1
Leszedték a drapériákat. A zöld, sárga és bíbor kárpitok, melyek néhány órával ezelőtt még harsány nyelvükkel hirdették a Populus Romanus el nem múló dicsőségét, most petyhüdt rongyokként hevertek a Capitolium előtt. Ünnepi vasárnap után jött el a hétfő, az Urbs születésnapját szürke, esős hételeje követte. A jegyző, akit most Tribunusnak, sőt már Augustusnak is hívtak - ott ült karosszékében, émelygő gyomorral a hatalmas ünnepi lakoma után. Arra gondolt: Róma sohasem fásul bele Trimalchio kedvtelésébe, gyönyörűségét leli a fűszeres ételekben, finom s nehéz borokban, hogy aztán hajnaltájt el kelljen viselni a pávatollas torokcsiklandást s a keserű levelű gyógyelixíreket.
Ült, kezében elmaradhatatlan ezüsttollával, tanácsosai, az egykori írnokok, fráterek, goliardusok között. A reggeli órákra már egészen kijózanodott. Elszállt a köd, mámoros óráinak megszálltsága, eksztázisa, mely csodálatos képekbe burkolta Rómát, regényes múltat épített köréje, képzeletének játéka szerint. A székből le lehetett látni a Városra. A Forumon tehenek legeltek, a gaz benőtte a törmelékeket. A háztornyok barna torzói úgy meredtek egymás fölé, mintha életre-halálra harcoló hímek ágaskodnának, vértől borított testükkel. Elszállt a mámor, s nem érezte magában az éjszakák mágikus erejét. Szelíd, kövérkés nótárius lett újra, aki körbejártatja szemét, egyszerű, gyanakvó kérdéseket tesz fel a külvilághoz, melyek zavarba ejtik a körülötte gyűrűző, hű plebejusokat.
Végignézte őket. Nincs egyetlen Colonna, Gaetani, Papazurri, Orsini se közöttük. Csupa alantas kisember, aki hajlandó elébe térdelni, s csókolni köntöse szegélyét. Azok, akik Colát, Rienzo fiát reggelenként Augustus címével üdvözölték, javarészt a szellem csavargói voltak, akik a legkülönbözőbb tartományokból gyűltek össze, hogy istenítsék új, hozzájuk hasonló urukat. Kiugrott papok, ártatlan rajongók, nagyurak diákjai, vándorköltők akadtak közöttük. Mindnyájan titkos s reménytelen szerelmesei voltak a betűnek, melynek bűvös titkát versben és prózában ők hordozták végig egész Italián. Most - Cola jóvoltából - mindnyájan hivatalbeliek lettek; együtt: az Urbs új magisztrátusa. Halkan s fontoskodva beszéltek, óvták méltóságukat, érzékenyek voltak a nép gúnyjával szemben, ha egy-egy vasárnapi népgyűléskor, melyet ők pompás szóval Comitiának neveztek - fennkölt, de zavaros beszédüket kikacagta a tömeg.
Ezek közt ült Cola di Rienzo, s turkált a keserű orvossággyökerek között. A hatalmas kalamáris s az ezüsttoll új méltóságaiban már kicsinyes játékszernek látszott, amikor pompás skarlát köntösben ott áll széke mögött a városbakó. Elnézett a Campagna felé, sóhajtás szakadt ki belőle, könny lepte el szemét, úgy nézte a várost, mintha Róma Isten báránya lenne, mely ezer esztendő óta hiába próbál ráállni gyenge, tehetetlen lábaira. Valahonnan, messziről eleredt a szó. Soliloquiának szánta, mintha jós módjára hömpölygetné a világ minden bölcsességét... de szeme sarkából szemmel tartotta a plebejusokat, s azok is tudták: áhítatos hallgatással, égnek emelt tekintettel hálálhatják meg a bizalmat, melyet Cola, az egykori bajtárs, beléjük helyezett.
- Látjátok - mondta -, a világ lassan-lassan egy akol lesz, s az, aki ezen a széken ül, a Pásztor vikáriusa... Az akarat olyan, mint őseink kardja, a gladius. Két éle volt, jobbra-balra használhatták, de csak az tudta forgatni, aki tanulta a vele való bajvívást. Ha barbár kezébe került - az első római gyerek kiüthette parittyakövével markából. Ilyen az akarat, látjátok, ha innen sugározik ki, mely minden birodalmak közepe. Ti csak arra néztek, hogy komámasszonynak kenyere legyen, sör s bor illesse a céhek mestereit, tarka ruhában vonuljatok ki vasárnaponként, s asszonyaitok elégedettek legyenek veletek... Vajon ki volt közületek messzebb, mint a Campagna...? Járt-e egyiktek-másiktok Perugiában, láttátok Siena kapuit, ismeritek Szicíliát, volt közöttetek, aki Genuába is tévedt, vagy ette San Marco urainak kenyerét? Ki járt messzebbre, mint a félsziget? Ki volt már Frankhonban, ki látta Norimbergát, a német Impérium városait, Viennát, északabbra a hideg svecus világot... vagy Budát, mely előtt a Danubius folyik? Ugye, egyiketek sem?... Látjátok, ezt mind ismernetek kellene ahhoz, hogy segítőtársaim lehessetek. Hogyan adhatnátok tanácsot nekem, ha azt sem tudjátok, miként választják a németek királyát, s miként lészen belőle a Populus Romanus akaratából az Impérium császára? Látjátok... ki merte volna közületek megtenni, hogy magához idézze a két császárt, a bajort s a morvát, hogy tribunusi székünk előtt vitassák meg földi igazukat. Én megtettem, értitek? Levél ment Róma nagyobbik pecsétjével, mindkettőjüket csak "rex"-nek, németek királyának címeztem, úgy beszéltem velük, mint egykor e helyről a consulok. Értitek-e: levelet küldtem, felszólítva őket, hogy határnapra jelenjenek meg Rómában, fegyvertelenül, illendő kísérettel, hozzák magukkal prókátoraikat, akik Róma ítélőszéke előtt bizonyíthatják, melyiket illeti meg inkább a császári méltóság?
- Nagy ember vagy, kegyes urunk... Valóban, ez mindennél jobban mutatja magnificentiád erejét... Csak épp esendő elmével kérdezzük, vajon jobban fog-e menni mindnyájunk sorsa, ha az Impérium egyik vagy másik német király kezében pihen?...
- Vártam... ezt vártam tőletek, ezért érzem magam közöttetek egyedül. Egyiketek sem érti, hogy mindez csak jelkép, mely fennen lobog a keresztény nációk között... betölti a világot, s minden nemzetek félve tekintenek közös anyjuk, Roma Mater felé. A gonoszak összebújnak félelmükben, a jók esdve nyújtják majd kezüket felénk... Hónapok múlva már hallhatjátok a föld moraját, mely megremegteti a nemzeteket: a Tribunus üzent, a föld hatalmasai meghajtották előtte fejüket, Róma örök s megint mindennél hatalmasabb...
- Kegyes urunk.... némelyek mindezt nem értik meg, imént is, amint jöttem, a takácsok közül néhányan, a mesterek csekélységért kunyoráltak, valami előlegért, hogy tovább tudjanak dolgozni, mert kelméket szállítottak az ünnepségre, s már a múltkorról is akad tartozás...
- Hallgass. Nem rám tartozik. A takácsok majd megkapják pénzüket, s ha itt lesz a Szent Év, megindul a keresztény népek árja, mely bűnbánatért Rómába zarándokol... térdig aranyban fognak járni a mesteremberek. De hogyan akarjátok ellátni a temérdek idegent? Miként remélnétek, hogy hálóhelyet találnak? Eljön-e valaki, ha hallja: itt farkasok lepik el az utakat, miazmásak a kutak, meretrixek húzzák odúikba a vezeklőket, a flagellánsoknak hitvány kócból szőtt, gyenge ostorokat adnak el, hamis ereklyékkel kufárkodnak, s előre vizezik a bort, melyet megitatnak azokkal, akik itt hagyják nálunk sokféle pénzüket... Mindezzel a takácsok nem törődnek. Míg én építem a Művet, egyesítem az Impériumot, harcolok balgaság, pogányság, gonoszság ellen, itt állnak a takácsok, s sunyin lesik, fakult rongyaikért mikor fizetek arannyal nekik... Holott nehéz idők járnak felettünk, megvallom, szüntelen ezen töprengek néhány napja, s oly nagyok gondjaim, hogy ezredrészét se tudnátok magatokra venni, akárhogy igyekeznétek is megosztani velem.
- Augustus is meghallgatta hív barátait, uram!
- Vajon voltak-e barátai Augustusnak s hívebbek voltak-e azok, mint az enyéimek? Hát hallgassátok meg... emberek, akik mindnyájan emlékeztek arra, amikor Bajor Lajos eljött Rómába, hogy Pietro da Corvara kezéből fejére tétesse a császári koronát. Tudjátok, emberek, mi az, ha hadak zúdulnak le Itáliára, nem akadnak fenn a guelf városokon, nem állítja meg őket Velence, nem törik meg hatalmuk Milánó falainál... lejönnek Rómába s azon is túl?
- Hiszen te magad hívtad, uram, a császárokat... magad mondtad, hogy fegyvertelenül idézed őket... Talán nem akarod, hogy itt vívja meg garázda hadinépük a végső ütközetet?
- Most nem erről beszélek. Ez csak jelkép. Lehet, hogy jönnek... idéztem őket... de az is lehet: csak udvaroncaikat küldik, országuk nagyméltóságait, csak alázkodó levelekben jelentik hódolásukat. Ez a jelkép, de az, amiről szólok, kézzelfogható valóság. Tudjátok, hogy a magyar Archiregnum ura, Ludovicus király küldött üzenetet hozzám, melyben jelenti: öccse halálának bosszulására haddal keresi fel a nápolyiakat.
Az álmos jegyzők egyszerre kijózanodtak. Ez érthető, kemény szó volt. Ismerték a körülöttük levő kisvilág ügyét, Johanna koronájának fénye ellátszott Latiumig, s tudták, hogy ha valaki hozzányúl Nápolyhoz - feljajdul menten Avignon. A titkárok Colához hajoltak, a tág, ködös mondatok helyét most apró, szaggatott dialógok egymásba ölelkező sora váltotta fel. A főtanácsbeliek közül egyik kiment, megnézte, nem ólálkodik-e az ajtókban oda nem illő kíváncsiskodó? Cola felegyenesedett. Eltűnt szeméből a fény, a megszállottság szinte beteges csillogása. Józan lett, száraz, fontoló szava visszabillent az oskolanyelvbe, melyet erősen keverve a polgárok szavával, egymás közt használtak a hivatalbeliek.
- Magyarországi Lajos frigyünket kérte, hogy megbüntethesse Johannát, akit ő házasságtörőnek, felbujtónak nevez. Kifejtette indokait, ajánlva annak bizonyítását, hogy Andreas halálában a királyasszony a főludas. Levelében megadta nekünk a tiszteletet, Róma urának címzett, s előre biztosított arról, őrködni fog privilégiumaink felett... Ludovicust keményakaratú úrnak mondják, s cseppet sem csodálkoznék, ha kardjával akarná szétvágni a nápolyi per csomóját.
- Vajon bele kell nekünk, rómaiaknak, elegyednünk e hadjáratba?
- A magyarok királya szárazföldön át kíván jönni, erre vezeti hadát. Reméli, barátságos földre talál. Kéri, hódoljunk előtte, mint Szicília és Nápoly jog szerint való ura előtt, s ő frigyre lép a mi Rómánkkal, mely az ő kegyelméből szebb s hatalmasabb lesz, mint valaha...
- Ki hitte volna, hogy oly messzeségből, idegen magyar világból ereszkednek alá hadak? Mit tehetünk őellene, uram, ha Isten felvilágosította elmédet, válaszolj.
- Halasztgatás útjára lépek, Ludovicus hadjárása nem illik bele a tervekbe. Mit csináljak én a magyarokkal, akik ide jönnek, megelőzve a szent esztendőt, megelőzve minden készülődést?... Ha arannyal fizetnek is katonái, mégis garázdák, s ki akadályozhatná meg, hogy ne a mi földünkön csapjanak össze a seregek? De Ludovicusnak nem írhatom, hogy tágas a világ, keressen magának más utat Nápoly felé. Nagy úr, a keresztény Respublicának egyik legnagyobb fejedelme, számos királyságok ifjú ura. Hódol Rómánk előtt, búvik hozzá, mint gyermek anyja kebelére - ezért segíteni kellene szándékában, hogy kegyes indulatát minél inkább hasznunkra hajthassuk...
- De Nápoly közelebb fekszik, s régi idők óta közöttünk béke van.
- Johanna a koronás király, s a Szentatya áldóan tárja ki feléje kezét. Johanna is illő módon tisztelt meg már minket, ezüstpoharat s ételszerszámot küldött lakománkhoz, s üdvözlő levélben Petrarcát citálta, aki a poraiból megújuló Urbs nagyságával foglalkozik.
- Mindent tudsz, uram, mondd meg - vajon tényleg bűnös-e a királynő?
- Az Úr megbénította azoknak nyelvét, akik beszélhetnének. Fecsegésüket elnyelte a kínzókamra fala. Senki sem tudja Itáliában, tőlem is hiába kérdezitek, én sem tudom. Nem a római Senatus s nem a Capitolium feladata, hogy döntsön idegen fejedelmek perpatvarában, melyet nem hoztak bírói széke elé. Ha a Szentatya jónak látta elküldeni saját bíráját, meghajtjuk fejünket, s alázatos, keresztény lélekkel fogadjuk az ítéletet, akármiképpen hangzik majd el.
- Már elhangzott... a vádlottakkal szemben.
- Már elhangzott kiáltásuk is, amikor testüket belepte a máglyafüst. Cataniai Filippát haldokolva cipelték a vesztőhelyre, Sancia kiáltozott... Terlizzi grófot kitépte a tömeg, úgy kövezték meg. Cabanis Róbert s a jegyző széttépett tagokkal, megpörkölve kerültek a Nagy Bíró elé... Látjátok, én is tudom, mi történt Nápolyban... Tudom, hogy Durazzói Károly üzengetett Ludovicus királynak, hogy - ha kívánja - kezébe teszi le Johanna királynő fejét, de csak akkor, ha a király támogatja az ő trónigényeit... Látjátok, mindent tudok, ami még ma mások előtt titok... Tudom: Ludovicus nem adott Károlynak választ, holott már bőségesen jöhetett volna levél... Johannának ideje volt izenni Tarentói Lajoshoz, aki hadaival megszállta a Nápoly előtti vidéket.
Látjátok, vannak híreim Nápolyból is, mint mindenünnen, s úgy használom fel őket, ahogy nekem épp jólesik. De Andreas és Johanna pere nem a Populus s a Senatus Romanus ügye, ti is óvakodjatok attól, hogy belekontárkodjatok. Tudom, ti Johanna ártatlanságáért kardoskodtok, neki adtok igazat, szeretnétek látni a szép királynét, ha rajtatok állana - nem kapna Ludovicus ítéletet. Hallgassatok. Legyetek némák, mint mondja az írás, s ne elegyedjetek bele akkor, ha egymásnak mennek a farkasok. A mi Respublikánk gyenge palánta, csak a hit növeli nagyra, s úgy kívánjuk, hogy még kicsiny ideig ne bántsa semmi szél. Ludovicus király megkapja válaszomat, melyben én őt nagy s igaz királynak nevezem. Kérem, közölje szándékait velem, s minden módon rajta leszünk, hogy plánumaiban ne történjék fennakadás.
- És Johanna... Johanna tudja?
- Üzenek neki. Messziről halljuk a lovak robogását. Messziről láthatjuk az Apocalypsis lovasait... A világ nem tud megbékélni, s a világ közepében véres seb van. Róma. Én láttam ma álmomban, hogy kinyíltak a hegyek, melyek katlanba zárják Latiumot... a sírok megelevenedtek...
A tanácsurak egymásra néztek. Delet harangoztak Sopra Minervában. Az étel öröme szállta meg őket. Cola beszélt... szeme most messzire tágult, hangja extatikus lett, a kéz szaggatott, vonagló íveket rajzolt a levegőben, a szó hömpölyödő, elállíthatatlan árja nem érintette a földet. A Tribün álmodott.
Amikor újra kezébe vette az ezüstkupát, Johanna kupáját, hogy korty boritallal hűsítse magát, csendesebb lett. Nézte az Anjou-címert, melynek kivert liliomai úgy borították el az edény gótikus testét, mint amikor virágokat szórnak Corpus Domini körmenetén a szentséget vivő pap elé. Cola di Rienzo arra gondolt: e kecses virágnak, asszonynak s királynőnek sorsát most ő fogja bütykös, veres keze között.
Priapus ünnepe volt. Forró lett a karnevál utolja, egyszerre kivirágoztak a bokrok, sárga illatok felhőztek fel a tengerparton véges-végig, az olajfák mentén. Nápoly részeg lett e korai, bűnös tavasztól, s mintha lázában delirálna, úgy forrongott utcáin a tavasz. Farsang volt, a mámor és gyönyörűség ünnepnapja, s a Bolondok Püspöke már ott celebrálta bohókás, szentségtörő rítusát a nagy tömegben, egy gallyakból, szőnyegekből, pálmalevelekből összerótt házikó előtt, melyet a tömeg Futinus bazilikájának nevezett, s amelyben időtlen ősök pogány szertartásával imádták a gyermeket s gyönyört sóvárgó asszonyok a kirobbanó férfierőt... Mintha a távoli Lupercáliák levegője ömlött volna el a városon... festékek s illatszerek szaga keveredett a korai virágokkal, a férfiak tarka barettokat, színes tollakat hordtak, a legények páváskodtak rövid ujjasukban, harisnyanadrágban, csupasz képpel, zörgetve tarsolyukat, tőrüket... Így farsangolt Nápoly, napok óta. A tréfás processziók egymást érték. A Bolondok Püspöke úgy rendelte: hozzák el a hagyományos örök formát, melyet ősidők óta rejtegettek Trani közelében, antik isten testét, mely százesztendők óta kísértett meddő asszonyok álmaiban, életet és feledést osztott minden földi bajokban, el nem pusztuló volt, örök új. A szobortag márványát ezer formába kicsinyítette le a farsangoló tömeg. Kenyérbélből gyúrták, amulett formájában gyermekek nyakába akasztották, kifaragták fából, vagy tészta formájában majszoltatták fiatal lányokkal. Antik ünnepek önfeledt örömével táncoltak az alkonyodó napsugárban, ha forró volt a levegő, egy asszony megbontotta testén a köntöst, kibuggyant melle, egy sikítás, már száz és száz asszony táncol, őrjöng tépett köntössel, körbefogódzva, készülődve az éji karneválra.
Az udvar leereszkedett a néphez. Rideg s üres lehetett a Castel Nuovo ezen az estén, fekete folyosóival, vérfoltos sarkokkal, kínzókamrák fölé épült nagytermével, megközelíthetetlenül, bástyafalán poroszlókkal, akik magasságokból nézik a mindennapi kisember életét. Ma üres lehetett a Castel Nuovo, nem hozott bele színt a rossz nők vendégjárása sem, akiknek az év egyetlen napján szabad volt hódolniuk Nápoly királya előtt. Ez is bolondos szokás volt, de az udvarmester engedte, hogy megjelenjenek Johanna előtt Nápoly meretrixei cinóbervereseikben, tengerkékben, arannyal, ezüsttel szegélyes kirívó ruhákban, letérdeltek Johanna előtt, hogy megköszönjék az ő ügyükben hozott kegyes statutumát. Farsang volt, illett foglalkozni azokkal, akik a kéj vegyes öröméért mindenkinek odaadják testüket. Pajzán vulgaritással ma kolostor virágának hívták magukat, minden bűnklastrom élén fejedelemasszony haladt. Köszönni jöttek, s meghívni a királynőt a ma esti ünnepségre, melyben a Bolondok Püspökének zsolozsmáját ők, a kiközösítettek éneklik.
Mióta egyedül ül trónján, ez volt az első farsang, mely rászakadt Nápolyra. Arra gondolt: ha most itt hagyna mindent, elvegyülne a tömegben, menten csókra éhes férfiak karjába esne, táncolna, szeretne egy éjszakára, s a legények nem tudnák, hogy királynőt öleltek...
Ezen a farsangon kegyeit élvezte Nápoly. Megkegyelmezett a főbenjáró bűnösöknek, a hajóépítő munkások három napra a pihenésért is kaptak bért. Új szabályokat rendelt a házakba zárt széplányok számára, melyek kevésbé voltak terhesek s megalázóak, mint Róbert király alatt. Ezen a héten nem árvereztetett a Bardi bankház, az írnokok felváltottak egy carlinust, s a borbélynál kigöndöríttették zsíros fürtjeikét. Gonosz, öreg boszorkák ólálkodtak a tehetős aranyifjak portáján, s alig bimbózó leányportékát kínálva hívták őket Futinus temploma elé. Mintha mindenki megrészegedett volna a hirtelen tavasztól, mely ily nehéz tél után rámosolygott Nápolyra. Mintha elfeledték volna a komor, ijesztő téli napokat, amikor máglyák lobbantak fel, s a bűnösök elvették büntetésüket. De vajon valaki elfeledte-e már, hogy az egykori cataniai dajkát cipelték utolsónak a vesztőhelyre, előtte háza népét, Terlizzit, Milazzanót, Robertót, Margitot s Sanciát is? Csipkékbe, selymekbe öltözött fantomokkal gördült tovább a szomorú kordé, pribékek vitték utánuk lefordított címerüket, úgy kellett végighallgatniuk ítéletüket, perzselt tagokkal, bíborköntösben, grófi koronákkal, ahogy megkívánták e gyászos színjáték szabályai... Vajon emlékezik-e a nép a dominikánus atya szavára, aki még egyszer, utoljára exhortálja a kitépett nyelvű hörgő asszonyt, hogy szánja és bánja mindazt, amiben vétkezett... elfeledhették-e a pernye keserű emberszagát, melyet felkapott a vesztőhelyről, s ablakok hasadékaiba sodort a szél? Van-e a farsangoló, önfeledt tömegben emlékezés arra, ami egy órája történt, tegnap... száz évvel ezelőtt? Emlékezhet-e fájdalomra, dögvészre, vesztőhelyre indulók jajszavára, lovagok menetére, koronázásra, halálra... Vajon van-e most valaki lent, a tömegben, aki minderre gondol, s nem hull bele egészen a mámorba, mely most talán még önfeledtebb, mint akkor, amikor Augustus boldog világa terült el a Posillipo tövén.
Lenézett a Várból. Az ő Nápolya volt, Johanna Nápolya, melyet nem zaklatott fel a régi istenek ébredése, mint a firenzeieket. Parthenope népe soha nem felejtette el egészen, hogy a régi istenek változatlanul vele élnek rejtett formáikban, amulettek, tréfás hagyományok, bölcs igék és szemverések között. Mater abundantiae-nak csúfolták kezes boszorkányaikat, fajtalan deáknevekkel illették a mágia portyázó doktorait, képzeletük, e féktelen, színekben látó délszaki fantázia egybemosta a régit s az újat, színeket vitt a gótikus komorságba, jámbor, istenes nevekkel aggatta tele a nagy Pán játszi hagyományait. Olyan szép volt Johanna Nápolya, e szegényszagú, szurtos, bérodúkba gyömöszölt város irtózatos nyomorával, zsákmányoló, féktelen grófjaival, uzsorás polgárhadával, korhely mesterembereivel, idegen zsoldosok kényére adva, szinte teljesen védtelenül, sokat szerető leányaival, tejfelesszájú hímjeivel... olyan szép volt, amikor elcsendesedett a nappali poros szél, mindenki felvette jobbik köntösét, megelevenedtek a terek, minden virágba borult, mécseseket tettek ki az ablakokba, melyekből tréfás képeket lógattak alá. A magisztrátusok eldugták a pallost, nyájas képet öltött az univerzum, mintha a vén tűzhányó is szelídebb lenne ezen az estén, kevésbé borította el a várost a kénkőfüst.
Johanna készülődött a karneválra. A tükrök kétoldalról vetették vissza alakját. Közelebb ment. Az arc sápadt volt, kísérteteket látó, majdnem fakó, ha ledörzsölte a festéket, s keskeny arcán megcsillant a bőr. Nézte ajkát, mely ma sápadtabb volt, mint máskor, a szem alatt apró, kék erek vonultak végig, mint nehéz éjszakák árnyékai. Mióta elhagyta a szoptatást, újból nyúlánk, karcsú lett, majdnem lányos, alig hihette volna valaki, hogy ez a test nemrég végigélte az anyaság misztériumát.
Apró fények villannak fel lent a téren. Ünnepelik az estét, a sötétkék, holdatlan eget, a vágyat, mely úgy lobban fel bennük, mint az ablakokba kirakott mécsesek. Johanna felállt székéből. Mintha csak lassan tért volna vissza az élők világába, szemében megint kigyúl a fény. Végignézett az udvarlására váró dámák során. Mindegyikét rútnak, kövérnek látta, mintha valamennyi részese lenne az átoknak, mely fojtó ködébe burkolta hónapok óta a Castel Nuovót.
Aquinói Máriáért üzent. Hiszen Mária az egyetlen, akivel elindulhatna, hogy szívére ölelje a karnevált. Most érezte, mennyire szereti e kedves, könnyelmű dámát, örök kacagásáért, a puha szóért, a belőle áradó szelíd hervadás illatáért, mely elűzi a komor államgondokat.
Ha ketten voltak, ő is csak Fiammettának hívta, mint egykor Boccaccio, a firenzei poéta, aki kóbor lovagként hordta szét Itáliában Aquinói Mária dicséretét. Ezen az estén Johanna elkergette a keserűséget, tükrébe nézett, puha, illatos kefével törölte át bőrét, s a pirosítót úgy kente fel, hogy ne hervadjon le orcájáról a hosszú éjszaka alatt.
Átölelte Máriát, felemelte a színlelt térdhajtásból, intett asszonyainak: nincs szüksége szolgálataikra, a grófnővel kettesben marad. Dereka köré fonta a karját, egy pillanatig így álltak a tükör előtt, mely visszavetette alakjukat. Egy ágból fakadt királyi vérük rokonságával néztek egymásra, s mindegyik tudta, hogy a másik is a hasonlatosságot kutatja. Úgy álltak egymás mellett, mint két nővér, akik a meredély szélére értek, s most riadtan fogják egymás kezét.
- Látod-e, Mária, egykori lovagod is hűtelen lett hozzám.
- Kire gondolsz? Színeimben sok lovag küzdött a tornán...
Maguk közt voltak, megszűnt minden udvari illem, kedvükre kacagtak az élet dolgain. Johanna felemelte ujját:
- Most a szellem világára gondolok... Giovanni Boccaccióra, aki először mutatta meg neked Baiában, miként kell álorcában a szerelmeshez lopózni...
- Amikor együtt láttuk, akkor még jámbor s illendő volt... De... ma már elmondhatom... néhány hét múlva majdnem halálra rémített. Néhány ezüsttel megvesztegette a szolgálóleányomat, aki becsempészte őt az ágyasházba, s ott várta meg elrejtezve, hogy eloltsam a mécseket.
- Ezt sohasem mesélted nekem, Mária... miért nem szóltál soha erről?
- Amikor történt, még gyermek voltál... s ezenfelül nem oly nagy dicsőség, egyszerű plebejus volt, aki rajtam csúfot tett.
- Kiűzetted szolgáiddal?
- Csókjára riadtam fel, testemen éreztem érintését... egy hangot hallottam, mely toszkánul mondja, hogy megőrül... úgy szeret... szavakat mondott, melyeket ilyenkor elmondanak a férfiak... Reszketett...talán a szerelemtől s talán a félelemtől is, hogy megrázom a csengőt, bejönnek szolgálóim, s őt eléri a megérdemelt büntetés...
- Mit tettél vele, Fiammetta?
- ...olyan egyedül voltam akkor... oly szörnyűek a riadt arcok, ha bejönnek, éjszaka közepén... mindenki rajtam kacagott volna Baiában. Úgy tettem, mintha megrészegedtem volna poétaszavától, engedtem, hogy nálam maradjon, míg az elsőt nem kukorékolja a kakas... Másnap... harmadnap verseket küldött. Először kíváncsi voltam játékos elméjére... kerestem, miként szövi át a vágy a jámbor vagy tudós történetet. Egyszer Ametónak, máskor meg Caleonénak írta magát, s engem is elnevezett minden névvel, melyet egykor nimfák viseltek... Eleinte én is küldtem levelet... írtam neki, s engedtem, hogy eljöjjön... ha kedvem engedi... Aztán elmúlt a nyár, visszajöttünk Baiából; az udvari világban szerfelett terhemre esett Boccaccio... Látod-e, oly jó megint beszélni e régi, elfeledett dolgokról, melyekre kettőnkön s e makacs szerelmesen kívül már senki sem emlékezhetik. Te miért hoztad nevét szóba... valamit vétett ellened?
- Poémát szerzett, melynek hasonlatossága éppoly áttetsző, mint egykor azé a versé, melyben az ifjú pásztor bűnös szerelemmel öleli Fiammettáját. De itt súlyosabb, gonoszabb vétekről van szó, a vádról, Mária, mely körém csavarodik, fojtogat... A gyanúról, mely ott fénylik még azoknak a szemében is, akik itt vannak körülöttem... Látod-e, azt hittem mindig: Boccaccio hívem, gyermekkorom barátja, nem árul el. S most kezembe adták eklogáját, melyben egy Alexis nevű pásztorról ír, akit egy várandós nőstényfarkas a szakadék előtt megtámadott. A pásztornak átharapták torkát, s úgy halt meg... Érted-e? Alexis lenne Andreas, én vagyok a nőstényfarkas, aki lestem rá, s meggyilkoltam... Ezt érdemeltem én tőle, hogy így gyalázzon meg?
- Írok neki még ma... vagy holnap. Szemére lobbantom szégyenét. Ha kívánod, új eklogát szereztetek vele, s arra kényszerítem, hogy rímekben és anélkül hirdesse saját álnokságát s a te ártatlanságodat.
- Azt hiszed, Mária... használna még ez valamit? Azt hiszed, azért szóltam, mert kívánnám, hogy újból elém vesse magát...? Ne hidd, hogy ő az egyetlen, aki eltagadja: hízelkedett előttünk... De látod, Mária... nem akarlak szomorítani ily komor beszéddel, épp ma, amikor úgy szeretnék kiszökni innen a kastélyból úgy, hogy senki se lásson kettőnket, amikor elhagyjuk a kaput... Mária, ha arra kérnélek, töltsd velem ezt az éjszakát... jöjj velem a térre, az utcák sodrába... a farsangolók közé... úgy, ahogy én szeretném... ha kérnélek, ne hagyj ma éjszakára egyedül... eljönnél velem, Mária?
- Egészen egyedül menni, kíséret nélkül?
- Szólnék Alifei Miklósnak... jöjjön utánunk, őrizzen bennünket. Más senki se tudná... elküldtem a dámákat, a titkos lépcsőn mennénk le, nálam a kisajtó kulcsa... magunkra vennénk köpenyünket, nem ismerne meg senki, s ha már kint vagyunk a téren, elnyel a tömeg.
A hátsó titkos csigalépcsőn indultak el, úgy kerültek le a cselédek fertályába. A kastély népe kint tolongott az utcákon, bábosok, szemfényvesztők hullámzó tömege között. Beolvadtak a képbe, mely szép s ijesztő volt annak, aki sohasem kóstolta az élet különös, középkori örömét. Mintha az aszkézis utolsó órája ütött volna, feltört a bűnös, élvsóvár életöröm, mely kámzsát húz magára hétközben, s évente egyszer látogatja meg a szaturnáliákon táncolt ősei emlékét. A gótikus lélek különös szabadulása volt egy éjszakára, mely kicsúfolta a szentet, torzította a magasztost, szamárfület illesztett a fennkölt homlokához. Kapósak lettek a boszorkányok s titkos kéjnők, akiket egy hete még ujjongva cipeltek volna máglyára, ádámisták tárták ki szektárius meztelenségüket, ha megtorpant valaki sikátoraik előtt; flagellánsok kínálták egymásnak ostoraikat, s fehér lányhátakon végigcsapott az ólomvégű zsinór... Fraticellik járták be a tömeget, hangosan átkozódva minden világi pompa, rang, fény, vagyon ellen, idézve Pietro da Corvara tanításait... Most tehetetlen volt az Inkvizíció, lankadt figyelme, mely a vétkesekre éjjel-nappal vigyáz. Titkárai - úgy mondták - maguk is álarcot vettek, s hangosan kiabálták ki magukból a bűnt s a vétket, melyet esztendőkön át belélegeztek a tortúrakamrák hideg falai között.
Más Nápoly volt, olyan, mintha orkán söpört volna végig rajta, s üde, apró levelecskéket hagyott volna a girbegurba köveken. Gyerekes és féktelen volt. Az arcon áhítatos elragadtatás tündöklött, ha csepűrágó körbetáncoltatta kopott bábjának fejét, s ez az elragadtatás visszatükrözte a nép örök, csodálatos, délszaki gyerekkorát: nem változott. Ősi Nápoly volt, melynek forgatagába került Johanna, Mária s egyetlen férfikísérőjük. Tompa fények kísérték őket, ahogy belesodródtak a végtelen folyamba, mely körülölelte, simogatta, biztonságba ringatta azokat, akik összeolvadtak vele. Melléjük került táncra egy alkalmi, gáláns lovag, akit aztán elsodort egy utcakeresztezés tolongása, mások tűntek elő kakastollas fövegükkel, húros szerszámukkal integetve, messziről mutatva egy ezüstcarlinust, mely kijár az éjszaka dámáinak...
Sodródtak, egyre messzebbre, s csak az érzés diktálta, hogy Alifei Miklós valahonnan, a távolból vigyáz reájuk, s talán lehetnek mögötte titokzatos kezek, akik kiragadnák az eltipratás veszélyéből, ha a két nő megbotlanék, s fejük felett összecsapna a tömeg. Tömeggé váltak, belesodródtak a kocsmaudvarokra, egy pillanatra kifújták magukat Sant' Agata templomának udvarán, ahol padok s csapra vert boroshordók fogadták azt, aki megtiszteli a mai parochiális ünnepet. Minden régi szokás kiújult. A kerületek vitték színes jelvényeiket, a szomszédos, versengő utca lehurrogta, galacsinokat vágtak egymáshoz, a sár szétfreccsent az aranybikán, s izmos hímségét a körülállók gaudiumára bemocskolták az utcagyerekek. Egymásnak zúdultak az ellenségesek, fütykösök emelkedtek, a környezők biztatták őket, a perpatvar nőtt, vér szivárgott egy betört koponyából, a játék szebb lett, örök érvényű, mert vér folyhat, az egyetlen nedű, mely nem hiányozhat karneválkor sem. Akik a házak fala mellé sodródtak, azok csendes, alkalmi nézők lehettek, míg a beljebb állókat már magával sodorta a szédült, öklöző, csúf szavakkal birkózó tömeg. Johanna s Mária egy kapumélyedésbe rejtőztek. A kapu kinyílt mögöttük. Valaki átkarolta őket. Megfordultak. Fiatal legény, a diákok gúnyájában, most jöhetett haza farsangra Salernóból, kirurgusok hegyes fövegét hordta, fütyörészve hajolt feléjük, odáig, hogy megláthatta őket, elérte arcukat a parányi fény, mely a ház falán lobogó mécsesből reájuk esett. Mária öregebb volt, de ragyogóbb, Johanna fiatal, de szépsége nehezebb, félelmesebb. A legény habozott... oly kedves e csodálatos tűnődés, karja összezárja őket, szeme mosolyban fürdik, mintha most valakire emlékeznék. Barétja lerepül, elkapja Johanna arcát, egy csók, olyan puha és mégis fájó, ahogy serkenő szakálla végigborostázza selyemarcát... szomjasan csókolja az asszonyarcot, s már ragadná magával, egy percre... már húzná a házba. Szemük egybevillan... Miért ne? A játék szép, Johanna intett Alifei Miklósnak, aki odakerült Mária grófnő mögé. Két pár, lám... a szűk kapu elnyeli őket, a diák meghajlik, mintha dámáknak járó tiszteletet igényelne a két nő, akit házának kapujához szorított az emberár... Meghajlik, széttárja az ajtót, mely a szobával határos. Karnevál... a királynő belép egy szobába, melyhez foghatót sohasem látott. Polgár tanyája, a falak fehérek, az ablakon régi tölgyfa deszka, a szék egyenes, kemény, az asztal feketére festett, egyszerű deszka. Homokóra, könyvek, a sarokban csipeszek, kések mutatják: magiszterségre készül az ifjú studiosus... ahogy bejönnek, megtelik ragyogó szépségükkel a szoba, a legény kinyitja az ajtót, percre egyedül maradnak. Már hozza a bort, farsangi tésztákat, s - hogy fitogtassa tudását - latinul köszönti fel a jelenlevőket. Johanna valami csodálatos melegséget érez, felemeli a nehéz ónkupát. Ajakán megvillan az örök mosoly... egy pillanatig habozik... vajon élnek-e még benne a régi szavak:
Sunt tamen et doctae, rarissima turba, puellae
Altera non doctae turba, sed esse volunt...
A diák tágra nyitotta szemét. A ritmusáról megsejtette, hogy az ismeretlen, különös viráglány a tiltott Ovidiusból félig önfeledetten recitál sorokat. Kezére tévedt szeme. Különös, zöld gyűrű fénylett rajta, olyan mély és haragos zöld kövű, amilyet még sohasem látott asszony kezén. A kéz finom, kecses volt, mint gyümölcsfa fehér virágzó ága. Ha fellebbenti a hosszú fátyolkendőt - a köntös nehéz selyme látszik ki alóla. Mintha varázs játszanék vele, a fekete mágia magiszterei varázsolnának ide gyönyörű boszorkányt. Az emberi test különös rejtélyeibe vitték el tudós professzorai, akik a csillagok járását talán elhanyagolták, de nyomon követték az emberi nedvek vándorlásait. Most megriadt. A hang... ez a csengő, csodálatos hang, latinságának biztonsága, a vers, mely az Ars Amatoria szavát nevetve recitálja... Keze önkéntelenül az amulettre tévedt, jobbjával keresztet rajzolt, mint gyerekkorában, ha úgy érezte, rontás fenyegeti. A szó elcsuklott ajkán, a "te" szó, mely az utcavirágát, könnyed ismeretlent illeti - egyszerre megmerevedett:
- Egy szegény diákot akar megtréfálni kegyelmed álruhában?... Vajon ki lehet az a dáma, akit e szerény hajlékban tisztelhetek?
Sírni szeretett volna. Látta - a kereszt jelét, melyet a levegőbe rajzolt a studiosus - hirtelen elrebbent a jókedv, a kacagás mámora, a csók szomja, a vágy, hogy megbontsa köntösét, e kedves, idegen fiúnak plebejus módjára odaadja magát. Mindennek vége volt, a szó egyszerű fiút mutatott, a szoba szegényes lett, a kérdés veszedelmes... a varázs elszállt, s most magától kérdezhetné, vajon boszorkány módjára szálljon-e ki a kulcslyukon, vagy ejtsen képét hordó aranyat az asztalra, mert ónpohárból boritallal hűsítette a nápolyi királyt? Sírhatna ezen az egyetlen estén, melyben el akart menekülni önmagától, belevetni magát az emberárba, izzadsággal, porral dörzsölni le testéről az unt hercegi szerelmeket, s illatot vinni egy szűk szobába, melynek lakója majd Salernóban az ismeretlenről ábrándozhat, hosszú-hosszú szemesztere alatt. A könny elöntötte szemét. Valami keserű és megfoghatatlan volt mindebben, ahogy elszállt a varázs. A gyertyafény mutatta: szeplős a fiú, zekéje kopott, nadrágján folt van... Könnyes volt a szeme, még mosolygott, amikor megsimogatta, a kendő, a koronával hímezett kendő elvillant, a fiú csak valami különöset, alig sejthetőt érzett, mintha távoli istennők játszanának vele, a csók, melyet búcsúzóul kapott, anyás és halk volt, cseppet sem szenvedélyes. S amikor kilibbent, arcára hajtott maszkkal a jelenés - tétován s görcsösen szorította Johanna alkalmi ajándékát: egy liliomos címerű, ezüst markolatú tőrt.
Mintha könnyes lenne szeme, s rejtett, tétova mozdulattal törölné le arcát kendőjével... Az utcán felhangzott Johanna szava:
- Visszamegyünk a Várba, Fiammetta. Ideje, hogy hamvazzunk, vége a karneválnak. Látjátok... most az egyszer megpróbáltam, hogy én is olyan legyek, mint a többi... mint a salernói diákok kedvese... mint a lányok, akik táncolnak a tengerparton... De mindenki megérzi rajtam az idegent, egy perc elég hozzá, hogy érezzék, más vagyok, csak gúnyolódom... így mondta a diák... nem mert megölelni. Térdet hajtott előttem, pedig ott voltam a szobájában, azt tehette volna, amit akar... Vége a farsangnak, Miklós. Hazamegyünk a Castel Nuovóba, s reggelig még átolvassuk a ma érkezett követjelentéseket. Hamvazunk, Miklós, amikor a hajnal első sugara beesik.
- Domina Regina, ne végy mindent a szívedre... nézd csak, még mindenütt boldogak a népek, örvendeznek... még nem gondolnak arra, hogy holnap szerda vagyon.
- Holnap hamvazószerda, s egész Itáliában megszűnik a farsang, csak Milanóban mulatnak szombatig, ahogyan ezt egykor Szent Ambrus engedte... Miklós... fázom, add ide a köpenyed!
A széles hollószárny szétnyílt, s a secretarius nehéz posztókabátja eltakarta a virágos selymet, Így észrevétlenül mentek végig a parton, a lassan néptelenedő utcák között, melyekben már csak egy-egy bolondos, mámoros pár járta a táncot, a többi eltűnt az éjszakában, hogy a farsang örök rítusa szerint ünnepeljen éjfélig, s ne gondoljon arra: virradóra hamvazószerda következik.
A szeretők elbújtak a part mélyedéseiben, az ég letakarta őket, a bokrok reájuk hajoltak. Oly féktelen s ősi volt most Nápoly a csók bűnös, pogány ünnepében, mintha megállt volna az idő, lepergett volna Parthenopéról ezer keresztény esztendő jámborsága, hetérák lejtenének füzértáncot s bíborszegélyes szenátorok állnák körül Priapos templomát... Hárman mentek végig a szerelemtől szinte remegő tengerparton, s Johanna érezte, hogy fojtogatja valami. Mintha mélyről, szörnyű mélységekből érkeznék ez a fájdalom hozzá, mintha egy szó lenne csak, ami belülről éget, s mindjárt minden jó lenne, ha ki bírná mondani.
Lehajtotta fejét, engedte, hogy Alifei Miklós vezesse át a rejtekajtón, mely a királyi termekhez nyit utat. Máriára nézett, vajon elbúcsúzzék-e tőle, egyedül maradjon-e Miklóssal a kancelláriában, vagy vigye magával asszonytársát, hogy ne kelljen átvirrasztania egyedül, reménytelenül az éjszakát? Felmentek a csigalépcsőn. Szólt Miklósnak, készítse tűzszerszámát, hogy meggyújtsa a kancellária gyertyáit. De mire kinyitották az ajtót - már mindenütt égtek a fáklyák, a diakónusok virrasztva vártak a királynőre, s a sarokban ott ült, elborítva az út porától egy üzenetet hozó lovas legény. Roskatagon kapaszkodott a székbe, s aztán esetlenül, lovas ember módjára meghajolt.
