Marcus Salvius Otho lassan, ünnepélyesen, de kissé félénk arckifejezéssel tette a szépen lepecsételt papirusztekercset az asztal szélére. Olyan érzése támadt, mint régen, amikor ő, Poppaea és Lucius versengtek; szorongás, de a siker vidító sejtelme is. Seneca mosolygott. Haja már erősen őszült. Szürke szemében jóakarat és enyhe gúny volt.

- Istenek és erők - ismételte az értekezés címét. Érdekes, férfias, tiszta, latin arcán töprengés volt. Otho sovány, hosszú alakja kissé előrehajlott.

- Mikor e könyvem írását megkezdtem, azt hittem, be tudom bizonyítani az istenek és erők harmóniáját... Úgy éreztem, minél több isteni jelleg rejtőzik egy halhatatlan lényben, annál több a belőle kisugárzó vagy általa birtokolt erő. - Sóhajtott, és a gyakorlott udvari ember széles, ritmikus mozdulatával tárta szét karjait. - Később arra a véleményre jutottam, hogy minél több van egy lényben az isteniből, annál kevesebb erőt kell birtokolnia. Az erő túlságosan durva fogalom ahhoz, hogy az isteni jelleg meghatározója legyen. A hatalmas istenek azért olyan kíméletlenek ellenfeleikkel és olyan türelmetlenek híveikkel; mert erejük elhalványítja isteni mivoltuk igazi tartalmát.

Seneca magas, öblös filozófushomlokán ránc futott:

- A gyenge istenek viszont védik még templomaikat, és cserbenhagyják híveiket. Nem védik meg őket a bűn ellen. Úgy vélem, ha az ember bűnt követ el, az mindig veresége annak az istennek, akit éppen tisztel. Én még nem írtam erről, de mégis azt hiszem, az erő: az istenség lényeges tulajdonsága. - Kényelmesebben helyezkedett el, és azzal a mindig megmaradó fölénnyel, ahogy a tanító beszél az egykori tanítványával, kérdezte: - De hát mi az istenség igazi tartalma?

Otho első izgalma már eltűnt. Észrevette a másik szavában a fölényt, és enyhe bosszúság fogta el.

- Azt hiszem, oly fogalmak, amelyek nem foglalhatók az erők fogalmába, bár egyes tulajdonságaik egyeznek az erőfogalom némely sajátosságával.

Seneca a lepecsételt papirusztekercset nézte.

- Jó... jó... - bólintott - de melyek ezek a fogalmak?

A másik lesütötte szemét.

- E fogalmak ismeretlenek.

- Hogyan írhatunk tehát ennyit róluk?

- Látom e fogalmat, mint a hajós, ki hajójáról a messzi hegyeket szemléli.

- S hogyan jutsz el hozzájuk?

Otho egy ideig szerényen hallgatott.

- Elemzem az elemezhetetlent...

Seneca lassan csóválta fejét.

- Lehetséges ez?

A másik diadalmasan elmosolyodott.

- Ha megtorpannánk a lehetetlenség fogalmán... sohasem törhetnénk előre. Az ember hatalmának lépcsője a lehetetlennek vélt tettek teljesítése.

Seneca vállat vont.

- Kegyetlen tétel. Az emberiség felette nagy része még a lehetséges dolgokat sem tudja elvégezni. Ezek számára mi sorsot vélsz beteljesedni?

Otho rövid ideig hallgatott.

- A gúla is milliónyi kőből épült. Az emberiség mint gúla oltalmazza a szellem örök kincseit. De persze, vigyázni kell. Eljön az idő, amikor a gúlából sír lesz... s a lobogó, vakon feltörő szellem már vulkánná változtatja a gúlát, vagy elhalványul biztonságot adó, de mégis börtönné vált mélyében.

Seneca a hasonlat alkalmasságát mérlegelve dörzsölte erős, szegletes állát.

- Kőhöz hasonlítod az embert, Marcus Salvius, ami helytelen. Az ember a gúla temetője. Minden ember érték. Még a rabszolga is, mert az is ember.

A másik ifjúsága kegyetlen fölényével nézett rá.

- Nem, nem minden ember érték... csak az, aki gondolatot hordoz. S minél vakmerőbb a gondolat, annál kevesebb hordozójában az ember, annál több a még titkos titáni jelleg. Te dicséred az embert, Lucius Annaeus, s nagyra értékeled, mert szereted. Én az erőt szeretem, mely a legszédítőbb ormokra tör, s azt, aki gátat vet lendületének, félre kell söpörni, ha ember csupán. Nézd meg a birodalmat. Emberi fogalom-e? Ó, elavult formája ez a titáni tettekre lendülő erőknek! Vajon emberek tették-e naggyá Rómát? Nem, hanem erők. E várost, melyben tízszer annyi ember él, mint akkor, amikor Hannibál állott kapunk előtt. S vajon lehetséges volt-e, még a legveszedelmesebb időkben is, oly zsarnokság, mint most, a teljes béke korában, amikor Rómának hetvennégy nép engedelmeskedik? Vigyázz, Lucius Annaeus, ha emberről szólsz; mert vannak hatalmas, gonosz törpék, kiknek szavára sok hűséges hóhér hallgat; vagy a közönyös sokaság láthatatlan börtönt épít a láthatatlan szellemnek, s megöli a lélek kicsiny szellemcsírájából kigyúló vakmerő istent a szolgalelkűség fakó alázatosságával...

Seneca szürke szemében gúny volt.

- Ha látszólag e szolgalelkűség lényege a szeretet, akkor az isteni jelleg felette tisztán csillan a legalázatosabb lélekben is. A szeretet minden tett mértéke. S mit ér a legvakmerőbb gondolat is, ha a szeretet hiánya kegyetlenséget, szenvedést, vérontást szül, melyekben elvész a lélek tisztasága, és kihuny a jóság szelíd fénye. - Elmosolyodott. Végigsimított őszülő haján. - Tudom, másképp beszéltem akkor... de most látom, rettentő sivatagba vezet a szeretet hiánya. S félek mindattól, amiben nem látom a szeretet derengését.

Otho bólintott.

- Valóban nemes lélek voltál mindig, Lucius Annaeus, de vigyázz, ha megbénítjuk a gondolat szárnyát s a tettek magasba törő lendületét a szeretet nevében, nem tudjuk majd, hol a szeretet, s hol a tehetetlenség... Ha pedig a tehetetlenség erénnyé válik, oly zsarnokságot szül, amelyben kihuny a lélek fénye, s ember helyett csak embertestű lények alázatosan bégető nyáját tereli a járt utakon a nagy botú, kegyetlen pásztor a messzi gazda akarata szerint. Márpedig akarat nélkül az ember elveszti emberségének legfőbb jelét.

Seneca ismét elmosolyodott. Lassan Otho vállára tette kezét.

- Ha így gondolkozol, Marcus Salvius Otho, zsarnokölő leszel, de amint hatalomhoz jutottál, még kegyetlenebb zsarnokká válsz, hiszen megveted a tömeget, mely mindennél jobban szeret téged, mert birtokosáért mindent feláldoz, még saját becsületét is. Emlékszem, mint fogadkozott Lucius, hogy ha uralkodik, felszabadítja a rabszolgaságot, és gazdaggá teszi a szegénységet... Amikor ti ketten versengtetek a kis Poppaea mosolyáért. Nemrég beszéltem vele az udvarnál. Valóban csodálatosan szép asszony lett abból a kis csitriből. Sokat mesélnek róla, milyen gondosan ápolja szépségét. Helyesen teszi. A szépség: hatalom. A szépségápolás az asszony szabadságharca s hódító háborúja egyaránt.

A másik teremben elhalkultak a lakomára készülés megszokott, sokat ígérő zajai. Otho tudta, hogy tanítója a könnyed, vidám hangulatot tartja méltónak a lakomára, és ezért fordította el a beszédet a súlyos filozófiai témákról. Kesernyés mosollyal bólintott.

- Igen, ő, úgy látszik, tudja ezt, Róma legszebb asszonya akar lenni. S ehhez isteni ölelésre vágyik. - A kesernyés mosoly hangos gúnnyá torzult: - De manapság nem járnak már igazi istenek a földi asszony ágyában. Még ha olyan szépek is...

Seneca homlokát dörzsölve pillantást vetett a másik terem felé:

- Helyesen szólottál, Marcus Salvius. Manapság az istenek valóban nem szállnak le az örökké tiszta, őrökké vidám Olümposzról a földi asszonyokhoz - mosolyogva, figyelmeztetően felemelte ujját -, de ebben nem az istenek a hibásak, hanem az asszonyok, akik nem várják be az isteneket. Ezzel persze el is ronthatják az életüket, mert egy asszony csak egy istennel lehet valójában boldog. Én legalábbis nem láttam boldog házasságot ott, ahol egy-egy kivételesen szép asszony halandóhoz ment nőül.

Mindketten nevettek. Otho túl hangosan, hogy rejtse keserűségét, Seneca vidáman, de lemondóan. Az utcára nyíló kerti úton zömök, erős, érdekes arcú, ősz hajú férfi haladt. A szenátorok bíborszegélyes tógáját viselte, de egyenes tartása, gőgös, kemény arckifejezése oly emberre vallott, aki sokszor vezette a légiókat, és megszokta a provinciákban az uralkodást. Mellette gesztenyebarna hajú, szürke szemű lány haladt. Ahogy mosolyogva oldalt fordította fejét a férfi felé, tiszta hellén arcéle olyan volt, mint egy Aphrodité-emlékmű.

Seneca felkelt:

- Íme, Servius Sulpicius Galba, Augustus isten rokona, kiváló hadvezér, jelenleg Hispánia Tarraconensis proconsula. - Halkan nevetett. - Olyan közönnyel s olyan természetességgel kormányoz, vezet hadat, és terjeszti a birodalom határait mindenütt, ahová csak küldik, hogy szinte már a császári bíbort hordozza vállán. Már Tiberius versenytársának tartotta s megbecsülte. Legyőzhetetlen, mert oly hosszú életű, hogy minden császárt túlél. Legalább fél százada mindig felmerült a neve, ha egy-egy caesar elhullott az összeesküvők tőrétől, s a boldog utód, ki vállára vette a még véres bíbort, sohasem merte kivégeztetni. Mert Galba mindig távol állott minden összeesküvéstől. Helyesen tette. Mindenki tudja Rómában, előbb-utóbb rákerül a sor...

Otho finom, értelmes filozófusarcán gúny volt.

- A kivégzésre vagy a császárságára? Egyébként többször láttam az udvarnál. De keveset beszéltem vele... Az én véleményem azonban más. Én úgy tudom, Servius Sulpicius alaposan részt vett az udvari cselszövésekben... De mindig a kellő időben elhúzódott valamilyen provinciába, és ott jól kormányozott. Ezt a görög leányt viszont sokat láttam előkelő társaságban. Egyszer olyan bájjal szavalt meglehetősen parázna, de kitűnő verseket, hogy a hallgatóság szédelgett a gyönyörűségtől. Hahaha! Utána kijelentette, azért jött ide Athénből, hogy megszabadítsa Rómát a zsarnokától. Mire valaki epésen megmagyarázta: ez könnyű dolog, írjon jobb verseket, mint Nero, s ifjú caesarunk irigységében kardjába dől.

Mindketten nevettek. Seneca felkelt, hogy üdvözölje a vendégeket. Otho rövid ideig tiszteletteljesen figyelte beszélgetésüket, aztán a leány felé fordulva, halkan kérdezte:

- S a vers... amely megmenti Rómát a zsarnoktól, már megszületett?

Epycharis tagadóan rázta fejét:

- Nem... illetve nem tudom. Sokat mondják, Nero igen jó verseket ír. S valóban kitűnően énekel. Egyébként úgy hallottam, a zsarnok - amióta anyját megölte - még zsarnokibb uralkodó alá jutott. Sokan úgy vélik, ez nem is lehetett volna másképp. A zsarnok zsarnoka rövidesen Róma legszebb asszonya lesz...

Otho pirult:

- Ezt egy római sohasem mondaná így a férjének - mormogta zavartan. A leány észrevette bosszúságát, és nagy, szürke szemében őszinte sajnálkozás volt.

- A filozófusok mindent elmondanak egymásnak - szólt, gyorsan jelezve, hogy ismeri Marcus Salvius tudományos munkásságát. Aztán egyszerre közelebb hajolt hozzá:

- Egyébként aki a zsarnok közelében él, és nem tiltakozik olyan tettek ellen, melyeket kifogásolhatóknak vél... az megérdemli a tettek következményét.

Otho vállat vont:

- A filozófia lehetővé teszi, hogy másképpen tiltakozzunk, mint ezt a praetorianusok vagy hivatásos udvari cselszövők teszik - szólt hűvösen.

Galba most fordult feléjük.

- Szeretném elolvasni ezt az értekezést - mondta barátságosan: - Istenek és erők. Keveset gondolkoztam, mert mindig gyorsan cselekednem kellett. A birodalom kőművese voltam. A Rhenusnál, Galliában, eme Hispánia Tarraconensis földjén. Seneca sok szépet mondott erről az írásról. De azt hiszem, az élet célja nem a gondolat, hanem a tett.

A másik ovális, barna arcán fölény volt:

- A gondolat maradandóbb, mint a tett. S magában hordja a tettek summázatát...

Galba bólintott. Hosszúkás, gőgös, kemény patrícius hadvezérarcán töprengés volt:

- Én fél évszázad óta hordozok lelkemben egy gondolatot... de ez még sohasem vált tetté. - A leányra tekintett, és ügyesen, nyílt, öreges bókkal, kissé zavartan mondta: - Talán már hiányzik, akiért megtegyem.

Mindnyájan mosolyogtak. Seneca tréfás fenyegetéssel felemelte kezét:

- Vigyázz, Servius Sulpicius. Az ifjúság talán gondatlanul, de csapdát vet nekünk, és tudatosan kinevet, ha megbotlunk az akadályán.

Galba vállat vont. Mozdulatai erőltetettek, fiatalosak voltak.

- Írj egyszer arról, Annaeus, hogyan voltál két császárné szeretője... s mégis életben maradtál.

A másik kettő - csodálkozva a szigorú erkölcseiről ismert, öreg hadvezér szokatlanul szabados beszédén - rövid ideig hallgatott. Epycharis kutatva nézett arcukba.

- Ha így beszélsz, éppen görögnek vélnek, s akkor az a gondolat, amit fél század óta hordozol lelkedben, csak gondolat marad. - Jóakaratú gúnnyal nevetett. - Ha megszámlálnád, hány nagyszerű gondolat sírboltja lelked csak azért, mert fél a gondolat sodró hevétől, akkor kitépnéd a lelkedet, s az önálló fogalommá nem lett szellemi erők tengerébe vetnéd.

Az öreg hadvezér érdes arcán öröm ömlött:

- Bámulatosan okos ez a lány - mormogta fejét csóválva, és számon kérve a többiek ámulatát, nézett körül. Seneca és Otho is ünnepélyes arccal - jelezve a megjegyzés nyilvánvaló helyességét - igyekeztek elragadtatásukat mozdulattal és szóval is kifejezni. Galba láthatólag nagyon boldog volt.

- Epycharis azt mondja, a lélek és a gondolat különböző erők hullámai, melyek néha összecsapnak, de míg a gondolat, mint szél a pelyhet, sodorhatja a lelket, addig a lélek úgy termékenyül meg a gondolattól, mint a föld a nyári esőtől, viszont ez mindenesetre megállást, nyugalmat, olykor erőtlenséget jelent. Ezért én hálából az ifjúságért, amit hetvenedik esztendőmben tőle kaptam, igyekszem, hogy a gondolat sodorja tettekre a lelkemet. - Hevesen, lendületesen beszélt, láthatóan hízelegve a lánynak. Nyíltan, olykor túlságosan hevesen, mint aki filozófusok társaságában szól, s tudja, nem lesz a szóból besúgók titkos jelentése. Seneca finoman rajzolt, de még mindig férfias, erős ajkán megértő, mindentudó mosoly volt.

- Nehéz a helyzeted. Nero a legnépszerűbb caesar. Talán csak Caligula örvendett ilyen rajongó szeretetnek. Népszerűségének döntő bizonyítéka, hogy a nép egyszerűen megbocsátja neki bűneit. Ő pedig, mint új Orpheusz, Theba ledőlt falait, újra meg újra felépíti énekével mindazt, amit tetteivel lerombolt. - Epycharis hosszú, fehér nyakát előrenyújtva, ritmikusan bólogatott.

- Mindenesetre éneke kitűnő politikai fogás, amit, azt hiszem, egyetlen államférfi sem alkalmazott még. Persze Anicetus Corfix ezerszámra szerződteti a fizetett tapsolókat, csupa markos legényt, akik alaposan helybenhagyják azt, aki gúnyolódik. De ez így szokás. Ha minden valamirevaló gladiátornak vagy kocsiversenyzőnek tapsoló hívei lehetnek, miért ne lehetnének éppen neki? Ha Nero énekel, a tömeg valóban őrjöng az elragadtatástól. Kétségkívül szép a hangja. Nekem nagyon tetszett. Nálunk, Hellaszban nagyon megbecsülnék az ilyen nagyszerű énekest és jó költőt. Persze, egyszerre zsarnok és művész senki sem lehet. Úgy vélem, egészen rövid idő alatt az ő lelkében is eldől a küzdelem. Vagy valóban maradéktalanul zsarnok lesz, vagy művész... Ha zsarnok lesz, hosszú ideig él, hiszen a zsarnok fenevad, és létének fő célja saját életének megőrzése. A művész védtelen, mint a cirpelő tücsök, és csak az istenek védhetik meg.

Galba keskeny, éles szemében áhítat volt, ahogy a leányt nézte.

- Akármi lesz... bűnei ellene támadnak, mint ragadozók, melyeket ő teremtett meg, és összetépik. - Seneca felé fordult, és komolyan, súlyosan mondta: - Tudod-e Annaeus, hogy a városban egyre jobban terjed az a hit, hogy te nem tettél meg mindent az anyagyilkosság elhárítására? Sőt, Afranius Burrusszal együtt az anya ellen tüzelted a fiút.

Seneca sokáig hallgatott. Aztán olyan hangosan, mintha egészen másról szólna, fordult Otho felé:

- Gyönyörű hitvesed, aki oly sokáig tanítványom volt, sok titkot tud. Elmondta, hogy Agrippina Claudia Augusta cselszövése okozta Messalina Valéria úrnő halálát. Hiszen Claudius csak meg akarta őt ijeszteni a halálos ítélettel.

Galba sokáig hallgatva, elfordította nagy homlokú fejét.

- Titok... titok... - mormogta bólogatva. - Mit adhat vissza a később élőknek a beszéd vagy az emlékezés? Keveset... nagyon keveset. Titkok lebegnek szemük előtt. - Aztán egészen más hangon folytatta:

- Igen, Nero mint énekes és költő valóban meghódította a tömeget, de a tisztább erkölcsű, előkelő férfiak annál nagyobb haraggal fordulnak ellene. Hát tűrheti-e Róma, hogy egy komédiás uralkodjon felette?

Epycharis nevetett, és jobbjával átfogta az öreg hadvezér vaskos nyakát.

- A tömeg mindig mindent eltűrt, ha jóllakhatott, és jól szórakozhatott. Nero sorsa azon fordul, akad-e Rómában oly római, aki megalázva érzi magát ily ifjú uralma alatt, mint Nero, és cselekszik is.

Mindnyájan elkomorodtak. Galba vállat vont.

- Az ilyen cselekvésnek alkalmazkodnia kell a történelmi események áramlásához. Ellenkező esetben eredménytelen lesz.

A leány nevetve dörzsölte orcáját orcájához.

- Az ilyen cselekvésnek irányítania kell a történelmi események áramlását...

Seneca lehajtotta fejét.

- Sajnos a bűn legfőbb tulajdonsága, hogy erők áramlását indítja el, mely elsodorja a lelket. Ha nem védem meg Nero lelkét az anyja uralomvágya ellen, akkor feláldozom a tanítványom, s vele mindazt, ami értékes, nemes, követésre méltó számára. De mivel az események ilyen szerencsétlenül alakultak, úgy érzem, mégis rettentő szerencsétlenség történt, mert vajon mely bűn elkövetése előtt torpanna meg az, aki a legeslegnagyobbat elkövette? - Sóhajtott. Az öreg hadvezérre pillantott: - Burrus már hosszú idő óta beteg. A kertilakban fekszik, a caesarok kertjében, ott, ahol egykor Claudius dolgozott, aztán később Messalina találkozott Silius Silanusszal... Még e hónap elején üzente Locustával, aki ápolja, hogy ha Rómába jössz, keresd fel őt. Burrus azt mondta, régi jó ismerősök vagytok, és együtt küzdöttetek Caligula ellen, illetve Claudius választása mellett. Szeretne néhány régi emléket feleleveníteni. Nagyszerű katona volt. Valami szikláról zuhant le, és rettentően összetörte magát.

Galba a leányra pillantott.

- Még ma felkeresem Afranius Burrust - szólt gyorsan, hevesen.

*

A varázslónő lassan az ágy fölé hajlott. Szemében szokatlan, szinte gyengéd kifejezés volt. Hosszú, izmos kertészujjai újra meg újra végigsiklottak a férfi bekötött karján. Afranius arca megsápadt, furcsán megfiatalodott a betegség alatt. Heraklész-teste szinte betöltötte a nagy ablakos, kicsiny szobát. A nyitott ajtón virágok illata áradt. Néha harmonikus hullámzásban zúgtak fel a ciprusok.

- Fogok-e valaha kardot a kezembe, Locusta? - kérdezte a férfi halkan, riadtan. - Hát nem rettentő, hogy a sors akkor ütötte ki kezemből a fegyvert, amikor már-már... - Arra gondolt, hogyan állottak kivont karddal hűséges, kemény cimborái a caesar körül. Elhallgatott. Locusta felpillantott kerek, kifejezéstelen arcára. Hátha kiolvassa gondolataimat? - merült fel agyában. Behunyta szemét, Locusta közelebb hajolt.

- A sors néha járatlan szándékainkban - mondta olyan halkan, mintha titkot súgna, és amikor éles, fekete szemében megcsillant a gondolatot olvasó varázslónő belső mosolya, hozzátette: - Ennek oka az, hogy mi magunk nem tudjuk, mi a szándékunk. A sors csak a tetted után ítélhet. Biztos valami olyat tettél, amivel megtévesztetted...

A praetorianus vezér nevetett. Úgy érezte, a nevetés rezgése átvibrál összetört, alig összeforrott csontjain. Különös, csiklandós érzése támadt, és szélesen mosolyogva elhallgatott. Arca fokozatosan komorodott el.

- Eb, Locusta... néha úgy vélem, megérdemeltem, hogy a démonok így elgáncsolják lépteimet, ha egyszer féltékenységből veszni hagytam a szeretőmet. - Aztán következetlenül, elkeseredetten felcsapott: - Ó, Heraklész, csak egyszer foghatnám kezembe a kardomat, de szétvágnék közöttük! - Újra gyanakodva elhallgatott, aztán összehúzott szemmel kérdezte: - Hallod-e, Locusta, miért éppen te ápolsz engem? Miért nem jönnek ide caesar orvosai?

A varázslónő közönyösen, nyugodtan nézett rá.

- Csak én tudok gyorsan gyógyítani, ha így eltörik a csont. Ez a császár kívánsága.

Burrus arcán gúny volt.

- Értem. Szóval nem akarja, hogy az orvosokkal beszéljek. - Habozott, aztán őszinte csodálkozással mégis kimondta: - De ha ennyire fél, hogy elárulom, amit láttam, miért nem mérgeztet meg veled?

A varázslónő hosszú, erős ujjal egyenletesen siklottak a már-már összeforró törések felett.

- Ezzel elárulná, hogy valóban láttál valamit. Poppaea Sabina úrnő felette kegyel téged... de inkább mások által védi meg életedet, hogy az ifjú caesar ne legyen féltékeny.

A férfi hatalmas melléből újra felmorajlott a nevetés.

- Persze, ha a hűség jutalma a méreghalál, akkor bizony kevesen lennének hűségesek a mi dalos kedvű uralkodónkhoz.

Úgy látta, hogy a teraszoszlopok között magas termetű, inas, gőgös arcú öreg szenátor és egy gesztenyebarna hajú leány alakja tűnik fel. Behunyta szemét. Habozott. Aztán komoran, szinte parancsolóan mondta:

- Locusta... menj ki, s ne hallgatózz, mert...

Az asszony sima arca, melyen nem látszott sem az ifjúság, sem az idők múlása, fölényes, nyugodt volt.

- Én osztogatom ugyan a halált, de sohasem idézem hallgatózás vagy árulkodás által.

A férfi érezte, mint vibrál átforrósodott csontjain át a varázslónő ujjaiból újra meg újra áradó gyógyító erő. Mély hálát érzett.

- Jó... jó... - mormogta. - Ha valóban el akarsz árulni, vagy a holtak országába küldeni átkozott mérgeiddel, gondold meg: olyan férfit ölsz meg, aki míg él, hálás lesz neked a gyógyításért.

Behunyta szemét. Hallotta, mint helyezkednek el ágya előtt a vendégek. Lassan, halkan válaszolt az üdvözlésükre, kérdéseikre, aztán egyszerre kinyitotta szemét.

- Miért nem jöttél egyedül, Servius Sulpicius? - kérdezte fojtottan.

Galba keskeny, irgalmatlan ajka szélén öngúny rezzent.

- E leánnyal együtt ifjabb vagyok, tehát erősebb.

A praetorianus vezér a leány felé fordult, és hosszú idő óta az ágyban szinte mozdulatlanul fekvő férfi nyílt, mohó érdeklődésével sokáig nézte.

- Igen... erősebb lehetsz vele - szólt elismerően -, de bátrabb-e, ha attól kell félned, hogy elveszíted?

Galba érdes, sárgásbarna arcán gúny volt.

- Akkor veszítem el a legbiztosabban, ha nem emelem oly magasra, ahová más nem követheti.

Mindketten úgy érezték, Caligula és Claudius árnyéka, az események emléke átlebben lényükön. Burrus megsápadt arcán egyszerre elömlött az elszántság.

- Úgy érzem, méreghalál lebeg körülöttem, míg itt fekszem tehetetlenül. Talán mert vádaskodott valaki ellenem titokban... S kétségbevonta hűségemet. Talán Nero gyűlölt engem, mert teljesítettem parancsát, s most fel akar áldozni, hogy megbékítse anyja szellemét, csak várja az alkalmas pillanatot. Hiszen cimboráim kardot rántanának halálom hírére. - Hangja elfúlt. - Sietni kellene.

Csend lett. Galba felkelt. Lassan odalépett az ablakhoz, és kitekintett, nem hallgatózik-e valaki. Távolabbról halk fuvoladallam áradt. Epycharis megvárta, amíg a férfi meghajolva hátat fordít. Elmosolyodott. Nagy, szürke szeme csillogott. Hirtelen lehajolt, és forró, ízes, illatos ajka rátapadt a praetorianus vezér meg-megrezzenő szájára. Burrus érezte a leánytestnek ifjú erejét, csókjának perzselő izzását. Látta melleit, amelyek mint két tömör, kúp alakú, zárt kehely nyomták le a ruha művészi ráncait. Lélegzete elakadt. A leány hallotta, mint mozdul meg az ablakban az öreg hadvezér, és kiegyenesedett.

- Sietni kell. Minek oly sok beszéd? Egy tőrdöfés, és a zsarnok halott. Hallottad hírét Hermodiosz- és Arisztogeitonnak? Zsarnokölők voltak, a városuk szobrot emelt nekik. Mutass utat, hogy juthatok ma éjjel a palotába, s mire hajnal piroslik fel a kert fái felett, Róma szabad lesz!

Galba fakó, kemény arcán most ömlött el a rettegés.

- Epycharis... azt hiszem, a bor... amit Senecánál ittál... - Hirtelen előrenyúlt, és eltolta a leányt a beteg ágyától. - Afranius... derék katona vagy. Tudod, hogy a bor... a bor...

Burrus sápadtan elmosolyodott.

- Igen. A bor. De ott, ahol a cirkusz és a palota között a keskeny út vezet... ott... egy ősrégi fa nő... a kert kerítése mellett. A testőrök szeretői vagy Messalina, Lívia, Agrippina, Claudia... Én láttam őket... ott szöktek be éjszakánként a palotához. Rejtsd hajadba a tőrt, mint az úszók, kik gyors folyón kelnek át. Dobd le ruhádat, hogy ifjúságod, szépséged igazolja tetted, s menj. Senki sem akad, ki utadat állja, ha a caesar hálóterme felé indulsz. Senki. Ősi titok ez. Még Tiberius idejében kezdődött. Hahaha... - halkan nevetett. Éles, fekete szemében diadal volt. Hatalmas válla megmozdult. Tört csontjaiban fájdalom rezzent. Elsápadt és visszahanyatlott. Az öreg hadvezér nyugtalan, zavart arccal mormogott valamit a leány felé. Epycharis egyenesen, sudáran állott. Szürke szemében nagy tettek láza csillogott.

- Nem érted, Servius Sulpicius? - mondta halkan, érdesen. - Ha Róma szabad lesz, szabad lesz az egész világ. Az új aranykor dereng fel. Hiszen minden baj oka a zsarnokság.

Galba nyugtalanul tolta őt a kijárat felé.

- Igen... igen... de... ó, istenek, Epycharis, de hiszen olyan értelmes vagy, és mégis így beszélsz. Afranius, derék cimbora, felejtsd el, amit ez a leány mondott... hiszen olyan, olyan fiatal még és... Nem... nem... igazán nagy lelkiismeretlenség volt tőled, hogy így beszéltél hozzá. - Az utolsó szavainál már maga sem tudta, a praetorianus vezérhez vagy a leányhoz beszél-e.

Burrus lehunyta szemét. A távozók léptei elmerültek a ciprusok susogásában. A kertilak tetején hangos, vidám, apró madarak csiviteltek. Hirtelen érezte, hogy ismerős, könnyű illat lebeg a levegőben. Összerezzent. Az ágy előtt Poppaea állott. Asszonyosan arányos testéről eltűnt a leányosság szegletessége. Minden mozdulatában ritmus, diadalmas fölény volt. Kékesfekete szemében gőg és értelem csillogott. Tejfehér, csodálatosan szép bőre, tiszta, finom, latin arcvonásai üdeséget, gyújtó ifjúságot sugároztak a férfi felé. Egykor vékony, de szépen rajzolt ajka most éretten, a hatalomadta fölénnyel duzzadt. Már nem zsúfolta magát ékszerrel. Dús, fekete hajában - mint sötét fellegből a nagy, mesés csillagok - sziporkáztak a hatalmas indiai gyémántok. Lassan felemelte kezét. Könnyű ruhája úgy lebbent hátra, hogy körte alakú, asszonyos mellein könnyű tajtékként futottak a fátyolszerű redők.

- A beteg jutalma a csend s az álom - szólt lágyan, és csak a szemében csillogott a gúny. - Bár a palotában mindenki arról beszél, hogy rövidesen meggyógyulsz, nem jósolok hosszú életet neked. A praetorianus táborban néhány részeg fickó elővigyázatlan volt. Egyelőre semmi bajuk. De szavaik már eljutottak Nero fülébe. - Elmosolyodott. Vékony, hollófekete szemöldöke megrezzent: - Némi eredménnyel igyekeztem, hogy az isteni caesar ne adjon hitelt az ügyes vádaskodónak, de vajon akad-e fiú, aki megbocsátaná, ha valaki az anyját öli meg?

Burrus mélyet lélegzett. Tört vállának csontjai felsajogtak.

- Igen... gondoltam, hogy ezért gyűlöl. Pedig én csak az ő életét oltalmaztam.

Az asszony mosolygott, kissé elfordította fejét. Hófehér, illatos nyakán - melyet még mindig csitriüdeség ékesített - felszikráztak a rubintok.

- Látom, nyugtalan vagy. Ilyenkor más is úgy beszél az ismerősökkel, mintha ismeretlenek lennének. Előzd meg a csapást békés, nyugodt elmúlással, és én kieszközlöm Nerónál, hogy családod örökölje vagyonodat.

A férfi élesen figyelte arcát. Gúnyosan elmosolyodott.

- Emlékszem, férjed mondta először a lakomán: a leghalálosabb méreg az ostobaság, mert a lelket öli meg. Az ostoba embernek nincs lelke.

Poppaea látszólag közönyös arccal fordult az ablak felé. Finoman hajlott, kicsiny orra megrezzent. Mesésen finom, rózsaszín orrcimpái megremegtek.

- Milyen csodálatos virágillat. Persze, Locusta itt ápolja azokat a csodálatosan szép virágcsemetéket - mondta szinte vidáman, rejtve töprengését, aztán egészen más hangon mégis kérdezte: - Miért mondod ezt?

A férfi úgy csikorgatta fogát hirtelen kitörő dühében, hogy arca elváltozott.

- Mert... te egyszerűen félsz, hogy valaha elmondom azt, amit csak te meg én tudunk! Kényelmesebb lenne neked, ha örökre elhallgatnék. - Erőt vett magán, és szinte lágyan idézte az emléket. - Mellettem hitvesem lennél a diadalom napján... Nero mellett csak szerető. Mit gondolsz, meddig?

Poppaea lassan, ritmikusan megfordult. Az ablakhoz lépett, és mintha kiszólna valakinek, halkan, gőgösen mondta:

- Immár Róma legszebb asszonya lettem! Ez nagyobb diadal, mintha annak születtem volna. Nero egyszer gyerekkorában együtt látta Messalinát Siliusszal, s most megígérte, ha oly szép leszek, mint Messalina, eléri, hogy a szenátus megszavazza számomra az "isteni" nevet. Ezzel voltaképpen társuralkodó lennék. Ne felejtsd, az isteni rang voltaképpen jogi fogalom.

A férfi gúnyosan mosolygott.

- Igen... csakhogy előbb hitvesének kell lenned.

Poppaea asszonyosan érett, tejfehér válla úgy mozdult meg a könnyű ruha alatt, mint hatalmas gyöngy a hullámok tajtékában.

- Az akadályok arra valók, hogy elhárításukkal növeljük erőnket - mondta fölényesen. Burrus komoran, sápadtan figyelte mozdulatait.

- Tévedsz, ha azt hitted, hogy tehetetlen vagyok s felesleges, csak azért, mert itt fekszem összetört, megbénult karokkal. Nem vagyok felesleges - ismételte újra ezt a szót, amelyből a halál hűvössége áradt feléje -, nem... nem... te sohasem leszel Nero felesége. - Volt a szobában valami, amitől az asszony egyszerre feléje fordult. Harmonikus, érett, asszonyiságot sugárzó arcán csitrikíváncsiság siklott.

- Miért? - kérdezte együgyűen.

Burrus nevetett. Halkan, lágyan.

- Ma éjjel megölik - suttogta majdnem vidáman. Poppaea félrehajtott fejjel figyelte hangját, keresve benne a hazugság áruló csengését. Nem találta meg, és arca feszült, aggodalmas lett.

- Ki?

A férfi szemében küzdelem látszott. Nehezen lélegzett. Tudta, hogy most nemcsak az életéért, de ezért a gyújtó szépséget sugárzó asszonyért is harcol. Ajka megremegett.

- Galba - mondta halkan. Csend lett. Poppaea megkönnyebbülten sóhajtott.

- Galba sohasem vett részt semmiféle összeesküvésben.

A férfi érezte, hogy úgysem veszíthet semmit, s a sok titok tudása, míg él, óvatosságra kényszerítheti a caesar szeretőjét.

- Most igen. Ma éjjel gyilkost küld Nero palotájába.

Poppaea felvonta szemöldökét. A szavak hihetetlenül hangzottak, de a hangsúlyban valami megcáfolhatatlan igazság csendült.

- Te a testőrség parancsnoka voltál, és azt hiszed, bárki is bejuthat a palotába? Akár éjjel, akár nappal?

Burrus nevetett.

- Nappal nem. De éjjel... ha nő... ha fiatal, ha gyönyörű... és ha nem visel ruhát, melybe a tőrt rejthetné... Hát te nem tudod, hogy a testőrök szeretői így jutnak be Tiberius óta? Hiszen az éjféli őrségváltáskor az éjfél előtti őrség nem megy vissza a kaszárnyákba, hanem a császári kertekben tölti az éjszakát. Persze, felette vidáman. Megtörténik, hogy Nero is lemegy hozzájuk, és velük énekel, vagy szaval nekik. Megtörtént, a testőrök vittek fel hozzá leányokat.... Ha valaki valóban szép.

Poppaea arcáról eltűnt a leányos frisseség. Lehajtotta kicsi kobrafejét, amely most a titkos szerekkel mesésen ápolt haj fellegétől, gyémántok csillogásától fejedelmi fenséggel ékesnek látszott.

- Igen... Ezt tudom... De te... Hogyan... - szava elakadt. Burrus látta zavarát. Halkan, diadalmasan nevetett:

- Nero halála most a te halálod is... Hiszen nincs, aki megvédjen. Locusta mesélte, hogy a városban, főleg a szegényebb negyedekben átkozzák a nevedet, mert naponta ötszáz szamárkanca tejében fürdesz. Gondolod, hogy Galba megkegyelmez?

Poppaea arcán önkéntelenül átsiklott a rettegés. Közelebb húzódott az ágyhoz. Letérdelt. Rátette két tejfehér, illatos kezét a férfi vállára, és lassan, óvatosan, hogy hajviselete, az udvari fodrászok remekműve meg ne sérüljön, hajtotta fejét a férfi fehér kötéssel pólyált vállára.

- Valóban... valóban... Ó, istenek, gyógyítsátok meg nekem a drága, hűséges, erős Afraniusomat! Tudod, az imént csak azért beszéltem így, mert tudtam, bebizonyítod erődet, hatalmadat. Ó, hogy becsüllek! Tisztellek... hogy vártam, mikor kerül le hatalmas karjaidról a kötés bilincse. - Válla néha súrolta a férfi nyakát, orcáját. Burrus érezte, amint illatos, gömbölyű válla lassan szorul a szájára, szétfeszíti lágy remegésével ajkát, fogait. Mélyet lélegzett. Az ifjú, erős, mesésen ápolt asszonytest gyújtó illata betöltötte agyát, mellét. Halkan kurrogva mélyesztette fogát a váll megremegő alabástromfehér bőrébe. Az asszony ajkáról könnyű sikoly röppent. Egész testében megremegett.

- Jaj, milyen mohó vagy! Milyen vad... Jaj, úgy félek tőled. - Teste lassan siklott egyre közelebb. Kígyózó mozdulata, lendülete félresodorta a takarót. Érezte a hatalmas, erős szerető tehetetlen mozdulatlanságát. Látta fellobbanó férfihevét, izmai didergő lüktetését. Halkan nevetett. Úgy borult rá, mint az ősi Priaposz-szobrok kőphalloszánál az érintetlenségüket áldozó szüzek, de rátörésében a parázna, tapasztalt szerető révületkincset kereső mozdulatai rezzentek. Tejfehér csípőjében a sziklán vergődő najád nyugtalan mámorszomja hullámzott. A férfi halkan, rekedten kiáltott. Önkéntelen mozdulattal rántott egyet bekötött karján. A fájdalom fellobbanása elfojtotta szavát. Halálsápadtan visszahanyatlott. Sohase sírt szemét elborította a könny. De mosolyában hála volt...

A révület sután és mégis pusztítóan, minden fájdalmat szétperzselve lobbant fel. Hatalmas alakja remegve vergődött. És az asszony hószínű teste olyan volt, mint a szirtre sodort, kígyózva lebegő tajték.

Mély csend borított be mindent. Poppaea ajka halkan megmozdult:

- Hogyan... miért? - kérdezte és érezte, hogy nem tudja megtalálni a kérdést. Burrus sokáig hallgatott.

- Ha Nerót lesújtanám, nem versenghetnék Galbával. Hisz Augustus rokona, híres hadvezér. Mindenki méltónak tartja a bíborra. Most kell elpusztítani versenytársamat az élő Neróval. Galba most egy gyönyörű görög lányba szerelmes, aki azt hiszi, ő menti meg Rómát zsarnokától, és ezzel az egész világot felszabadítja. Beszéltem vele, s elárulta titkos tervét. Én küldtem a leányt a palotába... De Locusta levelet vitt volna a személyőrség centuriójának.

Az asszony lassan megmozdult.

- Valóban ezt akartad? - suttogta Poppaea. A praetorianus vezér behunyta szemét.

- Valóban csak téged akarlak. Tudod a titkot. Élj vele jól. Ha elfogják a leányt, legyen Galba is ott a vallató bírák között. Nincs gyilkos, aki ne mutatna rá arra, aki őt felhasználta, ha egyszer az szeme előtt ott lesz a bírói székben. S Nero megszabadul - általam, általad - a legveszedelmesebb versenytársától.

Az asszony ajka már ráborult a férfi gyorsan suttogó szájára.

*

Lucius félig fekve írt. Az írónád meg-megtorpanva kúszott a papiruszon. A versszakaszokban vágyakozás vibrált valami hatalmas, de megfoghatatlan fogalom után. Néha a szavak értelmetlenné váltak, és csak a mögöttük áradó erő rezgése töltötte be a sorokat. Úgy érezte, éppen ezek a szavak fejezik ki legjobban a lelkében csendülő érzéseket. Görögül írt, mert a latin nyelv paraszti érdessége bosszantotta. - Szörnyű, hogy nem Athénben születtem... - mormogta, és kétségbeesetten csóválta vörösesszőke fejét. Szemének kékségébe sárgás árnyalatot vetettek a legutóbbi évek. A figyelem feszült gondolathúrjain új és új színes szavak lágy árnyéka siklott, mint a halhatatlanok könnyű ujjai.

Kint, a terasz oszlopai mögött mozdulatlanul állottak az ősrégi olajfák, és csak a magasba szökkenő pálmák kócos feje rezzent meg az alig észrevehető fuvallatban. A cirkusz homályba süppedő, roppant kelyhe felett a telihold opálkincse rejtőzött a halványrőt, mesésen finom párák mögött.

Lucius felvetette fejét. Úgy érezte, a párák mögül áradó csodás derengést zavarja a mécses fénye. Gyors, heves mozdulattal félretolta, el akarta fújni, de eszébe jutott, hogy akkor később be kell hívni a szolgákat, hogy meggyújtsák, és ilyenkor a palota szinte üres, mert mindenki vagy alszik, vagy kiszökik a városba. Felkelt. A roppant kert csendjében tiszta, magányos madárdal csendült fel, és a trillák csattogása átpendült minden kicsi levélen, minden élőn, ami halk, surrogó titokká válva rejtőzött a lombóceán alatt. Érezte, mint zendül fel a lelke. Torkából halk, dallamos kiáltás tör fel. Felvette a kytharát, amely ott hevert a kerevet szélén, és lassú, imbolygó léptekkel haladt le a terasz lépcsőjén. Mélyet lélegzett. Óvatosan úgy kerülte el az őrséget, mint tilosban járó szökevény. Egyre mélyebben lopakodott a bokrok közé. Ott, bent a palotában, ahol a háromszoros őrvonal védte termeit, sokszor rezzent át rajta a rettegés, ha véletlenül halk zörgést hallott, vagy közeledő léptek lopakodó surranását... Itt kint, a sötét bokrok hullámai között félelme szétfoszlott a szabadság, az egyedüllét érzésében. Milyen biztonságot ad a magány... - gondolta. Örült, hogy felfedezte ezt. De hát félhet-e az ember igazán mástól, mint emberektől? Árthat-e valami más úgy, mint az emberek? Lehet-e védekezni az emberek ellen mással, mint zsarnoksággal, erőszakkal? - Egyre mélyebben húzódott a bokrok közé. Az óriás hold pajzsa kiemelkedett a rőt ezüstpárák hullámaiból. Az ifjú, sudár pálmák bolyhos lombjai úgy emelkedtek mellette jobbra-balra, mint hatalmas királyi legyezők a trónját elfoglaló fejedelem körül.

