanatokig tart. A kicsire feldarabolt ételek hamar puhulnak, másrészt sok mindent (pl. a zöldségfélék nagy részét vagy az igen népszerű szójababcsírát) nem is szabad sokáig főzni, mert elveszti zamatát. No meg persze a vitamintartalmát is.
A desszert tradicionálisan nem feltétlenül része az ebédnek, a vacsorának, de a friss gyümölcs igen. Evés után forró zöld teát szolgálnak fel, még akkor is, ha a vendégek az imént itták meg kávéjukat. A híg rizspálinkát, a szakét aperitifként kínálják, és evés közben folyamatosan utántöltik. Télen forrón, nyáron jégbehűtve isszák.
Mellesleg a vendéglőben történő étkezés nem számít luxusnak. Sok-sok vendéglő és étterem van, az egészen olcsótól kezdve, ahol a vendég állva hörpöli nagy tál levesét, a pultra könyökölve, egészen az ezüst evőeszközzel nyugati stílusban terítő elegáns helyekig. Sokszor ezek egymás mellett, utcahosszat sorakoznak, mindegyik másfajta specialitást kínálva, eltérő árfekvésben. Egyik sem megy csődbe, a háziasszony kis gyerekeivel vagy barátnőivel itt éppen úgy vendég, mint a közeli iroda nyakkendős, öltönyös alkalmazottai.
A japánok étkezésére alapvetően az jellemző, hogy fantasztikusan változatos. Zöldségfélék, különböző gyökerek, rengeteg halféle, csirke, marha és disznóhús, tészták és szójababból készült ételek váltogatják egymást egy átlagcsalád asztalán.
Nálunk a szóját elsősorban állatok etetésére használják. Japánban egy 120 milliós nép él vele nap, mint nap.
A szójaszósz a legáltalánosabb ízesítőszer. Nemcsak szószként a kész ételhez, hanem pároláshoz is használják. Mivel elég sós, a legtöbb ételt külön meg sem kell sózni. Egészen meglepő dolgokkal is össze lehet keverni, például paradicsompürével, mustárral, szakéval, sőt, cukorral is.
A másik fontos "segédanyag" a miszo, amely fermentált szójabab paszta. Világos sárgától sötétbarnáig rengeteg féle létezik. Levesekbe, mártásokhoz használják. Kicsit sűrít, úgyhogy ilyen szempontból a rántás szerepét tölti be, ami itt nem használatos. Külön előnye, hogy nem hízlal.
A tofu "szójabab túró". Fehér, puha, sajtszerű állagú ennivaló. Nyersen vagy különböző ételekbe belefőzve eszik. Nagyon egészséges, sok fehérjét, ásványi sót tartalmaz, viszont nincs kalóriatartalma, tehát egyáltalán nem hízlal. Terhes anyáknak, gyerekeknek különösen nagyon ajánlják.
A nattó fermentált (ha úgy tetszik, "mesterségesen érlelt") szójabab. Ez az egyetlen olyan étel, amit nem vagyunk képesek megenni. Csinos kis dobozba csomagolva árulják, amit ha az ember reménykedve kinyit, olyan "illat" csapja meg az orrát, hogy a pálpusztai sajt elbújhat mellette. Az állaga pedig... nem éppen étvágygerjesztő. Állítólag szójaszósszal, csipetnyi mennyiségben nagyon finom. Hát, nem tudom...
A rizs ősidők óta olyan fontos a japán embereknek, hogy ugyanazzal a szóval jelölik a főtt rizst és általában véve az ételt is (gohan). A boltban a rizst hatalmas, 5-10-20 kg-os zsákokban árusítják. Rengeteg féle-fajta létezik, és a japánok szerint minőségben és ízben nagyok a különbségek. Megvallom, mi semmit sem vettünk észre, pedig valami lehet a dologban, legalábbis az erősen eltérő árakból erre lehet következtetni.
Az egyszerre nagy tételben megvásárolt rizst otthon speciális tartókba töltik, amely gombnyomásra a megfőzni kívánt mennyiségben kiadagolja.
