Szóval, csupa gyönyör az élet. Például vasárnap délben is az volt, amikor Zoli közölte, hogy fáj a füle. Ilyenkor Magyarországon is szerfölött jól kezdi magát érezni az ember, hát még itt. Szerencsére éppen egy egész család vendégeskedett nálunk, és ha már a jó hangulat elrontása immáron nyílt ténnyé vált, a japán férj kezébe vette a dolgok irányítását. Először telefonon ellenőrizte, van-e fülészeti ügyelet a fudzsi-ga-okai kórházban (mert nekünk ilyenünk is van ám), de éppen nem volt, csak szemészeti.
Erre két síkon indultak meg az események. Én próbáltam Zolit (hasztalan) rávenni arra, hogy inkább a szeme fájjon, a haver pedig próbált találni egy fülészeti ügyeletet. 15 perc alatt talált is egyet, ebből az időből 13 perc azzal telt el, hogy - az itteni népszokásoknak megfelelően - elmagyarázták, hogyan is kell oda eljutni. Mivel pedig vendégeinknek még kocsijuk is volt, (egy 9 éves Honda), így csak 10 perccel később értünk a kórházba, mintha vonaton mentünk volna. Ugyanis a kórház nagyon közel volt, itt a szomszédos Kavaszaki városban (mindössze annyi, mint a Rózsadombhoz Soroksár). Megérkezvén kiderült, hogy ez egy kimondottan ünnepnapi gyerekrendelő, ugyanis hétköznapokon zárva van, csak ünnepnap nyitják ki! Lám, lám, Japán szegény ország. Szép, tiszta, tágas, modern épületben, a regisztráció 5 percig tartott (csak egy oldalt kellett teljesen teleírni kandzsival), és máris benn voltunk. Ami most következik, az akár Magyarországon is lehetett volna: a doktor bácsi szépen belenézett a Zoli fején levő összes lyukba, majd közölte, hogy aggodalomra semmi ok, a helyzet nem komoly, stb. Mindössze megindult egy folyamat (ezt mondta volna Gömöri doktor bácsink is), adunk egy kis gyógyszert, attól majd elmúlik.
Ha mégsem, menjünk el hétfőn a Fudzsi-ga-oka kórházba. Ezután egy kicsit még elbeszélgetett Zolival, ők tudják, miről, mert a kívülállók számára érthetetlen nyelven tették, gyerek-japánul. Ami ezután jött, az viszont otthon már nem fordulhatott volna elő: 1. a helyszínen legomboltak rólam 1270 jent (azért ilyen "keveset", mert gyakorlatilag semmi sem történt, és én a lehető legjobb egészségügyi biztosítással rendelkezem): 2. azonnal kezünkbe nyomták a szükséges gyógyszereket, és ellenőrizték, hogy a páciens rendesen beveszi-e az első előírt adagot; 3. búcsúzáskor a jelenlevő egészségügyi dolgozók kivétel nélkül kedvesen mosolyogva, kis meghajlással köszöntek el: "odaidzsini", azaz, "kérem, vigyázzon az egészségére".
Ezzel a kis történettel több legyet kívánok ütni egy csapásra. Először is, az egyszer már megkezdett erkölcsnemesítő sorozatomat folytatnám, "milyen is legyen egy jó szolgáltatás" témakörben. Érdemes felfigyelni megint csak arra, hogy a hálapénz fogalma tökéletesen ismeretlen, az egészségügyi személyzet viszont (vagy éppen ezért) becsületesen, lelkiismeretesen és emberségesen végzi a dolgát. Ezt persze meg kell fizetni, ráadásul minden egyes alkalommal, amiből viszont az állam illetve a biztosító tetemes részt vállal (az én esetemben 90%-ot, Zsuzsára 80-at, a srácokra 70-et). A második légy annak bemutatása, hogy egy külföldinek időnként milyen nehéz a helyzete: az ügyelet helyét megtudni, odajutni, a regisztráción átesni, az orvossal érdemben konzultálni nagyon-nagyon nehéz, ha nincs japán nyelvű tolmácsunk. (Angolul az egész láncolatból senki sem tudott). Szóval többek között ezért igyekszünk olyan nagyon össz-családilag, hogy magunkra szedjünk egy kis nyelvtudást. És még néhány kisebb légy: - lám, mire jó a telefon; - lám, lám egészség legyen, az a legfontosabb - és egy füst alatt bemutattuk Haszeto Kunisige barátunkat, aki civilben rendezőasszisztens, profi filmes, és ezért világot járt ember, aki jól tud angolul is. Felesége Claudia névre hallgat, és valamikor még amerikai volt; van még egy Aki és egy Miki nevű fiuk is, az ő Mikijük és a mi Mikink nagyon szereti egymást.