Lucius mozdulatlanul állott. Nekitámaszkodott a pálma törzsének. Hallgatott. A holdsugarak lassan, hangtalanul siklottak a lombok között, érezte becéző csillogásukat behunyt szemhéjain. A magányos madárdal diadalmasan trillázott. A lombok közül sehonnan sem szállott versengő ének. Talán legyőzhetetlennek vélték a többiek a dal versenyében, vagy már boldogan, fáradtan bújtak rég összehordott fészkükben szürke, közönyös nőstényükkel.

A magányos dal trillázott. Hangjai mint ezüstszirmú virágok hullottak a hold trónusához. Lucius ujjai szinte önkéntelenül siklottak végig a kythara húrjain... A húrok pendülése olyan volt, mint a madárdal visszhangja. Lucius érezte, mint érik lelkében a melódia, s lelke mindig megtisztult, ha felzendült ajkán e dal. A trilla elhalt. Mély, ujjongó csend támadt, és a hirtelen felsuttogó lombok surrogása olyan volt, mint a halk, áhítatos taps. Lucius érezte, hogy a lelke - mint ezüstkehely - megtelik valami különös, zengő itallal, melynek párája, úgy borult agyára, mint a hold koronájára a könnyű ködök. Ajkáról halkan, szinte suttogva zendült a dal. A hangok elsiklottak az ősi olajfák között. A magasba felívelő pálmák törzse elenyészett az egyre erősödő holdfényben. Lombkoronáik mint nagy, ezüsttollú madarak lebegtek a magasban, és valahányszor az ének lassan erősödött, fent mintha megrebbentek volna a magasságot szomjúhozó szárnyak.

A holdkorong szivárványszínű ködszirmai feléje hajlottak.

Epycharis lassan haladt a keskeny, mély, útszerű utcán, amelynek egyik oldalán a caesari palota kertjének fala emelkedett. A mély út másik oldalán nőtt bokrok áthajtottak a fáknak a kertfal felett átnyúló ágaihoz. Lent néha tökéletes homály volt. Néha túl érdesen, súlyosan a magasban álló holdkorong egy-egy sugara nyúlt mint kékesfekete lombboltozatot tartó ezüstoszlop. A leány könnyedén, halkan lépett. Dús, vaskos, görögösen felfésült gesztenyebarna hajába rejtett tőre hidegen érte a fejét. Úgy érezte, koronát visel. Tiszta, csodás, titáni hatalom érzése fogta el. Ott lent, a falakon túl rejtőzött az, akit győzhetetlen légiók védtek nyolcszázezernyi pajzs szilaj, a népi hullámoktól át nem tört falával. Hetvenkét nép borult le caesari ereje előtt. A nyugtalan, gondolatot gyújtó Európa, a zsarnokságot hordozó Ázsia, a vad törzsektől kóborolt Afrika engedelmeskedett parancsainak. S most a nagy, szürke szemű leány mégis tudta, nem védi meg a gyűlölt és megvetett anyagyilkost sem a légiók pajzsa, sem az öles termetű praetorianusok zárt sora, sem a roppant világbirodalom gigászi ereje. A szabadság és hatalom, az igazság és a hősi halál fenséges tudata betöltötte lényét. Tudta, nem látja már a felkelő napot, s különös, nem emberi öröm fogta el, hogy élete évezredeket bevilágító lángként ilyen csodás, forró éjszakán lobban ki a praetorianusok kardja alatt, a lesújtott zsarnok holttetemén.

Vizsgálódva tekintett jobbra, balra. A kert falánál keskeny, de mélyen kitaposott ösvény vezetett. Az ösvény végén régi, magányos, kiszáradt fa nőtt. Epycharis megállott. Végigsimított kedvenc ruháján. Kicsit sajnálta. Figyelmesen nézte az ösvényen a kicsiny lábak könnyű nyomát. Elmosolyodott. Tudta, hogy a caesarok kertjébe a praetorianusok csak azokat a leányokat engedik át, akik fedetlen testükkel, szépségükkel, ifjúságukkal bizonyítják be, hogy nászra jöttek. Sóhajtott. Úgy öltözött fel ezen az éjszakán, mintha esküvőre menne, és most, amikor a százszor végiggondolt körülmények hűvös valósággá váltak előtte, határozatlanul simogatta ruháját. Újra elmosolyodott. Vállat vont. Összegyűrődik, ha felmászom... Vegye fel épen, szépen, aki megtalálja... - gondolta, és a vállához nyúlt. Nőies atlétateste kisiklott a ruha leomló fellegéből. Tömör, kúp alakú mellei, mellbimbói kiegyenesedtek a lehullámzó selyem érintésétől. Sóhajtott. A szemérem borzongató didergéssel siklott végig sudár, arányos testén. Egy pillanatra az öreg hadvezérre gondolt, akinek esküvel ígérte, hogy otthon marad. A szégyenkezés és Galba képe összekeveredett agyában. Úgy hallotta, a bokrok között talán leselkedők lépte zörren, és gyors, sikló mozdulattal lendült fel a tövüknél lépcsőszerűen kikopott ágakra, amelyekre mámorra szomjas asszonyok léptek immár több mint félszázad óta. Szinte pontosan oda lépett, ahol Messalina, Livia, Agrippina lába érintette a most száraz, akkor még zöld gallyat. Atlétikai gyakorlatoktól edzett teste könnyedén, gyorsan kúszott egyre feljebb. Leült a fal tetejére. A hatalmas kert mint ezüst varázstenger terült el előtte. A bokrok, a fák árnyékában, a fények és árnyak mesés mozaikján néha léptek zörrentek. Csend lett. Elfojtott kacagás vibrált. Vidám sikoly röppent. Aztán újra minden elmerült a kékesfekete árnyék mélyében.

Epycharis átnyúlt a másik fa éppen olyan kikopott ágaihoz. Ahogyan befelé kúszott, fedetlen teste meztelenséggel derengve merült fel a holdfényben, néha fokozatosan süppedt az árnyék kékesfekete mélységébe. Megállott. Figyelt. A bokrokat kerülgetve siklott előre.

- Kinek a szeretője vagy? - hallatszott közvetlenül mellette, mintha a hatalmas, ezüsttajtékos bokor szólalt volna meg. Epycharis könnyű szarvasugrással siklott oldalt.

- Luciusé - mondta gyorsan. Arra gondolt, hogy most idegen férfi látja meztelenségét, és elpirult a homályban.

- Melyik Luciusé? - hallatszott közelebbről, de senkit sem látott maga mellett. Azt hitte, varázslatot hall.

- Ne törődj vele! - kiáltotta halkan, élesen, és futásnak eredt. Kúp alakú melle alig észrevehetően meg-megrezzent. Mögötte léptek zörrentek, aztán elmaradtak.

A leány átrohant a tisztáson. Káprázó szeme előtt alakok bukkantak fel a fények és árnyak mélységéből. Megtorpant. Várakozva körülpillantott. De semmi sem mozdult. A leskelődő, ugrásra kész alakok ismét széthullottak fényekre és árnyakra. Mélyet lélegzett. Jobb melle hozzáért egy hűvös, harmatos fatörzshöz. Összerezzent. Halkan, csiklandósan felnevetett.

Valahol egészen közel kythara pendült. A hangok felszökkentek, mint a holdfényes tisztáson táncoló ezüstlábú najádok, lehullottak, mint a hullócsillagok. Széles szárnyakkal viharzottak fel. A húrok pengéséből halk dal emelkedett.

A leány önkéntelenül előrenyújtotta finom, ízes nyakát, melyen még ott parázslott Galba csókjának nyoma. Figyelt. A dallam erősödött. Kellemes, lágy, de mégis férfiasan érces hangon énekelt valaki. Epycharis úgy érezte, ez a hang ismerős. Az emlékeiből hullámosan, lassan merült fel a kép: a lakoma... Claudius hosszúkás, ráncos tudósarca.

Egy vörösesszőke hajú suhanc dalolt, kék szemében zavar és mohó dicsőségszomj. Úgy érezte, a sors egyszerre nyitja meg előtte a diadal és az élet kapuját. Vadászláz didergett át rajta. Lábujjhegyre állott, visszafojtott lélegzettel tett néhány lépést. A nagy virágos bokor fekete függönyként emelkedett. Előtte, a zenit felé törő telihold fényében, vékony pálmatörzshöz támaszkodva egy férfi állott. Fejét hátravetette. Vörösesszőke haja tompán csillogott a hold fényében. Férfias, szabályos arcán a dal áhítata látszott. Ahogyan ujjai olykor végigfutottak a kythara húrjain, gyűrűi sziporkázva fel-felvillantak. Epycharis lényén átsuhant a diadal és a meglepetés. Lassan a hajához nyúlt. Ha a dalt befejezi... - cikázott át agyán, és tudta, hogy midőn utolsó pendül a kythara, tőre a zsarnok nyakába merül.

A dal elhalkult.

Epycharis lassan, ritmikusan úgy nyúlt fel, mintha a haját igazgatta volna. A gesztenyebarna fürtjei közül felbukkanó tőrpenge villanása olyan volt homloka felett, mint a halálos bátorság csodás koronája. Ahogy halkult a dal, hosszú, fehér keze lassan emelkedett fel.

Az énekes ismét hátrahajtotta vörösesszőke fejét. Arcán a harmónia szomjúsága látszott. A tőr árnyéka el-elsiklott lehunyt szeme előtt, és átvibrált a nyakán. A leány, aki a háta mögött állott, most úgy hajlott feléje, mintha csókra várna, és csak a felemelt kezében halványan csillogó penge hűvös sziporkázásában rejtőzött a halál.

A dal újra erősödött. A dallam varázssugallatként emelkedett az égbolt felé. A leány érezte, hogy a dallam átrezdült lelkén. Kereste a dallamban a rettentő bűnös véres árnyékát, az ének mélyén rejtőző bánatot vagy a kegyetlenség érdességét. A démoni hűvösséget, a vergődő vívódást, de csak a kristálytiszta dallam hullámzott előtte áttetszően csillogva, mint a patak, mint a lombok kékezüst szikláján behulló holdfény.

Agyán kétség siklott. Valóban ő az? Az anyagyilkos? A zsarnok? A caesar? A világbirodalom ura? Itt? Így? Egyedül? Vagy talán csak az udvari kórus valamelyik énekese, aki az alkotás olümposzi kényszerének engedelmeskedve dalol?...

A fiatal, tiszta férfiarcot nézte, melyet elöntött a dallamban a magasságok felé törő lélek. A melle egyenletes hullámzásából, a lélegzetvétel szabályos módjából látta, iskolázott énekes áll előtte. Az arca ismerős volt, de mégis ismeretlen a holdfény, a dallam áradásában. A fenséges büntető igazság tudata egyszerre elhalványult a dal hullámaiban. Igen... Ez ő, de mégis... Mily rettenetes lenne, mily halálosan nevetséges, ha mégis mást sújtana le a tőr...

Leengedte kezét. A dal betöltötte lényét, s az énekes, mint gőgös varázsló, behunyt szemmel, néha alig észrevehetően meg-megmozdítva fejét, dalolt tovább.

Hirtelen kinyitotta szemét, és a feltörés hevében fordult oldalt. A leány sudár, fedetlen, asszonyosan arányos, testgyakorlásban edzett alakja önkéntelenül visszarebbent. Kezét hátrakapta. A férfi elhallgatott. Úgy nézte a leányt, mint varázsló a teremtményét.

Úgy érezte, ifjúságot, olümposzi meztelenséget derengő teste dalából, holdfényből, lénye kisugárzott erejéből lett.

- Milyen szép vagy... - suttogta áhítatosan. - Valóban látlak, vagy...

Epycharis nagy, szürke szemében zavar volt.

- Valóban...

A férfi ajkán mosoly rezzent.

- Hozzám jöttél?

A leány nem látta tekintetében a gyanakvást, a zsarnok hűvös óvatosságát, és még jobban zavarba jött.

- Hozzád... Te vagy az ifjú caesar?

Lucius lehajtotta a fejét:

- Igen.

Csend lett. Epycharis keményen megmarkolta a tőrt, de a kristálytiszta dallam ott zengett lelkében, és a gondolat megtelt harmóniával. Érezte, hogy most nem tud sújtani. Messze még a hajnal... - jutott eszébe. Látta, hogy a férfi lehajtott fejjel áll, és gyorsan csúsztatta vissza dús, szétomló hajfürtjei közé a tőrt. Aztán kapkodva igazgatta a fésűket.

- Hallottam dalodat, s belopóztam, hogy láthassalak - habozott. Érezte, hogy erőt kell gyűjtenie ahhoz, hogy karja újra megragadja a tőrt. Emléket, vádat keresett, amelytől újra megtelik a lelke tiszta, fenséges, bosszúálló, pengét villogtató igazsággal.

- Oly sok rettentő dolgot mesélnek rólad a városban - szólt lassan, és ösztönös, szemérmes Aphrodité-tartással hajtotta ágyéka elé kezét. - Igaz, hogy megölted anyádat? - a férfi közelebb lépett.

- Csak megakadályoztam, hogy anyám megölje a fiát. Helyette vállaltam a legrettentőbb bűnt. Néha úgy érzem, ez önfeláldozás. Hiszen ő örök nyugodalmat nyert, és én örök bűnhődést.

Egymás mellett állottak. Epycharis érzékeny füle nem hallotta a férfi gőgös beszédében a latin érdességet. A régi hellén tragédiák lehelete átzendült lelkén.

- S nem üldöznek a bosszút álló erynnisek?

Lucius gondolkozott.

- Milyen szépen beszélsz görögül - mondta elismerően. - Athéni vagy?

- Persze...

- Szóval semmiféle lelkiismeretfurdalásom nem volt. Nem is hiszem, hogy akár az istenek, akár maga az anyám elítéli tettemet. Hiszen most már tudja, hogy bűnt elszenvedni jobb, mint elkövetni. De különben is a hatalom démoni örvényében elporladnak az anya és a fiú fogalmak. Később Burrus és Seneca is azt mondották. A nép rettentően gonosznak tart, ha nem lesznek lelkiismeretfurdalásaim... Erre többek előtt kijelentettem, hogy anyám szelleme kísért, és égő fáklyákat látok a homályban. Úgy látszik, ez idézte fel a titkos erőket, s most valóban látok olykor fáklyát a homályban. De ha dalolni kezdek, megtisztul minden előttem. A lelkem könnyű lesz, csillogó, mint az a pára ott, és kilebben a démoni körből. - Hangosan köhintett. Ujjai végigsiklottak a kythara húrjain. - Tudod azt a déloszi dalt a hűtlen hajósról?

Epycharis zavartan hallgatott. Messze még a hajnal... - csendült fel lelkében ismét a mentegetőzés. A férfi lekanyarította bő, könnyű palástját a magas fűbe. Leült. Térdére tette a kytharát és intett:

- Ülj le, athéni leány...

Epycharis lassan leült. Combjai ezüstfehéren villantak a holdfényben. Tömör, kúp alakú melle alatt kicsiny árnyék rejtőzött, mint zárt virágkehelyben billegő selymes, fekete szárnyú lepke. Kezét úgy hajlította előre, hogy elfedje az ölét. Felvetett fejjel nézte a hold előtt sikló fellegeket, mintha jelet várna, aztán nagy, piros ajkáról felzendült a dal. A férfi ujjai alatt meg-megpendült a kythara.

Borszínű tengerként, szélesen tárul az égbolt,
Árbocként feszülnek a nyúlánk pálmák,
Ezüstgályaként lebeg a hold,
És a hűvös hullámból nagy tüzekre szomjúhozva
A mélység csillagszemű leányai merülnek fel,
Ha zeng a nászra mohó hajós dala...

Úgy érezték, az ének varázslatként borul reájuk. A férfi keze úgy emelkedett fel, mintha ismét leereszkedne a húrokra. Aztán lassan fonódott a leány dereka köré, arca egyre közeledve Epycharis arcához. A dallam kihunyt csókja alatt. Csend lett. A férfi érezte a leány fedetlen testéből áradó nászhívást. Az ajkuk szétvált. A leány hátravetette fejét. Ajkán újra felzendült a dal. Két karját úgy tette a férfi vállára, mintha visszatartaná magától. Hátrahajlott a szorítás alatt. Érezte mellein forró, lassú, perzselő csókjait. Félig behunyt szeme előtt a tisztáson vibrálva lebbentek a hirtelen gyűlt különös, aranyos fények. A férfi ajka lejjebb siklott, és harapós, erős csókkal véste meg-megremegő, ívben feszülő derekát. Hirtelen csapott át rajta forró borzongás. A dallam széthullott halk jajongássá. Elhalt, összefonódott testük nász előtti küzdelmében ott lüktetett a gondolatot perzselő révület előérzete. Messze még a hajnal...

A leány asszonyosan arányos, izmos atlétateste egyszerre olyan hévvel tárult a nászra, hogy a térde a feléje hullott kythara húrjait érte. A nász előtti küzdelem lepkesurrogásként rezzenő zaja közé halk, hívó pendülés szállott... Lényük összeolvadt a lelkükben még zengő dal ritmusában, és a mozdulatok csak olyanok voltak, mint a ritmus visszhangja az izmok mélyén. Epycharis úgy érezte, testén kicsiny bolygótüzek lobbannak, betöltik lényét. Táguló szeme előtt aranyos színű lángokká váltak a hold körül felvonuló hosszúkás fellegek. A lombok között mintha piciny szikrák cikáztak volna. Hátravetette fejét. Szétbomló hajfürtjei közül hangtalanul csúszott a köpeny ívben gyűrődő ráncaira a tőr.

A férfi mohón tört feléje. A feléje ívelő leánytest meztelensége dallammá vált lelkében. Harmonikus rezgésekké. Érezte tomboló és mégis szűzies hevében a tovaszállott éneket. Szeme előtt a fűben megcsillant valami... A leány gesztenyebarna hajfürtjei néha elborították, s ilyenkor a csillogás kihunyt, aztán oldalt vetődött Epycharis feje, és az érces, hűvös csillanás ismét előtűnt. A révület izzó köde elborította szemét. Vörösesszőke feje úgy ereszkedett a leány vállára, mintha láthatatlan tőr érte volna szívét. Csend lett. A mozdulatok trillája elhalt a csodás nyugalom fuvallatában. Aztán fokozatosan, mintha messziről közeledne, egyre tisztábban csendült.

Lucius a leány vállához szorította orcáját. Sóhajtott. Anélkül hogy fejét felemelte volna, oldalt tekintett. A takaró szélén, a leány szétbomlott gesztenyebarna hajfürtjei között ezüstösen csillogott a tőr pengéje... A nász utáni nyugalom fekete taván csak olyan volt a haláltudat, mint a hulló csillag gyorsan tűnő fénye. Elmosolyodott. Agyában néhány udvari pletyka, vidám történetek emléke rezzent.

- Mi a neved, athéni leány? - kérdezte suttogva. Sokáig csend volt. Aztán a nagy-nagy nyugalom taván túlról szállott a suttogás:

- Epycharis...

Lucius a tőrt nézte, mintha villanásából olvasná a nevet.

- Ugye, te Servius Sulpicius szeretője vagy?

Epycharis hallgatott. Vállat vont:

- Igen.

Lucius úgy emelkedett fel, mintha új nászra borulna, és a leány szemébe nézve, kérdezte:

- Ő biztatott, hogy ölj meg?

Epycharis arcán átrezzent a zavar. Hirtelen eszébe jutott valami: oldalt pillantott. Látta a tőrt, és úgy nyúlt feléje, mintha a hajából kihullott hajcsatot szedné fel. Lucius megfogta a kezét:

- Ne... - hangjában nem a halál rettegése remegett. Hirtelen érezte, hogy valaki megáll mögötte. Csak a tőr csillogott megcáfolhatatlanul az összegyűrt takaró szélén.

- Kerestelek, caesar... Rettentő aggodalomban kerestelek - hallatszott lágyan. Poppaea arca merev volt. Fehér, fátyolkönnyű ruhája, melyet esténként vett fel, mielőtt átjött volna a caesar hálótermeibe; összeolvadt tejfehér bőre derengésével, és könnyű ezüstködként gomolygott csípője, melle körül. Sötét hajából tompán, de igaz kozmikus csillagokként sziporkáztak a gyémántfejék drágakövei. Ajkán alázatos mosoly volt. Csend lett. Mindnyájan hallgattak. Lucius csak most engedte el a leány kezét, és hirtelen mindenről megfeledkezve - a hűtlenségen ért szerető ősi riadalmával - kiegyenesedett. A leány gyorsan, ruganyosan pattant fel. Poppaea mereven nézte a takaró szélén heverő tőrt.

- Rettentő veszély... caesar. Rettentő veszély... Gyilkos leskelődik nyomodban. Óvd magad. - Szavaiban hűvösen pendült a valóság. Lucius most komorodott el. Ajka úgy mozdult meg, mintha szólni akarna, de hallgatott. Poppaea feléje hajlott. Ajkán ismét mosoly látszott.

- Az ismeretlenség néha halálos titkot rejt - szók halkan, részvétteljesen -, s a hívei hűsége pótolhatatlan érték annak számára, kire oly sok ellenség leskelődik. Megvallom, a féltékenység is kínzott, amikor kerestelek, indokoltan. De te is láthatod, mi vár reád, ha a művész gondatlanságával veted magad az ismeretlen szerető ölelő karjaiba. - Halkan nevetett. Ahogy hosszú kezével a tőrre mutatott, fátyla szétnyílt kemény, ágaskodó, körte alakú mellei felett. - Kereveted üres volt. Siettem utánad. A sors indokolatlanul kegyes volt. Még élve találtalak...

Lucius lassan füléhez emelte kezét. Hallgass! - akarta kiáltani, de a tőr hűvös csillogása vakította. Behunyta szemét. Epycharis mozdulatlanul állott. Agyában hol fellobbantak, hol kihunytak a gondolatok. Úgy érezte, a caesar másik énjét látja, azt, amely nem csendül a dalban, de ott sziszegett minden gonosztettében, mely valaha is az ifjú énekes nevére hullajtott véres árnyékot, vagy iszonyú suttogást keltett a tömegekben. Ha őt megölöm, egyszerre ölöm meg mindkettőjüket - villant át agyán. A dal zengése helyett kínzó hűvösség töltötte be lelkét. Hirtelen égő, vad szégyen fogta el, hogy akkor kihullott kezéből a tőr, és csak az árnyéka érte a caesar nyakát. Egy pillanatig várta, hogy a férfi szájából elhangzik a lágy, mentő szó, amelyben ott csendül a kilobbant ölelés hangtalan, csak lélekben, csak a hívó sajgással rezzenő izmokban pendülő dallama. De Lucius csak bizonytalan mozdulattal emelte füléhez kezét, és tekintetét mintha betöltötte volna a tőrből kiáradó hűvösség. Ez a hűvösség átsiklott a leány lelkén is: ölni kell... kell... azok miatt, akiknek neve mégis kihull torzuló ajka közül, ha fekete szolgák mutatják be a tortúratudományukat vergődő testén. Ölni kell... Bár még messze a hajnal... Hát lehetséges, hogy ez a sápadtan a tőrre meredő énekes ne hallgattassa el fölényes mozdulattal ezt a mesés szépséggel ragyogó asszonyt, kiben mintha minden megszemélyesült volna, ami itt Rómában a pompát, a fényt, démoni rafinériát, ravaszságot, a cselszövés művészetét jelentette? Poppaea mosolyogott. Halkan, szinte dallamosan köhintett, jelezve, hogy a tétlenség már túl hosszúra nyúlik.

Lucius keze úgy rezzent meg, mintha ismét füléhez emelte volna, védekezve az irgalmatlan, megcáfolhatatlan vád ellen. Egy pillanatig, amely olyan tiszta volt, mint a harmatcsepp, melyben az óriás nap sugarai villódznak, érezte, most... most kellene tenni valamit, egy mozdulatot... szólni erélyes szót, hogy lelkében fellobbanjon a nagylelkűség, a hatalmas, nemes érzések, melyeknek romjai úgy hevertek a hatalom sivatagában, mint márványtemplomok ledőlt oszlopai a homok élettelen tengere alatt. A tőr pengéje szemébe villant. Minden szertefoszlott.

- Ki küldött ide, leány? - hallatszott Poppaea kérdése.

Epycharis villámgyorsan lehajolt. Emelkedő kezében megvillant a tőr. A férfi látta az emelkedő kezét, de nem mozdult. Poppaea halk szisszenéssel ugrott elébe. Görcsös fogással megragadta a leány karját. A tőr éle súrolta keze fejét.

A bokrok megelevenedtek, nyolc-tíz óriás árny rontott elő egyetlen lépéssel a leány felé. Epycharis karjára, vállára, derekára, lábára, egyszerre ragadtak a vaserővel szorító ujjak. Halkan, rekedten felkiáltott tehetetlen haragjában. A tőr kihullott bénuló kezéből.

Poppaea intett. Hófehér csuklóján a két vaskos karperecen át, mint új ékszer, harmatozott a vér sötét bársony, vékony csíkja.

A leány alakja elsodródott a bokrok között.

Egyetlen hang sem hallatszott, csak az óriások lépte dobbant egyre halkulva, mintha mesés, roppant démoni paripa ragadná el a messzeségbe a nagy, szürke szemű, gesztenyebarna hajú athéni leányt. Lucius mozdulatlanul, bénultan állott. Poppaea lehajolt. Lassan felvette a tőrt, és két ujja között fogva a penge hegyes végét, nyújtotta a férfi felé. Lucius egyszerre látta a penge hűvös csillogását és az asszony fehér csuklóján húzódó keskeny vércsíkot. Poppaea duzzadt, piros ajkán gőgös, diadalmas mosoly volt.

- Eléd állottam, amikor a tőr lesújtott. Tedd el emlékül! - Halkan nevetett. - Íme, a vérem. Néhány csepp csupán, de érted hullott. Ezt kevesen mondhatják... ízleld meg... - Előrenyúlt, és odadörzsölte illatos, virágfinom csuklóját a férfi ajkához.

*

A palota pincéjében hűvös volt, és Poppaea, aki most súlyosabb selyemknymationt viselt, mintha utazni akarna, örült, hogy melegebben öltözött fel.

Egymást nézték. A leány a falhoz láncolva egyenesen, mozdulatlanul állott, mintha nem érezte volna sem a hideget, sem a rozsdás, nehéz bilincsek súlyát. Fedetlen, hibátlan testén csak itt-ott húzódott egy-egy karcolás vagy a hóhérok szorításának kék foltos nyoma. Poppaea pontosan mérlegelte a leány arckifejezését, nagy, szürke szemének tekintetét. Értelmes... nagyon értelmes... s ezért felette veszélyes. Akkor úgy kell lesújtani, mint az istenek: önmagát pusztítsa saját értelme által...

- Persze, azt hiszed, leány, én vagyok a gonoszság az ifjú caesar mellett. Ha én nem jöttem volna, a nászra gyúlt tűz talán még a tőr villanásában sem hunyt volna ki a te s a caesar szívében. - Tagadólag rázta fejét, és kesernyésen elmosolyodott. - Hidd el, bármely földi nő szerencsésebb, mint én, mert valóban rettentő bűnökkel terheltem meg lelkem, hogy megőrizzem a caesar szerelmét. Nem őt mentettem meg akkor, hanem téged. Ez volt életemnek talán egyetlen, előttem megmagyarázhatatlan nemes cselekedete.

A leány nagy, szürke szemében közöny volt.

- Nem sújtottam, amikor sújthattam volna. A többi mindegy. Tudtam, ha tőröm a zsarnok szívébe fúródik, a praetorianusok felkoncolnak. A halál ösvénye azokhoz vezet, akiknek lángelméje felém csillogott évezredek homályán át.

Poppaea elmosolyodott.

- Oly szépen beszélsz Hellász nyelvén, hogy a Dionüszosz-színház színpadán tapsot aratnál. - Koromfekete, keskeny szemöldöke felívelt. - De vigasztalódj. Könnyű, gyors halált hoztam neked. Persze, szeretném, ha vallomásodban néhány ellenségem nevét említenéd meg.

Epycharis elfordította fejét. Tiszta, hellén arcéle nemes domborműként rajzolódott a börtön fakó falán.

- Ártatlanok nevét? Elég ha sajnállak züllöttségedért, zsarnok ágyasa. Vagy talán azt akarod, hogy meg is vesselek?

Poppaea figyelmesen, nyugodtan nézett rá.

- Nem ártatlanok. Ez a palota vesztőhely, színpad, cirkusz arénája és egy parázna isten temploma egyszerre. Gyors halált vársz? Nem... Te bátor vagy, tiszta, nemeslelkű, de értsd meg, minden udvari párt így mondja, hogy ellenségeire hullajtson e vád halálos árnyékot. Új és új vallatások rettentő kínjai következnek, ahogy az egyik vagy másik hatalmas udvaronc cselszövése bontakozik ki. - Látta, mint ömlik el a kétségbeesés sápadtsága a leány arcán. Lassan bólintott. - Gyorsan ölő mérget és egy övet hoztam neked. Gondold csak, ha a mérgezés kiderülne, ez vád ellenem, hiszen az kívánja gyors halálodat, ki fél a vallomástól.

Újra nevetett. Legyintett. Vállat vont. Aztán mosolyogva emelte fel finom, hosszú ujjú kezét.

- Míg a méreg eléri szívedet, hurkold nyakadra ez övet. Ez közönséges halál látszatát kelti, így mentve leszek a vádtól s te a kíntól.

Epycharis mereven nézett az arcába.

- Ki árult el engem? - kérdezte halkan, mintha nem hallotta volna a másik asszony beszédét. Poppaea arcán öröm rezzent. Előrehajolt. Aztán az ajtó felé kémlelt.

- Egy régi szeretőm. Már-már megölettem, mert sokat tudott, látott, és árthatott is. Ő küldött téged a palota kertjébe, hogy halálba kényszerítse Servius Sulpicius Galbát, akit versenytársának tart a hatalom birtoklásában, ha Nerót lesújtja az összeesküvők keze... - Hangja halkult.

Epycharis nagy, szürke szemében csodálkozás gyűlt.

- Afranius Burrus?

Poppaea kicsi kobrafeje úgy mozdult, mintha marásra csapna le a másik húsába.

- Ha így elárult téged, mennyivel könnyebben árulhat el féktelen féltékenységében engem, ha egyszer gyógyultan lép ki a kertész lakból, s engem mint a caesar hitvesét lát? - kezéből vas íróvessző bukkant fel. - Írd fel a nevedet oda, a falra... a holtod megcáfolhatatlanul pecsét lesz a vádiraton.

A leány úgy hajtotta le fejét, mintha elmerült volna gondolataiban.

- És Galba? - kérdezte egyszerre. Poppaea nevetett.

- Ha akaratom szerint cselekszel, én is teljesítem akaratodat.

Epycharis keze megmozdult. A lánc tompán megcsörrent.

- Menjen vissza Hispániába proconsulnak...

Poppaea bólintott.

- Íme a méreg... s az öv...

*

Lucius hallgatta az asszony szavát, és úgy érezte, a hatalom roppant hűvös sivatagként borít el mindent körülötte. Afranius Burrus, a leghűségesebb, Afranius Burrus, ki vele volt a legnehezebb napokban... abban a szörnyű időben, amikor a rettentő anya nyúlt feléje hatalmas, irgalmatlan kezével, és lelke gyerekes rémülettel vergődött az anya árnyékában...

- A sors kegyetlen tragédiája, hogy mindig a leghűségesebbek részéről ér a legádázabb árulás - mondta fojtottan. Sima, ifjú arcán öreges ráncok siklottak. Orrcimpái sírósan megremegtek. Poppaea sóhajtott.

- Igen, caesar, éppen ezért, hogy engem ne illethess e váddal... - egy kicsit hallgatott, aztán újra halk sóhajjal mondta: - Elhagyom Rómát.

Csend lett. Lucius riadtan feltekintett.

- Mit? Te? - kérdezte értelmetlenül. Szemében őszinte rettegés volt. Az asszony eltakarta arcát, hogy elrejtse ujjongó örömét. Rövid ideig hallgatott, köhintett, próbálgatva hangját, nem csendül-e benne a diadal.

- Éveken át voltam ágyasod, caesar. Vállaltam szerelmedért a tömeg pletykáit, sziszegő vádaskodását, az ostobák röhögését. Most véremet hullajtottam érted. Megtettem mindent, amit egy nő csak megtehet. Engedj el. Hadd menjek férjemmel... messze... messze... míg elcsitul a pletyka, a vád, a röhej.

Lucius úgy simított végig homlokán, mintha szédelegne. Arca sápadt volt, ujjai tanácstalanul végigsiklottak az asztalon heverő kythara húrjain. A terem csendjében fájdalmas, riadt hangok röppentek. Felkelt. Nem mert az asszonyra nézni, hogy az ne lássa szemében a megdöbbenést, a könnyeit.

- De... de... hát... hová akar menni a férjed? Ez érthetetlen. Ez valóban indokolatlan.

Poppaea kékesfekete szemében egy pillanatra újra megcsillant a diadal.

- Most beszéltem meg szenátor barátaimmal, hogy proconsulként provinciát kapjon. Micsoda pihenés Róma után. Úgy vágyódom oda! - Hangja valóban vágyakozó, suttogó volt. Hirtelen felkelt. Hófehér, illatos keze a férfi vállára röppent. Hangja megváltozott. Érdes, nyugodt lett.

- Én láttam arcodat, Lucius, mikor arra az athéni leányra néztél... különös arcod volt. Jobb, ha félreállok. Magadban engem vádolsz anyád s most a görög leány haláláért. Úgy érzem, ha én akkor nem jövök, talán sok minden másképpen történt volna. Megyek, Lucius. Nem állok többé utadba. Hisz még meggyűlölnél előbb-utóbb... s természetesen meg is ölnél. Mindent feláldoztam érted. Mindent elpusztítottam magam körül: a becsületemet, a tisztességes hitves nevét, ifjúságom első éveit. Mit adjak még? Búcsúzom, Lucius. - Lassan megfordult. Könnyű, hófehér lába ritmikusan, feltartóztathatatlanul lépett.

Lucius utánakapott. Görcsösen megragadta kezét.

- Ne... ne hagyj el, Poppaea - suttogta gyorsan, rémülten. Az asszony vállat vont.

- Minden tisztességes patríciusasszony követi férjét a provinciába. Már nem jelenhetek meg a cirkuszban sem, hogy a csőcselék ne pisszegjen. Meg is érdemlem. Tűrhetetlen, hogy Othót elárasztják névtelen levelekkel, és felhívják, öljön meg téged, ha helyre akarja állítani a haza becsületét. Suhancok gúnyos epigrammákat firkálnak házunk falára. Nem... nem... Tűrhetetlen és indokolatlan, hogy én... Eh! - legyintett.

Lucius görcsösen kapaszkodott az asszony kezébe.

- Ne... ne hagyj el, Poppaea. Válj el... válj el... és légy... légy a hitvesem...

Az asszony elfordította kicsi kobrafejét. Ahogy a férfi karjai átkúsztak derekán, megremegett, mintha a másik először szorítaná ölelésébe, és Lucius nem tudta, sír-e vagy nevet.

- Halálos veszélyek lesnek reád. S aki melletted él... az a halál árnyékában él - suttogta akadozva. Körülfonta a férfi nyakát két puha, illatos, erős, hófehér karjával, és forró, kivirult ajka úgy tapadt a férfi szájára, hogy Lucius vörösesszőke haja felborzolódott, és feje hátracsuklott.

*

Késő este volt. Marcus Salvius Otho egy ismeretlen Eratoszthenész-kéziratot olvasott a világatomok harmóniájáról. Hanyatt feküdt a széles ágyon, és néha a kertbe figyelt, ahol fel-felsuttogtak a lombok. Ilyenkor mindig azt hitte, Poppaea könnyű, gyors lépteit hallja, ruhája suhogását vagy halk beszédét. Milyen fenséges világerő a gondolat... - siklott át agyán a felismerés. A kert felől sikoly röppent.

- Marcus... Marcus... hát te élsz?! - Az asszony fehér, izmos teste úgy lendült feléje egyszerre az oszlopok sorából, hogy az akragaszi bölcs kézirata félresodródott. Otho érezte, mint fonódnak nyaka köré a puha, illatos, erős, hófehér kezek. Lobbanó örömet, megkönnyebbülést érzett. Könnyű bosszúság fogta el, hogy ennyire örül, ennyire megkönnyebbült, és hogy az asszony ennyit késett.

Poppaea kicsi arca kipirult. A férfi nem tudta biztosan, öröm-e vagy csupán izgalom. Az asszony hosszú csókjában szokatlan forróság perzselt.

- Ó, képzeld... most mesélték Senecánál, hogy... a görög leány, ki - ó, elmondani is szörnyű! - tőrét az isteni caesarra emelte, mielőtt meghalt volna, néhány nevet írt fel a falra... Seneca azt mondja, a te neved is ott volt... Úgy megrémültem... Ó, hogy futottam hozzád...

A férfi elsápadt. Félretette az ágy közepére az elsodort kéziratot.

- Ártatlanságom tudatában... - kezdte lassan. Poppaea leült az ágy szélére. Rövid ideig gondolkozott, hogy a megszokott hitvesi nász előtt vagy utána kezdje-e a döntő támadást. Utána nyugodtabb, fölényesebb lesz... nem esik kétségbe. Az ölelés után a legtöbb férfi legalább egy óra hosszat valójában sztoikus... - határozta el magát végül. Visszaintette az öltöztető szolgákat, akik eléje surrantak a függönyök mögül. Lepillantott. Látta, hogy a saruja vékony, aranyozott szíját nem csatolta fel szabályosan, amikor elhagyta Lucius hálótermét. Hirtelen az ágy alá húzta apró, izmos lábát, hogy a férfi, aki várakozva üldögélt ágyában, ne vegye észre, és féloldalt fordulva, kapkodva oldotta ki a csak sebtében összekötött díszes, kicsiny szíjakat. A piros saru egyszerre surrant az ágy alá gyorsan lendülő lábáról. A ruha félrelebbent.

Poppaea úgy érezte, ezt az utolsó, tomboló ölelést örökké a másik emlékébe vési. Lehajtotta fejét. Sokáig hallgatott. Szeméből most igazán könnyek hullottak.

- Igen... megszerettelek... mert te vagy a tapintat, a nyugalom, a hitves. Tudom, sokat szenvedtél. Sokan gúnyoltak. Tudtad a valóságot.

Köszönöm, hogy úgy fogadtál mindig ágyadba, mint egy férjes asszonyt, aki a férjétől jön hozzád... - Felkelt. Meztelenül, tejfehéren, sudáran állott az ágy másik végén. - De vétkeztél is ellenem, Marcus Salvius. És most nem a szeretőidre gondolok. Tudtad, hogy nekem a hatalom, a fény, az udvari élet lüktetése kell, s mégsem tudtad megszerezni. Ezért... ezért... megyek feleségül ahhoz, aki általam ölette meg az anyját. Ezért egykor megöl engem, mert halálosan gyűlöl... bár nem tud róla. Tudnod kellett volna, hogy ha Agrippina elveszti harcát, te is elvesztesz engem, mert kihullasz a hatalmat birtoklók mindig tusakodó köréből. Melyik provinciába akarsz menni?

Csend volt. Kint már hajnalra ébredezett a kert. Madárdal trillázott. A virágok illata betöltötte a termet. Otho elfordult. Reszkető kézzel felvette az akragaszi bölcs könyvét.

- Mindegy... megyek Britanniába... Az legalább messze van...

Poppaea töprengett.

- Igen, túl messze. Onnan oly hosszú ideig ér ide a levél.

- Akkor Galliába.

- Ott bonyolult dolog a kormányzás, mert a törzsek folyton viszálykodnak.

- Hát akkor Germániába.

- Ott csak jó hadvezérek lehetnek proconsulok. - Aztán hangosan tovább gondolkozott. - Macedónia? Thrákia? Nem, az nagyon vad vidék. Hellász?... Igen, az neked való, de ott meg túlságosan szem előtt vagy... Mintha el sem mennél innen. Kelet? A keleti provinciák után nagy a tolakodás a szenátusban. Afrika? Unalom... Egyiptom? Az ismét csak messze van... - Végre határozottan intett: - Menj Hispániába! Gyönyörű föld. Éghajlata olyan, mint Dél-Itáliáé.

Megkönnyebbülten sóhajtott, mint egy igaz feleség, aki végre megfelelő ruhát vétetett fel férjével. Otho hóna alá vette a kéziratot.

- Kimegyek a kertbe. Tudod, szeretem a hajnali sétákat - mondta gyorsan, hogy az asszony ne vegye észre hangja sírós remegését, és lehajtott fejjel indult le a széles lépcsőkön.

*

...Mint egy elvarázsolt erdő, zeng, zúg, kavarog a roppant kert. A hatalmas urnák fényében táncosok köre kavarog. Az asszonyok, lányok bomlott hajában rózsakoszorú. Kehely csendül. Félig nyílt nedves ajkakon evoé zeng. Sistrumok csengő füzérei pendülnek Dionüszosz Szabasziosz nagy hajú papnőinek csillogó menetében. Fuvola jajongja a révület vidám rettegését, fedetlen, szoborszép testű fuvolás lányok phalloszt simogató, hosszú ujjú, könnyű kezében. Dob morajlik. Bacchus párducbőrös papjai táncolnak. Izisz híveinek sípja ujjong. A Legszilajabb, a Legtitkosabb Istennő rézkorongjai pendülnek. Róma legszebb hetérái táncolják a nászáldozat táncát a nagy tisztáson. Nem ismerik a legnagyobb mámor törvényét, beavatatlanok bár, de csodás testük a szépség, az asszonyi erő karcsú urnája. Vállukon párducbőr lebben. Kezükben thyrsusbot. Hetven nyilvánosház négyezer ifjú leánya tárul ma nászra mindenkivel, ki erős, és addig, míg erős az ölelése, mert előre ajándékozták nekik a szeretők díját a bölcs városi vezetők. A roppant palota minden ablakában fény.

Egyre szilajabban lobban a tánc. Egyre zengőbben száll a dal. Egyre gyorsabban pendülnek a kelyhek.

- Ave Nero caesar! Ave Poppaea Sabina, a legszebb, a legtisztább hitves! - hullámzik a vendégekkel zsúfolt száz termen át a kiáltás. Poppaea nagy, kékesfekete szemében olümposzi diadal és olyan őszinte szemérem, mintha most várná az első nász éjszakáját. Hófehér, virágillatú bőrére könnyű, rezes árnyalatot vet az urnák fénye. Gömbölyű vállán bíborpalást. Sötét fürtjei között roppant gyémántok csillagzata pompázik. Finom, rózsaszín orrcimpái meg-megremegnek. Lucius sima, ifjú arcán a szerelem könnyű kábulata. Néha odahajtja vörösesszőke fejét az asszony tömören felmeredő, körte alakú melleihez, és lassan mozduló ajkáról alázatos dicséretet suttog. Poppaea nevet. Érzi, hogy szépsége betölti a lelkeket, ott fénylik az urnák lángjaiban, szikrázik az ezer meg ezer vendég szemében. A legyőzöttek árnyai szétfoszlottak a fényben, és a holt ellenségek emléke csak olyan, mint a diadalmi jelvény a bajvívó pajzsán, az elhullott gladiátor vére a kard pengéjén.

- Ave! Ave! Üdv a legtisztább hitvesnek! A szépséggel ékesnek!

A vendégek tömegéből lassan merült fel egy kerek, meghatározhatatlan korú női arc. Fekete-fehér kockás ruha lebbent. A varázslónő előtt szétnyílt a sokaság. A vendégek elfordítják arcukat, hangos vidámsággal - mintha meg is látnák őt - húzódnak el útjából.