- Ez királyasszonyod, hódolj előtte! - mondta neki a barát. A legény nehézkesen térdet hajtott, elkapta a királynő kezét, ajkához emelte, s már keze húzta elő kebeléből a pecsétes írást, melyet titkaként rejtegetett.
- Pannoniából jöttem, asszonyom. Kegyelmes uramnak, a tropeai püspöknek vagyok szolgája. Uram úgy akarta, ezen episztulát csak maga a királyasszony bonthassa fel.
Johanna kezébe vette a levelet. Hátán a nagy, episcopalis címer, elöl a püspök régies, szálkás kézírása, melyben elmondja a királyasszony összes használatos címeit. Miklósra nézett. A keze reszketett. Valami belső remegés volt benne, mely elfogta, átterjedt lábára, a fog vacogni kezdett, mintha delirálna vagy lázas lenne. Hangtalanul nyújtotta át a levelet az udvari titkárnak, aki megbontotta a pecsétet. A papiroson nem látszott írás nyoma. Miklós bólintott. Az udvar hagyományai szerint láthatatlan tintával rótták rá a betűket. Egy szekrényhez ment, kivette a bűvös folyadékot, bekente vele az üres lapokat, s aztán odahajtotta az olajlámpa fölé. A betűk, mint félelmes sárkánytojás fiókái, lassan kikeltek a semmiből. A barnálló sorok összeértek, Alifei Miklós elővette a gyertyát, magasra tartotta, majd megindult a kis, királyi benyílóba, melynek asztalánál Johanna szokott dolgozni. Mintha álomban járna, úgy követte, mintha csodát várna tőle, aki még el tudja taszítani a rontást, engedelmesen hallgatta volna csendes, szelíd, altató szavát. De Miklós sápadt és nagyon csendes volt: ő tekintett be elsőnek a levélbe. Hangja olyan volt, mint távoli, egyhangú harang szava, mely bevezeti a temetőmenetet.
"Királyasszony, alázatos híved és szolgád nehéz híreket bízhat csak a hűséges lovasra, s mély szomorúsággal közli, hogy útja teljességgel hiábavaló volt. A magyar király már egybegyűjti hadát, prédára várnak vitézei, s ha az Úr csodával nem fordítja el tőlünk, szegény nápolyiaktól a veszélyt - Góg és Magóg hadai tavaszon meg fognak ellenünk indulni..."
Csend lett. Alifei Miklós letette a levelet. Minden nehéz volt, minden hiábavaló. Az éjszakák, a levelek, a kínlódás, a hitegetések, hazudozások, fogadkozások, fenyegetések. A hónapok, melyeknek közén annyiszor, de annyiszor virradt sápadt, szomorú életére a felkelő nap. Egy pillanatra odaejtette szürkülő fejét két keze közé. Valami megdermedt benne. Egy egész világ. Johannára nézett. Az arc talányos, messzenéző volt, majdnem mosolygott. Most, hogy itt volt a veszély, háza s kapuja előtt, majdnem megnyugodott. Halk, biztos királyi szóval mondta:
- Ne féljen kegyelmed...
A bacchanália lent halódott, égnek szaladtak a fáklyák, s tűzcsóváik köröket rajzoltak az éjszaka felett. Johanna állt, ablakhoz támasztott fővel, s próbálta végiggondolni életét attól kezdve, hogy verset mondó üdvözléssel meghajlott Carolus Robertus, a magyarok királya előtt...
2
Fra Moriale könnyedén térdet hajtott a királynő előtt. Talpig feketében volt, lovagi köntösének Nápolyban szokatlan komorságát csak az aranysarkantyú törte meg. Éles metszésű, csupasz arcával, elnyújtott arcélével, nyugtalan, fürkésző szemével ragadozó madárra hasonlított. Szerencse kapitánya volt, az egykori narbonne-i nemeslegény, akit csupaszon vetett partra a Tiberis torkolatánál egy hatalmas vihar. Ma Nápoly egyik fekete hatalmassága, mindenható zsoldoskapitány, aki kétezer könnyű gyalogosának s ötszáz lovasának élén fejedelmi biztonsággal szabja meg feltételeit. Fra Morialénak hívták, hisz övé volt Szent János lovagrendjének vitézlő priorsága s számos fogadalma között a Szent Sír felszabadítása is szerepelt.
Johanna elébe ment, könnyű mozdulattal felemelte, kezét nyújtotta, s a szerzeteslovag kézcsókkal illette. Most látták egymást először szemtől szemben. A sebhelyes lovag, könnyű vértjében, bársonyában. Kardja fekete tokban lóg, kesztyűjének hajtókája fekete. Szemben vele Johanna, átvirrasztott arcának különös, fakó szépségével, mintha elhalványodna az opálarc, s csak két nagy, izzó szeme világítana ki. Az első szó után franciára fordult a beszéd. Így könnyebb volt, fél szavakkal értették meg egymást, s a kalandor egy villanásra végigélhette gyerekkorát, a tágas dél-francia udvarházat, mely most mintha vissza-visszaverte volna a régi, elfeledett, otthoni hangokat.
- Köszöntjük kegyelmedet mint lovagunkat. Egyenes szóval szeretnénk beszélni. Kérjük, udvarlásunk helyett tiszteljen meg minket férfiszóval, azzal, hogy őszintén fog szólani.
- Reine Jeanne, nagyobb boldogságot nem tudok elképzelni, küzdelmes életemben, mintha Madame-nak szolgálhatok.
- Ismeri kegyelmed szorongattatásainkat. Híreink szerint Ludovicus király kibontotta ellenünk fekete lobogóját. Nem használt Kelemen pápa szava, nem használt nagy cousinunknak, a francia királynak kérése, lépését nem állította meg a kereszténység számos fejedelmének óhaja sem. Hadainak egy része már átlépte Itáliát, másik része úszik gályákon a tengeren... Ezenfelül úgy hírlik, Urslingen herceg leszerződött Corrado Lupóval együtt négyezer németjével a magyar király hűségére...
- Híreink egyeznek, asszonyom!
- Kegyelmed látja nehéz sorsunkat. Nagyatyánk, Rex Robertus dúskált a szellemi kincsekben, volt idő, amikor földi kincseket is halmozott a Bona-torony kamaráiban. Ő úgy vélte, Krisztus szava szerint cselekszik, ha nem tör haddal senkire, s bölcs szóval fordítja el a viszályokat, ha azok országa felé közelítenek...
- Felségednek kevés a katonája.
- Hadaim Tarentói Lajos herceg alatt állnak, de lent táboroznak Apuliában... Szicília felé, a fárosznál... Itthon kevesebb van. A vazallusaink seregét bármikor egybehívhatom. De először parlamentet kell tartanom, melyben el kell mondanom a hadra szállás okát. S ezenfelül... kegyelmed is tudja, hogy a hosszú béke alatt berozsdásodtak az urak s csatlósok fegyverei...
- Nápoly gyenge, Regina.
- Kegyelmed éles szavakat használ. Nem azért kérettük, hogy hízelgő szavakkal fedje el előttünk a valót. Kegyelmed most kinek a szolgálatában áll?
- Ez idő tájt még Durazzói Károly herceg hűségére tart a szó. Hat hét múlva telik le szerződésem, s akkor embereimmel, ha akarom, eltávozhatok.
- Károly herceg kegyelmedet ellenünk fogadta fel...?
- A herceg, felséged tudja, hallgatag. Nem mondta meg, kinek ellenében kell majd kompániám vitézeinek harcolniok.
- Koronajószágokkal fizetett Károly...
- Még adós... az utolsó hónapokkal...
- Kegyelmed eljönne hozzám?
- Ha letelik szerződésem... s jobb nem kínálkozik.
- Hallhatnánk feltételeit?
- Három nap múlva, királyasszonyom. Addig kötve vagyok.
- Külországból?
- ...Külországból... ha úgy vesszük. Három nap múlva felséged vagy fogadja igénytelen szolgálóját, s én boldog leszek, ha pengémet szépséges lába elé rakhatom... vagy el kell mennem Nápolyból.
- Akkor nem lesz segítségemre, lovag úr?
- Akkor nem... Akkor nem leszek Nápolyban. Én kérem felségedet, ne vegye rossz néven, ha erre az esetre gondolva ajándékot adok...
- Kegyelmed nekünk ajándékot kínál...?
- Egy kulcs csak... Madame megbocsát, hogy nincs aranyból, nem is olyan kecses, mint újabb időkben szokás. Nehéz, iromba, olyan, amilyent száz esztendőkkel ezelőtt kalapáltak a falusi kovácsok...
- Milyen zárt nyit, messere?
- Szerény lak kulcsa... olyanféle, mint amelyet Narbonne táján már kastélynak mondanak. Ez a mi narbonne-i házunk kapujának kulcsa...
- Fra Moriale... kegyelmed azt akarja értésemre adni, hogy... meneküljek el Nápolyból?
- Semmit sem, Regina. De én már sok világot láttam, sokszor találkoztam Fortuna jó s rossz kedvével. Ha bezárkóznának a városok, ha összeomlanának a kastélyok, ha zátonyra szaladna a gálya... de felséged mégis száraz lábbal érne el a francia földre... egy szerény hajlék mindig lesz, mely különös tisztességnek veszi, ha Nápoly úrnője oda beköltözik.
Meghajlott... a finom, sápadt arcon átszaladt a mosoly... ahogy jött, véges-végig bókolva haladt kifelé, Johanna utána nézett. Olyan lehetetlen, olyan riadt volt, kezében a nehéz, otromba vaskulccsal, a szégyennel s aláztatással, mely most egyszerre úgy áradt keresztül rajta, mintha valaki csóvát vetett volna bele.
A szégyen. Körülnézett. A Castel Nuovo sértetlen. A bástyafalon vitézei. Amerre szeme ellát: az ő népe. Véges-végig, két tengerpartján: országa. Végtelen messzire nyúló birodalmak. Provence s Avignon, birtokok Piemontban, Genuában s Toscana földjén. Egy kalandorlovag, egy zsoldos ide merészkedik hozzá, Nagy Károly ivadékához, s kezébe nyomja - csúfságból vagy talán mégiscsak irgalomból - távoli házának kulcsát. Ha menekülni kellene... Fülébe csengett a hang, valami irtózat fogta el... kémlelni kezdett. Nem hall-e hangokat, nem hallja-e félrevert harangok jajszavát?... Nem lehet-e, hogy már mindenki tudja, elveszett, csak ő maga áll itt, mindenkitől elhagyott-egyedül? Feltépte az ablakot, úgy, hogy majdnem beszakította kezét, a szeg véres karcolást tépett, a vér szivárogni kezdett. Nem érezte a fájdalmat. Lenézett, ágaskodva, mert magas volt a párkány s széles. Lent éltek emberek, akik tarka vagy rongyos mindennapi köntösükben nyüzsögtek a macskakövek között.
A tűz magasra lángolt. Mintha megfestette volna a csillagtalan, fakó eget, s aztán lecsapott volna, s veres foltjait szétszórná azok közt, akik körülheverik a hatalmas rőzserakást. A tűz fölé hajló edényben lassan fortyogni kezdett a víz. Az egyik katona megbontott egy fekete kendőt, mely oda volt kötve a nyereg mögé. Vereses, porhanyó matéria volt benne, megpiszkálta ujjával, aztán közelebb hajolt hozzá, beszívta illatát. Hárman is megszagolták a vitézek közül. Az öregebb csendesen mondta:
- Otthoni étel.
Senki se szólt. A szem követte a kezet, mely jó tenyérnyit merített ki a vörös porból, beszórta a forró víz közé. Valaki fakanalat vett elő, kevergette. A diák, aki övén hordta írószerszámát, ott lézengett a tábortüzek körül, elsőnek kóstolta.
- Hogyan készül porotok, legények?
- Ahogy a többi... Szép, fehér marhák húsa fő, egyre kevesebb vízben, egyre szárazabbra. Addig főzzük, míg olyan kemény nem lesz, hogy törni kell, nem darabolni. Megtörjük. Vitézi munka ez, nem értenek ehhez az asszonyok. Ahogy beöntök egy marékkal, egyszerre ízes lesz tőle a csupasz víz, borra szomjazol.
A diák felemelte fejét. A tájékon végigszaladt a napéjegyenlőség lehelete. A vitézek mohón, fáradtan kortyolták az ételt, melynek csípős, fűszeres ízében parányit bennefeledkezett az otthon.
- Mi vagyunk az elsők a nápolyi vidéken?
- Magyarok közül elsők.
- Hányan vagytok ti, onnan túlról?
- Vagy háromszázan. Uram, a vajda küldött hozzátok, hogy megnézzem, nincsen-e valamiben szükségetek... A vajda üzeni, maradjatok ma este ébren a tűznél, szedjétek rendbe fegyvereiteket. Lehet, hogy erre vezet az útja. Mindenütt álljon őrség, a portyázók legyenek a lovakon.
Az öregek bólintottak. Ki alszik ilyen éjszakán, amikor megcsapja az újabb világ íze, a préda talán... valahonnan az ősvilágból, mint fakó, tétova emlékezés? Így ülnek, heverészve, mindegyike készen, hogy egy halk füttyszóra elkapja lova kötőfékét, húrra illessze a vesszőt, vagy gonddal végigsimogassa a szekerce élét. Mindnyájan, akik itt vannak, tiszaháti kisnemesek; hosszú, keserves tengeri út után negyednappal ezelőtt léphettek szárazra. Ők az elsők. Fent a dombon, ha arra húzza a szél a lángot, még látszik a tétova homályban a zászló. Fekete. Mint az éj, ahogy rázuhan erre a tájékra, alig azután, hogy leszáll a nap. Fekete, csak halott András képe van fehérrel kivarrva. Udvari asszonyok hímezték Visegrádon százszámra, úgy, ahogy megtervezte az udvari képfaragó. Mindnyájan ezt a zászlót használják, Endre zászlaját... Hogy ki volt Endre, s mi bántódása esett, nagyjából hallotta mindegyik. Király úr dolga, merre viszi a hadat. Ha az országos rendek jónak találták, hogy otthagyják a hazai földet, lelkük rajta. Rég nem járt már magyar errefelé. A portyázók pólyázott patájú lovai tompán dübörögtek, de csak közvetlen közelségből. Minden dombhajtás, minden erdőcske veszélyt hozhat, mindenünnen leselkedő nápolyiak figurái osonhatnak elő. A portyázó lehajlik a földre, a fáklya végigrebben az úton. Jelet vizsgál.
A magyarok tudják, merre vezet a kisnép útja. Előttük nem jár senki, távoli falvak füstjét hozza feléjük a szél, nagy messzeségből idehallani a kutyaugatást, de nekik nem szabad megszállni a lakott vidékeken. A parancs úgy szól, nem prédálhatnak, nem mehetnek lakott vidékek közelébe, hajnalhasadáskor induljanak, alkonyatkor lapuljanak meg, csak leselkedők szóródjanak szerte, akik hozzák s viszik a híreket. Volt közöttük néhány öreg harcos, negyvenesbe hajoló. Legtöbbje felült már egyszer kunra, törökre vagy rácra. Volt olyan is, aki észak felé járt, amikor Lajos király megkergette az osztrák herceget. Az öreg tizedes körüljár a tüzek körül. Megnézi a lovak kötőfékét, pár legényt odaint, vizsgálja fegyvereiket. A bőrpáncél domborúan fekszik a mellen, a kard s a nyíl keze ügyében. Éhesek. Napok óta csak ez a töröttpor leves járja, gyökerek s gyümölcsök meg gombák. Az arcok komorak, tréfa alig hallatszik. A hang kialszik. Csillagtalan, csendes éjszaka van, amikor messziről felnyerít egy ló. Akik értik beszédét, felneszelnek. Fél perc múlva a kis tábor nyeregben ül, készenlétben. A lovas legény beejti a tűzkörbe fejét:
- A vajda...
A szomorú kis tisztás hirtelen eleven színpad lesz, melynek pázsitján végigvonulnak a nagyurak. Laczkfi István erdélyi vajda szép szál ember, jó harmincas. Könnyű páncélt hord, magyar zekét, lova nincs páncéllal terhelve, fegyvere is könnyű. Sisakján két hatalmas hollószárny, pajzsa ott lóg a nyereg kápán. Csak a mentekötő ragyogó, hatalmas köve mutatja a nagyurat.
Hárman lovagolnak mellette. A vitézek szeme egyiktől másikig reppen. Különös szerzetek, ilyeneket nem láttak soha hazai földön. Egyik tetőtől talpig vértben, maga is, lova is. Csak a sisakrostély van hátratolva, s kilátszik az arc, vörös képű, szőke, szeplős óriás. Aki érti a címerek nyelvét, olvashatja pajzsáról a tizenegy ágú koronát. A diák halkan súgja a hadnagy fülébe:
- Ez Urslingen... úgy mondják, herceg.
A másik ismerős. Tetőtől talpig feketében. Bokáig leomló palástján Szent János lovagjainak keresztje, sisakját csuklya fedi el. A tábortűz ráesik arcára. Mintha vérben izzadna a hosszú sebhely. A vitézek felnéznek rá. Az arc előrenyúlt, keselyűprofil. A kézen kesztyű, a kard vékony, mintha felcser szerszáma lenne. Az arc merev, mozdulatlan. Fra Moriale, Albano lovagja. A harmadik vitéz borotvált arcú, gyors beszédű, sebes mozgású. Tarka köntöst visel, kétféle színű harisnyanadrágot, játékos aranykarpereceket, nyakláncot, rövid köpenyének bíbora beleolvad az ezüstvértbe, melynek bal sarkában grófi címer aranya.
- Ismered ezt a szerzetet, diák?
- Lando grófnak hívják. Kétezer szakállas ura. Úgy mondják, ő a legkapzsibb valamennyi közt.
- Pénzért adják s veszik a vitézséget?
- Gyalogos legény: két florenus egy hóra, ha íja is van, három. Lovas legény négy florenust élvez, nehéz páncélos: alku szerint, de legalábbis hatot.
- Annak a zsoldjába szegődnek, aki többet fizet?
- Amelyik többet... Ha kedvük tartja, elpártolhatnak csata közben...
- Miért kell ilyen hitvány népség a mi királyunknak, ember? Miért fogadja őket, mint facér cselédeket, amikor odahaza csak meghurcolja a kardot, s ötször tízezer kopja gyűlik be?
- Látod-e, fiam, te itt idegenben vagy. Más világba kerültél, mint amit megszoktál otthon, asszonyanyád kötője mögül. Ha ellövöd nyilad - idegen formájú vadat lősz le, ha szólsz, senki sem érti szavad. Ha nem tudsz verekedni, várat vívni, kopját törni - a király úr nem veheti semmi hasznodat. Bezzeg mások ezek a zsoldosok... e mercenarius katonák. Ők itt egyformán szolgálnak barátot, ellenséget, s mint a tenyerüket, úgy ismerik Itáliát.
- Pénzt kapnak azért, mert vitézkednek?
- Ebből élnek. Mert láttad te is, hogy szegény nép közt jártunk, a paraszt nem visel fegyvert, s bárói csak akkor vonulnak hadba, ha azt egymás ellen tehetik. Akinek pénze van, fogad magának erősebb vagy gyengébb kompániát. Ha a nápolyi koronás fenevadnak, Johannának annyi tengernyi aranya van, mint ahogy hírlik - ellenünk uszíthatja a fél világ zsoldoshadát.
Fent, a domboldal emelkedőjén lóháton tanácskozott a négy vezér. Laczkfi volt a gazda köztük, kincstárnok s szállásmester egy személyben, aki bölcs, óvatos szavával egyengette az utat, ha Moriale, Urslingen hercege vagy Lando gróf összekaptak, zsoldosvezérek örök szokása szerint. A vajda lekiáltott a lovasokhoz. Egy legény feljött, felhozta fazékban levesét, megtörölte köntösében a kanál száját, s odakínálta Laczkfi István felé. A vajda ránézett Fra Moriale arcára, s csendesen elmosolyodott:
- Kegyes atyaságod csodálkozik azon, hogy én megkóstoltam az ételüket? Bizony, ez közöttünk szokásban van, minthogy e vitézek nemesurak, akik egy és ugyanazon szabadság szerint szolgálják urukat, mint az ország bárói.
- Vajon zsoldjukból nem telik-e bőségesebb ételre, mint e vérszagú leves, melynek faggyúíze van... Miért nem sarcolják meg a falvakat?
- Királyuk kérésére jöttek, igaz ügyünk segítségére. Nem kapnak zsoldot s tilos a préda is, mert nem akarunk úgy érkezni a nápolyi határba, mintha sáskák lennénk, melyek kipusztítják az élő vetést. Néhány marhát hajtottak ide a környékről, azokat megvettük... holnap már húst esznek a lovasok.
- Különös hadinépet vezet kegyelmed. Távol országuktól dicsőségért harcolnak, még a sarc s a préda is el van tiltva nekik. Mintha keresztes lovagokat hozott volna kegyelmességed a nápolyi tartományba, akik talán azt hiszik önmagukról, hogy ott fognak táborozni Saint Jean d'Acre előtt. Mi... akik magunk toboroztuk össze vitézi kompániánkat, másképp élünk... kevésbé a mennyekben, inkább itt a földön. Ha én nem adok zsoldot a szakállasaimnak, mindent felprédálnak, s nem kímélnének meg engem magamat sem. Ezek a legények, akik velünk vannak, nem nyúlnak az ácsszerszámhoz vagy meszeskanálhoz, nem tudják megjavítani sem köntösüket, sem sarujukat, ha elszakad. De az íjhoz, lándzsához, szekercéhez annál inkább értenek. Ez az ő mesterségük, s ennek megvan az ára mindaddig, míg háborúskodni fognak egymással a kereszténység fejedelmei.
- A mi hadainknak ez az első távoli útja. Úgy hiszem, hasznát veszik annak, ha itt-ott elegyednek a kompániák népével, elleshetik, miként művelik Itáliában a haditudományt. Van-e kegyelmednek híre a mai napra?
- Tarentói Lajos herceg megindult Apuliából. Úgy mondják, Capua környékén akarja összevonni hadait.
- Nápoly segíti?
- A királynő zálogba vetette ékköveit, összekaparta minden aranyát. Fogadtak maguknak katonákat, s kifizették az elmaradt zsoldokat. Nápolyból csatlakozott hozzájuk a városi íjászok nehéz zászlóalja... azok, akik vasárnaponként kiállanak a tér közepére, s célba lőnek a számszeríjakkal... Jó lesz sietni, nagyuram, ha el akarjuk vér nélkül foglalni Nápolyt...
- Nem félünk, fra Moriale, egy kis vértől sem.
- Nekem kímélnem kell szakállasaimat. Ha egy közülük fűbe harap, a többinek össze kell adni a részét, haza kell küldeni asszonyának, mert így kívánja a kontraktus. Mindez örökös civódással jár, számolgatnak, néha megverik, kifosztják a számtartót... Zsoldfizetés estéjén leisszák magukat, beözönlenek a nőszemélyek, s reggelre olyan a tábor, mintha ellenség járt volna benne, s az dúlta volna keresztül-kasul. Kegyelmességed seregében mi jut az elesett vitézre?
- A többiek hazaviszik a kardját... ha főrangú, a király nevében én küldök üzenetet... otthon a pap megemlékezik róla, s gyereke, ha felnő, ő is így akarja majd szolgálni a királyt.
- Attól félek, nagyuram, hogy Ludovicus úr rosszul választott, amikor Nápolyba, s nem a Szentföldre vezeti a seregét.
- Miért mondja grófságod... mi a rejtett értelme e beszédnek?
- E derék haddal meg lehet ostromolni s el lehet foglalni Nápolyt, de a vitézeket itt, délen, örökösen nem tarthatod. Ha elunják magukat, s elcsendesedik a harci zaj, mindegyik haza fog kívánkozni, hogy bevesse a földjét, ölelje asszonyát... Vajon akkor kire marad Nápoly, ki fog őrködni a bástyákon, ki fogja fékezni a nép szüntelen turbulenciáját...? Félek, hogy addigra nem lesznek már kegyelmességeddel e becsületükre kényes nemesurak, mi leszünk csak... a kompániák vezetői, akiket ma kegyelmességed nem becsül sokra... a zsoldért harcoló, óvatos martalócok, akik Ludovicus nápolyi királyságát valahogy megvédelmezhetjük...
Az erdélyi vajda sarkantyúba kapta lovát. A hang fölényes volt, kioktató, s csúfondáros. Úgy érezte, egymaga szét tudná verni mind a hármat... katonái egyetlen szavára szétszórnák a "szakállasakat"... De vajon nincsen-e igaza a zsoldoskapitánynak, aki talán csak merő csúfságból viseli köpenyén a jeruzsálemi lovagok veres keresztjét...? Vajon nincsen-e igaza Urslingennek s Moriálénak abban, hogy egyszer elszáll a dicsőség, s nem marad más hada a királynak, mint csak ezek az ingatag, pénzen vett, óvatos katonakompániák?
3
Az elnyújtott hang végigszaladt a boltíves kolostorfolyosón. A fráterek, akik hármasával, négyesével ődöngtek a kerekes kút körül, megtorpantak a hangra, s tekintetükkel végigkísérték a kései látogatót.
- Fra Roberto...
Így adta tovább a szót a kapus-testvér, átvették a folyosón sétálók, a vedret cipelő háziszolga, a gvárdián íródeákja. A látogató fekete köntöse nem árulta el a beburkolódzott nagyurat. A homályosságból csak aranykeresztjének csillogása, a kardtok ezüstje tetszett ki s a szeme... A szeme, mely tűzcsóvát vetett a fráterek közé, s egyszerre világi nyugtalanságok izgalmával töltötte meg az időtlen békesség négy falát.
A cella előtt megállt. Mintha túlságosan sietett volna, mintha időt engedne önmagának, hogy csillapítsa a szív hánykolódását. Levette kesztyűjét. A gyűrű smaragd fejével megkopogtatta a tölgyfa ajtót. Várt. Percekig tartott, míg áttört a vastag, nehéz falakon a hang, kiért az ajtón a válasz. A zár lassan, nehézkesen csikordult tenyere alatt.
Hatalmas deszka volt hosszában, két kecskelábon, mely majdnem elnyelte a boltíves kis szobát. Pergamenek összecsavarva, nagy, kapcsos könyvek ékköves díszükben, fehér disznóbőrbe kötött kódexek, megint papír és papír. Mintha kísértetet látott volna, úgy nézett rá vendégére a barát. Először csak testének szabálytalan körvonalait kapta be a fény, aztán közelebb jött, már kivehette köntösének redőjét, kalapját, egy csipke fehérségét. Látta arcát, ajkának kemény, akaratos metszését, melyet nem gyengített, nem lágyított meg semmiféle szakáll. Egy pillanatra szótlanul nézték egymást. Acciajuoli Miklós fürkészve tapogatta végig tekintetével a szürke fejet, az időtlen arcot, mely valaha szép lehetett, férfi feje, aki démonokat kerget, viaskodik égi s földi erőkkel, megroppan, feltépi magát, harcol. Valaha daliás lehetett, most aszkétaember. Lat zsír sincs rajta, a kámzsa fedetlenül hagyja sovány, eres nyakát. Keze veres és csomós, mintha marokra fogná, fegyver módjára a tollat, úgy harcolna. Nézték egymást. Két ember, akik úgy gyűlölték egymást a hajdani Nápolyban, esztendők óta titkolt nehéz, fojtó viadalukban. Az Antikrisztus megjelent a barátcellában, s Niccolo Acciajuoli meghajolt a ferences barát, Roberto előtt:
- Miért jöttél ide hozzám, Acciajuoli? Nem tudod, hogy súlyosabb a szilenciumom, mint volt valaha, amíg a Castel Nuovo fertőjében éltem? Nem tudod, hogy nincs bennem szemernyi sem a világi hívságokból?
- Atya, mindezt tudom. Mégis merészeltem zavarni csendedet. Mióta elhagytad a kastélyt, nehéz idők estek Nápolyra. Vajon e csendes falak közé, ahol Isten békéjével élsz, nem szivárogtak be a hírek...?
- Azért jöttél, hogy szemeddel láthassad: még élek? Azért jöttél, mert nem hitted, mindaz után, ami reám szakadt, még eleven ember lehetek? Vagy úgy gondolod, hogy hiába vezeklek?
- Atyaságod tiszta s makulátlan. Nem tudom, miért vezekelne?
- Endréért. Én vagyok mindennek oka, gróf úr. Én vagyok az oka annak, hogy nem ment el Erzsébet királyasszonnyal... én vagyok oka, hogy nem álltam mögötte, hogy felfogja kámzsám a gyilkosok ütését. Érted-e, miért vezekelek s miért keresem nyitját mindannak, ami történt?
- Atyaságod itt töménytelen betűt halmozott fel. Vajon bennük van-e az arkánum, mely megőrzi a lelket a gonoszságtól?
- Látod-e, Petrus Lombardust olvasom - a démonok világáról... Amikor jöttél, azt hittem, csalóka játékot űz velem a varázslatok mestere. Azt hittem, ő maga jelenik meg előttem. Azt hittem, te vagy a Sátán.
- Köszönöm, hogy megtisztelsz ezzel. De akkor miért nem tárod ki az ajtót, s miért nem vetsz ki a kereszt jelével? Atya, hidd el: én soha nem káromoltam a szent hitvallást. Egyszerű lélek vagyok, nem ismerős a teológiában.
- Jobban ismerlek, Acciajuoli... Apátjaid vannak és fogadalmas kolostoraid, kegyura vagy számtalan istenházának. De te voltál a fő gonosz Nápolyban.
- Tudtam, hogy gyűlölsz. Hányszor próbáltam hozzád közelebb jönni. Küldtem követeimet, jöttem volna magam is. Hányszor vetettem volna elébed magam... hányszor meztelenítettem volna meg fejem, kértem volna irgalmadat, atya... De te kemény és kegyetlen voltál. A többieket megvetetted, kijátszottad... játszottál velük, cselt szőttél... nem, ne tagadd, atya, úgy keverted a betűket s úgy forgattad az embereket, mint vénasszony mérges füvét... Én is ismerlek, atya, azért, mert szent életű vagy, mert megvetetted a világ hívságát, lemondtál az asztal s ágy öröméről... A többit megvetetted, de engem gyűlöltél, Róbert barát, mert mi ketten egyenlő erősek voltunk.
- Mint gonosz demiurgos...
- Mint kegyes demiurgos, te olyan voltál. Látszatra. De most vezekelsz. Elbújtál a világ lármájától, elbújtál a kolostorodba, most magadra húztad Szent Ferenc köntösét, s azt hiszed, az Assisi lelke fogja betakarni gyűlölködő lelkedet? Azt hiszed, hogy szeretethez segít a démonológia, melyet végigsillabizálsz...? Ha mohó ujjal keresed az igazat... Azt hiszed, Miletói Róbert, hogy te vagy az áldott, a szelíd, az ajándékozó, aki Istenbe vetett hittel segít a kicsinyeken? Ha látnád tükörben az arcod, barát... milyen feldúlt... milyen kétségbeesett. Mintha azt is gyászolnád, hogy nem uralkodhatsz többé szegény Andreas helyett. Ne fojtsd belém a szót... azt hiszed, nem ismerlek, nem tudom: te jobban sóvárogtál a trón után, te akartad a hatalmat, s ezért ösztökélted, korbácsoltad Endrét, hogy tegye minél hamarább fejére a koronát? Azt hiszed, nem tudom, hogy gyehennára való indulattal tombolt benned a nagyravágyás?
- Miért zavartál meg: bűnbánatot tartasz vagy vádolni akarsz?
- Azt hittem, megtört, szelíd embert találok a régi Róbert helyett, megteltél a kolostor csendjével, Krisztus szelíd igéjével, s kezded elfeledni földi hányattatásaidat. Talán csak azért jöttem, hogy lássalak... én egyedül, azok közül, akiket te gyűlöltél s akik téged gyűlöltek. Azért jöttem, Róbert, hogy megmondjam neked - kettőnk közül te voltál az erősebb... te voltál a makacsabb... te voltál sokáig a hatalmasabb.
- A bűn tudata kerget hozzám, Acciajuoli, te is vétkesnek tudod magad. Éget-e Endre vére, mely grófi köntösödre esett?
- Megzavarodtál-e a betűrágásban, barát? Engem vádolsz a cinkossággal? Te, aki ismerted a nápolyi Babilont, s tudtad, a gyilkosok engem is gyűlöltek, engem is el akartak emészteni, józan ésszel mersz-e vádolni engem, atyám?
- Látod-e ezt a sok pergament asztalomon? Csupa perirat, melyet egykor saját kezemmel jegyeztem fel a toulouse-i istenítéleteken. Varázslás, megejtés, boszorkányság, az incubus és succubus vádjai. Ismerem a matériát. Tudom, ha akarod, te is meg tudod nyergelni a Sátánt, s az könnyebben engedelmeskedik neked, mint a mágia fekete doktorainak... Jöjj közelebb, hogy senki se hallja, Acciajuoli. Azt hiszed, nem tudom, hogy nem lehet semmit reád bizonyítani? Nincs földi bíró, aki el tud ítélni azért, mert segítettél Endre gyilkosainak... Te nem fogadtál fel senkit, nem fonattál pányvát, nem vetettél mérget a kutyáknak, nem a te tőrödet használta a jegyző. Nem is te csináltad, nem is azok, akik szolgálatodban állanak... De azt hiszed, nem tudom, hogy mégis te vagy a főkolompos? Hallgatok, mert így parancsolta a provinciális, a szilenciumot jóváhagyta Avignon, mely most rám tette nehéz kezét. Nem beszélhetek, szóra nem nyílhat az ajkam. De én most megszegem a fogadalmat, megtöröm a penitenciámat, melyet jószívvel magamra vállaltam. Acciajuoli, lelkemre mondom: te voltál igazi gyilkosa Endrének. Féltél tőle, s féltél tőlem... féltetted hatalmadat, jószágaidat, palotádat, féltetted hitvány, szennyes aranyaidat. A másik... aki koronát visel, s akit most habzó szájjal vádol a Durazzói s a femina - csak engedelmes játékotok volt, szinte gyermeket ejtettetek hálótokba... Hallgass meg: én nem tartom főbenjáró bűnösnek Johannát... E cella magányában ezerszer és ezerszer egyberaktam minden gyanús szót, mely elhangzott az utolsó években, magam szűrtem meg minden argumentumot, mely mellette vagy ellene szólhatna. Asszony volt, gyenge, terhes s fiatal. Hogyan fonhatta volna egyedül a kötelet, mely szegény fiamnak nyakára esett? Johanna nem adta kezükbe a fegyvert... csak hagyta... hagyott téged és hagyta a többieket... hagyta a némbert, akinek nevét nem akarom kiejteni előtted, mert itt nem tisztem, hogy vádoljak, Johanna bűnös volt, de nem volt egyedül. A mágikus kört, melyben Endrének el kellett pusztulnia, Niccolo Acciajuoli úr vonta meg.
- Mi okom lett volna, hogy elpusztíttassam Endrét?
- Udvarban éltem, s együgyű elmém előtt nem maradhatott rejtve egy s más dolog. Féltetted hatalmadat s féltetted aranyaidat. Igaz-e, Acciajuoli?
- Számos keresztény fejedelem élvezi aranyunkat. Hallottál-e már arról, hogy valamelyik méreg vagy hurok áldozata lett? Kamatra veszünk s kamatra adunk, ezt tudod te is, barát. Ha új király jön, átveszi a jót s rosszat, amit a tesaurumban talál.
- Tudtad te is, hogy Endre úr egy vonással el akarta törölni Rex Robertus szégyenletes tartozásait, mely őt hozzákötötte a firenzei uzsorásokhoz. Te is tudtad. Siettél... Ügyeltél pénzedre, ügyeltél aranyaidra... vérrel és bűnnel szerzett aranyaidra. Itt az igazság, nagyuram!
- Nem disputálni jöttem hozzád, Fra Roberto. Tűrtem, hogy nehéz szavakkal támadj rám, mi ellenségek voltunk, s nem lehetünk barátok... addig, amíg nem beszéltünk őszintén. Ha én valamiben vétkeztem, az csak a szeretet vétsége volt. Szeretem azt az asszonyt, akinek te sem mondtad ki nevét. Szeretem fiait, úgy, mint a magamét. Leges-legjobban Lajost... Látod-e, ha van vétkem, csak az, hogy őt óvni, dédelgetni kívánnám... Nem az én vérség szerint való fiam, nem is lehetne... alig vagyok nálánál tíz-tizenkét esztendővel öregebb... De úgy szeretem, ahogy te szeretted Endrét... Talán így... ebben megérthetjük egymást, barát?
- Mit akarsz? Ezért jöttél ki Nápolyból? Ezért oldattad fel erre az estére szilenciumomat? Ezért kényszerítsz rá, hogy utolsó cseppig merítsem alázkodásomat, meghajoljak előtted, vigyázzam szavad, grófnak mondjalak? Miért jöttél, mondd meg, miért jöttél ide, hogy felkeverj bennem mindent... azokat az esztendőket, melyek közt oly egyedül voltam, egy egész bűnös, fertelmes világ kellős közepén? Mondd meg, mit akarsz, és távozz!
- Nápoly veszélyben van, Fra Roberto. Körös-körül füstfelhők égnek. Már itt van a határokon... már nem lehet elfojtani... már körülnyaldosnak a lángok...
- Ludovicus...?
- A király... Már megérkezett Itáliába. Egy hét múlva eléri a Regnum határát.
- Sodoma és Gomorra utolsó napjai közelegnek. Hitvány, festett világotok úgy fog szétesni, gróf úr, mint pernye és hamu.
- Ezért jöttem hozzád, atya... érted-e?
- Bűnbánatot akarsz-e tartani, s ide akarnál-e költözni e falak közé, hogy megóvjanak téged attól a szörnyűségtől, ami bekövetkezik?
- Firenze szabad polgára vagyok. Lemehetek a tengerpartra, felszállok valamelyik gályámra, kihajózhatok a tengerre, s ha unatkozom, magammal viszem a legjobb poétát... elviszem Giovanni Boccaccio urat, aki navigációnk útját megédesíti meséivel. Azt hiszed, ha rólam... ha csak magamról lenne szó, megalázkodnék előtted, barát?
- Te voltál az egyetlen, akitől féltem Nápolyban. Most eljöttél hozzám, segítségemet kéred. Mit akar a nagy és hatalmas attól, aki gyenge és tehetetlen?
- Te vagy - Ludovicus. Hány lovas legényedet fogattam el vagy vettem meg arannyal. Leveleid másolatát ott őrizem a levelesházban. Te vagy Ludovicus szava, Erzsébet úrnő szava. Te vagy az omnipotens, te vagy az egyetlen, aki ma még megmentheted Nápolyt.
- Gyermekes képzelődés ez, uram. Senki és semmi vagyok. Az élet, melyet tartottam, kiesett kezem közül. Reszketek arra a gondolatra is, hogy még egyszer a világ dolgai közé keveredjem.
- Fra Roberto, téged nem fog az arany csábítása, asszonyok csábítása, a hatalom csábítása. Szent vagy... De te is ember vagy... neked is érezned kell valamit... Talán te is sajnálod azt a harmóniát, mely Nápolyból megteremtette az Ecclesia egyik legszebb országát.
- Sodoma és Gomorra...
- Azok már megbűnhődtek... Ne büntesd meg az ő bűneikért Nápolyt. Te vagy az egyetlen, akire hallgat Ludovicus... Értsd meg... nem magamtól jöttem hozzád. Johanna kért meg... a királyasszony szavával jöttem...
- A Koronás Szajha követet merészel küldeni hozzám?
- Gondolj a kis Johannára... ahogy együtt nőttek fel Endrével, amikor kezedet csókolta exhortatio után... ahogy rád nézett, amikor könnye buggyant ki, mert megkorholtad... Gondolj Johannára... az estére, amikor megmondta neked: anyának érzi magát... amikor mind a ketten bejöttek a celládba Endrével... elűzték a komorságot... tréfáltak veled, kikergettek magányodból... lóra ültettek... velük mentél... Akkor is gyűlölted Johannát, fráter?
- Ember, ne kínozz... ne kísérts... Én nem akarok semmire sem emlékezni. Senki másra, csak Endrére... Nincs más emlékem... nincs semmi más emlékem...
- Látod-e, hogyan sápadsz... hogyan reszketsz, Roberto, olyan egyformák vagyunk, ha szenvedünk. Én nem kívánok senkinek sem rosszat... Nem vagyok démon és nem vagyok démonok szolgája. Én mehetnék innen... semmi sem köt ide... mehetnék Achaiába, Hellászba, ahol birtokaim vannak... De nézd csak... még alig választotta el Johanna a kis Martell Károlyt... Az anya még nincs is húszesztendős... Könyörgök neked, barát, letérdelek előtted, az Isten irgalmára kérlek... Menj el Ludovicushoz, és tartsd fel... ne árasszon el hadakkal, ne forgassa fel ezt az országot, ne tegye földönfutóvá Johannát. Johanna nem bűnös... érted-e, barát, mindnyájan vállalunk valamit a bűnből, hogy Johanna tiszta maradjon. Te vagy az egyetlen, Róbert, aki vállalhatod e nehéz missziót.
- Ha serpenyőbe tenném azt a szegény boszorkányt, akit, mert szeretkezett a Feketeség Urával, érdeme szerint megégettek Toulouse-ban s a másik serpenyőbe beleejteném Johanna casusát - mit gondol, magas grófságod, melyik húzná le a másikat?
- Hagyjuk, atya, a hereticusok s a botor módon tisztulok dolgát. Felettük őrködik a Szent Inkvizíció. Javítja s téríti őket, míg lehet, s óvja, hogy el ne ragadja őket túl korán a világi hatalom. De Johanna rex s regina egy személyben. Nem vétkes, de ezenfelül mint keresztény fejedelem a közönséges igazságszolgáltatás felett áll. Johanna perében csak Péter utóda mondhatja ki az utolsó szót, s nem te, aki celládnak magányában kovácsolod egybe vádjaidat. Kérlek, szakítsd meg hallgatásod. Szakítsd meg a clausurát. Hozom felmentésed, ha akarod. Mindnyájunk nevében... kérlek, menj el Ludovicushoz. Légy te Nápoly követe, te, aki legjobban gyűlölted, aki bibliai sötétség fekete fészkének mondtad, az egyetlen, aki ismered s aki tudtad, minden emberi közösség, melyben hatalom s világi hívságok burjánoznak, egyformán s egyazon módon megérett arra, hogy Isten büntesse. Nápoly se volt bűnösebb, mint más város... Itt forró a nap, forróbb a vér... több ember lakik, talán ezért rosszabb Nápoly, mert szerette békességét, szerette a víg estéket, a táncot, egyszerű, testi örömeit... Még nem érett meg a mészárszékre, de neked kell Ludovicushoz menned, hogy mindnyájunk felől elfordíthasd a gyalázatot.
