Izgalom izgalom hátán. Körülbelül akkor, amikor állítólag 12000 ember vonult a Batthyány örökmécses elé, Miklóska beleesett a Tama folyóba! Az esés előtti pillanat meg is van örökítve, ugyanis gyermekeim anyja, minden eshetőségre készen, kis hétköznapi kirándulásaikra is magával viszi a fényképezőgépét. Hál'istennek, a víz csak térdig ért, de +10 foknál ez sem öröm igazán: a gyerek cipője teljesen átázott. Az út hazáig 3/4 óra, kész tüdőgyulladás. De a női lelemény útjában egyszerűen nincs akadály: berohantak mindhárman az első boltba, cipőt venni. Sajnos, ott éppen nem volt gyerekcipő, de az igazi anya nem hátrál meg: Zsuzsa kénytelen volt magának venni egy cipőt, és tornacipőjét a gyerek lábára adta. Azóta sem értem, ha akar magának venni egy új cipőt, miért kell ehhez a gyereket beáztatni?
A másik eset azért cifrább volt. Jön a telefon az intézetbe: "Hol van a betegbiztosítási papírunk?" Mert Miklós leesett valahonnan, betörte a fejét, rohannak a kórházba... Köpni-nyelni nem tudtam, én is rohantam, értelemszerűen a fudzsigaokai kórházba. Ott röpke fél óra alatt sikerült is kiderítenem, hogy ma még külföldi nem járt arra. Hazamentem, mire a szomszédasszonyok (látható csodálkozással, hogy miért rohantam haza), közölték, hogy semmi baj nem történt, a gyerek egy kicsit betörte a fejét, és hogy Zsuzsáék a szomszéd helység kórházába mentek. Ezen nem is igazán csodálkoztam, ha egyszer japán kísérőjük van, akkor tényleg nehezen fordul elő, hogy a legközelebbi kórházba menjenek... Később hazaértek, a sebesült egy keveset még szaladgálni kívánt a kertben. Zsuzsa csak azon akadt ki, hogy mit mondhattam én a szenszeinek, mert amikor újra betelefonált, a prof azt kérdezte, hogyan sikerült a gyereknek tönkrezúznia (destroy) a fejét?
Egyébként öt öltéssel varrták össze a bőrt Miklós szeme fölött, összesen 5000 jenért! El is kezdtem fontolgatni, talán megérné elmenni varrónőnek Japánba, nem?
Egy kellemesebb eset a gyerekekkel:
Miklós kezembe nyomja a meséskönyvet, és én elkezdek nyögdösni: "Neko va, hitokui ószama ga oszorosí mahó o..." Próbálom fordítani, hogy a macska, meg a király, meg a "kurusii" az bánat, Zsuzsa is beleszól, szótár kerül, majd egyszer csak megszólal Zoli: "én csak itt csendben, magamban derülök, hogy Ti itt szótáraztok, meg mindenfélét mondotok, amikor ott egyszerűen csak az áll, hogy 'A cica elmesélte a szegény embereknek, hogy az a gonosz király mindenféle varázslatot tudott, és annak hatalmával sanyargatta a népet!'"
Egyébként TITOK! El ne áruljátok senkinek! Zoli szerelmes.
Szerelmének tárgya Dzsunko-csan, osztálytársa, aki ráadásul a szomszéd házban lakik. Így hát a szerelmeseknek igazán van alkalmuk elegendő időt együtt tölteni, de mint tudjuk, a szerelmes szívnek semmi sem elég. Ezért aztán Zoli Dzsunkót sokszor még zongoraórára is elkíséri. A múltkor pedig eléggé el nem ítélhető módon véletlenül a következő párbeszédet hallgattam ki közöttük:
- Ha nagy leszek, el akarlak venni feleségül - szólt az ifjú.
- De te hamarosan hazamész Magyarországra - vetette ellen a leány.
- Nem baj, majd visszajövök érted - fiacskámat nem könnyű eltántorítani, ha valamit a fejébe vett. Dzsunkó válasza egyértelmű:
- Akkor várni fogok rád.