Locusta megállott Lucius előtt, aki lanttal kezében, szőke fején nagy diadalkoszorúval haladt a rivalgó sokaság között Poppaea oldalán.

- Caesar... a leghűségesebb a hűségesek között szólni akar hozzád.

Lucius vidám, sima arcán figyelem volt. Kevés bortól, a mellette lépkedő asszony szépségétől mámorosan hirtelen nem értette meg, kiről beszél a varázslónő, aztán nőiesen piros ajkán mosoly rezzent.

- Olümposzi pillanat ez, Locusta - mondta. - Hirtelen eszébe jutott, hogy az athéni leány, aki állítólag övvel fojtotta meg magát, Afranius Burrus nevét írta fel börtöne falára. Mindenki tudta, hogy a volt testőrparancsnok hosszú idő óta szinte teljesen egyedül fekszik a kertilakban, s így a vád bebizonyíthatatlan, de a császár mégis idegenkedve, elutasítóan emelte fel rövid ujjú, puha kezét:

- Majd később... izenje meg kívánságait. Teljesítem.

Locusta arca mozdulatlan volt.

- Óvni akar, retteg érted. Álmában árnyat látott, mely utadba hullott. S tüzes lovasokat Róma felett.

A császár közelebb hajolt, hogy a vendégek újra és újra felharsanó ovációiban is hallhassa szavát.

- Most a kertben énekelek. Aztán lehet, hogy elmegyek a kertészlakba.

Bólintott és előreindult. Poppaea megragadta a varázslónő kezét. Nem nézve rá, hullajtotta duzzadt, piros ajkáról gyújtó, csillogó mosolyát a rivalgó, tarka vendégsereg felé, mint amikor a diadalmenetet tartó hős szór aranypénzt az őt ünneplő sokaságra.

- Locusta... félek... Cselekedj... - mondta gyorsan, és csak szemében rezzent rémület. - Féltékenységével akár magával együtt ránthat le engem is a pusztulásba... Siess, Locusta...

*

A kertészlak nyitott ablakain zengve áradt a roppant lakoma zaja, és Burrus, aki mozdulatlanul feküdt ágyán, úgy érezte, a ciprusok sötét sora felett lebegő óriás holdkorong pendül a Legszilajabb, a Legtitkosabb, a Legmeztelenebb Istennő láthatatlan, puha, parázna kezében. Megsápadt, furcsán megifjult arca komor volt. Egyik kezéről már lekerült, a másikon erősen megvékonyodott a kötés. Mereven, mintha jelet várna, nézte a súlyosan behulló keskeny holdsugarat, mely áthatolt a ciprusok lombjain. Messziről zengő hullámverésként erősebben csapott fel az ünnep ezer hangja. Halk vagy rikoltó dallammá vált. Hirtelen csend lett. Olyan csend, mintha teljesen néptelenül aludná a holdtölte varázsálmát a roppant kert. Aztán egyetlen kellemesen lágy, de mégis férfiasan érces hang csendült fel, és a keskeny holdsugár húrként rezzent meg.

Egy pillanatig azt hitte, a szeme káprázik, aztán mintha nagy, fehér lepke lebbenne feléje. Érezte a csodásan ápolt asszonytest könnyű virágillatát. Ajkára mohó, forró, ismerős csókkal borult a meg-megremegő asszonyszáj.

- Ó, Afranius... elszöktem hozzád - suttogása perzselte fülét, torka összeszorult. - Az életemet kockáztatom, de eljöttem. Hiszen csak hozzád vagyok hűséges... csak téged vártalak...

A férfi mozdulatlan arccal hallgatott. Az asszony puha, illatos, hófehér karjai úgy kúsztak testén, mintha mindjárt ő borulna reá különös öleléssel.

- Afranius... Oly nagyszerű férfi vagy. Olyan erős, olyan féktelenül heves. - Orcájával a praetorianus vezér orcájához simult. - Most mégis... kérlek. - Egy pillanatra elhallgatott, aztán szinte együgyű, asszonyos kérleléssel, mosolyt keltő, gyerekes makacssággal ismételte: Kérlek... halj meg... halj meg...

Burrus ajkán valóban megrezzent a gúnyos mosoly.

- Miért? - kérdezte röviden. Arcuk egyforma ezüstmaszkként meredt egymás felé a takaróról visszaverődő holdsugár szerteömlő derengésében. Poppaea ajka sírósan megrezzent.

- Úgy félek tőled, s úgy szeretlek. Rettenetes lenne, ha nekem... kellene... téged... - hangja akadozott. A férfi halkan nevetett.

- Félsz? - kérdezte szinte vidáman. - Látod, én nem félek tőled. Az egyik kezemről már lekerült a kötés, de katonapajtásaim, akik itt mulatnak a lakodalomban, figyelik a kertilak környékét. Bérgyilkosaidra meglepetés várna, ha ellenem törnének.

Az asszony kezét tördelte.

- Ó, Afranius, Afranius! Meg kell értened, értsd meg, félek tőled! Te, aki elárultad Epycharist, te, aki annyit tudsz rólam, bármely pillanatban tönkretehetsz. Ha nem lennél szerelmes belém, akkor talán életben maradhatnál, mert értelmed erősebb lenne, mint a bosszúvágyad. De így rettentő féltékenységedben... mint őrjöngő, mindent összetörhetsz.

Csend lett. A praetorianus vezet most érezte először, hogy a halál árnyéka rávetődik.

- Nem értelek, Poppaea. Eddig nem voltam féltékeny sem férjedre, sem szeretődre. Hogy meg akartam ölni mind a kettőt? Persze... Miért ne tenném meg, ha megtehetem.

Az asszony hófehér teste mint sziklát porlasztó ezüstláng kígyózott a praetorianus vezér széles mellére.

- Ó, Afranius, drágám... Hát te ne tudnád, hogy mint a császár hitvese nem tudnék többé hozzád járni? Akkor más volt. Szeretőmnek azt mondtam, a férjemhez megyek vissza, s a férjem semmit sem kérdezett, mert tudta, hogy a caesarnál vagyok. De most más... S te ezt nem tűrnéd el: a császár hitvese lettem. Mit adhatsz nekem többet? Ó, Burrus, halj meg... halj meg szépen, önkéntesen, úgy, mint a hősök... - Hallgatott. Aztán gyorsan, halkan kimondta: - Tudod, hogy az athéni leány mielőtt megfojtotta volna magát, a te nevedet írta fel a börtön falára?

A praetorianus vezér összerezzent. Hallgatott. Kint hullámzott, zengett az ének.

- Remélem, elmondtad a caesarnak, hogy én lepleztem le előtted az összeesküvők tervét? Galba is hallotta?

Poppaea lassan, tagadólag intett fejével.

- Nem... Epycharis csak a te nevedet írta fel, mielőtt végzett volna magával.

A praetorianus vezér vállat vont.

- Mindenki tudja, hogy senkivel sem érintkezem, s a leány az öreg Galba szeretője volt.

Poppaea összetette kezét.

- Ó, Afranius, ne vitázz... halj meg! A caesar mindjárt befejezi az éneket és idejön. Siess... siess...

Hirtelen oldalt nyúlt az asztal felé. Kezében ezüstkehely merült fel a homályban. Amikor előrenyújtotta, és a kehely a holdsugárba ért, a szoba egyszerre megtelt ezüstös világossággal. A kehely szinte légiessé válva a fényben lebegett a férfi előtt. A praetorianus vezér arcvonásai tisztán rajzolódtak ki a homályban. Halkan nevetve csóválta fejét.

- Hogyan vélhetsz oly együgyűnek, hogy iszom belőle, ha egyszer nem akarok meghalni ma éjjel?

Poppaea csodálkozva vonogatta vállát.

- De Afranius... Én éppen ezért jöttem hozzád, hogy önkéntes halálra kérjelek. Ha meg akarnálak ölni... - A másik kezével meghatározhatatlan mozdulatot tett. - Ez mesésen finom lakodalmi bor. Sok száz évesnek mondják. Azért hoztam, hogy bátorságod legyen a tetthez. Add nekem nászajándékul az életed. Ez oly férfias, oly hozzád méltó...

A férfi mereven nézte a kelyhet. A bor kellemes illata ott lebegett a levegőben.

- Igyál belőle...

Az asszony engedelmeskedve bólintott. Lassan ajkához emelte a kelyhet. Bársonyos torkán megrezzent a nyelés. A férfi élesen figyelt. Előrehajolt. Orcájuk összeért.

- Még egyszer...

Poppaea kislányosan fontoskodó arckifejezéssel újra ivott. Oldalt pillantott. Kinyújtotta apró nyelvét, és mint tejfelt lakmározó kiscica, kóstolgatta a bort. A férfi komoran elmosolyodott. Átvette a kelyhet. A régi, valóban fejedelmi ital illata megrezzentette orrcimpáit.

- Dionüszoszi bor - mondta szakértelemmel. Óvatosan, alig nedvesítette meg ajkát. Az asszonyt figyelve várt, de Poppaea kicsi arcán nem rezzent sem türelmetlenség, sem izgatott várakozás. Az ital csodás ízében nem rejtőzött idegen árnyalat. Sután megemelkedve, újra ivott. A másik, bekötött karjára támaszkodott, és fájdalma hirtelen sajgott fel. A félelem, hogy megerőlteti a már-már összeforrt csontokat, átrezzent rajta. Gyors mozdulattal oldalt nyújtotta a kelyhet úgy, hogy az ital néhány cseppje az állára hullott. Visszahanyatlott. Az asszony föléje hajolt.

- Szegény... szegény Afranius - duruzsolta, és újra odadörzsölte orcáját a férfi arcához. - Jaj! Le is öntötted magad egy kicsit. Na, majd mindjárt letörlöm, így ni... - fehér, illatos, puha kezében kicsi, tarka kendő lebbent. A praetorianus vezér érezte, mint simul a selyem az ajkára... Mélyet lélegzett. Halkan tüsszentett. A könnyű kendő újra végigsiklott félig nyitott száján, szemén. A lágy érintés ismét csiklandozva, félig nyitott ajkát érte. Újra tüsszentett.

- Kitűnő bor - mormogta, és elhárította az asszony illatos kezét. Fekve oldalt nyúlt. Erőlködve felemelte fejét. Újra ivott. - Ó, Afranius... Afranius... - dorombolt mellette Poppaea suttogása. - Úgy félek tőled. Tudom, hogy őrjítően szeretsz. - Ajka rásimult a férfi szemére. Balkarja átkúszott a praetorianus vezér nyakán. Jobb keze lágyan, könnyű, ritmikus mozdulattal - mint a lebbenő lepke - egy pillanatra megtorpant a kehely szélén. A hosszú, finom ujjak közül - mint szétnyíló virágszirmokból a virágpor - gomolygott valami, és szállott le a bor még átlátszó felületére.

Csend volt. Burrus hirtelen érezte, hogy ajkán különös szomjúság ömlik el. Megnedvesítette nyelvével. Agyában szétfoszlottak a gondolatok.

- Szomjas vagyok - suttogta akadozva. Az asszony ajka becézve siklott halántékán. Megtámasztotta a férfi fejét. Burrus reszkető kézzel emelte ajkához a kelyhet. Most mohón, minden tartózkodás nélkül ivott, hogy lemossa ajkától a szomjúság szárazságát. Mélyet sóhajtott. Sokáig hallgatott. Agyán - mint fellegek a nap tűnő sugarában - szétfoszlottak a gondolatok. Néha minden világos, könnyű, vidám volt. Nem érzett fájdalmat. De ebben a különös változásban ott rejtőzött valami hűvös tudat s nyugodt megkönnyebbülés. Hallotta az asszony suttogó szavát, néha túl élesen érezte mesésen ápolt bőrének könnyű virágillatát. Elmosolyodott. Kinyitotta szemét.

- Bölcs vagy, Poppaea - szólt halkan. Kicsit hallgatott, mert a gondolatait szétfoszlató forróság átcsapott rajta. Aztán, amikor minden világos, tiszta, könnyű volt, hozzátette: - valóban... lemondani nem tudok rólad. A császár hitvese vagy. Tiéd a birodalom. Hiszen Nero neked engedelmeskedik. Határoztam. Szólj Locustának: öljön meg.

Az asszony, aki gyors, apró csókokkal becézte halántékát, fülét, nyakát, egy pillanatra megtorpant. Arcán habozás látszott.

- Már megöltelek... - suttogta lágyan. A férfi arca egy pillanatig mozdulatlan volt. Behunyta, aztán ismét kinyitotta szemét. Tekintetében nem volt düh, csak kíváncsiság.

- A kendőben volt a méreg? - suttogta szinte nyugodtan.

Poppaea bólintott. A hajfürtjei között villogó gyémántok hűvös érintése könnyű borzongást futtatott a férfi testén.

- Igen... és a kehely szárán is. És később, mikor a szemedet becsuktad... a kehelyben is. - Hangja elcsuklott. A férfi érezte, hogy arcára meleg, őszinte könnyek hullanak.

- Lakodalmad napján sírsz... Jó jel... - suttogta mosolyogva. - Eh, Poppaea... Ezt jól csináltad. Hiszen én is sokszor gondoltam a halálra, és olyan megalázó, ha az ember fél, de nem meri bevallani még önmagának sem... Tudja, hogy hazudik, és... dühös tehetetlen... Hát úgysem tudtam volna kardot fogni a kezembe... Nyomorék lettem... Merevek az ujjaim... Ökölcsapásom semmit sem ért volna. Eh... jobb ez így... Áldjon meg téged a párducon járó Dionüszosz, gyönyörű Poppaea. És a Legtitkosabb, a Legszilajabb, a Legmeztelenebb Istennő... - halkan, nyugodtan beszélt.

Sóhajtott. A forró hullámban szétfoszlottak a gondolatok. Tudatalatti türelmetlenséggel várta, mikor árad tovább, de a hullám köddé vált, melyben hűvösen terjengett valami. Hirtelen minden megtisztult, de ez a tisztaság más volt, mint az előbb. Poppaea arcát látta, de ez az arc megváltozott: nem a mesés ápoltság hamvas fehérsége, de a belső tüzek halványsága ömlött el rajta. Ismerős volt és mégis más. Hollófekete haj lebbent. Fellegként elnyúlt. Éjsötét szemek kitágultak. Kékes szikra lobbant. Erők örvénye kavargott. Sudár, fedetlen asszonytest kígyózott orgiasztikus táncban, és a holdsugár könnyű fátyolként hol ráborult a nyugtalan alabástromcsípőkre, hol felgomolyodva a lendület hevében, lebbent a gyöngyházkagyló alakú melleknél, melyek között hosszúkás seb körül néhány piciny vércsepp sötétlett. A praetorianus vezér tágult szemmel figyelt. Ó, úrnőm, de hiszen én megöltelek... Ajka nem mozdult, minden már csak rezgés volt és mégis az emberi öntudathoz bilincselt gondolat. Az áttetszően halvány arc közelebb hajolt. A tánc kígyózó ritmusa lelket sodró erőhullámokat keltett.

- Jöjj, szolgálj nekem...

- Szívesen, de miért?

Messalina ajkán, csak a holtaknak hallhatóan, nevetés csendült.

- Mert megbocsátottam neked... s ez tiszta erők forrása...

- S ha nem bocsátottal volna meg?

- A bosszúvágy bénító ködöt lebbent...

A praetorianus vezér elmosolyodott a holtak csak halhatatlanoknak látható mosolyával.

- Megyek... szolgálok neked, míg csak azt a sebet látom két melled között... De adsz-e erőt?

- Az erők kincsesházába viszlek... - zengett a nevetés. A tánc erőörvénnyé vált. A halvány arc megváltozott. Kicsi, kerek, lányosan bájos, asszonyosan mohó lett. A nagy, hosszú pillás szemekben kozmikus értelem csillant.

Az út kitárult...

Poppaea gyorsan megtörölte szemét. Hallotta, hogy Lucius megállott a küszöbön, és feléje siklott. Puha, forró, illatos ujjai figyelmeztetően érték a férfi ajkát.

- Ne szólj - suttogta lábujjhegyre állva. - A derék, jó, hűséges Burrus alszik. Álma mély és nyugodt...

Lucius a halott holdfényben ércesen merev arcát nézte.

- Nyitott szemmel alszik - szólt az enyhén részegek hangos suttogásával, alkalmazkodva az asszony hangjához. Poppaea tiszteletteljesen bólintott.

- Azok, akiknek szívében igaz hűség ég, mindig élnek... s nyitott szemmel álmodják álmaikat.

Lucius hátrapillantott. Fején megzörrent a virágkoszorú. Vállán párducbőrt viselt, kezében thyrsusbotot. A kert közepe felől ezrek ütemes tapsa dongott, aztán harsantak a kórusok: Volumus! Volumus! Neronem juventem lucentem... Neronem dulce canentem...

Lucius megfordult.

- Gyere, Poppaea. Majd szólj Locustának, hogy később eljövök. - Megfogta az asszony kezét, és mindketten gyorsan lépkedtek a bokrok között. A kert tisztásán tarka sokaság zsúfolódott, és a bokrok elmerültek a mindent elözönlő emberárban.

Poppaea megállott a szenátorok csoportja mellett, és előreengedte Luciust, aki lassan haladt a fel-felrivalgó tömeg között, az alacsony emelvényen.

- Úrnőm! engedd, hogy alázatos hódolatomat gyönyörű kicsiny lábaidhoz tegyem - hallatszott mellette halkan, kissé riadtan. - Én, aki az életed legnehezebb harcában melletted állottam, most tiszta, szelíd boldogságtól eltelve látom, mi lett a kócos kislányból...

Az asszony lassan, óvatosan fordította a beszélő felé kicsi kobrafejét. Egy pillanatig udvariasan, közönyös tekintettel nézte a szenátor magas homlokú, nagy orrú, vaskos állú, latin arcát, durva száját, aztán olümposzi vidámsággal, melyen alig észrevehetően sötétlett a kertilakban holtan heverő szerető árnyéka - bólintott.

- Tudom, Aulus Vitellius, te vezetted akkor éjjel, ott Baiae közelében a hadigályát. Afranius Burrus megemlítette, és bátor férfinak mondott. Te leplezted le a gyilkost, akit a démoni nő küldött fia elpusztítására.

Vitellius megvárta, amíg az emelvényen megjelent Lucius alakja, és a felharsanó tapsokban az irigykedve figyelő szenátorok nem hallhatták szavát. Közelebb hajolt.

- Nero caesar mellett állottam a kardommal és elmémmel, amikor sokan félrehúzódtak, engedve a hamis érzéseknek. De valójában akkor is császárné, a te boldogságodért küzdöttem, hiszen tudtam, hogy ez a caesar boldogsága is.

Poppaeának hirtelen eszébe jutott, hogy így, háttal a sokaságnak, a vendégek nem láthatják melleit, arcát, a szenátorhoz fordult.

- Az én boldogságomért? - kérdezte halkan, dallamosan, csak azért, hogy alkalmat adjon a férfinak a további hízelgésre, és további hízelgésekre ragadtassa a többieket is, akik komor méltósággal, rejtett megvetéssel, de cáfolhatatlan rettegéssel néztek hol reá, hol az emelvényen éneklő Luciusra. Aulus Vitellius zömök, vaskos alakja egy pillanatra alázatosan meggörnyedt. Szerette volna, ha bármilyen vakmerő szavára is, de érdeklődés csillanna az asszony kékesfekete szemében, vagy mosoly futna csodásan ápolt, alabástromfehér, ma valóban káprázatosan diadalmas szépséget sugárzó arcán.

- Igen... a démoni anya mellett állottam, míg nem fordult a fia ellen, s megvallom, híres asszonyi ereje, de vakmerősége, makacs célra törekvése is komoly, mély vonzalmat keltett bennem. - Látta, hogy az asszony szemében valóban figyelem és érdeklődés csillant meg. Legyőzötten hajtotta le fejét: - Ő gyűlölt téged, úrnőm, s te olyan gyengének látszottál mellette. Ha olykor lopva néztelek, szívem megtelt tisztelettel és meleg emberi szeretettel. Elfojtottam tehát magamban a démon tüzet, és védelmedre emeltem kardomat. Névtelen csodálóid egyike voltam. S nem vártam jutalmat, amit Burrus kapott...

Poppaea kicsi kobrafeje megrezzent. Szemében fenyegető, hűvös várakozás volt. Mi ez, gúny? Már tudja? - villant át agyán.

- Milyen jutalmat kapott Burrus? - kérdezte, s egy pillanatig tisztán látta maga előtt a kertészlakban heverő halott szerető mozdulatlan arcát. A taps elhalt. Az ének még nem csendült meg. Vitellius alkalmazkodva az együgyű, kinevetett, de ilyenkor még mindig eredményes bókoláshoz, hangos elragadtatással szavalta:

- A legnagyobbat, amit csak az Olümposz adhat: Róma legszebb asszonyának örökké fénylő mosolyát...

Látta szenátortársai szemében az ügyetlen hízelgőnek járó gúnyos megvetést és a hűvös várakozást Poppaea szemében, aki még mindig nem tudta, milyen kérés bevezetése a hűség emlegetése. Megvárta, míg az új dalt követelő tömeg tombolása felcsap.

- Vágyom, hogy valami hatalmas, vakmerő tettet hajtsak végre szolgálatodban, úrnőm. Alázatosan, messziről, névtelenül, mint eddig, de mégis úgy, hogy mosolyod, ha távolról is, felém csillogjon.

Poppaea mereven, figyelmesen nézett rá. Szeme hűvös volt. Ajka széle összeszorult. Vitellius tekintete is egyszerre megváltozott. Arcáról lehullott az együgyű, mosolyt keltő, hangos bókok mosolya. Hallgattak. Poppaea úgy hajtotta le fejét, mintha elmerülten hallgatta volna a felcsendülő ének lágy hullámzását. Ha egy asszony megszabadul a szeretőjétől - jutott eszébe Otho egyik epigrammájának tartalma -, visszaszerzi szabadságát, de hogy ezt a szabadságot megtarthassa, és értékét növelje, új szeretőket kell szereznie, kik a változott körülményekhez megfelelőbbek. S ez a szabadságnak az igazi értéke. Érezte, hogy a másik feléje hajló zömök testéből vakmerő, hívó akarat árad. Persze, most azt hiszi, félénk vagyok vagy ostoba. Esetleg nem értettem igazi szándékát, vagy nem merek szólni... Máskor talán csak továbblép, megvető közönnyel leplezve félelmét, de most, amikor a lelkén egyszerre ott égett a Burrus felett aratott megsemmisítő diadal sötét lángja és a nagy menyegző csúcsra sodró győzelmének olümposzi ragyogása, a félelem feltételezése is szilaj dühöt lobbantott. Lassan a férfi felé hajolt. Mosolygó ajka alig mozdult.

- Menj... keresd meg Marcus Salvius Othót, s mondd meg neki, mindig egyedül őt szerettem, amióta Seneca mellett a vitázó filozófusok között megláttam. - Látta a férfi arcán a megszerzett bizalom örömét. Elmosolyodott. Vékony, koromfekete szemöldöke felívelt.

- Vigyázz! Ne élj vissza bizalmammal sem akaratlanul, sem akarattal. Ma dél óta a császár hitvese vagyok, s még csak egyszer öltem... - suttogása lágy volt, mint amikor a halálos marásra emelkedő kobra feje súrolja a dús füvek nagy, harmatos leveleit. Vitellius nagy orrú, durva szájú, nagy állú arcán a beavatott áhítat volt. Most becsülte fel valójában a kápráztató szépség ékszerén a démoni gonoszság feketén villódzó gyémántját. Szótlanul, lassan elhúzódott, jelezve, hogy gyors távozásával nem akarja elárulni másoknak, hogy megbízatást kapott. Rövid ideig közönyös arccal álldogált a szenátorok csoportjában, és mikor a taps századszor is felcsattant, ő is hevesen tapsolva, elragadtatva kiáltozott, tolakodott egyre kijjebb.

Poppaea látta, hogy Lucius őt keresi a tömegben. Széttárta kezét, és feléje siklott.

- Elég! Elég! Elrabolják tőlem a férjemet! - kiáltozta a tapsoló sokaság felé. Megragadta a férfi kezét, és maga után vonta. - Szökjünk meg! - kiáltotta vidáman. Érezte, hogy a halott szerető fel-felmerülő képe szétfoszlik a diadal lobbanásában, hogy most úgy ragadja el a nép tengeréből a dionüszoszi koszorúval ékes caesart a kerevethez, mint Kalüpszo a bujdosó Odüsszeuszt. A tömeg tapsolva, nevetve nyílt szét előttük.

Kacagva futottak a kert belseje felé. Lucius érezte az ünnepelés folytonos, izgató hullámverésében elfáradt ünnepeltek könnyű, vidám fáradtságát. Mindaz, ami az uralkodás démoni körében súlyos, letörölhetetlen árnyakat vetett lelkére, fekete emlékek bilincsét kovácsolta agyára, szétfoszlott, messze elsodródott. Most valóban vágyakozott arra, hogy végre együtt lehessen asszonyával... Egy pillanatig arra gondolt, ezernyi kíváncsi tekintetet lehetetlen elkerülni, de az éjszaka, a holdtölte kékesfekete árnyai és súlyosan ömlő ezüstfénye, a vidáman lármázó sokaság hullámai között mégis egyszerre elmerülnek az ismeretlenségben.

A roppant kert hatalmas ősi fáinak lenyúló ágai között itt-ott az éjszaka hallgatott. Lassan haladtak a magas fűben. Poppaea lihegve a futástól, hajtotta fejét a férfi vállára. Lucius egyszerre érezte illatos, súlyos hajfürtjeinek simogatását és a fejék gyémántjainak hideg érintését. Megállottak egy hatalmas olajfa tövében. Körös-körül kék, vastag, puha árnyak és szegletes, tömör ezüstfények varázsszőnyege hevert. Lucius megkönnyebbülten sóhajtott. Lassú, diadalmas mozdulattal vonta magához az asszony illatos, forró, könnyen lebbenő testét.

- Hé, koma! - hallatszott komoran közvetlenül mellettük. - Tágulj odébb! Júlia oly szemérmes, hogy nem tud lobogni, ha itt mocorogtok...

Poppaea hátratekintett, de senkit sem látott. Csak halk lihegés röppent. Fojtott suttogás. Maga elé tekintett. Halkan felsikoltott, és riadt gazellaugrással átlendült a lábainál összefonódott szeretők testén.

Lucius halkan nevetett.

- Gyere... Ott, arra kevesebben vannak - intett a kertilak felé. - Látod, hová mennének az istenek, ha nem volna Olümposz? E föld igazi birtokosai a szolgák még akkor is, ha látszólag halandó és halhatatlan istenek birtokolják... Gyere, ne veszekedjünk velük. Az igazi gazda szólt hozzánk.

Poppaea a kertilak felé nézett.

- Jó... de ne menjünk oda... Inkább arra... Ott biztosan még kevesebben vannak.

Lassan haladtak a kert belsejébe. A lakoma, az ünnep zaja dallamos zengéssé olvadt össze.

Hirtelen egész közel halk ének csendült. Lucius arra fordította fejét. A szétváló bokrok között két fáklya égett. Körös-körül a fűben tíz férfi, nő ült. Ajkukról halk, idegen dallam szállott. Középen, a két fáklya között sovány, hosszú kezű, kopaszodó öreg állott. A keleti hajósok kopott, tarka ruháját viselte. Az ének elhalkult. Az öreg észrevette a közeledőket. Egy pillanatig figyelmesen, némán nézte őket, aztán barátságosan elmosolyodott, és széttárta kezét:

- Ha Kresztosz szavára jöttök közénk, testvéreink, foglaljatok helyet közöttünk - szólt méltóságteljesen. Lucius összeráncolta szemöldökét, de látta, hogy Poppaea kíváncsian nyújtogatja csitrinyakát, és gőgösen vállat vont.

- Nem... csak erre jártunk.

Csend lett. A földön ülő férfiak, nők tekintete kíváncsisággal szegeződött rájuk. Az öreg fölényes jóakarattal elmosolyodott.

- Nem véletlenül vezetett erre utatok, tiszteletre méltó ifjú pár. Ez a kör a tisztaság, a békesség köre. Boldogságot nyer az, akinek lelkébe az igaz hit kicsiny magja hull. A megfeszített s feltámadott Kresztosz nevében hívlak, foglalj helyet e körben.

Lucius mozdulatlanul állott.

- Milyen rosszul beszélsz latinul, öreg. Barbár vagy? - kérdezte, és sima, szép, férfias arca egyszerre gőgös lett. Az öreg hajós lehajtotta fejét.

- Helyesen szólottam. De bocsásd meg tudatlanságomat, hiszen esendő és bűnös ember vagyok. Az én uram istenemtől, akinek akarata nélkül egy hajszál se hull le a fejünkről, így ezzel a durva beszéddel is kérhetek irgalmat s bűnbocsánatot tévelygő lelkem számára. Én csupán alázatos s legkisebb szolgája vagyok az én istenemnek, akinek bölcsessége megmagyarázhatatlan halandó elmének...

Lucius körülpillantott. Arcán könnyű gúny volt. Átfonta karjával Poppaea derekát, és a filozófusvitákban kiművelt vitatkozó készségét mutogatva, hangosan mondta:

- Sok papja megmagyarázhatatlannak mondja istene bölcsességét, és ezzel menteni akarja tévedéseit. - Könnyedén odadörzsölte orcáját az asszony illatos hajához. - Pedig az isten tévedései gyakran nagyobb bizonyítéka istenségének, mint a legtökéletesebb alkotásai. Mert érthetőbbek számunkra, kik halandók vagyunk.

Az öreg felvetette fejét. Szemében töprengés volt.

- Sír a lelkem, ha hallom férjed szavát, ifjú nő - szólt Poppaea felé fordulva. - A filozófusok vakmerő és parázna szava volt ajkán. Óvd őt! Óvd türelemmel és szeretettel, mert ez az út a paráznaság mocsarába, pusztulásra vezet - szólt lassan, hangosan. - A mi istenünk nem tévedhet, mert nem kő, sem érc, sem kép, de láthatatlan és mindenüttvaló!

Lucius vállat vont.

- Látod, öreg: a hellén istenek bizony sokat tévedtek, s ez menti a mi tévedéseinket is. De mondd csak, mi itt Rómában nem bántunk titeket, kik messze Ázsiából jöttetek, de ti mindig gyűlölködéssel vádoljátok a mi isteneinket! A mi filozófusaink szívesen vitáznak veletek, de ti a legszívesebben ledöntenétek más isten szobrát... Én egy istent se gyűlölök, de te - egyet kivéve - valamennyit! Kinek lelkében hevesebb tehát a gyűlölet?

Az öreg felemelte mindkét karját. Arca kipirult.

- Ledöntjük őket! Egy az isten! S holt bálvány a többi. Meg vagyon írva: ne csinálj magadnak faragott képet!

Poppaea nevetett. Rátapasztotta illatos, keskeny kezét Lucius szájára, és hangosan kiáltotta:

- Ha igaz művész istenek vezette kezével faragja a márványt, hogy lenne az holt bálvány? Hiszen a művész lelke lobog a kőben... a vonalak a formák olümposzi harmóniájában. Láttatok már mosolygó Aphrodité-szobrot?

A fűben ülök csoportján halk, méltatlankodó moraj áradt. A nők szemérmesen lesütötték szemüket. A férfiak komoran ráncolták szemöldöküket. Az öreg felemelte öklét. Odalépett Poppaea elé, arca kipirult.

- A Sátán kísért a parázna bálvány meztelenségében! Sátán poklának bejárata a szemérmetlen istennő mosolya! Vigyázz, asszony! Óvd férjedet! Mert elveszíted, ha vakmerő szóval idézed a legfertelmesebb bálvány képét! Óvd őt! Vigyázz reá! Ha megmented lelkét, az Úr kegyelme lesz veled. Ha nem... Vele együtt süllyedsz el a megnyíló pokol tüzes vermében! Reszkess, mert meg vagyon írva: Elközelgett a mennyeknek országa s a végítélet rettentő napja... Kénköves tóba vettetnek a bálványimádók, és az ő jajgatásuk sohasem hal el!... Meginog a föld, és ledőlnek a bálványok! Tűz emészti a paráznaságot! Tűz! Tűz! S porrá omlanak a népek és birodalmak a rettentő, bosszúálló Úr leheletére!

A fűben ülők arcán boldog rettegés rezzent. A szemek kitágultak. A nők sápadtan, felhúzott vállakkal meredtek maguk elé. Poppaea illatos keze még mindig könnyű pecsétként zárta le a férfi ajkát, és Lucius érezte, hogy egyszerre mindketten megremegnek az öreg ajkáról szálló erőtől.

- Látod, öreg, micsoda gyűlölet lobog benned, mily kevés az alázat lelkedben. De megvallom, hogy így rokonszenvesebb vagy nekem, mint mikor alázatról beszélsz, hogy alázatot arathass önmagad számára. - Szeretett volna hangosan felnevetni, de a rettegés összeszorította torkát. - A mi isteneink igaz istenek, mert nézd, mekkora birodalmat hódított meg e város, míg valóban hitt bennük... Te az ő szobraikat akarod megdönteni, mert te barbár vagy, s lelkedben más isten uralkodik. De nem lennénk-e a mi isteneink hitvány árulói, s nem érdemelnénk-e a legnagyobb romlást, ha hagynánk, hogy bárki ledöntse szobraikat? Mert ha valóban győz a te hited, akkor jobban vége lenne e birodalomnak, mintha a halandók pusztítanák el. Hiszen ti a birodalom lelkét ölitek meg a mi isteneink képében. A birodalom lelkét orozzátok el légióink pajzsfala mögött.

A fűben ülők arcán idegenkedés és elítélő, komor kifejezés látszott. Az öreg lehajtotta fejét. Töprengett. Arc kifejezése újra alázatos lett. Most ismét Lucius felé fordult:

- Férfi helyett hogy szólhat az asszony? - mondta halkan, alázatosan, és elnéző mosollyal rázta fejét. - Nézz szét e városban, találsz-e igaz, tiszta hitet mást, mint nálunk? S vajon nem a tiszta hit oldalán üdvözülhet-e a lélek? Bizony azért jöttem ide, hogy megmentsem e város lelkét, és nem azért, hogy elorozzam... Bizony azért jöttem, hogy meghirdessem az örömhírt: értetek is szenvedett Kresztosz, aki isten fia, és mégis magára vette e világ bűneit...

Lucius könnyedén megcsókolta az asszony kezét és előrelépett.

- Helyes... Hidd ezt, öreg, de ne beszélj a kárhozottak kénköves taváról s tűzről, mely mindent elpusztít. - Hangja lassan erősödött: - Mert bizony áttörnek az én légióm a kénköves tavakon is, és nincs oly tűz, mely elemésztené a Capitolium dicsőségét!

Csend lett. Az arcok sápadtan megváltoztak. Két fiatal leány, kik leghátul ültek, halk susogással futott a bokrokba. Az öreg hajós rövid ideig szótlanul állott.

- A te légióid? - kérdezte lassan, méltóságteljesen. Egymásra meredtek. Arcuk most valahogy hasonlított egymáshoz: hideg, gőgös, elszánt volt. Lucius bólintott. Fején megrezzent a dionüszoszi koszorú. Kezében lassan, parancsoló mozdulattal emelkedett fel a thyrsusbot.

- Jól hallottad: az én légióim.

Az öreg felvonta szemöldökét.

- Hát ki vagy? - kérdezte szinte megvetően. Újra csend lett. Valaki halkan felsóhajtott. Az arcokra halálos sápadtság borult.

- Anyagyilkos... - szállott az elhaló suttogás.

- A Sátán...

Lucius zavartan elfordította fejét. Lassan megfogta Poppaea kezét, és az asszony érezte, ujjai reszketnek. Megfordultak, és némán siettek tovább. A roppant kert dús, virágos lombjai mögött elmerült az öreg és a földön ülők csoportja.

- Jámbor énekkel tisztítsuk meg lelkünket a Sátán leheletétől! - hallatszott messziről. Aztán egyre halkulva, riadtan akadozva felcsendült az ének.

Poppaea gőgje mögé rejtette nyugtalanságát. Maga sem tudta, miért, a kertilak felé tartott.

- Szemtelen barbárok! De hiszen ez minden gondolat, művészet, filozófia halála! S mit adnak helyébe? Egy nyáj jámborságát? Az élet értelme kihuny, ha kihuny a gondolat, s csak az ismétlés marad!

Lucius legyintett.

- A barbároknak nincs művészetük. Tehát könnyen megtagadják azt, amit nem ismernek. Nincs filozófiájuk, csak vallásuk van. Nincsenek gondolkodóik, csak isteneik, kik papjaik ajkával adnak megfellebezhetetlen parancsot. Azt mondta: gonoszok és romlottak vagyunk. Ez igaz. De mégis a gondolat, a művészet, a nagy tettek szomjúságát hordozzuk lelkünkben. S ez az istenek igaz tisztelete, nem pedig a gondolat nélküli alázat... vagy a rettegés... - Komoran lépdelt Poppaea mellett. - Persze, e városban is alig van római, és így a római istenek hite valóban elhalványul. A barbárok pedig minél szerencsétlenebbek és minél műveletlenebbek, annál fogékonyabbak az ilyen szavakra, mint amit az imént hallottunk. Veszély, nagy veszély fenyegeti Rómát. S nincs ellene védekezés. Látod, milyen alázatos, ahogy kisiklik minden kérdés elől. - Felpillantott. A csillagok még fényesen ragyogtak, de az égbolt szélén már feltűnt a hajnal első derengése.

- Milyen kellemes, hűvös a levegő... Mit szólnál egy hajnali sétához? Az oly üdítő... Szóljunk, hogy hozzák a hordszéket?

Poppaea mélyet sóhajtott. Elmosolyodott.

- Jó, vitessük fel magunkat a Capitolium dombjára.

A férfi nevetett.

- Látni akarod a birodalmat? Most valóban a tied.

- Csak a városunkat - helyesbített az asszony, és diadalmas mosolyát rejtve, dörzsölte orcáját a férfi vállához. Lucius sóhajtott.

- Úgy érzem, a birodalom legyőzte Rómát. Vajon meg mernék-e a barbárok ilyen vakmerően támadni isteneinket, ha rabszolgák, bevándorlott idegenek, közömbös vagy dühös szegények helyett az a nép élne itt, amely nem csüggedt Cannae után sem?

Az ünnepség fáradhatatlan, vidám lármája egyre hangosabban csapott fel. A palota előtt tizenkét legszebb hetéra táncolt az aranyos lángokkal lobogó urnák fényében.

A caesar megkönnyebbülten mosolygott.

- Még szerencse, hogy ezek a barbárok rengeteg kisebb vallásra szakadtak. Szinte nevetséges, hogy gyűlölik egymást az alázat és a jámborság nevében.

Poppaea vállat vont.

- Ez hitük erejét bizonyítja... Melyikünk tudná gyűlölni egymást azért, mert Jupitert vagy bármely más istent tisztel? Miért? Mert valójában közönyösek lettünk isteneink iránt... Talán azért, mert nagyobb dicsőséget, nagyobb hatalmat úgysem adhatnak már... Látod... az öreg rettentő veszéllyel fenyegette híveit, és hogy húzódnak hozzá. Ha valami árvíz vagy tűz, vagy vihar, vagy veszélyes háború zúdul a városra... minden közönyös megtalálja az utat az istenek üresedő templomaihoz. Na, ott a hordszékvivők vezetője. Gyerünk a Capitoliumhoz...

*

Anicetus Corfix megállott a cirkusz folyosójában. Látta; hogy Thrax fülkéjének ajtaja nyitva van.

- Hé, vörösszakállú! - rikoltotta, és hangjában a cirkusz fejedelmének gőgje csendült. - Gyere! Az öreg Kritosz tegnap mondta, hét germán szűz érkezett a nyilvánosházba!

Lassan, óvatosan, nehogy alkalmatlan pillanatban lépjen be, settenkedett a bajvívó fülkéjébe. Tapintatosan leskelődve megállapította, hogy közeledése nem sérti egy esetleg éppen jelentkező szerető hiúságát, és megállva a küszöbön, magyarázta: - Olyanok, akár ama trójai Heléne tizenhat éves korában. Hajuk arany, testük alabástrom, ölük, mint zárt virágbimbó... Gyere, öreg gyilkos, tudom, ilyen nagy agyarú s mégis a nász művészetét értő kanra várnak, mint te... Azt mondja Kritosz, eddig nem szólt a felhajtóinak, mert neked tartogatja mind a hetet. Mondták, hogy öregszel már, de ő azt mondja, Heraklész egy éjszaka nyolcvan szüzet tett anyává...

A bajvívó roppant teste betöltötte a fülkét. Oldalt fordította fejét, és mély, mormogó hangja felmorajlott:

- Mit csináljak velük?

Anicetus értelmes rókaarcán mosoly volt.

- Fölvésed nevüket a kardod pengéjére, mint a többi hetvenkettőét...

A gladiátor dörmögve dörzsölte rövid, tömör, híres vörös szakállát. - A szűziesség csak a suhancok babonája meg a fafejű képmutatóké... Én a legnagyobb mámor kincsének csillogását láttam. Mit tud arról egy szűz? Ez az igaz papnők, a Legszilajabb, a Legtitkosabb Istennőt idézők tudománya. Heraklész? Nyolcvan szüzet? Anyává? De hánynak adott mámort?!

Anicetus legyintett vékony, inas kezével. Odalépett a bajvívóhoz, és barátságosan oldalba rúgta.

- Te... Vénségedre még filozófus leszel! Mit fecsegsz itt annyit. Ha te nem jössz, akkor nem egy igazi férfi teszi asszonyokká őket kíméletesen és mégis emlékezetes módon, hanem valami otromba kontár, aki mellett már az első éjszakán hidegölű hetérákká lesznek, akik tagadják az igaz mámor létét is, mert egyszerűen nem ismerik. S nem is ismerhetik meg... Persze, a bölcs öreg Kritosz később mint a vörös szakállú Thrax szeretőit mutatja be őket vendégeinek, téged pedig mindenképpen alaposan kifoszt.

Thrax felegyenesedett, és szótlanul indult előre.

Az öreg Kritosz nyilvánosházát Pagusnak, azaz rétnek hívta minden beavatott, mert terem helyett hétről hétre finom, illatos szénával hintette be a kicsi, kerek udvart, és így a lányok ott várták válogatott vendégeiket.

Anicetus nevetve mutogatott a kapu felett felmeredő phalloszrudakon függő koszorúkra, a falakat beborító zöld gallyakra, virágokra, melyek mind arra hívták fel a figyelmet, hogy a nyilvánosházba érintetlen lányok érkeztek. Bent az udvarban egyetlen fáklya égett széles vaslap felett. Körös-körül az udvarra nyíló szomszédos házak ablakában egymás hegyen-hátán kíváncsiak nézelődtek. Néha trágár tréfák hullottak. Az öreg, hajlott Kritosz a megtiszteltetéstől szédelegve forgolódott a cirkuszi király és az egész birodalom elsőnek ismert, mesés erejű bajvívója előtt.

A kicsi, kerek udvaron virágok és száradó füvek kellemes illata lebegett. Az illatos széna mindent elborított. Különös, fészekszerű mélyedéseket alkotott, vagy illatos hullámban torlódott fel. A lányok csípőjük körül könnyű fátyolban úgy heverésztek, mint a mélységből felmerült najádok. A széles vaslap felett égő fáklya átvibrált a szénahalom felett, és hosszúkás árnyakat lebbentett, melyek mint könnyű fátylak ráhullottak a lányok testére. Aztán egyszerre sodródtak vissza, mintha láthatatlan, parázna kéz tépte volna le, lemeztelenítve a néma hívással rezzenő csípőket, a könnyen táruló combokat, a tömör, hibátlan melleket, az öl árnyékban is hirtelen felsötétlő bolyhát.