- Nem tudom, Acciajuoli, nem vagy te mégis maga a démon? Én menjek el könyörögni Johanna nevében, én, aki gyűlölöm őt, óvtam tőle Endrét, letérdeltem, amikor halálhírét hozták, és könyörögtem az Úrnak: nyíljék meg a föld, nyeljen el mindent s mindenkit... Én, aki magyar királyasszonyomnak ígértem, hogy minden lépését vigyázom, percre sem hagyom magára, úgy éreztem, egyszerre minden összeomlott. Végtelen bűnösnek éreztem magam, cinkosotoknak, Acciajuoli, ne tagadd, én is cinkosotok voltam, mert mégsem gyűlöltelek benneteket elég erősen, szemet hunytam, engedtem Endrének, mert ifjú volt, kérte, ne legyek túl szigorú... Azért kérsz, Acciajuoli, mert te is cinkosodnak, tettestársadnak tartasz, talán én is reszketek Ludovicustól, én is védem az irhám, próbáljam hát menteni a tiéteket is? Ezt hiszed, gróf úr... ezért jöttél most hozzám, hogy zsoldba fogadj talán engem is?
- Atya, cserélnék veled. Neked adnám grófságaimat, ha rád ruházhatnám gondját annak a tenger népnek, amely mind tőlem várja a mindennapit. Beköltöznék celládba, körülvenném lelkemet szelíd, békés pergameneiddel, nem törődnék vele, mi történik Nápolyban. Törődsz-e azzal, Róbert, hogy Endrének pici fia maradt? Alighogy karon ülő...
- Vajon ki volt apja?...
- Ne rágalmazz! Tudod, hogy vétkezel, ha főbenjáró bűnökkel vádolsz ártatlant. Mindenek tudója csak az Úristen lehet. A gyermek... Roberto... szakasztott Endre. Arca, szája, szeme. Csodájára járnak. Anyja, ha látja, néha felijed. Mintha a boldogult nézne rá sötét szemével. Endre magja volt, mely Johannában megfogant s kikelt.
- A gyermek uralkodjék Nápolyon. Illő, hogy bátyja, Ludovicus kimentse a bűnök hajlékából. A gyermeket magamhoz váltom, ha kell, s vigyázok reá, míg át nem adhatom nagyanyjának, aki vérség szerint gondot visel rá.
- Johannának nem irgalmazol? Nem könyörülsz meg rajta... nincs benned semmi szánalom?... Gondolj az Assisire... Vajon visszalökte ő valaha az alázkodót, aki elébe vetette magát, aki fel akarta cserélni a szőrcsuhával világi bársonyát?
- Csupa szimuláció ez, uram. Johanna trónon ül. Egyetlen vágya, hogy tovább is egyedül uralkodhassék. Tíz körmével kapaszkodik a hatalomhoz, asszonyállat módjára szédítené meg Ludovicust. Szívesen segítene neki, elhiszem, üldözni azokat, akik fogták a pányvát, míg biztonságban menekülhetnének a koronás felbujtók.
- Endre meghalt. A holtat Ludovicus sem támaszthatja fel. Akit elérhet a földi büntetés, már meglakolt azért, amiben vétkes volt. A magyarok királya azért jön Nápolyba, hogy dédanyja jogán letaszítsa Johannát, s maga uralkodjék Dél-Itálián. Ezért kérünk téged, barát, menj Ludovicushoz, mondd meg neki, hogy meg lesz a bűnösök vétke tetézve, ha az asszony s a kisded trónját foglalja el, s nem öregbíti hírét a keresztény fejedelmek sorában, ha erre öccsének szomorú sora ad ürügyet. Reád hallgat, Roberto, te vagy az egyetlen, akire hallgat... Ezért jöttem hozzád, hogy kérjelek: keresd fel a királyt.
A barát hallgatott. Két sovány karjával rátámaszkodott az imazsámolyra, mintha sok-sok száz esztendő nehezedett volna rá, s szürke porral havazta volna be fejét. Roskatag testébe csak a szellem vetett lángot, mely féktelen erővel tombolt a megbolygatott emlékek között. Amikor megindult Acciajuoli felé, szinte égi fényesség volt arcán, nem lehetett tekintetének ellenállni. A vert Gonosz hulló szárnycsapását hallotta, biblikus városok vonaglását, a Nagy Szajha puha szavát. Olyan félelmes volt ebben a percben, hogy a királyság nagykancellárja eltakarta előle szemét, térde megroggyant, benne is felébredtek gyermekkorának áhítattal kevert babonái, mágikus erők játékát érezte, valami félelmes és transzcendentális volt a barát mozdulatában, mely most, a cella homályában formát kapott. Roberto keze után nyúlt, hogy ajkához emelje. Talán azért, hogy reákényszerítse homlokára a kereszt jegyét. De a szerzetes lassan, álomjáróan lépett el mellette, elért az ajtóig. Kitárta vendége előtt. Egy percig nézték egymást. A barát ajkán halkan, alig hallhatóan lebbent el a szó, amikor mondta:
- Szent Ferenc nevében elmegyek Ludovicushoz.
A gyaloghintóban, mely a máltai grófra várakozott a kapu előtt, görnyedt, fáradt urat cipeltek vissza, aki bűvös formulákat mormolt vagy imádkozott, míg beértek a palotába, a Posillipo fokán.
Megkereste, hol válik el a páncélinge érdes széle a lágy bőringtől. Félrehajtotta a hullámos szőke hajat, a nyak tövében véres horzsolást talált, a bőrrel érintkező acélfonat nyomát. Mintha kegyes nővér volna, úgy simogatta a feltört, fájdalmas bőrt, elővette kendőjét, egy fiolából balzsamot töltött rá. Lehajolt a vérthez, avatott ujjal kereste nyitját, harcolt az anyaggal, mely ellenáll gyenge asszonyerejének. A kapocs engedett. Tarentói Lajos hátrafordult, felmosolygott arra, aki felette állt, simogatta.
- Milyen jó vagy hozzám, királynőm... édes...
- Olyan fáradt lehetsz, Lajos. Kiserkent szakállad, tele vagy izzadsággal. Láttalak jönni, egészen előrehajoltál a nyeregben. A többiek... Messziről jöttetek?
- Portyáztunk... előre kellett lovagolni, hogy lássuk, meddig szabadok még az utak... Ott vártak a hírhozók, akik a magyarok minden lépését követik... Nem számoltuk a mérföldeket... De legalább tíz órát nyeregben ültünk...
- Mondd meg, Lajos, őszintén... nyakunkon Ludovicus?
- Senki sem tudja. Olyan, mint a felhő... mint a zivatar. Mindenütt van, és még senki sem látta. Megelőz mindent a híre. Mindenki róla beszél. De még nem látta senki. Csak anyák ijesztik vele a gyerekeiket. A zsoldosok jönnek, hogy emeljük fel bérüket, mert szörnyű a hatalma. A mi katonáink vetik a keresztet, ha nevét hallják. Mintha kiásták volna a krónikákból, milyenek voltak a hunok. Úgy mesélnek a magyarokról. Nyeregben alusznak, nincs éhség, fáradtság, félelem bennük, két nyíllal hadakoznak, sebesek, gyorsak... Így mondják az előőrsök s portyázók.
- Mi benne az igazság?
- Ki tudná? Még nem ütköztünk meg velük. Még ott állnak a Regnum határában. Kímélik a falvakat, marhát nem hajtanak el. Mintha parancsra várnának. Ha közelebb merészkedünk hozzájuk, nyílzápor fogad. Még annyi nyilat nem láttam sohasem. Könnyűek, vékonyak, de félelmesen célba találnak. Sereget nem látni. Nem sorakoznak fel lovagok módjára. Ha keressük őket - eltűnnek. Nem foghatjuk meg őket.
- Sokan vannak?
- Úgy mondják. De soraikat senki sem számolhatta meg. A mieink közül sokan mentek át hozzájuk...
- Hallottam... Carracciolo is... az egyik Capece, Pipino grófja, a fiatal Balzo is hajlik... Látod, mindent tudok, csupa gyötrelem az egész napom, mindenkitől félhetek, nem ellenség-e; aki tegnap még udvarlásomra sietett - ma már ott kószál, s lesi Ludovicust.
- Rég nem voltak hadban a nápolyiak. Ha nincs pénz zsoldosra, az urak bandériumával bizony nem sokra mehetünk. Csak ígérnek. Parasztjaiknak nem mernek fegyvert adni. A város népe szüntelen szajkózza privilégiumait. Nekik a falakon túl sohasem kellett kivonulniuk. Ha az urak népét csapom egybe, vigyáznom kell, kik vannak egymás közt gyűlöletben, mert még egymásnak szaladnak a kompániák. Egymást ölik Ludovicus helyett.
- Van valami reménységed, Lajos, hogy ellenállhatsz?
- Még nem mértük össze fegyverünket. A király kis haddal érkezett. Magyar portyázóit alig néhány ezerre teszik. Apró hajókon hozzák őket, úgy jönnek százasával. A sereg nagyobbik része most érkezik csak. Fő erősségük három-négy zsoldoskompániából áll. Urslingen, Moriale, Lando, egy angol csapat. Ezekkel tudnánk beszélni, Aranyunk, s nem vasunk nyelvén.
- Lassanként ékszereimet is zálogba kellett adnom. Hívattam a zsidók főbíráját, s tágítottam privilégiumaikat. Így kaptam háromezer unciát. Szóltam az érsek úrnak: vessen ki rendkívüli subsidiumot. Egyszerre tele lett panasszal. Előráncigálta az eklézsia sérelmeit. Ő csak leckéztetett. Majdnem hogy kiűzettem, oly nagyon elfutott a méreg. Szemére hánytam: napsütésben csak hajlonganak a regia potestas előtt. Ha reájuk szorulnak - farkasok lesznek. Arany- és ezüstjószágokat ígért. Begyűjteti egyházmegyéjéből. Az ítélőmester előhívatta a gazdagabb rabokat. Megválthatják tömlöcük éveit. Az inkvizíció börtöneiből kiengedtük azokat, akiket még nem egzamináltak. Mindez, amit így összekapartam... talán tízezer uncia... Lajos... te többet kérsz... Mit csináljak?
- Acciajuoli mindig ad előleget. Ez az igazság, hogy ebből élünk. Hétszámra így fizetem a zsoldot. Amit kapok tőled, amit magam szerzek, szép szóval, sanyargatással - mind csak hozzá vándorol. Ő is panaszolja, hogy súlyosak dolgai. A keresztény fejedelmek csak kamatjukat fizetik, de megtagadnák a barátságot, ha kérni merné a kapitálist.
- Ha elvész Nápoly - elvész Acciajuoli. Róbert király kölcsönét sohasem kapja meg Ludovicustól.
- Acciajuoli... tanácsolta nekem... vagyis hogy inkább neked, Johanna, hogy gyűjtsd össze Nápolyban a gályákat, lassanként vitesd rájuk jószágaidat, minden féltett ékességet, testre való holmid. Szép lassan, hogy senki se vegye észre. Nagy ládákba rakodj, mintha külországokba utaznál. Készülj... így mondja Niccolo.
- Meneküljek? Én meneküljek el Nápolyból?
- Nem... Még nem... Csak készülj rá. Minden eshetőségre. Gondolj arra, mondta, hogy te Provence grófnője is vagy, nemcsak nápolyi király. Acciajuoli úgy gondolja: ha visszatér biztonságunk, könnyebb lerakni mindent megint a hajókról, mint veszély óráiban cipekedni, amikor talán megrohanna a prédanép.
- Elhagyni Nápolyt, Lajos? Sohasem mozdultam innen el. Sohasem volt ez gondolatomban sem. Azt mondod, néhány ezer emberrel jött csak Ludovicus. Még Nápolyban is vagyon nép... még ezrek s ezrek telnek belőlük, ha nyilat vesznek kezükbe s lándzsát adatunk nekik...
- Közöttük járok. Embereim is. A kocsmákba küldettem, hogy megtudjam, mi az igazság. A tavernák népe... nincs melletted.
- Nem szeretnek a nápolyiak?
- Ludovicus pénzt szóratott Nápolyba. Deákok jöttek, akik beültek a kocsmákba... bemerészkedtek a lupanarokba... Énekeket szórtak szét... dénárokat... itattak... Mindig csak Endre s mindig csak a Koronás Asszony... Aki fizeti serüket, arra mondanak vivátot. Ez az igazság.
- Koronás Némber... Meretrix, világszajhája... Tudom, Lajos, tudom, így kiáltják. Parázna özvegy... Mindez én vagyok. Mintha üldözött vad lennék. Mindent értük csináltam... ezekért, akik most megátkoznak. Itt volt a Fráter, aki vaskézzel szorította volna őket, virgáccsal verte volna rájuk a jámborságot. Ha Endre élne, Isten akaratából... ma Robertus fráter uralkodnék Nápolyban.
- Egyedül vagy. Egyetlen keresztény náció királya sem asszony, nincs, aki férfi nélkül ülne ősei trónján. Az emberi elme úgy tartja: nemzetek nyomorúságában gyenge támasz az a trón, amiben asszony ül. Ha egyedül vagyon...
- Mint űzött vad, Lajos, úgy vagyok... Azok, akik eddig udvarlásomra siettek, most rendre-rendre elhagyogatnak. Esztendeje még Sveciából jött követség... a castiliai király fia... a bretagne-i herceg... Egymásnak szájából szedték ki az orációt. Most meg, Lajos... mintha dögvész ülne a Regián. Csak öregek ődöngenek benne, néhány asszony. Miért veted szememre, Lajos, hogy egyedül vagyok? Mindenki elhagyott. Te vagy mellettem s Acciajuoli.
- Míg boldog voltál s Regnumod úgy virult, mint virág - nem kínálhattam fel neked kezem. Rokonod vagyok, herceged, hadaid kapitánya. Országod vazallusa. Még nem állunk egész a meredély szélén, de abyssus abyssum vocat... Talán nem tudunk Ludovicusnak ellenállni. Lehet, hogy gyengék a falak, ha ellenük megy a hadinéppel. Ha ketten vagyunk, Johanna, erősebbek vagyunk...
- Asszonyod vagyok, Lajos. Mit akarsz még? Nem érzed, hogy minden nap közelebb hoz? Nem érzed - mindennap jobban szeretlek?
- Hites asszonyul kérem Szicília és Nápoly királynőjét.
- Te tudod, Lajos, hogy nem szabad a kezem. Kelemen atyánk rendelkezik véle. Annyira sem szabad, mint az utolsó parasztleánynak. Annak is csak első éjszakája uráé. A másodikkal már azt csinálhat, ami neki tetszik... De hol találsz papot, aki nem kéri tőlem a pápai hozzájárulást? Van-e olyan érsek vagy kardinális, aki meg merné cselekedni, ha nem látja a pápai brevét, mely megadja a felmentvényt rokoni állapotunk alól?
- Hadak ideje van, Johanna. Egy napról másikra elsodorhat a vihar. Én kimegyek a csapatokhoz. Lehet, nem látsz többé. Te felszedeted a horgonyt, ha közeledik Nápolyhoz Ludovicus. Szétszóródunk... Én hozok hozzád egy prelátust, aki összead minket. Tanúként hívom a kompániákat. Ők lesznek a násznép. Követet küldesz Avignonba, a Szentatyához. Megírod: a szükség törvénye mindennél erősebb. Szorongattatásodban kellett, hogy férfi keze fogja kezedet. Így írj. Kérd Kelement, adja meg frigyünkre a benedictiót. Bocsássa meg, ha vétettünk ellene. Írj szépen, úgy, mint az én hites asszonyom.
- Mit kívánnál tőlem, Lajos... ha megtenném?
- Te nem tehetsz királlyá, csak Calabria hercegévé. Ha valahogy legyőzzük Ludovicust - hadaim együttmaradnak. Nápolyban az az úr, akinek több katonája van. Ha szétszóródunk, várakba vernek... menekülnék, mindegy, hogy milyen titulust hordozok. Ott van Avignon. Leborulhatsz Clemens lába elé, kérheted, adja meg a dispensatióval együtt azt is, hogy melléd ülhessek.
- Király akarnál lenni te is, Lajos?... Úgy, mint Endre?
- A te akaratodból. Te már király vagy. Te vagy az első, te vagy az omnipotens, Johanna. Most mondom ezt... amikor lehet, hogy napok alatt elhajlik szerencsénk rúdja. Amikor csak én állok melletted hitvány erőmmel. Ha felemelsz magadhoz, melléd ültetsz - nem esett Házunkon injuria. Anjou Károlynak beteljesedett akarata, és szent Lajosunk mosolyog az égből. Nápolyt ne add idegen kezére.
A Durazzói megsimogatta bizánci aranykeresztjét. A hang mézédes volt, amikor a lakoma után megszólalt.
- Hercegségeteket ezen az estén azért kérettem, hogy fontolóra vegyük, mi válhatik Házunk s a Regnum üdvére? Azért kértelek titeket is, Róbert és Fülöp, hogy ti, tarentóiak, tegyétek félre a régi haragot. Gondoljunk arra: egyazon fa hajtásai vagyunk, s ha kivágják a gyökeret... mi, az ágak is elsorvadunk.
A gótikus székekben ott ült a három durazzói és a két tarentói: Róbert, a címzetes császár s a legfiatalabbik, Fülöp. Lajos herceg hadait szedte össze az ország végein, meg sem kaphatta volna a találkozóról szóló hírt. Durazzói Károly elemében volt. A szálak ott feküdtek keze között. Tetszésén múlott, melyiket emeli fel, hogyan szövi őket, az államművészet tudománya szerint.
Az esti találkozás Katalin császárnőnek talán utolsó diadala volt. Mióta hóhér kezére adta a hozzá menekült három asszonyt, s Filippa, Sancia és Ceccanói Margit hamvát is széttiporta a felizgatott tömeg - palotájába zárkózott, beboríttatta ágyasházát sötét kárpitokkal, hajnalig járt-kelt, gyertyát égetett. Katalin félt. Félt attól, hogy egy nap meghozzák Balzo gróf pecsétjét, mely perbe hívja őt magát is. Félt attól, hogy Acciajuoli már csak unt kegyből simogatja. Félt az öregségtől, attól, hogy foszlányokban szakad ki kezéből az udvari hatalom, melyet egykor tetszése szerint gyakorolt. Johanna uralkodik. Egyedül van, nem kéri tanácsát akkor sem, ha két fia, Róbert és Lajos között válogat. Lajost, a legkedvesebbiket a három közül - már hetek óta nem látta. Érezte rajta: fia irtózik tőle, csókját alig adja vissza. Mintha borzadna attól, hogy gyilkos anyja van.
Minderről Katalin nem beszél senkivel. Csak magában tűnődik éjszakai órán, hogy egyedül csak asszonyok fonták-e Endre köré a halálos pányvát, vagy része volt-e benne a salus reipublicaenek, a politika torz bölcseletének is? Vajon milyen távoli, álorcás akarat vezette hozzá a némbereket? Kik voltak azok, akik kimondták Endre fölött a titkos, halálos ítéletet? Fiai ártatlanok a gyilkosságban. Vajon éppilyen ártatlan-e Károly herceg, s cinkosuk volt-e mégis Johanna?... Balzo, az ítélőmester az egyetlen, aki mindent tud, de hallgat, famulusai néma barátok, akik halálukig nem törhetik meg a fogadott szilenciumot.
Egyetlen fájdalma volt, hogy ő maga nem jöhetett el asszony létére a mai hercegtalálkozóra, s nem hallgathatta végig, hogy Károly mit beszél? Valamennyiük közt Károly volt világi s állami ügyekben a legjáratosabb. Ismerte a kancelláriák pergamen-nyelvét, beszélt királyok szavával, s lapozta a régi auktorokat. Szava óvatos-bizonytalan volt, mint vívóé, aki előbb kicsalja ellenfelének fortélyát. Hosszan beszélt, eleinte Anjou Károly francia lovasairól, akik a sváb császártól elzsákmányolták e szép tartományt. Károly ága lombosodott, ág ágat eresztett, mindegyik hajtása egyformán van arra hivatva, hogy hordozza a koronát. Ludovicus áll kapuink előtt. Ne áltassuk magunkat. Mindnyájan tudjuk, napról napra fogyatkoznak azok, akik megmaradnak, mint mi, a korona hűségén. Egy hete egy Caracciolo ment el, tegnap Gaetani, holnap Capece... Mint lovagnak pálcát kellene felettük törnünk, kitépni nevüket a vitézi aranykönyvekből... Ha csak lovagok lennénk, nem mondhatnék mást, minthogy készüljünk arra, hogy karddal kezünkben essünk el Nápoly védelmében, mint hajdan de Brienne Athén falai alatt. De mi nemcsak saját becsületünk őrei vagyunk... nem tehetjük mindig azt, amit lelkiismeretünk diktálna. Olyan közel vagyunk a koronához, mi magunk együtt jelentjük e szép országot, bár Róbert király testamentumában egyikünkről sem emlékezett meg.
- Johanna gyenge nő, mi vagyunk férfibátyái, akik védelmezik.
- Csak annyira rokon, mint magyar Ludovicus. Ha szorosan vennénk az ősi törvényt, akkor azt mondhatnánk, hogy Johanna ez idő szerint csak fia, Martell Károly helyett uralkodik. De keresztény fejedelmekre jó erkölcsöt kényszerít a törvény, melynek hatodik parancsolatát aligha tartja be kedves cousine-unk.
- Ne gázolj Johanna becsületében, Károly!
- Ha özvegy lenne, s palotájának magányában élne, minden bűne felől csak Istennel kellene utolsó napján elszámolnia. De Johanna a keresztény világ egyik legékesebb trónján ül, s kinek telik kedve abban, hogy Párizstól Trapezuntig úrnőnket szajhának csúfolják?
- Károly... azt mondják, te terjeszted... a te embereid kiabálják mindezt, szerte az ivókban...
- Csillapodj, Róbert. Emlékezz arra, megígértük egymásnak, hogy ma kerülni fogjuk a civódást. Itt most komolyabb s nehezebb argumentumról van szó, mint Johanna erkölcseiről. Tudnotok kell: Ludovicus terjeszti Johanna rossz hírét. Ha az ő kegyeibe akarsz bejutni - el kell hagynod Johannát.
- Beszélj egyszerűbben, Károly. Mit csináljunk?
- Ismeritek az ország állapotát. A zsoldosokat nem tudjuk rendben fizetni. Ha eltelik újból egy hét, anélkül hogy pénzüket látták volna, szétolvadnak, mint a hó. Az északi vidékek urai odaesnek Lajos elé, aki feloldozza őket régi hűbéri fogadalmaik alól, és saját maga köti meg az újat. A nép pénzért mindent odaad a magyaroknak, s azok minden elhajtott marháért busásan fizetnek. A polgárokról... kisnépről jobb nem is beszélni. Talán ötven esztendeje nem volt senkinek kezében fegyver, az urak nem állítják ki a bandériumokat. Szemben... a határon a magyarok csapatai egyre nőnek. Mindennap hajókon érkeznek, Velence nem zavarja őket, a vörös Cola, a római tribün, aki hódolatát küldte a királynak, átengedi katonáit, s nem áll útjában akkor sem, ha Romagnában zsoldosokat toboroznak. Úgy mondják, a király serege felmegy negyvenezerre...
- Lajos öcsém ott áll a nápolyi hadakkal. Ne felejtsd el, hogy ő még nem ütközött meg... még nem veszített csatát...
- De elvesztheti. Akkor szétesik a Regnum s minden királyi hatalom. A várak vívása következik. Talán Aversa kitart ideig-óráig, de ha az is elesik, akkor Nápolyig nincsen akadály. És ha már egyszer itt van a városban Ludovicus, akkor mit ér számára a te hódolásod? Mit törődik azzal, fogadja-e őt itt bíborral szegélyezett köpennyel valaki, amikor hadai előtt megnyílt a kastélyig az út? Nekünk most... habozás nélkül kellene meghódolnunk.
- Elárulnád Johannát?
- A királyság rendje azt kívánja, hogy ne üljön Anjou Károly trónusán idegen. Ludovicus még nem lebbentette fel szándékai felől a fátylat, csak bosszút hirdet, boldogult öccsét emlegeti. De hírem van arról, hogy Nápolyba érve a királyi székbe kívánkozik, hiszen mindig is hirdette elsőszülötti jogát. Nekünk mindezt meg kellene előznünk... sietni, hogy mire ideér, már ne Johanna legyen a király, hanem az, akivel szemben Ludovicus tehetetlen - öccsének gyermeke.
- Martell Károlyt akarnád trónra ültetni?
- Talán... de nem hamarkodnám el ezt az elhatározást sem. Csak betenném tarsolyomba ezt a plánumot is, ha elmegyek a magyar táborba. Meglátnám, miként fogad bennünket Ludovicus, ha szükség kényszerít rá, előállnánk vele.
- Mindnyájan elmennénk hozzá? Így gondoltad?
- A Ház hercegei atyafiságos látogatásra mennek, hogy megtiszteljék az Anjou-család fejét. Ez nem lenne még hódolás, s neki nem kellene tudnia, miként vélekedünk mi a Regnum felől. Hivatkozhatunk arra, hogy sereg van mögöttünk, király a Castel Nuovóban, érintetlen az országos rend. Acciajuolinak nem apadt ki pénzesládája, s ezenfelül ott állanak a gályák, melyek minden eshetőségre biztosítják a királyi személyt... De mindezt csak akkor lehetne, ha hatalmunkban tarthatnánk a gyermeket.
- Miért lenne fontos Martell Károly?
- A csecsemő nem veheti ki kezedből a pálcát, mint tette édeshúgunk, amikor mindegyikünknek megköszönte a tanácsot, s a saját feje szerint rendezte dolgait. Mint mondtam, Ludovicus mindenkit letaszíthat a trónról, mindenkit elűzhet, csak a gyermeket nem... öccse gyermekét.
- Hátha megtagadja a gyermeket? Hátha őt is bűnösnek mondja, mert bűnös méhből született?
- A gyermek a gyilkosság előtt fogantatott. Endre arcát s vonásait viseli. A gyermek nem lehet bűnös, s ezenfelül a korona már ott lebegett fölötte, amikor anyja fogadta a nászágyban a férji ölelést.
- Vajon nem lenne-e bölcsebb dolog előbb titkos követséget küldeni Lajos királyhoz, mely kipuhatolná szándékát...?
- Mi forma szerint ma még ellenségek vagyunk. Nem fogadhatja üzenetünket. De én már elküldtem táborába embereimet, s híreim vannak, melyek arra indíthatnak, hogy mindegyiketeknek azt ajánljam: ne habozzunk sokat... Lajos király, ha tudni akarjátok, a gyilkosságban részesnek tart mindenkit, míg ártatlansága ki nem derül.
- A bűnösöknek kitépték a nyelvét, hogy kínzásuk alatt se beszélhessenek...
- A némák is adhatnak jeleket... Mi mindannyian egyformán tiszták vagyunk e szörnyű bűnben, s ezért ajánlhatom fel mindnyájatoknak, hogy lépéseinket közösen fontoljuk meg.
- Nem vonnád be Johannát a tanácskozásba?
- Miért vegyünk magunkra olyan terhet, amely alatt mindnyájan leroskadunk? Mi csak menjünk el a királyhoz, mutassuk néki hódolásunkat, mintha ő messziről, kegyes szándékkal érkezett bátyánk lenne, s ne mi legyünk az elsők, akik Johanna sorsa felől határozunk. Hagyjuk, hogy először Lajos király beszéljen.
- Mi a szándékod akkor? Mi légyen Johannával?
- Ő még mindig Provence grófnője maradhat... akkor is, ha Nápolyból menekülnie kell. Ha itt hagyja fiát, Martell Károlyt, fegyvereseim a városból elengedik.
- Elválasztanád az anyát gyermekétől?
- Johanna jószántából hagyja itt Károlyt. Nem fogja kitenni a viszontagságos útnak. Mária asszonyom szerető nénje lesz s a durazzói palota otthona.
Csend lett. Senki sem szólt, mindnyájan Róbertre, a címzetes császárra néztek, aki hatalmas tenyerébe hajtotta fejét. Johanna, a szó s a vágy oly forró, oly féktelen volt még benne, hogy egyszeriben szerte tudta volna vetni e nyápic hercegeket s az egész gonosz tanácskozást. Mintha itt hasogatnák már szét Johanna palástját, s kockát vetnének öröksége felett... mintha nem élne s nem uralkodna még a Castel Nuovóban, szétverték volna már Lajos herceg hadát, s Kelemen pápa felmentette volna őket egyenként hűbéri esküjük alól. Ellentétes indulatok küzdtek benne. Egyfelől a lovagi hűség, a Ház becsülete... Johanna forró, önfeledt csókja, ott, a tisztás mélyén, a vadászkunyhóban, szakadó eső alatt. De aztán elnyomta mindezt bosszúvágya, aláztatásáért, a mellőzésért, felvillant előtte Johanna tekintete, mely hűvös és idegen, nem akar emlékezni többé arra, hogy Róbertnek egyszer kedvese lett... Forgatagba került, megint idegen hatalmak játszanak vele. Tegnap még Acciajuoli, ma Durazzói Károly... mindig mások azok, akik megszabják sorsát, elküldik Hellászba, hogy hódítsa vissza a latin császárok örökét, Bizáncba, hogy próbáljon egyezkedni Andronikosszal, Párizsba, egy sápadt királylány gyűrűjéért... Így akarja a hatalmas Acciajuoli, aki Házuk felett uralkodik. Így akarja Niccolo... hogy ne legyen útjában Lajos öccsének, akit a kalmár talán már Johanna férjének szánt. A kalmár, aki megrontotta anyját, szüntelen kalandokba hajszolta a Tarentói-házat, nem enged egy pillanatnyi nyugalmat sem, megkeserítette ifjúkorukat... sohasem tehette azt, amit szeretett volna, most sem maradhat békességben Nápolyban. A felhők kergették egymást... Róbert súlyos ökle végigzuhant az asztalon.
- Hajnalban én is veletek indulok!
Lajos király szemtől szemben állt a baráttal. Nézték egymást. Róbert látta a korán érő értelem barázdáit az ifjú homlokán, sápadt arcát, melyből lángolva világított szeme, arányos alakját, bal vállát, melyet gyermekkori szokása szerint kicsit magasabbra emelt, finom, izmos kezét, melyen egyetlen rubin villogott. Lajos... az egykori tanítvány, visegrádi séták örök nyugtalanja, nagy kérdező s talányos hallgató. Amikor elvált tőle, ő volt, Róbert, az atya, a gyóntató, aki fogékony lelkébe ülteti a keresztény moralitást. Tanította szép, latin fordulatokra, melyeknek hasznát veheti, ha idegen követeket fogad. De tanította Dante szavára is, amikor először recitálta néki a Commediát abból a szép, képes kódexből, melyet Scala úr küldött Veronából. Róbert volt a tanító, a világi s lelki vezető, Lajos a gyermek, akinek értelmét korán szökkentette virágba a magyar napsugár. Így emlékezett rá, a tízesztendősre, a féktelen vágyódóra, erős-akaratosra. Endre előtte nőtt fel. Nem vette észre idők múlását, napról napra látta, vigyázta növekedését. Minden napja - napjának árnyékmása volt. Mióta nem élt Endre - úgy érezte, nem marad más hátra számára, mint a csendes, kolostori sírvilág.
Délszaki vére féktelen s indulatos volt neki is, mint annak az ifjúnak, aki tekintetét fürkészve szemben áll vele. Kámzsája durva, facipője esetlen, keze bütykös, veres. De arcából ősi nemzetségek sólyomtekintete villogott, s Ludovicus úgy jött elébe, kitárt karokkal, ahogy sohasem cselekedte otthoni tanácsadóival. Feléledt benne ezer emlék, mihelyt a barátot meglátta. Távoli gyermekkora, amikor még nem kellett roskadoznia világok súlya alatt... gyermek volt, s e vaskezű atya szava gyakorta hűtötte benne a szenvedélyt. Látta Róbertet, amint halk szavával felfejti előtte a hit alapvető igazságait... még fülébe cseng vitája a prelátusokkal, akik megrótták, mert hirdette a szegénység dicséretét. Ismerte leveleit... e számtalan, évek alatt felgyűlt episztulát, melyet csak később, serdült korában volt szabad a kancellária hűs falai közt olvasnia. Ismerte gondolatának örök menetét: a bűnökben heverő Nápolyt, az élet tobzódását, örömök fertőjét s a felcsapó lángok közepette Endrét, a testvért, akit megbosszulni jött Itáliába, de akit valójában nem ismert s akit nem tudott már maga elé sem képzelni.
Hányszor sóvárogta titokban azt a Nápolyt, melyről az atya oly félelmes, gyehennára illő képet adott. Elöntötte a vér hulláma, amikor látta a betűk mögött a nápolyi karnevál paráznaságát, hercegnők csókját, a test bűnös örömét. Talán kérte volna anyját, hogy ő is mehessen testvérlátogatóba... megnézhesse kicsi Endrét, törhessen kopját a lovagokkal, láthassa szemtől szembe városaikat, melyek sok tízezer embernek nyújtanak biztos kőhajlékot. Vágyódott puhaságuk, romlottságuk után, mint a gyermek, aki nem hallgat az írásra, keresi a veszélyt - melyben elveszhetik. De tudta: ő nem veszhet el ebben a veszélyben. Féktelen örömét érezte a tettnek, nem tudott betelni Alexander Magnus cselekedeteivel, olvasta, újra olvasta a régi világok hőseinek emlékezetét, tele volt távoli látomásokkal, melyek mind a dicsőség bíborfényében csillogtak.
Most itt állt előtte a barát. Nem alázatosan, nem is atyáskodón. Fejét meghajtotta, de nem görbült be térde, arca a régi volt, haja fakó, öreg lett az arc, elkínzott, ráncos, csak szeme világított, e sötét, nehéz szemek, melyek egyedül hordozták a féktelen, szüntelenül háborgó lélek indulatát. Amikor a barát beszélni kezdett, megismerte a régi fordulatot, a kemény szintakszist, a különös latint, melyet Montpellier növendékei sohasem vethetnek le. Elébe ment, s megpróbálta, vajon érti-e még Róbert a magyart? A barát akadozva, nehezen kereste a szót. Mintha most szakadoztak volna le a pecsétek, csikorogna a fiók... Lajos szétnézett a szolgálattévő kamarások között. Ott vártak a nagy, tágas sátorban, uruk parancsára lesve, mint ahogy ezt megkövetelte a tábori udvari rend. Szeme róluk a barátra tévedt. Milyen mások, milyen gondtalanok, egyszerűek, szépek... nincs elkínzott ábrázatuk, nehéz, vergődő gondolat bennük, sejtelmek nem rémítik el tekintetüket. Rámosolygott a barátra, s szólt Gilétfinek: hagyják kettesben azzal, aki vendégként érkezett.
Keskeny, kényelmetlen ülések voltak, egyszerű lócák, az egyiken megpihent a távolról érkező. Róbert nem kezdett orációba. Nyers, egyszerű mondatok voltak, súlyosan zuhantak, mint a pöröly.
- Százszor is írtam, hogy Nápoly hasonlatos a bűnös városokhoz, melyeket paráznaságuk merített alá. De te, Lajos, nem vagy az Úristen s nincs is hatalmad arra, hogy szétrombold, amit sok-sok száz esztendő óta emberkéz Isten segítségével alkotott.
- Büntetni jöttem, atya. Amikor elindultam, kitéptem szívemből az irgalmat.
- Lajos, én néhány órával később... már délelőtt tudtam, amikor megtörtént Endrével... Te tudod, ki volt Endre s mi volt mellette az én életem... Én letérdeltem, és imádkoztam az ő életéért, és imádkoztam azért is, hogy Isten legyen irgalmas azokhoz, akik bűnösök.
- Mint Szent Ferenc szolgája, odatartod feszületed a veszteni vitt bűnösök elé. Ezért tettél fogadalmat. Én azért tettem királyi eskümet, hogy kigyomlálom a gonoszságot, melynek mérges kelevénye Nápolyban felfakadt. Miért jöttél... miért jöttél úgy, hogy elfulladt a lélegzeted, láttam a dombról vágtatásodat. Kevés rendtársad lehet, aki úgy megüli még a lovat. Mit akarsz tőlem, Róbert... azt, hogy siessek?
- Eljöttem hozzád, hogy megmondjam: gyermek van Nápolyban. Endre kisfia. Az egyetlen, aki hozzá tartozott, aki magjából eredt.
- Fattyúnak mondják. Úgy hírlett - Johanna kanca módjára szeretkezett.
- Ne ítélj! Ha látod a gyermeket - öcsédet látod... Johanna bűnös. Mindnyájan tudjuk. Te is, én is, e Regnum nagyjai. Balzo gróf is... Clemens pápa. Mindenki tudja, hogy bűnös. Csak épp abban nem egyeznek meg: miben is légyen a királyasszony crimene. Te azzal vádolod, hogy az ő tettével, szavával, akaratával emésztették el Endrét. Vannak irgalmasabbak, akik úgy hiszik, hogy csak siketnek tettette magát, amikor a gonoszok szája példálózott a halállal. Szerintük Johanna sejthette volna... érezhette volna: baj fogja érni urát. Mindenki vet rá követ, kárhoztatja, piszkolja, szeretné elemészteni. Mindenki vesztét kívánja, mindenki kergetné. Utolsó, űzött, hajszolt asszonyszemély. Ezért jöttem én hozzád, Ludovicus, hogy gráciát esedezzek számára... olyan gráciát, melyet ez a bűnös asszony valójában megérdemel.
- Hallgattalak. Felsoroltad az opinio publica hajtásait. Irgalmas vagy, mert Szent Ferenc rendje úgy akarja, hogy csak eretnekekkel szemben keményítsd meg szíved. Lám, belőled is bűnök palástolóját faragta Nápoly...? Már te is leplezed a vétket, homályt viszel az orgyilkosságba, melynek szörnyűsége napnál is világosabb?
- Lajos, nem volt senki, aki tanúként bizonyíthatta volna, hogy Johanna saját tettével, saját szavával bujtotta fel a gyilkosokat. Nem ő kívánta a vadászatot. Nem ő vezette a népet San Pietro di Maiellába. Terhes volt, ájulások kínozták. Én magam láttam, amikor elszédült kihallgatásai során. Az ajtó zárva volt, de oly nehéz s bonyolult a szerkezete; sokat kínlódott véle a dajka... míg kinyithatta. A dajka az ágyon ájultan lelte... Mindez, uram, mutatja: nincs elég argumentum a bűnösségre a jurisprudentia szerint.
- Ti, barátok... ferencesek s dominikánusok száz és száz embert küldtök minden esztendőben a világi hatalomhoz, hogy elnyerjék ítéletüket. Vajon minden esetben kézzelfogható bizonyíték kellett ahhoz, hogy őket bűnösöknek tartsátok?
- Ludovicus, emlékezz mindarra, amit még Visegrádon tanítottam neked. A tiszta ész erejére, mely uralkodik az indulaton. Én sem tudtam sokáig uralkodni felette. Ma csendes barát vagyok, s szeretnék vezekelni. De világi soromban, Nápolyban... én is gyűlöltem, fenekedtem, küzdöttem a világ minden fegyverével, kevesebb imádsággal, mint kellett volna, hogy Endre legyen Nápolyban az egyetlen akarat. Tisztítom lelkem, sokszorosan azóta. Vétkes vagyok-e Endre halálában... elragadott-e engem is az indulat...? Ezt kérded?
- Nem rólad van szó, Róbert atya. Magamról s a Regnumról. Anyámról s Házunk becsületéről, melyet Aversában sárba tiportak. Néhány cinkosnak kitépték nyelvét, hogy ne szólalhassanak meg. A némbereket máglyára küldték, de szájukon ott feszült a vaspecek. Artois, a bastard, fiával együtt elmenekülhetett. Valahol az Abruzzókban bujdokol. Azt hiszed, ezzel véget ért minden? Azt hiszed, hogy bűnt bűnre lehet halmozni akkor, ha a vétkes asszony koronát visel?
- Én hívtalak Nápolyba, éveken át. Én akartam, hogy vedd kezedbe az ország dolgait. Kértelek, ne hagyjátok egyedül, védtelenül Endrét. Szemben álltam a gonoszokkal. Gyűlöltem a tarentóiakat és a durazzóiakat. Megvetett Petrarca, kigúnyolt Boccaccio, emberszámba sem vett Acciajuoli. A pápai legátusok máglyára küldtek volna, ha nem nyugtatja kezét fejemen atyád. Eretnek voltam, egy a fraticellik közül - barbár, északi, gonosz szellem, aki nem telik be praktikáival... Engem jobban gyűlöltek... mindenkinél jobban, mert csak rajtam keresztül értek Endréhez. Emlékezel, hányszor hívtalak Nápolyba? Most itt állok előtted, és kérlek, ne tégy tönkre mindent, ne rombold le ezt a világot. Kérlek, adj helyet szívedben az irgalomnak, s idézd széked elé Johannát.
Lajos rátámaszkodott az asztallapra. Féktelen akarat uralkodott benne, indulatának erejét csak ez az akarat szelídíthette meg. Az asztaldeszka megreszketett, ahogy egész súlyával rátámaszkodott. A hang felcsattant. Először élesen, szinte ellenségesen, mintha nem is régi, hű udvari emberéhez, hanem a kimérákhoz intézné, amelyek ellen hadakozik. Aztán elhalkult, fojtott lett, szenvedélyes; akkor is, amikor érvelt, önmagát győzte meg, megadva szavainak a végső lendületet...
- Ha nevükben... az ő szavukkal jöttél, Róbert, menj vissza. Vidd üzenetem. Az egyetlen üzenetet, amit küldhetek. Én vagyok Anjou Károly elsőszülött ágának elsőszülött hajtása. Bonifácius pápa emlékére mondom: hajdani hagyományok, testamentumok, rendelések szerint én vagyok egyetlen törvényes ura Nápolynak. Őseim jogán jöttem, és nem a fegyver, a hódító jogán. Nem félek az avignoni szentatyától, mindaddig, amíg Házunk törvényei szerint keresem a magam igazát.
- Szó szerint ezt üzened?
- Mondd, ahogy akarod. Legyen benne, hogy Lajos jog szerint Nápoly királya, s mindenki pártütő, aki nem jön engedelmes szívvel hódolni elé. Kisebb lovagoknak, szegényebb nemeseknek elengedjük a személy szerinti tisztelgést. De a korona bárói járuljanak hozzánk egytől egyig, hogy kezünkbe tehessék le hűségesküjüket.
- Mi lesz Johannával?
- Egy útja van: ha töredelmes szívvel elébem áll. Leteszi koronáját, míg ítélet nem készül s nem tisztázta magát súlyos, főbenjáró vétkek vádja alól. Ha eljön székünkhöz, aláveti magát ítéletünknek - számíthat irgalmunkra, ha igazak azok a mentségek, melyeket szörnyű bűnére... a szörnyű gyanúra felhozhat.
- Johanna nem maradhat király?
- Nem! Akaratunkból legfeljebb a kisded uralkodhatik. Johanna láthatja-e fiát...? Ez az ítélettől függ, mely mérlegre teszi a vallomásokat, kutatja, kik voltak a vizsgálóbírák, s azokat is vallatásnak veti alá.
A barát várt. Látta, mint kergetik a gondolatok egymást, mint szorul indulatosan ökölbe a kéz, mint vonaglanak meg a keskeny ajkak, mint hatalmasodik el Lajos lelkében a szenvedély. Kint, a sátor előtt hosszú, elnyújtott kiáltás jelezte, hogy megfőtt az étel; a sok koplalás után a harcosok meleg ételhez jutottak. Lajos a barát felé ment. Valami hajtotta, hogy hajoljon meg előtte, mint régen, helyezze kezét homlokára. Egy pillanatra lehunyta szemét. Valami régi emlék, mintha ködfátyolon át derengene, felszakadt benne. A régi mindennapi esték a csendes, hétköznapi királyi várban, Carolus Robertus megbontja az asztalt, s esti buzgóságában kíséri őt a barát...
