Egy ronda, ködös októberi napon Tamás felcsattogott a lépcsőn, kezében levelet lobogtatva, és be sem csukva maga mögött az ajtót, már az előszobában vidáman megkérdezte:
- Akarsz Japánba menni?
Erre a repeső igenemre gondoltam 1987. június 6-án éjszaka, miközben álmatlanul forgolódtam az ágyban. De most korántsem repestem annyira. Holnap indulok a két gyerekkel.
Minden barát és ismerős rémüldözött:
- Hogy fogsz te egyedül, 5 napon át, Szibérián keresztül, repülőt, hajót és vonatot váltogatva, a két gyerekkel és millió csomaggal Japánig utazni? - biztattak kedvesen.
Tamás, említett két gyerekem atyja, nekem hites uram már három hete megérkezett Jokohamába és levelei tanúsága szerint azon volt, hogy megérkezésünkkor minden készen várjon bennünket. Roppant biztató leveleket írt. Kedves szomszédokról, repülő csótányokról, segítőkész kollégákról és iszonyú drágaságról számolt be. Bizonyságul küldött egy blokkot első bevásárlásáról, a japán pénzegységben, jenben megadott árak mellett gondosan feltüntette az átszámítást német márkában is. Hiába, a jenhez egyelőre nem voltunk hozzászokva.
Így azután, biztos ami biztos, vettem a meglevő kettő mellé még egy rúd téliszalámit, egy doboz csótányirtót (hátha a közismerten "gyenge" japán ipar terméke nem megfelelő), és mindenkit nyugtatgattam.
- Semmiség az egész, hiszen Japán majdhogynem szomszédunk. Gondoljátok csak el, összesen egyetlen egy ország fekszik közöttünk, csak azon kell keresztülutaznunk!
Minden előre beszerezhető információ szerint (IBUSZ, útleírások, a szomszéd néni Laci fia, aki tíz évvel korábban szintén a Szovjetunión keresztül utazott Japánba) azonban nem eme közbeeső országon való keresztülutazás, hanem a moszkvai nemzetközi repülőtérről a moszkvai belföldi repülőtérre való átjutás tűnt a legnehezebbnek. Szerencsére egy régi jóbarátunk Moszkvában dolgozott éppen, és még azt is megtette a kedvünkért, hogy "valamikor úgyis haza kell ugorjak pár napra" felkiáltással úgy időzített mindent, hogy együtt mehettünk Moszkvába.
Ez persze csak így utólag hangzik ilyen egyszerűen. Pista barátunkat, aki jó hónappal korábban várólistára tetette magát a MALÉV-nél, gondos kezek valahogyan egyszerűen eltüntették a várólistáról. A több felvonásban lejátszott jelenetek meghozták az eredményt, és Pista az utolsó percekben, mikor már nem is reménykedtem, feltűnt a repülőgép ajtajában.
Ekkorra már én is túl voltam a magam kis személyes veszekedésén. Mert bár korábban jóindulatúan biztosítottak arról, hogy egymás mellé kerülünk majd a gépen, beszálláskor a légikísérő a leghátsó két üléshez vezetett, majd valahová előre középre mutatott - ott a harmadik hely.
- No nem - mondtam erre - mégis mit gondol, a 4 éves gyerek üljön ott egyedül, vagy a 7 éves, netán mindkettő itt hátul, míg én amott?
Ám a steward úr csak sajnálkozva rázta jól fésült fejét, miszerint ő nem tehet semmit. Én kitartóan az ellenkező véleményen lévén, végül is felajánlotta(!), kérjek meg valakiket, akik három egymás melletti ülésen ülnek, cseréljenek velünk. A kérincsélés nem sok eredménnyel járt, hacsak azzal nem, hogy több utas biztosított, ők sem kerültek egymás mellé családtagjaikkal.
- De nem két kisgyerekkel - nyugtattam meg őket, hogy mégis mi vagyunk a rosszabb helyzetben, majd újra a gép személyzetét kezdtem nyaggatni. Közben leghátsó két helyünkre két élelmes úriember gyorsan leült, így végül a steward egy merész húzással egyszer csak odavezetett egy teljesen üres hármas sorhoz - és leülhettünk végre.
Moszkvában csodák-csodájára azonnal kaptunk taxit, és csodák-csodájára a taxisofőr a megbeszélt időpontban vissza is jött értünk Pista lakásához, hogy kivigyen a repülőtérre. Ezúttal ugyebár egy másikra, nem ahová érkeztünk.