Anicetus, Thrax és Kritosz az udvaron, a nagy vasalt kapuval elzárt bejárat közelében, a szénahalmok között elvezető, kettős korláttal szegélyezett ösvényen állottak, mely keresztben szelte át az udvart. A hét germán szűz egymáshoz húzódva szorongott egy széles márványpadon. Szőke hajuk összeolvadva, enyhe vöröses árnyalattal csillogott a fáklyafényben. Úgy kapaszkodtak össze, hogy egymás testével fedjék ágyékukat, meztelenségüket. De Anicetus is, Thrax is tudták, ez már nem az első meztelenség riadalma, hanem betanított ravaszkodás, mellyel a férfit hívó érintetlenségüket jelezték az öreg Kritosz parancsára. Thrax tekintete végigsiklott rajtuk. Kritosz ráncos, vidám arcán most rezzent át a leányait féltő apa nem is egészen mesterkélt aggodalma. - Mérsékeld férfihevedet, Heraklész fia... - suttogta azon a keverék trák-görög nyelven, melyet a lányok nem értettek, csak a trákiai hegyekből jött bajvívó. A gladiátor bólintott:

- Ne féltsd őket, öreg... a durva nász a gyenge kontárok vigasza. Az én ölelésem nászáldozat a Legszilajabb, a Legtitkosabb Istennőnek. S a Hajnalcsillag Asszonyának. Csak a mámor tüzét áldozhatja a férfi. A fájdalom csupán küszöb, melyet átlép az asszonnyá vált szűz...

Kritosz bólintott, aztán Anicetus felé intett, és úgy, hogy a bajvívó is hallotta, kérdezte:

- Szóltál, mi a hét lány érintetlenségének ára? - Aztán választ nem várva sajnálkozott: - És híres vagyok becsületességemről és önzetlenségemről. Ide nem lép be részeg vagy véletlenül betévedt idegen. Az első nász után, ha ily heraklészi erejű férfi töri fel az érintetlenség pecsétjét, bizony hét napig pihenni kell az asszonnyá tett szűznek... S hét napig enyém az ápolás minden költsége. Arról aztán egy szót sem szólok, hogy az ilyen erős szerető után minden férfi gyenge lesz számukra, nem gyúlnak ki mámorra... S a nászban közömbös nő igen hamar megöregszik, sőt tönkremegy, mert folytonos, oktalan bosszúság emészti. Én mégis neked ajánlottam fel érintetlenségüket, ó, hősök hőse...

Thrax mereven nézte a lányok összehajtó, nyúlánk vagy asszonyosan érett testét. Türelmetlenül legyintett.

- Mit kérsz? Ami ajándékot vetnek nekem a porondra holnap a cirkuszban a nézők, az mind a tiéd... Majd szedd össze...

Anicetus kezét összecsapva - mint a vásárló segítője -, hangosan csodálkozott ennyi bőkezűségen, aztán megrázta a töprengve számolgató Kritosz vállát:

- De hiszen egyetlen nap alatt mérhetetlen gazdag leszel, vén lator! - Látta, hogy a lányok nyakukat nyújtogatva, kíváncsian figyelnek feléjük, és a bajvívóra mutatva, hangosan, alattomosan szavalt:

- Gondold csak meg, a vörösszakállú holnap két vad mauretániai bikát fékez meg puszta kézzel! A szerencsés nézők olyat Heraklész óta nem láttak... Az egyiket szarvánál fogva teperi le, és birkózás közben töri ki a nyakát és gerincét, a másikat egyetlen ökölcsapással teríti le. A nézők tombolása nem ismer határt. A porondot elborítják a sesterciusok, a csodálatos aranygyűrűk, a nyakláncok, mindazon nők ajándékai, akik vagy nem eléggé szépek, hogy a vörösszakállú ágyába feküdjenek, vagy nem mernek közeledni hozzá, férjük gyászos féltékenysége miatt... S gondold csak, milyen nagyhírű lesz a te tiszteletre méltó nyilvánosházad, ha te magad szeded össze a mérhetetlen ajándékot.

Kritosz vidám, jóságos, ráncos arcán kétség látszott. Két keze nyugtalanul felemelkedett.

- Hisz épp ez az! Ha idetódul a sok idegen, elijeszti a gazdag - és ami a legfontosabb -, ép, egészséges vendégeinket! Verekedőlegényeket kell tartanom, hogy visszakergessék a hívatlan látogatókat. Ebből pedig sok ellenség, sok baj lesz... Úgyis újabb meg újabb rengeteg ajándékot kell kiosztanom a hatalmas tisztviselők között, mert tűzveszélyesnek mondják ezt a szép, illatos szénát.

A gladiátor érezte, hogy a türelmetlenség átcsap rajta. Fedetlenül - úgy, amint fekhelyéről felkelt - állott a hét szűz előtt. Látta hamvas, sápadó vagy kigyúlt arcukon a saját fellüktető hevének visszfényét. Félig elfordult. A hét szűz lesütött szemmel húzódott egymáshoz. Néha lopva tekintett fel valamelyik. Felsőajkuk megduzzadt, az alsó meg-megremegett. Anicetus látta, hogy az öreg Kritosz szándékosan húzza a vitát, hogy a bajvívó mindent ráhagyjon.

- Mondd gyorsan, mit és mennyit akarsz?

Kritosz halkan nevetett.

- Tőle semmit - intett Thrax felé. - Csak te, aki a cirkusz fejedelme vagy, te szólj egyetlen szócskát... s teljesedjék Heraklész éjszakája... - Egyszerre közel hajolt a másikhoz: - Mondd csak, ki győz holnap a kocsiversenyen? A pirosak, a kékek vagy a zöldek?

Anicetus elismerően bólintott.

- Kritosz, legyőztél - körülpillantott. Egészen odahajolt az öreg füléhez: - A piros...

Az öreg szeme felcsillant, aztán újra átrezzent rajta a kételkedés:

- De hát... ez biztos?

Anicetus halkan nevetett.

- Holnap csak a piros kocsi győzhet, mert a kocsihajtó nem más, mint Lucius Domitius Aenobarbus... Ismered?

Kritosz tagadólag csóválta fejét. Arca hűvös lett.

- Minden valamirevaló hajtót ismerek. Ezt a nevet sohasem hallottam.

- De ezt igen: Nero caesar!

Az öreg összerezzent.

- Még ma éjjel mindent eladok... Az utolsó rézpénzig fogadok... - mondta izgatottan. - Megyek... megyek is már... Légy óvatos, hősök hőse! Nézd, milyen gyönyörű hófehér a combja ennek a lánynak. Nézd, milyen selymes ez a csodálatos aranyhaj. Milyen bájosan pirul s remeg. Pedig rettentő jóslatot hordoz a lelkén...

A bajvívó hatalmas karja előrelendült, és egyszerre kisodorta a jobb szélről ülő izmos, nagy hajú leányt a többiek sorából. Látta a nagy, kék szemekben felvillanó rettegést. Mély, mormogó hangon becézve suttogta:

- Ne félj, én nemcsak férfi vagyok, de mágus is... A legnagyobb mámorral ajándékozlak meg, s a fájdalom nem szennyezi be a nász hevét. - Vállára emelte a leányt. Átlépett a keskeny korláton, és úgy gázolt a szénában, mint Heraklész a kimmériak tengerén. A széna illatos hullámai egyre növekedtek. Megingott. Nevetve erőlködött. Egyszerre elvesztette egyensúlyát, és ledőlt az illatos füvek halmazára. A leány halkan sikoltva ugrott le a válláról. Úgy kapaszkodtak mind a ketten, mintha illatos, halkan surrogó hullámok sodornák őket.

A bajvívó hatalmas keze újra magához sodorta a leányt. Látta nagy, kék szemében a várakozás csillogását. A fáklya alatt sötétlő nagy vaslap szegletes árnyéka félig elfedte arcát, de hófehér combjai szinte világítottak. A férfi lassan hajlott feléje. Ravasz, könnyű, birkózó fogással feszítette karját a görcsösen záródó gömbölyű térdre. Karddal vésett, alig mozduló ajkán a nászáldozat zsoltára susogott. - Asztarté Eiréne... Eiréne Asztarté... Te Törvénytörő... Te mindig diadalmas... gyújtsd az első mámor szent szikráját.

Lassan, feltartóztathatatlan mozdulattal vonta magához a leányt. Látta, hogy elgörbülő ajkáról elhal a felzendülő sikoly, melyre riadtan, forró borzongással rezzentek össze a többiek... Lágyan megcsókolta a lány nyitott, még hűvös száját.

- Hogy hívnak? - suttogta szinte alázatosan, és érezte hatalmas tenyerében, hogy remeg a leány asszonyosan érett, erős, csontos csípője.

- Thusnelda... - hallatszott fojtottan a válasz. Sokáig csend volt. A szénahullámok között - mint fészkükben a madarak - halkan nevetve forgolódtak a mámorkeresők.

- Szép neved van... Egyszer egy Thusnelda nevű asszony járt fogolyként Rómában, de aztán az egész város bolondult fehér combjaiért. Még dalt is írtak róla... az ám. Milyen jóslatról beszélt az öreg? - kérdezte a gladiátor csak azért, hogy elterelje a leány figyelmét, aki meg-megremegő ajakkal figyelt a férfi felé. Thusnelda arca egyszerre megváltozott.

- A törzs legnagyobb varázslója mondta: elpusztítom Rómát, és megdöntöm egy caesar hatalmát...

Thrax fejét csóválta.

- Vakmerő jóslat... S a törzsed?

- E jóslatért harcba indult, de a többiek cserbenhagytak minket. A varázsló is megölte magát, amikor a legionáriusok a táborunkba betörtek. Az én apámnak - amíg élt - három római rabnője volt. Jól bánt velük. Mind a három egy-egy szép gyermeket szült neki...

A férfi érezte a mozdulatlanságban lüktető erőket. A nász újra felhullámzott... Thrax látta, mint pirul ki szeretője arca. Érezte, hogy ez a váratlan hév átcsap rá is. A leány nagy, kék szeme elhomályosodott. Izmos, nagy csontú, de arányos teste megrázkódott. Térde féktelen mozdulattal érte a vaslap szélét... A csendben olyan pendülés szállott, mintha Asztarté korongja csapna össze a szent orgia táncában keringő najádok kezében. Fent a vaslap felett megbillent a merev, egyenes lánggal lobogó fáklya. Halk koppanás... a fáklyarúd oldalt hullva, hangtalanul merült el a nászban szétsodort szénában.

Egyszerre sötét lett.

Mély, különös csend borított el mindent. Aztán mintha a mélyből sodorná fel egy láthatatlan erőörvény, csapott fel a vékony, izzó vörös tűznyelv. Visszahullott a széna közé, elrejtőzve, mint a támadásra készülő kígyó. Aztán sercegve egyszerre négy-öt lángnyelv kúszott a mélyből.

Elnyújtott sikoly röppent. A szénahalmok mögött rejtőző párok vad futással menekültek a kijárat felé. Thrax szédelegve felegyenesedett. A leány arcát nézte, melyen a beteljesülés utáni nyugalom és valami fojtott ujjongás volt.

- Gyere, Thusnelda. Az ilyen fehér combok fél birodalmat érnek...

Az udvar üres volt. A tárva-nyitva álló kapunál egy tarka, könnyű ruhadarab hevert.

A gladiátor megállott a kijáratnál. Rövid ideig mindketten az udvarra néztek, amelyen kígyózva kavargott a láng. Arcukon csak a beteljesülés utáni nyugalom volt.

- Menj, leány - szólt végül a férfi halkan, érdesen. - Itt a városban sok gazdag germán lakik. Főleg ezen a parton, Suburs felé. Elrejtenek. Valamelyikük talán feleségül is vesz, mert szép vagy és fiatal. Siess... Mindjárt akkora tömeg vetődik össze, hogy egymást gázolják a nagy kíváncsiságban.

Az udvar olyan volt, mint tűzhányókatlan. A lángok szélesen kúsztak a köréje épült nádfedeles házak oldalán... Az égő tetők sercegésébe most vágott az első rémült ordítás.

*

A szenátorok arcán a nagy történelmi tragédiák komorsága ömlött. - Caesar... - csendült meg az atlétatermetű aggastyán-hadvezér hangja. - Végveszéllyel fenyegeti egész Rómát a tűzvész. Már két kerület teljesen leégett, és a tűz feltartóztathatatlanul továbbhömpölyög. Kétségbeesett tömegek zsúfolódnak az utcákon! Sokan egyik napról a másikra mindenüket elvesztették. A tűzoltás lehetetlen, mert a keskeny utcákat elzárja a sűrű füst, s a tüzet meg sem közelíthetik a halálra szánt bátrak.

Csend lett. A caesar szótlanul meredt maga elé. Hirtelen eszébe jutott a capitoliumi beszélgetés. Könnyelmű szavakkal ingereltük az olümposziakat... - merült fel bénító komorsággal a gondolat. Félrefordította arcát, és nem nézve a másik szemébe, gyorsan kérdezte:

- Mit tanácsolsz?

Az atlétatermetű aggastyán-hadvezér szónoki mozdulattal nyújtotta oldalt karját úgy, hogy a szenátori tóga szegélye hullámot vetett.

- Romboljunk le néhány épületet, és vonjunk éghetetlen küszöböt a lángok elé.

- De mit és hol romboljunk?

- Míg lerombolják az épületeket, a tűz megkerülheti a romokat. - Vitellius lassan lépett előre.

- Ajánlom, hogy gyújtsunk fel néhány házat, hogy a kiégett romok küszöbén megtorpanjon a lángtenger. - Hallotta a felzúdulást, és vállat vont. - Én már kiadtam a parancsot libertinusomnak: ha látják, hogy a tűz feltartóztathatatlan, gyújtsák fel előtte az én hét bérházamat, hogy megmentsük legalább a mögöttünk elterülő városrészt. - Bólintott, és a hadvezért utánozva, mutató mozdulattal tartotta oldalt karját: - Ily veszélyben az önzetlen cselekedet a legfőbb érték. Házaim elpusztulhatnak, de a mögöttük elterülő kerület - úgy tudom - megmenekül.

A helyeslő, a csodálkozó vagy a rémült kiáltások összekeveredtek...

*

Anicetus Corfix a villája erkélyéről figyelte a tűz terjedését, amikor a keskeny, kanyargós utcán hirtelen hét-nyolc futó tűnt fel. Az elöl rohanó üszköt lóbált:

- Hé! - rikoltott fel Anicetus felé - azonnal menekülj! A lángok már körülvették ezt a kerületet.

Anicetus elsápadt. A tűz már harmadik napja dühöngött, és a város keleti része innen a villa erkélyéről néha lángtengernek látszott.

- Mit? Én? - kiáltott áthajolva a korláton. - De hiszen itt még minden csendes!

Az üszköt lóbáló öles termetű, fekete ruhás hajósféle intett. A csoport berontott a villa kertjébe. Anicetus érezte, hogy egyszerre négyen-öten ragadják meg.

- Mentsd az életedet! A hatóság parancsa...

Anicetus hátrapillantott. Látta, hogy ketten most hajtják össze a belső terem padlóján heverő szőnyeget. Hárman a sarokban álló díszes láda fedelét feszegetik.

- Hé! Félre onnan! - kiáltott tele torokból. - Hé, szolgák! Hozzám!

Minden csendes volt. Az üszköt lóbáló hajós felemelte öklét. Anicetus oldalt zuhant.

Mikor estefelé magához tért, csend volt körülötte. A villa üresen tátongó szobáiban fekete füst gomolygott... Láng lobbant. Anicetus feltápászkodott. Zúgó fejjel támaszkodott a kert falához. A villája ablakából - mint menekülő tolvajok - nagy, fekete füstgomolyok siklottak arra, ahol morajlott a tűzvész, és a menekülők jajgató tömege áradt. Érezte, hogy a tömegből - mint fekete hullám - hömpölyög a rettegés. A sokaság egyszerre elborította a csendes utcát. A rémülettől torzult arcokon verejték ömlött. Zavaros lárma kavargott.

- Elénk kerültek a lángok! Vége!

- Halál! Halál!

- Ó, istenek!

Anicetus olyan mozdulatot tett, mintha befutna a villába, melynek felső emeletei már égtek, de a tömeg elsodorta. Egész hosszú életén át a nép akaratáról, szenvedéseiről beszélt a sokaságnak, és beszéltette szónokait. Most ez a százszor elharsogtatott szenvedés borította el őt bénító árjával. Lelkén ellenállhatatlanul át-átcsapott minden érzés, mely végigviharzott a kétségbeesett, tolongó sokaságon.

Valahányszor a füst rásodródott a tömegre, az emberek szűkölve, rekedten tiltakozva lódultak valahová oldalt. Értelmetlen ordítással kerülgették a háztömböket. Rohantak vissza, összeütköztek más menekülőkkel. Bénultan torpantak meg. Aztán új hír, új füsthullám, lángok új vagy vélt lobbanása továbbsodorta a tömeget.

Anicetus hirtelen látta, hogy a lángok előtte lobognak. A tűz, amelytől menekült, egyszerre körülvette, s a sokaság - mint bódult nyáj - most dideregve és mégis feltartóztathatatlanul áradt előre. Oldalt, egy kicsiny téren leperzselt levelű pálmák alatt húsz-harminc ember álldogált. Középen, egy felborult szekéren magas, fekete hajú, lobogó, barbárruhás férfi állott. Hangja élesen vágott a tömeg kétségbeesett lármájába:

- ...Mit siratjátok a hitvány földi javakat? Miért estek kétségbe, ti, kicsinyhitűek? Az Úr kegyelmét keressétek az ítélet rettentő órájában... - Kezével a mögötte égő épületre mutatott, amely körül hajukat tépve sikoltoztak az asszonyok. - Térjetek meg! Bűnbánattal tisztítsátok meg lelketeket, mert íme, ítél az Úr a bűnös Babilon felett. Kicsordult az isteni türelem kelyhe. Rettegjetek, ti paráznák, rettegjetek, ti gonoszok, akik káromoljátok az ő szent nevét bálványok imádásával! Íme, lángba borult a büszke Róma! S hol... hol vannak az ő isteneik?!

A tömeg megtorlódott. A lárma elhalt. A szemekben a rettegés homályán átderengett az ámulat. A magas, fekete hajú, barbárruhás férfi a hosszú, alacsony épület felé mutatott, melynek tetején már kavarogtak a lángok:

- Nézzétek! Nézzétek hivő lélekkel a lángokat! S ha megtelt lelketek bűnbánattal, alázattal, ha megtagadjátok a régi isteneteket, akkor látjátok a rettentő igazságot. Mert nem lángok ezek! De az Úr bosszúálló, lángpallost emelő angyalai! Boruljatok le! Könyörögjetek, hogy elkerülje lelketeket e lángpallosok iszonyú csapása.

Ökle fenyegetően emelkedett fel. Arcán a hit sugárzott.

- De nem kerülhetitek el, csak ha megtagadjátok a bálványokat! Ha ledöntitek isteneik oltárait, és az egy igaz isten templomába jöttök, hogy megkeresztelkedjetek, s alázatos lélekkel megbánjátok bűneiteket! - Kézét széttárta. - Nincs másutt segítség, ó, rómaiak! Hol van most a gőgös anyagyilkos, kinek rettentő bűne e vészt zúdította városotokra? - csendült hangjában a gúny. - Talán elrejtőzik a palota függönye mögé, és színészek, gladiátorok, züllött udvaroncok előtt énekli Trója égését?! Vagy talán örül, hogy elpusztítja a tűz a szegények viskóit, és ő palotát emelhet magának a romok helyén!... - Hangja kürtként harsogott a füst gomolygásában; a lángok zizegő, különös morajában, az új meg új menekülő csapatok kétségbeesett zajában.

- Az Úr akarata, hogy pernye és korom legyen a gonoszság! Az Úr akarata! Áldott legyen az Úr neve érette! Tisztuljon meg lelketek a hiúságok tagadása által, s kegyelmet nyertek az égi Bíró előtt!

- Kegyelem! Kegyelem! - szállott a sikoly. Egyszerre százak és százak borultak térdre. A magas, fekete hajú, idegenruhás férfi kezében lassan emelkedett fel a kereszt...

Anicetus lehajtotta fejét. Arcához emelte kezét, és rettegve suttogta:

- Ó, hát valóban elpusztul Róma? Hol a caesar? És hol az isteneink?

A vaskos, fekete füstfellegek elömlöttek a kicsiny téren. Az épületek tetejét csapkodó láng sercegve fel-felkígyózott a támadó erős fuvallatban.

A menekülők új hulláma elborította a teret. Anicetus arcát eltakarva sodródott velük a keskeny utcákon. Néha fekete, fojtó küszöbként úgy megtorlódott a füst, mintha ott elöl égne valami, és a tömeg hirtelen félelemmel sodródott vissza. Az emberhullámok összecsaptak. Mindenki megtorpant.

Anicetus érezte, összeszorított ujjal között világosság szűrődik. A forróság hulláma úgy vágódik feléje, hogy a tömeg egyszerre szétvált előtte. Robaj morajlott. Táguló szemmel hátrált. Előtte egy ősrégi, kicsiny templom égett. Baloldali fala beomlott. Bent, az üvöltő, zúgó lángok örvényében fehéren derengett a Legszilajabb, a Legtitkosabb Istennő márványszobra. Talapzatánál rőt virágként halmozódott a parázs. Nászra gyújtó meztelenséget sugárzó alakja körül aranyos, bolygó tüzekként sodródott a perzselő örvényekben a szálló zsarátnok. A lángok szikrát tajtékozó hullámai most mint beteljesülés lobbanásai kavarogtak körülötte, és a lezuhant tetőgerendák mohó férfikarokként nyúltak feléje, hogy lesodorják a lángoló romok máglyakerevetére. Az istennő kicsiny, kerek, lányosan bájos arcán a nász előtti türelmetlenség látszott. Alabástromcsípőjét könnyedén feszítette a láthatatlan szerető felé, aki füstlepett ruháját levetve, talán már hajlott felé. Karcsú derekán, tömör, kúp alakú mellein, erős, bársonyos vállán a beteljesülésben összecsikorduló férfifogak vésetének látszottak a ráhulló kicsiny, könnyű parazsak.

A tömegből, a ledőlt oszlopon zömök, bőrkötényes fazekas ugrott ki. Erős karját vádlóan nyújtotta a lángok örvényéből kimagasló szobor felé:

- Íme, lássátok! Így vesznek el parázna isteneitek! Így vész lángokba a bűnös szemérmetlenség! Látva láthatjátok: holt követ imádtatok. S van-e nagyobb istenkáromlás, mint ha a világ Ura és Teremtője helyett halott kövek előtt borultok le?! Pusztuljon a bűn! - Megfordult, és öklét rázva kiáltott: - Pusztulj! Láng pusztítson! Tűz emésszen!

A lángörvény mintha engedelmeskedne szavának, magasabban felcsapott. A Legszilajabb, a Legmeztelenebb Istennő karcsú, erős asszonyteste megingott. Mennydörgésszerű moraj csapott fel. Két lángoló gerenda nyúlt feléje, és egy roppant oszlop dőlt rá, mint nászra törő gigászi szerető. Az istennő karcsú, erős asszonyteste lassan dőlt a lángoló romok máglyakerevetére. A leroskadó falak mennydörgésébe halk és mégis minden dörgésen, morajon túlcsapó zengés szállott...

A tömegben itt-ott diadalordítás harsant. Kétségbeesett átkok zuhogtak. A fazekas széttárta karjait:

- Íme, látjátok! Ítélet! Ítélet!

Ezer meg ezer tekintet szegeződött oda, ahol a ledőlt szobor felett - mint összecsapó hullámok - tombolt a láng.

A halk zengés erősödött. Mindenki érezte, hogy mindjárt történik valami. A lánghullámok örvényt vetettek. A szobor - mint a beteljesülésben kihunyt szerető - oldalra dőlt. A tűzörvényből - mint habok között lebegő Venus - merült fel a Legszilajabb, a Legmeztelenebb Istennő márványteste... Egyre emelkedett.

A zengés harsogássá vált. Lágy fuvallat simította le a sokaság arcáról a tűzvész verejtékét. A lángok bíborlepkeként hullottak le. Eiréne karcsú, erős, nászra gyújtó meztelenséggel ékes asszonyteste újra ott emelkedett a talapzaton...

- Csoda! Csoda! - zúgott fel ezer ajakról. - Ó, te Legszilajabb, te Legtitkosabb! Eiréne Aphrodité! Venus Eiréne!

- Csoda! Csoda! - zúgott fel ezer ajakról. A kiáltások egyre diadalmasabban harsantak, összevegyülve a távolodó zengéssel.

A ledőlt oszlopon álló fazekas arca elé tartva kezét, hajolt oldalt. Aztán hátat fordított a szobornak, kiáltozott:

- Hunyjátok be szemeteket, ti, kiknek hite erős! Forduljatok el, mert kísért a Gonosz! Paráznaság csodájával csalja kelepcébe lelketeket a Sátán! - Aztán megfordult, és öklét rázva harsogta: - Apage Satanas! Apage Satanas!

Anicetus térdre roskadt, szeméből könnyek csorogtak. Ősz hajára nagy koromszemek szálltak. Széttárta karjait, és fuldokolva lihegte:

- Csoda! Csoda... Ó, mily gyönyörű vagy te, Legszilajabb... Te Mindigdiadalmas! Te Törvénytörő! Nézd kezemen a vért, lelkemen a mérhetetlen gonoszságot. Nézd az életemet! Fertelmes, hazug életemet! A te örök szépséged, örök asszonyiságod, úgy érzem, mégis megtisztított. Mert örökké él a szépség, a szerelem... S míg hiszek bennük, míg vágyakozom utánuk, addig... igen addig ember vagyok... ember vagyok...

A szobor körül, a kicsiny templom falán egyetlen tűznyelv sem lobbant. A tömeg előrezúdult. Mohó karok kapkodták fel a talapzatnál heverő zsarátnokokból lett nagy, piros virágokat.

- Íme a csoda!... Igaz csoda... - szállott a suttogó ajkukról újra meg újra.

*

Éjszaka volt.

Ismét azon a helyen állottak a Capitolium szent dombján, mint akkor, a lakodalom utáni első hajnalon. Lucius komor, antiumi nyaralása alatt megbarnult arcán megdöbbenés és rettegés látszott. Lent a Circus Maximus roppant kőkelyhe körül feketén terjengtek a romok, de kelet felé, egészen a Palatinus dombjáig tűztenger hullámzott. A szél, amely három nap óta újra meg újra felkorbácsolta a tüzet, és átsodorta a lerombolt vagy védelemnek felgyújtott épületek küszöbén, most elállt, és a lángok szinte mereven nyúltak a magasba a háztömbök roppant oltárain. A füstoszlopok feketén, tömören emelkedtek, tartva a csillagos ég tiszta boltozatát.

A Tiberis tükörsimának látszó vize sötét bíborba borulva csillogott a láthatártól láthatárig. Lucius nagy, kék szemében a roppant tűzvész démoni szépsége csillogott. Az annyi költőt megihlető gigászi máglya képe betöltötte lelkét. Úgy érezte, a füstoszlopokkal szegélyezett roppant templomban, az ezernyi, irdatlan oltár lobogó áldozati tűztengerében rettentő erejű istenek képe merül fel előtte. A kép dallammá vált. Betöltötte lényét. Gyakorlott, teátrális, de mégis őszinte mozdulattal, lassan felemelte kezét.

- Fenséges! - hallatszott mögötte a szenátorok, az equesek, a néptribunok csoportjában, megelőzve a hangtalanul megmozduló ajkakról talán valóban elröppenő szót. - Ki ítélné el Homéroszt, hogy éppen Trója égése ihlette meg?... E város egyetlen áldozati máglya, melyet azért gyújtottak védő szellemeid, caesar, hogy nagy áldozattal óvjanak meg minden bajtól, s talán örök élettel ajándékozzanak meg. Így a halandó istenek sorából a halhatatlanok közé léphetsz, s a te birodalmadnak sohasem lesz vége.

A caesar arcán tűzvarázs ömlött. A szavak mélyén kábító távlatok nyíltak. Megremegett. A tűzlátás izgalma más, különös izgalommá vált: a pusztulás látása alkotásra hívta. Szótlanul intett. Egy fiatal lány, aki Poppaea mögött haladva vitte a caesar lantját, féltérdre ereszkedve nyújtotta feléje a hangszert. Lucius előrelépett. Táguló szemében a tűz fénye csillogott. Úgy érezte, óriássá válik, lelép a Capitolium dombjáról, és egyedül áll a roppant háztömb-oltárokon lobogó tüzek között, az irdatlan tűzoszlopok mellett.

- Dalod varázsával űzd el a pusztulás rontó szellemeit - hallatszott most újra a szenátorok, az equesek, a néptribunok, a praetorianus főtisztek, sok népet legyőzött hadvezérek csoportjából.

Lucius felemelte fejét. Egy pillanatra úgy érezte, szédítő mélység nyílik alatta, s irdatlan magasság tágul felette. Lelke fellobbant valami zengő tűzben. Ajkáról furcsán, fojtottan és mégis ércesen szállott a dal.

- Ó, Trója... Ó, agg Priamosz büszke városa... - a dal fájdalmas jajongó áhítattal messze szállott a tűztenger felett. Az énekes ujjai olykor végigfutottak a húrokon, és ilyenkor mintha könnyű léptű najádok siklottak volna a roppant füstoszlopokkal tartott égbolt alatt, mint irdatlan máglyák fényében odasuhant, surrogó szárnyú, nagy éji lepkék. Az ének erősebben röppent fel. Az ércesen hullámzó dallamban harciszekerek kerekei dübörögtek, pendültek az összecsapódó pajzsok, és lángoló házaikat védve hullottak az istenek szülte hősök...

Érezte, hogy valami elpusztult a tűztengerben, hogy a világbíró városa tüzével megkínzott lelke jajong most dalában, és tágra nyitott, nagy, kék szemeit elborította a forró pára. Orcáin könnyek csordultak. Érezte az alkotás olümposzi ízét, és a bánat mélyén megcsillant a tudat. A dal zengő üstökösként szállott a pusztulás titáni szentélyében. Hangja zengő szárnyú madárként csapongott a romok felett. Kürtként harsant. Szakadó húrként pendült. Egyre lejjebb haladt a lantról szakadó dallam lépcsőjén, aztán csillogó, zengő pataként sodródott a tűztenger felett. Csend lett. Aztán leboruló alázattal, halkan, áhítatosan mondta valaki:

- Ó, caesar! Ha e tűzvész ily fenséges alkotásra hevítette lelkedet... én akár hétszer is felgyújtom Rómát! Sokszor támadt tűzvész, de erre évszázadok múlva is emlékeznek majd, mert dalod, mely örökké zeng, e tüzes romokból támadt...

Lucius hallgatott. Lassan oldalt fordította fejét. Tekintete találkozott Poppaea pillantásával. Az asszony kékesfekete szemében aggodalom és szokatlan rettegés látszott. Közelebb lépett. A caesar füléhez hajolt:

- Vigyázz... Én láttam az arcokat, míg daloltál... - Aztán hangosan, dallamosan, alkalmazkodva a másik még mindnyájuk lelkében zengő éneke dallamához, mondta: - Caesar! Ismét hívlak! Építsd fel Rómát! Nagyobbat cselekszel, mint Augustus isten. Hadd hirdesse e rettentő pusztulás helyén emelkedő büszke márványpaloták minden köve, hogy te valóban az új Orpheus, az isteni dalnok vagy, akinek dalára valóban megmozdultak a kövek, és hatalmas, fénylő város támadt a zsarátnok helyén.

A szenátorok csoportjából egyszerre hárman-négyen léptek ki.

- Cselekedj, caesar! A városban újra és újra gyújtogatnak! Sokan felsőbb parancsra hivatkoznak!

Lucius felvetette fejét.

- Felsőbb parancsra?

Egyszerre csend lett. Aztán bátortalanul, magyarázkodva hallatszott a válasz:

- Minél több ház ég le, és több azok száma, akik egy betevő falat nélkül maradnak az utcán, s minél nagyobb lesz a legnyomorultabbak kétségbeesése, annál könnyebben gyúlnak fel újabb és újabb épületek... A szerencsétlenek gyújtogatnak, hogy fosztogathassanak.

Vitellius, aki eddig a szenátorok csoportjába húzódott, most lépett elő.

- Kíméletlenül kell lesújtani a gyújtogatókra! Csak nagy, látványos kivégzésekkel béníthatjuk meg a fosztogatók üszköt vető kezét!

A szenátorok csoportjából helyeslő mormogás hallatszott.

- A törvény értelmében, a törvény teljes szigorával nyerjék el büntetésüket a gyújtogatók. S mindenki, ki gyújtogatásra biztat, vagy az oltást bármilyen okból akadályozza, aki kétségbeesést kelt, vagy gyűlölettel izgatja a népet az istenei ellen - szólt lassan, hűvösen az atlétatermetű aggastyán-hadvezér. - Persze, a barbárokat a hazájukban szokásos törvények értelmében kell megbüntetni... hogy a jogszolgáltatást sérelem ne érje.

Egy zömök, nagy fejű jogtudós keskeny ajkát összeszorítva, figyelmeztetően emelte fel kezét:

- Mindenesetre figyelembe kell venni a rendkívüli körülményeket, melyek a joggyakorlást módosíthatják. A bűnösök elfogatásuk után nyilvános kihallgatásban részesüljenek, így a nép láthatja, bizonyíthatja bűneiket vagy éppen ártatlanságukat. Legfontosabb, hogy a későbbi nemzedék ne mondhassa: elvesztettük a mértéket, és gyengék vagy igazságtalanok voltunk. A bírák már holnap kezdjék meg igazságos, mértékletes s felette szükséges munkájukat.

Lucius megtörölte homlokát.

- Nyissátok meg a császári kerteket a szerencsétlenek előtt! Adjunk ingyen és nagyon olcsón gabonát az éhezőknek! Osszunk ki pénzt a rászorultaknak! Én magam megyek, és vigyázok, hogy igazságtalanság ne történhessen...

A kísérők csoportjából most tört ki először az üdvkiáltás és a taps.

Anicetus Corfix, aki meghajlottan, őszen, szerényen félrehúzódva állott, most közelebb lépett.

- Akadnak, kik az istenek harcát látják abban, hogy a tűzvész ily rettentő méretet öltött.

Újra csend támadt. Az arcokon átsuhant valami szürke fény. Poppaea kékesfekete szemében még mindig aggodalom sötétlett, de ajkán mosoly rezzent.

- Ha az istenek oly módon támadnak egymás ellen, mint az emberek, akkor oly sokat vesztenének isteni mivoltukból, hogy még emberek sem lehetnének - mondta gyorsan, tettetett vidámsággal.

Anicetus alázatosan hajtotta le fejét. Egy pillanatra Agrippina jutott eszébe, ahogy megbotlik előtte, és hátában meg-megmozdul a testébe mélyedt tőr markolata, önkéntelenül szeméhez kapta két tenyerét.

- A tömeg isteni erőket szomjúhoz... S olykor az istenek általa szólnak hozzánk viharban, háborúban, tűzvészben. Én és ezer más polgár látta, amikor felmerült a lángokból a Legtitkosabb, a Legszilajabb Istennőnek a leomlott, oszlopokra ledöntött szobra... Tűzkerevetről kelt a Hajnalcsillag Asszonya, Eiréne Aphrodité... s ismét mindnyájan ott láttuk a szobrát az üres talapzaton. Nagy, illatos virágokká vált a szentélybe hullott zsarátnok; s visszahúzódott a pusztító láng... Legyünk kíméletesek; mert nem tudjuk, vajon földi tűz emésztette-e el a várost vagy oly láng, mely csupán annak látszik.

A szenátorok mozdulatlan arccal hallgattak. Tekintetük titkot kutatva siklott a tűztenger felett. Poppaea vállat vont:

- Sújtsunk le irgalmatlanul, mert csak úgy fojthatjuk el a százféle sziszegő rágalmat. Nem, Anicetus, az istenek sohasem szólhatnak a tömeg által, mert a tömeg: istenkáromlás. A tömeg: szépség- és asszonyerő-tagadás, mert ugyan mely földi asszony borult nászra egyszerre akár csak két férfival is? Ha pedig ez így van, nem érzi-e magát megcsalatottnak a többi? S ha igen, nem fordul-e gyűlölettel a kiválasztott felé? Ezért mondom, a tömeg csak a gyűlöletre fogékony, ahol pedig igazán a gyűlölet lobog; ott hallgatnak az örökké vidám istenek...

*

Komoran, némán haladt a pernyelepte utcán. Néha szél csapott fel, és ilyenkor vaskos koromszemek szállottak vörösesszőke hajára. Mögötte szenátorok lépdeltek. Távolabb, még hátrább szekerek zörögtek. Tolongott a sokaság. Sovány karok nyúltak az étel, a pénz, az ital és újra meg újra a gabona után. Az utcák összefolytak a hamu gomolygó fellegében. Kétoldalt furcsa, egyenetlen hullámmal torlódott meg a romokon álló tömeg. Mindenki hallgatott. Csak néha szállott egy-egy üdvkiáltás:

- Ave caesar! Kenyeret és bosszút!

- Sújts le a gyújtogatókra!

- Sújts le, bárkik is legyenek!

A kiáltások után különös, feszült csend támadt.

A kerteket elözönlötték a menekülők. A palota elején állandó lárma hullámzott. A császár megtiltotta, hogy a testőrség figyelmeztesse a jajgatókat, a siránkozó asszonyokat, vagy a szüleiket kereső gyermekeket, és így a szenátorok, az equesek, akik a császárhoz jöttek, a palota mögött beszélgettek, a kertnek abban az elhagyatott részében, melyet Tiberius oly nagyon szeretett. Poppaea ifjún, vidáman mosolyogva jött le hozzájuk. Ez a túlzott jókedv mindenkinek feltűnt, de mindenki igyekezett, hogy fokozza. Poppaea nem viselt ékszert. Ajkáról eltűnt a festék. De így még fiatalabbnak látszott.

- Mondd csak, Annaeus Seneca - fordult egykori nevelője felé, kissé túlzott szertartásossággal, hogy leplezze a kemény hajcibálások még mindig élő emlékét. - Úgy hallottam, hogy a gyújtogatók között egy új vallás hívei is akadnak, akik rémes jóslatokkal akadályozták az oltást. Úgy emlékszem, sokat beszéltél nekünk róluk gyermekkorunkban, de már bizony nem emlékszem, mit is mondtál... - Az utóbbi szavakban a tanítvány ugrató szemtelenkedése volt.

Seneca, aki a szenátorok körében állott, mosolyogva lehajtotta sűrű, ősz hajú fejét. Szakállt viselt, utánozva a görög filozófusokat. Szakálla nem őszült annyira, és így csak néhány megcáfolhatatlan ránc árulta el, hogy hatvan felé jár. Hófehér, bíborszegélyes szenátori tógájában nagyon előkelőnek látszott.

- Ha tanítványaink mindenre emlékeznének, amire tanítjuk őket, akkor mi, öreg tanítómesterek feleslegessé válnánk, és így én sem részesülnék a sors ama kegyében, hogy most veled beszéljek, úrnőm - mondta szándékosan gúnyos hosszadalmassággal, utánozva az udvaroncok beszédmodorát. Mindenki elértette és mosolygott.

- A csitrik és a filozófusok emberemlékezet óta nagy ellenségei egymásnak - mondta eléggé hangosan Vitellius, aki tudta, hogy huszonhét éves korában már nincs értelmes asszony, aki megsértődne, ha ifjúságát ily zsengének mondják. - A csitrik, akik tudvalevően mindent alaposan tudnak, haragszanak, mert a filozófusok okosabbak, és a filozófusok, hogy ennek ellenére sem vezetik őket szűzi ágyukba. Az emberi gondolat tragédiája ez. Senki sem tör oly vakmerően a gondolat legszédítőbb ormai felé, mint az ötvenedik évükön átlépett férfiak, ha tizenhat éves szeretőik kellő érdeklődéssel figyelik gondolataik röptét... én egyébként nagyon szívesen állottam volna az új vallás híveinek sorába - mert felette becsülöm őket -, de azt kívánták tőlem, hogy tagadjam meg Venust és Dionüszoszt!... Azt mondottam nekik akkor, ez lehetetlen, mert ha én egy istennek hódolok, de kettőtől elfordulok, akkor az olyan, mintha egy barátom miatt két szeretőmet hagynám el. - Vállat vont, és széttárta karjait. Az atlétatermetű aggastyán, aki ebben az évben consulságot viselt, fokozatosan húzódott Poppaeához.

- Kétségtelen, hogy az új vallás felette gyorsan terjed. Ez döntő bizonyítéka, hogy az alapító, egy Paulus nevű római polgár valóban egy isten ivadéka.

Seneca nagy homlokán a rossz feleletet hallott nevelő bosszús ránca rezzent.

- Az új vallás alapítója sem volt római polgár. Paulus csak hirdette ezt az új vallást, főleg Szíriában és Asia Minor partjain. Ha jól tudom, most itt van Rómában.

Egy szálas, ősz hajú szenátor vállat vont:

- Én nem rokonszenvezek az új vallással. Úgy tapasztaltam, hívei ugyan valóban gyakran követésre méltóan szelídek egymás iránt, segítenek egymásnak, sőt együtt étkeznek is néha, de igen sok csoportra oszlanak, melyek hangos gyűlölködéssel fordulnak egymás ellen. Ezt a gyűlöletet egyébként én az erős hit erős hitjelének tartom.

Seneca mosolygott.

- Igen... Ez bizony így van. Ennek oka az alapító személye és a környezet közötti mély ellentét. - Látta, hogy Poppaea várja, mikor lesz alkalma a támadásra, izgatottan emeli fel kicsi kobrafejét, és gyorsan befejezte: - Igen, az alapító egy Jeszosz Kresztosz nevű hellén ifjú. A környezet ellenben egy ázsiai provinciánk igen szigorúan vallásos lakossága.

A consulságot viselt aggastyán felfigyelt.

- Kresztosz hellén ifjú? - kérdezte lassan. - Én most vettem részt egy bírósági tárgyaláson, és ott a vádlottak egybehangzóan vallották, hogy Kresztosz egy isten fia, az anya viszont sem görög, sem római állampolgár.

Seneca feléje fordult. Szürke szemében a vita heve égett.

- Kresztosz valóban isten fia. Ebben semmi vitatható nincs. A hellén vallás, a mi vallásunk számtalan esetet ismer, hogy hellén anya halhatatlantól szült gyermeket. Ha valaki komolyan hisz az istenekben, hisz a tetteikben is. Az anya egy előkelő görög leány volt, aki korán árvaságra jutott, és egy öreg házaspár - mivel gyermekük már nem lehetett - örökbe fogadta. Minthogy a nevelőszülők saját szigorú vallásukat felette tisztelték, sohasem beszéltek neki arról, hogy ő más nép gyermeke, mert ez az ő környezetükben fogyatékosságnak számított volna. Ebben az országban - valami kicsiny ázsiai provinciánk lehet, azt hiszem, Kommagéne, Atrapaténe vagy Palesztina - minden valamirevaló családot vissza tudnak vezetni évezredekre. Ha ez az előkelő leány - kit az az öreg örökbe fogadott, az ott lakó, felette istenfélő néphez tartozott volna, az örökbe fogadó szülei azt később mindenképpen elmondták volna neki. Vagy másképpen tudta volna meg. Hiszen a régi családja ott lakott volna valahol a közelben... De mivel erről ilyen mélyen hallgattak, sőt valóban semmit sem tudtak, ez döntő bizonyíték: hogy csakis görög leány lehetett. Ugyanis csak hellének nem törődnek - manapság különösképpen - a családjuk múltjával. A fiú emberi természete teljesen görög... Minden megnyilvánulása hellén szellemű, fellázad az ottani törvények ellen, melyek számára merevek és holtak. Úgy, ahogy ő szólott, csak görög beszélhet. Ezért van tanításban oly sok Szókratész és más bölcselők tételének elemeiből. Persze, Kresztosz hívei az anya születését - szülésre már képtelen, idősebb asszonytól - csodával magyarázzák. Az alapító születését viszont isteni megtermékenyítéssel. Ez nem lehetetlen. Az életerő a legfenségesebb isteni teremtő erő...