A Frankfurtból sugárzó amerikai katonai adó úgy tanítja németül az ott állomásozó nehézfejűeket, hogy minden nap elmondja 50-szer a nap mondatát. Hát most mi is ilyent csinálunk, azzal a különbséggel, hogy én csak egyszer írom le nektek. A valóságban viszont a japánok 50-nél sokkal többször is elmondják esetenként.
Tanuld meg: a legfontosabb japán szó, férfiak részére: ISZOGASII. Jelentése: elfoglalt, dolgozik, nem ér rá, angolul: busy. Lehet használni dicséretként: az illető sokat dolgozik, szorgalmas, iszogasii. Alibiként: ha a férj csak éjfél után ér haza, részegen, világos, nem tudott hamarabb, mert iszogasii volt. Ha nem akarsz valakivel találkozni, nem kell ürügyet keresni, elég, hogy iszogasii vagy. Ezt mindenki elfogadja, annyira, hogy a múltkor Zoli nem volt iskolában, mert a Papával volt iszogasii. Jó, mi? De most már abbahagyom az írást, mert iszogasii vagyok.
Bevezetés
Ahol én vagyok, az az egyetem különálló része, campusa, speciálisan a már alapfokú diplomát szerzett ("bachelor") diákok továbbképzésére ("master", majd doktor kurzuson). Ezért a diákok helyzete is speciális, előadásaik és gyakorlataik alig vannak, viszont egy-egy laborhoz vannak rendelve (feladatuk alapján), és az egész képzésük abban a laborban zajlik. Az egyetemi szervezet hasonlít az amerikai rendszerre. Egy tipikus laboratórium személyi felépítése a következő: 1 db teljhatalmú professzor (izraeli ösztöndíjas barátom egyik kedvenc mondása: "egy japán professzor legalább 90 %-ig isten"); 1 db valamivel kevésbé hatalmas társprofesszor (associate professor), aki általában 5-10 évvel fiatalabb is; 1 db, esetleg 2 db tanszéki kutató (research associate), akinek hatalma már nincs, munkája viszont annál több. Japánul a neve: dzsosu, ennek jelentése: "segítő kéz", nagyon híven kifejezi, mit is csinál az illető. Van még esetleg egy egész- vagy félállású titkárnő, és ezzel kész is van a labor. Nem tudom, kedves kollégáim, feltűnt-e, hogy a laboráns, technikus, tanszéki mérnök, programozó, takarítónő és hasonló beosztású dolgozók mind kimaradtak a felsorolásból! Azt a munkát, amit Magyarországon ezek hadserege végzi el, itt mind a diákokra, illetve magukra az oktatókra marad, úgy bizony!
Beszúrás:
Japánban a munkanélküliség közismerten nagyon alacsony, és ennek egyik trükkje az a szocialista országokban is honos megoldás, hogy mesterséges munkaalkalmakat teremtenek. Minden alkalommal elfog a nevethetnék, amikor a vonatállomásokon látom, hogy egy ember csak azért áll a peronon, hogy tisztelegjen a kétpercenként érkező vonatoknak, egy másiknak pedig az a dolga, hogy a szuper rafinált automata által nekem eladott jegyet egy, az 50-es évekből ismeretes lyukasztóval kilyukassza. A tanszéken nem azért nincs segédszemélyzet, mert a japán állam nem tudná megfizetni. Az elv az, hogy a diák minden munkafolyamatot ismerjen meg, az oktató minden munkafolyamatot oktasson. Az elv gyönyörű, csak az eredménye az, hogy az európai értelemben vett hatékonyságot erősen lecsökkenti. Ezt azonban, amint azt már máskor is írtam, egyáltalán nem tartják olyan fontosnak. Kétségtelen előnye viszont a rendszernek az, hogy így mindenki mindig iszogasii.
Az én helyem és szerepem
Gondolhatjátok, hogy én vagyok a dzsosu. Ezenkívül statisztikai adat, nagy kísérlet, büszkeségünk tárgya, marslakó és mumus. Ugyanis én vagyok az első, japán állami egyetemre külföldről hozatott példány. És a gaidzsin, a külföldi, az bizony ritka madár errefelé. (Közben már lett egy második ilyen is, őt az újság is megírta, mert amerikai, és főként, mert szupravezetőkkel foglalkozik, ami most nagyon divatos).