A belföldi repülőtér külföldieknek fenntartott várócsarnoka még szinte teljesen kihalt volt. Ám rövidesen benépesült egy csapat lila és rózsaszín frizurás éltes angol hölggyel, valamint néhány hátizsákos fiatalemberrel. Ekkor újra ránk mosolygott a szerencse. A csomagfeladásra szolgáló kisablaknál ismerőst vettem észre.
- Szia! - kiáltottam rá örömmel.
Ő is vegyész, én is, és bár egymás nevét sem tudtuk, valahol már összefutottunk korábban. Kiderült, hogy ő is Japánba utazik, két hónapos tanulmányútra. Ezzel szegény honfitársunk sorsa további 4 napra meg is pecsételődött. Cipelte csomagjainkat, játszott a gyerekekkel, sőt, még hálótársunkul is szegődött. Az IBUSZ-nak ugyanis úgy látszik, szintén az volt a véleménye, hogy a magyarok támogassák csak egymást egy ilyen hosszú úton, s ezt megkönnyítendő, a hajón közös négyágyas kabinba szólt a jegyünk.
Az a repülőút egyébként, keresztül Szibérián, nem bizonyult túl pihentetőnek. Először mi, külföldiek szálltunk be a gépbe, majd miután elfoglaltuk helyünket, vonultak be hosszú, tömött sorokban a helyi utasok. Csíkos nadrágos katonatisztek (a rendfokozatokhoz sosem értettem), erősen kifestett feleségeikkel, túlsúlyos, rosszul öltözött nők masnis kislányokkal, tréningruhás kisfiúkkal, idős parasztemberek - mind magától értetődő természetességgel szálltak be a gépbe és helyezkedtek el.
Hét órát repültünk, és tanúi lehettünk a teljes, éjszaka nélküli nap természeti csodájának. Este 9-kor indultunk, és mivel kelet felé repültünk, ezen a napon számunkra éjszaka sem ment le teljesen a nap. Hogy ne legyen éjszakánk, arról a gép személyzete is gondoskodott. Éjfélkor hozták csak a vacsorát és valamilyen oknál fogva két óra múlva már keltették is az utasokat a reggelihez. Igaz, akkor már a helyi idő szerint 9 óra volt. A légikisasszony nagyon meglepődött, amikor a fiaimat nem hagytam felkelteni...
Világos nappal, helyi idő szerint 11 órakor érkeztünk Habarovszkba. A külföldi utasokat itt is külön váróba terelték. Bennünket, magyarokat kedves, farmernadrágos fiatalember gondjaira bíztak, aki kiválóan beszélt angolul. Elmagyarázta, hogy hamarosan jön értünk egy busz, ami egy szállodába visz bennünket. Ott pihenve várhatjuk meg, amíg a késő délután induló vonathoz szállítanak. Valóban, félóra múlva meg is érkezett a busz. Boldogan nyúltunk csomagjaink után, ám kedves vezetőnk elmagyarázta: ez a busz az idős angol hölgyekből álló turistacsoportot viszi.
- Ők másik szállodába mennek? - kérdeztem.
- Nem, dehogy, ugyanoda. Csak ők nem Japán felé utaznak tovább - magyarázta az ifjú.
- Ez esetben nem mehetnénk mi is velük? Tudja, a gyerekek nagyon fáradtak.
Vezetőnk nagyon megértő volt, de szó sem lehetett semmiféle keveredésről.
- Öt perc múlva jön a másik busz - biztatott bennünket.
Az öt percből két óra lett. Addigra a gyerekek kipróbálták a büfében kapható összes szörpöt és édességet, valamint valamennyi létező rosszaságot, amire csak ilyen holtfáradt állapotban képesek voltak. A buszba összesen mi négyen, magyarok, valamint az időközben valahonnan előkerült három másik utas (ők csodálatosképpen oroszok voltak) szállt be. Mint utóbb kiderült - mi valamennyien Japánba tartottunk.
A szálloda hallja zsúfolva volt. Szóltam kedves idegenvezetőnknek, szeretnénk egy szobát, ahol a gyerekek alhatnának néhány órát.
- Nincs üres szoba - jött vissza a fiatalember sajnálkozva.
- De mégis, nem lehetne valahogyan... a gyerekek...
Az ifjú el, majd újra vissza.
- Van szoba - mondta - de egy kicsit drága. 50 rubel. Ugyanis önökre a külföldieknek előírt tarifa vonatkozik.
- Ötven rubel?! Három-négy órára? - Hiszen akkor a hátralévő négy napra alig marad pénzünk! És ki tudja, mi adódhat még a hosszú úton. A szobát egyébként nyugodtan kiadhatják utánunk még ma éjszakára is. - Nincs ennyi pénzünk - ráztam meg a fejemet bánatosan.