Poppaea szórakozottan úgy nyúlt nyakához, mintha most is ott viselné a kedvenc nagy rubinékszert. Kicsi, értelmes arcán figyelem volt.

- Mindenesetre az új vallás hívei között alig akad római - mondta hűvösen. Seneca bólintott.

- Ez igaz... Kresztosz mint vérbeli görög, emberszerető filozófus, s elvet minden kényszert, mintha csak az athéni Agorán szólana. Ugyanakkor a környezet is, amelyben ez a vallás keletkezett, érezteti hatását a maga tisztességes, üdvös, indokolt, de mégis gondolatbénító tételeivel, melyek feltétlen meghódolást kívánnak egy felette szigorú, bár felette bölcs és hatalmas isten előtt. Ez a feltétlen meghódolás ugyancsak lázadás minden ma helyesnek vélt törvény ellen. Odáig jutott sok Kresztosz-hivő, hogy képtelenek meggyőzően megmagyarázni üdvös és tiszteletre méltó vallásuk sok tételét. Újra és újra - mint az ázsiaiak általában - a hitre hivatkoznak. Hit nélkül szerintük a lélek halott. Ezért ha az új vallás diadalmaskodik, a Kresztosz-hivők üldözik majd a filozófiát, a gondolat szabadságát és az ésszerű elmélkedést általában.

Vitellius gúnyosan mosolyogva helyeselt.

- Én, midőn majdnem elfogadtam az új vallást, sok oly Kresztosz-hivővel beszéltem, aki máris a legszívesebben elégetett volna minden filozófuskönyvet, sőt a könyveket általában...

Seneca sóhajtott.

- Nem értik meg, hogy az istenek tiszteletének legméltóbb formája: a gondolkodás, s az élet célja: a gondolat. Ha valaki csupán ismétli akár a legtiszteletreméltóbb igazságot is, kikiáltóvá válik, és elméje feleslegessé lesz számára. Márpedig az istenek legnagyobb ajándéka: a gondolat. Rettentő istenkáromlás tehát elvetni ezt a legnagyszerűbb ajándékot, s csak kikiáltónak mondani magunkat dicséretes, de indokolatlan szerénységgel. Ez az új vallás ázsiai jellegét bizonyítja. Viszont az, hogy Kresztosz isten fiának vallja magát, ez döntő bizonyítéka hellén voltának. Abban a kicsiny provinciában a lakosok közül egy sem akad, ki ezt ki merné mondani, mert istenük eddig soha nem szállott le földi asszonyok ágyába, mint ahogy a mi hellén isteneink oly dicséretre méltó gyakorisággal megtették. Ha Kresztosz tehetősebb szülők mellett nő fel, bizonyára jobban elsajátítja a hellén filozófiát, és így ez a környezet feleslegessé vált volna számára. De igen szegény családnál nőtt fel, filozófiai oktatásban állítólag nem részesült, bár sokan állítják, hogy évtizedekig élt Egyiptomban és Indiában. Mindenesetre kétségtelen, hogy isteni elméje, lelke mégis utat talált, hogy utat mutasson...

Poppaea kíváncsian figyelt.

- Most Kresztosz is Rómában van? - kérdezte érdeklődve. - Szeretnék megismerkedni vele. Bizonyára ő is a bíróság elé kerül...

Seneca tagadólag rázta fejét:

- Talán harminc évvel ezelőtt keresztre feszítették, mert állítólag lázított. Meghalt. Feltámadott, és isteni atyjához távozott, mint Dionüszosz Szabasziosz, Heraklész az Ida hegyén vagy Adonisz. - Végignézett a szenátorok komoran figyelő arcán. - Hiszem a feltámadást, mert feltámadott Dionüszosz és Orpheus is... Mint halhatatlan lény földi asszonytól szült fia, a halál törvényeinek semmiképpen sem alávetett, mint mi. Ez eddig természetes és érthető. Csakhogy a kicsiny tartomány papjai, főleg a tanítványai azt akarták bebizonyítani, hogy ő ezen igen vallásos, sokat szenvedett, de kicsiny nép istenküldötte vezére, aki e népet világuralomhoz vezeti. Ebből számtalan heves, de csak ott, a kicsiny tartományban fontosnak vélt vita keletkezett. Itt Rómában az ottani viták elhalványultak, mert Kresztosz istenségének nem egy vagy más vallásos könyv idézete a legfőbb bizonyítéka, hanem az, hogy az általa hirdetett vallás rohamosan terjed, és hívei között sok kivételes, tiszta lélek akad. Minden ily tiszta lélek építőköve Kresztosz isteni fogalmának.

Hallgattak. A császári kertek felől zaj hallatszott. Kiáltások harsantak. Gabonát szállító szekerek zörögtek. A consulságot viselt atlétatermetű aggastyán felemelte kezét:

- Ez az új vallás - ahogy én látom - hitet követel. Minél több hitet. A hit e formája az egészen műveletlen emberek tulajdonsága. Azt hiszem, minél inkább hanyatlik a birodalom műveltsége, az új vallás annál inkább terjed Rómában. - Arca fájdalmasan elkomorodott. - Mert Rómában tizenkét római isten van, de mit tehetnek, ha e városban alig akad római? Rómaiak nélkül a római istenek sem segíthetnek Rómának. Mert isteneink mégiscsak népünk által szóltak a világhoz. Úgy érzem, szigorúan kellene eljárnunk, mert emlékezzünk csak: annak idején még a tiszta és erős városunkban ama híres Marcus Portius Cato indítványára majdnem hatezer embert végeztek ki, mert Bacchus isten szent orgiáin erkölcstelenül viselkedtek. Úgy emlékszem, akkor hosszú ideig tilos volt Rómában e kultusz. Én magam is mélységesen tisztelem a mámor és a bor istenét, de ha rokonszenvezek Kresztosz tanaival is, akkor azt mondanám: szigorúnak kell lenni híveihez anélkül, hogy istenségét megtagadnánk tőle, mint ahogy azt más istennel sem tesszük.

Mindnyájan hallgattak. A komor arcokon őszinte fájdalom volt.

Vitellius odafordult Senecához:

- Te annyit dicséred az új vallást, Lucius Annaeus, pedig én tudom, hogy helyet adtunk istenüknek Rómában, és még csak kétségbe sem vontuk Kresztosz istenségét, de éppen olyannak tekintettük, mint bármelyik más vallást. Ők viszont évtizedek óta gúnyolják isteneinket, erkölcsteleneknek mondják őket. Akad, aki az egész birodalmat démoni alkotásnak mondja. Rómát szinte valamennyien gyűlölik, pedig vendégszeretetünket élvezik. A Capitoliumra ellenséges szemmel tekintenek. És éppen ezért, mert műveletlenek, a barbárok kedvesebbek nekik, mint a rómaiak.

A szenátorok csoportjában gúnyosan nevetett valaki.

- De mivel egy mindenható istenben hisznek, a köztársaság idegen számukra. Szervezetük kitűnő. Egyre növekszik. Ezt igen jól használhatják fel bármelyik tirannus...

Poppaea élesen pillantott a beszélőre. Csend lett.

- Az alapító anyja... az a görög leány még él? - kérdezte halkan. - Vagy férjhez ment?

Seneca, aki komoran hallgatta a szenátor szavát, feltekintett.

- A görög leány egy Pantherosz vagy Panthera nevű, igen vitéz görög zsoldoshoz akart feleségül menni. Itt említem, hogy azon néptől való leány inkább levágja haját kopaszra, de nem hajlik idegenhez. Nevelőszülei előkelő környezetben nevelték, istenük templomában, a fővárosban. Vallási okokból megakadályozták ezt a házasságot. Persze, a leánynak el kellett hagynia előkelő nevelőhelyét. Amint a Kresztosz-hivők vallják: a görög leányt, amikor már háromhónapos teherben járt, egy ácshoz adták nőül, aki a gyermeket mint igazi apja nevelte fel. Kresztosz nagyon szerette nevelőapját, akinek felette sokat köszönhet.

Virellius hirtelen élesen pillantott a filozófusra.

- Nem cselekszel helyesen, Lucius Annaeus, hogy ennyire rokonszenvezel az új vallás híveivel, akik közül nem egyet gyújtogatással vádol a bíróság. Nem gondolod-e, hogy megtagadod az ősi római isteneket, ha ilyen türelemmel vagy azokhoz, akik le akarják dönteni a Capitoliumot?

A filozófus felvonta szemöldökét. Most a császárné közelében teljes biztonságban érezte magát, és hangjában fölény volt.

- Filozófus vagyok... Gondolattal tisztelem az isteneket. Nincs oly istenfogalom, mely ne lenne igazi. Kresztosz hellén természete, tanítása s a Kresztosz-hivők küzdenek egymással. Én úgy látom, ha valaki Kresztoszt követi - személy szerint -, az szembekerül az új vallás máris hatalmas, máris erős hierarchiájával, nagy etikai következetlenséggel felépített szerkezetével, mely egyre hatalmasabb lesz. Mert az új vallás: tan. Kresztosz szava viszont: elmélkedés. Persze az elmélkedés gondolatmagjaiból tan lesz, mint kicsiny hajtásból a hatalmas fa. De a tannak már mások a törvényei, mint az elmélkedésnek. Mégis ki tagadja, hogy a mag és a hatalmas fa egyek, bár különböznek?

Vitellius komoran figyelte szavát.

- Világosan válaszolj, Lucius Annaeus, igazat adsz a Kresztosz-hivőknek vagy nem?

Most már mindnyájan rájuk figyeltek, s néhányan óvatosan elhúzódtak Seneca mellől. Poppaea bosszankodva intett Vitelliusnak.

- Vigyázz a kérdéseidre, Aulus Vitellius, ez nem bíróság - mondta halkan, hűvösen. Seneca felvetette fejét. Nagy, szürke szemében gondolat égett.

- Ismételten mondom: az én utam a filozófia útja. A szabad gondolat szabad útja. Én hiszem az isteneket. De nem helyeslem, ha az istent önmaga fogalmának börtönébe zárják bármely vallás hívei. Ha meghatározzák tulajdonságait, ezzel elvetve az ismeretlent, elvetik talán a lényegét... Nem helyeslem, ha megszemélyesítik, hogy bíró, erkölcs vagy éppen harcra hajtó erő legyen, ha megdermesztik elképzelésekkel vagy dogmával. S végül megölik hétköznapi, szürke, gondolat nélküli rabszolgahódolattal, megvádolva félelmetességgel és zsarnoksággal. Én szabad polgár vagyok, s az istenektől csak egyet kérek: szabadságot... - Egy pillanatra csend lett. Aztán önkéntelenül egyszerre kitört a taps. Helyeslő, halk kiáltások. Poppaea elmosolyodott. A filozófus elé lépett. Átfonta hófehér, illatos karjával a nyakát, és homlokon csókolta. A szenátorok nevetve, hangos udvariassággal tapsoltak.

Vitellius hátralépett. Mérlegelve valamit, élesen, lopva vizsgálgatta a szenátorok tisztelettel, elismeréssel, bámulattal Seneca felé forduló arcát. Szemében elhatározás csillant. Megvárta, amíg a filozófus körül izgatottan beszélgető szenátorok elhúzódnak, és eléje lépett.

- Azt hiszem, Lucius Annaeus, félreértettél engem. Bocsáss meg. Korunkban a legnagyobb tett: az emberi méltóság megőrzése. Megértettem tetted, s ezzel méltó lettél arra is, hogy nem csupán szemlélője, de irányítója is légy korunknak s mindnyájunknak. Ma sokat tanultam tőled. S egy vágyam van. Méltóbb lenni, mint azok a tanítványok, akikben csalódtál...

Mély, hűvös csend támadt. Az arcokon átsuhant valami. Poppaea halkan sóhajtott.

- Jöjj, Lucius Annaeus. Emlékszel, amikor tanítottál engem, én szerelmes voltam beléd?

A szenátorok arcán mosoly volt. Poppaea újra a filozófus homlokát érte. A körülöttük állók ajkán szélesebb lett a csendes mosoly. Poppaea úgy igazgatta haját hosszú, illatos ujjaival, mintha még most is a homloka felett ragyogna a híres, hatalmas gyémántoktól szikrázó fejék.

- Igen. Voltam. Milyen ostoba vagyok, hogy csak voltam... A nem múló gondolat szellembirodalmának fejedelemnője lettem volna. Jöjjetek, tiszteletre méltó vendégeim! Ma szerény ebéddel jelezzük, hogy a városunkat ért szerencsétlenség mindnyájunk szívében sajog. - Hangja szomorú volt, de a szenátorok vidáman, beszélgetve tódultak utána.

*

Anicetus Corfix egy cirkuszi kocsihajtó és egy súlyemelő között állott a hallgatók sorában, akik a bírói szék két oldalán verődtek össze. A bíró - méltóságteljes öreg, kopasz patrícius -, ha a hallgatóság körében fel-feltört a zaj, szigorúan felpillantott, és olyan mozdulatot tett egyszerre mindkét karjával, mint az úszók. A rettentő erejű súlyemelő ilyenkor meglökte vállával a kocsihajtót, és halkan röhincsélt. Balról, ahol a romok kormos halma emelkedett, néha szél támadt, és a bíróság csarnokának ritkán álló oszlopai között surrogva szállott a hamu. A bíró összehúzva szemét, törölgette arcát, és folytatva a kihallgatást, hangosan, lassan - hogy mindenki hallja - kérdezte:

- Válaszolj, vádlott, miért nem sirattad te, ki irgalmat s megbocsátást hirdetsz, a rengeteg értéket, mely lángok martaléka lett?

A zömök, vállas, hosszú kezű cserzővarga arcán különös, elmerült kifejezés volt. Amikor megszólalt, szava elárulta a gyakorlott szónokot.

- Miért bánkódjak, hogy földi hiúságokat emészt a láng? Hisz úgyis porrá hull minden! - lassan körülpillantott, és a körös-körül szorongó sokasághoz intézve szavait, hangosabban mondta:

- Vessétek el a földi gazdagságot, s megszerzitek szenvedéstekkel az égit!

A bíró arcán hűvös töprengés látszott.

- Mégis! A legcsekélyebb szánalom sem kelt szívedben, amikor láttad, hogy városunkat emészti a láng?

A varga büszkén és mégis alázatosan állott. Anicetus úgy érezte, még sohasem látta a büszkeségnek és az alázatnak ilyen különös kifejezését. Hangja érces volt.

- Sajnálatra méltó, mert bűnös. De a bűn megvetésre méltó. Nem volt fertelmes bűnök kelyhe e város?! S a tűz a büntetése! Szodoma és Gomorra kormos kövei az Úr rettentő kezének nyoma!

A hallgatók sorában újra feltört a zaj és szitok, de a bíró most csak a vádlott barna, komor arcát nézte.

- Te tehát helyesled, hogy a város leégett?

Csend lett. A varga tekintetén látszott, hogy észrevette a kérdés mögött táruló vermet. Fejét felvetette.

- Az Úr akarata nélkül egy hajszál sem hull le a fejünkről... Miért estek kétségbe? Az Úr adta, az Úr el is vette, áldott legyen az Úr neve érette! Dicsőség a mi istenünknek! Halleluja!... Halleluja! - A kiáltás átharsant a téren, aztán a sokaságból - mint visszhang - innen is, onnan is felszállott a kiáltás:

- Halleluja! Halleluja!

A bíró élesen tekintett a vádlott feje felé. Pillantása a kiáltozók arcát kutatta. A súlyemelő hirtelen kigyúlt tekintettel forgatta fejét.

- Eh... ki kiáltott?! Hej, ha elkaphatnám - mormogta izgatottan. A bíró térdére tette mindkét kezét, és félrehajtott fejjel kérdezte:

- Vádlott! Két tiszteletre méltó római polgár azt állítja, hogy te magad gyújtottad fel házadat, s megakadályoztad az oltást.

- Én nem gyújtottam fel a házat - hallatszott röviden. - S az oltást nem akadályoztam meg.

- S miért nem oltottad magad?

- A lángok akkor már mindenfelől közeledtek.

- Vajon csak ezért nem oltottad, vagy mert istened akaratát láttad Róma égésében?

- Én megvetem a földi hiúságokat.

- Tehát e várost is?

- E városban a bűnt.

- S emiatt pusztulást kívántál a városra?!

- Bűnhődést, hogy megtisztuljon.

- Vajon most megtisztult?

A varga habozott.

- Megtisztult néhány lélek, aki az Úr arcát látta a lángokban, de még rengeteg a fertelmes bűn.

A bíró bólintott.

- Tehát helyesnek tartod, hogy a tűzvész - ha esetleg újra fellobban - tovább pusztítson?

- Csak istenünk tudja, mi a helyes. S mi csupán követjük akaratát.

A bíró fejét rázta:

- S ha istened azt kívánná tőled, hogy gyújtsd fel Rómát, megteszed?

Mély, hűvös, csend lett. A varga érezte a rászegeződő tekinteteket.

- Leborulok akarata előtt - mondta halkan és elsápadt. A bíró némán nézett maga elé.

- Ha városok, népek harcolnak egymás ellen, az isteneik küzdenek egymás ellen, úgy érzed-e, hogy a te istened Róma ellensége?

A varga arca büszke, fölényes volt.

- Egy az isten! - kiáltotta diadalmasan. - Csak egy isten van! A többi bálvány! S ledőlnek a bálványok, mert közeleg a rettentő ítélet órája!

A sokaság megmozdult:

- Közeleg! Igen, a te számodra!

- Vessétek az oroszlánok elé!

- Feszítsétek keresztre, ha egyszer gyújtogató! Vessétek a tűzbe!

- Barbár! Gyújtogató!

A bíró éles latin arcán fölény volt:

- Mérsékeljétek haragotokat, polgárok! A harag - még ha oly méltó is - elhomályosítja az igazságot kereső tekintetét. - Kezét figyelmeztetően felemelte: - Ne feledjétek, rómaiak, hogy az istenek lényege az igazság, s ki megtagadja az igazságot, az megtagadja az isteneket. - Végigtekintett a tömegen, megsimogatta homlokát, és úgy nyújtotta előre sasorrú, nagy állú, kopasz fejét, mint a sas, mielőtt belevágná csőrét zsákmányába. - Vádlott! Ha azt mondod, hogy csupán egyetlenegy isten van, és akarata ellenére semmi sem történhet, akkor - úgy vélem - káromlod őt, hiszen a világon rengeteg gonoszság történik, és ha azt állítod, hogy ez mind az ő akarata, akkor szörnyű bűnökkel vádolod őt.

A sokaság kárörvendő haraggal úgy zúgott fel, mint a cirkuszban, ha döfés éri a küzdő bajvívók egyikét. A varga lehajtotta fejét.

- Az én Uram Istenem akarata kiismerhetetlen. Én csak porszem vagyok lábainál. Bűnös vagyok... A legbűnösebb, a legalázatosabb szolgái között.

A bitó egyszerre csapott előre mindkét kezével, mint az ökölvívó, aki egy döntő csapással sújtja le ellenfelét:

- Kimondtad! Bűnös vagy! Bűnöd a gyűlölet, melyet szeretetnek álcázol, hogy hízelegj önmagadnak! Gyűlölöd a várost! Gyűlölöd isteneinket! Gyűlölöd az egész világot! Ezért keresel mindenütt bűnt, és ezért könnytelen a szemed, bár szeretetről szól ajkad. Mindent elpusztítanál rettentő irigységből, ami nem a tiéd. S hogy mindent elpusztíthass, amit az elme, az idő létrehozott, ezért harsogod az alázatot. Ezért érvelsz megmagyarázhatatlanul, s ujjongsz, ha minél sűrűbb a homály, melyben elrejted saját képmutatásodat, kegyetlenségedet, a gondolkodás gyűlöletét!

A sokaságból egyszerre tört fel a helyeslés. Anicetus az öklét rázta:

- Le akarja dönteni isteneink szobrát, hogy elpusztítsa városunkat!

A csinos, magas kocsihajtó úgy hajlott előre, mintha mindjárt ráugrana a vádlottra.

- Tűzbe a gyújtogatóval!

A varga sápadtan, de nyugodtan nézett körül. Szemében hit csillogott.

- Te igazságról beszélsz, bíró. De mit ér az igazság irgalom nélkül? Istenekről szólasz, de szeretet nélkül eljuthatsz-e az istenhez?

A bíró ajkán a jogtudós mosolya volt.

- Hogyan szólhatsz te irgalomról, aki elhomályosítod az elmét, a gondolkodás nélküli hit sötétségével! Hisz kegyetlen vagy az egész emberi nemmel szemben! Hogyan beszélhetsz szeretetről, ha bármi oknál fogva is helyesnek véled, hogy tűz eméssze el sok ezer ember otthonát?

A varga széttárta kezét. Szeme csillogott.

- Én ártatlan vagyok a gyújtogatás bűnében! Ítélj, akárhogyan, bíró, nem remeg az én szívem, mert lelkem Üdvözítőm s Megváltóm felé tör.

A zaj ismét felviharzott.

Este volt. A roppant kertre már homály borult.

A palota teraszán állottak, és úgy hallgatták a kertekben látványosságra váró tömeg moraját, mint a hajósok, kik a szél zúgásából akarják kiolvasni: kitör-e a vihar, vagy szétoszlattak a fellegek. Poppaea átfogta Lucius vállát, és kutatva nézett az arcába.

- Hírek járnak, hogy a tűz újra meg újra kitör. Azt mondják, hogy ellenségeid gyújtogatnak. Úgy vélik, így a nép kétségbeesésében ellened fordul.

Lucius szemében fellobbant a rettegés.

- A bíróságok rettentő büntetéssel sújtják a gyújtogatókat. Látványos kivégzésekkel riasztják vissza a gonosztevőket, és szolgáltatnak igazságot azoknak, akiknek otthona elpusztult a tűzvész alatt. Én magam is megjelenek a kivégzéseknél, hogy a nép lássa, helyeslem a gyújtogatók legkegyetlenebb büntetését. A félelem megbénítja az összeesküvőket.

Az asszony felvetette kicsi kobrafejét. Szemében izgalom csillogott.

- Összeesküvés?

Lucius vállat vont.

- Néhány névtelen feljelentés érkezett, de a vádak nem bizonyultak igaznak...

Kint a kertben világosság lobbant. Sziszegve sercegett valami égő anyag. Mély csend támadt. Hirtelen elnyújtott, vad jajgatás sivított fel. A csend újra megtorlódott, aztán iszonyodva, bosszúvágyóan ujjongva vagy ámulva morajlott fel a tömeg. Új láng lobbant. A sercegés, a jajgatás összevegyült. A terasz oszlopain át rőt világosság derengett. Az asszony lehajtotta fejét, és komoran nézte a padlón vibráló hatalmas árnyakat. A kerevet, az asztal mögött mindenütt ott leskelődött a könnyű, vibráló árnyék. Poppaea úgy érezte, minden meginog, és az egész palota mindjárt hangtalanul omlik le reá. A vad, kétségbeesett jajgatás újra felharsant.

Az asszony kitekintett az oszlopok közül. Lent különös tüzek lobogtak. Lángjukban az elítéltek teste vonaglott. A letiport bokrok között, a magas, füves tisztásokon tömeg szorongott. A rőt árnyak elsuhantak ezernyi mereven figyelő arcon.

- Vérszomjas bálvány a tömeg. Zsarnokok zsarnoka! Vad mocsár, melyben elmerül a lélek - suttogta komoran.

Lucius vállat vont.

- Uralkodhatok-e, ha más leszek, mint ők?

Az asszony ajkán gúny volt.

- Anyádnak köszönheted, hogy uralkodsz!

Lucius ajkán mosolyhoz hasonló reszketés látszott.

- ...és Afranius Burrusnak. De már mindketten elnyerték a sorstól a büntetést... vagy a távozás kegyelmét? Olykor azt hiszem, hogy az ember nagyobbat vétkezik, ha önmagát hagyja életben, mint mikor másokat - még a szívéhez legközelebb állókat is - megöl. Az élet olykor nagyobb bűn, mint a halál. S egy elmaradt tőrszúrás végzetesebb gonosztett, mint az, amely a szívet éri. Én csupán egyszerű római polgárként állok soraikba.

Poppaea halkan nevetett.

- A tömeg csak egy jelképet ért meg: a korbács, a vessző, a kenyér, a bor, a játék izgalmát... Félek, hogy csupán népszerűséghajhászásnak tüntetik fel viselkedésedet a rémhírek és a titkos vádak serény terjesztői. Vigyázz... sokan közülök könnyen a hátadba döfhetik a tőrt, míg énekelsz. Mikor a cirkuszban énekeltél, és a tömeg őrjöngött elragadtatásában, valaki - aki igen hangosan tapsolt - ezt mondta: "A zsarnoknak engedelmeskedni: indokolt kényszer, de a komédiásnak: indokolatlan gyalázat."

Lucius töprengve nézett rá.

- Miért nem jegyezted meg a nevét?

Az asszony magán érezte hűvösnek vélt tekintetét, és egész lényében átrezzent a tudat: hibát követett el.

- Én csak azt jegyeztem meg, hogy a tömeg ostoba és kétszínű. Ne kívánd durva hízelgését, mert lebecsülöd magad, és hasonló leszel hozzá. - Látta, hogy Lucius arcában düh lobbant, és hirtelen kitörő idegességgel szorította ökölbe kezét. - Én az életem féltem! Melletted állok! Veled pusztulok, ha a sors lesújt!

Kint egyre magasabban lobogtak a lángok. A kétségbeesett üvöltés el-elfúlt az olajos fa sziszegő sercegésében. Lucius komoran hallgatott.

- Művész vagyok. Szólanom kell - mondta egyszerűen -, s ki ebben megakadályoz, gyűlöletet kelt bennem, bárki is legyen az. Értsd meg, Poppaea, a művésznek hallgatni pusztítóbb szolgaság minden másnál. S ha a caesari hatalom babonája torkomra forrasztja a dalt, nyomorultabb leszek egy rabszolgánál, mert a szellem megbénítása súlyosabb bármely láncnál, melyet a test hordoz. Mit érne az életem művészet nélkül?

Poppaea lassan térdre ereszkedett. Kezét összetette. A férfi arcán ámulat ömlött. Szinte riadtan lépett hátra. Az asszony kicsi, bájos arca sápadt volt.

- Kérlek... könyörgök, Lucius! Ne énekelj többet a cirkuszban! A praetorianusoknál s mindenütt a legszörnyűbb vádat s a gúny özönét zúdítják reád ellenségeid. Megvetnek, "komédiásnak" neveznek. Ha kitör a lázadás, nem lesz egyetlen légió sem, mely engedelmeskedne neked, ha nem császárnak, de komédiásnak tekintenek. Nézz körül... A nép megingott hűségében, hiszen a tűzvész éppen a legszegényebb negyedeket pusztította el. A szenátus gyűlöl, mert cirkuszi szereplésedben a saját megaláztatását látja. A határmenti seregek vezérei sem mernek katonáikhoz szólani érdekedben. S idegenkednek tőled, mert nem vagy harcos. - Látta, hogy a férfi arcán most először viharzott fel a düh, és rekedten, kétségbeesetten kiáltotta: - Lucius, én... Én anya vagyok!

A férfi arcán hirtelen rettegés rezzent.

- Mi? - hördült fel, és újra hátralépett. Poppaea lehajtotta fejét.

- Anya vagyok... Vagyis... leszek...

Lucius arcán nem látszott öröm.

- A legcsekélyebb jelét sem látom rajtad az anyaságnak - mormogott gyanakodva, hogy az utolsó szavak csak a támadás utáni visszavonulást leplezik, és védelmet jelentenek feltörő haragja ellen. Az asszony oldalához nyúlt kezével, és halkan, bizonykodva mondta:

- Már biztos... Orvosom is ezt mondta és Locusta is.

Kint a vonagló haldoklók torzult arcán kígyóztak a lángok. Bosszút üvöltött a tömeg, és új máglyák gyúltak a ciprusok alatt.

Vitellius ismét kisimította a lábainál összegyűrve heverő papiruszt. Most, amikor hirtelen fellobbanó dühe elmúlt, homlokát táncolva újra elolvasta.

"...Itt, Hispániában az események lassan haladnak. Galba habozik. Úgy véli, lehetetlen pusztán erőszakkal elérni a célt. Múlhatatlanul szükséges, hogy a szenátusnak legalább néhány tagja mellette nyilatkozzon, hogy fellépése számára a jogos eljárás tényét biztosítsa. Még fontosabb a rajnai és a szíriai légiók vezéreinek állásfoglalása, mert ellenkező esetben hosszadalmas polgárháború következhet, melynek kockázatát Servius Sulpicius Galba proconsul akkor sem vállalhatja, ha saját életébe kerül, mivel a birodalmat végveszélybe sodorhatja. Verginius Rufus germániai és Flavius Vespasianus szíriai proconsuloktól - akik igen jelentős haderők felett rendelkeznek - a hozzájuk küldött levelekre egyelőre válasz nem érkezett. Galba arra kér, vedd rá néhány szenátort, hogy hozzá, Tarracóba utazzanak..."

Vitellius vastag, durva ajka eltorzult az újra fellobbanó dühtől. Ez az öreg valóban őrült, vagy csak engem akar a halálba küldeni - tört ki. - De hiszen az összeesküvés így is minden pillanatban kiderülhet. Örült! Örült! Ahelyett hogy pénzt... pénzt küldene Hispániából, hogy megfizethesse a praetorianus vezérek jóakaratát, ő jogi babonákkal akarja megnyugtatni lelkiismeretét, s közben elveszti a fejét... velem együtt!

Fogát csikorgatva felugrott. Rövid, vaskos lábával olyat rúgott a papirusztartóba, hogy az zörögve nekirepült a falnak. Egyetlen tőrszúrás! Egyetlen tőrszúrás! - villant agyába újra a gondolat, amely régen, régen lobbant fel, mikor ott állott őrt Caligula hálóterme előtt. - Egyetlen tőrszúrás. A tőrpenge a varázskulcs a birodalom roppant kincseskamrájához... De ki?... ki veszi fel a császári bíbort? Ki az, akit elfogad a szenátus s a nép? Akit nem kifogásolhat a távoli hadsereg. S nem ölik meg azonnal a praetorianusok - fejéhez kapott. Nagy latin sasorrán sírós ráncok futottak. Ó, ha valaha én... én lehetnék az, aki a császári bíbor után nyúl... - Ajkán ideges, gúnyos mosoly remegett. - De Rómának, a szenátusnak... becsületes, feddhetetlen jellemű, tisztalelkű gyilkos kell, aki undorodva fordítja el a fejét attól, aki az ő nevében sújtotta le Nerót... Olyan gyilkos kell, akire nem sújthat le a bosszú... aki nem lesz az általa hatalomhoz segített új caesar áldozata, mint Nacro vagy Cassius Cherea... Vagy Agrippina Claudia...

Néha arra gondolt, hogy a tét: a világbirodalom, a világ minden kincse, a világ minden hatalma. Mert hiszen csupán kincs, hatalom nélküli törzsek, a tudatlanság és szegénység homályába süppedt barbár népek kóborolnak a sivatagban, a rengetegben, a jeges pusztákban... Ilyenkor érezte, mint rázza a láz, mint homályosodik el a tekintete, és elálló lélegzettel kapkodott a torkához...

*

- Úrnőm, vajon elég gondosan semmisítetted meg Marcius Salvius Otho luzitániai proconsul leveleit?

A kérdés gyorsan zizzent Poppaea fülébe. A császári páholyban ültek. Lent, a cirkusz porondján keresztfák százai állottak. Koppant a kalapács. Elnyújtott jajgatás szállott. A fellendülő kereszteken új és új testek vonaglottak a rettentő kín láthatatlan lángjában. A roppant tömeg némán figyelt. Poppaea oda tekintett, ahol a caesart sejtette, aki a kocsihajtók ruháját öltve magára, vegyült a nép közé. Azután anélkül hogy Vitellius felé fordította volna kicsi kobrafejét, némán bólintott.

- Ez iszonyú kín, a keresztfák ezen szörnyű erdeje oly hatalom démoni jele, melynél nagyobbat nem ismer az emberiség, s én mégis szembeszállok vele, hogy óvjam jövődet, úrnőm... - Vitellius még közelebb hajolt, és halkan, hűvösen kérdezte: - Vajon mikor látom azt a mosolyodat, amely csak az enyém?

Poppaea kicsi arca sápadt volt. Karcsú derekát eltorzította az anyaság életadó érzése. Fel-felgyúló féltékenységgel, idegesen kapkodva fejét, kereste Luciust a cirkuszi istállók bejárata előtt. A férfi hízelgése most kétszeresen becézte sértett hiúságát, sajgó lelkét.

- Anya vagyok - mondta önmagát gúnyoló és mégis fölényes mosollyal. Vitellius halkan hümmögött. Apró, éles szemében figyelem volt. Nagy állát előrefeszítette.

- Mily dicső tett s mily rettentő veszély - sóhajtott hangosan. - Mennyi rejtett kín, rettegés a gyermekért... mikor már születése előtt nyilvánvaló iszonyú sorsa.

Poppaea arcán valóban átrezzent a kín.

- Jós lettél, Aulus? - kérdezte gúnnyal, leleplezve idegességét. Vitellius sokáig hallgatott.

- Szeretnék jós lenni, mert akkor jogom lenne, hogy tévedjek. Hiszen a jós az istenek akaratát nyilatkoztatja ki, s az istenek akarata változik, miként a hullámzó tenger. - Színpadias mozdulattal jelezve levertségét, legyintett.

- De kell-e jóslat ott, ahol a bizonyosság ezt feleslegessé teszi? Emlékszel, mi történt Gaius Caligula kislányával? Vagy Seianus gyermekeivel? Mikor az összeesküvők lesújtottak az apára, Caligula kislányát egy oszlophoz vágták. Seianus leányát, ki érintetlen volt, előbb megbecstelenítette a hóhér - hiszen tudod, a törvény nem engedi, hogy szűz lányon halálos ítéletet hajtsanak végre, s utána fojtották meg.

Poppaea rövid ideig némán ült, mintha semmit sem hallott volna, aztán halkan felsikoltott, és arcához kapta keskeny tenyerű, illatos kezét.

- Miért... miért emlegeted ezt? - suttogta fulladozva.

Vitellius hátrapillantott vizsgálódva, elég messze állanak-e a testőrök, az a néhány szenátor, akit vendégként hívtak meg a császári páholyba, és két germán fejedelem, aki már két hónapja intrikált egymás ellen arasznyi határterület miatt.

- Mert meg akarlak óvni igaz, jogos férjed számára. - Hangja egyre halkult. - Az anyaság lényege nem a magzathordozás, hanem az áldozat. Tanulj áldott önzést az anyától, akit legyőztél, de ne kövesd el hibáit...

Lent a porondon élesen kiáltozott egy felszegezett. A többiek ajkáról most tört fel hangosabban a jajszó. A hangok összeolvadtak. Mintha sokhúros hangszeren pengette volna egy láthatatlan kéz az iszonyú kínt, a hős halálba hívó dalát.

Poppaea, talán hogy ne lássa a felszegezettek vergődését, a férfi felé fordult.

- Legszívesebben kiáltanék a praetorianusoknak, hogy téged is szegezzenek fel a gyújtogatók közé...

A férfi vállat vont.

- A sok tetten ért rabló és gyújtogató között számos tisztességes, sőt ártatlan ember is akad - mosolyodott el gúnyosan. - Egyébként kívánságod könnyen teljesülhet. Nincsen oly titok, melyet örökre meg lehetne őrizni. Egyetlen névtelen levél, és Nero megtudja, mit írtál volt férjednek Luzitániába...

Az asszony felugrott, és nem törődve a feléje szegeződő meglepett tekintetekkel, kiáltotta:

- Ha tudtad ezt, miért kérded?

A férfi elsápadt. Aztán erőt vett magán.

- Mert azt hittem, te is tudod ezt... S egyik tetted követi a másikat. Most választanod kell gyermeked s közötte. - Állával a caesari istállók felé bökött, ahol a caesart sejtette a bejáratnál most feltűnő kocsihajtók csoportjában.

- Tudd meg, egyetlen légió sem engedelmeskedne már neki, ha kitör a lázadás. Galba bármely pillanatban megindulhat. S akkor ugyanazok, akik hétrét borulva hódolnak Nerónak, mint veszett farkasok tépnék szét gyermekét is, hogy kegyelmet nyerjenek az új caesar előtt, amiért Nero barátai voltak. Siess! Cselekedj!

"Egyetlen légió sem?" - Poppaea érezte, saját szavai visszhangját hallja, és szédelgett a hirtelen rátörő babonás rémülettől. - Tanuljak az anyjától? Aki elveszti a hatalmat... istenek ajándékát veszíti el. Halálos bűn ez. Meggyalázza azt, akitől a hatalmat kapta. S a büntetés elkerülhetetlen. - Nyugodtan, egyenletesen akart gondolkozni, hogy megnyugtassa magát, aztán vállat vont, és gúnyosan sziszegte:

- Bármit tennék, sem Galba, sem a szenátus nem irgalmazna Nero gyilkosának.

A férfi csodálkozva felvonta szemöldökét.

- Galba? Miért éppen ő? Ha Nero helyébe oly caesar lép, kinek személye ellen Galba nem emelhet kifogást, talán elmarad a lázadás is, hiszen Galba még most is habozik, s Marcus Salvius tüzeli őt a gyors cselekvésre. Oly császár kell, kinek tiszta, nemes jelleme, bölcsessége mindenkit lefegyverez.

Poppaea sokáig töprengve hallgatott.

- Lucius Annaeus Seneca - mondta halkan, mindentudóan, ünnepélyesen - sohasem veszi fel a császári bíbort. A hatalmat bűnnek tartja. S lelke tisztaságát többre becsüli minden kitüntetésnél.

Vitellius úgy összerezzent a filozófus említésére, mintha leleplezték volna. Hallotta, hogy a kocsihajtók csoportja körül üdvkiáltások harsannak. Taps csattant, s ebből tudta, hogy a caesar közeledik.

- Nemeslelkűsége a biztosíték, hogy meghallgatja a gyermeke sorsáért könyörgő anyát. Beszélj vele. De ne felejtsd, cselekedned kell. A sors kegyes lesz hozzád, ha az anyagyilkos egy másik anyától sújtatik le. Tetted a kristálytiszta, mérhetetlen anyai szeretet örökké élő példája lesz, melynek komor fénye soha el nem halványul. Mely megragadó igazság teljesül be, ha Claudius sorsa utoléri Nerót...

Poppaea reszkető ajakkal, mereven nézett rá.

- De... de hát te... éppen te, aki olyan hűségesnek mutattad magad a császár iránt, éppen te mondod ezt - dadogta, mert a meglepetés új hulláma zúdult rá. Vitellius elmosolyodott.

- Rettegek, mert hűséges vagyok hozzá. Emlékezz csak, ő Burrust nevezte a leghűségesebbnek. S mint mindenki mondja, orvosság helyett mérget küldött neki. Ez persze természetes és indokolt. Hiszen iránta a hűség csak gonosztettekben nyilvánulhatna meg, s ki hagyja szívesen élve gonosztette tanúit?

Poppaea vékony szemöldökét összevonva figyelte hangsúlyát.

- Igen, Burrus sorsa valóban engem is megrázott - suttogta, és mély fájdalmat jelezve takarta el arcát. - Sohasem gondoltam, hogy Lucius ezt megteszi...

A cirkusz roppant kőkelyhében moraj hullámzott.

- Ave caesar! Üdv neked, te dicsőséges bosszúálló! Te igazság hétszer áldott lángja! Védője a szerencsétleneknek, akik mindent elvesztettek a tűzben! Köszönet! Köszönet! - kiáltások innen is, onnan is harsantak. Aztán összekeveredtek rendetlen kiáltozássá. Vitellius figyelt.

- Anicetus legényei ugyancsak erőlködnek, de a sokaság megdöbbentően néma.

Lent a porondon feltűnt a caesar alakja. Kocsihajtók, bajvívók, cirkuszi hírességek csoportjában lépkedett a keresztek sorai között. Poppaea hűvösen értékelt mindent. Aggodalma, rettegése elmúlt.

- Igen, Nero nem caesar már... csupán rabszolgája a tömegnek, melynek bosszúvágyát szolgálja. S aki caesarként rabszolga lesz, az meggyalázza az isteneket, akik még életében maguk közé emelik azáltal, hogy caesari hatalommal ajándékozzák meg - foglalta szóba az imént felmerült gondolatát.

Ha halkult a rivalgás, hallani lehetett a felszegezettek jajgatását, kétségbeesett átkot vagy könyörgést. Poppaea töprengve takarta el arcát.

*

- Milyen hamar nyílnak az idén ezek a lila virágok - Seneca szürke szemében emlék csillant. Arcán a filozófus erőt látó áhítata volt. Poppaea elmosolyodott. A gyermekhordozás hónapjai alatt megsápadt kicsi arca, csitrinyaka körül mint hatalmas lepkék lebegtek a nagy, csodás illatú, lila virágok. Seneca sűrű, ősz fürtjei között tavaszi szél játszadozott. Az ifjúság parázslott fel benne, mikor játékosan, könnyedén és mégis forrón, mint kihunyt napjaiból röppenő szikra, érte arcát Poppaea csókja. Nem értette, mi történt. Régi csitriugratásra gyanakodott. Sokszor kigúnyolt iskolamesterek gyanakvásával nézte az asszony kicsi arcát, melyen mintha valami más, eddig ismeretlen árnyalat rejtőzött volna. De nem látott mást a nagy, okos, fekete szemekben, mint a kerti iskolaórák vidám emlékét.

Hallgattak. Az asszony közelebb húzódott hozzá az alacsony, széles márványpadon.

- Mondd - szólt halkan. Megvárta, amíg a férfi hatalmas zavarral, öreges gyanakvással felfigyel rá, aztán jelezve, hogy valami mást akar mondani, legyintett, és sóhajtva kérdezte:

- Te voltaképpen Panaitiosz vagy Poszeidoniosz pneumaelméletét fogadod el?

Seneca kemény arcvonásai meglágyultak a suhanó gondolat derengésében. Sokáig hallgatott.

- Ők ketten lényegében ugyanazt mondják - szólt szerényen, mert rettegett a nagy mesterek önkényes, nagyképű vagy éppen szőrszálhasogató magyarázatától.

- Hát válaszolj te magad. Mi a jóság? - az asszony hangsúlyában volt valami, mert Seneca meglepetten nézett fel:

- Az anyag és a forma egy fogalomban egyesül, ez a test. A test az, ami hatásra képes, így hát én testnek mondom az istenséget, az emberi lelket s a körülöttünk levő dolgokat. Még a testek tulajdonságai, alakjuk, színük is testek, mert valamennyien termékei annak a levegőhöz hasonló lényegnek, melyet pneumának nevezünk. A pneuma mozgása, dinamikus feszültsége, áramlása hozza létre a dolgokat, tulajdonságokat s a gondolatokat is. Én úgy vélem, a jóság is test, hiszen hatásra képes. A jóság élő része a világegyetemnek, melyben nincsen sem igazi megállás, sem igazi halál...

Az asszony sóhajtott. - Megvigasztalsz, Seneca. Mostanában félek a haláltól, hiszen gyermeket hordozok. - Körülpillantott. - Úgy félek, hogy kész vagyok, ha kell, halállal hárítani el a halált...