Még nincs vége! Hamarosan újabb komplikáció merült fel: ellenőriztetni kellett Miklóska szemüvegét. Ez még az előzőnél is érdekesebb kaland volt. Először is számító-géppel regisztráltak bennünket a fudzsi-ga-okai kórházban, aminek az eredménye egy hitelkártya mintára készült kórházi belépő kártya lett. Ezzel a naponta érkező hatalmas tömeget villámgyorsan tudják kiszolgálni. Ez esetünkben úgy értendő, hogy habár legalább 30 ember várt a szemészeten, 1,5 óra alatt a gyerek szemének TELJES kivizsgálásával végeztünk, miközben 5 nővérke, 2 orvos, és 1 optikus kezén mentünk át.
Eközben hatszor hívtak be minket. A már otthonról ismert vizsgálatokon kívül olyan is volt, amiről csak sejtettük, micsoda (pl. egy tucat fénykép készült egy computeres-mikroszkópos masinával a szemgolyók belsejéről). Nem tudom, valaha is átesett-e a gyerek ilyen részletes vizsgálaton. Eközben alkalmi tolmácsunk angol tudása is lépten-nyomon próbára lett téve, minthogy orvosaink lelkiismeretességüket kombinálva a szokásos japán körülményességgel, részletesen elmagyaráztak mindent, kezdve a rövidlátás fizikai magyarázatával, és végezvén a szemüveglencsére vonatkozó árajánlatukkal (kb. 10.000 jen, keret nélkül! Az még egyszer annyi. De mindjárt hozzátették azt is, hogy mehetünk olcsóbb helyre is). Eközben a többi embert is ugyanígy szolgálták ki. Hátborzongató volt, amikor egy átlagos szobának megfelelő méretű teremben egyszerre hat embernek tartottak olvasási próbát, minden lehető falfelületet kihasználva, hogy az olvasandó jeleket legyen hova felfüggeszteni. Ezután már csak fizetni kellett: 8 számítógép-terminál izzott a kezek alatt, 20 adminisztrátor, 6 gyógyszerész ijesztő sebességgel tette-vette az aktákat, és szólította fizetésre a pályaudvari váróteremre emlékeztető méretű helyen várakozó 100-200 embert.
Mire felocsúdtunk, ismét megszabadultunk 1570 jen értékű kemény valutától. Majd: "odaidzsini", és az operett-tűzoltóra emlékeztető egyenruhába öltözött parkolóőr sípjába nagyot fújva kedvünkért leállított egy autót a kórház előtt, majd tisztelgett világító botjával, miközben elhaladtunk előtte.
Láttam egy reklámrajzot, ami a témába vág. Ez egy biztosítótársaság ajánlata: biztosítás rákos megbetegedés esetére. Az ábra - ha jól értem - azt mutatja meg, milyen vidáman fogom tudni elviselni esetleges rákos betegségemet, vagy családomét. Vidámságom foka attól függ, mekkora havi összeget vagyok hajlandó erre a célra felajánlani. Próbálnám csak meg Magyarországon! Hiszen ott még azt sincs jogom megtudni, hogy egyáltalán rákom van! Hogyan hajthatnám be akkor ott a követelésemet a biztosítón, hogy egy kicsit vidámkodhassak?
Törtük a fejünket, hosszasan. Ugyanis ha korábban bárkitől információt kértünk, mindenki csak azt mondogatta, hogy a telefon nagyon drága; meg hogy a külföldieknek nagyon bonyolult, mert kell hozzá egy igazolás a magyar nagykövetségtől (ott persze mit sem tudnak a dologról), meg hogy regisztráltatni kell a névpecsétemet; meg hogy legjobb lenne, ha valaki más venné meg a nevemben stb. És különben is, mi már úgy hozzászoktunk otthon, hogy nincs telefonunk... Zsuzsa hajthatatlan volt, így egy szép napon belekarolt egy anyatársba, és felderítették a terepet. Egy délelőtt leforgása alatt kiderült, hogy a telefont megvenni nagyon könnyű.