Minden japán konyhának a legfontosabb eszköze a rizsfőző. Ez lényegében egy elektromos kuktafazék. Az ember beadagolja a rizst és a megfelelő mennyiségű vizet, bekapcsolja, és attól kezdve semmi gondja a tálalásig. A legtöbb rizsfőző a kész ételt melegen is tudja tartani, de vannak ennél is okosabb, mikroprocesszoros, programozható készülékek is, amelyek hazatérő gazdájukat friss, forró étellel várják, percre pontosan. Hiába, a technika országában vagyunk.
Az újságban kedves riportot olvastam egy japán középiskolás lánykáról, aki a nyári vakációban Ausztráliában vendégeskedett egy ottani családnál. "Egyetlen problémám volt" - nyilatkozta a kislány - "amikor japán ételt kellett főznöm házigazdáimnak. Hát lehet rizst főzni rizsfőző nélkül?"
A főtt rizst persze rengeteg formában fogyasztják. Sokszor együtt főzik meg különböző zöldségfélékkel, vagy csak az utolsó pillanatban keverik össze. Formálnak belőle gombócokat, ilyenkor apró finomságokat rejtenek a belsejébe. Máskor a kész rizst speciális ízesítő keverékkel szórják meg. Nagyon kedvelt a barna babbal valamint a gesztenyével kevert rizs is. A legnépszerűbb azonban a szusi, ekkor a kész rizst speciális fatálban, cukorral ízesített ecettel keverik össze. Gombát, különféle zöldségeket hozzáadva lehet önálló étel is, de szusit esznek például a nyers halhoz is.
Esznek azért a japánok kenyeret is. Kocka alakú, túlságosan fehér, puha, kicsit édeskés kenyér ez, amit általában 40 dkg-os csomagokban, előre szeletelve árulnak. Népszerű továbbá a francia kenyér is. Sok családban a "nyugati stílusú" reggeli pirítósból, sonkából, rántottából áll, a hagyományos japán reggeli fő fogása azonban a rizs. Ehhez miszo levest és savanyított zöldségeket esznek. Akár egyik, akár másik típusú reggeli a kedvenc, a háziasszony mindenképpen jóval a család többi tagja előtt kel fel, hogy a kiadós reggeli frissen várja a többieket. A sietősen, állva felhörpintett kávé és a futva bekapott pár falat reggeli nem divat. Annál is inkább, mivel sem az óvodákban, sem az iskolában nem kapnak reggelit a gyerekek.
A háziasszony azonban sokszor nemcsak a reggelit főzi meg kora reggel, hanem elkészíti az o-bentót is. Az o-bentó, a házilag csomagolt ebéd fogalom Japánban. Csinos műanyag vagy színes fadobozokba teszik az ebédrevalót: egyszerűbb esetben ízesített rizsgombócokat, gyakrabban viszont nagy adag főtt rizst és mellé sokféle ínyencséget: halszeletet, tojást, húst, többféle savanyúságot, sőt, pár szem gyümölcsöt is, mindezt ízlésesen elrendezve. Mindenből csak pár falat jut, a végeredmény azonban színpompás remekmű. Sok családban reggel két-három ételdoboz is készül. O-bentót kap az óvodás, a középiskolás. Mivel nem mindenütt kedvelt az üzemi étkezde, és nem minden helyen járnak ki naponta a városi éttermekbe sem, a családfő is gyakran visz o-bentót magával. Otthonról vinni az ételt sehol sem "snassz", a mutatós o-bentó a háziasszony dicsősége. Sőt, a munkahelyen ebédidőben közösen fogyasztott o-bentó a munkahelyi összetartozás erősítésének eszköze is.
Természetesen o-bentót készen is lehet kapni, ezer féle-fajtát, boltokban is, éttermekben is. Utazáskor a vonaton, sőt, színházi előadások szüneteiben is előveszik az emberek az ételdobozokat, az evőpálcikát, és eszik az o-bentót. Melegíteni ritkán szokás, nem is kell, mivel a japánok a főtt ételt, így a rizst is, megeszik szobahőmérsékleten is. "Egyél már, mert kihűl az étel!" - ezzel a mondattal nem lehet gyerekeket sürgetni Japánban.