Nézte Lajost, s kereste benne az egykori tanítványt. A mesékre sóvárgót, aki naphosszat böngészne krónikákat, ismeri a lovagregények mesevilágába vezető utat. Súlyos szavú fiatal királyt talál, aki az Archiregnum, a birodalommá nőtt magyar királyság fényében talán már meg sem érti az emberi gyengeség, irgalom szavát. Önmagát látta, Róbertet, a barátot. A démonokkal csatázót, aki eltiporta volna a nápolyi világot, hogy felépítse Endre trónja körül Isten szegényeinek örök országát. Egy ezüstpajzsra tévedt tekintete, mely sátordíszként ott lógott az asztal mögött. Meglátta önmagát domború tükrében. Fáradt, ráncos arcát, a barázdákat, keserű árkokat.
Körülötte nagy, nyitott ládák hevertek, amilyenekben kufárok szokták szállítani tengerentúlról portékáikat. A szolgálóasszonyok halk, szinte gyászoló lépésekkel jártak, vigyáztak a királynő szeme intésére, hogy hová rakják el ruháit, melyikbe kerüljenek drágaságai? Johanna állt az ablak mellett, kendőjét szájához szorította, hogy fel ne törjön belőle a zokogás. Anjou Károly vérei ritkán keltek útra a Castel Nuovóból, a költözés az ő nyelvükön valójában gyászt, csatavesztést, menekülést jelentett, az utolsó pillanat bizonyosságát, amikor az ellenség már itt van, majdnem a kapuk előtt. Egyik szolgáló nehéz, durva munkájú vaskulcsot szorongatott, s kérdezte, vajon eltegyék-e ezt is a többi értéktelen limlom, családi emléktárgy közé? Johanna kezébe vette, s megismerte Fra Moriale különös ajándékát, melyet félig gúnyból, de talán mégis szánalomból adott. Miért gondolt erre a komor, szomorú francia martalócra úgy, mintha lovagi sereg vezére lenne? Miért fáj épp az ő pálfordulása, hogy Ludovicusszal egyezett meg? Hiszen itt nem lehet árulásról beszélni, a zsoldosokat hószámra fogadják, s ha letelik szolgálatuk utolsó napja, felvették utolsó aranyaikat is - mehetnek, ahová akarnak, sem testüket, sem lelküket nem kötik a lovagi rend szabályai... Miért fáj mégis a szíve, ha Fra Morialéra gondol, s miért simogatja önfeledt fájdalommal a durva kulcsot. Valahol a világon egy kis ház kis kapuját nyitja meg, melyben néhány éjszakára megpihenhet az üldözött.
A sarokszobában áll, ahonnan látja a tengert s örök barátait, a sirályokat. Arra gondol: végig fog-e döngeni a folyosón Ludovicus vaslépése, fog-e székében ülni, keresni fogja-e ő is a tengerpart szélén a vitorlákat, melyek pillangó módjára röpdösnek a láthatár szegélyén? Vajon mit fognak szólni a Castel Nuovo kísértetei, akik most, az utóbbi éjszakákon oly nyugtalanok, mintha előre éreznék, megváltozik a ház gazdája, új urak jönnek, akik még nem ismerik az ő bevett, százados szokásaikat? Mit fog szólni Lajos királyhoz Conradino, aki havonta egyszer megy végig a folyosón, s viszi kezében levágott fejét... mit fognak mondani a többiek, az elemésztett hercegnők, a megmérgezett kisdedek, lesből leszúrt szeretők, ha látják, hogy széles vállú tengerészek cipelik ki a királynő ládáit, és síró asszonyok menete kíséri ki a gálya hídjáig az első Anjout, akinek Nápolyból, ősei trónusáról holnap hajnalban menekülnie kell?
Ő maga rakosgatott: csipke, kis ékszer, fejdísz vagy lovaglópálca. Egy tőr, fakult brokát, egyszer, egy ünnepen hordta, s aztán idekerült, a többi mustrált holmi közé. Ezzel veti meg alját, tetejébe kerülnek gálaruhái, a palást, koronázási köntös, a könnyű, tarka ruhák, melyeket Baiában hordott, ha kivitte magával tavasszal. Fekete folt: gyászfátyola. Mintha mázsás teherrel húzná le a ládát, eltakar minden más színt a fekete selyem. Csupa emlék. Egyikéhez Lajos csókja tapad, másik Róbertre emlékezteti, van, amelyik az ifjú Artois szalagját hordja, ha beszívhatná illatát, még ott felhőznék a boldog, bolond Nápoly karneváli lehelete, barátnők emléke, Sancia, Ceccanói Margit, Aquinói Mária... Filippa... Gazdagon redőzött, sárguló brokátköntös. Ezt hordta Castellamaréban azon az estén, amikor először maradt kettesben Endrével... Megremegett. Rég nem beszélt vele, a halottal. Most itt tartotta kezében az avítt, omlatag fehér selymet, s barnuló foltot látott a vállon. Mintha férfiujj nyomát marasztotta volna rajta az idő.
Beszélt a ruhákkal, amikor búcsúzott. Nem kellett sietnie. A bástyafalon az ő katonái voltak; veretlen sereg éléről küldött hírvivőt Tarentói Lajos. Csak a hírek lettek szomorúbbak. Nem volt bennük a győzelmes herceg virtusa: szorongó kapitány kér pénzt, segítséget, vádolja a vazallusokat, akik cserbenhagyták a koronát. Egy szó, valahol... félénk, bújtatott szó, készülődjék, legyenek indulásra készen a gályák, fedélzetükön tengerésznép, eleség a rabok számára, a kincsesládák legyenek a hajón. Csak arra az esetre, ha minden másképp menne, mint ahogy szeretné s ahogy ma még remélni lehet. Vergődő ember keze írása, akit hadak útjára állított a vihar.
Mária jött, a fiatalabbik testvér. Hónapok óta ritka látogató. Amikor megölelték egymást, mindkettő reszketett. Eltűnt egy pillanat alatt a lappangó rokonharag, mely nemzedékeken keresztül annyiszor szaggatta szét az Anjou-ház fiait s leányait. Két síró asszony találkozott, egy nappal a katasztrófa előtt. A szolgaleányok kiosontak. Mária szeme veres volt. Ahogy egymásra néztek, reszketett.
- Károly tegnap indult...
- Nem tudtad jobb szándékra bírni?
- Bezárt, hogy ne is kerülhessek elé. Elzárta tőlem asszonyaimat is. Csak üggyel-bajjal jöhettem ide, álruhában. Egy percre. Ment Károly... Ludovicushoz. Viszi hódolását... Johanna... Johanna... tudod-e, hogy Károly nem ment egyedül?
- Ki ment vele... a hercegek közül?
- Róbert is, Fülöp is, az ő két öccse... Öt herceg... ilyen szörnyű megalázás. Két tarentói és három durazzói herceg. Ha nagyatya megélte volna...
- Ha nagyatya megélte volna...
- Mit csinálsz, Johanna? Menekülsz?
- Lajos... az egyetlen, akiben bízhatok... Lajos még ott áll a hadakkal. A gályák a kikötőben vannak. Én Lajos nélkül nem megyek.
- Hátha tőrbe csalják? Hátha foglyul esik? Hátha előreszaladnak a portyázók, s ostrom alá fognak téged. Ki felel a nápolyiakért? Johanna, menekülj. Ne törődj senkivel, velem sem... Senkivel... Menekülj!
- Mi lesz a kis Károllyal... Ha elviszem, ismeretlen tenger veszélye vár rá. Ha itt hagyom... ki fogja gondját viselni?
- Hallottam Ludovicus szándékáról, hogy fiadat hirdeti majd ki Nápoly királyának. Ha itt hagyod, Johanna... megmentheted a trónját.
- Kinél hagyjam...? Kiben bízhatom...? Ki törődik vele? Azt hiszed, olyan könnyű idegen kezekben hagyni a gyermekem, aki körül most felcsapnak a lángok... Párizs és Avignon követei egymást váltják. A szentatya üzeni: egyedül csak én vagyok a király. Másnak nincs joga Nápolyra. Bátyánk Párizsból azt írja, hogy nápolyi cousine-jai az ő királyi segítségére mindig számíthatnak. Mi az igazság, Mária? Ki segít engem...? Ki van mellettem? Az a pár nemes, aki letette kezembe az esküt ma éjjel, ígérve, hogy soha nem hagy el... A többi megy Aversába... uraddal... Károllyal, aki gyűlöl, s aki szeretne elemészteni, és a fiamat elemészteni, hogy nagyatya testamentuma szerint, a te jogodon kaphassa meg a trónt.
- Én nem árullak el, Johanna. Add nekem a kisfiút.
- Károly elemészti.
- Ha a gyermekhez hozzányúl - meghal. Isten légyen tanúm rá. Ha akarod, esküszöm.
- Esküdj a saját gyermeked életére!
- Isten úgy irgalmazzon, hogy óvom a gyermeket. Saját lányom fejére esküszöm.
- Mit teszel, ha Ludovicus akarja?
- Lovagi szavát veszem, hogy úgy fog bánni vele, mint a sajátjával. Csak akkor adom oda neki a gyereket. Ha megígéri, hiszek szavában...
- Akkor is csak nagyanyjának... asszony vigyázzon rá... ne csak a férfiak... Menjen vele a barát... Róbert... csak akkor add ki, ha Róbert megy a kisgyerekkel!
- Róbert atyában bízol? Hiszen ő volt legnagyobb ellenséged... amikor meghalt Endre, az ő világa is összedőlt. Benne bízol?
- Ő keresztelte Endrét... Ha a gyermeket kezébe adom, arra fog gondolni, hogy Endre ivadéka... Istenem, milyen szörnyű, hogy nem tud senki sem segíteni, tanácsot sem tud adni nekem, mit csináljak a fiammal?
- Fogoly vagyok én is a saját palotámban. Károly körülvétetett engem is fegyvereseivel. Bennem sem bízik... Pedig az én nevemben nyújtja ki kezét a te koronád után.
- Hányszor gondoltam arra: én magam eldobom ezt a szörnyű terhet... visszaadom az ország báróinak, tegyék fejére annak, akinek akarják, és én mehetnék oda, ahová akarok, nem kellene pápai diszpenzáció, hogy egybekelhessünk Lajossal, mehetnék Provence-ba, élhetnénk békességben... Mit gondolsz, nem forgattam ezt százszor és százszor fejemben? És akkor arra gondolok, hogy nem lehet senkinek sem elhagynia trónját jószántából. Az Isten akarata az, hogy akit megkentek a karizmával - az uralkodjék.
- Szegény nagyatya talán most azt tanácsolná, mégis tedd le a koronát... kérd meg Károlyt, beszéljen nevedben Ludovicusszal. Ha megüzennéd neki is azt, amit nekem mondtál, hogy asszonynak az uralkodás csak teher...
- Nem mondok le, és nem adom át jószántamból senkinek, a fiamnak sem a trónt. Így rendeltetett, hogy én legyek és én maradjak a király.
- Most megint egészen más vagy, Johanna, mint néhány perccel ezelőtt. Nem tudom, mit csináljak... hogyan segítsek rajtad, mikor teszek jót s mikor rosszat? Te mindig más vagy, te vagy egyetlen testvérem, és mégsem ismerlek, nem tudok semmit mindarról, ami itt történik a Castel Nuovóban. Nem tudom... érted-e, én sem tudom, miért kellett meghalnia Endrének... ki akarta... mondd, Johanna, most ketten vagyunk, és te tudod, hogy én inkább meghalok, de nem árullak el téged soha, most mondd meg - miért kellett Endrének elpusztulnia?
- Már te is gyilkosnak tartasz engem, mint az urad?... Ahogy híresztelik a durazzóiak, széltében-hosszában a városban, miként levelekben áll ez, melyek kirepültek a ti palotátokból Erzsébet visegrádi színe elé? Vajon a testvérem is azt mondja, hogy orgyilkos, felbujtó, pányvavető vagyok?
- Kedves, miért gyötrőd magad? Mintha mindenütt hangokat hallanál, mintha az egész város vádolna, mintha én csak ezért jöttem volna, hogy erről a szörnyűségről beszéljek veled? Vádoltalak-e én, hihettem egy percig is, hogy gyilkosságra bujtottad a szeretődet, csak azért, hogy Endrétől megszabadulj, egyedül bujálkodhassál... ahogy mondja a népszáj, melyet nem Durazzo indított el, magától nőtt, mint a gaz, egyetlen éjszaka alatt... De én százszor mondom, mindenki előtt... egész nap mondom, hogy nem igaz... nem igaz, neked nem volt részed benne, te nem tudtál semmiről, Johanna... esküszöm, ártatlan vagy... ezt mondtam uramnak, amikor elébe vetettem magam... Hittem benne, de most, amikor beszélek veled, Johanna, amikor te útra készülsz, és én alig tudtam elvonszolni magam hozzád, mert érzem, közeledik nehéz órám... most elfog a kétség... hátha... hátha nem vagy mégsem egészen ártatlan... hátha valahol, valamiben vétkeztél, hogy a lelkedet rágja valami... valami történt, ami ott áll a vétek és ártatlanság között, amit nem lehet kimondani... amit csak érezni lehet... Érted-e? Gyűlölöm Károlyt, csellel ragadott el, szégyent tett rajtam, rám tört csalfasággal, úgy esküdtünk meg, szégyenszemre... És mégis, ha tudnám, hogy most halálba megy, amikor elindul Ludovicushoz, elébe vetném magam, és mondanám, ne menj, mondanám neki... maradj itt... De Károly csak nevetne, s azt hinné, hogy a te szavadat hordom... félsz, hogy úgy jő vissza Károly Lajos királytól, hatalomban és dicsőségben... mint Nápoly régense... vagy talán királya is... Látod, mégis szorongok érte, mert uram és mert a gyermek apja. Ezért nem tudom elképzelni, hogy te bűnös vagy abban, hogy Endre nyakára kötél feszült.
- Mi sohasem beszéltünk erről. Gondolod, Mária, hogy alkalmas pillanat ez arra, egy perccel a búcsú előtt, hogy felidézzük a halottakat?
- Mindig megszégyenítesz. Mindig okosabb voltál nálam. Csodáltalak, de sohasem tudtalak elérni. Ne haragudj... szeretném tudni, Johanna, hogyan imádkozzam érted... mint ártatlanul meghurcoltért... vagy pedig... mint bűnös asszonyért?... Ezt akarnám tudni, mielőtt elbúcsúzunk.
- Mindnyájan bűnösök vagyunk. Én is... Három éve már, ami történt. De mindenki másban vétkes, mint amivel vádolják. Én nem gyilkoltattam meg Endrét... nem bujtottam fel senkit. Nem zártam be az ajtót. De Endrét megölték. Szinte karjaimból hurcolták el. A gyilkosok ott voltak körülöttem. Szerettem őket. Jobban, mint Endrét. Lehet, hogy itt sok bűn van... senki sem ment tőlük... Lehet, egy szavammal, egy csókommal, melyet másnak adtam... egy intésemmel küldtem a halálba... Lehet, azt hitték, hogy terhemre volt... hogy gyűlölöm s megvetem, hiszen róla is tudtak mindent Nápolyban... Ezért... látod, ezért... nem tudom... mire kérjelek, Mária, hogy úgy imádkozzál értem, mintha bárányként állanék az Úr előtt, vagy mintha veszteni vinnének, mert megcsúfoltam Teremtő Uramat.
- Mindent elviszel?
- Ezt a kulcsot Fra Moriale adta. Menedék, ha már mindenütt körbevesznek az üldözők. Ez maradt meg és három gálya, mely nápolyi zászlókat visel. Ha kimész, Mária, nézd meg kis Károlykát... menj be hozzá, barátkozz vele, ne légy neki idegen, ha kezedbe adom.
- Úgy búcsúzunk, mintha sohasem látnánk többé egymást. Mintha már elesett volna Nápoly... Mintha már ott járnának a kapu előtt a lovasok.
- Ketten voltunk, Mária. Senkink sem volt. Anyánkra én még halványan emlékezem. Te nem emlékezhetsz. Ketten maradtunk. Ha minden összedől, s te leszel mégis Nápoly királynője - gondolj arra: te voltál az egyetlen, kis testvér, akit ebben az életben szerettem.
4
A hercegek közeledtek Aversához. A tájék szelíd és békés volt, a vészek elkerülték, a nép évtizedek óta nem érezhette hadak dúlását. Télbe hajló késő ősz volt, ezek talán az utolsó szép, derűs napok lehettek, amikor a juhok békésen legelésznek, az aszúnak szánt szőlőfürtök még duzzadtan csüngenek alá, hajnaltájt lepi be őket a csillogó dér.
Károly herceg úgy ment a kis csapat élén, mintha őt illetné meg joggal a diadal. Bölcsnek s előrelátónak érezte magát azért, hogy még idejében elvágta a vér minden kötelékét, mely Durazzót Johannához fűzheti... Csak asszonyára, Máriára gondolt borús kedvvel, akiből nem lehetett mindeddig kiölni a szeretetet koronás nénje iránt, puszta létével is keresztezi Károly szándékait.
Holott mindenkinek látnia s hallania kell, hogy Johanna országa elmúlt. Ludovicus kardjának hegye a Castel Nuovo felé mutat, szava leghevesebben a feminát ostorozza. Ki küzdhetne meg a föld egyik leghatalmasabb királyával, s milyen célt szolgálna egy ilyen küzdelem? Aki idejében megegyezik Lajossal, számtalan előnyt kaparinthat kezébe, aki megmakacsolja magát, talán már napok múlva kezébe veheti a vándorbotot.
Egy pillanatig megint azon gondolkodott, miért hozta magával e címeres, ezüstvértes hercegi csapatot? De ebben is számítás volt, úgy gondolta: az első, négyszemközti beszélgetés alkalmával, melyet Lajossal folytatni fog, feltárja előtte a való igazságot, hogy egyedül neki, Károlynak köszönheti a magyarok királya, ha a Ház valamennyi hercege úgy köszönti, mint királyi bátyját, s bemutatja a Ház seniora előtt atyafiságos hódolatát.
A nép kiszaladt elébük. Szó nem hangzott el ajkaikról, mereven, üresen nézték az elvonulók ragyogását, mely mellett az ő szennyes, nyomorult világuk még fénytelenebbnek, még szomorúbbnak tűnhetett fel. Károly kenetesen rajzolta a kereszt jelét az útszéli bámészkodók felé. Mintha már király lenne, népének ura, kegyes jótevő, aki Bölcs Róbert emlékét is el szeretné temetni, s kemény férfikézzel építene országot ingatag világa helyett. Királynak érezte magát, legalább régensnek, aki Martell Károly nevében időtlen időkig fogja kezében tartani a hatalmat. Ludovicus kiveti majd a sarcot, megégeti az utolsó cinkosokat, bünteti, ha eléri, Katalint is. Ez néhány hónap. Utána elhagyja Nápolyt, hajóra száll, üres lesz a Regnum. Johanna sohasem jöhet többé vissza. Ludovicusnak választania kell a hercegek között. Kivel köthetne frigyet? Kivel köthetné meg mással, mint vele, aki Mária jogán Bölcs Róbert testamentuma szerint uralkodik Nápoly felett.
A mosoly nem halt el ajkán. Kicsit gúnyosan, leereszkedőn beszélt a többiekkel, ha kérdéssel fordultak felé, firtatták szándékait, szerettek volna többet tudni Ludovicus szokásairól, ismerni a magyar király természetét, melyet Durazzói Károly nyilván már kipuhatolt, mielőtt megindult az aversai vár felé.
A zúzmarában lovak nyoma látszott. Az előre küldött vitéz lehajolt, vizsgálta a letaposott, deres füvet.
- Magyar lovak, kegyelmes herceg!
Portyázók járhattak erre, az útszélen elszórt ételmaradékok, egy tűzhely fekete, hamus korongja, földbe vájt lyukak, sátorkarók helye. Itt gyenge csapatok álltak meg egy éjszakára. Túl hirtelenül érte a hercegeket az érzés, hogy közelednek az ismeretlen, talányos rokon felé.
Hadak szokásán vitáztak. Róbert dicsérte a katalánokat, a gyalognépet, mely szekerei, sátortábora mögül támad, s szekercéinek erejét nem múlja felül semmilyen fegyver sem. Károly közbeszólt:
- Láttátok volna az angolokat. Ott voltam Edward derékhada előtt. Nekik vannak a legerősebb nyilaik, hét lábnyi magasak s akkorák vesszőik, mint egy kisebbfajta gerely. Az íjászok mögül egyszerre félelmes csodaszerszám hangját hallottam. A lovam bokrosodni kezdett... táncolt, négy-öt embert is elkaptak, s ha senkit sem találtak el - lyukat fúrtak a földbe. Ez is az angolok mesterkedése. Bombardáknak hívják e szerszámokat, melyeket titokzatos porral töltenek meg, abba teszik a kőgolyókat, tüzes kanócot dugnak a vascső végéhez, akkor eldördül a bombarda, s a kőgolyó kirepül.
- Lovagi seregek ellen hitvány jószág. Lehet, lázadó parasztjaikat megfélemlítik ezek a bombardák is.
- Láttam, amikor Soult grófját derékba kapta egy golyó. Széttépte valósággal, úgy szedte le a lóról, hogy magának az állatnak nem történt baja. Mi csak nehezen nyugtattuk lovainkat, melyeket szétszórt ez a szokatlan zaj, a föld remegése, a fény, ahogy kivillant a bombardák torkából - s akkor már megint nyakunkon voltak az íjászok, akiket nem tudtunk magunktól távol tartani...
- Miért nem használt bombardákat a francia király?
- Ütközet után, másnap, amikor összeszedték a szétszórt hadat, tanácsot ültek, a Connétable vetette fel ugyanezt a kérdést. A francia király úgy döntött, hogy lovag szégyene lenne, ha ilyen hitvány praktikákkal akarná megvesztegetni Marsot, mint a gyáva görögök, akik tüzet fecskendeznek hajóról hajóra, s azzal tartják távol a velenceieket. Lovagi vért becsületét nem érheti nagyobb sérelem, mintha messziről célzott kőgolyó mocskolja be úri címerét.
- Vajon máshol is használták e golyókat, vagy csak egyszer...?
- Berry hercege mondta ki az utolsó szót: ez egyike az angolok praktikáinak. Mire legközelebb szembe kerülnek, már senki sem fog emlékezni ezekre a bombardákra. Mire valók e nehézkes, otromba szerszámok, bűzükkel, füstjükkel, lármájukkal, amikor hang nélkül, halálos biztonsággal lehet kezelni a számszeríjakat?
- Ha nekünk ilyen bombardáink lennének, talán megszalajthatnánk Ludovicus lovasait?
- Ne kívánd a magyarokat sohasem harcban látni... Úgy felhőzik nyiluk, miként meg volt írva a régi litániákban. Nincs páncéljuk, bőrvértet hordanak, szalajtatják apró lovukat úgy, hogy lovagi módra, páncélban nem tudod követni őket.
- Hogyan lehet a magyarok ellen harcolni?
- Ha megbonthatod a zsoldosok sorait. Ha van aranyad, s üzenhetsz a kompániáknak, hogy magasabb hópénzt fizetsz, mint a magyar király.
- Kinek van itt közülünk annyi unciája? Ludovicusnak könnyű, Pannoniában bányái aranyat izzadnak.
- Azért kell frigyet kötnünk vele, mert akkor se tudnánk elemészteni, ha mindnyájan... a nápolyi korona minden erejével összefognánk ellene. Ő lenne még mindig az erősebb...
- Frigyet kötsz vele, vagy hódolsz előtte...?
- Meg kell hajlanunk előtte. Ő éppúgy Házunk hercege, mint mi magunk, mégis primus inter pares - megkoronázott király, ha mi nem is vagyunk a magyar korona vazallusai.
- Ludovicus kihirdette, hogy nagyatyja jogán őt illeti a Castel Nuovóban a trón.
- Megengedi-e Clemens, hogy akarata ellenére foglalják el a Szentatya hűbéres országát?
- A pápa sohasem járulhat hozzá ahhoz, hogy Észak és Dél egyesüljön egy korona alatt, s ily módon a kettő közé essenek az egyház jószágai. Levelet kaptam Avignonból. Bátyám, a kardinális írja: Kelemen pápa naponta fontolgatja, ne állítsa-e meg messze hangzó, tiltó szavával Lajos királyt? Ne fenyegesse meg egyházi átokkal, ha kinyújtja Nápoly után kezét? Még egyelőre türelmes... Ludovicusban nem lát mást, mint lovagi bosszúállót, aki vitézi jogán keresi öccsének gyilkosait. A pápa ma még csak azt látja, hogy az Anjou-ház kebelében tört ki a viszály a nápolyi s pannon ágak hercegei között. De ha kicsap a láng, s el akarná emészteni a mi nápolyi trónunkat - Clemens atya is kiengedi villámait, s Lajos királyt átokkal fogja sújtani.
- Megállhat-e a kő a lejtőn, ha egyszer gurulni kezd?
- Hozza el Talleyrand bíboros az anatémát, melyet nemcsak Nápolyban hirdetnek ki, de belereszket Pannonia is. Nekünk addig kell magunkra vigyáznunk, amíg a bíboros meg nem érkezik.
- Ha megérted Lajos bánatát, elismered jogát, hogy öccséért bosszút állhat, ha magad is úgy hiszed, hogy Johannának el kell veszítenie a koronát - eleget tettél mindannak, amit Lajos király kíván.
- Johanna... míg mi egyezkedünk, megyünk rokoni látogatásra... ő már ezalatt elmenekült, gályái úszhatnak a Mediterránumon.
- Ne sajnáld. Koronát hordott fején, három évig uralkodott. Volt három szép esztendeje... s megmarad Provence grófságában is.
- Amíg él - mi mindnyájan veszélyben forgunk, attól a perctől fogva, hogy Ludovicus hűségére adtuk magunkat. Az idők forgandók, mindig jöhet új szövetkezés, egy új pápa, aki újból trónjára installálja az elűzött Johannát. A mi érdekünk az, Róbert, hogy ha húgunk egyszer elment Nápolyból, oda többé vissza ne térhessen.
- Sokáig nem éltem közöttetek, Károly. Bizáncban ilyenféle szó azt jelentette: el akarjátok tenni Johannát láb alól.
- Én csak annyit mondtam, hogy Johanna többé Nápolyban nem uralkodhatik. Semmi többet.
- Meg akarnátok ölni?...
- Vére sohasem szállhat a mi fejünkre... de látod-e, Róbert, én már sokszor tapasztaltam, hogy az, aki sokaknak útjában áll, hamarosan eltűnik az árnyékvilágból. Endre is így járt... ez volt a veszte. Az utca népe, azok, akik halált kiáltanak a gyilkosokra, csak azokat látják, akik pányvát dobtak, tőrt szúrtak bele, sírba kaparták... De ki ismeri a többieket?...
- Ha Lajos király Nápolyba ér, ő veszi kezébe Endre pörét.
- Ha Johanna elmenekül Nápolyból, ki tudja, ki marad még ott... mi lesz a per néma szereplőivel... hová viszik a vallomásokat?
- Minden Balzo kezében van. Andria grófja pedig talán csak akkor beszélne, ha felkínálnád a nápolyi koronát neki.
Hallgatagon lovagoltak tovább, felfelé egy kis domboldalon. Fülöp herceg fölemelkedett nyergéből, ellenzőt formált szeme elé, hátraszólt:
- Ott... látjátok, Károly... porfelhő közeledik... jönnek a magyar lovasok.
Egy pillanatra egymás szemében kutattak. A kéz ösztönösen a kard markolatára tévedt, szemük az ég felé villant, mintha imádkoznának. A csatlósok hadnagya megfúvatta a kürtöt. Róbert Durazzói Károlyon felejtette tekintetét. Károly arca halálsápadt volt, szája széle remegett. Keze görcsösen markolta meg a kantárt, mintha küszködnék a gondolattal, hogy egy rántással megfordítja lovát, s vad vágtatásban visszarohan Nápoly felé. Róbert látta: Durazzói Károly fél.
De a porfelhő már ott gomolygott, pár száz lépésnyire előttük, kivehették a vassüvegek, lándzsák, ékkövek villanását... egy perccel később a lovak takaróját, sisakforgókat, a pajzsokra festett címereket. S az utolsó fordulónál már a vitézek tekintetét is.
Alig lehettek többen négy-ötszáznál, csupa könnyű lovas, majdnem mind fiatal, szakálltalan vitéz, tarka címerképek díszítik könnyű pajzsukat. A fiatalabb hadnagy elindult feléjük. Ezüstös sisakot viselt, rajta hatalmas tollforgót. Arca napbarnított volt, de szeme kéken, üdén csillogott, oly könnyen s rugalmasan ült nyergében, mintha ez lenne az élet egyetlen formája, melyet meghatároznak a mozgás szabályai.
- Királyom nevében köszöntelek benneteket, ha békés a szándékotok. Nagyurak lehettek, ahogyan olvasom a címerekről. Mondjátok meg, urak, kik vagytok?
Róbert előbbre lovagolt. Mosolyogva nézett rá az ifjú hadnagyra, aki állta nézését. Lassan, tagoltan beszélt Róbert, hallatszott, hogy csak néhanapján veszi szájába az ősök latin szavát.
- Kegyelmedben kit tisztelhetünk, nemesúr?
- Én a sárosi comes vagyok. Megyénk felkelő népével küldött portyára Ludovicus király. E legények nemesurak. Legtöbbjük Aba király véréből ered. Mondd meg, jó uram - ti kik vagytok?
- Figyelj ide, comes: hadaitok közül még senki sem ért meg akkora tisztességet, hogy a Domus Angevina, az Anjou-család öt vérbeli hercegét, közöttük engem, akit a constantinopolisi császár méltósága ékesít - királyod elé kísérheted. Rokoni látogatásra érkeztünk a magyar királyhoz. Találkozásunk örömére fogadd tőlem, vitéz, e csekély emléket.
Kis, zománcos keresztet vett elő, mely egyforma két szárával, gyöngyház berakással, kék türkizével, topázával példázta a bizánci udvar fölényes művészetét. A vitéz meghajolt. Szájával megérintette Krisztus testét, s aztán ráfűzte a keresztet féltenyér széles aranyláncának egyik kiálló horgára. Egy pillanatra csend lett. A sárosi ispán leoldta övéről aranyos markolata, görbe kését, s lova különös, táncoló mozdulatával odalépett Róbert elé.
- Kérlek, tisztelj meg engem is, nagyúr, hogy elfogadod szerény ajándékomat!
A hercegek összenéztek. Nápolyi vazallus sohasem merészelt volna hűbérurának ajándékot nyújtani, de azt is tiltotta az udvari illem, hogy hadban álló vitéz fedett fővel köszönjön, s viszonozzon ajándékot, melyet vérbeli hercegtől kap. Csak Róbert emlékezetében villantak fel éjszakák a nagykán táborában, kínai hercegek s perzsa királyfiak sátra, bizánci szép asszonyok palotái... sokfajta világ, mely más és más törvények szerint igazodik. Lám, a magyaroknál úr a szolga, s úgy látszik, nem ajándékozhat úgy senki, hogy tízszeresét ne kapja cserébe.
Végignézett a magyar lovasokon. Az egyszerű, könnyű köntöst, a bőrvértet drágaköves fibulák, csatok, láncok tartották össze, a hosszú hajban ékköves fésűk ragyogtak, a lószerszám legtöbbjénél ezüstösen csillogott, s a fegyveren látszott: drága pénzzel fizették kovácsaikat. A hadnagy mondott valamit azon a mély rezgésű nyelven, mely semmi máshoz nem hasonlít, távoli, idegen. A lovasok oszlopa kétfelé nyílt, s hosszú, elnyúlt formációban vették közre a nápolyiakat.
Róbert herceg az őrcsapat vezére mellé került. Szeme elkapta a magyar vitéz tekintetét, amint hosszan, fürkészve vizsgálja az arcán végigvonuló sebeket. Látja a széltől átjárt arcot, a sima bőrt, az ezüstvért kivert aranycirádáinak fényét, a kesztyűs kézen virító smaragdot, a lószerszám tarka pompáját, a fegyverek könnyű ékszerét.
Két világ ér össze Aversa előtt. A magyarok néhány felszedett olasz szavukkal évődnek, ingerkednek a nápolyiakkal, kínálják bortömlőiket, cserébe nápolyi kenyeret kérnek, pengetik íjukat, egyik röptében leszed egy felrebbenő foglyot, a többi nevet rajta, széles, zabolátlan vígság ömlik el, a lovasok, akik fél perccel ezelőtt mint cövekek álltak meg hadnagyuk egyetlen, félhangos szavára, most mindmegannyi nagyúr, ahogy táncoltatja, parádézza lovát, töri a latin szót, melyet kicsit félvállról vet oda a hercegi zsoldosok felé.
A kép lassan elevenedik. Egy dombhajlás felől előtűnnek új lovasok. A sárosi ispán hangja átfogja az űrt. A lovas és a ló újból beleolvad a semmibe. Egy fa tetejéről, a korona mögül, óvatosan kikémlel egy arc. Amikor arra lovagolnak, süvegét lóbálja az érkezők felé. Néhány sátor... másfajta, mint azok a könnyű, drága kelméből készült vadászlakocskák, melyeket dámák kényelmére magukkal visznek Nápolyból a szarvaslesre. A magyar sátrak nemezből készültek, egyetlen ékességük a lobogós kopja, mely mutatja a nemzetségfőt, aki hadnagyaival együtt éji szállásra vonul. A kép egyre színesebb. Csapatok száguldanak végig a síkon, magasba lövik nyilaikat, vágtából megállnak, visszafordulnak, szempillantás alatt elérik céljukat. Odább lovagi páncélban akaszkodnak össze, kopjáik megzörrennek a vérten, s egymás felé ágaskodnak a lovak.
A szelíd, dél-itáliai tájék bukolikus képe megváltozik, mihelyt a következő fordulónál a domboldalról előtűnnek Aversa bástyái. A napsugár veres csíkokat szabdal, egy-egy falrész látszik, égnek emelkedő torony, csúcsíves istenháza. Falakkal, erődművekkel körülvett védelmi rendszer, mely Nápolynak kulcsa, és sáncai előtt meg kellene törni az északi támadás első hullámainak. De Aversa megadta magát Ludovicusnak, a magyar király birtokba vette a várat, s az előtte fekvő nagy térségen ütötte fel udvari táborhelyét.
A hadnagy mintha búcsút intene, keze levegőbe emelkedik, a lovas és ló úszik a párás, ködös alkonyatban, eltűnik a sátorváros tarka útvesztői között. Most, hogy közelebb jönnek, látják a hatalmas kiterjedésű vitézi tábort. Fülöp herceg némán mutat a magasan ágaskodó vezéri lobogóra, melynek komor fekete négyszögében ott fehérlik Endre feje.
Kísérőjük újból feltűnik a messzeségben, de az ispánt most már sisakos vitézek követik. Mintha hatalmas ezüstkígyó indulna felfelé a domboldalra, úgy imbolyog a testőrző vitézek rendje, akik urukat, a vajdát kísérik. Mihelyt a hercegek elé érnek, lassul a menet, s Laczkfi István, Erdély vajdája üdvözlésükre előrelovagol. Teljes hadi pompájában van, ékszer nem díszíti a páncél sötét tónusát. Könnyű lovával a hercegek sora elé ugrat, kesztyűs kezével lekapja barétját, megszólal; azt a könnyed olasz volgarét használja, melyről érezni, hogy a vajda Bolognában lehetett diák.
- Mint a tábor vezére, hódolattal fogadom kegyelmes hercegségeteket, akik e vitézi rendet megtisztelik. Minthogy követ nem jelentette kegyességetek érkezését - elnézéseteket kell kérnem, ha a vendéglátás az első napon nem lesz tökéletes.
Mintha egyenrangú lett volna, vérbeli herceg, oly könnyed s közvetlen beszéde, nincs hangjában semmi a vazallus alázatából, melyet ura rokonainak számára tartogat. Károly vette át a szót.
- Vezér, jelentetted-e érkezésünket uradnak?
- Felséges királyunk felőletek már hírt kapott. Hozom kegyelmességeteknek üdvözletét. Üzeni: pihenjétek ki mihamarább a hosszú út fáradalmait, s addig megállapítja a királyi kancellária a fogadás napját s óráját.
- Vajda úr, te felségesnek mondod királyodat. A mi udvari szokásunk szerint e titulus csak a római s a görög császárt illeti meg.
- Urunkat mi éppoly nagynak tartjuk, mint a németek a magukét. A magyar Archiregnum, herceg úr, maga is valójában Impérium, annyi tartomány, ország, hódoltság övezi ifjú urunk magyar címerpajzsát, hogy hatalmát nem mérhetjük ahhoz, aki adót fizet Bizáncból a pogánynak, de ahhoz sem, aki csak a pápa kegyelméből kap koronát, ha előbb megvette a hét választó voksait... Kérem hercegségeteket, jöjjenek velem.
Megálltak a sátorváros szélén. Minden idegen volt, a fegyverek, az arcok, a mozgás ritmusa. Minden lassúbb, halkabb, mint az olasz zsoldostanyákon szokás. Hiányoztak a féktelen martalócok, tábor virágai, a tarka sátorvásznak, cifra gúnyájú apródsereg. Minden egyszerű volt, tisztább, takarosabb.
Laczkfi hatalmas sátor elé vezette vendégeit. Mór szőnyegeket cipeltek, asztal s székek kerültek, ágydeszkákra állatbőröket terítettek, kínálták a bort s az ételeket. Egy pillanatig úgy érezték, mintha minden tekintet feléjük irányulna, láthatatlan kör közepében állnának, úgy vette körül őket a gyűrű, míg megint feloldódott a lovasnép zárt formája; a hercegek egyedül maradtak, sátorukon belül.
Reggelre forró, fűszeres bort hoztak, illatosított mosdóvizet. Mintha a kisütő nappal együtt elrebbent volna az éjszaka különös feszültsége, e sejtelmes komorság, melyet minden lépésüknél érezniük kell - a meleg, ismeretlen ital végigszaladt ereik közt, s a riadt félébrenlét állapotából kivette őket - az ellenkező végletbe. Egyszerre életvidámak, magabízók lettek. Borbély beretválta ábrázatukat, a szolgák s öltöztető legények már kikefélték a drága palástot, mellükre kapcsolták az ezüstpáncélt s a tarka köpenyt.
A királyi nagysátor körül tíz óra tájban adták meg a jelt: egybegyűltek az országbárók, Ludovicus fogadja a nápolyi vendégeket. Mind az öten nyeregbe szálltak. Mögöttük kürtösök, csatlósok serege igyekezett a királyi szállás felé. Az illendőség úgy kívánta, e rövid távolságot is lóháton tegyék meg. Félúton kürtszó verte fel a csendet. A tábor ellenkező oldaláról magyar csapat indult el, melynek élén komoly, feketébe öltözött ifjú, Rex Ludovicus lovagolt. Károly és Róbert, mint a két hercegi ág szeniorja, előreléptetett. Míg lassú, megszabott udvari rendben közeledtek egymáshoz, a hercegek tekintete befogta az unokafivér alakját. Látták izmos, középmagas figuráját, amint szinte ércbe öntve ül a ló hátán. Fekete köntöst visel, köpenyét achátok tartják össze, kardjának tokja is sötét.
Ludovicus is nézte a szembejövőket, akiket oly jól ismert udvari követjelentésekből, utazók híreiből, mendemondákból, de talán leghívebben Róbert barát Visegrádra címzett leveleiből... Egyenként nézte s megismerte őket: a karvalyarcú Durazzói Károlyt, a napbarnított Róbertet, a fiatal Fülöpöt s a lányos arcú, tömzsi Durazzói Lajost. Valami közös vonás volt mindnyájukban: a keskeny ajak, magas homlok, hajlott orr - francia földről Nápolyba hozott örökség, melyet mindegyikük megőrizett.
A vendégek felé Lajos király mondta ki az első szót:
- Üdvözöljük hercegségeteket, amikor táborunkba megérkeztek.
A hang szép csengésű volt, itáliai szó, és mégis idegen. Itáliai fül észreveszi, hogy aki ajkára veszi Dante nyelvét, messzi országokban tanulhatta meg. A fekete kesztyűs kéz üdvözlést intett, utána Lajos király leugrott lováról, s várta, hogy a hercegek gyalogszerrel mutassák be hódolásukat. Míg a magyar király segítség nélkül szállt le a nyeregből, a vascipős hercegek talpa alá csatlósok tartották tenyerüket. Róbert volt az első, aki földet ért, néhány lépéssel Lajos király előtt. Pillanatra eszébe villant fogadkozásuk: Ludovicust csak mint Házuk hercegét köszöntik, akinek nápolyi földön nem jár királyi üdvözlés... Károly szava: barétját fogja lóbálni Lajos felé, egyenrangú módjára át is öleli... Így találkozott szeme a király tekintetével, mely éles, mosolytalan volt, rezzenés sem futott rajta át. Lenyűgözhetetlen erő áradt e fiatal lovagból, akit a természet nem halmozott el bőkezűen testi adományaival... Róbert elébe lépett, s mielőtt még a szó elhagyhatta volna ajkát, féltérdét meghajtotta Ludovicus előtt.
A király odalépett Róberthez, mintha lovagjáték szabálya lenne, lassan, jelképesen felemelte a térdeplőt. A kesztyűs kéz egy pillanatig vállán nyugodott, érintés volt, de nem ölelés, s éppúgy atyafiságos üdvözlés is lehetett, mint a hűbérúr köszöntése, amikor vazallusa elébe térdel.
Róbert volt a legidősebb, őt díszítette az üres császári cím. A többieknek át kellett tőle venniük a rítust, mely most már megmerevedett, udvari formulává alakult. A magyar urak, akik jártak már Nápolyban, vagy Erzsébet asszonyt elkísérték itáliai útjára, igyekeztek feloldani a jelenet keménységét, a tábori élet könnyedebb, kötetlenebb formáival vették körül a vendégül érkezett hercegeket. Így indult meg a csoport - elöl a király, jobbján Róbert, valamivel hátrább Károly, utánuk a többiek. A tábor bejáratánál Lajos király Durazzói Károlyhoz intézte szavát:
- Örömömre szolgálna, ha hallhatnám kegyességedtől, hogy Mária hercegnő s a gyermekek, akiket otthon hagyott, egészségesek.
- Fenséged megtisztel azzal, hogy emlékezetében tartja családomat, s tudja azt is: leánygyermekek atyja vagyok. Mária boldog lesz, ha megírom neki, hogy keresztény Respublicánk egyik legnagyobb ura nem feledte el asszonyunknak Mária nevét.
- Emlékeznünk kell a hercegnőre, hisz ifjúkorunkban nekünk ígérte Bölcs Róbert király ifjabbik unokája kezét. Lám, e tűnő évek alatt mi minden megváltozott...
- Királyi bátyám, Nápolyon is keresztülszaladt a vihar.
- Lehet, hogy csak sirokkó volt, mely pusztít, de nem tisztítja meg a levegőt...