Vehető az NTT-től (ez a belföldi telefontársaság), ezen kívül egy csomó viszont-, és bizományi eladótól, valamint tetszés szerint bármelyik magánszemélytől. Mármint a vonal, mert a készüléket megvenni még ennyire sem probléma, azt millió boltban árulják. A gond akkor kezdődik, ha egy év múlva a vonalat vissza akarjuk vásároltatni. De most, hogy már dörzsöltebb rókák vagyunk, mint korábban, ez sem tűnik nagy gondnak: valószínűleg - mondjuk hirdetés útján, mivel az újságokban van "Sayonara-sale" rovat, azoknak, akik Japán elhagyása előtt végkiárusítást rendeznek - egyszerűen majd eladjuk egy másik magánszemélynek, és elkerüljük vele a bürokrácia nagy részét.
...Egy verőfényes (téli) szombat délelőtt elsétáltunk a szomszédos Aobadai egy kis utcácskájába, ott is egy kis boltocskába, amely használt mosógépeket, porszívókat, videórekordereket és telefonvonalakat árul.
A forgalom láthatóan itt sem volt túl nagy: a kérdés persze már 10 évvel ezelőtt felmerült bennem Bécsben, hogy miért éri meg a kis boltoknak, ha ennyire a kutya se megy beléjük? (Itt még azt a régi, jól ismert viccet sem lehet a témában elsütni, hogy azért, mert vasárnap zárva tartanak).
Szóval bementünk, és így szóltunk: "kérnénk szépen egy telefonvonalat". A válasz nem harsány röhögés volt, ne gyanakodjatok, hanem kedves mosoly, és egy válaszkérdés: "hova tetszik parancsolni?". Két gyors telefonálás, néhány aprócska félreértés eloszlatása (ez a japán etikett), körülményes magyarázkodás, hogy aszongya ezt csak akkor vásárolják vissza egy év múlva, ha így meg úgy meg amúgy, de mi rendíthetetlenek voltunk, telefon a központba, de mi még így is, telefon a magyar nagykövetségre, de mi oda se neki, kiderül, hogy ott szombaton persze a kutya sincs, mert szombaton a magyar akkor sem dolgozik, ha közben gazdasági válság is tör ki, de mi még így is. Beletörődő sóhaj, utolsó, reménytelen próbálkozás: "és van-e Önöknél éppen 69.000 jen? - éppen volt. 5 perccel előbb vettük ki a bankból. Kész, a dolog elvégeztetett.
A következő hét keddjén reggel 9-kor megcsörrent lakásunkban az addig néma készülék, és egy férfihang közölte, hogy ő az NTT, és be vagyunk kapcsolva. (Mellesleg erre várunk 12 éve, az sem lenne baj, ha NTT helyett Krisztina központot mondanának, egye fene).
Felhívtuk a KDD-t (ez egy másik telefontársaság, ők bonyolítják a nemzetközi forgalmat), hogy ugyan már, kapcsoljanak be a nemzetközi távhívóba is! Azt mondták, hogy jó, de lesz az vagy 3 nap is, nem baj? És azóta... Nagojából az utcáról már hazatelefonáltam, hogy ott vagyok, mintegy 300 km-re, ne keressetek; aztán hazafelé, a robogó sinkanzenről telefonáltam, hogy készíthetitek a vacsorát, mert 1 óra 20 perc múlva hazaérkezem... Felhívtuk már Magyarországot, és az is felhívott már minket. Zsuzsa bevezette a telefonos távnevelést: miközben bevásárol, a boltból felhívja Zolit, hogy kész-e a lecke. Amikor a fiúk készen vannak a karatéval, kötelesek felhívni bennünket a sportklubból, hogy indulnak haza; és naponta átlag háromszor van ellenőrzés, hogy tényleg a laborban vagyok-e. Zoli a telefonközpont, ő kapja fel, ha csörög: "mosi-mosi, Radonai deszu", és ő kér engem az egyetemi központon keresztül. Ohtaki prof megjegyzése az ügyhöz: "sose tudom, hogy a feleséged-e, vagy a thaiföldi barátnőd keres, különben is vigyázz, mert a thai nők nagyon veszélyesek!"
Futahaguro a "művészneve", valódi neve Kitao Kodzsi. 24 éves, 199 cm magas, 157 kg súlyú, és foglalkozására nézve: szumó birkózó. Azaz csak volt, december 31-ig. Bajnoki fokozata: jokodzuna, vagyis "nagy bajnok". Mert bizony, a szumó bajnokok között már olyan sok volt a "sima" bajnok, vagyis ódzeki, hogy új titulust kellett kitalálni a legrendíthetetlenebb ólomkatonák számára.