Az ifjú újra eltávozott. Most kicsit tovább tartott a dolog, ám nemsokára ragyogva jött vissza.
- Önök nagyon szerencsések - mondta - a gyerekekre való tekintettel kiadják a szobát maguknak a szovjet állampolgárokra vonatkozó tarifa szerint.
Így esett, hogy néhány órát pihentünk, mielőtt felszálltunk a vonatra. És két nap óta először, a vonaton igazán kialudtuk magunkat.
Ez a csak hálókocsikból álló vonat egyébként igazán minden igényt kielégített. Légkondicionált fülkék, tisztaság, választék az étkezőkocsiban - és persze lehúzhatatlan ablakok, valamint gondos gyezsurnaja (kocsikísérő) minden kocsiban. 16 órát robogtunk egyfolytában. Most bőven kijutott nekünk az előző napon hiányolt éjszakából. Házat, települést - világosságot - alig láttunk a hosszú út során. Hiába - ez Szibéria. Csak néha tűnt fel egy csomó lámpa a nagy semmiből. Ilyenkor valahol a kínai határ közelében voltunk.
Másnap délelőtt felbukkant a tengerpart, Nahodka kikötője. Alapos vámvizsgálat, amely főleg azt volt hivatva kideríteni, mennyi rubelünk volt és mit is csináltunk vele. Szabályosan elszámoltattak, majd a maradékot - mintegy harminc rubelt - szépen elvették.
- És a hajón mivel fogok fizetni? - kérdeztem felháborodottan.
- Ott nem lesz szüksége erre a pénzre - nyugtatott meg a vámtiszt - csak nyugati valutával lehet fizetni.
- Micsoda? Egy szovjet hajón? - háborogtam.
- Szovjet hajó, de Japánba megy - felelte zordonan a vámos, azzal kezembe nyomott egy elismervényt. Ha három éven belül újra szovjet földre lépek, megkapom a pénzemet.
- Oké - mondtam magamban, bár, ami azt illeti, ilyen alapon odaadhattam volna ezt az egész pénzt a szállodaszobáért.
A hajó Dzerdzsinszkij névre hallgatott, és egyáltalán nem volt tekintélyt parancsoló külseje. Miklóska gyanakodott is.
- Nem fog ez elsüllyedni? - kérdezte.
Érdekes, a gyerekek nem féltek a repülőgépen (én annál inkább), de Miklós a hajó iránt határozottan bizalmatlan volt. Már jóval az elindulásunk előtt is sokszor faggatott, mi van, ha a hajó elsüllyed. Hiszen ő egyáltalán nem tud úszni.
- Majd kiment egy másik hajó - biztattam.
- De amíg a másik hajó odaér, csak úsznom kell - erősködött az én négy és fél évesem.
- Ó, az semmi. Addig majd átszállunk a mentőcsónakba.
Így azután, amint lehetett, megmutattam a gyerekeknek a mentőcsónakokat. Ez valamennyire megnyugtatóan hatott, különben is elfoglalta őket a beszállás izgalma. Elvégre az ember nem minden nap utazik igazi tengerjáró hajóval.
Szegényes külseje ellenére a Dzerdzsinszkij igazi luxushajónak bizonyult. Legalábbis mi annak éreztük süppedő szőnyegeit, hatalmas, sokfogásos ebédjeit és vacsoráit, ahol aztán igazán minden ínyencséget felvonultattak... De ó, micsoda tragédia - nem bírtunk enni! Egyszerűen nem volt semmi étvágyunk e két nap alatt! Hogy az utazás izgalmai, a 8 órás időeltolódás, vagy a tenger hullámzása okozta-e - nem tudom. Én még azért valamennyire igyekeztem kitartani - ettem kicsit a lazacból, a franciás zöldségekből, a remek süteményekből, ám a gyerekek rá sem néztek semmire. Így aztán magyar útitársunk - bár állítása szerint szintén nem volt formában - időnként nemcsak saját hatalmas adagjával birkózott meg, hanem szorgalmasan fogyasztotta a gyerekekét is. Nem csoda hát, ha tényleg mindenki a fiaim apjának nézte szegényt. Egy szobában laktunk, egy asztalnál étkeztünk, sőt, őt is Zolinak hívják, és ráadásul kitartóan játszott a gyerekekkel.