Csend lett. A hallgatás súlyos volt, mindenki morzsolta magában a kevés beszédű király mondatát. Ludovicus most Róberthez fordult, a hangja valamivel melegebb, barátságosabb lett.
- Clementiád engedjen meg nekünk, ha csupán akkor szólítjuk a császárokat megillető címmel, ha már a Szentatya is megerősítette titulusát. Addig meg kell elégednie mindazon méltósággal, melyet sok s dicső vitézi tettei után is joggal követelhet.
- Csekély s elenyésző volt az a hadi vállalkozás, melybe mindeddig Hellászban s Achaiában belefoghattam. Ha fenséged hadait látom, irigyelnem kell a kapitányokat, akik ily vitézeket vezethetnek.
- Hercegséged járt a nagykán táborában is, ott mérhetetlenül nagyobb hadierőt láthatott.
- Rabszolgatörzsek s fogoly fejedelmek hevertek tábortüzeik körül. Uraik pogányok voltak, ferde szeműek, sárga bőrűek. Itt keresztény katonák között vidul fel lelkem, mert arra gondolok: kegyességed Archiregnumát sohasem veheti meg a hitetlenek hada.
Lajos arcán futó mosoly szaladt keresztül, az első a hosszú üdvözlés alatt. Most ő maga vezette vendégeit egy domboldalra, szólt a tábor kapitányának, hogy kezdjék meg a csapatok vitézi játékaikat. A lovasság sűrű porfelhőbe burkolva rohant elő. Titokzatos jelekre megálltak a vágtatásban, egymásnak rohantak, szétoszoltak, hogy néhány fordulón túl megint összetömörüljenek. Az ősi vitézi forma itt, idegen földön bontakozott ki a maga csodálatosan új ritmusával a páncélos lovagok szertartásos tusáiban nevelkedett nápolyi hercegek előtt. A lovagjátékok, vívások, nyíllövések próbája betöltötte délig az időt. A király felnézett a felhőktől árnyékolt, bágyadt delelő napra. Kezével intett, hogy fejezzék be a harci játékot, s megindult vendégeivel az ebédlősátor felé.
A Castel Nuovo pompája után itt minden rusztikusnak hatott. Mindnyájan hosszú, bőrökkel letakart lócákon ültek. Lajos király is, előtte sem volt különb teríték, mint vendégei előtt. A beszélgetés a magyar s nápolyi urak közt lassanként megindult. A fiatalabb főurak jó néhánya tanult itáliai főiskolákon, némelyikük Frankhont megjárta, s az öregebbekkel szembeni diskurzusban maradt a mindent áthidaló latin. Csendes férfiebéd volt, nem nagy lakoma, hisz váratlanul állítottak be a hercegek. Dámák sem díszítették apró kacagásukkal, vidámabb tereferéjükkel az ebédlősátrat, hogy a férfiak homlokáról elűzzék a komor árnyékokat.
Országos beszédet kerültek az ebédnél. Szarvast és mártását dicsérték, a felszolgált ritkaságokat, a nehéz magyar borokat. Mintha ragaszkodtak volna az illem aranyszabályaihoz, hogy senki sem ronthatja meg disputájával az asztal örömeit. Így hát népek szokásairól vitáztak, az italok erejéről, velencei üvegekről, melyek ez idő tájt kezdték Itáliában kiszorítani a nemesfémeket. Fűszerekről, melyeket távoli meseszerű tengereken, sivatagokon át hoznak Nápolyig a kufárok, s ízük szinte észrevétlenül oldódik fel a tálak körforgásában.
Lajos megbontotta az asztalt, halk szóval vendégei engedelmét kérte, mert a mai napon többé már nem lehet velük. Holnap Aversába szándékozik menni, s kéri az egybegyűlt urakat, kísérjék el mindannyian, akik ma vendégei.
Egyszerre üres, céltalan volt a poharazás, mintha köd ereszkedett volna le, mely belepné a sátor légkörét. A magyar urak megvárták, míg felállanak a hercegek, sátraikhoz kísérték őket, s átvéve kívánságaik rendjét, hagyták, hogy a táborra ráboruljon az est.
Ludovicus lovagolt az élen, mögötte az urak csapata. A nápolyi magyarpárti bárók egybekeveredtek az észak-itáliai városfejedelmek apródfiaival, a fiatal Carrarával, Scalával, Ordelaffival, akiket apjuk Lajos király szolgálatára küldött el. Beértek Aversába. Végighaladtak a városbástya kapuja alatt, átkeltek macskaköves piacán, betekintettek szűk sikátoraiba. Ez volt az első nagyobb nápolyi város, ahová hódítóként érkeztek a magyarok. A templomajtóban apát állt ornátusában, ministráns lóbálta a füstölőt, Te Deumot intonáltak, amikor a székesegyházba belépett a király. Mindenütt éhség, nélkülözés jele. A vajda intett az udvari kincstartó diáknak, megoldta iszákját, s félmarék dénárt szórt a bámészkodók közé. Az urak játékos kedvvel követték példáját. Szomorú kezecskék nyúltak ki rongyaikból, majdnem nekiugrottak a lovaknak, csakhogy hamarább kapják el a vékony ezüstpénzt, mely veretében északi Mária irgalmával enyhíti nyomorúságukat.
A király egyedül lovagolt, mindenki előtt. Így kapaszkodott fel a hegyoldalra, alulról mindenki láthatta szoborszerű figuráját, fekete köntösben, fekete lótakaróval. Ajkát összeszorította, lassított a várbástyához vezető ösvény előtt, s megszólalt:
- Innen a kolostorba lovagolunk!
Csend lett. Mindenki érezte, hogy a király most csak egyetlen klastromra gondolhat, s ez az atyák Pietro di Maiella-i székháza. Mintha valami irgalmatlan kéz újból felszakította volna a kötést a majdnem három év óta hegedő sebről, ebben a pillanatban mindenki a tragédiára gondolt, halottnéző útra, melyet esztendők óta kitervelt magának Lajos király.
Az út nem volt hosszú, a ködös, párás réteken szinte zajtalanul húzott el a könnyű lovascsapat. Senki sem beszélt, a babonások megborzongtak, hisz senki sem járt azóta vadászni Aversa környékére, ki mert volna szállást kérni a gvárdiántól a kolostorban, melyet a babonás hiedelem szerint látogatni szokott Endre nyugtalan szelleme. Lehet, a királyt fogadalma viszi a kolostorba, hátha ő maga keresi a szellemmel a találkozást? Lehet, hogy most, amikor némán morzsol valamit szája, Endre lelkével beszél.
Pepino gróf merte csak megzavarni a király csendjét.
- Legkegyelmesebb urunk, jelenteném a gvárdiánnak e kitüntető látogatás hírét. Ő volt az, aki... megadta szegény Endre hercegnek a végső tiszteletet.
Lajos bólintott. Mintha ezt is tudná, már hosszú-hosszú idő óta, mintha minden ki lenne számítva előre ezen az úton, mely kálváriaként reá méretett. Míg a követ előrelovagolt, betért a kolostorba, Lajos s a kíséret kint, a kapu előtt várakozott egy domboldalon.
Az északi szél hideg levegőt, finom port szórt szét, a lovak nyugtalankodni kezdtek, idegesen kapáltak, érezték az istállók közelét. Innen magasról látni lehetett a kolostort, a körbenjáró folyosók árkádjait, a kert közepén álló kutat. Minden szürke, szomorú volt e téli kietlenségben, melyben egészen elmosódtak a dolgok körvonalai.
A király leszállt lováról. Kesztyűs kezével maga kopogtatott be a kapun. Az ajtónyílás mögött megjelent a sápadt prior. Lajos meghajolt előtte, a pap reá adta az áldást, s elmondta az üdvözlés ősi, latin szavát. Ludovicus előrement. Amikor átlépte a küszöböt, szemében különös fény gyulladt ki. Ott állt a kertben, nem törődött udvartartásával, kísérőivel, vendégeivel, akik szorosan utána nyomultak, ellepték a folyosóhajlásokat. Lajos előrement a kútig, megfogta káváját. Szeme fürkészőn szaladt végig a kopár ágyasokon, mintha azt a helyet keresné, ahová a holttest lezuhant. Akik most látták, aligha ismerték volna meg halk szavú, kevés beszédű, erős önuralmú ifjú urukat. Arca kipirult, szeme könnyes lázban égett, melle zihált, úgy csavargatta lovaglópálcáját, hogy az hangos pattanással kettérepedt. Az idő megállt ezekben a percekben, némán léptek Ludovicus mögé a nagyurak, akik részt vettek gyászában Visegrádon; úgy érezték, joguk van ahhoz, hogy most is egyek legyenek királyukkal e néma megemlékezés alatt.
A hercegek csoportja Lajossal szemben állt. Sápadtan, értetlenül nézték e szokatlan tetemrehívást, hiszen a testvérhalált Nápolyban még hercegek között sem gyászolták túlságosan. Durazzói Károly arcát árnyék borította. Lajos felrezzent, mintha hirtelen valami megroppant volna benne, a hangja távoli, fátyolos volt, amikor váratlanul a Durazzóihoz intézte a szót:
- Hercegséged meg fogja mutatni azt a helyet, ahol szegény öcsénk árulók kezétől bevégezte korai életét.
Károly hátratántorodott. Hangja riadtan, bántódottan csattant fel:
- Fenséged éppoly jól tudja, mint bárki más, hogy én nem voltam Aversában azon a vadászaton. Talán a jámbor barátok közül valaki megmutatja az utat...
Most már szemtől szemben álltak, mindketten sápadtan, reszketve. Mintha a testvérharc százados indája tekeredett volna köréjük, lobbot vetett a gyűlölet. Lajos közvetlen közelébe lépett a hercegnek:
- Kegyelmességed ugyanolyan jól tudja, mint mindenki más, hogy a bujtogató éppoly bűnös, mint az, aki kezével fojtogat. Az orgyilkos számára pedig nincs sem az égben, sem e földön irgalom.
- Milyen jogon mondod ezt nekem, őseim földjén, Ludovicus? Mi jogon sértegetsz engem? Te éppúgy Házunk hercege vagy, mint ahogy én hercege vagyok, azért, mert északon, idegen országban koronát viselsz? Mi jogon bántasz engem?
Ludovicus elnézett felette. Egy percnyi csend támadt.
- Herceg úr: a Mindenható rendelése folytán csak a király uralkodik, őreá szállt le az isteni kegyelem, s vele egyenlő senki sem lehet. Én joggal jöttem e földre ítéletet hirdetni, mert Anjou Károly legidősebb hajtásának legidősebb sarjadéka vagyok. Őseim földjén állok, melynek koronáját jog szerint csak én viselhetem. Nekem itt nincs vazallusom, rokonom, nem osztok privilégiumokat: én most csak alattvalókat ismerek. Arra a kérdésre feleljen hercegséged, vajon megismeri-e saját írását?
Károly reszketett. Keze önkéntelenül a kardmarkolat után kapott, szeme sóváran fürkészte a kijáratot, mintha latolná magában, nyílik-e valamerre rés? Egy ugrással kint teremhetne, valahol áll talán felkantározva egy ló? Körös-körül a kör bezárult, a kapu csukva, a mezőn ott táboroznak Lajos király vitézei. Előtte a sárgálló írás, melyen baljóslatúan sorakoznak a fekete sorok.
- Nem ismerem e manuscriptumot...
- Saját kezével rótta hercegséged a betűket... kezével, mely nyilván gyenge volt ahhoz, hogy maga lóbálja meg a hurkot, s elseperjen minden nyomot, mely a valódi gyilkosokig vezet. Lám csak... e levél ama latornak szólott, aki királyi fattyúként viselhette Sant'Agata grófjának címét. Hercegséged Artois úrnak írt. Vajon emlékezik-e kegyességed arra, miként buzdította őt e szép episztulában: tegyen meg ő is minden megtehetőt, hogy megszabaduljon Nápoly tirannusaitól... Persze burkolt az értelme, csak az olvashat belőle, aki ismeri a levélíró szándékát... E szándék érdekében hercegséged nem átallotta kedves cousinnak címezni e fattyút... csakhogy elemészthesse legitimus, vér szerinti rokonát.
Durazzói Károly előtt most felvillant egy este képe... egy nehéz, szomorú nap után, a Castel Nuovo termeiben... Róbert barát baljós szavát hallotta, a hírt, hogy közeledik a pápai legátus, aki a brevét hozza el... előző nap befutott Talleyrand levele, melyben írta: a Szentatya nem állhat ellen a magyar instanciáknak, el kell ismernie királynak Andreast... A bastard akkor Capuában volt, s néhány kölcsönadott aranyuncia ügyében kellett neki válaszolnia. Akkor írta, ezen az estén, háborgó lélekkel... Lehet, benne volt a szándék, de nem öltött formát, nem volt szava a tettre, csak a fekete ösztön mérgezhette sorait, ebből lehetett talán kiolvasni a titkos értelmet, mely most mint lázadó hadsereg támad ellene.
Az erdélyi vajda egy pillanatig tanácstalanul nézte őket. Urát akarta kímélni s elsimítani, ha lehet még, a kínos jelenetet. Ismerte Lajos nehéz belső háborgását, szenvedélyes lobbanását, melyet nem tud megfékezni a mindenen uralkodó akarat sem. Lajos hangja úgy záporozott, mint a jégeső.
- Lehet, hercegséged úgy gondolta, hogy tegnapi hódolása már jóvátehet minden vétket, s számíthat könnyű engesztelődésünkre; ám nem őrizünk-e egyéb keserű emléket? Gondolt-e arra Clementiád, amikor Mária hercegnőt elragadta, hogy Róbert király akaratából a királyleányt mátkámként tekinthetem? Vajon nem írták-e követeim, hogy Durazzo öcsém királysága ellen áskálódik az avignoni udvarnál... talán nem Talleyrand bíboros volt az, aki utolsó pillanatban még gyengíteni, másítani akarta a Szentatya késői jó szándékát? Vajon ki hirdette itt és Nápolyban, Avignonban s Párizsban, hogy a Ház magyar ágának nincs mit keresnie Nápolyban, s hogy hercegségedet illeti meg a királyi korona, Johanna halála után.
Károly fegyvere gyenge volt: a lovagi forma, melyet megsértett a király, amikor az ország első hercegét idegen zsoldosok, katonák előtt korholta.
- Kedves cousin, hatalmadba ejtettél, s én vitézeiddel nem mérkőzhetem. Ha fenséged úgy érzi, bemocskoltam becsületét, vérségi kapcsolatunk ellenére készséggel ajánlom a bajvívást.
A király arcán lángot vetett a harag. Szavát latinra fordította, hogy mindenki a jelenlevők közül megérthesse.
- Magyarország királyát kötik országának törvényei. A törvény úgy szól: mindenkit bírája ítéljen meg, s senkit ettől elvonni nem lehet. De éppen úgy senki saját ügyében önmaga bírája nem lehet. Én így csak vádolok. Vádolom hercegségedet, hogy részes Endre öcsém meggyilkolásában. Vádolom mindazokban a punktumokban, melyeket felsoroltam az előbb. Nem kívánok úgy ítélkezni, mint e Regnum koronás és hercegi despotái, akik kényük-kedvük szerint irtják azokat, akik útjaikat keresztezik. Én saját személyemben mint fivér vádolom hercegségedet s a többi hercegeket, a bírák ítélni fognak. A király megerősíti vagy elveti az ítéletet.
Az ítélőmester előlépett, fejet hajtott Károly előtt, halk szóval s kérő mozdulattal nyúlt kardja és tőre után. Károly körülnézett. Körös-körül csupa idegen. Egy kar sem mozdul segítségére, öccsei hátrahúzódva, sápadtan várják az istenítélet végét, a barátok kápolnája messze van, hogy odamenekülve kérjen azilumot... Ólmos fáradtság vett rajta erőt. Mintha álomban járna, úgy engedelmeskedett a király emberének, hagyta, hogy leoldják fegyvert hordó övét, valaki karonfogja, s mintha ájultat támogatna, kísérje Durazzo hercegét egy barátcella felé.
A bírák a refektóriumban ültek össze. Ludovicus akaratából fele magyar, fele nápolyi főúrból állt. A vajda elnökölt, s az első órában végig kellett hallgatni a per rendjéhez tartozó hozzászólásokat. Caracciolo s Gaetani tortúráztatni kívánták Károlyt, a nápolyi procedúra szabályai szerint. Ezenfelül azt kívánták, ne láthassa vádolóit, ne hallhassa a tanúkat, akiket megfélemlítenek, nehogy a vádlott javára valljanak.
Gergely prépost ismertette a magyar jogot. Mindenki szabadon, lánc és bilincs nélkül vallhat, ha nemesember, bírái előtt. Választhat védőt is, ha az argumentumok közt gyengének érzi magát. A tanúvallomásoknak a terhelt előtt kell elhangzaniuk, úgy, hogy szemébe mondják a vádlottnak a vallomást. Hogy esküre bocsátják-e azt, aki súlyos vád alatt áll, az a bíróság tetszésétől függ, de tortúra közben a megkínzottból senki esküt nem vehet ki. A magyar urak bólintottak. Nálunk nem kínoznak meg senkit, a per ilyenfajta vitele nem magyar szokás szerint való...
Pipino gróf halkan kérdezte:
- Vajon miként vallják be Pannoniában praktikáikat a boszorkányok?... Talán bizony mézzel traktálják őket is?
- Nálunk, gróf úr, nem égetnek boszorkányokat. Egy rég porladó bölcs királyunk hirdette ki: ilyenek nincsenek... Lehet, hogy kegyelmességed hibánkul rója fel, de mi a határainkon nem ereszténk be a Szent Inkvizíciót.
Laczkfi István összegezte a vád pontjait. Szerepelt ebben Károly s a többi hercegek bűnrészessége az aversai gyilkosságban, a Durazzói-ház gonosz praktikái Endre ellen, Károly herceg fegyverkezése azalatt, míg hódoló levelekkel akarta pártjára vonni Ludovicus királyt s ezenfelül Mária elrablása, mely legszentebb jogaiban sértette a regia potestast. Ahogy végignézett a tizenkét bírán, a komoly, sokat próbált férfit valami titkos szorongás fogta el. A magyar főurak - a prelátust kivéve - járatlanok voltak főbenjáró, országos perben, könnyű játékszerei a nápolyi báróknak, akiket személyes bosszúvágy, nagyravágyás, hiúság vezetett át a magyar táborba.
Rideg volt a terem a téli esőben, mintha máris gyászt ülnének benne az ítéletidők felett. A gyertyák küzdtek az alkonyattal, homály ereszkedett a refektóriumra, amikor Károly herceg megjelent. Szabadon járt, lánc nélkül, de ez a pár óra elegendő volt, hogy összetörjön tortúra nélkül is. Szeme riadtan futott végig bíráin, elsiklott az idegen magyar arcokon, kutatva, keresve állapodott meg a Castel Nuovo egykori szép világának hajbókoló vazallusain. Az ítélőmester olvasta a latin szentenciákba szedett vádat, majd halk hangon kérdezte Károlytól, megértette-e? A herceg egy pillanatig habozott. Aztán egyszerre elömlött rajta a pillanat izgalma. Hangja megcsuklott, nem tudta latinul összeszedni gondolatait. Felváltva keverte a latint, olaszt és franciát, hevesen, kiabálva beszélt, hangját tragikus mozdulatok kísérték. Támadott, védett és vádolt. Beszélt Endréről, anyjáról, akit az ellenpárt megöletett, Bölcs Róbert testamentumáról, barátságáról s szolgálatairól, melyeket szegény Endre halála óta Ludovicusnak tett... Egyszerre megállt. A bírák felé fordult, s egész testében remegve kiáltott feléjük:
- Kegyelmetek mindannyian nemesek. Tudhatnák nemesi szabályainkból, lovagi rendünkből, hogy vérbeli herceget nem ítélhetnek el alattvalók. Nem vagyok vazallus, Ludovicus alattvalója. A Regnum vérbeli hercege vagyok, akit saját királyom sem ítélhetne el. Ha főbenjáró vétkem lenne, úgy csak egy fórumot ismernék el magam felett, egyetlenegyet: a Szentatyát. Fellebbezek hozzá. Fellebbezek igaz hittel, mint ahogy igaz hittel opponálok kegyelmetek ítélőszéke ellen. Kegyelmetek derék nemesek, lehet, jogotok van ítélni a hűbéresek fölött, de én nem vagyok hűbéres, s a vérbeli hercegek között úgy áll a király, mint első az egyenlők között.
Két celestinus atya vezette ki Károlyt, akire a terem ajtójában már várakozott a fegyveres kíséret. Károly után következtek a többi hercegek, de ezekkel szemben a vád is gyengébb, ingadozóbb volt, bűnpártolást vetett szemükre, s a büntetés sem volt halálos, melyet fejükre kért. A nagy vád Károly fejére hullott, s ennél súlyosabb casusban magyar bírák Zách Felicián pere óta nem ítéltek.
A tanúk vallottak. A nápolyi érsek oldalkanonokja hallotta, amint a herceg megbízta udvari papját, jelentse Lajosnak hódolását. Másik szavával ugyanakkor parancsot adott kapitányának, hogy torlaszolja el a magyarok elől az utakat. Pipino grófja messzebbre nyúlt vissza. Endre világába, akinek ő közeli, kedves familiárisa maradt, s akinek halálát megbosszulni - lovagi kötelességének tartotta. A gróf tudta: Durazzói Károly egyenként tüntette el a tragédia vétkeseit. Ó volt az, aki nyelvüket kitépette, szájukra pecket szoríttatott. Vajon mindez nem elég bizonyság arra, hogy a herceg félt, mert e szájak vallani akarnak? A csatlós esküdött: látta urát, amint lovas legényekkel leveleket küldözött. Tudta, hogy a két Artois, Terlizzi s Eboli grófjai is kaptak üzenetet. Ez az előtte való este volt, amikor a lovasok elindultak az aversai vadászatra.
Vallottak. Főméltóságúak, főtisztelendők, polgárok s azok, akik minden tragédiában a maguk izgalmának koncaiért leselkednek. Az árkusok szaporodtak. A bírák, akiket kimerített a hosszú út fáradsága - kérték a vajdát, halassza holnapra az ítélethozatalt.
- Urunk kívánsága szerint cselekszünk, ha nem kelünk fel elébb az asztaltól, mintsem hogy meghozzuk ítéletünket.
Még egyszer visszajött Károly. Felolvasták előtte a vallomásokat. Minden tanú után szünetet tartottak, hogy a herceg feltehesse kérdéseit. A barátok elmondták már az estéli imát, nyugovóra tértek. Később hallani lehetett, amint újból szedelőzködik a kapus, csörgeti kulcsát, hogy megnyissa a kápolnát az éjszakai ájtatosságra. A papírhalom nőtt, a verébfejű betűk világában összetörten virrasztottak a hajnalban kelő élethez szokott magyar urak. Eleinte ők tartották kezükben a processzust. De lassan-lassan föléjük kerekedtek a kancelláriák levegőjét jobban ismerő nápolyi főurak. Maguk közt bizonnyal megegyeztek Durazzói Károly vesztén, s most ehhez formálták az igazságszolgáltatás menetét. Kérdéseik finomak s biztosak voltak, mint amilyeneket fel szoktak adni az inkvizítorok. A riadt vad nekizuhant, vergődött, majd belegabalyodott szócsapdáikba, melyekből nem volt kibontakozás. A szillogizmusok félelmes erejét, a következtetések súlyát vállalnia kellett annak, aki egész életében csak parancsolt, nem ismert szabályt maga felett, nem ismert el senkit, aki megszabhatja az ész törvényeit, önmagát vélte a világ legjobbjának, s elfeledte megismerni embertársait.
Így vergődött Károly, neki-nekitörve egy mondatnak, bizonygatva felesleges, jelentőségtelen részleteket, eliramlott okos kibúvók mellett, melyek bizonyíthatták volna, hogy ebben vagy abban a pontban, vétségben valójában ártatlan a dolgok természete szerint. Károly kezén nem volt bilincs. Lábán lovagi sarkantyú volt, kesztyűs kézzel jött be, s széket húztak tiszteletére a tanácsurak elé. Amikor bejött, mindenki levette fejfedőjét, köszönt, s úgy tisztelte meg az Anjou-ház hercegét. De valójában ezek az éjszakai órák egyre fokozták gyötrelmét, s a lelki tortúrát a nápolyi bárók biztosabban alkalmazták, mint a hóhérok gyászos szerszámait. A vajda végre felemelte kezét, befejezte a kihallgatásokat. A bíróság magára maradt.
A jegyzők, tanúk, familiárisok, ajtónállók, vádlottak kivonultak. Maradt a tizenkét bíró s a két hites nótárius. A nápolyiak különvonultak, sebes szóval pontról pontra vették a vádat, írásba foglalták az ítélet indokait, s ezt terjesztették a bíróság elé. Gergely prépost szólt hozzá először. Elismerte a vádat, melyben a herceg hibásnak találtatott. De a gyilkosságban való részességre nem lelt sehol sem megnyugtató alapot. A tárnokmester bólintott: recte. Lovagi hitem úgy súgja, hogy ha ezerszeresen bűnös is a világ egyéb dolgaiban Durazzo - magában a gyilkosságban ártatlan.
- Szavazzunk! - hangzott el; úgy döntöttek, hogy három menetben adják le szavukat, s minden egyes kör után a jegyzők számolják meg, hány fekete golyó esett a kalpagba, melyet körülhordoz majd a nótárius.
Az első fordulóban megoszlottak. Ugyanannyi szavazat a halálra, mint amennyi nem. Most újból elővették a jegyzőkönyveket. Órák teltek, összegezték a vádpontokat. A fürgébbek, éberebbek egymás után olvasták rá a fáradtabbakra a vallomásokat, valami halk, fojtott szemrehányással, mely vádolja azt, aki más véleményen van. A második körben már hét bíró kívánta a halált s öt a könnyebb, száműzésre szóló büntetést. A halálra szavazók még inkább fokozták argumentumaikat. A főbenjáró büntetéshez abszolút többség kellett, legalább nyolc szavazat. Így tartotta ezt a magyar szokás. Néhányan felálltak. A kancsókban víz állt, boritalt nem volt szabad behozni, s a vízhez nem szokott urak undorodva kortyolták a barátok mázos kancsóiból a vizet.
A golyók tompán estek, a csendet csak a bírák lélegzése törte meg. A nótárius számolt. Mintha megállt volna minden körülötte, mintha az éjszaka végtelen sodrában nem haladt volna előre az idő. A homokórán pergett a por, s mire a jegyző halk, reszkető hangon hirdette: kilenc halállal csak három élet áll szemben - a bírák néhány percig csendben, mozdulatlanul ültek, s hallani lehetett, amint az ablakdeszkán kopog a kora téli eső.
A barátok az árkádok alatt hajnali imára indultak. A bírák csak ültek s hallgattak. A toll megvillant a jegyző kezében, ez volt az egyetlen fehér folt a fekete gyülekezetben. Már emelkedtek volna, hogy a nagy ítélethozatalt berekesszék, s szokás szerint elmondják az imát a halálra készülő lelkéért. De a bosszúállók nem nyughattak. Most itt tátongott a rés, melyen át minden személyes sérelem, minden elszenvedett bántódás, minden meg nem torolt gesztus bőséges egyenlítésre talál. Károly csak egy, egyetlenegy a vérbeli hercegek közül. Ha Károlynak lehull a feje - miért ne kövesse Róbert... s miért ne követné a másik tarentói... Fülöp után a kisebb durazzóiakat is el lehetne intézni, hogy magvuk szakadjon, és senki se esküdjön vérbosszút azok ellen, akik meghozták Carolus felett a capitális ítéletet.
- Szavazzunk! - zuhant megint alá. Most egyszerre széthajlította két karját Laczkfi István.
- Nem vagyunk hóhérok!
S hogy mindenki lássa - kibontotta rongyburkából, s mindenki előtt maga vetette le Róbert herceg nevénél a fehér golyót. Nem vagyunk hóhérok... így visszhangzott a magyar oldal, s most egyszerre megébredtek az urak, zörgették kardjukat, valami kora hajnali lendület elmosta a fáradtságot, valahogy érezték a pirkadást tagjaikban, a magyar időt, amikor ezer emlék kedveskedik, nyugtalankodni kezd a jószág, a lovak felvihognak, istállószolgák mozdulnak meg vackaikon a téli hidegben, mert itt a hajnal... Így mozdultak meg a magyarok, és súlyos öklükből szelíden, mint apró hógolyó, úgy szállt alá az elbocsátó ítélet jele.
Ludovicus ült a szobában az ágy szélén, melyben Endre aludt, mielőtt felzörgették a cinkosok. Nem tűrt senkit maga mellett, kitiltotta apródját is. Senki más nem jöhet be hozzá, csak a bírák, akik hozták Károly s a hercegek ítéletét. Így rendelte, amikor bezárkózott, hogy magára maradjon az emlékek között. Hideg, nyirkos éjszaka volt, elgémberedett kezét a hatalmas rostély felé tartotta, melyen apró lángok közt villózott a parázs. Az Újszövetség feküdt előtte s Endrének nagy, bőrtáblájú imádságoskönyve, úgy, ahogy megtalálta itt, a kolostorban a többi, féltve őrzött emlék között.
Végtelenül gyengének érezte magát ezekben az órákban. Lassan ment minden, amikor a szenvedély szüntelenül korbácsolta, hogy fejezze be a Regnum hódoltatását. Minden tervére ólomsúlyként akaszkodott rá az elmúló idő. Hónapok hosszú sora telt el, mielőtt a hadjáratra megindulhatott. Alkudoznia kellett az itáliai városokkal, biztosítani előbb hadai hátában a velenceieket. Meg kellett küzdenie a magyar főurak aggodalmával, hogy ily messze földekre viszi a bandériumokat. A nemesekkel meg kellett értetniük, az a legszebb vitézi kaland, amikor elhagyják az országhatárt... az egyházi javadalmasok aranyát kérte... a bányákban éjjel-nappal dolgoztak, a kohók szüntelen olvasztották az érceket. Mindez tengernyi időt emésztett fel. Már ott szeretett volna lenni Aversában, s akkor számolgatni kellett, hány dénár fejpénzért szállítják át a hajókon a fegyvereseit, mennyi zsoldot kér Urslingen Werner, hány ezer forintért hagyja csak ott Fra Moriale a nápolyi végek védelmét? Amikor elindult, azt hitte, hogy az első portyázó lovasok előtt hangos robajjal összedől a nápolyi kártyavár... A bűnös, megtört koronás asszony maga fog elébe rogyni, s térden állva, könnyek közt kéri kegyelmét a végső engesztelődés előtt. Úgy hitte, hogy a Regnum határában már várja a királyasszony hódoló, alázkodó üzenete.
De Johanna nem üzent, színeit hordozták a várvédők s a határra vonuló katonák. Az asszony nem hajlott, levelében nem kért gráciát, gőgös szava suhintott, amikor távozásra hívta fel a magyar hadak kapitányait. Mintha más Johanna lett volna ez a harcos asszony, mint az a léha, céda teremtés, akit annyiszor megörökítettek nápolyi követeinek jelentései. Írott parancsát, melyet hangos szóval ki kellett hirdetni minden faluban, a szószékről s a sindacus kapujából - nem a félelem diktálta, keserű vád volt benne azok ellen, akik a maguk jószántából az idegen hadaknak egy falás kenyeret, ital vizet nyújtanak... Avignoni követei jelentették, hogy Johanna üzenetvivői szinte naponta háborgatják kéréseikkel, könyörgéseikkel a szentatyát. Kelemen talán már hajlik arra, hogy kiátkozza, ha még mélyebben nyomul be a Regnumba. Minden lassan megy. A kártyavár nem omlik össze, Babilon várát nem ostromolja a királynő vesztét kiáltó tömeg. A gályák ott ringanak a nápolyi öbölben, s szabad az út Provence felé, ha Johanna menekülni akar.
Még nincs itt a diadal, a leszámolás sem, melyet két formában képzelt el. Vagy irgalomért reszketve esik eléje Nápoly, vagy karddal vágja ketté a csomót. De a nagy ütközet is késik... Lajos herceg délebbre gyűjti össze hadait. A magyarok aggályoskodnak, lassan határozzák el magukat az indulásra, szeretnének ott maradni Aversa falai alatt, míg be nem érkezik hazulról minden segélycsapat... Közben télbe fordul az idő, a zsoldosok kétszeres hópénzt követelnek, a magyar hadak már türelmetlenek, az idő morzsolja virtusukat... Avignont meg kell előznie, addig kell elfoglalnia Nápolyt, amíg Kelemen nem határozott...
Dél óta ül egymagában, várja a bírák ítéletét. Miért tart ez oly sokáig, miért kell végigolvasni a törvénykönyveket, miért kell leszállni a mélyre, hogy elmúlt római imperátorok távoli institucióiból fejtsék ki; a fejedelmet mi illeti meg? Már harmadszor fordította meg a homokórát, mindannyiszor két-két óra, s még mindig nem jönnek, még mindig ülnek parancsa szerint, mely úgy szól, bíró nem mozdulhat el addig, míg ítélettel el nem dől a per.
Nem ítélkezik zsarnok módjára, nem mondja ki, csak végrehajtatja a bírák szavát. Az ítéletet főurak mondják ki, két ország egyházi s világi bárói. Így várt, a foltos, kopott imakönyv fölé hajolva, melynek első, tiszta lapjain ott látta az ajánlást, Róbert atya invokációját, majd Endre kedves, iskolás fohászait. Megkeményedett szíve, itt emésztették el fiatal életét, orvul, alantas gyilkosok módjára. Mindazoknak, akik tudtak róla, mindazoknak, akik nem tudják tisztára mosni magukat a vád alól - nem adhat kegyelmet.
Az alabárdosok leejtették a fegyver nyelét. A koppanás hallatszott végig a hosszú folyosón. Most közelít a végzet, s már csak néhány perc van, hogy Istenhez fohászkodjék mindent megvilágosító értelemért, s megkeményítse szívét. Ledobta a medvebőrt, mellyel betakarta magát, vízzel locsolta arcát, hogy elűzze az álom küszöbén járó fáradtságot, s lovaghoz, királyhoz méltóan virrassza át a vigiliát. Az apród kopogott: itt vannak a bírák, hozzák a tanács ítéletét.
Amikor bejöttek, már a király állt előttük úgy, ahogy a speculum regium, a királytükör tanítása szerint főbenjáró ügyekben a fejedelemnek fogadnia kell tanácsosait. Márványszerű fiatal arc, azé, aki percekkel ezelőtt még kétségek közt vergődött, küzdött a lelkiismeret szava, álom, fáradtság, test s lélek esettsége ellen. Állt, és hallgatott, amikor a prépost kigöngyölte az ítélet pergamenjét, s főpapok biztos, hűvös deák szavával mondta, hogy Carolust, Durazzo hercegét s számtalan más cím birtokosát bűnösnek találták pártütésben, árulásban a Regia Maestas ellen, alaposnak bizonyult a gyanú, mely Endre halálában cinkossággal vádolta meg. Mindezek okáért hercegi rangját nem érintve - büntetéséül a tisztes fővesztést határozták. A többi herceg ellen komoly gyanú s számos kisebb-nagyobb vád merült fel. Ám a bírák nem tudták kétséget kizárólag megállapítani vétkeiket. A kegyesség úgy parancsolja, hogy ily esetben bízzák a büntetést az égi hatalmakra, s a földi kéz elégedjék meg enyhébb megtorlással, száműzessenek hazájuk földjéről a hercegek.
Lajos hallgatott. A szó értelmét mindnyájan tudták, hisz mindenki értett latinul. A lélek ott bujkált a körmondatok útvesztőjében, s az egymástól szétkerült alany s állítmány közén embersorsok keresték életüket vagy halálukat. Lajos hallgatott. A prelátus elébe tette az írást, várva a királyi választ, mely megerősít vagy elvet, kegyelmez vagy súlyosbít, hisz minden jog a királyé, s maga a bíróság is csak Ludovicus nevében mondhatta ki ítéletét. Mindenki várta, hogy szólni fog. Még egyszer összefoglal mindent... a nápolyiak reménykedtek abban, hogy eltörli az enyhítést, visszaküldi a szentenciát, vizsgálják meg a másik négy herceg vádját, súlyosbítsák ítéletüket... a magyarok valami mást reméltek, valami kimondhatatlan kegyességet, mely felmenti őket attól, hogy egy védtelen embernek végignézzék utolsó gyalázatát. Lajos nem szólt egy szót sem. A hosszú asztalon kigöngyölten feküdt az ítélet. Ludovicus föléje hajolt. Olvasta. Minden szavát, minden argumentumát, mintha mindent szívébe s elméjébe akarna vésni, mintha minden mondat ott állana még a tragédia árnyékában, jó és rossz szellemek démonikus világa csatázna szentenciái felett. Karnyújtásnyira feküdt a kalamáris, benne lúdtoll. A király utánanyúlt, megmártotta a tollat s anélkül, hogy egy szót szólt volna - gyors mozdulattal aláírta nevét.
Mindenki mélyen meghajolt. Hajnal lehetett, a kápolnában megszólalt a barátokat másodszor ébresztő harang. Lehet, szép tavaszi reggeleken vidám csilingeléssel tör be a kis cellákba, de most téli, ólmos esőben, zúzmarás, ködös, fekete reggelen oly szörnyű volt, olyan elviselhetetlen a hangja, hogy megborzongatta a komor, nehéz szavú vitézi férfiakat. A prépost szavát hallották csak a csendben, amikor kimondta az egyetlen szót, mellyel az ítélet után fel lehet oldani a hallgatást:
- Imádkozzatok!
A toll kiesett kezéből. Oly hideg volt a cellában, hogy meggémberedett keze, mellyel papírra rótta az utolsó üzeneteket. A celestinus atya egész éjjel vigasztalta a halálba menőt. Károly búcsúzott. Mintha megkeskenyedett volna karvalyorra, a duzzadtság eltűnt arcáról, a halál árnyékában majdnem megszépült, visszanyerte lovagi méltóságát, amikor felvette a végső szentségeket - lerázta magáról a siralomház tompa, ólmos egykedvűségét - hozzákészült ahhoz, hogy méltón fejezze be életét. Üzent a kamarásokkal Ludovicusnak, utolsó kérése, hogy rangjának teljességében halhasson meg. Terítsék vállára hermelines köpenyét, apródok vigyék előtte gyászfátyollal letakart pajzsait, melyeknek címerei mutatják, hány grófság s hercegség ura hajtja a tönkre fejét. Kérette kamarását, maga rendezte meg a végső menetet, az ítélet folyását, maga írta elő, mi legyen holttestével, hogyan folyjon le a végső tisztesség. Nehezen ment az írás, berendelte a diákokat, s egész reggel diktált, míg el nem érkezett az idő, hogy készülődnie kell. Üzent testvéreiért, a két tarentói után is, akiktől az ítélet nem vette el az életet. A fiatalokat rázta a zokogás, Róbert némán, száraz szemmel jött hozzá, soká fogta kezét. Ahogy nézték egymást, ezer gondolat cikázott át mindkettőn. Ádáz gyűlölségek, pártharcok, féltékenységek, gyilkosságok. Az idő rövid volt, hogy beszéljenek egymáshoz, s Róbert nehézkes, esetlenebb ember volt annál, semhogy szavakba foglalhatta volna mindazt, ami megoldhatta volna az utolsó kézfogást. A leveleket a celestinus atya kapta. Ez Máriának szól, ez a másik - a gyermekeknek. A hitelesített árkus a testamentum. Egy pillanatra elgondolkozott.
- Nézd, atya... ez a királynőnek szól... Ibi - ubi... ahol megtalálhatjátok. Ha eljutsz eléje, mondd meg élőszóval: Károly utolsó szavával mégiscsak őt tartotta törvényes királynak, alattvalói hűséggel küldi üdvözletét...
Egy levél Talleyrand-nak, aki nem fogja megérni sohasem már vágyát, hogy a szentatya nevében ő tehesse fejére a nápolyi koronát. Az utolsó a szentatyához szólt, s ez lezárta a levelek sorát. Károly megpihent. Aranypohárból bort ivott. Lassan, óvatosan kortyolta. Utána még egyszer töltött. A két egymásba nyíló szobácska belsőbbikében gyertya égett; ott állt, mint szomorú kísérő - a gyóntatóatya.
A menet kint az udvaron formálódni kezdett. Már körbeálltak a heroldok, a fegyveres vitézek, a várnép, Aversa hóhéra. Károly megoldta köntösének zsinórját, s ünnepi mozdulatokkal, mintha rangjához illő parádéra indulna - magára öltötte udvari köntösét. A barét, köpeny, hermelingallér, bíborkesztyű, az öv ékkövei világítottak a szürkeségben. A kolostorfal szögleteire felálltak a kürtösök. A dobok fekete szövettel bevont testén végigdörrent az első ütés. Az ajtóban páncélos vitézek jelentek meg. Durazzói Károly menetéhez ők adják a szomorú kíséretet.
Amint megindultak, az alkonyodó középkor félelmes pompájában, lovagok, zsoldosok, barátok, familiárisok, csupa férfi, aki jórészt már szembenézett a halállal, s a földi siralomház utolsó szertartását keresztülélte már nem is egyszer. Ahogy mentek, tompa dobok, fájdalmas kürtök közepette, körbefogva a bíborpalástos, fejedelmi Károlyt, mindnyájuk szeme egy pillanatra felkalandozott az emeletre, vajon nem tűnik-e elő az ablak homályos hátteréből Ludovicusnak, a királynak, fehér kendőt lóbáló keze?
Január. A tenger megborzong a hideg széltől, s aztán megint felmelegszik a gyenge napban, mely délfelé rászórja sugarát. Nagy, lomha hullámok olvadnak egymásba, s úgy ringatják tovább a gályákat, mint óriás bölcsőket idegen, titokzatos cél felé. Három hajó, mely a nápolyi királyság színeit viseli, kibontott vitorlákkal úszik északnyugat felé. A horizont ködös, távoli szigetek, szirtek olvadnak össze a felhőkkel a csalóka fényben, lezárják a láthatárt. Mariuccio Caraccioli vezeti a hajókat. A tengernagy ott áll a szőnyegekkel letakart parancsnoki hídon, s innen kutatja a látóhatárt. A fedélzeten süllyedő világ törmelékeit cipeli a hajó. Mindaz, ami a Castel Nuovóból megmaradt, néhány udvari ember, kapitányok, pár hűséges szolga, úrasszonyok s szolgálók ott szoronganak valamelyik hajó fedélzetén. Johanna nem jött ki szobácskájából, melyet az admirális átadott. Ott gubbaszt a hajómélységben, a kis szellőzőhöz támasztja arcát, hánykolódó lelkét friss szelekkel gyógyítja, melyek körültáncolják a hajót.
Ahogy bukdácsol szelíd lengéssel a gálya, úgy követi a gondolat az elmúlt időket, kezd ki egy elreppent napot, melynek fekete hollószárnya a vidámabb időkre borús árnyékot vetett. A delfinek felugrálnak, ahogy látja őket, majdnem közelről - Sancia Cabanis címere jut eszébe, mely delfint ábrázol. Még nem fogja össze magában a nyomorúságot, tördel a keserűség kenyeréből, nem érzi ízét: kergetett királynő, elhagyja országát, félig-meddig idegenbe, provence-i grófságának földjére vándorol. - Omnia mecum porto. - Lám, mindenemet itt magamon hordom - mondta Caracciolónak, amikor késő alkonyatban felszállt a hajóra, utolsónak, mert még csodát remélt, hitte: jó hír jön Lajostól, bízott abban, hogy maguktól, harc nélkül megfutamodnak a magyar hadak... Mert másban már nem reménykedhetett. Körülötte minden szétesett. A világot, melyben született, Bölcs Róbert édes, de gyenge világát is kivégezték egy esős aversai hajnalon.