Azt hiszem, az összes felsorolt szerepköröm kitalálható, kivéve a mumusét. Mumus - a diákoknak vagyok. Mert szegények jóelőre fel lettek készítve, hogy most majd jön egy gaidzsin, akivel muszáj lesz majd angolul beszélni, és különben is, úgy kell majd bánni vele, mint egy marslakóval, vagy talán egy hímestojással, ki tudja. Mert bizonyára azt sem tudja majd, mi az a rizs, hogyan kell az evőpálcikát fogni, és teljesen civilizálatlan, mert nem látott még életében sárga embert. Azt ugyan nem hiszem, hogy így hangzott el, de a diákok magatartása azt mutatta, hogy ők így gondolták.
Példa a beilleszkedés problémáira
Az egyetemen divat a (most kapaszkodj meg) kommunista szombat. Persze, itt nem így hívják, csak egyszerűen fűnyírásnak vagy takarításnak. Az ilyen alkalmakkor megtermelt értékeket pedig nem ajánlják fel Afrikának, sőt, egy pillanatig sem állítják azt, hogy ez értéket termelő tevékenység. Egyszerűen - akkor, azon a napon, nekiállnak, és közösen kitakarítanak. Ebben mindenki részt vesz, természetesen dzsosutól lefelé. Namármost, az első alkalommal nekem feltűnt, hogy mintha most takarítanának, de mivel akkoriban a kommunikáció elég primitív eszközökkel zajlott még közöttünk, én végeztem tovább a dolgomat. Délután aztán jött Szumi csan, hogy ő úgy gondolja, hogy most kellene lecserélni a hűtővizet a röntgenkészülék hűtőkörében. Mondom, hogy ez most nem alkalmas, mert én éppen most mérek a készülékkel. De, mondja, hogy azt a vizet a gépkönyv szerint időnként le kell cserélni. Mondom, hogy én ugyan nem tudom, mi van abban a gépkönyvben, mert az olyan nekem, mintha kínaiul lenne (ezt nem értette), de a hűtővizekhez véletlenül értek annyira, hogy meg tudom ítélni, hogy a csere megvárhatja még a másnapot. Mire ő: de azt a hűtővizet éppen a mai napon kell lecserélni! Akkor leesett egy hatalmas tantusz, sürgősen leállítottam a mérésemet, amivel kárbaveszett kb. 1 hetes munkám, és pumpáltam a hűtővizet... Azóta szövetséget kötöttem az egyik legénnyel, aki jóelőre figyelmeztet, ha jön a takarítás. Sőt, a legutóbb már komoly elismerést vívtam ki azzal, hogy milyen sokoldalú vagyok a padlókefélő használatában (és azalatt sem kell angolul beszélni velem).
Szeminárium
Ez a laboratóriumi oktatás legszentebb és legérthetetlenebb eseménye. Olyan szertartás, amelynek forgatókönyve mindenki előtt ismert, és kötelező. Minden pénteken van, és igen nagy horderejű dolognak kell ahhoz történnie, hogy valaki felmentést kapjon a részvétel alól (haláleset, saját esküvő, nemzetközi konferencia, de: gyerekszülés már nem, és érdekes módon a konferenciák többsége valahogyan csütörtökön mindig véget ér). A szeminárium menetrendje: reggel 10-től 12-ig közös könyvolvasás! Ez az angol nyelvtudás fejlesztését szolgáló, mégis szakmai tevékenység. Módszere: az éppen soros diák, aki egész héten át rettegve készül a jelenésre, kivonul középre, egy regiment szótárral, jegyzettel, és a kijelölt könyvvel. És elkezdi, onnan, ahol az előző héten az előző diák abbahagyta. Nyögve-döcögve felolvas egy bekezdést, jellegzetesen dzsápáníz-inglis kiejtéssel, majd jön a fordítás, eto ne, ano ne. Mindenki némán követi szemével a szöveget, már akinek nyitva marad. Időnként, ha nem megy a dolog, a professzor segít, olykor fél órás rávezető magyarázattal, miközben a többiek hevesen lapozzák a szótárt. A dologhoz tartozik az is, hogy életemben nem gondoltam volna, hogy valaki valaha is egy könyvet ennyire aprólékosan kivesézzen. Sajtóhiba nem marad felfedezetlenül, egyetlen szó sem marad megrágatlanul. Ajánlom mindenkinek, aki szakcikket, uram bocsá', könyvet ír, gondoljon arra, hogy egyszer még egy japán betűről betűre szétszedi a művét, úgy ügyeljen hát a pongyolaságokra! A dolog másik oldala megint csak, hogy amióta itt vagyok (majdnem 10 hónapja), már csaknem 50 oldalt haladtunk is előre!