Futahaguron kívül jelenleg még három jokodzuna van, és mindhárman roppant népszerűek Japánban. A leghíresebb a 32 éves "veterán" Csijonofudzsi, aki szinte minden tornán veretlen, pedig évente 6 torna van, és egy tornán mindenkinek 15 ellenféllel kell megmérkőznie. Fantasztikus technikája van, bár "csak" 120 kg a súlya, és ellenfelei között nem egy olyan is akad, aki 100 kg súlytöbblettel indul a csatába! A másik híres jokodzuna a "tüzes" eposzi jelzőt elnyert Hokutoumi, aki mély ránccal a homlokán, gondterhelt arckifejezéssel lökdösi ki ellenfeleit a porondról. A legfrissebb a 202 kg-os, csupaháj Ónokuni, akit tavaly ceremóniák sorozatával avattak fel jokodzunának, hogy aztán a következő tornán 6 ellenfele is elhegedülje a nótáját!
A testsúly - rekordot egyébként a hawaii születésű Konisiki tartja, (ma éppen) 248 kg-os testsúlyával. Megjegyzem, én őt kedvelem a legjobban, a nagy mackó ódzekit, aki ha lép egyet, legalább 30 kg-os lábikrák remegnek meg bokája felett. A combjairól nem is beszélve!
Futahaguro 1977 óta gyakorolja a szumót, és 1986-ban avatták fel jokodzunának, kissé előlegezett bizalommal, mert még egyetlen tornán sem szerepelt teljesen veretlenül. Csillaga fennen ragyogott, úgy tűnt, ő az egyetlen, aki méltó ellenfele lesz majd Csijonak, akit sikerült is már néhány mérkőzésen legyőznie. De most, az év végén az újságok hirtelen az ő botrányával lettek tele.
A fiatalember ugyanis kissé indulatos természetű. Ezúttal is elvesztette a fejét, mivel nem ízlett neki az az ebéd, amit a segédei készítettek. (Ebben az egyben a jokodzuna egy kicsit hasonlít a nemzetközi sakk-nagymesterekhez: sikerét több segéd és edző segíti egyszerre. Még meg is fürdetik, és ők végzik a meccs előtt kötelező fodrászolást is). A vitába edzője, annak felesége, sőt, a Futahaguro Támogatóinak Egyesülete 88 éves elnöke is beleszólt, mire a dühös ifjú az öreget gyengéden megrúgta, és a hölgyet félretolta - ezeket azóta ápolják. Még egy lyukat rúgott az ajtóba is, majd elrohant, mondván, hogy ő ilyen helyre többet nem jön. A sértett óriás 2 nap múlva is csak arra a hírre bújt elő, hogy a Szumó Szövetség rendkívüli ülésén kiközösítették. Ekkor már illedelmesebben viselkedett, és mondta a TV-ben az összes elképzelhető bocsánatkérő formulát.
Az ügyet a Szumó Szövetség számunkra nem teljesen ismeretlen módon intézte el: elfogadta Futahaguro "nyugdíjazási kérelmét". Így az eddigi legfiatalabb nyugdíjas jokodzuna kap 12 millió jent (ez a szokásos végkielégítés összege - tudom, most mindenki szeretne nyugdíjas jokodzuna lenni), és nincs kirúgva, tehát pl. oktathat a jövőben szumót. De - és ezt nálunk nem így csinálják pl. a fociban - semmi könyörgés, semmi megbocsátás, a porondra többet már be nem léphet. A Szövetség vezetői pedig közben önkritikát gyakorolnak, mondván, máskor jobban meg kell nézniük, hogy egy ilyen fiatal, éretlen bajnokot érdemesítenek-e a jokodzuna címre. Egy korábbi miniszter, most a jokodzuna-választó testület tagja, azt mondta: "megütni a vezető edző feleségét annyi, mintha a saját anyját ütné meg az ember". A delikvens pedig nem sírja tele a lapokat panaszával, mint otthon tenné sok gyarló sportoló, nem átkozza senkinek a nénikéjét, nem hibáztatja az edző feleségét, a porondot, a papírajtó vékonyságát, a szumó szervezeti rendjét és a csillagok állását az esemény pillanatában, hanem örül, hogy ennyivel megúszta. Mint mondja, ki is rúghatták volna, és akkor oda a végkielégítés, és mehetne havat lapátolni. Ami az idei enyhe télen aztán végképp nem nagy üzlet.