A Nagytanács, mely előző éjszaka ülésezett, úgy döntött: a gyermek Károlynak Nápolyban kell maradnia, hogy számára biztosíthassák a korona törvényes jogait. A fia ott maradt, dajkák s agg papok között. A pápai legátus ráborította köpenyét: Carlo Martello a szentatya védelme alatt áll... De mégis a gyermek... az egyetlen, ami megmaradt a régi, eltűnt világból - a gyermek nincs vele. Nincs vele senki, aki valaha elkísérte, édes, csodálatos napokban, amikor még kisleány volt, s amikor már uralkodott. Körös-körül nehéz kedvű férfiak. Majd mindegyike asszonyát, gyermekét hagyta el. Asszonyok, akiknek az ura Capua várába zárkózott a fiatalabb Acciajuolival, vagy valahol bujdokol azóta, hogy Ludovicus szétverte Tarentói Lajos seregét. A tengerészek felkúsznak az árbocokra, kieresztik, majd összesodorják a vitorlákat, köteleket húznak, leszaladnak a lépcsőkön, üzennek az evezősök parancsnokának, fokozza a hajó sebességét... Ezek tudják, mit akarnak. Tudják, hogy elindultak Nápolyból, s meg kell érkezniök Provence-ba. Talán egy hét, míg elérhetik Nizzát, de lehet, hogy a nyugati szél erősebb lesz az öbölben, s akkor Marseille-ben köthetnek ki.
De mit csinál egy asszony, aki csak a koronát vihette magával, míg otthagyta férjét, gyermekét, halottait? Mit csinál egyedül, egy úszó Regnum fedélzetén, mely most e három gályára szorult? Máriára gondolt, aki most éli terhességének utolsó hónapját. Még egyszer átölelték egymást, amikor húga mutatta Durazzói Károly utolsó levelét. Ő kereste fel, a búcsúzó, a Santa Croce kolostorában, ahová Mária hercegasszony - férje halála után - menekült. Könyörgött, ne hagyja egyedül, jöjjön vele Provence-ba, de Mária csak csökönyösen mondta tovább halk, özvegyi panaszszavát. Nem hagyja el Nápolyt, csak ha megszüli gyermekét.
Próbálta lerázni az ólmos fáradtságot, mely tehetetlen bábbá tette, mióta hajóra szállt. Ma enyhébb a szél, nem bukdácsol úgy a hajó, nem gyötri annyira az émelyedés. Tükrét kérte, s szolgaasszonyai ráborították köpenyegét, haját lefedte csipkekendőjével, mely megfékezi a szelek játékában elszabadult, kusza fürtöket.
Ahogy felér a falépcsőn, minden szem felé fordul. Az ősi ösztön úgy kívánja, hogy mosolyogva hajtson fejet, az udvar levegőjét árassza magából, legyen trón a keskeny lóca, melyre leül. Udvar van körülötte. Beteg gyomrú, fázó, fáradt népek, grófok, országbárók, nemesasszonyok, lovagok és familiárisok; köréje húzódnak, s próbálnak felmelegedni az emlékek gyér tüzében.
Ha sziklához csapná a gályát a szél - nyomtalanul eltűnne az egész régi Nápoly. Így érzik, aggodalmasan néznek a tengernagyra: vajon nem játékszere ő is távoli, fekete hatalmaknak; oly könnyen megsemmisíthetik a nápolyi világot, melyhez minden szép emlékük hozzátapadt.
Caracciolo kiált a matrózoknak. Négy ember kúszik fel az árbocfára, a legjobb szeműek, akiknek tekintete, mint a sasé, hozzáedződött a végtelen, imbolygó vizekhez. A hang, mellyel a tengernagy s hajós ismétli a parancsot - alig érthető. Tengeri emberek különös, kevert nyelve, melyet a Mediterraneumon minden kikötőben, minden tengerésznép megért. Az admirális felhág hídjára, ő is a messzeségbe tekint. A matrózok keze magasba lendül, szapora szóval mondanak valamit.
Oly kevés történik egy hajón. Oly ólomsúlyú, egymásba olvadó az órák lánca, hogy a legkisebb esemény is megváltást jelent. A lomha, egykedvű udvari népek most egyszerre lerázzák az ólomfásultságot, az udvarmester felmegy a tengernagyhoz, s a királynő nevében kérdi, vajon történt-e valami?
- Hajó... egy imbolygó hajó tűnik fel a láthatáron. Mintha nem lenne kormányosa. Nem szeli a hullámokat, nem emelkedik tetejükre. Nem látjuk zászlóját sem. Nem tudjuk, vajon egyedül van-e, vagy valahol hátul hajóraj követi?
Kalózok? Végigfut a szó, mindenki megdermed. Nincsenek oly messze a berber partok, s kalandozó pogányok még télvíz idején is végigszaladnak a Földközi-tengeren. Caracciolo nyugtatja őket.
- Nem ütközetre készült a hajó. Széles, mint a genuai gályák, melyek sok árut hozhatnak, de járásuk lassúbb, mint azoké, melyeket üldözésre használnak. Kalmárhajó lesz ez, nagyuram!
Mindenki ott szorongott a korlátoknál, s már a fedélzetről is mutogatták egymásnak a láthatár szélén felemelkedő kicsi foltot, mely imbolygó mozgásával nőtt, fogyott, jobbra, majd balra lódult, változtatta irányát és helyét. Néha mintha eltért volna az útból, délkelet felé... mintha nem is szűkülne a távolság a két hajó között. Mindenikükre átragadt az izgalom. A rejtélyes jármű titkát meg kell oldani. Caracciolo kérdően tekintett a királynőre - érdemes-e eltérni az irányból, s kiszaladni egy kóbor hajó felé? Az udvari emberek kérlelték, s maga a királynő is úgy akarta, hogy elűzhessék a nap szörnyű unalmát.
Lent megcsördültek a láncok, a félálom-félébrenlét küszöbén szunyókáló rabok gépies mozdulatokkal rándították meg a hatalmas lapátokat. A kormányos elfordította a kereket, s a hajó oldalra fordult, hogy átlós irányban levágja a távolság harmadát. Közeledtek. Már látták a hajó széles, otromba orrát, tépett vitorláit, árbocán Szent György keresztjét, mely ott díszeleg minden genuai hajón. Nem volt parádés, harci gálya, tengerek kecses ékszere, mely királykisasszonyokat szállít át a tengeri úton vagy kíséretet ad a követek elé. Bizonnyal bőr- vagy fűszerszagú, tele van portékával, melyet a nagy Levante felől szállít nyugatra Genua... De a hajó imbolyog, táncol, mintha nem volna kéz, mely kormányát fogja, mintha gyermekek vagy aggok vezetnék, akik nem tanulták a hajózás tudományát.
A tengerészek arca elborult. A vitorlákon nem kúszik egyetlen matróz sem, nem adnak jelt, hogy észrevették őket, nem lengetnek kendőket. Mintha a fedélzetén megállt volna az élet, álomba hullottak kormányánál az emberek. Közel vannak, de a látást eltakarja a hatalmas hajóorr, mely uralkodik a genuai vitorláson. Az evezősök lassítják az iramot, száz földi lépés, mely elválasztja őket, s még mindig nem látják a hajón az élet jelét. Most egyszerre átszalad a vízen valami kiáltás. Mindenki megdermed belé. A hang gyermeké... nagyobb gyermeké. Egy fej jelenik meg az árboc alatt, s egy kéz integet, vitorladarabbal... gyerek keze. A kéz meglendül, két vékony csontvázkar ragadja meg a faoszlopot, kúszni kezd rajta, biztos mozdulatokkal, de a test ernyedt, tehetetlen, s a fiúalak megint beleolvad a hajó összképébe. Az admirális kérdő tekintete elérte Johannát.
- Asszonyom, küldjünk-e át csónakot, s nézzük meg, mi oka annak, hogy nincs élet a hajón?
- Kérem kegyelmedet, küldjön csónakot. Ha lehet, mentse meg azt a gyermeket...
A csónak leereszkedik a vízre, az evezősök küszködnek a hullámokkal, de pár perc múlva elérik a genuai hajót. Izgalmas percek következnek. Mi minden történt valaha a nápolyi Regnumban, mennyi szörnyűség, melyről nem tudott az, aki az ország koronáját viselte fején. Most egy hánykolódó bárka megállítja a nápolyi világ menekvő gályáját, mindenki elfelejti sorsát, s az izgalom lassan átragad azokra is, akik leverten gubbasztanak.
Három tengerész jön vissza, a többi a kísérteties hajón marad. Minden szem reájuk tapad, s maga az admirális is türelmetlenül kiált feléjük, amikor visszakapaszkodnak.
- Nagyuram... csupa halott... ahogy mentünk rajta, már alig volt valamelyikben élet... csak a gyerek, az inas, aki megúszta... Valami szörnyűséges nyavalya lehet bennük... feketére vannak aszva, fekete fekélyek testükön, úgy feküsznek, meggémberedve... ha nem lenne tél, a dögszag is kikezdené a hajót...
- Honnan jöttek?
- A gyerek tud csak beszélni... Genuai. Föníciából... Szmirnában jártak... onnan lekerültek... Ciprust érintették. Már ott három-négy halott volt... így mondja... napok óta nincs étel... mindenki meghalt vagy halódik... a többit elragadta a szörnyű fekete halál...
Az udvari népek megborzongtak. Valami szörnyűség volt abban, ahogy eltorzult a tengerész arca, szemén átcikázott a rémületes látvány.
- Hová készül a hajó? Genuába?
- Messer Filipeschi nevét mondja a fiú... Uram, nagyuram, a társaim küldtek. Ők a hajón maradnának, ha kegyelmességed megengedné... Ők magukhoz váltanák a hajót... ők vinnék Genuába. Úgy mondják, ilyen szerencse csak egyszer ér szegény tengerészt... Ha engeded, uram... ők vinnék el a hajót a liguriai vizekre...
- Nem félnek?
- A fiú bedobálná a vízbe a halottakat. Ők öten vannak, elégségesek arra, hogy ha egyikük vagy másikuk kidől is - elvigyék a hajót... Úgy mondják, ha csak egyikük is elér Genuáig - a többinek meg kell az özvegyekkel a hasznot negyedelnie...
- Mit hoztak Keletről?
- Ezért maradnak, uram. Selymet hoztak. Asszonyoknak s uraknak való selymet meg bíbort... ott vannak a végek, kiterítve... aranyat ér minden, amit hoztak... Ezért nem akarják elhagyni a hajót...
- Maradjanak...
A három tengerész felszállt. Caracciolo végignézett rajtuk.
- Kérjetek magatoknak bort. Abban mossátok meg arcotokat, igyatok. Hátha a ti leheleteteket is megmérgezte az a fekete betegség, ami pusztított a hajón.
- Köszönjük, kegyelmességed engedelmével, de mi csak lent maradtunk, a fedélzet peremén. Mi öregek vagyunk, nem akarunk gazdagok lenni s nem akarjuk közelről látni a halált, aminek olyan fekete színe van...
Az evezők megmozdultak... most egyszerre látták, hogy szemben, a genuai hajón megfeszítik a kötelet, a vitorla lassan kibomlik, a szél belekap... a kormányt kézbe rántja valaki, a hullámok tetejére kerül, halkan lesiklik a mélységbe, onnan megint fel a taréjra, s a hajó megindul a hatalmas Genua felé.
Lent, a hajófenéken a visszatérők szavát elnyelték a többiek... a legenda gályáról gályára szállt, a fekete, görbedt halottak, a sárga selyemzsákok... az élő kismatróz, aki cserepes ajkát alig tudja már megmártani a vizestömlőben... hangja, mely kísértetiesen vékony s gyenge, mint aki most jött vissza a halál pereméről... a többiek, Martino, Lopez, Giorgio és Marzotto, akik bátrabbak voltak a fekete halálnál, most egymás után lódítják a halottakat a vízbe, lemennek a hajófenékre, ahol talán aranyporban vájkálhatnak, teleszívhatják magukat ciprusi borral, s míg nem érzik a fekete halál leheletét, egyszer az életben élhetik tengeri királyok életét.
Johanna nézte a távolodó hajót... amint ezüst csíkok, hosszú vonalak cikáznak feléje... elnyúló, tajtékos csíkok... egy test meglendül a levegőben, tarka rongyot fúj fel még egyszer a szél, egyet csobban... nagy, ezüstös csík bukik ki a vízből, amikor a fekete holttest eltűnik az örvénylő, kavargó semmiben.
Siena készül a karneválra. A Kilencek Tanácsa megelégelte a véres utcaharcokat, frakciózást és turbulenciát, a nemesek sűrű, baljós lakomáit hol egyik, hol másik mágnáspalotában, s úgy határozott: megpróbálja országos vidámsággal gyógyítani a Respublica feszült belállapotát. A céhmesterek, akiket "zsírospolgárok"-nak nevezett el a népszáj, szemmel tartották a kerületek kocsmáit. Tudták, hogy az Egyszarvú és a Zsiráf városrészének szegény népe hajlik legkönnyebben a bujtogatásra, s a konkolyhintőkben felismerték a Saracini- s Tolemei-házak diákjait, akik szétszórt dénárok nyelvén hirdették lebujokban az arisztokrácia igazát.
Robbanásig feszültek Sienában a közállapotok, s a jó tanácsurak hatalmas városi ünnepre gondoltak, mely alatt megengedhetnének minden vidám féktelenséget, s három-négy nap alatt mindenki kedvére kitombolhatná magát. Titkon üzentek a "brigata spendereccia" aranyifjaihoz, akik hónapszámra dáridóztak szállásaikon, elverve tisztes atyáik keresetét. Most a Kilencek üzentek nekik: jöjjenek fel a napvilágra, lármázzák fel a várost, azzal a titkos reménységgel: mindez elveszi a polgárok kedvét attól, hogy Sienában kitörjön a városforradalom.
Hetek óta készültek az ünnepségre, s a három napra, mely az ünnepnapot követi. Akkor érkezett poros lován, szakadt ruhával a hírnök, aki alaposan felforgatta az atyák kitervelt szándékát. A tanácsurak nemrégiben illesztették a város bástyájára a felírást: "COR SENA TIBI PANDET", mely nem jelentett kevesebbet, minthogy a város mindenkinek, aki kapujához ér, megdobogtatja szívét. A hírnök nagy úrtól hozott levelet, vérbeli hercegtől, amilyen hosszú-hosszú esztendők óta nem kereste fel Sienát. A Kilencek sápadtan meditáltak a levél felett, váratták a lovas legényt válaszukkal, s erre az alkalomra szívesen elfeledték volna, hogy a vendéglátás: sienai erény.
Tarentói Lajos herceg, a királynő férje kérte a tábortűz mellől kelt levelében néhány éjszakára a szállást, míg elhagyhatja a Respublica oltalmát, s Pisából hajóra száll. A hír percek alatt terjedt el, az arisztokraták között is. Az öreg Salimbeni, akit hónapok óta nem láttak a Palazzóban, most maga sürgette: ajánlják fel a menekülő hercegnek legszebb szállásaikat. Buonsignoriak, Sansedoniak, Tolomeiek, Saraciniek egymásnak adták a kilincset, s az atyák látták: a város békéje kedvéért be kell fogadniok a herceget... De kint, a sűrűn lakott utcákon már elterjedt a capuai vereség híre, mindenki tudta, hogy a nápolyi királyasszony kedvese-férje nem győzelem után érkezik. A szabdalt arcú, fegyveres herold, aki a csapattól vágtatott el, néhány kurta, komor szavával felidézte a poklot, melyből épp hogy megmenekült.
A nagykalmárok sóhajtozva tapogatták lábukat, amikor elküldték az írást, melyben tisztelettel meghívják Tarento hercegét, valamint Acciajuoli urat, Málta grófját s legfeljebb ötven kísérőjüket - magukban talán már megbánták az egész farsangi ribilliót is, melyhez nekik kellett előteremteni az aranyforintokat. Miért ünnepelünk? - kérdezték, amikor íme, Itáliában mindenkinek rosszul megy. Szaporodnak Siena ellenségei, mindenünnen leselkednek a tirannusok, akik egy-egy falut, majort, járást szeretnének lehasogatni Siena Köztársaságának testéről, mely alig tart zsoldoshadat azóta, hogy polgárai Montapertinél oly derekasan megvédték városukat. De az régen volt, azóta haladtak az idők, gonoszabbak a fegyverek, tanultak egymástól a martalóchadak. Minden bajt megtetézett, hogy a tarentói herceg épp most kért szállást, s ha befogadják, árnyékot vethet arra a barátságra, melyet nemrég hirdettek Ludovicus király Sienába küldött követei. Siena mindenkivel békében, csendesen szeretne élni. Nincsenek hajói, nem csatázik senkivel sem, nem akar Genuára vagy Milánóra rátörni, megmarad szelíd lankái, búzaföldjei, szőlői között, polgárai nem kívánnak mást, minthogy városuk falai között békességben élhessék le életüket.
A bajból erényt próbáltak kovácsolni, s úgy határoztak, hogy az idegen herceggel s főurakkal fogják még ragyogóbbá tenni a karneváli ünnepet. A díszestére megnyitják a Nagy Tanácstermet, Siena büszkeségét, melynek falaira nemrég remekelte rá Lorenzetti mester a Jó és Rossz kormányzat ékes freskóképeit. Az ünnepi estebédre meghívják, így döntöttek, a város vezető nemesurait is, s azt remélték, hogy e finom környezetben, nápolyi országbárók közt alkalom kínálkozik arra, hogy fehér asztal mellett csendben egyezkedjenek. Hirtelen kellett készülődni, s minthogy már a mesterlegények kint ujjongtak a tömegben - maguk a mesterek álltak neki, hogy előkészítsék a lakomát.
A farkascímerű város olyan volt, mint a feltúrt hangyaboly. A szép nevű kerületek tarka, hagyományos csapatai már lobogtatták állatjelvényeiket. A "brigata spendereccia" táborszállásán bezárkóztak a fiatal urak, s csak annyi szivárgott ki a nagy tömegbe, hogy az aranyifjak kitesznek magukért: ők maguk rendezik Siena valódi ünnepét.
Enyhe, késő tél volt, inkább kora tavasz. Az asszonyok már szabadban mostak, s Fontebranda kútjának hatalmas boltívei alatt lassan-lassan elhalkult a szapulás. Az asszonyok letették a sulykoló fát, s édes sienai szóval jó ünnepet kívántak egymásnak, ki-ki vette útját hazafelé. Így cipelte haza ruháskosarát Monna Lapa is, Giacopo Benincasának, a kékfestőnek a felesége. Felkapaszkodott Szent Domonkos lépcsőire, leereszkedett a görbe sikátorutcán, befordult a kékfestők közébe, s füle most hallotta messziről a kis Katalin hangját, aki már megérezhette, hogy édesanyja közeledik.
Alkonyodott. Egyszerre fájdalmasan szép lett Siena ünnepi köntösében, mintha hosszú, téli álomból most ébredt volna fel. A Campo nagyterén városporoszlók gyújtogatták a gyantás fáklyafejeket, s a környező paloták, házak ablakába kitették a gyertyákat s mécseket. A várostorony égnek szaladó márvanycsipkéje még nem készült el egészen, alulról látni lehetett a kőfaragók létráit, mint apró, fekete pontokat. A nép késő déltől kezdve ott szorongott, sétált, tereferélt a hatalmas, kagyló formájú téren, lesve a pillanatot, amikor Siena megtelik fénnyel, s az idegen herceg elhozza a távoli Nápoly hódolatát.
A dóm környékéről tört elő hirtelen a zsivaj. A "könnyelmű brigád" népe jött tarka, sallangos, teleaggatott lovakkal, kürtösökkel, zászlóvivőkkel, akik tarka lobogóikat égnek vetették, s ezerfajta játékkal cifrázták az ünnepet. A brigata főkorhelyei, a hajnali dáridózók, versfaragók, naplopók, istentelenek most hirtelen letépték a hat fehér ökör vontatta szekérről a leplet, egyszerre villantak fel a fáklyák, harminc kar emelte levegőbe a fehér márványtestet, mely a gyönyör vásott borzongásával izgatta fel a sienaiakat.
A hatalmas deszkalapon habfehér, meztelen istenasszony teste pihent. A környékbeli szőlőkből hozott hírt róla hetekkel ezelőtt egy paraszt. A tudósabbak hozzáláttak, hogy kiemeljék, hisz tudták: a pogány istenasszonynak valamikor, a régi, boldog aranykorban Aphrodité volt a neve. Ott feküdt szemérmetlenül, mégis majdnem szűzin a fáklyafényben, s testét, mely ezer esztendeig pihent a föld alatt, aranymázzal vonta be a ráhulló idő. Az istennő lehunyta szemét, fejét felemelte a holdsugárba, s azok, akik közelről látták, észrevették, hogy mosolyog... Az öregebbek keresztet vetettek, riadtan fordultak vissza, bajt, háborút, emberirtást, tűzvészt jósolgatva, mely - érdeme szerint - sújtani fogja a bűnös Sienát. A brigád csatlósai keresztültörtek a tömegen, kardjukkal hadonászva utat csináltak a szoborhordozóknak a városkúthoz, mely büszkén viselte a Fonte Gaia - a vidám forrás - nevet. Egy szobrász kezében meglendült a szerszám, belevágott a márványkút kávájába, kalapács zuhant rá az alapzatra, néhány ütés - már szétzúzták a korlátot, belepte a kút környékét a turbulens csapat... kalpagokat, kendőt, zászlókat dobtak a levegőbe, míg egyszerre csak a fáklyák sercegése hallatszott, s szinte nappali fénynél ott pihent a kút tetején a keresztény világ nagyobb dicsőségére a meztelen Aphrodité...
Lapa asszony állt az árkádok alatt, magához szorította gyermekét. A házacska, melyben Giacopo festette a kelméket, most üres volt, mindenki kijött az ünnepre; háromszoros átok verte azt, aki ily ünnepi alkalmakkor a más jószágára vetette szemét. A gyermek odabújt anyjához. Szemét bántotta a fáklyafény, halkan felsírt, anyja simogatta, és sienai asszonyok dallamos hangján dúdolt a kis Caterina fülébe.
Fent, a Palazzo Pubblicóban is elkezdődött az ünnepi este. Marco Saracini megfésültette hercegi vendégét, aki sárosan, hullafáradtsággal érkezett a Regnum északi határáról. Tarentói Lajos szőke haját összecsomózta a vér és izzadtság. Arcán egy elsiklott nyílhegy nyoma maradt, csákány szakasztotta meg a toledói páncél karvédő vasát. Most, a fürdő után megkóstolta az első pohár bort, tiszta ruhát váltott, s megint ruganyos lépésekkel indult ki a palotából, hogy megkeresse barátait.
Acciajuoli várta. A nagy firenzei mindenütt otthon volt. Mindenütt voltak barátai, palotája, familiárisai, aranya. Mindenütt volt házának árucsarnoka, jegyzői és alkuszai. Mire visszajött Lajosért a Saracini palotába, már tájékozódott a város viszonyai felől, tudta, merre futnak a szálak, melyeket egybe kell szőni a mai vacsora alatt.
Miért jöttek...? Acciajuoli keserű mosolyát nem enyhítette más, csak önuralma, a hit önmagában, mellyel eddig minden bajból kivágta magát. Szépítse-e a tanácsurak előtt, hogy Lajos herceg vert sereg roncsaival érkezett, kereket oldtak zsoldosai, átpártoltak a magyarok királyához, amikor látták, hogy a magyar portyázók nem tartják be a zsoldos háborúkban szokásos pajtásság szabályait. Miért jöttek? Aranyért, melyet még fel lehetne hajszolni Sienában, melynek guelf mágnásai örömmámorban úsznak, ha valahol Itáliában szétverték a ghibellineket. Talán tőlük kapnak pénzt is, fegyvert, biztatást, hogy megsegítik őket, ha Nápolyért tavasszal újra kezdődik a háború. Talán kapnak néhány hajót is, mely átviszi őket a liguriai partról Provence felé...
A nápolyi urak bóbiskolni kezdtek a kemény székekben, melyeket alájuk toltak a sienai tanácsurak. Odahaza vajon melyikük ült volna le egy asztalhoz tímárral, serfőzővel, gyapjússal?... Ki bókolt volna szőke, kék szemű asszonyaik előtt? Ki illette volna őket Messere címmel s tisztelte volna felfuvalkodott méltóságaikat? Itt hozzájuk hajolva kellett gubbasztani, meríteni a polgárlevesből, melynek ízén érezték: nem udvari szakács főzte. Békés, zsíros polgárok szeme meredt rájuk: a veszélytelenség kellemes borzongásával hallgatták a nápolyiak színes hőstetteit.
Lent megzendült a Campo. Fáklyák áradata táncolt a Palazzo Pubblico előtt. A nagyerkélyhez vezető ajtókat feltárták, a hatalmas triforák előtt széttolták a rácsokat. A szolgák, de maguk a tanácsurak is, magasra emelték a terem gyertyáit, s aztán mindenki kitódult a "törvényhirdető" erkélyre, hogy bemutassa az ünneplő sokaságnak Siena főúri vendégeit. Így hajolt ki Lajos herceg, utána a többiek, Acciajuoli, a Sanseverinók, Gaetaniak, egy Caracciolo... ahogy álltak, vértben, tarka köpenyben, sisakforgókkal, fegyverekkel - olyanok voltak e békés színjáték polgárnépének szemében, mint felnagyított élőkép, melyet a Kilencek rendeztek, hogy cirkusszal is jóllakjék a nép. Csak integettek s hajlongtak... a tanácsurak áradoztak az este örömében, hajókról beszéltek, florinusokról, testvéri frigyről, a vérmesebbek szidták az idegent, aki megzavarta a latinok békéjét, s szétszórja Itáliában romboló hadait... Messzebbre kalandoztak, mint ahogyan ezt óvatos hétköznapokban merték volna, egy tenyér beleszaladt Acciajuoli tenyerébe, a bor szétáramlott e józan, koros családapák közt, s hercegek, aranykulcsosok, lovagok sokaságában a békés polgárok is most rómaiaknak érezték magukat.
Acciajuoli volt az egyetlen, aki józanul, keserű szájjal virrasztott e tengernyi beszéd felett. Mellén őrizte levelestárcáját, a legfrissebb hírekkel, melyeket vacsora előtt küldött hozzá sienai titkára. A hír Provence földjéről jött, hiteles volt, mert hisz a kufárok csak akkor hazudnak, ha saját portékájukról van szó. Egy pillanatra lehunyta fáradt szemét. Ahogy olvasta a levelet, látta Johannát, amint Nizzában partot ér. Látta az izgatott tömeget, mely hióbhírek közt lakmározott, s most hűvösen, rosszkedvvel fogadja Provence grófnőjét, akiről azt beszéli a fáma: elkótyavetyéli egész országát a francia király aranyaiért. A hír úgy szólt, hogy provence-i nemesek vártak Johannára, s fegyveres kísérettel vitték egyenest Aix felé. Az aixi kastély magányában Johanna három hét óta mint Provence grófnője - fogoly.
Miért mondaná el mindezt Lajos hercegnek? Mellette ül, ismeri e sápadt szőke arcot, melyet nem tesz marconábbá a capuai csatában kapott seb. Provence múló pillanat lehet, talán megfordul a szerencse, valami történik Nápolyban, kitör a Vezúv, s lávája eltemeti az új világot, melyben Ludovicus maradt az úr. Talán jön valami csoda, gondolja... s most, hogy Johanna nevében megkötötte a sienai urakkal a kölcsönüzletet, szeretett volna szállására menni, hogy tíz nap óta először kialhassa magát. De a polgárok szívósabbak voltak. Pénzükért mulatni is akartak, vágytak arra, hogy főrangú lovagok forgassák asszonyaikat a táncban, melyre Lorenzetti freskóképén a Jó király oly megnyugtatóan adta áldását. Így folyt az éj Sienában, kívül és belül a palotán. A Fonte Gaia forrását elvezették erre az éjszakára, s hatalmas borostömlők tartalmát zúdították a kút medencéjébe, mely körül részegek, aranyifjak, menyecskék s kurtizánok karneválja tisztelte a mosolygó Aphroditét.
A futár csak üggyel-bajjal tudta áttörni magát a tömegen, míg elért a Palazzo ajtajáig, s rávette a kapatos ajtónállót, hogy vezesse az első tanácsúr elé. Mire beért, csoportokban, egybekeveredve álltak: tanácsurak, nápolyiak, guelf arisztokraták. A bor összemosta őket, s a sienai szó ízében felfedezték távoli testvérségüket. A hírhozó csak messziről köszönt, mutatta a levelet, melyen perzselés foltja látszott, s fanyar, kénes szagot terjesztett maga körül. A Sienai Respublica északi határának kapitánya írta, ezt hozta el lóhalálában a lovas legény. Ahogy olvasta... egyszerre elszállt fejéből a bor könnyű mérge, rémképekkel telt meg a terem, úgy tűnt fel az egymásba boruló lovagok s szép asszonyok koszorúja, mintha haláltánc alakjai lennének, akiket a sors forgószele most felkapott.
"Közlöm a Gran Consiglióval, hogy szörnyű epidémia közelít Siena felé. Úgy hírlik, egy hónapja ütötte fel fejét Genuában, mely a pestissel szemben tehetetlen maradt. Százával halnak meg mindennap, nincs, aki temessen, nincs, aki megadja a keresztény végtiszteletet. Hiába menekültek falvakba, hiába szálltak hajókra, hogy tengerre menjenek, a rém oda is követi őket, gödörbe vetik feketedő testüket. Én, mint a Signoria kapitánya, őrzöm a határt. Embert nem bocsátok be észak felől, s akit elérek, megfüstöltetem, bezárom, s csak tizednapra engedem szabadon. Mégis... kegyelmeteknek jelentenem kell: minden igyekezetem hiábavaló maradt. Tegnapi napon egy szomszéd faluban felfordult a fekete betegségben két vándordiák, akik valahogy átjutottak a határvonalon. Ma a pap szolgalegénye lett rosszul, aki múlt héten vásárra hajtotta gazdája tehenét. Orvos nem merészkedik hozzájuk, nincs is orvos, a borbélyok nem értenek máshoz, mint érvágáshoz, s mindezek okáért úgy vélik, legjobb annak, aki gyorsan hal meg, ha az Úristen már meglátogatta. Kegyelmességetekkel közlöm mindezt, s remélem, hogy megúszom ezeket az időket, s tovább szolgálhatom a Respublicát. Ha szabad tanácsot adnom azoknak, akik hozzák a törvényt, esdve kérem, meneküljön el mindenki Sienából, míg nem késő, menjenek talán dél felé, szóródjanak szét a falvakban, talán így elkerülik, hogy Isten nehéz tenyere egy egész városra ránehezedjék..."
A céhmester sápadtan tette le e levelet. Szeme az üzenethozóra tévedt, aki dülledt, kandi szemekkel nézte az est forgatagában lejtő párokat. Mintha súlyos kéz összeszorította volna szívét. Mindnyájan hallottak már arról, hogy Genuában betegség pusztít, de, gondolták, San Giorgio köztársasága messze van, tenger mellett, majd csak megáll ott a baj... Most itt van, kapuik előtt, s e vidám, tarka sokaság, mely hányja-veti lábát... s kint a Campón, a tengernyi ember nem tudja, hogy valami fekete rémség gyors lábbal közelít feléjük.
Acciajuoli már ott állt, s olvasta ő is a levelet.
- Ma ne zavard, uram, a vendégséget. Holnap hamvazzatok korábban... hívd össze az atyákat, s tegyél meg mindent, amit lehet. De ma ne zavard a mulatságot...
A takácsok céhmestere zavartan tette el köpenye zsebébe a megfüstölt, tisztított levelet. Hallatszott, hogy foga kísértetiesen ütődött oda az ezüstkupához, amint a borból próbált erőt meríteni. Málta grófja egy pillanatra lenézett a sokaságra, mely önfeledt játékban már szétbontotta a városi erkölcs korlátait. Odakerült, amerre Lajos állt s vele együtt a nápolyi lovagok... Francia szóval súgta oda:
- Ma sem alhatsz, Lajos... hajnalra el kell érnünk a tengerpartot. Ha az Úr megsegít, hajnalban mindnyájan már a hajókon leszünk...
Lajos elsápadt. Keze kardját kereste.
- Ludovicus portyázóiról vettél hírt? Idáig jöhetnek?
- Hagyd a fegyvert, Lajos... menj szállásodra, vesd le a ruhát, amit kaptál, vedd fel régi köntösöd, igyál bort, s köpd ki, ismételd sokszor... füstöltess szolgáddal, mielőtt elhagyod a szobád... ne fogj kezet meztelen kézzel... csak kesztyűddel... Érted már, Lajos, hogy ki üldöz most bennünket... ki elől kell menekülnünk Provence-ba?
- Idáig érhetett már a dögvész?
- Itt van a kapu előtt. Holnap már betörhet Sienába... ma éjjel még menekülhetsz... még átjuthatsz a Respublica határán... míg el nem éri a pisaiakat... Vagy Livornót... Siess, Lajos, a többieknek én szólok, te menj szállásodra; készülj. Egy óra múlva mindnyájatokért ott leszek.
Éjfél után megeredt az eső. Kocsmákba kergette a dáridózó népet, melyben felbomlott a nappal rendje, s bakkecske módjára ugráló legénykék, maszatos utcalányok táncolták körül a nagy teret. Otthon, a kékfestő alacsony szobájában, felsírt a kis Caterina, s kereste anyja puha mellét, melyből kiapadt a tej. Az eső esett, amikor megnyílt a Saracini palota, megnyíltak az összes paloták, nehéz, nápolyi harci paripákat vezettek ki a fekete vakságba, csatlósok köpték ki a bor keserű leheletét... Mintha valami korbácsolta volna őket, mintha futniok kellene, örökösen, vert seregek módjára, míg el nem érik a hajnalt s a biztos földet... Acciajuoli magasra emelte pajzsát, halk kürtjelet adtak, hogy fel ne verjék a virrasztó, víg kedvű város békéjét a szakadó, téli esőben a fekete halál elől a tengerpart felé menekülő nápolyi lovagok.
5
Börtönőrei - e nemes provence-i lovagok - előreengedték a templom kapujáig, s Johanna királyasszony egyedül, fegyveresek nélkül tehette be a lábát az aix-i Szent János egyház hajójába. Talán csak azért mutattak kíméletet, mert ürügyül hozta fel, hogy imádkozni kíván egy itt pihenő ősanya koporsója előtt. Így engedték ki a várból egy órára a grófságbeli nemesek, akik őrizet alatt tartják, s akik ma megeskették arra, hogy nélkülük egy lépést sem tesz, ami érinthetné Provence érdekeit.
A kora tavaszban úgy érezte: halálos fáradtságot cipel, amikor vezeklők ruhájában végigment a templomban. Néhány öregasszony bóbiskolt, olvasója fölé hajolva a templom öreg padjaiban. A kárpit kopott volt, a szöveteket talán az egerek rágták ki, s ahogy megállt Beatrixnak, a hajdani nápolyi királynőnek márványkoporsója előtt, látta, hogy a szarkofágot belepte a por. Köpenye szegélyével megtisztította a betűket, s aztán olvasta a gótikus írást, mely elmondja: e rég pihenő Beatrix, provence-i grófok unokája, királynő volt, szült, élt, megöregedett a Castel Nuovóban, éppúgy, mint az a távoli sarjadék, aki bánatában s szerencsétlenségében elhozta hozzá szomorúságát.
- Nézd csak, Beatrix - mondta neki -, én innen már soha többé nem szabadulok. Kalitkába zárt vad vagyok, nincs senkim, aki mellém állhatna; azért fohászkodom hozzád, ősanya, ha a Boldogok között állsz, hogy könyörülj rajtam, szólj értem, aki szerencsétlenebb vagyok mindazoknál, akik valaha Házadhoz tartoztak. A fiamat elvették tőlem, hírt sem kapok felőle. Ludovicus bevonult Nápolyba, az én szobámból igazgatja birodalmát. A nápolyiak talán el is felejtettek, provence-i báróim örökös rabságra ítéltek. Nem tudom, Lajos merre jár... életben van-e, meg tudott menekülni a hadak elől, fekete halál elől? Látod-e, Beatrix ősanya, már gyűrűimet is zálogba kellett vetnem, szolgálóimnak nem tudnék ételt adni, ha nem nyúltam volna hozzá az ékkövekhez... El tudsz-e ekkora nyomorúságot képzelni magadnak, Beatrix ősanya, akiről nem tudok semmi mást, minthogy ebben a koporsódban pihensz békésen, Berengár gróf volt apád, s te is Nápoly királyasszonya lehettél... Tudod-e, milyen szörnyű váddal terhelten vagyok itt, bebörtönözve, tehetetlenül? Nem engednek ki, hogy Kelemen pápa elé vihessem igazamat. Tudod-e, ősanya, milyen lehet egy királynőnek sorsa, akinek nincs mosoly az ajkán, s akinek elhervadnak húszesztendős korában az emlékei is?
Elveszett körülötte a világ. Talán órák telhettek el így, a kísérők el is unták, hogy a küszöbről vigyázzanak drága foglyukra. Lehet, hogy órák múltak el, míg valaki megérintette Johanna köntösét. Először nem fordult meg... Oly szörnyű alázásnak érezte, hogy őriző lovagjai közül bárki is meg meri rántani köntösét, mintha visszalökdösné rácsos falak, bástyák és árkok közé. Egy kéz ért vállához. Az érintés szelídebb volt, mint a vaskesztyűbe bujtatott vidéki urak keze nyoma.
Megfordult. Ősz hajat látott, mosolygó, ismerős arcot, amint lassan közeledik hozzá, feléje hajol. A kéz, mely érintette, selyemkesztyűt hordott, ezért volt olyan sima, amikor hozzá ért. Mintha nagyon messziről tért volna vissza, úgy révedt rá a bíbornokra, aki római szóval mondta:
- Leányom...
Orsini kinyújtotta Johanna felé kezét, hagyta, hogy a könnyáztatta arc ráboruljon. Felemelte magához. Egy pillanatig szótalanul álltak a kisvárosi templomban. A királynő és a kardinális. A sekrestye ajtajánál megjelentek a fehér és kék színekben parádézó pápai alabárdosok, míg a provence-i urak és börtönőrök eltűntek a templomhajóból.
- Clementissima Regina, úgy jöttem kegyességedhez, mint a Szentatya legátusa...
Johanna felnézett. A pillanat szépsége... a csoda, mely bekövetkezett ezen a délelőttön, magányos falak között. Föléje hajlik az ősz fej, s Clemens pápa nevében átadja üzenetét.
- Eminenciádnak hosszú, nehéz útja lehetett. A világ közepéből jön, Krisztus szolgájának hajlékából, s egy kis kalitkát talál csak itt, melyben vergődik a rab madár.
Megint egyszer otthoni, olasz szavával beszélhetett, azon a nyelven, melyen önkéntelenül is rímeltek gondolatai. Végignézett önmagán, az egyszerű otthoni ruhán, a kikoptatott térden, a poros köpenyen, mellyel letörölte az előbb a sírt. Könnyei között mosolygott.
- Szégyellem, hogy itt talált rám Eminenciád. Csak azzal mentegethetem magam, hogy Isten színe elé készültem, s nem gondolhattam arra: ma még ekkora megtiszteltetés ér. A hajlék, melyben Eminenciád megpihent, csak annyira az enyém, mint egész Provence, mely felett uralkodom, s amelyben most rab vagyok. Nézze el nekem, ha nem olyan a vendéglátás, mint a Castel Nuovo termeiben.
- Kegyes asszonyom, Kelemen pápa őszentsége úgy kívánja, ne légyen senki jelen, amikor átadom üzenetét.
- Csak ágyasházamban hagynak szabadon hű báróim, amikor már körbejártak s megrázogatták a rostélyokat is, hogy nem tudok-e kiszökni s leereszkedni a falon.
- Kelemen pápa anatémával sújt mindenkit, aki szabadságában háborgatja a Szentszék első hűbéresét. Kegyességedet e jó bárók nem fogják többé zaklatni...
A kastély félhomályában ültek.
Nyirkos volt minden, száz esztendeje nem lakott itt senki, keresztülsüvített a mistral, megrázta az ablakkereteket, melyek nehéz deszkapánttal zárták el a fényt, hideget s a levegőt. Orsini megszólalt:
- Clementissima Regina, engedelmeddel most mindenről beszámolok. Igyekszem túlesni a legátusi megbízáson, hogy úgy beszélhessek veled, mint Házad tisztelője, aki igaz szívvel vállalja megsegítésedet.
- Eminenciád tudja, hogy tudok király is lenni... Néha gyenge vagyok, asszony vagyok; nem tudom, más asszonyok miként töltötték be királyi tisztüket. De most nyugodt vagyok, mindent el tudok viselni. Mindent kibírok, csak megaláztatásomat nem. Hallgatom Eminenciádat; ne kendőzze az igazságot, még akkor sem, ha az kegyetlen, s azt hiszi, nem tudom elviselni.
- Lajos, Tarento hercege... szerény hajlékomba, a Rhône partjára, Villeneuve-be... megérkezett.
- Lajos megérkezett...? Él? Nem történt baja? Egészséges?... Eminenciád kedvesebb hírt aligha mondhatott...
- Úgy látom, kegyességedet elzárták mindentől. Hisz Lajos herceg egymás után küldte Aix-be az üzeneteket. Hetednapja hogy Acciajuoli s Lajos is Avignonba érkezett. Hajón jöttek, mely szerencsésen elkerülte a ligur partok ragályát, s egészséges tengerészekkel köthettek ki Aigues-Morte-nál. Mind a ketten jártak a Szentatyánál, s kellőképpen írták le Clementiád siralmas állapotát. Kelemen pápa habozott. Egy-két bíbornok társam úgy vélte: sok bajt kerül el őszentsége, ha a királyasszony nem jön el Avignonba, itt marad - akarva-nem akarva - provence-i grófságában, s a Szentatyát nem terheli semmi gond azért, hogy miként dől el a nagy per, mely folyamatba tétetett.
- Nem tudok semmilyen perről... miről beszél Eminenciád?
- Így erről kell beszélnem: Ludovicus, Magyarország királya ma... bármily fájdalmas mindannyiunknak, Nápoly ura - elküldte a Szentatyához követeit. Magukkal hozták Ludovicus vádlevelét. Fenséged kért arra, hogy ne kíméljem. Úgy gondolom, essünk túl a keserűjén... Ludovicus király vádolja Nápolyi Johannát, hogy cinkosa volt Endre gyilkosainak, felbujtó és segítőtársa egy személyben. Vádolja, hogy elorozta előle a koronát. Vádolja, hogy Endre herceg halála után kevéssel Lajos, tarentói herceggel szerelembe esett, vele titkon frigyet kötött, anélkül hogy megvárta volna a pápai brevét, mely erre a házasságra a vérfertőzés alol felmentést ad.