Délben mintegy varázsütésre feltárul az ajtó, és titkárnőnk, a kedves Sirai szan betolja a kiskocsit, rajta az ételdobozokkal, és az elmaradhatatlan zöld teával (Rado szannak - ez újabban a becenevem - kávé), és kezdődhet a szertartás következő pontja, a közös étkezés. Az étel ki-ki ízlése szerint, anyuka, feleség, barátnő által készített, boltban készen vett, vagy újabban étteremből a laborba hozatott o-bentó. Közben szabad beszélgetés folyik. A befejezéshez a jelet a prof adja meg azzal, hogy feláll, és kimegy.
Pontban 13 órakor kezdődik a második felvonás. Még 3 fellépés van: egy cikkismertető valamilyen mostanában megjelent közleményről, egy munkabeszámoló arról, hogy az illető hol tart adott, éppen művelt témájában, és egy áttekintő, összefoglaló beszámoló, ha úgy tetszik, előadás egy nagyobb témáról. Ez utóbbi az oktatószemélyzet kiváltsága, illetve a külföldi vendégeké, ha éppen arra járnak; de a többi műsorszámban mindenki, ciklikusan fellép, nemre-, rangra-, nemzetiségre való tekintet nélkül. Nekem meg van engedve, hogy angolul beszéljek, de a többiek anyanyelvüket használják. A dolog formálisan konferencia előadásokra emlékeztet. Az elején a szónok mindenkinek kiosztja az előre elkészített, sokszorosított összefoglalóját. A tőpéldányt az ezzel megbízott hallgató lefűzi az archívumba. Ezt egyszer én is átnéztem, 1978-ig visszamenőleg. Nagyon vicces volt látnom, hogyan értette félre egy számomra tökéletesen ismeretlen japán hallgató ezelőtt 8 évvel az egyik akkor frissen írott cikkemet. Az előadáshoz diavetítő, írásvetítő, tábla, video és monitor, egyszóval mindenféle technika rendelkezésre áll. A félórás-egyórás előadásokat vita követi, erre az időre mindenki felébred. A hozzászólások időtartama és intenzitása a hierarchiában betöltött hely függvénye (van olyan diákunk, első éves, aki az elmúlt tanévben egyszer sem szólalt meg, ha nem ő volt a soros előadó).
A szeminárium legkevesebb 5-ig, de néha sokkal tovább is eltart. Senki sem siet, érthetően, hiszen este 9-ig, 10-ig még hosszú a nap. A záró aktus a közös teázás (kávézás), ami már nem előírt program, és ez onnan derül ki, hogy a prof ezeken már nemigen szokott részt venni. Ennek akkor van vége, amikor a diákok elvonulnak vacsorázni, Rado szan pedig vagy megpróbál ma még dolgozni is, vagy hazaszökik a családjához.
Kommentárok:
1. Ez a menetrend, kisebb-nagyobb eltérésekkel, minden általam ismert egyetemen és laborban hasonló. Van olyan hely például, ahol a dzsosu még külön szemináriumot is tart. Volt olyan labor, ahova este 9-kor bekukkantva, azt láttam, hogy a diákok néma csendben ülik körül a dzsosut, és meredten olvasnak egy matematika könyvet. Másutt mások a helyi szokások, de az, hogy az oktatás gyakorlati feladaton alapulva, a laborban együtt élve folyik, a szó szoros értelmében, mivel a legtöbb diák 9-től 9-ig ott van, és hogy a számonkérés illetve ismeretszerzés fő formája a kiselőadás, az teljesen általános.