A hajón egyébként utaztak velünk japánok is, ha nem is sokan. Főleg fiatalok, világutazó férfiak. Az időt ők is többnyire a fedélzet nyugágyaiban üldögélve töltötték. Egyikükkel, egy vállig érő hajú, tépett farmeros sráccal beszédbe is elegyedtünk - természetesen angolul. Kiderült, hogy 8 évig kóborolt a világban, most megy haza, a család már nagyon várja.
Itt a hajón, Jokohama kikötőjéhez közeledve először érintett meg bennünket a japánok egyetlen más néphez sem hasonló stílusának szele. A parthoz közeledve, miközben mi, külföldi utasok a hajó korlátjának dőlve izgatottan figyeltük a lassan feltűnő hegyeket, a mellettünk elsuhanó vagy horgonyzó többi hajót, a japán útitársak egyszer csak eltűntek. Mind, valamennyien. Nem is kerültek elő többé, mintha a föld nyelte volna el őket! Ezzel szemben hamarosan eddig sosem látott, ismeretlen japán úriemberekkel népesült be a fedélzet. Valamennyien sötét öltönyt, vakító fehér inget, nyakkendőt viseltek. Mondanom sem kell, június közepe volt, tűzött a nap. A rejtély akkor oldódott meg, mikor utolsóként hosszúhajú japán barátunk is megjelent öltönyben - nyakkendőben! Ha nincs a haja, őt sem ismerem fel. De most lassan sorban felismertem a többieket is. Valamennyi ifjú világjáró, a nagy eseményhez, a hazatéréshez a Japánban az ilyen ünnepi alkalmakhoz illő viseletet, a sötét öltönyt vette magára. Némelyik ruhán látszott is, hogy már jó ideje tárolták összehajtva, bőrönd, hátizsák mélyén. De valamennyi ifjú, még hosszú távollét után is, a hazatéréskor az otthoni, a japán szabályokat igyekezett betartani.
Kikötöttünk és elkezdődött a végeérhetetlen útlevélvizsgálat. Az utasok a hajó társalgójában sorakoztak, a Bevándorlási Hivatal civil ruhás alkalmazottai pedig űrlapok tömegét töltették ki mindenkivel, kérdéseket tettek fel. Tőlünk azt próbálták mindenáron megtudakolni, mi Tamás úgynevezett státuszszáma a vízumában. A státuszszám egyébként azt jelzi, a külföldi milyen jogcímen tartózkodik az országban. (A szigorúságáról és kérlelhetetlenségéről világszerte ismert japán Bevándorlási Hivatal rettenetesen ügyel a szabályok betartására). Természetesen én akkor, a megérkezésünkkor azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák azt a státuszszámot.
- Várja önöket a férje? - kérdezte a hivatalnok.
Nos, ezt én is szerettem volna tudni. Mert pillantgattam én a part felé szorgalmasan, de Tamásnak nyomát sem láttam. Végül is a hivatalnok, miután alaposan kifaggatott, beírt az én útlevelembe is egy számot, de a lelkemre kötötte, hogy amint meglátom a férjemet, szóljak neki. Hogy ezt mennyire komolyan gondolta a lelkiismeretes japán hivatalnok, az csak egy jó óra múlva derült ki, amikor már kint a kikötő épülete előtt Tamás nyakában lógtunk mindhárman. A nagy családi egymásra találást az előbbi úr érkezése szakította félbe. Miután emberünk néhányszor diszkréten köhintett, a biztonság kedvéért megkérdezte:
- Ez az úr a kedves férje?
Igenlő válaszunkra elkérte Tamás útlevelét, gondosan tanulmányozta, elkérte újra az enyémet, hümmögött, gondolkodott, majd vízumomban átjavította a bűvös számot. Nem értettem a dolog jelentőségét. Nem tudtam még, hogy ettől a számocskától függ, vállalhat-e Japán területén munkát a külföldi, jár-e a gyerekének kedvezmény az állami óvodákban, meddig hosszabbítható egyáltalán a vízuma, és még sok minden egyéb. De az mindenesetre roppantul meglepett, hogy ez a hivatalnok egy órával korábban megjegyezte magának, hogy ügyünkben esetleg nem járt el megfelelően, és nem sajnálta a fáradtságot, utánunk jött, ki az épület elé, és nem nyugodott, míg tisztának nem érezte lelkiismeretét.
Így tehát rövid két órán belül megismerkedhettem a japánok két jellegzetes tulajdonságával, a szokások, formaságok tiszteletével és a fantasztikus lelkiismeretességgel. Akkor persze még mit sem tudtam arról, hogy amit eddig láttam, tapasztaltam, az már maga a nagybetűs JAPÁN.