- Mit kér fejemre Ludovicus?
- Kéri, mondja ki a Szentatya, hogy Johanna örökre elvesztette igényét a trónra, köteles visszaadni Nápoly koronáját s mindazon koronaékszereket és jelvényeket, melyeket magával vitt. Trónfosztása után Ludovicusra szálljon a trón, mint Anjou Károly ágyékából eredő elsőszülöttre. Házassága Tarentói Lajossal legyen semmis, s ha frigyéből gyermek születnék, azt mint fattyút bélyegezze meg a pápai akarat. Ezenfelül...
- Még lehet több is, Eminenciád... még nem mondott mindent?
- Még nem. Ezenfelül őt magát sújtsa oly büntetés, melyet gyilkos asszony megérdemel. Királyi méltóságára tekintettel meneküljön meg a kínhaláltól, s csak feje vétessék... Ha pedig a Szentatya nem akarja végrehajtani az ítéletet - adja ki Johannát vádlójának, vagy ha mégis úgy találná, hogy vétkeire volna valamelyes enyhítő argumentum - zárassa tömlöc négy fala közé, ahonnan többé nem láthatja meg a napvilágot. Ez a vád, leányom. Hallani akartad.
Johanna ült az egyenes, magas támlájú székben, mely megőrizte alakjának hosszú, egyenes vonalát. Öklét görcsösen összezárta, majd tenyerével végigsimogatta fejét. A fejfájás megint kínozni kezdte, tüzes karikákat látott, ott táncoltak szeme előtt.
- Mondd csak, Orsini... mindezt hiszi Clemens? Mindezt elhiszi? Te azért jöttél, hogy ezt elmondjad nekem...? Te már ítéletet is hoztál? Talán ítélt Clemens, s kint várnak alabárdosaid, hogy magaddal vigyenek Avignonba, ahol betetőződik ítéletem? Ezért jöttél, bíbornok, hogy magaddal vigyél? Hogy börtönből még rosszabb börtönbe hurcolj? Ezért jöttél...? Mondd meg, mindent akarok tudni... Ítélt már felettem a Szentatya?
- Csillapodjék Clementiád. Azért jöttem, hogy Szicília s Jeruzsálem királynőjét kísérhessem. Rangjának s méltóságának kijáró tisztelettel. Hódoljanak, akik látni fogják, miként kíséri a pápai legátus Avignonba grófasszonyukat. A Szentatya nem ítélt...
- Elvetette a Szentatya a vádat?
- Nem... Azt nem... De addig, míg nem ítél... a vádlott ártatlannak tekintendő a jog ősi elve szerint. A vádlott maga védekezik, s mindazt szemébe mondhatja vádlóinak, amit mondani akar.
- Szemébe mondani...? Hát maga Ludovicus is eljő? Ő fogja emelni ellenem a vádat...? Két király fog igazságot keresni főbenjáró perében személyében a pápa előtt?
- Kérlek, csillapodj, asszonyom. Nem jön el Ludovicus. Nem mozdulhat el Nápolyból, ahol úgy pusztít a dögvész, úgy arat a fekete halál, hogy maholnap már eléri a Castel Nuovót, melyet nem védenek meg e pestilentia elől a várárok karói sem. Ludovicus nevében követei jöttek, ők hozták vádlevelét. Clemens pápa döntött mint Legfőbb Bíró: saját maga fogja tárgyalni a pert.
- Kár... kár, hogy nem Ludovicus jött el. Végre egyszer szemtől szemben állhatnék vele. Egyszer láthatnám. Egyszer elmondhatnék neki mindent. Kérhetném, hogy ne gyűlöljön... ne törjön vesztemre, hiszen én nem vagyok gyilkos... Bocsásson meg, Eminenciád... nem tudom megállni, hogy ne kiáltsak úgy, hogy hallják... nem vagyok gyilkos... Oly szégyenletesnek tartom, hogy koronás királynő álljon prókátorok elé, s hallja, mint olvassák fejére gonosz vádjaikat.
- A pápa ítél. Bízz kegyességében, s ha oly tiszta lelked, mint mondod... nem kell aggódnod. Az igazság győzni fog... ámbár... ámbár a Szentatya nem mindig cselekedhet egészen kedve szerint. Nagy ám az Ecclesia, és sok nyájra szakadoztak juhai... Őt is sokfelől hasogatják... sokfelől szorongatják. Ezer aggodalomban élhet, pogányok leselkednek keleten s délen az egyházra, Hispániában ülnek még a mórok... eretnekségek ütik fel a fejüket, a görög skizmatikusok hallani sem akarnak az unióról...
- Bocsáss meg nekem, bíbornok úr, de miként kerül mindez az én processzusomhoz? Miként lehet, hogy koronás király ítéltessék meg akkor, amikor semmi főbenjáró bűnt sem követett el?
- A Szentatya mindenek felett áll. Clementissima Regina, ismered az Unam Sanctam-ot, boldog emlékezetű VIII. Bonifácius bulláját. Ludovicus is elismerte, hogy a Szentatya ítélhet ebben a perben s nem ő maga, akinek nincs joga arra, hogy mint vádló s mint bíró igazságot hirdessen. Így vesse alá magát Clementiád is a Szentatyának, ez a legbölcsebb, amit tehet, legelsősorban azért, mert akkor innen még ma este kiszabadul.
- Eminenciád kísér Avignon városunkba?
- Igen... valójában úgy van... hogy Avignon is Provence grófjainak birtokához tartozik. Mi... erről gyakran megfeledkeztünk... az évek alatt, melyekben a nápolyi korona sohasem vindikált magának jogokat Avignon felett... Ha közelebbről néznénk e bonyodalmas helyzetet, talán nem volna helytelen arra gondolnunk, hogy Provence grófasszonyának személyes jelenlétében könnyebben meg lehetne oldani a sok évtizede függő kérdéseket...
- Nem tudom... Eminenciád mire céloz? Arra-e... hogy mondjak le Avignonról... adjam a Szentszéknek... hűbérbe vagy donációba? Így gondolta... ha jól értettem... s ha jól értettem, vajon Eminenciád a saját gondolatát fejezi ki előttem?
- A fiatalság heves, s királyasszonyom még nagyon fiatal. Mire oly sok év fog mögötted állni, mint mögöttem, aki ismertem atyádat, anyádat, nagyatyádat, Házatok sok-sok tagját, akik már, reméljük, a boldogok között vannak, akkor nem sietsz úgy, hirtelen szavaiddal. Csak gondolkodtam, nem öltött formát bennem még mindaz, amit e perc hatalma kicsalt. Nem... én nem gondoltam egyszerű donációra... de valójában kényelmetlen s terhes az, hogy forma szerint a Szentatya egy királynő vendége, aki most... mily különös véletlenje a sorsnak... főbenjáró perben kerül a Szentszék elé. A pápának kell ítéletet mondani s határoznia egy földdarab sorsáról, melyen maga a pápai rezidencia áll. Én úgy hinném... talán a Szentatya végtelen bőkezűségében... hajlandó lenne súlyos aranyakkal fizetni... megváltani... mondjuk... megkönnyíteni a donációt...
- Egész Provence-ot?
- Dehogy... csak magát a várost... A Rhône partjáig... egész a francia határig... többet egy tapodtat sem... csak a várost... Most nincs itt az idő, hogy erről beszéljünk. Késő is van... De Acciajuoli úr is úgy gondolná, hogy... miként szavát idézném: "vendimus, cedimus, concedimus ad perpetuum..."
- Acciajuoli már megkezdte nevemben az alkudozást?
- Miklós gróf alig egy hete, hogy megérkezett. A Curiánál nem számít az idő. Nem képzelheti kegyességed, hogy ily rövid napok alatt már valami kialakult... Ezek csak gondolatok, melyek maguktól adódnak, s ha nem lennék pápai legátus s nem kellene félnem attól, hogy Clementissima Regina mindezen gondolatokat netán úgy venné, mint a legmagasabb Szék óhajtását... akkor, Johanna királynő... én magam, mint Orsini és mint kardinális azt tanácsolnám neked, hogy... gondolkozz rajta, hora ruit, az örökkévaló dolgok közt a temporalisaknak is megvan bizonnyal a maguk helye.
Amikor megindult a hídon - túlról, a villeneuve-i oldalról felharsant a lelkesedés. A pápai legátus megállt a kis szoborpillérnél, megrántotta hófehér öszvérének zabláját, felemelte piros kesztyűbe bújtatott kezét, s keresztet vetve a sokaság felé, megfordult kíséretével, s elkocogott. Johanna egyedül maradt. Szabadon az avignoni hídon, mely átvezet a túlsó partra, Villeneuve-be, mely már nem tartozik Provence-hoz, ura a francia király. Megállt a híd kőszentekkel övezett bejáratánál, grófságának határkövénél: minden veszély itt leselkedett rá, minden ellenség itt érhette utol, alattvalóinak szabad prédája lehetett, nem volt más, mint gyenge, elesett asszony, akinek bűnét szétteregette már a közhiedelem. Túl, a másik parton - idegen ország, s mégis oda vágyódik a szeles Avignonból, melyben meg sem állapodott. Villeneuve halmai, a békét kedvelő kardinálisok palotája, egy csendes villa, valahol a szőlők tövében Petrarca kertje, melyben hallani a csermely szavát... Megindult a hídon, mely középen édes teherként hordozta Saint Bénézet kis templomát. A híd, ahol karneválkor önfeledt, boldog tömeg járja szakadatlan körtáncát - most néptelen, elhagyatott volt: a pápai alabárdosok nem engedtek fel senkit, nehogy megzavarják Nápoly királynőjének menetét. A kápolna ódon ívei alatt meggyújtották a mécset, s a kíséret - a nápolyi világ szomorú, hajótörött népe - térden állva vonult el a hídépítő Szent Bénézet oltára előtt.
Szemben, a villeneuve-i oldalon sokasodott a tömeg. Már hajnalban híre terjedt, hogy a legátus kíséri Johannát, s az a kívánság, hogy a váddal terhelt, ítéletre váró asszonyt ne fogadja semmi ünneplés. Így mindenki, aki tehette, átrándult a Rhône túlsó partjára, hogy már francia területen gyülekezzék, lelkesedjen vagy bámészkodjék, ki-ki érzései szerint. A kápolnából kiszűrődött a vezeklők seregének hangos, nápolyi litániája. Lassan megmozdult a kíséret. Néhány fegyverhordó, csatlós, alabárdos mögött jöttek Johanna kamarásai, arcukon a menekültsors borulata, néhány pap, az udvari káplán s végül fekete köntösben, asszonyaitól kísérve - Johanna.
Az udvari illem e korban úgy kívánta: csak asszony várhassa férjét, s férj ne mehessen távolról érkező felesége elé. Johanna hiába kereste Lajos arcát, a villeneuve-i lépcsőkön túl jórészt idegen tömeg állt, helybeli nemesek s lovagok, provence-i urak, szép számmal úrasszonyok, de ellepték a környéket a selyemruhás kurtizánok, mindenfajta haszonlesők is, akik a Szentszék árnyékában élték a metropolisok tarka életét. A tömeg ünnepelte az érkezőket. Asszonyok férkőztek hozzá, majdnem hogy ölelgették, délszaki kedélyességgel, mely nem ismerte a nápolyi etikett szabályait. A tömegből alig tudott felismerni egy-egy régi arcot, valaki kedveset, akit szívesen látott, s aki ezer veszélyen át Nápolyból ideérkezett. A kardinális csatlósai próbáltak utat vágni lándzsáik nyelével, de az asszonyok szívósabbak voltak, eksztatikus lendülettel vették körül, végigtapogatták, cirógatták, hogy megérezzék, mitől ily puha s redőtlen, mitől ragyog így szeme, van-e arcán festék s milyen illat árad belőle...? Egyszerre csacsogtak, észak-francia, párizsi szóval, másik provence-i nyelven, volt olyan is, aki kevert két-három volgarét egymással, valaki egy portugál madrigál két sorát hozta üdvözlésképp, virágot vetettek feléje, fázó, fehér virágot, mely most kelhetett csak ki, az első napsütésben. Tehetetlen volt a felszabadult gyengédségnek gyűrűjében, sohasem jöttek ennyire közel hozzá, menekülni s maradni szeretett volna, sírt és nevetett, s egyszerre felszabadult valami szörnyű feszültségből, a lélek szokatlan szorongásából, mely végigkísérte azóta, hogy éjnek idején kimenekült a Castel Nuovo hátulsó kapuján.
Valamit kell mondania az asszonyoknak, akik legázolnák talán magukat a fegyvereseket is, hogy elébe öntsék a város képzelt kincseit, s ujjongjanak, mert Provence grófnője Avignonba - hazaérkezett. Johanna szabódott, kezével végigsimogatott egy elébe hajló arcot, aranyszalagját befűzte egy kislány hajába, másiknak egy csatot adott, mely övéről lógott le, egyszerre tízzel is beszélt, hol francia, hol olasz szóval, közben igyekezett kimenekülni abból a körből, melyet köréje vont a kíváncsiság.
- Engedjetek el... nem látjátok, hogy a férjem vár...?
E szó hatalma mindennél erősebb volt. Kacagás harsant fel, mintha egyszerre megértettek volna mindent, a nász közeli varázsában felragyogtak az arcok, megváltozott a tájék, mintha menyegzői menetre kísérnék a mátkát - a tömeg foglya kibontakozott az ölelő karokból, Johanna kicsit megtépetten, ám ragyogó szemmel, könnyesen pattant fel a lóra, mely már türelmetlenül kapálva várta a parton királyi lovasát.
A bíbornok egy régi kolostort építtetett át, sokkal inkább villa volt, mint várkastély. Szelíd ívek fogták körül a kertet, s az árkádok harmóniája a lélekre békítően hatott. A nagy feljárónál a kardinális cselédei tartották a rendet, s a hatalmas tölgyfaajtó egyszerre kitárult az érkező előtt, a nyílásban megjelent Tarentói Lajos koravén feje.
Egy pillanatig sírt, aztán nevetni kezdett, ahogy végigsimogatta arcát, a sebhelyet, melyen már csak veres heget látott, karján még mindig hordta a kötést, haja mintha megszürkült volna, nem volt olyan friss és hamvas... Ahogy átölelték egymást, Lajos érezte hirtelen az asszony testének ólomsúlyát, érezte, egyre nehezebb lesz, mintha nem lenne benne semmi élet. Leültette a medence kőpárkányára, a friss víz végigpergett arcán. Magához tért, s már mosolygott is, mintha nem emlékeznék arra, hogy az aléltság percei alatt végtelen világokban kalandozott.
A tábornok szolgái almabort hoztak, de ugyanakkor hatalmas serpenyőket is, melyeknek rostélyán parázs villózott. Magokat szórtak a lángocskákba, s egyszerre megtelt minden keserű, kékes színű füsttel, mely átszínezte az ebédlőszoba békés hangulatát. Egyszerre elakadt a szó, mindenki meghajtotta fejét, s Orsini mormolta a gyászima szavát. Már Avignonban is félve gondoltak a fekete halálra, szinte gyűlölték az idegenből érkezőt, aki a sarujára tapadó porban magával hozhatja a fertőzött tájékok miazmáit.
Végül egyedül maradtak. Johanna, Lajos, a kardinális és Alifei Miklós, a királyasszony titkára. Férj s feleség még alig beszélhettek egymással, csak a szem tapogatta végig a keserűség vonalát a másik arcán, az elreppent hosszú, hónapokba nyúló heteket, egy kézmozdulat, ennyi volt az egész, mert most egyszerre kancelláriák dohos világában jártak, melynek ajtaját felnyitotta előttük a bíboros.
- Clementissima Domina, készülnünk kell arra, hogy a Szentatya talán már rövid napok múlva egybehívja ügyetekben a bíbornokokat...
- Azért jöttünk, hogy szembenézzünk mindennel.
- Jó lenne gondoskodni arról, hogy kéznél legyenek a jogtudományok magiszterei, a Királyság ügyvédje, aki veletek együtt megvitathatja a processzust.
- Én magam sokat ítéltem Nápolyban... ismerem rendjét...
- Engedelmeddel, asszonyom, akkor bírói székben ültél, s Clementiádé volt a Szó, mely életet vagy halált jelenthetett... Itt nemcsak Clemensszel, de a bíbornokokkal is szemben állsz majd, s ahogy én ismerem e sokfejű tanácsot... nincs mindig könnyű dolga annak, aki elébük kerül.
- Eminenciád eddig is kegyes útmutatónk volt. Házunk háláját bőségesen kiérdemelte, s boldogok lennénk, ha egyszer be tudnánk váltani ígéreteinket, melyek éppen olyan erősek, mint az Istennek tett fogadalom.
- Köszönöm a kegyes jóindulatot. De most másról, Avignon városáról kell döntenetek. Clemens pápának bizonnyal szívbéli öröme lenne, ha a várossal bővíthetné a pápai birtokokat.
- A Szentatya óhajtása mindennél fontosabb parancs. Miklós mester, megkérdezném, mi a kegyelmed véleménye arról, átengedjük-e Provence legszebb városát?
- Kegyes asszonyom, engedtessék meg nekem, hogy ismertessem a szemben álló véleményeket. Provence grófnője Avignont eladhatja addig, amíg e város, e föld, de maga Nápoly felett is ő uralkodik jog szerint. Ludovicus király vádolói azt kérik, hogy a mi kegyes asszonyunkat fosszák meg minden méltóságától, tehát ebben a kérdésben implicite maga Provence is bennefoglaltatik. Ha a trónvesztést kimondaná a pápai bíróság - az új uralkodót is neki kellene kijelölnie. Anjou Károly testamentuma szerint Ludovicus király a legidősebb ág elsőszülöttje, s ő érvényesíteni kívánja jogait. Lehetne kicsiny Martell Károly királyságáról, így grófságáról is beszélni, de ő pupillus, s ezenfelül Ludovicus hatalmában van.
- Szegény kis fiam, csak már a nagyanyja venné kezébe legalább... úgy vitték el, télvíz idején, Nápolyból... abba a hidegségbe, mely belepi ilyenkor Pannoniát... szegény kis fiam.
- Bocsánat, Domina, ha megszakítom szavát, s visszatérek a logikára, mely - amilyen keserű, oly hasznos lehet. Ha Avignon felett Clementiád nem rendelkezik szabadon - nem grófnője többé Provence-nak. A Szentatya pedig nem várhatja Ludovicustól: azzal kezdje országlását, hogy elajándékoz belőle egy darabot...
- A Curia, Miklós mester, teljes árat is adna érte... úgy hírlik, mintha egyszer százezer aranyról tett volna valaki említést...
- Nézzen át, Eminenciád, a városra... olyan szép, nagy, hatalmas, a kastélynak nincs párja egész keresztény világunkban, várfalai erősebbek minden erődnél... itt vannak templomai, egyházai, az ereklyék, bíbornokok házai, a kolostorok s maga a nép: gazdag polgáraival, akiknek alázatossága, engedelmessége maga is vagyonnak számít. Ezért a városért százezer arany?
- Hű sáfár vagy, messere. De most királyasszonyunk főbenjáró pöréről beszélünk... maga Avignon... a város cessiója... csak az én gondolatomban merült fel, bizonnyal gyanakvó elméd gyengesége, ha a két dologban összefüggést keresel.
- Eminenciád mindenkor hű tanácsadónk volt. Mikor beszél a Szentatyával?
- A curiális bíborosok - előzetes engedély nélkül is - mindenkor felkereshetik Kelement... Talán illő is lenne beszámolni élőszóval arról, hogy Szicília királyasszonya ma szerény hajlékomban megszállni kegyeskedett.
- Erre kérjük Eminenciádat. Sok mindenre kérnénk még, ha idő lenne rá s ha magyaráznunk kellene annak, aki nálunk annyival többet tud...
- Madame, nem szolgáltam rá a dicséretre... agg vagyok, s oly kevés vágyam van már e világi életben. Ha a pápához megyek, megmondhatom-e néki, hogy Provence grófnője éppoly alázatos vazallusa a Szentatyának, mint Nápoly királynője volt?
Johanna szeme egyszerre tele lett könnyel. Minden olyan nehéz lett körülötte. Amikor felemelte fejét, arcán már megint felcsillant a Sibyllák titokzatos mosolya:
- A Szentatya látja szándékunkat. Legyen minden az ő akarata szerint. Mi szegények s gyengék vagyunk. Ezért folyamodtunk az ő jóságához, ezért ismertük el magunk felett, minden habozás nélkül, a legfelsőbb pápai kompetenciát. Életünk, királyságunk, grófságunk sorsa ott nyugszik az ő kezében, s talán ez a kéz áldást fog osztani ránk...
- A kérést én is megtetézem. Eddig Nápolyról alig volt szó, csak Avignonról... s nem beszéltek arról, hogy megkapjuk-e a pápai brevét, mely kimondja, hogy az én frigyem Johannával nem sérti az Egyház szabályait, s megadja nekem a diszpenzációval együtt az investiturát is, mely már Andreasnak is megígértetett... Ha mindez így történik, Eminenciád minden óhajtása előttünk kegyes parancs marad.
- Nem gondolod, herceg, hogy túl sok terhet raktok vállaimra, melyek amúgy is roskadoznak az esztendők súlya alatt? Ha vállalom... azért vállalom, mert alig van itáliai kardinális a szent kollégiumban, csupa gascogne-i, breton, provençale, navarrai... csupa rokon és familiáris, s ki lenne az otthoni ügyek gazdája, ha a néhány olasz bíbornok, aki itt maradt János pápa idejéből - nem venné kezébe azoknak a dolgát, akiknek már a nagyatyjával együtt nevelkedett?
A kincstartó s a prépost rendezgették a számadásokat. Három láda körmöci arany érkezett múlt héten, s már alig van belőle, mint csapra vert hordóból a bor, úgy csurgott ki Avignonban kezük közül a sok aranyforint.
Nehéz küzdelembe bocsátkoztak Lajos király követei. Azok, akik nem ismerték e tekervényes, curiális labirintust, meg sem foghatták, hány üreg nyílik fel lépten-nyomon, melyet be kell tölteniük a pénzekkel. Hányadszor járják meg az utat Visegrád s a Rhône vidéke, majd Firenze... Nápoly, Zára között, hányszor kellett mindent újrakezdeni, valaki sírba vitte jó ígéreteit, eltávozott a földiek világából, megfordult szándéka, nagyobb ígéreteket kapott... Ha tudná a király, milyen nehéz dolog az, ha idegen földön, lépésről lépésre kell nyesegetni a hidra fejét. Ha tudná, hányszor bukkannak ellenségre, aki a vér ösztönével keresztezi terveiket. Mennyi pénzbe kerültek a provence-i nemesek, hogy jól őrizzék Johannát, ne jöhessen el pörére, csak advocatusai között folyjék a vita. Úgy látszott, már minden szándékuk szerint lesz, s a boszorkány szárnyát levágták Aix-ben, az ottani urak eltüzelik Johanna boszorkány-seprőnyelét. Valaki mégis erősebben instanciázott. A Pokol tornácáról visszaengedték Acciajuolit. A kufár meglobogtatta a bennfentesek előtt a régi adósleveleket, néhányan emlékeznek ifjúkorukra, egy-egy gyöngysorra, gyémántra, melyet a Firenzei adott... a szél megfordul, a válaszok bizonytalanok lesznek, a tegnap még hű barátok megijednek a pestilentiától, nem állnak szóba idegennel... kiüzennek, hogy maguk is betegek... egyszerre jeges szél szalad át, a mistralt érzik tagjaikban... minden megbomlik, s ők nekiállhatnak, hogy újra összeszőjék a lazult, elszakadt szálakat.
A prépost s a számtartó lapozták a titkos jegyzéket, kik kaptak Ludovicus aranyaiból, mennyit s mit is ígértek cserébe ezekért az aranyakért?
Az őr keresztbe tette lándzsáját a jövevények előtt. Csodálkozva látta, hogy egyikük előlép, szétnyitja köpenyét, s a fekete posztó alól karmazsinvörös zeke s szépmívű ezüstvért csillog ki. Az ember kövér volt s vörösesszőke, kardját botnak használta, a hosszú út kimeríthette, mert elfúló hangon kért vizet.
Nápoly határában álltak, a Róma felé vezető országúton. Köröskörül hatalmas farakások parazsa izzott s a katonák időről időre rászórtak a zsarátnokokra füstölő magokat. A tűzrakás volt a választóvonal, melyen át nem jöhetett idegen. Így parancsolta katonáinak Lajos király. A magyar vitéz csak annyit látott, hogy a különös, kövér lovag díszes papírt vesz elő kebeléből, fennen lobogtatja, s idegen nyelven magyaráz, rámutogatva a címerre. Valami félelmes s egyben gyermeki is volt arcában, amint híveinek csoportjából kivált, s közelített. Az őr, aki már karácsony óta itt áll Nápoly kapuinál, tisztjéért üzent, s addig intett: maradjanak kívül a körön, de lándzsavégről átnyújtotta boroscsobolyóját, melyet megragadott a jövevény, s mohón, szomjasan ajkához emelt.
Az őrség hadnagya írástudó volt, belenézett a pergamenbe, megismerte Róma címerét. A levél Ludovicus királyhoz szólt, elmondta, hogy Cola, Isten kegyelméből Róma Tribunus Augustusa érkezik Nápolyba, hogy saját személyében válthasson szót vele. Egy pillantás elegendő volt arra, hogy mindenki lássa: összetört, sorsüldözött ember könyörög bebocsátásért, aki talán ellenség, pestis, éhhalál elől menekül. Szeme rávillant az ezüstvértre, mely karcolás nélküli pompájában (e kövér mellen) szinte nevetségesen hatott. A tiszt tanácsba szállt önmagával. A címer valódi, azok, akik Róma felől jöttek, meséltek Coláról, a Tribunusról, s ilyennek festették le alakját. Lajos király parancsa úgy szólt: senkit se engedjenek be idegen földről, de áll-e ez a parancs a föld hatalmasaira is?
Néhány latin szóval mondta: őrséget ad melléjük, s úgy kísérteti őket a királyi rezidencia felé. Esküdjenek meg az élő Istenre: nincsen egyetlen beteg vagy láztól borzongó sem a menekülő csapat között. Cola felemelte ujját... az arcot elöntötte valami hirtelen, gyermeteg öröm. A pillanatnyi megbékélés biztonsága megint új erőt kölcsönzött e roskatag testnek, mely láthatólag már alig bírta az út fáradságát. Oly korán alkonyodott e januári napon, hogy egészen besötétedett már, mire a kis csapat a kastélyhoz ért. A tiszt s vitézei leszálltak a szekerekről, melyek behozták Colát s kíséretét. A palota lábánál álló őrség újból megfüstölte a levelet, a kiskapu megnyílt, s a komor, fekete palotára, melynek csak néhány ablakából szűrődött ki világosság, ráborult a csend. Talán egy negyedóra telhetett így el, amikor egyszerre élet támadt a várbástyán. Mintha parádés vendég érkezett volna, megcsikordultak a híd tartóláncai, s Cola di Rienzo lassú, ünnepélyes lépésekkel felhághatott a főbejáraton. Amint ment felfelé a vár hídján, arra gondolt: most mindent egyetlen kockára tett fel. Ha Lajos király kedveskedni akar a Szentatyának, a császárnak vagy Róma új magistratusának, elfogatja, fegyveres őrizet alá helyezi, vagy elküldi Avignonba, hogy bánjanak vele tetszésük szerint... De nem volt más választása. Puszta életét féltette, az egyetlen kincset, melyet eksztázisának csodálatos napjaiban annyiszor helyezett az Urbs oltára elé. Fásult nyugalommal hagyta, hogy a szolgák leültessék egy kis szobában, letörölgessék köntösét, ételt s italt adjanak elé.
Laczkfi István nyitott be a szobába. Meghajtotta fejét, s kérdezte, hogy a királlyal kívánna-e szót váltani?
- Uradat az Úr bosszuló keze küldte le Itáliára... az ő kezében a kard, mellyel kipusztítja a vétkek fészkeit...
- Miért kellett menekülnöd, uram?
- A nép megtisztelt, semmiből emelt fel minden birodalmak fölé. De gyenge volt erényük alapzata, elfajzottak, kiveszett belőlük az ősök hite.
- A bíbornok levele Montefiasconéból hozzánk is elérkezett. Kelemen pápa levette rólad, uram, kezét. Átokkal sújtott, s felhívta a föld hatalmasait, hogy élve vagy halva adjanak téged bíráid kezébe.
- Miért mondod ezt, nagyuram? Az lenne szándékod... hogy elhurcoltass - a biztos halál elé?
- Ludovicus király vendégeként érkeztél. E palota ma az ő otthona. Aki a király vendége, azt nem érheti bántódás. Magyarhonban vagy te itt, s nem ellenségeid kezén... De tudni szeretnénk, mit kívánnál urunktól... hiszen te magad is ismered a Regnum állapotát.
- Menekülnöm kellett a főurak zsoldosai elől. Mintha veres tűz-folyam lepte volna el egyszerre Rómát... - az élet megállt benne, s kibomlott szárnnyal körülrepdeste a halál angyala. Minden sarkon vér folyt... ingadozott a küzdelem... Látták, amint gonosz ellenségem, az aggastyán Stefano Colonna átkokat szórt a bástyafalakról... Róma száz sebből vérzett, mint a Gracchusok alatt, de népe már oly romlott volt, annyira hanyatlott, mint Catilina mercenáriusai...
- Kérlek, jó uram, tekints a röppenő időre... azt mondd meg, mi történt veled, s hol maradtak csapataid?
- Mintha két szikla morzsolta volna őket szét, úgy semmisültek meg a légiók. Luca Savelli... Pipino... a megmaradt Colonnák egyszerre fogtak fegyvert, a legátus ellenem jött seregével... a nép hét hadnagysága nem akart egybegyűlni... a Castel Sant'Angelo hídján már ölték az Urbs őrségét... csupa idegen, ahova a szem ellát, francia kapitányok vonultak be íjászaikkal, a Palatinus felől látták Werner Urslingen lándzsásait...
- Te merre voltál, uram?
- A Capitolium dacolt, mint Róma legszörnyűbb zivataraiban. Meg akartam várni a bitorlókat, mint egykor az agg szenátorok a gallusokat... de híveim elhurcoltak... lent veres fényben úszott az Urbs, nem volt sehol sem maradásom... így mentem fel az Ara Coeli lépcsőin... a szentélyhez, mely előtt Augustus ajánlotta fel az ismeretlen Istennek az Impériumot. A Szentlélek lovagja voltam, látod-e a vértet, melyen az ő galambképe ragyog... a Szentlélek-Isten megvilágította elmémet, hogy még nem vezekeltem eleget, még gyarló vagyok ahhoz, hogy átvehessem a világ felett Róma nevében a hatalmat. A Szentlélek azt sugalmazta, tegyem le hatrétű koronámat, melyet egymás után raktak fejemre Róma templomainak dékánjai, amikor megszentelték Augustus címemet. Letettem az oltárra... oly szörnyű volt a tűztengerben Róma, odáig... az Ara Coeli magasságáig hallottam a halálsikolyt... A jámborok, híveim, akik velem jöttek, Cecco Mancini... a kancellárom... köpenyt dobtak rám, kilovagoltunk, s rohantunk, rohantunk végig a Campagnán, míg össze nem roskadtak a lovak.
- Mit akarsz urunktól, Tribunus?
- Ez a Vár az egyetlen hatalom Itáliában. Tudod-e, hogy én megidéztem a világ hatalmasait? Tudod-e, hogy királyok s fejedelmek köszönték gráciámat, elhalmoztak ígéreteikkel, üzenték: személyükben vesznek részt a nagy Electióban, amikor megválasztják Rómában a világ valódi császárát... De Róma izzik, mint az őrt álló katona előtt a pestist ölő parázs. Csak Nápoly és a Castel Nuovo erős addig, amíg királyod tartja kezében a békét és háborút. Ludovicus az egyetlen, aki nem fél Kelementől, nem reszket, ha bíborosi pompájában feltűnik a pápai legátus, hogy szerteengedje az Erinniszeket. Ezért jövök őhozzá, aki eddig is megtartott testvéri érzésében, hogy felajánljam újból a frigyet. Legyen Lajos Itália első hatalmassága, a nagy Impérium egyetemes vikáriusa, hogy Krisztus országának békéjét hinthesse szét az emberek között...
A vajda nézte a szomorú embert, akinek arcát még belepte az út pora. Nyáron reszketett tőle Róma, nyolcvan főrangú holttest felett zengték el papjai az ünnepi Te Deumot. Szemben ültek egymással. Cola félretolta a tálat, melyből az étel már elfogyott. Keze a hatalmas ezüstkupához ért, szeme sóváran rátapadt. Gyűrűkkel teli keze reszketett, amikor leemelte az edény fedelét. Laczkfi csendes hangon szólt hozzá:
- Nagyuram, félő, hogy nem tudsz beszélni a királlyal. E nehéz időkben hajnalig ül a kancelláriában, nem tud saját népe számára sem időt szakítani. Ezenfelül meg... látod-e, hatalmas sír s temetővilág a város, naponta nyolcvan-száz halott tér meg atyáihoz. Vannak jobb s rosszabb éjszakák... amikor kevesebb beteg szájához illesztik kanál végén az Úr testét, van rosszabb is, az epidémiát nem fékezi a tél, az enyhe esőkben kikelnek a miazmák, dögletes lesz a mocsarak levegője, megfertőzi magát a várost is... A király nem fél semmitől, a király oly bátor, hogy nekünk kell fékeznünk, mert minden sáncra felrohanna, minden lajtorján, melyet beleakasztottunk a vár fokába, ő mászna elöl... De az epidémiától fél... reszket attól, hogy elragadhatja a pestilentia, mielőtt véghezviszi mindazt, amit fényes elméjében elgondolt. A király alig alszik, keveset eszik, s akkor is csak egészen egyszerű ételeket. Hajnalban néha kilovagol a tengerpartra, amikor nem látja senki... utána visszatér, és késő estélig s azon túl intézi országos dolgait.
- Hatalma erősebb mindenkinél. Nápoly lába előtt hever. A tarentóiak s durazzóiak hatalmába kerültek. Mi tartja vissza attól, hogy Nápolyba tegye át Regnumának... Impériumának székhelyét?
- Bölcsen beszélsz, uram, de magad is tudod, az Úristen kegyelme kifürkészhetetlen, s a hadi szerencse forgandó. A seregeket néha nem az ellenség győzi le, csak saját gyengeségük... vagy az Úristen akarata. Nekünk sincsen már sok időnk Nápolyban, Cola...
- Miért ezt mondod nekem, aki azért jöttem, hogy segítséget kérjek tőletek?
- A pestilentiát, lehet, ti itáliaiak jobban bírjátok... csak minden második pusztul bele... de a mi katonáink, akiket nem verhet le ellenség, egyszerre kidőlnek, ha kiüt testükön a fekete láz. Neked mondom, mert szövetségesünk voltál, jó sorodban is hódoltál uramnak... neked mondom, Cola, akit sajnálok s akin segíteni szeretnék... látod-e, még esküdet sem veszem, hogy nem mondod senkinek, mert néhány napig úgyis még itt fogsz pihenni, mielőtt Isten kegyelmével útra kelsz... Halld meg te elsőnek a titkot Itáliában. Ludovicus király... nincs többé a Castel Nuovóban... nincs többé Nápolyban... Üres asztala előtt égnek a gyertyák s üres levelekkel vágtatnak a lovas legények... nincs senki, aki ezt tudja a kívülálló világból, s a kastélyból senki sem mehet ki egy hétig, míg Lajos király Manfredoniába nem érkezik... Érted-e, Cola, Ludovicus kezében van Nápoly, de Nápolyban dühöng a fekete halál. A király elhagyta ezt a mételyes földet, s visszamegy békés, északi országaiba.
- Az álomnak vége, ezt mondod, nagyuram... Róma tribunusa hiába zarándokolt Rex Ludovicus elé...?
- Hová indultál, amikor elhagytad Rómát?
- Pisába. A várban s kikötőben öcsém tartja a hadakat. De Pisa felé elzárták az ellenségek az utat, minden ösvényt, mely arra vezet, vigyáztak a legátus fegyveresei... Ha Pisába mehetnék...
- Megadtad urunknak a tiszteletet. Úgy jöttél ide, mint vendég. Én uramnak helytartója vagyok. Személyemben e percben maga Ludovicus. Hallgass meg jószívvel, Cola... A király nem feledkezik meg rólad, irgalmas elméjében megjegyezte illendő szavadat... jó szándékod, mellyel átengedted seregét. A király nem bocsátja meg a bántást, de nem felejti el azokat sem, akik betartották adott szavukat. Eljutsz Pisába. Kapsz tőlünk fegyvereseket, lovat, aranyat, s én, Ludovicus személye, fogadom neked, Cola, nem kerülsz a legátus kezébe, míg Pisába el nem érkezel. Most pedig pihenj, vesd le magadról a fáradtságot, érezd otthon magad e kietlen kastélyban... Kívánom neked, hogy éjszaka, álmodban ne háborgassanak a Castel Nuovo kísértetei.
Kiment a szobából, az ajtó előtti serpenyőbe vetette kesztyűjét, mellyel megérintette a tribunus kezét, utána izzó kőlap fölé hajlott, melyet legényei jéghideg vízzel locsoltak le, s a hirtelen támadt gőzben mosta le magáról a szörnyű vész leheletét Magyarország helytartó nagyura.
Az este megérkezett Jakab, Maiorca ifjú királya, hidalgóival, nemeseivel, szigetországának selymeibe burkolózva. Berry hercege már néhány napja várta a Consistorium ülését. Mindennap több nagyúr, tartománygróf, herceg, országos méltóság érkezik. Mindnek sürgős ügye támadt a Szentatyával, szomszédjának is átszólt, most ne bántsák egymás jobbágyait, néhány hétre Isten békéje legyen a haragosok között, menjenek Avignonba, nézzék végig, amikor Nápoly világszép királynője odaáll bírái elé.
Berry hercege a francia udvar nevében érkezett. Az Impérium urai, a délnémet szuverének szívesen kerestek jogcímet arra, hogy lovagi módra védelmezzék Nápoly szépséges királyasszonyát. Avignon megtelt, nemesek aludtak a szérűkben, egy kolostorcellára két-három udvari úr esett. A kardinálisok palotái hatalmas szálákhoz hasonlítottak, melyekben nyüzsgött, forgott, keveredett a vendég s a familiáris tömeg.
A pápák várában le kellett zárni a Szentatya lakosztályait, ügyvédek, titkárok, ágensek tarka serege lepte el a belsőbb folyosókat. Nyugat minden nyelvén kezdtek alkudozni, emlegetve titokzatos befolyásokat, hivatkozva kardinálisokra, curiális főpapokra, a Szentatya belső szolgáira - varázsigéket susogva tartották markukat. Tűrhetetlen lett bent, a pápai rezidenciában ez a feszültség, mely napról napra emelkedett. Míg Johanna Aix-ben, egy vidéki váracskában sínylődött, minden olyan távolinak, jelentéktelennek látszott, a pergamenek beszéltek maguk helyett, s a titkos pápai diplomácia rendbe rakta őket, ahogy megkívánta a százados, zavartalan tapasztalat.
De amióta Johanna ide érkezett, s itt él - mióta a Rhône túlsó partján feltűnt fehér lova, látták mosolyát, rokonai érkeztek, előszivárogtak a nápolyiak, e tarka nemesek, akik minden pillanatban tőrrel kezükben állnának ki, hogy védelmezzék Johanna becsületét, a kocsmák megteltek gyanús figurákkal, a kurtizánok úgy emlékeztek vissza erre a kora tavaszra, mint a legcsodálatosabb bőség korára. A toulouse-i örömházak lakói is megérkeztek Avignonba, hogy a maguk módján segítsék a kegyes királynőt, aki két esztendeje engedélyezte szabályzatukat. Mindenütt két pártra szakadtak. A békés polgárok, akik földre sütött szemmel haladtak, ha pap, apát vagy püspök keresztezte útjukat, ájtatos szóval emelték szájukhoz a kancsót, emeletet építettek házaikra, melyet jó pénzért kiadtak, ezek a polgárok most izgatottan rikácsoltak a tömegben, a láz elkapta őket is.
Árusok kínálták portékáikat, Johanna nevében. Füstölőszereket, melyek mesebeli varázslattal elűzik a pestis árnyékát. Illatos vizeket hurcoltak edényekben, készítésük titkát kifecsegték Johanna öltöztetőlányai. Divatja, e gazdag, cseppet sem szemérmes nápolyi szabás egyszerre száz és száz utánzóra talált, kelendő lett minden, ami nápolyi, kardinálisok édesgették magukhoz egy-egy szolgáját, valóságos legenda övezte az egykori udvartartás szakácsait. Fiatal nemesek kopogtattak be az Orsini palotába, életüket és vérüket ajánlva, ha Johanna színeiben küzdhetnek. Fekete tógás magiszterek kínálták a perhez furfangjaikat.
Mióta a nápolyiak beköltöztek Avignonba, a pápai székhelyen felborult a rend. A Jó Erkölcsök kollégiumának dékánja hajszolta poroszlóit: tisztítsák meg az utcákat a becsődült naplopóktól, a szennyes, parázna néptől, mely fényes nappal is űzi arcpirító szemérmetlenségeit. A bujaság ördöge mintha hatalmába kerítette volna a várost: égnek ívelő templomok félhomályában szép asszonyok adtak lovagjaiknak találkát, leejtett csipkekendő bűnös jelével. Megakadtak a házasságtörési perek, mert a vádlottak harsányan kiáltozták, hogy máglyára vihetik a város összes fiatal asszonyát, ha a szerelem bűnéért így ítélnek az atyák... Mintha lázban égett volna Avignon, várta a pillanatot, melyben koronát viselő királynő áll a Consistorium ítélőszéke elé, s a kereszténység egyik legrégibb országának királyasszonya vár a pápától ítéletet.
E napokban zárva maradt az Orsini palota kapuja. A túlsó parton nyüzsgő, zsibongó város zaja csak úgy ért ide, mint távoli hullámverés. Johanna szobájába egyedül Lajos léphetett be és Miklós mester, a secretarius. Szó sem szűrődött ki ezekből a termekből, s némák maradtak a bíbornokok cselédjei. Senki sem tudhatta, ki fog a királynő nevében beszélni... nevek röpködtek a levegőben, amikor Johanna már úgy döntött: saját személyében viszi végig a pert. Napok óta csak latinul beszélt, hogy szava visszakapja könnyed biztonságát, készen legyen arra, hogy előadjon, kérdezzen s replikázzon, ha a vád és a védelem rendje ezt így követeli. Alifei Miklós Cicero beszédeit olvasta fel előtte: fordulatokat kerestek, klasszikus mintát, melynek szépségét, a gondolatok tisztaságát nem múlhatta senki felül. Eleinte még habozott, merje-e gyenge asszony létére megtörten, lelkében oly bizonytalanul vállalni saját maga védelmét - de aztán egyre erősebb lett benne az akarat, hogy ő vegye kezébe sorsát - s önmaga ügyvédje legyen.
Egy napon - szerda volt - bekopogtatott Orsini kardinális s átadta Kelemen pápa idéző levelét. Mintha csak pillanatnyi ájulásból ocsúdott volna, úgy olvasta Johanna az írást, mely a következő vasárnapot jelöli ki a Consistorium törvénygyűlésére. Orsini közelebb ment a királynőhöz, hogy felfogja, ha erőt vesz rajta a gyengeség. De Johanna uralkodott a testen, letérdelt, megcsókolta a Szentatya kulcsos pecsétjét s aztán a bíboros keze fölé hajlott, hogy ajkával illesse a kékeres kezet.