A férfi a nagy lila virágok táruló szirmai között zümmögő, aranyos méheket nézte. "Halál?" Volt valami megcáfolt valóság ebben a szóban, ahogy most az életet hordozó anya ajkáról elhangzott a virágok illatában, a méhek zümmögésében, az itáliai tavasz ifjúságot hozó fuvallatában.

- Halál - mondta szelíden, fölényesen és elmosolyodott. - Mindnyájunknak közös vége ez. Sokaknak orvosság. Némelyeknek hő vágyuk. De senkinek sem oly hasznos, mint azoknak, akikhez hívatlanul érkezik.

Poppaea arca merev lett. Hűvösen figyelve tekintett a filozófus arcába.

- Akikhez hívatlanul érkezik? - kérdezte, ismételve a másik utolsó mondatát. - Igen... erre én is gondoltam. A halál megakadályozza a gonosztevőket, hogy új gonoszságokat kövessenek el, ezért valóban... - Nem talált megfelelő szót, habozott, aztán mégis kimondta:

- Valóban, gyakran indokolt.

Seneca bólintott. A tavasz fuvallata magas, sima homlokára sodorta sűrű, ezüstfényű, merev hajfürtjeit. Félresimította, és halkan, dallamosan, mintha verset mondana, folytatta:

- Helyesen mondtad. Indokolt, mert a legnagyobb kincset, a szabadságot adja azoknak, akik ezt másként nem érhetik el. A halál felszabadítja a rabszolgákat, és gazdája hiába ellenkezik. Letördeli a foglyok bilincseit. Kiszabadítja börtönükből a zsarnoki önkény kegyetlenül őrzött rabjait... Egyenlőséget teremt, ha a közös sorsunk igazságtalanul osztotta szét a földi javakat, s az egyik embert úrnak, a másikat szolgának tette meg, holott egyformán embernek született mindegyik. Halál után még senki sem kényszerült más parancsa alá. A halálban megaláztatást még nem érzett senki. Kapuja kitárul mindenkinek. - Halkan nevetett. Szürke szemében a gondolathordozó ember olümposzi fölénye volt. - Nekem a zsarnokság nem nehéz, hiszen ha a zsarnoksággal torkig vagyok, egyetlen lépéssel átléphetek a szabadságba. - Elhallgatott. Lassan körülnézett a virágba borult bokrokon, a csodás, mélykék égbolton, a mellette ülő, élethordozó asszonyon, és hangosan, vidáman mondta:

- Én szeretem a halált az élet kegyelméért...

Elhallgatott. Tiberis felől újra szél röppent. Néhány tarka tollú madár szállott cserregve a messzi kertészlak felől. Az asszony kicsi, ovális, okos arcán árnyék suhant.

- Ha a halálnak ily sok jó tulajdonsága van, bűnös-e az, aki öl?

Seneca elkomorodott.

- Ha ölsz, nem vagy ember. Én a halál állapotáról beszéltem, melytől félni indokolatlan. A gyilkosság: tett. Minél nagyobbra értékeljük az embert, annál szörnyűbb bűn.

Az asszony rekedten nevetett.

- Ha ez így van, miért jutalmazza a sors az anyagyilkosságot császári bíborral?

A férfi keze lassan siklott végig az asszony haján. Ez a mozdulat egyszerre elmosta a mesterkélt szertartásosságot, melyet oly kínosan ápolt, amióta Poppaea már nem volt az ő tanítványa.

- Kicsi Poppaea - hallatszott halkan, fölényesen -, az utókor remélhetőleg kevés titkot tud majd rólunk, s bizonyára a látszat után ítél. De te... aki olyan jól tudod az igazságot, mint talán senki... te miért hangoztatod e vádat ilyen irgalmatlanul?

Az asszony hirtelen átfogta a férfi nyakát, orcája lassan odahajolt orcájához. A filozófus érezte, a zavaros, különös álom, mely felbukkant agyában, most valóra válik. Egy pillanatra behunyta szemét, s úgy érezte, az idő fogalma szétfoszlik a puha, erős kar ölelésében, a feléje hajoló asszonyi test ismerős virágillatában, melyben ott lebegett az anyaság lehelete.

- Mert az anyagyilkosság vádja oly kitűnő fegyver Nero minden ellensége kezében, hogy ezt a barátainak is figyelembe kell venni, ha nem akarják, hogy a caesar egyszerre veszítse hatalmát és életét is...

A férfi lassan fordította oldalra fejét. Ajka szinte véletlenül érintette az asszony halántékát. Az a tartózkodás, mely mindig elfogta tanítványával szemben, most ismét fellobbant úgy, hogy szinte riadtan mozdult meg, hogy elhúzódjon, aztán minden felolvadt valami csillogó, forró gomolygásban, mely elborította a szemét, elömlött az égbolton, s mint csak a kiválasztottaknak látható varázshullám, aranygályaként sodorta a napot.

- Nem értelek - mormogta egészen halkan. - Hiszen te...

- Védj meg... - Az asszony hangjában forróság lobbant, és félelem remegett. - Védj meg! Hát lehetséges, hogy te, aki tanítóm voltál, akit Róma legnemesebb szívű polgárának mond a hír, te cserbenhagyj egy asszonyt, aki tehetetlen, mert gyermeket hordoz? A jóságról beszéltél. Védj meg, és én jobban megértem, mi a jóság, a tettedből, mint bármely lángeszű filozófus szavából.

Seneca érezte a szokatlanul megduzzadt, keményen érdes asszonyi mellek remegését. A puha karok görcsös szorítását. Ősz feje lehajlott.

- De... de... mit tegyek? - suttogta. Ajka ott mozdult az asszony virágillatú karján. Csak most lepődött meg önmagán, hogy nem tekintett körül, keresve, leselkednek-e utánuk. Poppaea kiegyenesedett. Mozdulatlanul ült. S a férfi még most is úgy érezte, hogy a puha, illatos karok a nyaka köré fonódnak. Poppaea arcéle élesen rajzolódott ki a csillogó párákból.

- Mentsd meg Luciust, s megmentesz engem. - Hangja halkan, érdesen csendült. - Lucius a hatalom áldozata. Művész, de császárnak kell lennie. Mentsd meg őt, add vissza szabadságát. Menjen Rhodoszba költészetet tanulni. Énekeljen, pengesse lantját. S ne leskelődjenek mögötte tőrt rejtegető összeesküvők. Ő... már elvesztette a császári bíbort. A nép, mely híve volt, felperzselt otthonának romjai között bolyong. Szenátus? A sereg?

A férfi merev ezüstfürtjei között egy méh zümmögött. Lassú mozdulattal félresimította. Elgondolkozva követte tekintetével röptét.

- Ne légy velem sem tapintatos, sem ügyeskedő, kicsi Poppaea - szólt halkan. - Ismertelek. S tudtam, hogy eljön az idő, amikor úgy érzed majd, hogy Lucius, aki által a caesar neje lettél, már akadály utadban a hatalom felé... Összeesküvők? - büszkén, gőgösen elmosolyodott. - Igen... Rómának sok zsarnoka volt, de mindegyiknek akadt Brutusa, ha nem is oly tiszta s nemes szívű, mint az első. Mégis ha tőrhöz nyúlnék, megtagadnám, hogy filozófus vagyok. Lucius tanítványom volt nyolc évig. S én nem úgy gondolok rá, mint aki nem ismeri a tettek rejtett okát vagy az események láncolatát, mint ösvényt, melyről nem fordulhat vissza a vadász, ha a bűn szakadéka felé vezet...

Az asszony hevesen legyintett egyszerre mindkét kezével.

- A birodalom érdekében cselekedj önzetlenül s halált megvetően. - Erőt vett magán. Szavai lassan, hűvösen hullottak a másik felé. - Ha Nerót lesújtja a merénylők tőre, rettentő polgárháború tör ki, mert a hatalomnak egyetlen jogos birtokosa sincsen. Eddig csak praetorianusok választották a császárt, s az áldozat néhány republikánus szenátor volt. Mi lesz, ha kint a határokon a légiók választanak maguk között uralkodót a birodalomnak? Gondold csak meg! Rajna mellékén, Hispániában, Illíria, Macedónia földjén álló légiók vagy éppen Szíriában, a most háborúra készülő sereg? Ha nem ketten, mint Caesar és Pompeius vagy Augustus és Antonius, de négyen, öten versengenek a hatalomért. - Felegyenesedett. Görcsös erővel ragadta meg a férfi megrázkódó vállát. - Esetleg nem akad közöttük egy sem, aki az iszonyú vérengzés és pusztítás évei után diadalmaskodik a többiek felett, s a birodalom széthull... A Capitolium dicsősége elhalványul csak azért, mert egyetlen római, kinek személyét mindenki méltónak találta volna a császári bíborra, nem merte kellő időben, kellő módon életét kockáztatni Róma üdvéért.

Seneca most sápadt el először.

- Félelemmel senki sem vádolhat meg - mondta önkéntelenül feltörő büszkeséggel.

Poppaea érezte, hogy a magzat megmozdul. Ez a mozdulat átrezzent egész lényén. Enyhe hányinger fogta el. Ajkához szorította keskeny kezét. Hallgatott. Arcán sárgásfakó árnyalat ömlött.

- Csak te, egyedül te mentheted meg a gyermeket... Csak tebenned bízom. Ha te öltöd magadra a császári bíbort, megszűnik a zsarnokság. Egyetlen légió, egyetlen római polgár nem ellenzi személyedet. A szenátus? Örömmel ismer el. Vess koncot a praetorianusoknak, s elhallgatnak. A sereg vezérei? Verginius Rufus? Corbulo vagy Flavius Vespasianus? Tanítványaid voltak, akik örömmel rántanak kardot védelmedre. Galba? Nem tehet semmit, ha a két legnagyobb sereg, a rajnai és a szíriai melletted lesz. De különben is Galba sokkal becsületesebb, önzetlenebb, semhogy ellened vinné hadait. Te, csak te vagy Róma reménye!

Seneca érezte, hogy vágyak, tettek, lehetőségek mint tavaszi vihart rejtő fellegek gyűltek előtte. Akarata fellobbant. Kialudt. Újra fellobbant. - És te? - szakadt önkéntelenül ajkáról. Poppaea sápadt, kicsi arcán fölény és aggodalom vegyült.

- Én? Óvj, s melletted leszek. Te tiszta vagy, nemes, bátor.

Megigazította ruháját. Egész testén újra átrezzent a magzat mozdulata. - A hatalom ára a halál árnyéka, mely ott lebeg a hatalmasok homlokán. Én tudom ezt. S amíg csak a magam élete volt a tét, nem is féltem. Most igen. A gyermekemért még a hatalmat is feláldoznám.

A férfi szürkés szemében elhatározás volt.

- Mit tegyek?

Poppaea illatos, könnyű keze becézve mélyedt a sűrű, ezüstös, merev hajfürtök közé.

- Már mindent megtettél. Hosszú életedben mindennap cselekedtél, alkottál oly dolgokat, melyek százszor is méltóvá tették, hogy egész Róma hódoljon neked, és megtisztuljon tiszta lelked fénye által. - Ajka lágyan simult a férfi szájára. A filozófus érezte az asszony ajkán a magzat mozdulatának idegen rezzenését. "Az anya..." hirtelen a másik anyára gondolt, aki éppen úgy hajolt hozzá a nagy diadal első napjaiban, zsákmányolva a legyőzött vetélytárs szeretőit. Mindaz a gonoszság, melyet anyák fiaikért cselekszenek, fiaik lényének alkotó részévé válik, s visszahullva arra, aki elkövette, magával sodorja azt is, akiért elkövettetett, de vajon valóban csak a fiaikért követik el? Vagy csak díszhüvelye az anyai szeretet az önzés, a gyűlölet, a kapzsiság tőrének?... - gondolata elhalványult. Poppaea megfordult, és különös, nehézkes járással, mely oly szokatlan volt, indult a palota felé.

*

Éjszaka volt. Valahányszor a kormos romokon végigsepert a szokatlanul hűvös szél, a félig leégett villa ablakán mint új tűzvész füstje gomolygott be a felkavart hamu. Vitellius újra összehúzta apró, éles szemét, és ismétlődő mozdulattal törülgette nagy, öblös homlokát.

- Miként vélekedsz, lehet-e holnap hatalmas ovációt rendeztetni Nero caesar tiszteletére, ha megjelenik a cirkuszban? - kérdezte közönyösen. Anicetus Corfix összehúzódva ült valami égett foltokkal borított szőnyeggel letakart, meghatározhatatlan bútordarabon, mely egyformán lehetett asztal, szék vagy láda is. Ősz haja kormos volt, szinte feketének látszott. Orcái pirosaknak tűntek a mécses vibráló fényében. Vékony alakja suhancosan fiatalosnak tűnt, de a hangja rekedten, öregesen bizonytalan volt.

- Nem... nem lehetséges. Néhány százan így is tapsolnak majd, ha a caesar megjelenik, de a tömeget már alig érdekli a bosszú, ha tízszer annyi gyújtogatót vetnek az oroszlánok elé, akkor sem építhetjük fel leégett házainkat. - Szeméhez emelte kezét, és fogát csikorgatva ismételte: - Nem... sem ők, sem én. Sokan a császár ellen fordulnak elkeseredésükben. Sőt, hitelt adnak a keresztények suttogásának, hogy... - kicsit habozott. Vizsgálódva nézte a másik arcát. - Igazán, nem is merem kimondani, hogy... a várost az isteni császár parancsára gyújtották fel.

Vitellius megdörzsölte hatalmas állat, és beleszaglászott a levegőbe, melyben mintha ismét új tűzvész szaga lebegett volna. Nagy sasorra valóban ragadozó madár árnyékát vetette a falra.

- Talán a szenátus tagjait kellene... kellene felkérni e vádak megcáfolására - mondta szenvtelenül, és vakon nézett maga elé. Anicetus bosszankodva legyintett.

- Ó, uram! Hát sokan beszélik, hogy éppen a szenátorok terjesztik a hírt szolgáik által.

- Akkor talán a praetorok éberségét kellene felhívni a szolgákra.

- A praetorok éberségének éppen úgy ára van, mint hűségüknek, s tudnak-e fizetni nekik akár egy sesterciust is?

- Anicetus, te félsz - mondta halkan, vádlóan Vitellius. Durva, vastag ajka keményen összezárult. A másik gyorsan vonogatta hegyes vállát.

- Féltlek, uram. Én úgy ismerem a népet, mint a hajós a tengert. Hidd el, nagy vihar előtti csend ez. - Aztán helyesbítve önmagát, gúnyosan nevetett: - csend? Csak hallgasd, uram, a vitákat.

Vitellius lassan nyúlt övéhez. A csendben arany csörrent. A súlyos erszény halkan puffant a kiégett szőnyegen.

- Szeretném, ha ma éjjel újra összeszednéd embereidet, Anicetus... A legnyugtalanabbakat, a leghangosabbakat. A veszély valóban igen nagy. Én rettenetesen aggódom Nero caesar életéért. Ezért először el kellene mondani a népnek az igen rossz híreket, nehogy meglepetésként érje a kétségbeesetteket, és valami zavar támadjon. A váratlan rossz hír kétszeresen rossz. Ha valahol vita támad, vagy más okból veszélyes hangulat, oda kell menni és elmondani, hogy a ceasar megvigasztalja énekével a népet. Ha arról vitáznak, lesz-e a télen gabona, őszintén és nyíltan meg kell mondani: a nehézségek igenis növekednek, mert a hajók a nagy viharok miatt késnek. Ne kívánja tehát senki, hogy a meglevő gabonát régi, olcsó áron osszák szét vagy éppen ingyen. A várost fel kell építeni. Ezért természetesen az adókat háromszorosára emelik. A caesar legfőbb gondja, hogy Róma valóban a világ legszebb és leggazdagabb városa legyen. Ezért a lakosság - főleg a szegényebbek - Afrikában kapnak földet, és a várost rövidesen el kell hagyniok... Nero caesar hűséget és türelmet követel tőlünk, mi tehát lángoló szívvel mindent feláldozunk, hogy ezt megvalósíthassuk, s szívesen vállalunk éhséget, szomjúságot, mint őseink, mikor a várost megalapították...

Anicetus felemelkedett, kezében megzörrent a súlyos erszény.

- De uram - kezdte önkéntelenül. Vitellius élesen figyelte arcvonásait. - Akarsz valamit kérdezni?

Anicetus lehajtotta fejét.

- Csak azt, hogy hány embert fogadjak fel? Azt hiszem, helyes, ha a régiek helyett főleg keresztényeket - hangja elakadt. Hirtelen odahajolt a másikhoz. - Uram! Az a hír terjed egyre hangosabban, hogy ez a komédiás a dicső Homérosz verseit énekelte palotája erkélyén állva, míg a város lángolt, és őrjöngve kiáltozta: - Gyönyörű! Gyönyörű!

Vitellius szigorúan összezárt szájjal, heves tagadással rázta fejét.

- Nem Homérosz versét, hanem saját versét, és csupán egyszer mondta, hogy: gyönyörű. A többi gyalázatos rágalom. Ezt mondjátok meg a népnek, így: rágalom! - Keze valóban előrenyúlt. - A bűnösök lakolni fognak. A caesar feloszlatja a szenátust, és a megbüntetendők listája egyre hosszabb lesz. A kivégzettek vagyonából szobrot emelnek Nerónak, mely mint énekest ábrázolja őt. A praetorianusok nem segítettek eléggé az oltásoknál, ezért még ebben a hónapban a germán határra küldetnek háromszoros tizedeltetés után. A büntetés pártatlan lesz, s a legmagasabb rang sem menti meg a bűnöst a felelősségre vonás alól. Caesar elválik hitvesétől, mert arra akarta rávenni, hogy a kivégzendő gazdagok vagyonát a nép között ossza szét, és ne a szoborra fordítsa. Nero rettentő haragra gyúlt. Poppaea Sabina lelkiismeretét még szörnyűbb bűn terheli. Ellopta a kivégzésre ítélt szenátorok és praetorianus tisztek névsorát, akik azt javasolták Nerónak, vegye maga mellé társalkodónak Lucius Annaeus Senecát, mert feddhetetlen becsülete és nemes szíve miatt rendkívül népszerű.

Anicetus bólogatott.

- Mindent megértettem, uram. Még ma elindulok, hogy összeszedjem embereimet. Úgy védjük Nerót, ahogy te akarod... Ő oly szörnyű bűnbe vitt engem, hogy még el gondolni is iszonyú. Méltányos és helyes, ha ügyesen és eredményesen cselekszünk, hogy áthárítsuk a büntetést az igazi vétkesekre.

Vitellius kezében a harmadik erszény zörrent.

- Kezd már holnap el a villa javíttatását. Néhány szenátor és praetorianus tiszt biztos helyem akar tanácskozni. Figyelmeztetlek, légy becsületes azokkal szemben, akiknek pénzét elfogadtad, mert ellenkező esetben fertelmesen megcsonkított tetemed a Tiberis hullámain úszik a tenger felé...

- Ó, uram - Anicetus mosolygott -, mindenki úgy menti életét, ahogy tudja. Nero napjai megszámláltattak. Elővigyázat azonban felette szükséges. Keresztények ezért nagyon megbízhatók. Rettentő vereséget szenvedtek, de bosszúvágyuk mérhetetlen. Megyek, cselekszem... - habozott, aztán felcsillanó szemmel csapott a levegőbe. - Mégis helyes lenne megkísérelni az ünneplést a cirkuszban! Néhány ember túl hangos lármája annál élesebben mutatja a többiek hallgatását.

- Helyes. - Vitellius gondolkozott. - De néhány nap múlva, amikor a nép értesül Poppaea Sabina úrnő kegyvesztettségéről, akkor meg lehet kísérelni, hogy nyílt ünneplés fogadja a császárnőt a cirkuszban.

*

Poppaea úgy érezte, az összeesküvés homályból homályba zúduló hullámként eltűnik a szeme elől. Néha itt-ott, az utcán, a cirkuszban, a palotában csak, neki érthető kicsiny jelekből látta, hogy a mozdulatlan felszín, a megszokott ovációk mögött rejtőzik, forr, erjed valami. "Seneca... Seneca" - zizzent fel újra meg újra a filozófus neve az udvaroncok ajkán, és némult el azonnal, ha Nero vagy valamelyik közismert híve tűnt fel a beszélgetők közelében. Poppaea ebből látta, hogy az összeesküvés sejtelme, a cselekvés várása immár az egész várost eltölti. Vajon ki tudja, hogy én és Seneca valaha is beszélgettünk arról... - Nem gondolta végig. Idegesen elhallgattatta önmagát. Ahogy terhessége előrehaladt, egyre erősebben zúdultak át rajta olykor megmagyarázhatatlan érzéshullámok. Néha sokáig ült hátradőlve furcsa, félig fekvő, félig ülő helyzetben. Szégyellte nehézkes járását. Keveset járt ki. Nem hívatta az udvari borbélyokat, és haja bomlottan hullott a vállára. Kicsi arca egyre sápadtabb, egyre fakóbb lett. Kékesfekete szemében kialudt az értelem. Csak az állandó, tompa várakozás vibrált néha-néha hirtelen nyugtalanná váló tekintetében.

A kis sarokszobában, mely a hálóteremből nyílott, egyetlen kicsi mécses égett. Poppaea ide húzódott a terhesség középső hónapjaiban. A várakozás néha egész testét megremegtető feszültséggé vált.

...Őszi éjszaka volt. A bejárat függönye mögül kellemes, hűvös fuvallat suhant be. Felkelt. Egészen félre akarta húzni a függönyt. Összerezzent. A hálóterem közepén álló hatalmas, pályaszerű kerevet szélén Lucius ült. Szőke fejét teátrálisan és mégis őszinte bánatot jelezve hajtotta le. Tógáját már levetette. Karjai tartásában tehetetlenség rajzolódott. Díszes császári saruja, melyet máskor a szolgák csatoltak le reszkető hódolattal, most félig lecsúszott lábáról, és a drágakövekkel ékes szíjak elnyúlva a padlón halványan meg-megcsillantak.

Poppaea akaratlanul fellobbanó gyanakvással állt meg. Mit hallhatott... Mi történhetett?... Csak beteg? Vagy az összeesküvők... vagy lázadás Hispániában? - a gondolatok fájdalmas élességgel cikáztak agyán. Kínzó kíváncsiság fogta el. Szólni akart, de a férfi mintha megértette volna tekintetét. Lassan felkelt. Aztán szótlanul, szokatlanul nehézkes léptekkel indult a kijárat felé. Poppaea érezte, hogy a türelmetlenség elsöpri még a halálfélelmet is.

- Lucius! - kiáltotta halkan. A férfi megállt. Megfordult. Telt, sima arca sápadt volt.

- Téged kerestelek - szólt lágyan, dallamosan. - De nem voltál itt. Olyan egyedül maradtam...

Poppaea megkönnyebbülten sóhajtott.

- Ó, mit beszélsz, egy apa sohasem lehet egyedül. Te apa vagy... - Érezte, hogy nehezére esik az állás, és mindkét kezével átfonta a férfi nyakát. Lucius mozdulatlanul állott. Tekintete egy pillanatra hűvösen szegeződött az asszony arcára. Aztán félig behunyt szemmel dörzsölte orcáját orcájához, s Poppaea nem tudta, csupán az ő becéző mozdulatát ismétli, vagy valóban becézi őt.

- Úgy szerettem volna elrejtőzni valahol... de nincsen egyetlen rejtekhely sem, mely befogadna - suttogta fojtottan a férfi. Poppaea újra megremegett. Kínos feszültség kereste a szemek, a hangsúly, a mozdulatok mögött a csapdát.

- Gyere... gyere... - szólt halkan, alkalmazkodva a férfi beszédmodorához, és maga után vonta a kicsi sarokszobába. - Mondj el mindent. Gyermeked anyja vagyok, feleséged vagyok, harcostársad a legnehezebb időben, és mindent, mindent... vállaltam érted. Emlékezz, mikor annyi pletyka zúdult reám miattad. Annyi rágalom. Rágalom. - Hirtelen érezte, hogy az utóbbi szavában már védekezés csendül. Megrettent, hogy hangsúlya elárulja, és ráhajtotta fejét a férfi mellére. Csend volt. Mély, különös csend. Már megtörtént - merült fel az asszony agyában jeges bizonysággal... Elfogták az összeesküvőket? De kit... de kit? Vagy mégis Hispániában... kitört a lázadás?...

- Tudod, Lucius, amióta nemcsak férjem, de gyermekem apja is vagy, kétszeresen szeretlek. Úgy rettegek érted. Úgy imádkozom, hogy semmi bajod ne legyen. Olyan kínos aggodalommal nézek mindenkire, aki hozzád közeledik. Még leghűségesebb, legmegbízhatóbb... legnemeslelkűbb híveidet is.

Csend lett. Az ablak alatt felzúgtak a ciprusok. A csend újra álmosan, súlyosan torlódott meg a kicsi szobában.

- Te gyanakodtál egy... - Lucius ajka, mikor megszólalt, hűvösen érte az asszony halántékát. Poppaea dermedten hajlott két karja között a férfi mellére. Szerette volna megkérdezni, kire, de félt, hogy mindjárt a földre veti magát, és őrjöngve tépi haját a tűrhetetlen várakozás tébolyában.

- Seneca... - hallatszott úgy, mintha a férfi tovább akarna beszélni, de a hallgatás újra megtorlódott az ajkukon. Poppaea felsikoltott.

- Mit? Mit? Őt! Igen, én tudtam, hogy... tudtam. De mi történt? - aztán választ nem várva sikoltotta. - Ő! Persze! Hát nem is lehetett másképp. Hiszen mindig úgy beszélt, mint a keresztények, akik szeretetet hirdetnek, de aztán ujjongtak, mikor a várost tűz pusztította. Tudtam... tudtam... de hát mi történt? - egész testében reszketve rázta apró öklét. Szédülés fogta el.

- Seneca... - hallatszott újra a férfi szava. Poppaea érezte, hogy a szédülés köde szétfoszlik. Hűvös, dermesztő rettegés zúdul felé.

- Átkozott! Ő... ő... ugye meg akart gyilkolni téged? Mondd ki! Mondd ki már végre. Iszonyú! Iszonyú! Ne habozz, sújts le reá! Preatorianusok! Katonák! Gyorsan mentsétek meg gyermekem apját... férjemet, a szeretőmet... Luciusom... Lucius...

A férfi föléje hajolva simogatta fejét. Az ő arcán is rettegés volt. - Nyugodj meg - még nem is biztos. Névtelen levelek és pletykák csupán. Én alkalmat adok neki, hogy mindent részletesen mondjon el... Hiszen ő... ő olyan...

Poppaea tudta, hogy a másik "nemesszívűt" akart mondani, és átkozódva befogta kicsi tenyerével száját.

- Pusztítsd el! Gyorsan! Gyorsan! - sziszegte reszketve. - Én mindig tudtam, ő az egyetlen veszélyes vetélytársad a hatalomban. Mert mindenki... mindenki azt hiszi róla, hogy... - újra "nemesszívűt" akart mondani, s újra elhallgatott, aztán lázasan suttogta: - siess, biztos hatalmas szövetségesei vannak. Ha nem sietsz, még ma ellened támadhatnak, hiszen félnek majd a vallomásától. - Érezte, hogy végre kimondta azt, ami ott didergett benne. Kimondta valahára, és lényén megkönnyebbülés ömlött. - De különben is, ha megkínozzák, mindenki ellened fordul. Ha viszont szólni engeded, talán még jobban fellázítja ellenségeidet. Parancsold meg, hogy öngyilkos legyen. Most mindjárt! S akkor fejét vesztve széthull az összeesküvés.

Lucius felvetette fejét. Kék szemében ámulat volt.

- Mi? Összeesküvés? Összees-kü-vés?... Ki? - suttogta akadozva. Az asszony érezte, hogy a rémület dermedése újra átcsap rajta. Zihálva hallgatott.

- Nem tudom - mondta végül -, de úgy féltem gyermekemet a bukott caesarok gyermekeinek sorsától, hogy rettentő álmok kínoznak... és legszívesebben mindenkit - kicsi, keskeny tenyerével úgy csapkodott, mintha halomra kaszabolna valami láthatatlan ellenséget. Lucius furcsán nevetett.

- Mindenkit? Engem is?

Az asszony arcán kétségbeesés remegett. Lassan, nehézkesen térdre ereszkedett.

- Te... te gyermekem apja vagy, te védj meg mindenki ellen! Te vezettél a legnagyobb hatalomhoz. Ezért kérlek, parancsold meg neki, hogy ölje meg magát.

Lucius szeme könnyes lett. Lassan felemelte az asszonyt. Halkan duruzsolva leültette a kerevetre. Óvatosan illesztette apró lábára a bíborral ékes, kicsi, bájos papucsot.

- Nem... nem lenne okos dolog. Ilyen hamar megöletni... A népnek látni kell, hogy bűnöst ítéltem el, s neki kell leleplezni a többi bűnöst.

Az asszony úgy rázta apró lábát, hogy a papucs ismét lehullott a padlóra.

- Nem... nem bírom ezt a bizonytalanságot! Úgy aggódom érted, a gyermekemért... míg ő él, addig minden perc halálos veszély. Siess... Siess! Látod, milyen hős egy anya, én a gyermekemért mindent, mindent megtennék.

A férfi ajkán újra felcsendült a különös nevetés.

- Igen, ezt már hallottam anyámtól is. Dicső önfeláldozás, mely megmenti az emberi nemet a kihalástól, s nem torpan meg semmi előtt... Mikor Claudius felé nyújtottam a mérgezett ételt, még nem tudtam, hogy a legszentebb érzés nevében ölöm meg örökbe fogadó apámat. Ma már tudom, minél szentebb, tisztább, erősebb egy érzés, annál irgalmatlanabb, s a lélek gyakran mint nyomorult, vak rabszolga szolgálja tiszta, szent, önzetlen zsarnokát. Rettentő csapás volt nekem, mikor Seneca nevét hallottam. Mily gonosznak hisz majd az utókor, s nem jut eszébe senkinek, hogy én csak szabad akartam lenni, csak művész, csak hasonló az emberekhez, hogy meg ne öljenek. Azért követtem el minden bűnt, hogy maguk közé fogadjanak a bűnösök... S ne legyek egyedül... Ha népem úgy kívánta, serény hóhéra voltam ellenségeinek, ha úgy kívánta, szórakoztattam a tömeget dalommal vagy tetteimmel. Soha senki nem tudja meg: gonoszságom csak szerep volt, csak vers, melyet elszavaltam, s a tett csupán kytharakísérete a versnek... Hát lehet ennyire gonosznak lenni szívvel-lélekkel? Nem! A lélek az érzések helye. S ennyi igazi gonoszság nem férne egyetlen emberi lélekbe sem. Túl színes az én gonoszságom. Nem valódi... Nem valódi... utánoz csupán, mint festett szobor a hús és vér embert. - Fejét rázva hangosan, gyerekesen szipogott. - Iszonyú nap volt a mai... Anyám mérge a testemet pusztította volna el... Seneca tette a lelkemet tépte darabokra. Hát reám még a legjobb, legkiválóbb ember is csak a tőrét feni? Tudnom kell mindent, mindent! - Felugrott, és kirohant a szobából. Poppaea zihálva, kimeredt szemmel nézett utána.

Fojtó, gondolat nélküli csend zuhant rá. Aztán újra felviharzott a türelmetlenség. Betöltötte lényét. A gondolatok közt, mint a közelgő óriás ragadozómadár szárnya, lebbent a félelem. Hirtelen világosan, pontosan tudta, nem lehet várni. Nem bír várni napokig, hetekig... talán hónapokig eltart a rejtőző összeesküvők elfogatása, vallatása. S mindennap minden percében elröppenhet váratlanul a kíntól eltorzult vagy a rémülettől elfehéredő ajkakról az ő neve... De hiszen csak ő... csak Seneca tud rólam... Seneca és Vitellius... - A rettegés elhalványult, de nyugalma helyett különös, kínzó viszketés ömlött el borzongó bőrén. - Talán már egy óra múlva... talán csak kegyetlen játék volt a becézés, és a praetorianusok már elindultak értem... Talán már mindent tud...

Felkelt. A cselekvés tébolyult vágya lobbant fel benne. Szinte könnyedén járt-kelt a kicsiny szobában. Meg kell előzni őt! Senecának a halálról mondott szavai egyszerre felmerültek a fogalmak, képek, lehetőségek pusztító kavargásából. "Nincs rabság... nincs bilincs... nincs kín." Kitekintett. A nagy hálóterem üres volt. Gondosan elhúzta a függönyt. Odalépett az alacsony, kerek asztalhoz, melyen karcsú aranykehely állott. Kezében kicsiny doboz jelent meg. Valami kattant vagy csörrent. A kehely felett zöld por piciny gomolya lebegett, azután lassan szállott le az ital sötéten csillogó felületére. A menekülés vágya úgy átcsapott rajta, hogy nem várva, míg a bor felületén lebegő kicsiny zöld foltok elolvadnak, kapott a kehely után. S szíve alatt érdesen mozdult az új élet... Poppaea kezében megtorpant a kehely. Arca megváltozott. Keze lehanyatlott. A kehely halkan csörrent az asztal fényes, fekete lapján. Egy pillanatig mindenről megfeledkezve figyelte önmagát.

- Milyen izgatott vagyok... - suttogta, és szégyenkezve elpirult. - Az anyaság... Nem... nem bántalak, nem fosztalak meg az élettől, csak azért, mert én magam félek élni. De hát... ha te élni akarsz... ha ennyire élni akarsz... akkor - összeszorította ajkát, és megvastagodott szemöldökeit, melyet már rég gondozott a szépségápoló udvari borbély, összevonva, hangosan kérdezte -, akkor? Vagy te, vagy ő. Ha te ennyire élni akarsz, akkor ő... csakis ő. Te csak élhetsz, esetleg uralkodhatsz, ha ő megbűnhődik mindazért, amiért neked kellene elpusztulnod esetleg általa. - Sóhajtott. Idegessége elmúlt. Az elhatározás elömlött lényén. Felkelt. Gyorsan félrevonta a függönyt és kikiáltott:

- Hé! Marcellus! Tullis!!! - hangja rekedt volt. - Öltöztetők! - Megtorpant. Hallotta a szolgák gyors, halk lépteit. Felvetette fejét. Arca megváltozott. - Siessetek a ceasar után. Keressétek meg. Mondjátok meg neki... nagyon rosszul vagyok... és várom.

A szolgák áhítatosan figyelő csoportja szétrebbent.

*

Vitellius úgy érezte, az összeesküvés teljesen kicsúszik a kezéből, de nem közeledett az egyre növekvő számú összeesküvőkhöz, és csak messziről könnyítette meg a találkozásukat, a megbeszéléseket. Elég, ha Poppaea akarata szerint cselekedteti Senecát - gondolta olykor öntelten, magát vigasztalva. Ezen az estén halászatról jött be a városba. Bent, római házában mindig gyötörte a bizonytalanság: elegendő, ha Poppaea egyetlen vigyázatlan szót szól... - merült fel agyában újra meg újra az aggodalom. Éjjel nem mert megszokott fekhelyén aludni, és titokban, hogy a szolgái se lássák, lopakodott ki a kertje sarkába. Csak akkor nyugodott meg kissé, mikor otromba csónakon ülve elrejtőzhetett a Tiberius nádasai közé, teljesen egyedül hallgatva a nádlevelek suttogását. Már hosszabb idő óta csupán Anicetus Corfixnek adott megbízásokat nyugtalanító hírek terjesztésére, s csak azért találkozott vele, hogy viszontértesüléseket szerezzen.

Amikor belépett az újjáépített villa vendégszobájába, Anicetus, aki az ablaknál állva figyelte közeledését, már izgatottan integetett. Elébe sietett.

- Uram, az egész város zúg. Több szenátort, köztük Calpurnius Pisót és sok praetorianus főtisztet, így Sullirius Flaviust, Palminus Rufust börtönbe vetették. Úgy mondják, Seneca elfogatására is küldtek katonákat. Unokaöccsét, Lucanus költőt már el is fogták.

Csend volt. Vitellius éles, értelmes szeme úgy rebbent meg, mintha egy láthatatlan ököl csapása zuhant volna homlokára. Rövid ideig hatalmas erővel küzdött, hogy ne árulja el rettegését.

- Seneca? - kérdezte fojtottan.

- Róla semmit sem tudok. Vidéki birtokán él... Itt, a negyedik mérföldkőnél, a városfalon túl.

Vitellius nagy, érdes állán megfeszült a bőr. Éles, fekete szeme eltűnt meg-megrebbenő szemhéjai alatt. Szótlanul megfordult, és kisietett a teremből. Kint a kertben a nappal összeszedett és felhalmozott gyomot szedte össze néhány szolga. Alakjuk hangtalanul imbolygott. Vitellius úgy érezte, hogy feléje sompolygó poroszlókat lát, és olyan hirtelen lobbanó, dermesztő félelem fogta el, hogy a térde rogyadozva beroppant. A két szolga úgy cipelte a gyom földszagú, illatos halmazát, mint hangtalan léptű tolvajok a zsákmányt.

Vitellius mélyet sóhajtott. Csak Poppaea felől fenyeget veszedelem - tört fel a gondolat. - Csak Poppaea... Seneca? Csak Poppaeáról beszélhet. S Poppaea rólam... De vall-e Seneca? Természetesen vall. Hát elképzelhető, hogy ne igyekezne könnyíteni saját sorsán? Áthárítani a felelősséget? A kezdeményezést? Kétségtelen megteszi... Hiszen tulajdonképpen az az asszony sodorta bajba... Lökte bele a siralomházba. S Poppaea? Védekezik. Persze... érthető, menthető. De elképzelhető-e, hogy ők s a többi mind védekezzen, s csupán én egyedül szolgáltassam ki magam védtelenül a zsarnok bosszújának?... Meg kell előzni őket. Meg kell előzni a vádaskodást. Ha enyém lesz Nero birodalma, akkor sújtom le őt, amikor akarom. Megvédem a birodalom egységét, megakadályozom a polgárháborút s százezrek, városok, tartományok pusztulását...

Nyugalma visszatért. Mélyet sóhajtott. Kint az utcán, itt-ott már épülő házak között fáklyafénynél is dolgoztak a kőművesek, forgolódtak az ácsok. A palota előtt ércesen csörrent a megkettőzött őrjáratok lépte. Tompán csillogtak a praetorianus sisakok. Vitellius érezte, hogy a tőrpengét villantó, veszélyeket rejtő, csapdaként táruló összeesküvés forró légköre ott örvénylik körülötte. Orrcimpái megremegtek. Gőgösen emelte fel kezét, melynek középső ujján ott csillogott a bizalmasok Nero-gyűrűje, és szótlanul indult az őrjáratok új és új láncán át a palota belsejébe.

A folyosók üresek voltak. Az összeesküvés híre villámgyorsan terjedt a városban. A bizonytalanság hűvös fuvallata most elsodorta a máskor mindenütt forgolódó udvaroncok suttogó, viháncoló, vidám hadát. A nagy, oszlopos csarnokban egyetlen fáklya sem égett. Vitellius átpillantott a túlsó oldalon nyíló folyosóra, hol régen őrséget állott Caligula szobája előtt. Úgy érezte, most ugyanaz az izgalom vesz rajta erőt.

A csendben hirtelen halk ének zendült. A dal visszhangosan átröppent a hatalmas, sötét csarnokba, kétségbeesett szomorúsággal vergődött a magasban. Néha lehullott. Egészen elnémult. Aztán újra felröppent, mint reménytelenül csapkodó, tört szárnyú madár. Vitellius jobbra-balra tekintett. Szerette volna tudni, merre induljon, de a különös visszhang újra meg újra megtévesztette. Egyszerre összerezzent. A hatalmas csarnok közepén egy díszes oltár állott. Mellette homályosan rajzolódott ki az énekes alakja.

Vitellius lábujjhegyen indult feléje. Az énekes arca halvány derengéssel fokozatosan merült fel. Behunyt szemmel állott. Kezében erőtlenül engedte le az aranyos lantot. Szőke haján alig észrevehetően megcsillant a hálótermek felé nyíló folyosó elején csoportosuló praetoriánus őrjárat most felbukkanó fáklyáinak fénye. Vitellius megvárta, míg a dal elhal. Féltérdre ereszkedett.

- Caesar... a rettegés hozott hozzád - suttogta óvatosan, hogy idő előtt fel ne riassza a másik ideges haragját. - Caesar, én, aki egykoron az életedet tartottam kezemben s óvtalak, óvni akarlak most is... - A csend egyszerre megtelt halálos feszültséggel. Vitellius érezte, gyorsan kell beszélnie, mert mindjárt lesújt reá valami a homályból. - Tudom, halálos a veszély, s ezért siettem hozzád, hogy a legnehezebb pillanatban lásd hűségem tiszta csillogását. Ma este egy ismeretlen jeljós ugrott elém. Megragadta karomat: siess - suttogta -, óvd a caesart. Az árulás ott vet neki halálos csapdát, ahol Claudius bukott a sírverembe. Nem az összeesküvők kusza hadából, de hitvese ágyából kél a végső veszély...

Homályosan látta, hogy az oltárra támaszkodó énekes támolyogva, lassan megmozdul. Hirtelen olyan rúgás érte a mellét, hogy hátrazuhant a padlóra. A csarnok túlsó végén megcsörrent a praetorianusok fegyvere. Egy pillanatra minden megfeszült. A fáklya alatt széles, súlyos pengék villantak.

Vitellius lélegzete elakadt. Tekintete egy pillanatra elhomályosodott. Aztán látta, mint hajol föléje a másik. Lucius sárgán villogó szemében őrjöngő düh vibrált. Szőke haja csapzottan hullott hideg verejtékben boruló homlokába, sima arcán különös ráncok kígyóztak. Mély csend volt. Vitellius mozdulatlanul hevert. Mereven, hűvösen nézett a caesar szemébe. Visszatartotta lélegzetét, és halkan, szinte szótagolva mondta:

- Szólj a praetorianusaidnak, caesar. Nincs szebb, mint tiszta, hűséges szívvel meghalni érted s általad...

Lucius lassan eltakarta arcát. Úgy érezte, a rúgással leterített udvaronc ajkán az a gondolat ölt démoni testet, mely hosszú-hosszú idő óta felmerült az öntudat síkján, mint hűvös mélységből a tenger pikkelyes szörnye.

- Őrjöngő... - suttogta fulladozva. - Ő... anya.

Vitellius lassan lélegzett. Alakja beleolvadt a padló homályába, és a hangja mintha a földből szállott volna a másik felé:

- Az anyaság halálos veszély. Mely anya kockáztatja a gyermeke életét melletted, ha látja, hogy ellenségeid erősebbek lehetnek, mint te?

A másik felemelte karját, és a homályban nem lehetett látni, reszket-e a karja, vagy dühében rázza a másik felé.

- Én gyermekének apja vagyok.

- Az apaság számodra Claudius sorsa...

Lucius elfordult. Mély, fojtó csend támadt.

- Jöjj, láss, óvj - suttogta végül és előreindult. De hát miért lenne éppen ő hűséges? Éppen Poppaea? Néha eltakarta kezével arcát, de mindig érezte, ha oszlopok közelednek, és imbolyogva, de mégis biztosan haladt a nagy, sötét termeken, széles, díszes folyosókon. Hirtelen érezte a kerevet könnyű virágillatát. Leengedte kezét. Felemelt fejjel figyelt. A kis sarokszoba függönye mögött úgy rebbent valami, mintha madár fészkelődne. Odalépett, és félrehúzta a függönyt.

Poppaea kicsi, sápadt arca az ágyból derengett feléje. Bomlott, fekete haja szétömlött a párnán. Szeme alatt árnyék sötétlett. Összecsapta kezét, és halkan felujjongott.