A piknikezés sokkal elterjedtebb, mint nálunk. Ilyenkor is sokan visznek főtt ételt magukkal szendvics helyett. Nemcsak a népszerűbb turistacélpontokon, hanem a nagyobb múzeumokban is külön helyiség szolgál az o-bentó elfogyasztására. Az éhes látogatóknak nem muszáj a vendéglőket, büféket igénybe venni, és nem is nézik ki sehonnan, ha előveszi a csomagolt elemózsiát. Ilyenkor italt (többnyire teát) is visznek magukkal hatalmas, vállra akasztható termoszokban felnőttek is, gyerekek is.
A nap fő étkezése a vacsora, még akkor is, ha sok családban a családfő hazatérésekor a gyerekek már régen alszanak. Természetesen este is főtt étel kerül az asztalra, leves, hal vagy hús, zöldség, és az elmaradhatatlan rizs.
Japán termőföldben, legelőben szűkölködik ugyan, de szigetország lévén, tengere aztán van bőven. Ezért a tenger minden "adományának" helye van az asztalon.
A tengeri algát éppúgy megeszik, mint a rákot, kagylót, polipot. Ott van az ezerféle hal is, apró és nagy, fehér húsú és piros húsú, sütik, főzik, és eszik - nyersen is. Hát igen, a nyers hal, még inkább a polip fogyasztása talán kicsit furcsán hangzik arra mifelénk, Európa közepén. De Japánban a szasimi, a mindenféle nyers tengeri herkentyű evése éppúgy hozzátartozik a mindennapokhoz, mint az ünnepi asztalhoz. Ez utóbbinál természetesen művészi elrendezésben, tetszetős színhatást keltve. A szasimit tormakrémmel, szójaszósszal, retekkel, savanyított gyömbérrel és természetesen jó nagy adag rizzsel eszik. Vannak kizárólag csak szasimit áruló vendéglők. Itt a vendég felül egy magas székre egy hosszú pultnál, előtte végig különböző nyers akármik végtelen sora. Megnevezi valamelyiket, vagy csupán rámutat, mire a szakács (és pincér egy személyben) tenyerére helyez egy kis adag, megfelelően ízesített rizst, rá a frissen levágott nyers haldarabot, és ebből kézzel fél tenyérnyi ínyencfalatot formál. Ezt azután a vendég maga mártja a mártásba, és gyorsan lenyeli, majd kéri a következő fogást. A másik változat az, amikor a vendégek egy hatalmas asztalt ülnek körbe, amin futószalagon vonulnak körbe-körbe takaros kis tányérkákon az előre elkészített falatok. A vendégnek megakad a szeme egy ilyen tányéron, lekapja, kiüríti, és máris jöhet a következő. Fizetéskor csak összegyűjti az előtte heverő tányérokat - mindössze két-három egységár van, ugyanannyi fajta tányért használnak.
A japánok a tengeri algák bizonyos fajtáit is fogyasztják. A norit például mesterségesen termesztik, majd megszárítják. Vékony, feketés-sötétzöld színű lemezek formájában kerül forgalomba. Ebbe csomagolják a rizsgombócokat, vékony csíkokra vágva pedig sok tradicionális ételt megszórnak vele. A japán gyerekek különösen szeretik (nem úgy, mint a nyers halat, mert az nem tartozik a kedvenceik közé).
Ezek a számunkra olyan furcsának tűnő menük nemcsak finomak, hanem roppant egészségesek is. Ha ehhez hozzátesszük, hogy sütéshez, főzéshez szinte alig használnak zsiradékot, érthető, miért látni olyan ritkán elhízott embert errefelé. Ez különösen az idősebbekre érvényes, akik néhány évtizede még egyáltalán nem ettek húst sem.