2. A dolog azért, sajnos, nem hatékony, bármilyen szellemesnek is tűnik a rendszer. Ennek több oka is van. Többek között az alapozó ismeretek feltűnő hiánya miatt, hiába dolgozza fel a diák a legmodernebb kutatási témát, nem érti meg. Amióta egyre jobban értem, miről beszélnek körülöttem, egyik ámulatból a másikba esem. Például, amikor a statisztikus fizika egyik alapvető differenciálegyenletéhez érve kiderül, hogy a diák még azzal sincs tisztában, hogy 1 cm hány mikrométer. Ugyanez igaz a személyesnek tekintett, fő feladatukra is: az elsősök kapnak egy feladatot, és rájuk bíznak egy olyan értékű modern műszert, amelyhez Magyarországon akadémikusok sem tudnak hozzájutni, és közben nekem kell megtanítanom őket arra, hogyan néz ki egy olvadó biztosíték! Aztán a másik dolog az, hogy mindenkit csak és kizárólag a saját témája érdekel, azért viszont nyomasztó felelősségérzet terheli. Így azután, a szemináriumon is, ha valaki más beszél, a hallgató többnyire alszik. Ezt a dolgot sem veszik rossznéven senkitől, a beszélő az ázsiai udvariasság szempontjai szerint tapintatosan lehalkítja a hangját. (Idevágó lényegi megállapításom, ami egy ilyen szemináriumon világosodott meg előttem, az, hogy végül is mi a nagy különbség egy japán és egy külföldi között? Az, hogy egy japán képtelen előadás közben nyitott szemmel aludni!)
Mire jó nekem a szeminárium? Ez a kérdés sokszor felmerült bennem, sőt, egyszer a profnak is feltettem, amitől ő teljesen meglepődött (nem szokás ilyeneket kérdezni). A fordítás, habár roppant unalmas, de jó, mert amíg ők az angol, én a japán részét gyötröm. A többiből a témák érdekelnének, csak nyelvi akadályok miatt nehezen követem a dolgot. A legjobban azt szeretem, amikor én beszélek. Az én szövegemnél nincs jobb, ezt újra és újra felfedezem. Ti is így látjátok?
... halasszuk máskorra. Inkább (Zsuzsi ötlete nyomán) álljon itt egy eset a japánok idegtépően körültekintő-körülményes gondolkodásának illusztrálására. Tehát: éjjel egy óra van, és a felettünk lakó hallja ám, hogy az ő fölötte lakónál zúg a fürdő. Mintha az ott lakó férfi bekapcsolta volna a fűtést a fürdőben, a kádban meg már forr a víz. Mint később megtudtuk, így is volt, elaludt az illető. Mi legyen ilyenkor? Szólni kell, ez világos. De nem illik ilyen későn becsöngetni. Hívjuk hát fel telefonon! De nincs meg a telefonszáma. OK, akkor előbb hívjuk fel az NTT-t, és kérdezzük meg! Csakhogy azok sem tudják, mert az illető mostanában vett új telefont. Nézzük akkor meg az egyetemi névsort, az annyira új, hogy már Radonai szan is benne van, de ő még, sajnos, nincs. Végül, hosszas keresés után, megvan a szám! A telefon kicseng, de nem veszik fel. Lehet, hogy téves a szám? A férj kimegy a folyosóra, hallja, hogy valóban ott csörög a telefon... Végül, röpke fél óra múlva, mégis csak becsöngetnek. A dolog 10 mp alatt, simán intéződik.
Tanulság: ha véletlenül Japánban jártok, ne kérjetek soha útbaigazítást japánoktól! Csak, ha nem sürgős a dolgotok.
Szövegszerkesztő-zártakor érkezett! Török ismerőseinkhez ma hajnalban tévedésből becsöngettek a tűzoltók. A szomszédok füstöt észleltek szivárogni az egyik lakásból, de ahelyett, hogy becsöngettek volna hozzájuk, inkább kihívták a tűzoltókat!