- Megtaláltak a szolgáim? Hívtalak... Oly hanyagok lettek ezek a nyomorultak. Elrejtőztek. Elfutnak előlem. Jöjj, veled akarok lenni a veszély órájában.

Megvárta, amíg a férfi leül a kerevetre, és beléje kapaszkodva suttogta: - ne felejtsd... irgalmatlannak kell lenned! Villámgyorsan sújts le! Ki tudja, mennyire elterjedt az összeesküvés... Milyen gyakran hálátlanok az emberek. Van-e sötétebb, züllöttebb, kétszínűbb lény, mint az ember? Ha meg akarsz tisztulni minden gonoszságtól, Lucius, vess el magadtól mindent, ami emberi... Légy isten, légy olümpuszi lény.

A férfi érezte az elváltozott asszonytestben a másik élet idegen és mégis vonzó jelenlétét. A gyanú lassan foszlott széjjel. Most már egyformán bánta, hogy hitt az udvaronc vádjának, és azt is, hogy megsértette azt, aki hozzá jött a veszély órájában. Oldalt pillantott. Tudta, hogy Vitellius a függöny mögött várakozik. Egy pillanatra mintha látta volna vaskos alakját. Gondolkozva nézte az asztalon álló mécsest, melynek bronzdísz kígyója egy borral teli, karcsú aranykehely fölé hajolt. Úgy érezte, jelképet lát. Lelkén újra átborzongott a kétségbeesett félelem. Poppaea megérezte.

- Oly izgatott vagyok, ha távol vagy - suttogta, és a férfi vállára hajtotta homlokát. - S ilyenkor az egész testem sajog. Soha nem hittem volna, hogy ennyire szeretlek. Kértem Locustát, hogy tegyen valamit a boromba, hogy nyugalmat adjon. Adott is valamit kifejezetten terhes nők részére. - Elmosolyodott, és fenyegetően rázta apró ujját: - Meg ne idd... csináltass magadnak, ha kell.

A férfi mereven nézte a mécses kehely fölé hajló bronzkígyó fejét, melynek kétágú, fullánkos nyelve szinte beleért a borba:

- Jó, majd kérek tőle valami nyugtatót - mondta fojtottan. - Hol van most Locusta?

- Nem tudom.

- Hol a szolgák?

- Elfutottak.

Poppaea összezárta megfakult, formátlanná vált ajkát, és szemöldökét felvonva, azzal a mesterkélt, ártatlan arckifejezéssel, melyen annyit nevettek a többiek csitrikorában, csóválta fejét, Lucius a kehely felé nyúlt.

- Akkor majd később beküldetem a szolgáidat. Hadd igyam meg ezt én. Oly rettenetes hírt hallottam az imént, szinte hihetetlen, hogy nem őrültem bele. Majd később... - nem mondta végig. Kezébe vette a kelyhet, és összeszorított ajakkal vizsgálódva nézte a bor felületét. Csend lett. Poppaea előrenyúlt, és erélyes mozdulattal kivette a kezéből. Sápadt, kicsi arcán nem volt félelem.

- Mondtam neked, vess el magadtól mindent, ami emberi, s akkor nem lesznek számodra rettenetes hírek. Olümposzi lény leszel.

Két duzzadt melle közé tartotta a kelyhet, és széléhez szorította kicsi állát.

- Hát megtehetem? - kérdezte halkan a férfi.

- Meg! Hisz művész vagy! Számodra a világ, a hatalom véres cirkuszi játék. Orpheus vagy, a mitikus dalnok, aki az alvilágot járja.

Lucius nevetett.

- De felhozlak téged az alvilágból, a holtak országából, mint Orpheus Eurydikét.

Az asszony is nevetett, aztán az ősi mítosz szavait idézve, dallamosan, lágyan mondta:

- Ha nem fordulsz hátra...

A függöny úgy lebbent meg, mintha valaki türelmetlenül megmozdult volna mögötte. Lucius látta, mint tükröződik a kehely borában Poppaea kicsiny álla.

- S ha hátrafordulok, te visszahullasz az alvilágba, mint Eurydike?

Az asszony bölcselkedve bólogatott kicsiny, lányosan bájos fejével.

- Persze... Orpheus hátrafordult, tehát bebizonyította, hogy nem bízik az istenek ígéretében. Ez a bizalmatlanság új büntetést szült.

A férfi mosolyába torz rezzenés vegyült.

- A bizalmatlanság életet ment. Naponta hétszer vesznék el, ha nem lennék bizalmatlan mindenkihez. - Lassan előrenyúlt. Kivette a kelyhet az asszony kezéből. - Milyen hidegek az ujjaid...

Poppaea látta, mint emeli ajkához a kelyhet. Kicsi, finom arca hűvös, merev lett. Hátratámaszkodott kezével. Szemét lesütötte. Mély csend volt. Mintha minden megállott volna. Hirtelen hallotta, hogy a férfi halkan felnevet.

- Ugye, milyen különös a csend, Poppaea?

Az asszony anyásan duzzadt melle megremegett. Lélegzete elállott. Lucius hirtelen aggodalmassá vált arccal hajolt feléje.

- Ó, hát már ismét rosszul vagy... szegénykém... nesze... igyál, gyorsan igyál. A nyugalom itala... a nyugalomé...

Poppaea látta, hogy a kehely lassan közeledik ajkához. Szeme elhomályosodott. Oldalt lendült.

- Én nem - szakadt lihegve szétnyíló ajkáról -, én anya vagyok...

A kehely megbillent a férfi rövid, vaskos ujjai között Lucius egyik kezével átkapta az asszony vállát, s a másikkal vonagló, színtelen ajkához nyomta a kelyhet. Halk sikoly. Az asszony oldalt siklott. Arca eltorzult a hirtelen feltörő halálfélelemtől.

- Én... én anya vagyok - egyszerre mindkét kezével csapott előre. A kehely zengve hullott a padlóra. Néhány csepp sercegve repült a mécses meglebbenő lángjába. Kiugrott az ágyból, imbolygó léptekkel hátrált. Lucius egy pillanatig dermedten meredt rá, fellobbanó gyilkos dühe sárgás ködbe borított mindent.

Felhördült. Öklét összeszorítva rontott előre. Poppaea fakó arca ott világított előtte.

- Anya vagyok - a sikoly élesen, rekedten röppent fel, aztán elcsuklott.

- Anya... anya... - Lucius ajkán a tébolyultak dühének habja sárgállott. Féktelen, vad erővel rúgott. Az asszony terhességtől eltorzult alakja hátrasodródott. Átbukott az alacsony padon, melyen valami apró tégelyek állottak. Különösen súlyosan rohant hátra. Felugrott. Arcán átcikázott a rettentő fájdalom. Lehanyatlott. A menekülés kényszere, amely furcsán kettős paranccsal vetődött öntudatra, megkettőzött őrjítő rettegést lobbantott lelkében, újra felsodorta. Kikúszott a szobából. A függöny mögött mintha állott volna valaki. Mögötte mintha Lucius lépte dongott volna. Rekedten sikongva rohant előre... Folyosó tárult. Lépcső nyílt. Körülötte mint láthatatlan, tüzes tenger hullámzott a fájdalom, és ő őrjöngve gázolt a hullámokban. Megbotlott. Előrezuhant. Furcsán megduzzadt testét lépcsőfokról lépcsőfokra sodorta a menekülés kettős hívása. A mozdulatok lassultak. Orrából dőlt a vér. A rémület kihunyt. Úgy érezte, hűvös hullámmá válik, melyben, mint a csillagnak a magasból hulló fénye, vibrál valami élő tűz. Tágra nyitott szeme előtt lassan halványultak el a vonalak, a formák, a képek.

Miért bántottad őt? - akarta mondani valakinek, talán Luciusnak, talán a sorsnak, az erőnek vagy valamelyik hatalmas istenségnek, ki mind megvédhette volna mindenen áttörő akaratával az életnek ezt a kicsiny, bolygó szikráját, melyet az ő teste mint urna hordozott.

*

Lent, a lépcső aljában heverő holttetem kibomlott hajfürtjei felett két nagy éji lepke cikázott. Selymes szárnyukról virágpor hullott a tágra nyitott, merev szemekbe. Balról fáklyát emelve praetorianus őrjárat futott. Fent elnyújtott ordítás szállott. Ismét, ismét... A katonák megtorpantak. Csend lett.

- A császárné - mormogta az egyik. - Gyerünk odébb, pajtások...

- Hátha még él? - suttogta a másik.

- Éppen azért... húsz lépésre tágulj. Hátha azzal ölöm meg a férjet, ha feltámasztom a feleségét. Nagy titok a házasság, cimbora. Én már kétszer nősültem, mert egyszer sem mertem eltörni a kedves derekát. Pedig hej, de megérdemelte egyik-másik, meg is kopasztottak, mint a gazdaasszony a vágott kakast. Bezzeg a mi Nero kománk különb legény, amint látom. Eh, sok olyan férfi kéne, aki így markában tartja a nőt. Nem marná úgy egymást a férfinép azért a könnyen lebbenő pendelyükért...

A többiek hümmögve helyeseltek. Sok holtat látott komor arcukon nem látszott meghatottság. A decurio lopva körül pillantott, aztán kíváncsian mégis a halott fölé tartotta a fáklyát.

- Ó, istenek! - horkantott fel egyszerre ajkáról az iszony. - Ó, istenek! Nézzétek, legények! De hisz ez anya volt!

A fáklya kihullott megreszkető kezéből. Arcát eltakarva húzódott a homályba. A többiek gonosz démonokat űző varázsszavakat mormogva, talizmánjaikat szorongatva, lehajtott fejjel tolongtak utána.

*

Gyermekkora óta szerette ezt a füves kerti utat, mely a bokrok sűrű sora mellett vezetett el. Az alacsony, nemrég ültetett gyümölcsfák felett a campaniai síkság nagy, párás fényű csillagai sziporkáztak. Keleten, majdnem elmerülve az éjszakába, messzi hegyek torlódtak, mint közeledő, roppant, sötét árvíz tömör, merev tetejű hullámai. Seneca megállott, és úgy figyelt a kerteken túl rejtőző Róma felé, mint a jós, aki óceán tükrén várja felvillanni jövendő jeleit. Keveset érintkezett az összeesküvők egyre növekvő, de egymástól s tőle hamar elszakadt csoportjaival. Mégis egész lelkével érezte, mint növekszik a titkos tábor. A napok megteltek fojtott izgalommal. Sokáig ült a kertben. Nézte a fellegeket, ahogy kikeltek a közeli tengerből, aztán lassan lebegtek a hegyek fölé. Campania síkja kitárult előtte. - Csak itt és a tengeren láthatom a teljes fenségében az égboltot - mondogatta, ha be-belátogató barátai írásra unszolták. Úgy érezte, az égbolt fokozatosan tölti be életét. Már gyermekkorában, de később is szenvedélyes vágyakozással, gyermekes áhítattal nézte a fellegeket, melyek mint fénykoszorús, fenséges márványistennők lebegtek a síkság felett.

- A fellegek szemlélése vigasztal minket, akik a szárnyaszegett rabjai vagyunk a rögnek... Nincs szebb, mint a csillag - ismételte később, amikor képzelete, az elme ereje túltört a nappal túlságosan jól látható formáin, de az ifjúsága csak a csillogást szemlélte. - Nincs szebb, mint az égbolt végtelen tárulása... - suttogta egyszer Messalina fülébe, mikor férfiereje teljében lobogott mellette. A titkot kereste, de már tudta, hogy a titkok a lélekben pendülnek, és szavakkal kifejezve elvesztik csodás, éjszínű fényüket. Most a régi dicső, tiszta Rómát kereste az összeesküvés forrongásában, de az emberek, a szavak, a tettek egyre távolodtak tőle, mint a homályba süppedő hangok. Akkor rettent meg, hogy az összeesküvők egyik csoportja, főleg praetorianus tisztek, Nero után az összeesküvés vezérét, Calpurnius Piso szenátort is meg akarják ölni, hogy helyette az ő vállára boruljon a császári bíbor. Megölik Luciust - villant át agyán újra és újra a gondolat. - Ez rettenetes. És iszonyú. Mit tegyek? Ha értesítem őt, elárulom az összeesküvőket. Ha elutasítom ajánlatukat, talán valóban kitör a polgárháború a légiók vezérei között... Menekülhetek-e akár saját lelkiismeretem elől is, ha vértől, pusztulástól óvom meg esetleg az egész birodalmat? De Lucius... iszonyú... nyolc évig tanítottam... Lucius rettentő vereségem. De vajon valóban annyira bűnös-e, mint ahogy a város suttogja? Mindabban, amit a végtelen világerő létrehoz, nincsen véletlen, mert minden alakulásnak előző oka van. Szükségszerűség minden... A nagy egésznek egyetlen mozzanata sem vonhatja ki magát ezalól. De éppen ezért, mert ez a végzet célszerű, tehát ésszerű is. A világtörvény a bölcs által felismerhető, és csak balga előtt marad rejtve. Végzetét ennélfogva senki és semmi nem kerülheti el, de míg a dolgok és a balga ember kénytelen-kelletlen követik az eléjük szabott utat, addig a bölcs tudatosan, akarat szerint jár rajta. Az ember ezzel a felismeréssel belelát a sorsába, s isteni magasságokba emelkedhetik. Ha ezt felismeri, az egész mindenség az övé, érette van, s kedve szerint irányítható. Ducunt volentem fata, nolentem trahunt... - ismételgette újra meg újra. Most, a császári hatalom szédítő csúcsa előtt úgy érezte, az Olümposz isteneinek megaronja tárul előtte, a könyvei betűvé vált gondolatai mint diadalmas sereg biztosítja számára az elsőséget a tusakodó névtelenek között, a határokon figyelő hadvezérek előtt. A láthatáron mérhetetlenül kitárultak. Lelke, elméje megtelt a végtelenség tudatával, mind, amit ifjú férfi korában Messalinától hallott, amihez a tudós nászáldozatok által eljutott, most erővé, lehetőséggé lett: van-e vakmerőbb gondolat, mint mikor egy filozófus nyúl a császári bíbor felé? Van-e a földön dolog, mely jobban valóra váltotta volna a végtelenséget, mint a birodalom? S a császár isteni hatalma nem jelenti-e a halhatatlanság valamelyik, talán ismeretlen formáját?

...Az alacsony, fiatal gyümölcsfákon túl felvillant valami bolygó, rőt világosság. Eltűnt a kőkerítés mögött. Újra fellobbant. Most már nem tűnt el, hanem megállapodott. Seneca elfordult, mert a fellobbanó világosság elvonta figyelmét a csillagoktól. Vajon mi rejtőzik az égi fények mögött? A titkoknak, erőknek mely birodalma? Mely fogalom határa? Mely új akarat, törvény vagy út?

Szembe vele, a kerítésen túl ismét fellobbant a fáklya fénye. Ide-oda sodródott a bokrok között, aztán megállapodott egy hatalmas, magányos ciprus tövében. Seneca újra elfordult. Mit járkálnak ilyen későn? - merült fel benne az öreges bosszúság. Körültekintett. A kert körül itt is, ott is felvillantak a fények. Összehúzta szemét. Testén hűvös sejtelem suhant. Betöltötte szívét. Aztán egyszerre érdesen, hidegen, mint a bordák közé merülő kardpenge, tűnt fel a bizonyosság.

A kapu felől egyetlen katona haladt. Kezében magasra emelte a fáklyát. Seneca megismerte azt a centuriót, aki máskor is hozott üzenetet az összeesküvő praetorianus tisztektől. Megkönnyebbülten sóhajtott. Kilépett az ösvény közepére, és mozdulatlanul állott meg.

A centurio zömök, alacsony alakja egyre közeledett. Arca merev volt. Seneca felemelte kezét.

- Jelszó? - kérdezte szertartásosan. A centurio megtorpant.

- Szabadság - suttogta egyszerre elváltozott arccal. Csend lett.

A katona közelebb hajolt.

- Ne árulj el, uram - suttogta, a szemében rettegés volt. - Én semmiről sem tudtam. Félek a haláltól. De három gyermekem van. S ha elkobozzák kis földünket is, családom éhenpusztulhat...

A filozófus szürke szemében szánalom volt.

- Sohasem hittem volna, Mucius, hogy az ilyen bátor férfi annyira szereti családját, hogy még gyáva is mer érte lenni. Az ilyen gyávaság nagyobb bátorság, nagyobb minden ékes tettnél, mert még gyáva is mersz lenni érte - mondta lágyan, vidáman és elmosolyodott. A centurio lesütötte szemét.

- Ebből látom, mindent tudsz - hangja fojtott volt. - Vigyázz minden szavadra - suttogta, és mindketten tudták, hogy a bokrok, a kerítés mögül hűvös, éles szemek figyelnek rájuk. Seneca habozott, aztán bosszankodva, hogy a kíváncsisága győzött rajta, kérdezte:

- Ki küldött? Calpurnius Piso?

- Fogoly - mozdult meg alig hallhatóan a centurio érdes, vastag ajka.

- Natalis?

- Fogoly.

- Subrius Flavius?

- Fogoly.

- Fannius Rufus?

- Fogoly.

- Savinius?

- Fogoly.

Seneca elhallgatott. Úgy érezte, ha bármely nevet mond azok közül, akik vállára akarták tenni a császári bíbort, a katona komor, ismerős arca egy árnyalattal sápadtabb lesz, és ajkáról egyre halkabban száll a halál hűvös árnyát lehelő válasza. Látta a centurio meg-megmozduló ajkát, és hangosan kérdezte.

- Hát akkor ki küldött?

A centurio kiegyenesedett. Hangja, mintha a homályban rejtőzőknek beszélne, ércesen csattant a csendben.

- Nero caesar.

Seneca arca merev lett.

- Mit kíván a tanítójától e tanítvány? - kérdezte éppen olyan hangon, mint a centurio. A másik ajkáról megkönnyebbülten, érdesen szállott a válasz.

- Kegyelmet hoztam. A caesar megengedi, hogy önmagad ítélj önmagad felett.

Csend lett. Seneca kiegyenesedett. Ősz fürtjein megcsillant az egyre szélesebb lánggal égő fáklya fénye.

- Köszönöm a kegyelmet - mondta méltóságteljesen. - Mire megvirrad, elfolyik a vérem.

A katona arcán rettegés, megkönnyebbülés és bánat vegyült.

- Siess, uram, a kínpadon mindenki vall. A császár visszavonhatja a kegyelmet.

Seneca megfordult, és egyenletesen kimért léptekkel indult vissza. Alakja eltűnt a homályban. Csak körös-körül lobogtak a fáklyafények, és itt-ott megcsillant a lándzsák hegye, a sisakok taraja.

A villa felől néhány riadt kiáltás röppent.

Lement a kerti ösvényen az udvarra. Könnyű mosollyal nézett a szolgák, a barátok arcába.

- Készítsetek meleg fürdőt - szólt halkan. Aztán egy fiú felé intett - Cenius, élesítsd ki a kis etruszk tőrömet. De jól ám! - megsimogatta a gyerek fejét, és bement a szobába. Tudta, hogy az eljövendő évezredek figyelnek most minden mozdulatára, szavára, tettére, arckifejezésére. Megállott a könyvespolc előtt. Arcán a filozófusok fenséges halálának csillogó árnyéka siklott. Milyen áhítattal olvasta egykor Platón írásait Szókratész haláláról... Hogy vágyakozott, hogy filozófushalál sohasem halványuló fensége ékesítse homlokát, ha belép az elmúlás fekete sátrába. Most úgy érezte, övé lett a rettentő s mégis örök hírnevet adó ajándék.

A fürdőterem felől az illatszerek ismerős lehelete áradt. Mit kellene olvasni, míg elfolyik a vérem felvágott ereimből? Olvasni? Nem, az élet célja a gondolat. Gondolkozni kell, míg átsodorja az idő az ismeretlen birodalomba. Könnyű izgalom fogta el. Örömteljes várakozás. Mosolyát rejtve, homlokát előkelően ráncolva figyelte önmagát, vajon nem az élet, a világ birtoklására törő akarat tagadása-e ez a csendes öröm, ez a könnyű kíváncsiság? Nem... nem... csak az új, az ismeretlen, a milliónyi találgatás színes fátylával bevont világ titkainak felfedezése keltett örömet. Igen... Aki akaraterős, az vezeti a sorsot, kinek akarata gyenge, az sodródik a sorsa által. Meg kell teremtenie a halált, mint az életet, tettből, érzéseiből, gondolataiból. Remekművet alkotnia. Ki kell csiszolni, mint sötét fényű drágakövet, melynek csillogása ne halványuljon el a hegyeket porlasztó évezredek árnyékában sem. De hát mégis mit? Hogyan? A széles, alacsony asztalon égő mécses fénye megváltozott, megnőtt, megtelt aranyos csillogással.

... - Siess - hallatszott lágyan. Megismerte a hangot. Lelke megremegett a felviharzó szilaj örömtől. Megfordult. A mécs mellett sudár, ifjú asszony állott. Alabástromteste gyújtó meztelenséget sugárzott. Koromfekete haja sűrű fellegként gomolygott válla felett. Éjsötét szemében kékes szikra rejtőzött. Duzzadt, piros ajakán mosoly volt. Gyöngyházkagyló alakú mellei között különös ékszernek látszott a halálos döfés könnyű nyoma. Izmos combjain, lányos nyakán a nászjelek vésetei parázslottak.

- Ott messze, messze elveszett a harcunk, és a te szellemi erőd kell. Itt császár lehetnél, de csak rövid ideig. Mint farkasok rontanak rád a durva katonák... s tiszta lelkedet a vér szennye mocskolná be. - Halkan nevetett. - Emlékszel? Jó szeretőd voltam, igaz? Most még jobb leszek. Gyere...

A férfi feléje indult, úgy érezte, csak néhány lépést tett. A fürdőhöz kész márványmedence vize ott hullámzott lábánál.

- Vigyázz... áldozz szilaj, vakmerő gondolatot az eszmének, melyért felvetted volna a császári bíbort. A gondolatok máglyáján tisztítsd meg lelkedet...

Seneca látta, hogy az asszony alakja csak neki látható ezüstlángként imbolyog a medence felett. Oldalt nyúlt. Érezte ujjai között az etruszk tőr ismerős, régi markolatát... E tőrrel faragtam fakardot fiúkoromban, mikor még Macedóniai Alexandrosz dicsőségére szomjúhoztam - gondolta. Látta, hogy néhány barátja már ott áll közelében. Arca ünnepélyes, kissé merev lett. Bal karját előrefeszítette. A tőrpenge végigsiklott az ereken. Néhányan elfordultak. Az ablaknál leselkedő szolgák hangos jajgatásban törtek ki.

Fejét csóválva feltekintett.

- Ha ennyire féltek a haláltól - mondta halkan, világosan -, vagy ki kell nevetnem benneteket, s ezt nem akarom, mivel mindnyájatokat nagyon szeretlek, vagy nekem is félnem kellene... ezt viszont semmiképpen sem tehetem, mert a halál csak a botornak, a gonosznak félelmetes, ki vagy nem gondolkozott életében, s ezzel káromolta az isteneket, akik ésszel áldották meg, vagy semmi jót nem tett, s így az élete értéktelen volt...

A tőr pengéje a térde körül kéken kifeszülő ereket érte. A vér vékony csíkokban siklott a lábfejen. Megingott. Aztán lassan lépett a fürdő medencéjébe. Leült. Hátát a medence falának támasztotta. Gondolkozott. Sokáig nézte, mint nyúlik előre vékony, piros vonalakban, aztán egyre szélesebben a víz mélyén a felvágott erekből a csukló, a térd, a boka felől kiömlő vér. A szalagok minden mozdulatára meglebbentek, átkúsztak mellén.

- Szolgáimat felszabadítom... vagyonom, ha a zsarnok el nem tagadja, az övék... - Lassan felemelte gyengülő kezét, és hintette maga körül barátai, szolgái felé a vérrel megfestett vizet. - Íme, szabadságáldozatot mutatok be neked. Jupiter Capitolinus... szabadságáldozatot... véres áldozatot Róma szabadságáért. Termékenyüljön meg lelketek lázadó gondolatokkal, melyek túlnőnek a zsarnokság rácsán... - Hangja egyre gyengült, a piros szalagok megnyúltak, összefonódtak, és mint császári bíbor fedték be a filozófus vállát. Sápadó arcán a távozók gőgje ömlött el.

- Legyetek bátrak... - szállott a suttogás elfehéredő ajkáról. - Emlékezzetek e jelszóra évezredek alatt is: Libertas... Libertas... Szabadság... Szabadság...

*

Fülében még az olimpiai színház nézőtömegének tapsa dübörgött, amikor először merültek fel előtte a jelentések a három proconsul összeesküvéséről. Keze még a lantot pengette, mikor néha elfogta lelkét a sejtelem, hogy ott messze, nyugaton erők gyülekeznek. Agyában még versek ritmusa zendült, mikor az udvari tanácskozásokon a légiók száma, ereje, a százféle adat szürke tömkelegében újra és újra felmerült valami nyugtalanító bizonytalanság. Menekült a végtelenbe nyúlt tanácskozások, az udvaroncok aggodalmaskodó arca, a különös idegenkedés elől, melyet mindenki rejtegetett, de amely mégis előtűnt a megszokott üdvkiáltás, hódolat, szolgalelkűség mögül.

Kissé oldalt húzódott a széles, alacsony márványpadon, hogy a már forrósodó napsugár ne érje, és ujjai végigfutottak a lant húrjain. Sima, telt arca mozdulatlan volt. Szemében gondolatok ritmusa vetett könnyű, csillogó ködöket. Lelkében dallam zendült. Lehajolt. Lassú mozdulattal kavicsot tett a padra kiterített papiruszra, melyen a születő vers sorai húzódtak. A húrok halk pendülése néha erősödött, néha elhalt az újjászülető lombok suttogásában. Inkább érezte, mint hallotta, hogy valaki megáll mögötte, de ez az érzés olyan volt, mint gyorsan futó árnyék a vers csillogó patakján.

- Lázadás... - hallatszott halkan, fojtottan. Ujjai még egyszer végigsiklottak a húrokon, mintha hangjuk hullámzásával söpörné el a meg nem értett szót.

- Lázadás... - hallatszott hangosan. - Caesar... szállj le a költők szárnyas paripájáról. Lázadás...

Keze megtorpant a lanton. A hírekből ismeretlen hűvösség áradt, és megdermesztette ujjait. Úgy érezte, hogy valóban lezuhan a képzelet szárnyas paripájáról. Kesernyés düh lobbant fel benne. Kiegyenesedett.

- Hazugság! - csattant fel ideges kitöréssel. A zömök, kopaszodó udvaronc alázatosan lehajtotta fejét.

- Minden hazugság az örökkévaló, százszor szent művészet mellett - szólt gyorsan, egyenletesen, mintha imát mormogna. - Homérosz dala túlélte Dárius kincseit s Alexandrosz hatalmát.

Lucius megkönnyebbülten sóhajtott. A papiruszon sötétlő verssorokra tekintett. Az udvaronc nagy állú, nagy homlokú, erős latin arca közelebb hajolt.

- A lázadás valóban múló hazugság versed s dalod mellett, isteni caesar, de nem küzdött-e minden igazi művész a hazugság ellen? - büszkén kiegyenesedett. - Én kaptam az első teljesen megbízható hírt az összeesküvők lázadásáról és terveiről. S a botor tudatlanokat megelőzve futottam hozzád, könyörgök, engedd meg, hogy leghűségesebb híveid eltiporják a lázadást.

Az alázatosan csendülő, a hódolattól el-elhalkuló hang egyszerre elsodorta a rettegést és dühöt, mely fel-fellobbant a dalszárnyú lélek mélyében. Lucius nem nézve rá, bólintott.

- Helyes. Fejtsd ki terveidet, ha tanácskozásra gyűlünk össze. De röviden szólj.

Vitellius kopaszodó, kerek feje még mélyebbre hajolt.

- A tanácsban le nem leplezett árulók rejtőznek, caesar. Sietni kell. Ha a galliai és hispaniai légiók egyesülnek, elvághatják Itáliától a Rajna menti légióinkat, s ezek hűsége is meginghat. Ez esetben a négy proconsul minden hadereje indul Róma ellen, s a játék elveszett... - Lucius ajka hangtalanul megmozdult. Szemében újra fellobbant az alkotásban megzavart művészember ideges, együgyű haragja.

- Hogy mered ezt kimondani?! - tört ki, és ökölbe szorított keze az udvaronc lehajló feje fölé emelkedett.

- Mert hűségem nagyobb, mint félelmem attól, hogy kegyvesztett leszek - hallatszott halkan, nyugodtan. - Csak neked mondom meg az igazat. A tanácsban, a szenátusban az árulók már régóta várják a lázadás hírét, hogy cselekedhessenek. Előzzük meg őket. Zúdítsuk Verginius Rufus Rajna menti légiók a galliai lázadókra, így biztos a diadal.

- A diadal... - ismételte Lucius, és arcán újra elömlött a megkönnyebbülés. - Igen. Ó, milyen vigasztaló a hűséged, a bátorságod. Menj, cselekedj. Valóban istenek kegyelme, hogy mindig a legnehezebb pillanatokban lépsz elém.

Vitellius kiegyenesedett.

- Ha az ég istenei nem védenék meg a földi isteneket, saját hatalmuk lényegét cáfolnák meg. Küldj engem legátusként régi barátom, Verginius Rufus Rajna menti táborába, és légióink érchulláma elsöpri Vindex gallusait, Otho luzitánjait és Galba harcosait egyaránt. Úgy sújt le rájuk, mintha máris kezedben tartanád Jupiter villámát.

Lucius érezte, hogy a vers ritmusa újra felzendül lelkében. Az érvek, a tervek, a lehetőségek elhalványultak.

- Menj Rufushoz. Hadd írjak. Cselekedj úgy, amint ezt hűséges szíved tanácsolja. De ne zavarjanak aggodalmaskodással. Nincs kellemetlenebb, mint a hangos aggodalmaskodás...

Leült a padra. Előrehajolt, íróvesszeje lassan botorkált a papiruszon. Oldalt nyúlt, és baljának ujjai néha halk, lágy pendüléssel érték a húrokat.

*

A helvét hegyek felől az olvadó hó hűvös, friss lehelete áradt. Vitellius a láthatár szélén emelkedő furcsa, éles, fehér mészkősziklákat nézte, és úgy érezte, ezek küldenek feléje üzenetet. Verginius Rufus, aki előtte lovagolt, arányos termetű, még nagyon izmos, közel ötvenéves, egykor híres, szép férfi volt. Hajlama, iskolázottsága a jogtudomány felé vonzotta. A katonáskodást kedvelte, mégis nagy tehernek tekintette. Szabad idejében értekezéseket írt a törvények értelmezéséről, az ítéletek gyenge oldalairól, a bírák kötelező tulajdonságairól. Mellette jobbról-balról két híres, vitéz légióparancsnok lovagolt: Flavius Valens és Caecina Allienus. Csontos, hatalmas alakjuk, hogy menetelés közben is haditanácsot tartottak, imbolygott a széles szügyű, nagy sörényű, északi lovaik hátán. Vitellius közelebb irányította lovát. Egy ideig hallgatta a három legionárius vezér szaggatott, rövid beszédét, melyből vajmi keveset értett, aztán igyekezve, hogy méltóságteljes legyen, közbeszólt.

- Nem hiszem, hogy a lázadó Vindex egyedül elfogadja velünk a csatát. Inkább visszavonul, így egyesülhet Otho luzitánjaival és Galba légióival.

A három katona rövid ideig hallgatott, talán töprengve, érdemes-e válaszolni a Rómából jött legatusnak. Verginius Rufus oldalra fordította fejét.

. - Ha visszavonul, elveszti Gallia nagy részét, s a hozzácsatlakozott törzsek elpártolnak tőle. Így csata nélkül is döntő vereséget szenved.

Flavius Valens csontos arcán ravaszkodó vidámság volt.

- Ha pedig most győzne ellenünk, akkor egyszerre győzne Galba ellen is.

Vitellius fejét csóválta.

- Hogyan?

A légióparancsnok keskeny száján mosoly volt.

- Julius Vindex a szenátus és a nép hatalmát akarja visszaállítani. Galba a császári bíbor után nyúl. Ha Vindex mint vesztes vagy igen gyönge szövetséges érkezik táborába... talán megegyezhetnének.

Vitellius harsogva, gúnyosan nevetett.

- Szegény álmodozó! Ha annyit élt volna a városban, mint én, tudná, hogy Rómának nincs sem szenátusa, sem népe. Egyszer azt mondotta valaki: Rómának tizenkét istene van, de egyetlen római polgára sincsen. S ez igaz is. Én, amint veletek vagyok, most látom csak, itt a Rajna partjain, hogy a katonai táborokban még igazi rómaiak élnek, akik éjjel-nappal vérüket hullatják a városért s a birodalomért. Mily rettentő tudni, látni, hogy ezen igazi rómaiak felett százféle császári udvarban összeverődött barbár uralkodik. - Látta a három légionárius vezér arcán hirtelen átcsapó csodálkozást és sóhajtott. - Nero caesarnak nincsen hűségesebb embere, mint én... de sokszor... - elhallgatott. Fejét csóválva, keserűen félrehúzott szájjal hallgatott.

Balra, ahol Vicensio, Lugdunum, Narbo felé széles, pompás köves út vezetett, egy lovascsapat tűnt fel. Az elöl haladó centurio üdvözlésre emelte kezét.

- Ott túl a dombokon... Úgy láttam, a lázadók csatára készülnek...

Verginius Rufus arcán megelégedés volt.

- Íme, nem tévedtem - fordult Vitellius felé...

Az írnok íróvesszeje gyorsan siklott a viasszal bevont táblákon, Verginius Rufus, aki tisztek csoportja között ült, hangosan diktálta a jelentést. Néha körülpillantott, a többiek arcán kutatva a helyeslés vagy az ellenkező vélemény nyomát. Hangja lassan, egyenletesen csendült.

"S ekkor, bár a lázadók könnyű fegyveresekben igen nagy fölényben, lovasságuk számát tekintve pedig fölényben voltak, mégis úgy határoztam, hogy Caecina Allienus tribunus militum vezetése alatt a jobbszárnyon a lovasságot küldöm előre, míg a balszárnyon Flavius Valens - aki ugyancsak a cribunus militum rangját viseli éppen nem méltatlanul - vezeti az oda beosztott kisebb lovasságot, úgyszinte a könnyű fegyvereseket..."

Vitellius felemelte kezét. Csend lett. Mindenki feléje fordult. A császári legatus felegyenesedett.

- Nero caesar hűségemért helyezett engem e tisztségre - szólt lassan, hangosan. Lehajtotta fejét. A csendben feszültség rezzent. Vitellius vívódását jelezve úgy nyitotta ki száját, mintha mondani akarna valamit, aztán még mélyebben lehajtotta fejét... - Igen, hűségemért... s most, amikor a dicsőséges győzelemmel véglegesen megszilárdítottuk hatalmát, úgy érzem, szólnom kell hozzátok, ti vakmerő hősök. - Kezét felemelte. Arca elsápadt. Úgy érezte, most veti el a kockát, s valóban reszkető ajakkal mondta: - Óvnom kell téged, Verginius Rufus... s téged is, Caecina Allienus, nemkülönben téged is, Flavius Valens, mert nevetek a jelentésben. Bármily hőstettet vittetek is végbe, ez veszély, rettentő veszély. - Elhallgatott. A diadaltól vidám, érdes katonaarcok elkomorodtak, a tisztek összenéztek. Csend lett. Vitellius sóhajtott. Homlokát ráncolva nézett maga elé.

- Nem küzdöttem karddal a kezemben, míg ti az én diadalomért is kockáztattátok életeteket, mely értékesebb a mi hatalmas és mégis szerencsétlen városunknak, mint az enyém vagy bárkié az udvarnál. Ezért érzem, most követnem kell példátokat. Győzelmetek nagy siker nekem, s talán igen magasra emelne ezért a császári kegy. De én itt tanultam meg, mi a becsület, itt láttam igaz rómaiakat. Választanom kellett a becsület és az érvényesülés között. Én a becsületet választom, hogy méltó lehessek hozzátok.

A csend sűrűsödött. Egyszerre fullasztó lett. A tisztek arcán át-átrezzent a nyugtalanság. Vitellius keményen összeszorította ajkát. Körülpillantott.

- A caesar teljhatalommal ruházott fel, mert az udvar jobban fél a győzőktől, mint a legyőzöttektől. Titkos parancsom van, hogy a veszélyesnek látszó tiszteket s elsősorban a győztes hadvezért, mihelyt személyük feleslegessé válik... nyílt vagy titkos úton rangjuktól és életüktől fosszam meg vagy egyszerre, vagy egymás után... - Kesernyésen elmosolyodott. - Halálos ítéleteteket írtátok alá, ti hősök, amikor diadalra vezettétek a légiók dicsőséges jelvényeit. Szólottam. Ám tegyetek velem, amit jónak láttok. Sátoromba vonulok mint önkéntes foglyotok... Íme, a Nero kardja...

A csend dermesztően torlódott meg a sátorban. Vitellius lecsatolta övéről kardját, és széles mozdulattal vetette a sátor közepére. A hulló fegyver csörrenése átrezzent a katonák szemén. Vitellius maga elé emelte a katonaköpenye szárnyát, és szótlanul indult ki. Mögötte egyetlen kiáltás sem csendült, egyetlen szó sem suttogott. Elöl a győzelem örömében kavargott a tábor. Vad, torokhangú dalaikat harsogták az őserdőlakó cheruszkok, svévek, markomann, friz, quad zsoldosok. Hevesen vitatták a csata fordulatait az átpártolt gallok. Gőgösen lármáztak a legionáriusok. Látta, hogy a csata közben bekerített két légió - mely a hősi halált halt Vindex seregének derékhada volt - harcosai összekeveredtek Verginius legionáriusaival. Ha ketten-hárman vitatkozni kezdtek, egyszerre kör támadt körülöttük. Egyre jobban tolakodtak közelebb...

- Itt a császár legatusa! - kiáltott fel egy tizedes, aki láthatóan már nem volt józan, és a zsákmányolt szekértábor felől jött.

- Hallod? - harsant egyszerre százak ajkán a kérdés - az ott! Az a nagyállú... az a kopasz...

A legatus durva, erős ajkán széles mosoly volt. Megállott, és barátságosan bólintott a decurio felé. A tábortüzek mellől egyszerre nyolc-tíz legionárius ugrott fel. Vitellius színpadias elragadtatással széttárta kezét.

- Rómaiak! Ti tiszta, erősszívű harcosok! A legnagyobb jutalmat érdemelnétek, hiszen a ti szolgálatotok a legnehezebb valamennyi légió közül - keserű mosollyal rázta fejét. Körülötte már tömeg tolongott.

- Az a hír járta, hogy ha győzünk, dupla zsoldot kapunk - szólt egy zömök, erős decurio. Egyszerre csend lett. A legionáriusok feszülten figyeltek. Vitellius fejéhez kapott.

- Szívesen mondanék jó hírt, hisz Nero leghűségesebb híve vagyok, de... - reménytelenül legyintett, és továbbindult.

- Hát nem kapnak jutalmat azok sem, akik kitüntették magukat a harcban? - szállott a sokaságból néhány kiáltás. Vitellius újra tagadólag rázta felemelt kezét.

- Ígéretet esetleg kaphattok. De jutalmat? Nero új palotát akar építeni az Esquilinuson, mert az Aranyház már szűk szeretőinek.

- Gyalázat! - harsant a homályból egy magányos hang. Vitellius arra gondolt, hogy Vindex légióinak valamely harcosa kiáltott. Némán vállat vont.

- Ne szidalmazd a császárt! - kiáltott élesen. - Légy gladiátor vagy komédiás! Akkor annyi pénzt kaphatsz, mint egy egész cohors egyévi zsoldja! Azért, hogy életeteket kockáztatjátok Neróért... ezért nem jár jutalom. Kérdezzétek meg tisztjeiteket, milyen jutalomra számíthatnak, s örülhettek, hogy nem tűntetek ki a csatában.

Félretolva az előtte állót, gyors léptekkel belépett a sátrába. Leült a fekhelyére. Figyelt. Kint mintha láthatatlan erőhullámok áradtak volna az elnémult sokaság felett. Itt-ott kiáltás harsant. Csend lett. Mormogás terjengett. Egyre hangosabb lett. Elhalt. Újra felcsapott. Zúgássá erősödött...

*

Vitellius köpenyébe burkolózva feküdt kerevetén. Behunyta szemét. Talán elaludt, de érezte az ezernyi fegyveres sokaság lelkén át-átsuhanó energiahullámokat. A sátor előtt fegyver dörrent. Lépések zörrentek. A függöny félresiklott. A küszöbön Verginius Rufus, Flavius Valens, Caecina Allienus állottak főtisztek csoportjában. Arcuk bizonytalan, zavart volt. Vitellius felült. Félig behunyt szemmel felvetette fejét. Félrelebbentette katonaköpenyét karjain, és előrenyújtotta kezét.

- Ítéltetek? Csak az a kérésem, hogy kard által halhassak meg. Íme a karom. Láncoljátok meg.

Csend lett. A tisztek bizonytalan, zavart arcán a meghatódás rokonszenve és együgyű áhítat volt. Verginius Rufus megdörzsölte homlokát, és nem nézve Vitelliusra, kérdezte:

- Szólj, legatus, nélkülünk még hány légiót küldhet Galba ellen a császár?

Vitellius ajkán gúnyos meglepetés rezzent.

- Nélkületek egyet sem. Nincs egyetlen cohors sem az egész birodalomban, mely Neróért emelne lándzsát. - Hirtelen élesen vizsgálódva körülpillantott és vállat vont. - Csak akkor haltok meg, ha ti magatok nyújtjátok nyakatokat a hóhér kardja alá. - Hosszú hallgatás támadt. Caecina Allienus csontos, inas alakja határozatlanul megmozdult.

- Szólj, legatus... Hisz jártasabb vagy ott az udvarnál, mint mi itt a határszéli őserdőben. Szólj! Adj tanácsot!

Vitellius arca méltóságteljes, komor lett.

- Őrizzétek meg életeteket és kardotokat Róma számára - s védjetek meg magatokat az udvaroncok cselszövéseitől. Én veletek vagyok!

Egy pillanatra csend lett. Aztán egyszerre tört fel az örömteljes rivalgás.

...Kint várakozva elnémult a zúgó tábor.

Verginius Rufus zavartan felvonta szemöldökét.

- Mégis mit tegyünk?

A legatus ismét, de most már egész más mozdulattal nyújtotta előre kezét. Apró, éles szemében ravaszság csillant.

- Róma üdve mindenekelőtt! - harsogta érdes, éles hangon - hátatok mögött védtelenül állanak a határok, és a germán törzsek bármely pillanatban betörhetnek a birodalomba. Vessetek véget a szörnyű polgárháborúnak! Csatlakozzatok az erősebbhez, aki csak általatok lehet gyenge! Nero nem ad jutalmat, s retteg a győztes vezérek népszerűségétől. Kérdezzük meg Sulpicius Galbát, remélhetjük-e, hogy a legveszélyesebb határon vérző légiók harcosai végre megkapják az őket megillető jutalmat.

Az utolsó szó kiröppent a sátorból.

- Jutalmat! Jutalmat! Több zsoldot!! Földet a veteránoknak! - zúgott fel egyszerre. Aztán világosan, élesen, egyetlen kiáltás röppent a zajból.

- Vesszen Nero! Vesszen az anyagyilkos és feleséggyilkos!

A tisztek nem mertek egymásra nézni. Zavartan, hallgatagon állottak. Caecina odalépett Vitelliushoz.

- Talán szólj te hozzájuk, hiszen legatus is vagy...