A japán konyhának szerves alkotóeleme a sertés, marha és csirkehús is, habár ritkábban kerül az asztalra, mint nálunk, és a feltálalt mennyiség sem nevezhető óriásinak. A vastag szelet húsok zsíros szafttal itt teljesen ismeretlenek, habár néhány "western" típusú étel nagyon népszerű. Így például sok étterem kedvenc ajánlata a bécsi szelet ikertestvére, a tonkacu, bár speciális szósszal öntik le. Időnként pedig rántottába ágyazva tálalják fel ugyanezt. Szeretik a grillezett húsokat is, sok helyen az utcán sütik és árulják, vékony nyársra húzva a csirkehúst, májdarabokat, hagymát.
Az alapvető különbség az európai és a japán húsételek között az ízesítésben van. Szinte kivétel nélkül minden húst szójaszósz, szake és cukor(!) keverékében párolnak, esetleg csak megkenik vele. Ettől aztán majd minden húsétel egy kicsit édeskés lesz.
A húst sokszor már főzéskor különféle zöldségekkel elegyítik, ilyenkor a zöldség a több, a hús csak néhány papírvékonyságú szelet. Ez a vékonyra szeletelés egyébként hasznos találmány. Már a boltban is így árulják, előre csomagolva. Nemcsak sokkal gazdaságosabb így a vásárlás, hanem pillanatok alatt elkészíthető az étel. Szeretik a darált húst is, megtöltenek vele minden szóba jöhető zöldségfélét, a padlizsánt éppúgy, mint a paprikát, sőt, édes káposzta levelet is.
Akárhogyan is igyekszem, a legtöbb magyar ételnek, amit itt főzök, valahogyan egészen más íze van, mint otthon. Hiányzik belőle a füstölt hús, a finom otthoni kolbász, de még a pörkölt is más lesz itt.
Barátnőim sokszor invitálnak közös ebédre. Ezekre a "háziasszony-partikra" mindenki otthonról hoz egy tál maga készítette ételt. Ilyenkor igyekszem népszerűsíteni a magyar konyhát. Eleinte bácskai rizses hússal, pörkölttel hozakodtam elő, azt gondolván, hogy rizses ételek kellenek ide. Azóta főztem zöldborsó levestől rácos sertéshúsig mindent, és igazán sikere volt. A palacsintáról viszont kiderült, hogy egyáltalán nem magyar specialitás, csak éppen kakaó, dió helyett tejszínhabos friss gyümölccsel, vaníliakrémmel töltik meg.
Főzőtanfolyamot is tartottam, a székelykáposzta volt a tananyag. Úgy egy hét múlva újra találkoztam az egyik "tanítvánnyal". Büszkén újságolta:
- Én is megfőztem ám a magyar ételt!
- Jé! - csodálkoztam. Az amerikai import savanyú-káposzta konzerv beszerzése alapos utánajárást igényel.
- Hol vettél savanyúkáposztát? - érdeklődtem.
- Sehol! Édes káposztából csináltam. De nagyon jó lett így is!
- Tejfölt is tettél bele? - kötözködtem tovább. A tejföl szinte teljesen ismeretlen kellék a főzéshez. Nagyobb szupermarketekben azért kapható.
- Ja, tejfölt? Nem, azt nem tettem bele. Nem volt otthon. De így is igazán nagyon ízlett mindenkinek!
Nem mertem megkérdezni, tett-e piros paprikát a pörköltbe, mert féltem, még a végén kiderül, hogy hús sem volt a japánosított székelykáposztában.
A történet azonban kiválóan példázza, milyen módon formálják a japánok a maguk ízlésére az összes külföldi eredetű receptet, a pizzától a hamburgerig. De nemcsak az idegen ételekkel járnak el így. Így építették be egykor és építik ma is be kultúrájukba a kínai írásjelektől kezdve a buddhista valláson keresztül a II. világháború vége óta érkező angol jövevényszavakat, a számítógépet, a technika, a művészet és a tudomány többi friss eredményét. De ez a téma már messzire, Japán fantasztikus mai sikereinek oknyomozásához vezet el...