Vitellius bólintott.

- Emeljetek vállatokra!

Rövid ideig mozdulatlanul állt mindenki, aztán karok nyúltak feléje. Alakja felmerült a sátor körül forrongó tömegből. Hangja belevágott a hirtelen támadt csendbe:

- Rómaiak! Harcosok! Páratlan vitézségtek végre méltó jutalmat érdemel...

A vad, harsogó ordítás elnyomta szavait. Ezer kard villant. Ezer pilumrúd csapódott a pajzsra. A tábor megtelt mély, morajló kongással.

- Pusztuljon az anyagyilkos! - zúgott egyszerre ezernyi ajkon - vesszen a komédiás!

Vitelliusnak soha nem érzett hatalom sejtése és valami őszinte, mély, tiszta meghatottság szorította össze torkát, jelezve, hogy szólani akar, felemelte kezét, és érezte, hogyan remeg az őt tartó tisztek válla.

- Engem azért küldtek, hogy ravaszsággal, gonosz csellel elorozzam győzelmetek jutalmát... S hátulról, orgyilkosokkal pusztítsam el a hősöket, kik előtt remegnek a züllött udvaroncok! De én százszor véremet hullajtom értetek, és soha, sohasem leszek ügyetek árulója. Legfontosabb a bátrak méltó jutalma! Menjen küldöttség Sulpicius Galba táborába, és adja hírül... - Egy pillanatra elakadt hangja, aztán rikoltva, remegve az izgalomtól, felcsapott - adja hírül, hogy a rajnai légiók, miután villámként kápráztató diadallal bebizonyították erejüket, fegyverükkel segítik Servius Sulpicius Galba proconsult, harcolva Róma ügyéért!

- Ave! Avel Galba caesar! Galba! Galba! - zúgott fel onnan, ahol Vindex egykori legionáriusai állottak a tömegben kisebb-nagyobb csoportokban. Vitellius tagadó mozdulattal rázta mindkét karját.

- Rómaiak! Ha lesújtott a törvény az anyagyilkosra, a szenátus s a nép döntse el, kit illet meg a császári bíbor, s ti, kik véreteket hullajtottátok Rómáért, méltán hallassátok szavatokat.

A tábor felett újra és újra átröppent a rivalgás. Egyszerre tíz-húsz szónok emelkedett a katonák vállán, szavaik mint sok-sok örvény söpört végig a vasba öltözött sokaságon. Vitellius hallgatott. A tisztek sápadtan néztek egymásra. Szemükben izgalom csillogott. Vitellius lecsúszott a katonák válláról.

- Gyertek... tanácskozzunk... De a küldöttség siessen Galba táborába. Hiszen ha a vereség híre megingatja a hitet a proconsul szívében, könnyen egyedül maradunk, míg közös erővel gyorsabb a siker.

*

Minél inkább torlódott felette a veszedelem, annál inkább menekült a költészet, a zene csillogó, zengő ködébe. Itt bent, a palotában az udvaroncok arcán a vereségek aggodalma kiáltott feléje. Mielőtt egy-egy jó hírt hallott volna, már előre látta az esemény tükörképét a feléje áradó hízelgésekben. S a felkelés bármily csekély sikere hűvös fuvallatként siklott a palotán. Ilyenkor egyszerre mintha széles, láthatatlan árok támadt volna körülötte. A termek elnéptelenedtek. A roppant kertben egyetlen lélek sem látszott. A praetorianus őrjáratok, melyek kettős, sűrű övként vették körül a palotát, a kijáratok felé húzódtak. Az események árapálya, a forró vagy dermesztően hideg, láthatatlan hullámok váltakozása éppen olyan érzelmi torlódást keltett, mint amikor az anya ellen küzdött, s a sajgó szeretet és a forró, ideges gyűlölködés váltakoztak lelkén. De akkor még messze, lent állott a költészet csillogó hegyének lejtőjén. Most a csúcs körül járt. A versek dallamában, a képzelet sziporkázó kavargásában elhalványult az irgalmatlan valóság. Sokat ült a kertben. Csak ott tudott igazán írni, csak ott szállott ajkáról szabadon az ének. Bent a palotában mindig jött hír, fontoskodó államférfi, hízelgő vagy burkoltan fenyegetőző szenátor, lármás hadvezér vagy csúszó-mászó besúgó. Itt a tavasz zengett. Elrejtőzött a hatalmas virágzó bokrok közé, az ősi ciprusok árnyékában, és érezte, mint merülnek fel lelke taván a versek, mint ezüstpikkelyes testű, vízililiomkoszorús, mesésen finom bőrű, kék hajú leányok. A billegő ágak árnyéka átsiklott a húrokon. Ő maga font koszorút szőke fejére. A magány megtisztította a gondolatot. Megpendítette a lelket. Ivott. Alkotó erőket keltett.

Tavaszi este volt. Tudta, hogy ilyenkor történik az őrségváltás. Nem akarta, hogy a katonák hallják hangját. Behunyta szemét. Ajkáról halk dallam szállott. Ujjai végigfutottak a húrokon. A palota felől a csendben zaj hullámzott. Egyre erősödött.

- Caesar! Caesar! - harsant egyszerre. Lábdobogás. Rivalgás. Leeresztette a hangszert. Ajkán elhalt a dal. Olyan izgalom ömlött el rajta, hogy remegő ujjai közül - ahogy a versekkel teleírt papirusztekercshez nyúlt - kihullott az íróvessző.

- Caesar! Caesar! Diadal! Döntő diadal! - harsogott a palota felől. Elsápadt. Ez a kiáltás egyszerre összetörte a harmónia, a versek dallamával zengő kristálypalotáját. Az érzések vereség vagy diadal fogalmává nem alakult, tömör hulláma pusztítva zúdult át lelkén. Különös siketséget, didergést keltett. Lába megroggyant. Felkelt. Olyan mozdulatot tett, mintha a bokrok sűrűjébe vetné magát. "Diadal?..." az aggodalom kirajzolódott öntudatában. Hallotta, hogy a bokrok között őt keresve szolgák futnak, és most már ő is a palota felé sietett.

A harsogó kiáltás viharzó örvénnyel fogta körül, de a homályban alig láthatták arcát. A palota lépcsőjén a nyúlánk, rókaarcú Tigellinus, kit a nép legkedvesebb hívének tartott, az erős, daliás Ninphidius, aki a testőrség parancsnoka volt, a komor, nagy homlokú Mucianus, a császári katonai tanács vezetője állott. Körülöttük bölcs szenátorok, államférfiak, egykori proconsulok, centuriók. Köröskörül fáklyák lobogtak. A kert megnyitott kapuin új és új tömegek áradtak.

- Ave Nero! Ave caesar!!!

Balra, a palota bejáratának hatalmas márványoszlopai között hét kürtös állott. Dobok peregtek. Három kikiáltó, egyszerre emelve szájuk elé a kezüket, egyenletes időközökben harsogta:

- Diadal! Diadal! Diadal! A lázadó Vindex serege megsemmisült! A vezér kardjába dőlt! Légiói megadták magukat Verginius Rufus diadalmas hadainak! Diadal! Diadal! Nagy csata Vesontio mellett! A lázadó Vindex...

Ilyenkor elnémulva, visszafojtott lélegzettel figyelt mindenki, aztán ismét felharsant az ütemes rivalgás:

- Ave Nero!

Ő szótlanul állott a tömegben, de az ajka reszketett. Csak most tudta meg, hogy a halál, melynek biztos tudata ellen harcolt verseivel, a művészet erejével, milyen közel járt hozzá. Csak most, amikor a pusztulás árnyéka visszahúzódott, érezte az árnyék igazi súlyát és a megkönnyebbülés vidámságát.

- Engedjetek - szólt az előtte tolongónak. Egy hosszú, sápadt, fiatal aranyműves bosszankodva hátrafordult. Rövid ideig mereven nézett arcába.

- Ez Nero! - harsogta teli torokkal. A tömeg hullámot vetett. Úgy vált ketté, mint a tömör sziklák a hatalmas varázsló parancsára. - Nero! Nero!

Ezernyi kéz nyúlt feléje, hogy megérintse ruháját.

- Nero! Nero! - A rivalgás őrjöngő hévvel csapott fel. Lassan haladt fel a lépcsőn. A hadvezérek, a szenátorok, az államférfiak csapata feléje indult. Ezer meg ezer ajkon egyetlen szó harsogott:

- Diadal! Diadal!...

Száz fáklya lobog a palota nagytermében. Lakoma zúg.

- Caesar, új mítosz született! - kiáltja egy testes, kopasz szenátor - a nép arról beszél, hogy nem Verginius Rufus győzte le az átkozott lázadót, hanem a te dalod szavára borultak térdre, és esengtek a meg nem érdemelt kegyelemért a botor lázadók!

Lucius asszonyosan piros ajkán mosoly volt.

- Az igaz művész alkotása előtt ne műveletlen katona, de évszázadok boruljanak térdre.

A taps felcsattant. Egy komoly arcú hadvezér fontoskodva hajolt füléhez.

- Az együgyű nép szavában mély bölcsesség rejtőzik. Óvakodj a gőgös győztesektől, caesar! Az igazi győztes te vagy! S aki részt kér a dicsőségedből, az veszélyesebb lázadó az elbukottnál! Hát kétséges volt egy pillanatra is, hogy csak te győzhetsz? Aki kételkedett, az a lázadók titkos társa, s méltó a büntetésre.

Lucius újra mosolygott, de ajka néma maradt.

Egy híres gazdag eques, akinek kezén keleti fejedelmek pompájával ragyogtak a gyűrűk drágakövei, figyelmeztetően méltatlankodott.

- Hírek járnak, hogy Verginius katonái meg nem érdemelt jutalmat követelnek! Minő durva istenkáromlás! Hát lehet-e bármelyikünknek nagyobb jutalma annál, ha az isteni caesarért hullatjuk vérünket? Vajon nem sújtana-e le engem a villámszóró Jupiter, ha én kérnék tőle jutalmat, amiért templomba jövök?

Lucius érezte, hogy a diadal mindent betölt ragyogásával. Helyeselt. Nevetett. Halkan dúdolva kedvenc dalát, intett a szolgának, hogy töltsön bort a kelyhébe.

- Caesar! Adj a győztes légióknak olyan jutalmat, melyben nem részesült még diadalmas sereg - kiáltott egy mozgékony, hangos udvaronc. - Írj verset a Vesontio mellett vívott dicső csatáról, s majd szavald el nekik, ha diadalmenetet tartanak!

A taps ismét betöltötte dobbanásával a termet.

A karvalyarcú hadvezér tiltakozva ugrott fel.

- Diadalmenetre nem szabad Rómába hívni a rajnai légiókat. Veszély! Veszély! Minden győztes hadvezérben egy császárjelölt rejtőzik, egy-egy lázadó, kit le kell győzni, mielőtt nyíltan lázadna.

A terem megtelt a vita zajával, a kiáltozással, aztán mindent elborított az egyszerre kitörő üdvrivalgás.

- Ave Nero! Ave Nero! A diadalmas! A legyőzhetetlen. Az örök, a halhatatlan caesar! A költő caesar! Az új Orpheus!

Lucius felvetette koszorús fejét.

- Verset írtam a diadalról és a gonoszságról - szólt halkan. A teremben sziszegett az ámulat.

- Milyen olümposzi fölény! - harsogta a testes, kopasz szenátor - ily nyugalom döntő bizonyíték, hogy valóban halhatatlan vagy! Nagyobbat győztél, mikor ezt a verset abban a veszélyben megírtad, mint Verginius Rufus ott Vesontiónál.

Lucius maga elé tette a papirusztekercset. Látta, hogy a sorok végén elmosódnak a szavak. Ajkába harapott, és óvatosan dörzsölte kezével a foltokat, melyek olyanok voltak, mint hulló csillagok csóvái. Köhintett. Megnedvesítette nyelvével piros ajkát. Kellemesen lágy és mégis férfias, érces hangja felzendült.

A diadal ragyog előttem messzi fényként
s az istenek kegyelmét érzem én...

A teremben elhaló áhítat figyelmeztető sziszegése zizzent. A vers ritmusa betöltötte a mély csendet. Lucius érezte, a ritmus kifogástalan csengése, a fenségesen felmerülő allegorikus képek varázslata valóban nagyobb diadal minden másnál.

Hirtelen mintha hűvös fuvallat érte volna. Hátán könnyű borzongás futott. Hangja egy pillanatra megrezzent, aztán zengőn hullámzott tovább. Érezte, hogy lelke valóban ott zeng a vers soraiban. A verssorok pendültek, mint az összecsapó pengék, aztán diadalkürtként harsant a befejezés:

Nagy diadal szent napja, áldott légy sokáig
És csillagként ragyogj a Capitolium felett,
Amíg az örök domb aljában sok-sokezer évig
Új nemzedékek büszke légiója menetel...

Ajkán átrezzent a diadalmas mosoly. Úgy vetette fel fejét, mintha látná az idők ködtengeréből felmerülő és a messzeségben eltűnő nemzedékek hadát.

Egy pillanatig félig lehunyt szemmel hallgatta lelkében a vers ritmusának visszhangját. Különös hiányérzete támadt. Hirtelen nem tudta, mi hiányzik, aztán fokozatosan értette meg. Mély csend volt. Egyetlen tenyér sem csapódott tapsra. Olyan bénító meglepetés fogta el, hogy szeme előtt piros foltok káprázatába veszett a papirusztekercs. Egy pillanatig azt hitte, hogy siketséggel verte meg valamely irigy halhatatlan, amely elragadta tőle az alkotóművész dicsőségének isteni örömét. A csendben suttogás szállott. Elhalt. Újra felcsapott. Közeledett. Egyszerre elhalt. A testes, kopasz szenátor komoran nézett maga elé, aztán óvatosan mondta:

- Ha egy caesar megfeledkezik caesari kötelességéről, akkor olyan, mint egy költő, aki rossz verset ír. - Újra csend lett. Lucius sápadtan hallgatott. Semmit sem értett. A csend nyomta lényét, mint fullasztó koporsófedél. A meglepődés kábította. Hirtelen villámként cikázott át a gondolat: Úgy látszik, nem értettek meg... a csürhe nem értett meg... de hiszen akkor a vers jó! - Arcán gőgös gúny ömlött el.

- Császári kötelességek? - megvetően vállat vont. - Ki tudja, kik voltak a hatalmasok Orpheus korában? - a karvalyarcú hadvezér zavartan ráncolta homlokát.

- A jó hadvezér hőstette is túléli az időt. Verginius Rufus... diadala méltón állítható Hannibál győzelmei mellé.

A csendben újra csak a suttogás szállott. Lucius látta az összehajló fejeket, az arcokon át-átrezzenő meglepetést. A rettentően gazdag eques, akinek ujjain keleti drágakövek sziporkáztak, vaskos aranygyűrűit húzogatva, fontolgatva nézett maga elé.

- Helyes lenne, ha te kérnéd és követelnéd Verginius Rufus tanácsát arról, hogyan viselkedj Servius Sulpicius Galba és Marcus Salvius Otho proconsulokkal.

- Galbáról sok igazságtalan hírt terjesztettek mostanában a városban - suttogta vállát vonogatva egy mozgékony, az imént még oly hangos udvaronc. A terem hátsó részében mozgás támadt. Lucius nyugtalanul, bénult ámulattal pillantott fel. Távolabb, a terem hátsó részében, az asztalok körül álló lakomakerevetek üresek voltak. Az oszlopok sora mögött néhány hangtalanul elsikló árny imbolygott.

A beszéd elhalt. Újra suttogás zörrent, amely mint hangtalan hullás sodorta el a kerevetről a vendégeket. Lucius ajkán megvető mosoly rezzent.

Most persze mindenki azt várja, hogy felugrok, és... feldöntöm az asztalt, vagy pedig kishitűen kiáltozom, s remegve kérdezem, mi az oka, ki miért menekül? - gondolta. Lassan, hogy mindenki lássa: nem remeg a keze, nyúlt a kehelyhez. Megnedvesítette ajkát. Érezte, hogy a rászegeződő szemekben a halált látja meg, és a vers fölé hajolva lassan, hangosan mondta.

- Most látom csak, hogy a negyedik verssorban több hiba van. Például... - és íróvesszejével ütögetve a vers értéket, ismételte az egyes szavakat.

Körülötte lopakodó mozdulatok rezzentek. Elhallgatott. Szeme elé szorította kezét. A mozdulatok távolodtak. Hosszú, súlyos, hűvös csend lett, mintha egyszerre az egész terem tenger alá merült volna. Léptek zörrentek. Valaki megállott előtte.

- Caesar... visszatöltsem a bort a tömlőkbe? - hallatszott öreges, reszkető hangon. Elmosolyodott. Mélyet sóhajtott.

- Milyen tiszta, szabad a levegő, hogy elmentek!

A lakomakerevet előtt álló hajlott hátú, ősz hajú öregasszonyt nézte, aki kissé riadtan oldalt húzódott tekintete előtt, és mentegetőzve mondta.

- Azért merészkedtem, hogy tőled kérdezzem ezt, caesar, mert a főkulcsár elment... a helyettese is és annak helyettese is.

Lucius elmosolyodott.

- Töltsd vissza. Ha meggondolom, hogy tizennégy év óta mennyi hitvány fickót hány lakomán itattam jó borokkal, ez az egész uralkodásom legokosabb rendelkezése volt.

Az öregasszony arcán mélységes töprengés volt.

- De vajon azokba a tömlőkbe töltsem vissza, melyeken fehér jel van, vagy azokba, melyeken fekete?

Lucius összevonta szemöldökét.

- A fehérekbe töltsd - ajánlotta nyugodtan.

- A fekete jelesek tartósabbak.

- Nyomós érv... a feketébe!

- Milyen bölcs vagy, caesar...

Lucius leszállott a kerevetről. Hóna alá fogta a papirusztekercset, és homlokon csókolta a riadtan hátrahúzódó öregasszonyt.

- Milyen csodálatosan nagylelkű vagy! Egy bukott caesarnak hízelegni valóban olümposzi ajándék.

Az öregasszony hangtalanul mozgatta fakó száját.

- Te bukott caesar vagy?

Lucius vállat vont.

- Egészen biztosan az vagyok. Ha ennyi jól értesült csúszómászó szemem láttára menekülni mer... - habozott, aztán mégis megkérdezte - mondd csak, öreganyó, mi is történt tulajdonképpen?

Az öregasszony fakó ajka üdvözült mosolyra húzódott.

- Nem tudom. Én teljesen... teljesen süket vagyok húsz év óta. Most hallottam meg először emberi szót, a tiedet... - A csodán ámulva bólogatott. Szeméből örömkönnyek gördültek. - Igen... igen... csodálatos, gyönyörű, felejthetetlen nap ez. Mikor hozzád léptem, reszkettem a félelemtől, fohászkodtam az istenekhez, hogy meghallhassam szavadat. Olyan erősen fohászkodtam, s egyszerre mintha valami tengerből merültem volna fel! Oly csodálatos, gyönyörű, hogy úgy suttog a fák levele...

Lucius figyelt. Bólintott.

- Ha csupán azért uralkodtam, hogy te e napon hozzám lépve, visszanyered hallásodat, akkor nem uralkodtam hiába. Neked ajándékozom a bort, ami a kelyhekben maradt. Siess, mert később a tolvajok mindent kifosztanak. - Elfordult. A roppant üres teremben hangosan, mint vergődő tűzszárnyú lepkék sercegtek a fáklyák. Kezébe vette a papirusztekercset, és lassan indult a kijárat felé. A folyosók üresen tátongtak. Messze-messze futó léptek surrantak... Néha megállott. Az ősrégi olajfák lombjain könnyű, tovasurranó fuvallat röppent. A kíváncsiság elűzte a várakozás fülledtségét. Kilépett a teraszra. A roppant palota ablakai sötéten tátongtak. Lent, a főbejárat előtt nem állott a praetorianusok őrjárata. Elmosolyodott. Minden hitványság látásában vigasz rejtőzött, mert mindaz, amit elveszített, kevésbé értékesnek tűnt fel előtte. Leült a teraszról a főbejárathoz vezető lépcsőn. A palota roppant sivatagként tárult mögötte. A kert tengerként fel-felsúgott. Sóhajtott. Könnyű vágy fogta el, hogy elmerüljön e tengerben. Felült. Lassan lépdelt le. A kert főútja üresen húzódott előtte. Kint, a palota kapujánál egyetlen fáklya hevert a földön. Széles lángja szinte mozdulatlanul emelkedett a rúd egész hosszában. Így égett akkor is... - gondolta, és a rettentő emlék felröppent. Fejét csóválta. Valóban talán a halhatatlanok közé tartozom, hogy ilyen iszonyú bűnöket követtem el, és mégis oly nyugodt vagyok?...

Körös-körül a régi, kormos romok helyén márványcsarnokok fehérlettek. Pompás paloták emelkedtek. Kertek susogtak.

- Tagadja le valaki e márványt! - kiáltotta diadallal, és bizonykodva nyújtotta előre kezét.

Az utca lassan emelkedett a domboldalra. Lent egyre hatalmasabban tárult a roppant város. Az ablakokból kiszűrődő fények halvány derengéssel töltötték be az utcákat, melyek mint a villám halhatatlan, könnyű kezével felrajzolt, sorsot rejtő jelek húzódtak az éjszaka homályában.

- Mily hatalom vagy, Róma! Mennyi ház, mennyi utca... és én?

Megállott egy hatalmas palota bejáratánál és bekopogott. Mély csend volt.

- Ki az? - hallatszott valahonnan messziről, talán az udvar túlsó részén lehetett a kapuőr lakása. Lucius habozott.

- Gyere, nézd meg! - kiáltotta zengő, érces hangon, gúnyosan elnyújtva a szavakat, mintha dalba kezdene. Léptek koppantak. A kémlelőnyílás ablak kinyílt. Kerek, álmos arc bukkant fel.

- Mit akarsz? - hallatszott bosszankodva. Lucius közelebb lépett.

- Nem ismersz a cirkuszból?

Csend lett. Az álmos szemekben hirtelen felismerés lobbant.

- Ó! - Szisszent fel - te vagy az...

Csend lett. Lucius bólintott, aztán halkan mondta:

- Adj szállást éjszakára. A palotaőrség megszökött, és minden üres, védtelen.

A kémlelőnyílásban felmerült arcon átrezzent a rettegés.

- Uram, mi mindnyájan szeretünk téged... hisz hallottuk dalodat, de... de ha téged elrejtelek, magamat és családomat adom ki! Istenek óvjanak... - az ablaka becsukódott. A távolodó futóléptekben rettegés rezzent.

Lucius sokáig állott a csendes utcában. Néha kergetőző macskák futottak a házfal tövében. Egy ablak mögött fojtott hangon beszélgettek. Gyerek sírt. Lucius lassan indult tovább. Tudta, hogy régi kocsmáros ismerőse a közelben vásárolt házat, és nyitott új kocsmát. Megkerülte Diana templomát, a mögötte zsúfolódó apró házakat, és kicsiny, zegzugos, keskeny mellékutcába fordult be. A csapszék bejárata felett phallosz-jelvény meredezett, jelezve, hogy az épület nyilvánosház is. Bentről nem hallatszott a megszokott zaj. Elámult. A kocsma zsúfolva volt. A tekintetek mereven szegeződtek feléje.

- Vártatok? - szakadt ki önkéntelenül most először elfehéredő ajkán. A kocsmáros magas, vékony alakja ott imbolygott a tömlők mellett.

- Vártunk - szólt kimérten. Lucius érezte, hogy a rettegés most csap fel benne.

- Hát ti tudtátok, hogy ki vagyok?

A kocsmáros nem nézve rá, vállat vont.

- Először nem, de amikor elmentél, Lartia utánad lopódzott. Most tudtuk, hogy a palotában nem lesz maradásod. Ide még tegnap reggel hozta a hírt két Massiliából jött hajós, hogy a rajnai légiók Galbához pártoltak.

Lucius bólintott. Megkönnyebbülés fogta el.

- Ez történt tehát - mormogta maga elé. Körülpillantott. Most ő is figyelmesen, hűvösen nézte a rámeredő arcokat. Látta, hogy mindnyájan elfordítják tekintetüket. Elmosolyodott.

- Én a nép caesara voltam, s a néphez jöttem - szólt nyugodtan. A kocsmáros hallgatott. Az erős, vaskos pokróckészítő sóhajtott.

- A nép oly sokszor látta a halált a cirkuszban, hogy nem mert a porondra lépni...

- De ha meg is tenné, hogyan állhat szembe a hispániai, galliai és rajnai légiókkal?! - kiáltotta egy kövér chiron, aki tolvaj és jogtudós volt. Lucius lassan legyintett.

- Már parancsot küldtem a moesiai és trákiai légióknak, hogy siessenek Rómába.

A pokróckészítő a kövér chiron elé tolakodva legyintett.

- De Galba serege háromszor közelebb van, és mindenképpen bevonul Rómába.

Csend lett. Lucius elmosolyodott.

- Én a nép védelmét kérem. Álljatok ki a falakra... és...

A pokróckészítő újra legyintett.

- A nép jobban szereti az életét, mint téged...

Lucius belemeredt a pokróckészítő arcába. Szemében először lobbant fel a düh.

- A moesiai légiók elé megyek... visszatérek, és olyan bosszút állok, hogy még a rög is megremeg a rettegéstől!

Csend lett. A kövér chiron félretolta a pokróckészítőt és meghajolt.

- Caesar! Ha elmenekülsz Rómából, beismered vereségedet, s a katonák, akikben bízol, inkább egy ember ellen fordítsák kardjukat, mint három proconsul harcedzett légiói ellen.

Lucius hallgatott, aztán a költő felé fordult.

- Thersites... adj szállást egy éjszakára! - szólt halkan, parancsolón. A költő lehajtotta fejét.

- Hűtlen lennék verseimhez, ha éppen én fogadnálak házamba - mormogta zavartan. Lucius haragja szétfoszlott a hűvös nyugalomban. Ismét elmosolyodott.

- Persze, senki sem olyan irgalmatlan egy költővel szemben, mint egy másik költő. - Halkan nevetett. - Karddal és lanttal a kezemben halok meg, mint hallhatatlanokhoz illik.

- Jöjj hozzám! - hallatszott halkan, fojtottan. Lucius megismerte Lartia hangját, s habozva ráncolta homlokát.

- Köszönöm, Lartia... ennyi jóságot csak távollétemmel jutalmazhatok meg kellőképpen.

Megfordult, és kilépett az utcára. Valóban olyan kevés hűséges hívem maradt... Büntethetem-e e ritka erény hordozóit azzal, hogy veszedelembe döntöm őket? - Vállat vont, és lassú, egyenetlen járással ment az egyre csendesülő utcákon.

A Capitolium dombjai mögül fogyó hold merült fel. Az éjszaka elmélyedt. A falakon túl felsusogtak a kertek fái. Úgy hallgatta a suttogást, mint a jós a jelt, és nem csodálkozott, mikor a palota bejárata újra felmerült szeme előtt. Lépteire néhány árny lebbent vissza a homályba. Fosztogattok? - gondolta, és szerette volna behívni a sötétben leselkedőket. A palota roppant épülete fenyegetően, sötéten emelkedett a homályban. Lucius végigtekintett a sötét ablakok során, és a rettegés átrezzent rajta. A bokrokban a fogyó hold derengő fényében fel-felzengett a madárdal. Lucius odafordult. Aztán a palotát nézte. - Micsoda tragédia... micsoda színpad... - mormogta saját sorsára gondolva, áthatva a caesarbukás démoni fenségétől, mintha kívülről szemlélné önmagát. A rendkívüli, a hatalmas, az életben csak egyszer feltornyosuló esemény tudata fogta el. Lassan, méltóságteljesen, mint a színház óriási színpadára lépő színész, haladt el a főbejárat lépcsőjén. A felső teraszon el-elömlő halvány holdfényben a császári lakosztály felé vezető bejáraton ott látta a lantját, melyet még az esti énekgyakorlat után tett le a korláthoz. Lelkén öröm cikázott. Most újra kívülről látta önmagát, ahogy ott áll a palota teraszán. Felvetette fejét. Szőke haja különös aranyszínben csillant. A halvány, alig észrevehető árnyék mint erőtlen szárny meg-meglebbent mögötte a terasz márványán. A dal betöltötte a csendet, és az Aranyház-palota száz terme zengett, mint titáni hárfa száz húrja.

Sok csillag ragyog majd Nomentana felett
Mikor száműzve én útra kelek...

A hold lassan erősödő világosságában a halványrőt csillagokat nézte. Tekintete messze szállott a nomentanai kapu felé, melyen át végtelen út kanyarodott a hűvös messzeségbe. A ciprusok során gomolygó kék ködöket nézte. A dalban ámuló felismerés csendült.

A homályból jövök, homályba megyek,
Gyász és bánat megüli lelkemet...

Hangjában a művész ereje harsogott, és ámulva figyelte a holdfényre ébredő bokrokat, az óriás ciprusokat, a karcsú pálmákat, melyek oly sokszor hallották énekét, oly hosszú időn át.

Vándor, szólj, ha eljutsz régi házam elé,
Hol mint gyermek, oly sokat sirattam...

Hangjában a bánat jajongott, és régi-régi, együgyű keservek fájdalma csendült. Felsőteste erőtlenül imbolygott. Néha előrelépett, sodortatva a kitörés hevétől, néha erőtlenül megingott az érzések, az igaz színjátszók pátoszában...

Most lesújt rám a sors rettentő pörölye
Lelkem éjben kihunyt hulló csillag...

Ismét érezte, felidézve az átélés erejével, hogy láthatatlan örvény ragadja ismeretlen mélybe, ahol hulló csillagként huny ki a verseket zengő lélek. Előre borzongott a közeledő verssortól, de a lendület vakmerő heve eltagadta:

Vérpecsét homlokon, vérpecsét kezemen,
Ártatlanokra sújtott a tőröm...

Szeme előtt felmerült anyja zömök-erős és mégis arányos alakja, Poppaea kicsi, finom arca. A kertek fái között csak az ő szemének láthatóan lángoltak fel a máglyák, s csak az ő fülének hallhatóan szállott a lángokba vetett megkínzottak sikolya.

A bejárat felé vezető út mentén keresztek sorai merültek fel, és a felszegezettek teste most könnyedén, diadalmasan lebegett rajtuk. Már menekült, hogy a bűnhődés megkönnyebbülést adó mélységébe vesse magát:

Ezért pusztulok én éltem fényes delén
S bíborléptű halál jár mögöttem...

Érezte, mögötte valóban felmagaslik egy roppant árny, s lépte nyomán óriási bíborpecsétek izzanak fel a palota márványán, ott, ahol valamikor a holtak hevertek. Hűvös fuvallat siklott végig testén. Lehajtotta fejét, és mint szerepét befejezett színész, lépdelt le a széles lépcsőkön. Az ősi olajfák lombjai úgy suttogtak, mintha halkan, tompán verődne össze milliónyi pici tündértenyér. A madárdal ismét felcsattogott.

Mélyet lélegzett. Félelme, látomásai elmúltak a nyáreleji éjszaka kitáruló pompájában. Lassan lépdelt. A ciprusok sötét fala egyre közeledett. Hirtelen felvetette fejét.

A ciprusok tömör, sötétkék árnyékából halk fuvolaszó szállott. Lucius megállott. Egy pillanatra azt hitte, a dallam a hold ovális smaragdjából árad feléje. Óvatosan, szinte lábujjhegyen lépdelt. A fuvola halk, jajongó dallama egyre közeledett. A kicsiny kertészlak tetején ezüstösen párállott a holdfény. Lucius megvárta, amíg a fuvola egy pillanatra elhallgat, és halkan, lágyan mondta:

- Locusta... A könnyű halál italáért jöttem hozzád.

Látta, mint emelkedik fel előtte a varázslónő alakja.

- Nem ez a hely, hol élted kihuny, caesar... A sors kiválasztja az elmúlás helyét.

Lucius arra pillantott, ahol a virágágyak felett opálos párák lebegtek.

- Mit tegyek, Locusta? - kérdezte halkan. - Ha a sors halálunkat kívánja, legyünk előzékenyek, s akkor jutalomként könnyen átlépünk az elmúlás fekete sátrába. Az élet nem oly sokféle, mint az oly gyakran egyformának látszó halál. Van olyan halál, mely fenevadként marcangol, vagy hóhérként kínoz meg, s van oly halál is, mely mint hangtalan léptű szerető lép ágyunkhoz. Csókja soha el nem múló enyhet és olümposzi nyugalmat ad. Válassz ki nekem egyet, mely sötét fényű ékszerként ékesítse felszabadult lelkemet.

Locusta hallgatott. Úgy tekintett a messzeségbe, mintha jeleket keresne a válaszra.

- Menj légióid elé... már közelednek. - Hátrafordult. Odalépett a kertilak ablakához.

- Epaphroditosz! - szók halkan. A teraszon léptek dobbantak. Aztán egy középtermetű, kócos férfi alakja rajzolódott ki az oszlopok között. - Kísérd el a caesart! Válasszatok ki jó lovakat a császári istállóból. Északra lovagoljatok. Az illyricumi csapatok már közel lehetnek.

Lucius megtörölte homlokát.

- Mégis... adj... adj valamit nekem. Milyen igazságosnak tartja majd az utókor sorsomat, ha én, ki annyiszor másoknak kértem mérget, most magam számára kérek éppen tőled - szólt töprengve, és mosolyogva hozzátette -, a hízelgés a zsarnokok önvédelme és szolgasága. S volt-e valaha oly hatalmas zsarnok, mint a sorsunk?

Locusta hallgatott, aztán lassan előrenyújtotta kezét. Lucius érezte, mint simul tenyerébe az ismerős ovális alakú onyxdoboz. Levett ujjáról egy gyűrűt, és a varázsló kezébe nyomta, aztán szótlanul indult Epaphroditosz után. A császári istállók előtt fáklyák lobogtak. Néhány lovász hangosan vitatkozott.

- A praetorianusok már fel is lázadtak! - kiabált az egyik. - Még ma... de holnap már biztosan! Bolondok lennének, ha Nero mellett maradnának, mikor három nagy provincia összes légiói Róma felé vonulnak...

Lucius oldalt húzódva megvárta, amíg Epaphroditosz elővezeti a lovakat.

- Hé! Hová?! - rikoltott az egyik lovász. Aztán megismerte Epaphroditoszt és elhallgatott.

- Ne bántsuk! Fusson, aki futni akar. Sose lesz Rómának olyan bőkezű császárja, mint Nero.

Lucius lassan lendült fel egy hosszú lábú, nagy sörényű paripa hátára. Epaphroditosz némán lovagolt előtte.

A fogyó hold már megkerülte a Capitoliumot. Lucius érezte, hogy a bénult beletörődés szétfoszlik. A vágtatás lázas tettvágyat keltett. Végig a csendes utcákon hajnal előtti álmát aludta a város. Epaphroditosz hátrafordult.

- Északra lovagolunk... Porta Nomentanán át. - Beszéde szaggatottan hullámzott a vágtatás ütemére. Megvárta, amíg szélesebb utcára értek, és a görög mellé kerülhetett.

- Nem akarok mint menekült jönni hűséges légióim táborába - mondta gyorsan. - Ha az illyricumi légiók a városhoz közelednek, itt bent úgyis mellé áll a nép. Helyesebb, ha valahol a közelben, a város környékén elrejtőzve várjuk meg az illyricumi légiókat...

A nomentanai kapu előtti félkör alakú téren lármázva vitáztak a katonák. Sisakjaik, fegyverük rendetlenül halomba dobálva hevert a hatalmas kapu közelében. Epaphroditosz habozva megrántotta a kantárszíjat. Lucius nem tartotta vissza a lovát, amely a kapu felé vágtatott.

A vita elnémult. A katonák hallgatagon bámultak a jövevényekre. Lucius felemelte a kezét.

- Kaput! Gyorsan! Légióim elé megyek!

A légionáriusok között halk mormogás szállott. A kapu lassan kinyílt.

- Ave Nero! - kiáltott egy magányos hang - Visszavárunk!

Lucius érezte, hogy a lelke boldogan úgy rezzen össze a kiáltásra, mint a koldusé, ha irgalmas ajándékozó odavetett aranya csörren mellette a piszkos utca kövén. Lassan lovagolt ki a kapun a nomentanai útra. Epaphroditosz sápadtan az izgalomtól, homlokát törülgetve melléje kormányozta lovát.

Lucius a messzeségbe nézett. Az út nyílegyenesen nyúlt a dombok alatt. Hátrapillantott.

Sok csillag ragyog majd Nomentana felett
Mikor száműzve én útra kelek...

- jutott eszébe a száműzött súlyos bánattól terhes dala. Hát ott lehet hagyni Rómát? A cirkuszt? Mindazokat, akik oly tébolyult hévvel tapsoltak nekem? - Érezte, minél inkább merülnek el a homályban a város hatalmas falai, úgy erősödik a láthatatlan hullám: az út olyan lett, mint a folyó, melynek ellenállhatatlan árja Róma felé sodorta vissza a távozót.

Visszatartotta lovát.

- Rejtőzzünk el itt... Úgyis már hajnalodik.

A görög töprengett.

- Itt balra van a közelben szabadosom, Phaon villája... Talán ott...

Lucius fontolgatva veregette lova nyakát.

- Igen, én is ismerem e helyet, de most nem tudom, merre is van. Vezess talán te.

A görög aggodalmasan pillantott keletre, ahol már derengett a virradat, aztán balra tért le az útról. Hatalmas gyümölcsöskert itt-ott még virágzó fáiról harmat freccsent le, ha a lovasok lebegő köpenye súrolta az ágakat. A virágokba borult mellékút egy piros cserepes villa udvarába vezetett. Lucius érezte, hogy a fáradtság hirtelen elhatalmasodik rajta. Homályosodó szemmel hallotta az eléje siető majoros riadt udvariaskodásait. Midőn leszállott a lováról, megingott. Szeme előtt zavaros kavargásban felmerültek és szétfoszlottak a lakoma, a fogyó hold fényében hallgató palota, a menekülés képei. Bement a villába. Szótlanul lefeküdt a majoros még meleg, szalma- és vizeletszagú fekhelyére. Behunyta szemét, s mély, álom nélküli álom zuhant rá. Arra ébredt, hogy valaki kétségbeesetten kiáltozik mellette. Lassan oldalt fordította fejét.

- Jönnek! - jajdult Epaphroditosz ajkáról a kiáltás - siess! Lóra!

Tántorogva felegyenesedett. Kint lódobogás hallatszott, egyre közeledett. Lucius érezte, amint a fáradtság, a pihenés mérhetetlen vágya egyszerre elsodor mindent. Összeráncolta homlokát, és úgy kereste övében a rejtett mérget, mintha pénztárcája után nyúlna, hogy rézpénzt vessen egy koldusnak.

- Legyünk udvariasak, ha a sors... - kezdte szemét törülgetve. Keze üres maradt. - Elvesztettem volna?... - mormogta és elsápadt. A lódobogás távolodott.

- Várjunk! Tele van őrjáratosokkal a környék. Téged keresnek, uram - suttogta lehajolva a félig nyitott ajtón a fekete szakállas, barna arcú majoros. Szemében csak izgalom csillogott. - A szenátus, alighogy megjött a hír, hogy elhagytad a várost, a haza ellenségének nyilvánított, s úgy határozott: ha elfognak, "modo vetere" kell kivégezni.

Lucius még mindig sápadtan kereste a mérget. Mélyet lélegzett.

- Modo vetere? Régi módon? Hogyan? - kérdezte, és olyan vad elkeseredést érzett, mert elvesztette Locusta ajándékát, mintha bezárult volna előtte a könnyű, vidám halál útja. A majoros fontoskodva tárta szét karját.

- Hát nem tudod, uram? Úgy, mint Marcus Manliust, ama híres néptribunust, akit addig vesszőztek, amíg kiszenvedett... A szenátus ezzel az ítélettel elismerte, hogy a nagy népvezér utódjának tart...

Lucius lassan visszaült a kerevetre. A kínhalál rettentő képe elhomályosította szemét.

- S a nép éppen úgy cserbenhagyott engem, mint egykor tribunját... - suttogta.

Csend lett. Kint újra közeledett a lódobogás. Lucius melléhez nyúlt. Kezében tőr villant. Mereven nézte az ablakon benyúló tiszta, erős napsugárban villózó pengét. Most újra kívülről látta önmagát, mint a színházban ülő néző, aki előtt teljes sötét fenségben bontakozik ki a hellén sorstragédia végzetet sodró, titokzatos erőárja. Suttogta: - Ez a tőr döfi át szívemet, melyben annyi vers született... némítja el ajkamat, mely annyi dalt zengett... Úgy tapsoltak... úgy őrjöngtek értem... egy tőrszúrás... Eh, hát nem szörnyű, hogy ilyen jó énekes, zenész, költő, mint én, hull mindjárt vérbe borulva e deszkára? Pedig mennyi dal zeng még lelkemben.

Mély csend támadt. A lódobogás most félkörben kerülgette a villát, a kertet. Elhalt, aztán egyszerre rekedten, élesen harsant a kiáltás:

- Hé, majoros! Úgy mondták, ide menekült az anyagyilkos!

Lucius szeme előtt rőten gomolygott fel a köd. A behulló napfény elmerült benne. Hallotta a csörrenő lépteket, a kifutó majoros zavart mentegetőzését. Kezében meglendült a tőr. A felvillanó penge erőtlen döféssel érte nyakát. Halkan felkiáltott. Feje hátracsuklott.

- Ments meg a kínhaláltól... Epaphroditosz...

A szolga kitekintett az ablakon.

- Erre jönnek - suttogta. - Add ide a tőrt, uram...

Megragadta a vértől síkos pengét. Ujjai görcsösen összeszorultak markolatán.

- Húzd félre a fejedet, uram... - suttogta didergő izgalommal. - Vigyázz... most! Recipe ferrum... - siklott ajkáról a gladiátorok figyelmeztetése. A penge megvillanva egészen a keresztmarkolatig fúródott a sebesült vérbe borult, hátraívelő nyakába. Lucius szőke feje tompa dobbanással érte az ágy deszkáit. Szétnyíló ajkáról hörgésbe vesző fájdalomkiáltás tört ki. Teste görcsösen vergődött.

Az ajtó felpattant. Nyúlánk, ovális arcú, fiatal eques lépett be. Mögötte egy centurio és egy katona törtetett. A fiatal eques arcán rettenés rezzent. Hátrahőkölt. Mindnyájan elnémultak. Csak a haldokló torkából szakadó, egyre halkuló hörgés vibrált a csendben.

- Íme, hát a költő halott... - mormogta a fiatal eques. Epaphroditosz, aki reszketve még mindig szorongatta a véres tőrt, dideregve suttogta:

- ...csak a caesar...

Mindnyájan hallgattak. Kint halkan suttogtak a lombok, és trillázva röppent a madárdal. A haldokló válla görcsösen felhúzódott. Szájából rőt vérhullás ömlött. Táguló szemében megjelent a haldoklók mindent látó tekintete, aztán a halál hűvös fátyla lebbent...

A fiatal eques megtörölte homlokát, aztán Epaphroditosz felé fordult:

- Megmentetted a szenátust attól, hogy ítéljen felette. Nagy tett. Mert vajon melyik caesarját ünnepelte így Róma népe, mint ezt az énekest... Nerót... - és a szövegben született régi verset idézve suttogta: - Neronem juventem lucentem, Neronem dulce canentem... Nerót, az ifjút, a ragyogót... Nerót, a zengve dalolót!...

A villa kertjében egyre tisztábban trillázott a madárdal. A hangok mint piros virágszirmok hullottak a halott szőke hajára. A torkából kiáradt vér jobbra-balra omló rőt patakja olyan volt vállán, mint megszaggatott császári bíbor...