A pápai trónus kék felhőben úszott: füstölők, tömjén illata keveredett keserű füvekkel, melyek nem növelik ugyan a jámborságot, de elűzik a miazmát. A trón magasan állt az Audienciák Termében, e hosszú, gótikus szálában, melynek falát csodálatos képekkel díszítették a toszkán mesterek. A trón alatt állt a hosszú asztal. Mindegyik bíboros gazdagon kárpitozott székén ott fénylett a címer, az asztalon kalamáris, íróvesszők, viasztábla, parázstartó, melyből vékony karikában ereszkedett fel a gyógyító füst. A terem két oldalán padok álltak a perbeli felek számára. Johannáé díszesebb, méltóságosabb volt, királyi korona díszítette, jelezve: a Szentszék királynak tartja mindaddig, míg investituráját a Szentatya ítélete meg nem semmisíti.
Tarkább volt a hátsó padsorok, a karzat világa. Már hetekkel előbb minden árat, minden kedvezést megadtak azért, hogy jelen lehessenek a nyilvános tárgyalás alatt. Maga Kelemen úgy határozott: az ítéletmondás nyilvánosság előtt történik, ország s világ előtt bontakozzék ki a Szentszék bírói hatalma, mely elé alázatos fővel járulnak a földi uralkodók. A párnákkal kényelmesebbé tett helyekre kerültek a követek s mindazok a pápai és francia főurak, akik megkapták a majordomustól a kegyes bebocsáttatást. A karzaton ültek díszes székeikben a királyi vendégek s a vérbeli hercegek. Hátul, egy elkerített rácsos helyen klerikusok, diákok, literátusok szorongtak már reggel óta, hogy hivatásuk gyakorlásában emlékként őrizzék a mai napot. Oldalt volt az asszonyok páholyrendje. Ezért volt a leghevesebb tülekedés grófnők, kardinálishúgok, a legnagyobb kurtizánok között. Nem volt oly eszköz, melyet ne vettek volna igénybe, hogy ott lehessenek e csodálatos tornán, melyet a szó fegyverével vív meg egymással egy királynő s egy király. A legtöbben eleinte azt remélték, hogy felpattannak az ajtók, maga Ludovicus király vonul be teljes pompájában, míg másik oldalról Johanna, s itt fognak szemtől szembe viaskodni a pápa színe előtt. Ma már mindenki tudta, hogy Lajos király helyett vádoló biztosai, ügyvédjei jelennek meg, s úgy is készültek, hogy a viadal érdekesebb része akkor zajlik majd le, amikor elhallgatnak a magiszterek, s megkezdődik a vádlott királyasszony önmagát védő orációja.
Még csak a titkárokat, szerpapokat engedték be, akik rendbe szedték az asztalokat, felállították a feszületeket, meggyújtották a gyertyákat, mécseseket, füstölőket, odakészítettek mindent az ítélethez, a kulcsot, kardot, szenteltvíz hintőt, a kalamárist, pergameneket, a nagyobb s kisebb pecsétet, a gyűrűt: a bírói méltóság szimbólumait. Maguk közt halkan, földre szegezett tekintettel társalogtak, mintha félnének attól, hogy túl korán, túl bizalmasan mondjanak a folyó dolgokról elhamarkodott ítéletet. A szolgák bátrabbak voltak. Harsány, provence-i szavuk megakadt a mennyezetben, míg az ügyvédek rendbe szedték a készülő per anyagát.
Lassan megelevenedett az árnyékba burkolt terem. Az üvegablakok világos foltjain át beszaladt egy sápadt napsugár, s fényes foltot rajzolt a Madonna palástjára. Csatlósok takarókat, kis élelmiszerzsákokat hoztak. Mindenki készült arra, hogy a kor szokása szerint reggeltől estig tart a színjáték. A kurtizánok, akik arannyal s csókkal vásárolták helyüket, hamarább érkeztek, hogy semmit se mulasszanak el a nagy eseményből, melyhez hasonlót még nem ért meg Avignon. Tollas kalapjuk, csillogó, tarka színekkel ékeskedő ruháik, hosszú uszályuk feltűnt a padokban. A bennfentesek egyenként mutogatták őket, nevükön nevezve barátaikat, akik megszerezték számukra e kitüntető helyeket. Lassan elevenedett a kép, amint egyre több lila talár, püspöki reverenda, aranykereszt fogta el a gyertyák csillogását; megérkeztek a provence-i, frankhoni, navarrai országnagyok, eljöttek a követek s ezenfelül mindenki, aki valamilyen címen helyet kaphatott. A karzatok zsúfolásig telítődtek, kint a folyosókon hangos kiáltozással vitáztak a kintszorultak bebocsáttatásukért. A majordomusok kifulladva rendezkedtek, s fohásszal fordultak az egek urához: fejezze be már a mai napot.
Tíz órát ütött a kis harang. Az Audienciák Termének ajtaja ünnepélyesen kinyílt. Elhúzták a bíborfüggönyöket, mindenki térdre borult, várta a pillanatot, amikor Kelemen pápa a mozgó baldachin alatt trónszékén megérkezik. Előbb testőrök, alabárdosok, nemesek vonultak fel tisztségeik díszjelvényeivel. Utána az udvar fődiakónusai, a magasabb egyházi méltóságok s végül megjelent hófehéren, szelíden, hordozható trónjának magasságában maga a Szentatya. Kesztyűs keze kereszteket rajzolt a levegőbe, arca friss volt, életerős, szeme töretlen fénnyel villant végig a rég nem látott pompás gyülekezeten. Amikor elhelyezkedett a Legfőbb Bíró székében, felemelte kezét. Két oldalajtó nyílt meg ugyanolyan lassú pompával, s bejöttek, két oldalról, az ítélkező bíbornokok. Mind a harmincnyolcan egyszerre foglalták el helyüket, a székeket áhítatos mozdulattal tolták be az oldalkanonokok. Azok, akik ismerték őket, elmondhatták, miféle vérbeli kapocs fűzi őket egymáshoz s a Szentatyához, mennyi a familiáris közöttük, mennyi közülük a francia. De aki először látta az átszellemült arcokat a bíborpompa teljességében, suhogó selymeikben - holta napjáig nem felejthette el a pillanat ritmusát. Az Ecclesia hercegei voltak, hordták tisztségük aranyvértezetét. Keresztjeik, gyűrűik, breviáriumaik fedele csillogott a drágaságoktól, s elhomályosította a főrangú dámákat is, akik ugyancsak felrakták ékszereiket. Az asszonyok páholyai közt halk zsibongás indult meg. Mindenki találgatta, eljön-e Johanna, akit senki sem látott bevonulása óta. Vajon bűnbánók köntösét hordja-e, ki fogja kísérni, kik lesznek ügyvédei, hogyan szólal meg, mely nyelven s miként fogja a Szentatyához intézni beszédét? Clemens hallgatott. Lapozott a nagy imakönyvben, s a kardinálisok is rendre-rendre elmélyültek imáikban. A térdelő nép tovább leste az intést, mely megengedi, hogy mindenki újból elfoglalja a helyét. A Szentatya némán mondja a szöveget, most esedezik inspirációért, lelke fürkészi az igazság ösvényeit. Ajka mormolta az imádságot, hang sem hallatszott, csak a tető alól felvert izgatott madarak vijjogása, amikor a fáklyák füstje elvakította rajukat.
Kelemen intett: bejöhetnek a perben álló felek. A középkori per úgy kívánta, hogy vádló s vádlott a Legfőbb Bíró székéhez folyamodjék, aki majd kimondja az ítéletet. A vádat nem állam képviselte, hanem az, akin - sérelem esett. Először a magyarok jöttek be: a prépost, aki az udvar szóvivője volt, s ismerte az avignoni udvar tekervényeit. Mögötte két lila talár selymes suhogása hallatszott. Kemény, éles metszésű, sötét arcok, melyeket megbarnított távoli világok napsugara, s formájukban hasonlítottak azokra a főurakra, akik világi kíséretként csatlakoztak a követséghez. A nép áhítattal nézte a magyarokat. A pompát, mely a nehéz, sötét bársonyok komorságát tündöklő fényekkel szórta tele. Az idegen, világi fényesség elárulta, hogy azok, akik ide érkeztek - egy távoli Archiregnum hatalmas urai, akiknek szavától otthon megremeg a föld. Letérdeltek egyenként a Szentatya zsámolya elé, s megérintették ajkukkal a leomló fehér uszályt, utána felkeltek az ájtatosságból, s tisztük szerint elfoglalták helyüket a vádlók padjaiban.
Megmozdult az egész terem. Az izgalom átfutott azokon, akik itt végigélhették e pillanatot. A déli szárnyasajtó lassan felnyílt, s belépett rajta Johanna. Egy pillanatig állt. Morajlás futott át a padsorokon, hátul felálltak a lovagok, példájukat egyszerre mindenki utánozta, egy pillanatig mindenki hódolt a belépő királyasszony méltósága előtt. Johanna úgy jött mint koronás király, aki csak a Szentatya előtt alázkodik. Egyedül állt az ajtóban, de a színek távoli villogásában érezni lehetett, hogy hatalmas kísérete, mindaz, ami még Provence-ból s Nápolyból megmaradt - mögötte várakozik. Egy lépést tett előre, minden szem feléje fordult, s azok, akik sohasem látták, most simogatták tekintetükkel húsz-egynéhány esztendős lényének szépségét. A fájdalom, bánat, menekülés karcsúbbá, áttetszőbbé tette, lefakult arcáról a délszaki nap pírja, visszakapta a gyereklány alabástrom színeit. Haján, melyet rendesen fátyol vagy kalap tett láthatatlanná - most liliomos aranykoronája ült, alatta áradatban hullt alá a sötétszőke fürtök tömege. Nyakát hatalmas hermelingallér körítette, mely a köpenyre omlott. A palást olyan szép volt, hogy ehhez foghatót nem láttak még az avignoni szép asszonyok. Azúrkék bársony, habosan fénylő, oly hamvasan, hogy órákig lehetett volna benne gyönyörködni. S ezen a bársonyon véges-végig szaladt ezüsthímzéssel a Capetingek címerlilioma.
Fejét meghajtotta, a palást kifeszült, fehér prémes szegélyét a kísérő hat apród hordozta. A mozdulat idegen volt e curiális világban, ahol bíbornokok, érsekek lilája s verese tobzódott férfiszínekben, főpapok járultak a Szentatya lába elé, hercegek, fejedelmek alázata környékezte a pápai trónt. Egy asszony egyedül, száz és száz férfi között, fájdalmasan szép asszonyságában, fleur de lys-szel telehintett azúrkékjében, amilyent férfi nem hordhatna soha. Színeivel, szőkéből veresbe játszó hajával, illataival, oly fejedelmi szépséggel, hogy egyszerre táncolni kezdenek a betűk a bíbornokok breviáriumaiban, mintha emlékek ördögtüzét szabadítaná fel ez az átható, mindennél erősebb asszonyvarázslat, mely ellenállhatatlanul tör be az Audienciák Termébe.
Lényének különös gráciájával lépett a koronás pad felé. Mögötte kiáradt Nápoly. Tarentói Lajos, Calábria hercegének színeiben, fején fejedelmi koronával, két fiatal hercegkisasszony, egy oldalági rokon, a kíséret, mindazok, akik rangjukhoz illő ruhát hoztak magukkal vagy becserélték utolsó aranyukat is, hogy ott lehessenek a nagy színjáték néma szereplői között. Johanna tekintete ráhullt a kis karmazsinvánkosra, mely a Szentatya lába előtt hevert. Az apródok félkört írtak le, a palást magasba lendült, hordozója asszonyok puha mozdulatával borult a párnára, felnézett a Szentatyára, s akkor érezhette a kegyelem első jelét: a pápa hófehér, ékköves saruba bújtatott lába cseppnyit kibújt a selymek közül, csak épp annyi időre, hogy a térdelő királynő ajka jelképesen illethesse. Mindenki arra várt, hogy Johanna felemelkedik, s ügyvédjeitől követve leül a padra, melyet a vádlott számára készítettek elő a majordomusok. De Johanna nem mozdult. Így, asszonyi szépségének alázatos hullámaiban rendezte el köntösének szegélyét, felnézeti Clemensre, s jelezte: itt, térdelve kívánja végigvinni a pört.
A terem megmozdult e váratlan fordulatra. Az izgalom már mindenkit hatalmába kerített, aki szerencsés volt, hogy jelen lehessen. Johanna a Szentatya védelme alá helyezi magát - ezt jelentette a mozdulat. Johanna nem ismer el maga felett mást, csak VI. Kelement, aki hűbérura Nápolynak, s aki neki is, a királynőnek, adhat parancsokat. Johanna itt térdel Clemens előtt, s a szép, francia úr lehajlik, megérti, talán gyorsabban, mint a kardinálisok s talán gyorsabban, mint maguk a fiatal lovagok, szája szélén halk, finom mosoly rebben el, keze alig észrevehetően követi szeme mozgását, mellyel int, hogy maradhat, a Szentatya kivételt statuál, s engedi e szépséges Regia Potestasnak, hogy lába előtt térdelve várja ítéletét.
Johanna keresztet vetett. Az imádság az egyetemes lepel, ez takarja be lelke meztelenségét, mellyel mindenki előtt kiszolgáltatva, idáig hurcolta alázottságát. Az imádság mindenki orvossága, ettől nem tilthatta el senki, nem botránkozhatott meg rajta ellenfél; pillanatnyi csend volt, míg össze nem csapnak a hullámok feje felett, el nem lendül a pápai kéz, hogy elindítsa a Processzus szerkezetét. A zsongás halk, az Apostoli Protonotárius szava megnyugtató, amint elmondja a per praemissáit, a hűbéri kötelékeket, a pápai döntést, amellyel vállalta az ítélkezést. Majd Ludovicusnak, Magyarország királyának vádlevelét ismertetik a követek, akik a király szavát a bírák előtt kifejthetik.
Johanna térdelt. Tüzes körök cikáztak előtte. A nehéz füst leereszkedett a pad magasságáig, mintha köd lepte volna el, fojtogatta, ha lélegzett, a gyertyák és fáklyák fénye elkápráztatta, s érezte az emberek kíváncsi tekintetét, amint testére, arcára rátapad. Az akarat mindennél erősebb volt. Ha ájultan zuhan le, az istenítélet törvénye szerint ő a vesztes, mert gyengének mutatkozik. Minden erejét megfeszítette, hogy ne lankadjon figyelme, tisztuljanak a ködök, emelkedjék ki a fojtó szagok árjából, figyeljen azzal az éberséggel, mely az élet ritka, veszélyes pillanataiban úgy hat, mint természetfeletti erők ajándéka. Egy-egy szó most öntudatáig hatolt... mintha pörölycsapás lett volna, nem fordulhatott meg, ő az egyetlen, aki nem fordulhatott szemtől szembe vádlóival... nem látta, melyikük beszél, vajon püspök-e, vajda-e... lovag, főpap... nem láthatta, melyikük az, aki felemeli érces férfihangját, melynek latinja annyira különbözik az itteniekétől: a Duna völgyétől indult el, megjárta Bolognát, míg Avignonba megérkezett. Ezt a latint hallgatta, a pörölycsapásokat, úgy fájt, sajogott minden egyes mondat után. Hallotta gyalázatát úgy, mintha idegen bűnös vétkeit szednék szét az inkvizítorok, ő ülne trónszékében a tortúrák kamarája felett, s hallaná, amint tompán, ütemesen csattog az Examinátor szókorbácsa a vádlott perzselt lelkiismeretén.
- Kegyes Bírák (így hallotta, amikor felszakadt a kábulat, s egybe tudta szedni a szerkezeteket, melyek úgy oldódtak ki a beszéd alatt, mint vádoló Erinniszek), Kegyes és Eminenciás urak... vajon közönséges bűnösnél jobb-e Jeruzsálem egykori királynője, aki ellen vádat emelünk? Méltó-e arra ez az asszony, hogy koronát hordjon fején, éljen az Úr különös kegyelmével, melyet élveznek mindazok, akiket a szent karizma illetett... méltó-e erre az az asszony, aki paráznaságainak sorával gyalázta meg hitvesi ágyát, fülébe a luxuria ördöge sugalhatta a szörnyű vétket, mely lelkében megfogant... Az írás nem talál szavakat ilyen bűnre, nincs neve annak a véteknek, mely várandós asszonyt gyilkosságba kergethet, arra hajthat, hogy megölje hites urát. De ki tudná végigsorolni bűneinek hosszú sorát? Nem Johanna volt-e az, aki minden szavával, minden tettével gátolta, hogy hitvese, fejedelemtársa elnyerje a királyi méltóságot, mely őt ősei jogán is megillette? Ki tartotta alantas hűbérsorban, távol a Regnum kincsesházától azt a férfit, akinek Isten szent színe előtt örökös engedelmességet fogadott? Ki biztatta szüntelen híveit, a külországi követeket, távoli jóakaróit arra, tegyenek meg mindent, nehogy Endre megkapja a királyi titulust? Nem Johanna volt-e, aki rágalmakkal szórta tele Nápolyt, hiszen már kocsmákban terjesztették, hogy Endre herceg korhely, iszákos, parázna, tompaagyú. Tanácsülésen, országnagyok gyülekezetében számtalanszor szidalmazta, korholta, megszégyenítette férjét, mintha alantas szolgáinak egyike lenne. Ostorozta egyszerű nyelvét, lovagi őszinteségét, keresetlen szavát, mert nem beszélt a kígyók sziszegő nyelvén, mely a Castel Nuovo utolsó évei alatt udvari idiómává alakult.
Ím halljátok, kegyes atyák: Ludovicus úr vádolja Johannát, Nápolynak méltóságától megfosztott, méltatlan királyasszonyát. A Gravissima Culpa a gyilkosság, melyben e nőszemélynek alapos része volt. Mint felbujtó... érdemi bűnös, de mint tettestárs is segédkezett. Másodfokú vétkét a hitvesi hűség megszegésében találjuk, paráznaságainak sorában s abban a makacsságban, mellyel Endre megkoronázásának ellenszegült. Ezenfelül vádoljuk mindazzal, amit e nőszemély országa s városa ellen elkövetett. Mindenki, aki ezekben az utolsó években Nápolyban járt, láthatta, miként válik a kereszténység jámbor városa paráznaságok házává, miként tiporják sárba az erényt s miként csírázik ki minden sarokban a bűn. Kegyes Bírák, hiszitek-e, hogy alig zárták le szegény Andreas úr teteme felett a kőkoporsót - e koronás asszony már kitárta karját, hogy vérfertőző nászra befogadja Házának azt a tagját, akivel - urának életében - nemegyszer megszegte hitvesi hűségét. Vádolnunk kell őt avval is, hogy a Szentatya hozzájárulása, dispensatiója nélkül kötött frigyet Tarentói Lajossal, aki újabban Calábria hercegének címezteti magát, s nem átallott azóta is mindent elkövetni, hogy Lajos herceg megoszthassa vele a trónt, melyet törvényes urától, Endrétől megtagadott.
Mi, Ludovicus király személyének s üzenetének hordozói kérjük a Szentatyát, kérjük e kegyes bíboros-bírákat: ítéljenek a bűnök e halmazatában, melyhez foghatót sehol sem jegyzett fel a keresztény népek története. Ha összegezzük vádunkat, nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy senki sem hallhatott még arról, hogy egy ifjú asszony, első magzatával, anyai állapotának hajnalán, tiszta elmével szövetkezzék hitvestársának meggyilkolására. Lehet-e elegendő büntetést kérni egy ilyen asszony fejére, aki mindezeken felül a keresztény világ egyik legtiszteltebb trónján ült, s akinek népe jó erkölcséért is felelnie kell Isten előtt? Mily büntetést várhat Johanna, aki meggyalázta a trónt, a hitvesi ágyat, cédákkal, istentelenekkel, mágia doktoraival, aljas kufárokkal szövetkezett, csakhogy urát halálba kergesse... És ez az asszony, kegyes atyák, királyi pompában merészkedik elétek, hamis bíborában, parázna asszonyi mivoltának teljességében, ahelyett hogy zsákba burkolva, fején hamuval vonszolná magát elébetek... Még rátok... még a Szentatyára meri emelni tekintetét, s nem fél, hogy az örök igazság tekintete lesorvasztja róla cifraságait, mint a tortúrázók izzó vasa a csontokról a húst? Mit érdemel, bírák, egy ilyen asszony, aki mindezt a tenger bűnt elkövette, meggyalázta nemét, fajtáját, királyságát, gyermekét, Házát, hitveságyát? Szabad-e még csak említeni is az irgalom, a nagylelkűség, az indulgentia szavát?... most, amikor a bűnök oly szörnyű summájával állunk szemben, mely a legelvetemültebb férfiaknál is példa nélkül való.
Az Úr kifürkészhetetlen akaratából meg kellett sokáig nyugodnunk abban, hogy e koronás hetéra ül Szicília, Nápoly és Jeruzsálem trónján, amit le nem tagadhatunk. De erről a trónról a kérlelhetetlen bíró kezének kell őt letaszítania. Ez az asszony bűnös módon, Isten szolgáját is megtévesztve kelt egybe vérfertőző szeretőjével. Arra a néhány napra, míg betelik ítélete - semmisüljön meg hazug frigye, s tettestársát, Tarentói Lajost fosszák meg címeitől, méltóságától, s kényszerüljön oly penitenciára, mely vétkével arányos leend. Meg kell tiltani e gondtalan, céda anyának azt is, hogy gyermekének, Martell Károlynak gyámjaként szerepeljen, saját hasznára fordítván a gyermek jogait. Követségünk nem terjed ki arra, hogy vitassuk, vajon Károly boldogult Endre fejedelmünk magjából eredt-e? Az ő emlékét tiszteljük akkor, amikor a gyermeket örököséül elfogadjuk. De ez a szegény gyermek a bűnök parázna kapujában pillantotta meg az életet. Azt az asszonyt, aki testét és lelkét oda tudta adni a féktelen luxuriának - ki kell az élők sorából taszítani. Atyák, halljátok Ludovicus kérését: a királynő lakoljon trónja vesztésével, a parázna özvegy frigye bontásával, az anya gyermeke elszakításával, az élő azzal, hogy elveszítse mindazt, amit Urától kapott. Én kérem, mi, a követség kérjük, Rex Ludovicus kéri, vegyétek el, bírák, Johannától azt is, ami minden nyomorultat, minden koldust, minden férget megillet - vegyétek el tőle magát az életet.
Ahogy térdel, különös hangokat hall... valahol, távol madarak csicseregnek, az ablakon túl gyermeksírás ér a terembe, egy eb felüvölt, eső ered el, ólmos koppanással verdesi a tetőt... Valaki végtelen távolságban beszél, s ő csak úgy hallgatja, mintha a tenger zajlana, mintha réten egybeborítaná a szél a virágokat, susognának, míg ő liliomos köpenyben ellép közöttük... olyan különös ez a sok szó, mintha csendes kábulatban hallgatná, nem fáj... szinte ringatja, mint egykor a benedictinák kolostorában a litánia, amikor újból és újból hallotta ugyanazokat a ritmikus hangokat... Érzi a szenvedés különös eksztázisát, mely egyre mélyebben hatol be lelkébe, a test elfelejti a térdeplés alázatát, a hideget, mely beáramlik a repedezett kőpadmaly alól... Olyan szelíd s megnyugtató a szép, ezüstös felhő, mely ott lebeg felette, felnéz rá, talán könnyes is tekintete, amikor magán érzi VI. Kelemen szemét... innen, térdelve látja a Szentatya arcát, alulról, az arc borotvált, kemény, gőgös vonalát, melyet mégis megszelídít a halavány, ezüstös keret... látja szemét, amint kérdőn néz rá, majd átreppen tekintete a védelem ügyvédjeire, akik ott szoronganak padjaikban, hogy a királyasszony segítségére siessenek, ha netán mégis elakad... Egy percre mintha megállana a Per, a Protonotárius lapoz a pergamenek közt, hogy betöltse a csendet, míg jelentkezik a vádlott vagy valaki, aki bírja a vádlott hites szavát... a karzatokon mozgás támad, a padsorok felmorajlanak, a várakozás szinte elviselhetetlen a vád szörnyű szavai után, melyet körültáncol a halál árnyéka. A papok előkészítik a jegyzőkönyveket, a termen végigkígyózik a papír áradata, tollak emelkednek a levegőbe, s hullnak vissza újból a kalamárisokba... minden áll, a csend döbbenetes, a térdeplő testén átszalad a reszketés, most egyszerre megmozdul, mintha faragott kőbe lassan visszatérne az egykori lélek, felocsúdna, s megkezdené földi életét.
A köpeny kék bársonya mintha hullámzanék, a fejre ráesik egy fáklya fénye, s a veresbe játszó aranyhaj tüzelni kezd a korona alatt. Felmerül a homályból az arc, mely eddig elrejtőzködött fátylai mögé, lassan felemelkedik, összefogja köntösét, áll, szemben a Szentatyával, a Consistorium bíborosaival, s a halálos csendben egyszerre megszólal a mesék megvádolt királyasszonya.
A hang végtelen távolságból indul el... hallhatta-e más is az első mondatokat, mint maga Kelemen, aki előrehajlik trónusán, hogy a Szentszék első hűbéresének kivehesse szavát? Az első hangokat talán csak a lélek foghatta fel, senki sem tudhatta még, hogy alázat csuklása van-e bennük, gőg-e, megvádolt, megsértett asszony halk, fájdalmas sikolya...? Talán csak azok az öreg atyák érthették, akik a gyóntatószék homályában az ajkakról olvassák le a remegő, szótalan pihegést... ők tudták egyedül csak, hogy Johanna Krisztus népének latin nyelvén beszél, s néma mondatai percek múlva már emelkedni fognak, mint csúcsívek a Dóm szerkezetén.
Johanna megszólalt. Titkár, pap, familiáris nem állt mögötte, kezében nem volt papír, hogy támaszt adjon szavának. Egyedül volt, szemben a bírákkal, s a bíborosok márványorcája nem árult el semmiféle földi indulatot. A hangja halk köröket írt le, puha volt, könyörgő, majd szenvedélyesen merész, vádolt és védett, megpihent a recitativók csendes közein, hogy aztán újból erőre kapva, szinte mágikus erővel bontsa ki az alvó körmondatokat. Amikor beszélt, csak Kelemenre nézett. Nem sütötte le a szemét, mint ahogy földi lélektől elvárta volna a pápai regula. Nem kulcsolta alázatra kezét, ujjai, mint fájdalmas, élő testek tízfelé osztódott életet éltek, egymásba haraptak, szétsimultak, megpihentek, hogy újrakezdjék szenvedélyes játékukat. Kelemenre nézett, aki végtelen magasságokban ült felette, hűvösen s mégis szelíd tekintettel, mintha ő lenne az Emberiség Jó Atyja, aki gyermekei között magányosan, egyedül hordozza az Igazság elvont szavát. Úgy érezte, könnyű, szinte boldog érzés hozzá beszélni, aki mindenen felül van, nincs kora, nincs neve, nincs arca...Ő a Pápa, mindenki atyja, aki megfogódzhatik köntöse szegélyében - s nem lehet bántódása senkinek, aki e köntöst érinti.
"...ahogy mondtam, Atyám, oly szegényes a beszéde annak, aki mindvégig csak egyetlen szót ismétel. Aki nem tehet mást, mint hogy váltig csak azt mondja: higgyetek nekem, nem vagyok bűnös... Lehet-e, hogy ettől az egyetlen szótól meginduljon a legfőbb bíró, irgalom szálljon a bírák szívébe, akiknek füle már megszokta, hogy ezt az egyetlen szót százszor és százszor megcsúfolták hazug és bűnös esküdözők. Lehet-e hinni annak, aki csak azt tudja mondani: ártatlan vagyok, Atyám? Hogy vádolóim szavai együgyűek, átlátszóak, az első mondatnál már magukon hordják a rágalom bélyegét? Tudom, hogy te, Szentatya, nem kívánod, hogy rendre vegyem mindezeket a vádakat, elfeledve királyi méltóságomat, melyet az Isten akaratából halálomig viselni fogok... Így hát vedd, Atyám, s ti is, eminenciás urak, inkább gyónásomnak mindazt, amit elmondok előttetek. Gyónni fogok, legjobb tudásom, emlékezetem szerint, s nem hallgatok el egyetlen jottát sem, amiben én magamat is bűnösnek találtam - saját királyi ítélőszékem előtt.
Szentséges Atyám, én úgy nőttem fel, hogy nem ismertem atyámat s anyámat, csak homályos, tűnő kép élt emlékeim között. Úgy nőttem fel a Castel Nuovóban, mint gyenge palánta, mely semmihez sem támaszkodhatik. Mióta megnyílt értelmem, csak azt láttam: mindazok útjában vagyok, akik Nápoly trónja után sóvárognak, s ma már tudom, hogy az Úr súlyos jellel jelölte meg bölcsőmet, amikor odatette a királyi koronát. Így növekedtem, e királyi örökség árnyékában, hasonlatosan a bíborban született bizánci hercegnőkhöz, akik félelem s rettegés közt töltötték a Blanchernes-palotában szomorú, sivár életüket.
Oly nehezek voltak leányesztendőim, nehezebbek, mint más hajadonnál, aki meghallgatván atyja s anyja tanácsát, válogathat földi és égi vőlegény között. Más lány egybevetheti szíve indulatát szülei parancsával, de őrangyalához is folyamodhat, ha kijelölt mátkája nem kedvére való. De ki kérdezett meg engem? Hétesztendős voltam, amikor kezembe tették egy gyermekifjú kezét, színleges copulatióra hurcoltak, melynek nem tudtam akkor értelmét. E perctől kezdve addig sem játszhattam korombeli fiúkkal s leányokkal, amíg meg nem szólal bennem az asszonyi természet; zsenge gyermekkoromtól kezdve az ország törvénye nálamnál fiatalabb fiúcskához láncolt, aki státusunk szerint már férjemnek tekintetett. Szentatyám, vádolóim, akik fejemre olvasták a felbujtás, paráznaság, vérfertőzés bűnét, gondoltak-e arra, miként teltek el felettem az évek, hányszor reszkettem anyátlanul az ágyasház homályában? Hányszor könyörögtem Istenhez, fejezze be földi létemet, hogy megtérhessek atyámhoz s anyámhoz, mielőtt oly frigyre lépek, melyet sem testem, sem lelkem nem kíván? Szentatyám, hol van hát a világ bölcsessége, mely királlyá koronázza a tapasztalatlan gyermekleánykát, kezébe adja a halál, a kegyelem jogát s mindazt a hatalmat, mellyel rendelkeznek a keresztény fejedelmek, de ugyanakkor a Salus Reipublicae, az ország szolgájává alázzák, aki Istennek sem ajánlhatja szüzességét, mert testét és lelkét már rég elkötelezték, s ezen nem tud változtatni semmiféle földi hatalom?
Így értem meg a consummatióra. Nem a vér szavától korbácsolva, nem testi vágyakozásból, hanem nagyatya akaratából, az államtanács bölcs mérlegelése szerint lettem Endrének asszonya. Hitvese lettem, mint minden asszony az urának, akivel esküje összeköti. Itt éreztem először, Szentatyám, a mardosó kétséget. Melyik eskümnek engedjek, annak-e, amelyik Endréhez, vagy annak, amelyik a Regnumhoz köt? Mint két lándzsa, úgy állt sokszor szemben egymással két fogadalmam, amelyet véges asszonyi elmémmel nem tudtam összeegyeztetni. Nem szegtem volna meg királyi szavam, ha engedelmesen fejet hajtok, s hagyom, hogy az országon Endre nevében a fraticello, Róbert barát uralkodjék? Van-e oly inkvizítor a hit tisztaságának szolgálatában, aki felmentett volna engem az alól a vád alól, hogy titkos tévelygő kezére játszottam országomat, aki csak külszín szerint volt tiszta életű s jámbor, de szíve legmélyén azokat a téziseket melengette, melyeket egy tévelygő antipápa ebben a teremben a te dicső elődöd, János pápa előtt nyilvánosan megtagadott? Úgy mondják, Pater Robertus azóta megbánta tévelygéseit, s cellájának magányába húzódva nem gondol már másra, csak lelkének üdvösségére. De én arról a másikról beszélek, aki esztendőkön s esztendőkön keresztül velünk élt, akinek mindennap hallottam szavát, aki tanított engem és Endrét, lelkünkbe csepegtette külsőre tetszetős, de a mi földi világunkat lángba borító hitét és tanításait. Talán csak bölcs nagyatyám példája s a gyenge lány ösztöne súgta, hogy ingovány közelében járok, s ha hallgatok a barátra, nemcsak magam zuhanok bele az eretnekségbe, hanem magammal viszem a Gyehenna tüzébe a keresztény közösség egyik leghívőbb országát is. Róbert barát elválasztott engem Endrétől, megrontotta nappalainkat s éjszakáinkat, féktelen akaratával magához láncolta Endre lelkét, akin oly erővel uralkodott, hogy úgy éreztem, sokszor már nem Endrével osztom meg ágyasházamat, hanem csak egy bábbal, akiben idegen, sötét lélek üli szüntelen diadalát.
Kegyes atyák, esztendők teltek el azóta, s ma már feltehetem a kérdést, vajon tiszta lélekből, Isten akaratából cselekedett-e Róbert atya azért, hogy oly országot teremtsen, melyben az erény üli diadalát? Ma már erre érettebb elmémmel egyképp felelhetek, azt, hogy - nem ez volt a szándéka. Róbert nem volt egyszerű származású, szerény szolgája a Poverellónak, nem volt gyermekkora óta alamizsnás barát. Grófi nemzetségből származott, s már bölcsőjében harcra kelt benne anyja s atyja vérének idegen fluiduma. Hiszem, hogy Róbert kezébe akarta venni Nápoly sorsát, uralkodni akart felette, miként a fraticellik királysága felett. De talán már uralkodott is szerencsétlen országomon... Kémei, ágensei, familiárisai behálózták a Regnumot, galamb szárnya alatt nem röppenhetett ki levél, szolgáló szolgálónak nem mondhatott el titkot, a kancelláriában nem írhattak le egy sort sem, hogy arról ne tudott volna a barát. Leszállt a tortúrakamrákba, hogy meghallgassa a vádlottakat, a kincsestoronyban fellapozta az országos számadásokat. Árnyéka mindenüvé odaesett, ahol országos dolgokról beszéltek a korona bárói. Elöl ment mindenütt a barát, mögötte Endre, aki vakon hitt szavában, bízott benne, s szüntelen hajtogatta: csak az az egyetlen igaz út, melyen őt az atya vezeti. Az atya vezette is Endrét: a gyűlölet, a megvetés, a megfélemlítés országos útján, úgy vezette keresztül Nápolyon, mintha csak ketten járnának, egyetlen igazakként Gomorrha útvesztőiben.
Őszinte szóval beszélek, Atyám! Miért mondjam, hogy makulátlanul tiszta erkölcs hajléka volt királyi palotánk, amikor mindenki tudja: ott is fészket rakott magának a bűn? De ki mutathatott volna nekem példát? Szülőanyám már rég lehunyta szemét, Sancia királyasszony, a nagyanyám, olyan öreg volt ezekben az években, hogy már csak a szentekkel beszélt. Fiatal voltam, a hatalom teljességében éltem, körülöttem volt Nápoly... lehet, hogy ingatag voltam, megbotlottam, vétkeztem. De velem élt, szenvedett, hibázott egy egész Regnum, mely az Úr szörnyű csapásai alatt bűnbánattól reszketve, hivő lélekkel borul le eléd, mert nagy bűnös lehetett, de nem volt sohasem eretnek vagy szakadár.
Nem azt hirdette-e a barát, hogy minden földi gazdagság vétkes, a bírák telve vannak hamissággal, a hatalmasok rablók és prédák, a püspökök stallumokat harácsolnak, a bárók bitorolják ősi kiváltságaikat?... Nem az volt-e a vágya, hogy csak egy akol legyen s egy jászol... egyforma sorsú, szomorú emberek a földön, s felettük vasvirgáccsal uralkodjék Róbert, aki komor magányában élvezi eretneksége tiltott gyümölcseit?
Szentatya... mellette nőttem fel. Róbert atya falakkal körített volna el a való élettől, Nápolytól, báb lettem volna én is az ő kezében, engedelmes szolgálóleánnyá tett volna, ha nem őriz meg mindettől az Úristen különös kegyelme. Elűzte asszonyaimat, viszályt támasztott köztem s vérbeli unokabátyáim közt, akikkel Carolus Magnus véréből eredtünk. Mintha bélpoklosok lettek volna, úgy óvott engem a tarentóiaktól s Durazzó hercegeitől egyaránt. Mintha mindenikük cselt vetne ellenem, pártot szítna, koronám után nyújtaná kezét.
Amikor király lettem, Szentatya, a te akaratodból - még elviselhetetlenebb lett mindez a gyötrelem. Oly egyedül éreztem magam a királyság távoli csúcsán, mint a sas, mely nem lát mást, mint fekete sziklákat s a tűző napot, ha az égbe tekint. Kegyes bírák, kérdezhetnétek, vajon nem volt-e mellettem férjem, aki megsegített, a természet rendelése szerint? Endre ott élt mellettem, beszélt hozzám, de én mindig úgy éreztem: Róbert barát az, akinek válaszolok. Endre jó volt hozzám, nem bántott soha. Egyszerű, tiszta lelkű ifjú volt, akit az Úr nem jelölt ki az uralkodásra, nem adván meg néki azt a kegyelmet, mely nélkül aligha uralkodhatnak a királyok. Erényét kell mégis mindenekelőtt dicsérnem, szelíd indulatát, szép szavát, mellyel ágyasházamba mindenkor bekopogtatott. De mi azért állunk a trón magasságában, hogy el tudjuk nyomni asszonylétünkre is a szív indulatát, s hideg elmével tudjuk mérlegre tenni, mi légyen a közösség java szerint való. Ezért mondhatom, hogy Endre herceg jó és irgalmas volt azokhoz, akiktől az atya nem fordította el szívét. De jaj volt mindazoknak, akik valaha s valamikor e gyémántnál is keményebb akaratba ütköztek. Endre nem tanulta s nem tisztelte azokat a törvényeket, melyeket Szicília s Jeruzsálem királyságában hoztak az egymást követő királyok. Nem jelent meg a nép piazzáin, amikor a bárók, a kicsiny nép s a jó polgárok meghányták-vetették dolgaikat. Dölyfös volt a főurakkal szemben, ha azok éltek a kiváltságokkal, melyek reájuk atyáikról s azoknak atyáiról szálltak át. Róbert barát szavával hirdette, hogy a Regnum hercegei közt nem úgy él a király, mint első az egyenlők között, hanem ő az élet s halál ura: kénye-kedve szerint osztja szét s vonja be birtokait. A kicsiny nép sem állt Endréhez közelebb. Hányszor kértem, jelenjék meg ünnepeik során, menjen el Szent Januárius csodatételére, mutassa örömét, ha elérkeznek ünnepeik, táncoljon egyet a karneválban... Endre mindig távol volt tőlük, magányos maradt, idegen. Magára vette a barát nehéz ciliciumát, s úgy és akkor vezekelt, ahogy Róbert rá szabta a penitenciát. Isten legyen irgalmas nekem, ha Endrét netán vádolom azzal, hogy ő is hajlott az eretnekségre... lelkét teleitatta a méreg, mely összegyűlt, mint pára, Róbert barát beszéde nyomán.
Ki mondhatná meg, mi történt volna Nápolyban, ha engem elér a természet rendelése, magzattal szívem alatt vagy szoptatás közben kerül át egészen Endréhez s innen a baráthoz a hatalom? Vajon nem incselkedte volna körül a hatalom csúcsán az eretnekekkel cimborálót a sátán? Vajon nem hálózta volna be egész Nápolyt, s juttatta volna arra a szörnyű sorsra, melyet el kellett szenvedniük a valdenseseknek? Hátha... szörnyű nekem, az asszonynak s özvegynek szóval is mondanom, amit elgondolnom sem lenne talán szabad... hátha az Úristen akarata volt, hogy a kisebbik rossz fordítsa el a gonoszabbat, s Endre csúf halála árán menekedjék meg királyságom attól, hogy eretnekség áldozata legyen?
Nem vádolom magam abban, Atyám, amiben ártatlan vagyok, de nem is védekezem ott, ahol érzem hibáim áradatát. Való igaz, hogy a Castel Nuovo nem volt erények hófehér klastroma, de az vesse rám az első követ, aki maga meg nem tántorodott még a déli napsütésben, akkor, amikor virágzani kezdenek a narancsfák, amikor megcsillan a tenger, túl a bástyafalon... Ha vétkeztem, vezekelek érte... hisz idáig jutottam, hogy térden állva kell nyilvánosan alázkodnom Krisztus igaz szolgája előtt... de fennhangon mondom: nem voltam rossz asszony, nem követtem el Endre ellen főbenjáró vétséget, nem szövetkeztem rontására, nem én rágalmaztam őt az országos rendek előtt. Nápolyi báróim mindnyájan tanúságot tehetnek, hogy engedelmesen hallgattam, ha megszólalt a királyi tanácsban, büszke voltam rá, ha megnyerte a tornát vagy diadallal tért meg fenyítő országjárásairól... Isten egyedüli tanúm arra, hányszor borultam le eléje, könyörögtem neki, hogy oldja el a gyermekkori köteléket, melynek csomóját kezében tartja a barát. Kértem, legyen testvér azokkal, akikkel közös a vére, alázkodjék egyházi főméltóságaink előtt, tisztelje a korona nagybáróit, mint engedelmes vazallusainkat, akiknek vállán pihen az állami rend... Kértem, ne lásson mindenkiben rablót, simoniás főpapot, hazug bírát, kufárkodó országnagyot. Ne lásson minden emberben ellenséget, minden tettben gonosz szándékot, mely keresztülhúzza királyi terveit.
Hajlott rá, néha... Endre lelke beszédemre nem maradt siket... megígért mindent, éreztem, meglágyult szíve. De akkor eljött az óra, amikor a barát hívatta, s amikor visszajött hozzám a szűk, sötét cellából, megint a másik Endre lépett ki. Kemény volt, merev, mint a márvány, s lelkének írótáblájáról letörlődtek az irgalom betűi. Mondjam-e tovább, Szentatya, hogy miképpen éltünk e kevés esztendők alatt, oly földi viharok s megpróbáltatások közt, melyhez alig lehet hasonlókat találni a keresztény világ annaleseiben? Akkor, amikor nekem mint asszonynak, buzgó hittel kellett volna keresnem férjem segítő kezét - a királynőnek óvatosan végig kellett próbálnia minden lépést, nincsen-e csapda rejtve, melyet - úton-útfélen - ellenem, megejtésemre állított fel Róbert barát keze. Szentatya, lehet, hogy nem voltam férjem engedelmes szolgálóleánya, kevély és dölyfös voltam, ahelyett hogy megtisztítottam volna lelkem minden salaktól, s kenyérrel dobtam volna vissza azokat, akik megbántottak. Nem tudtam fékezni a gyűlöletet s haragot, ha ingereltek, néha vak és féktelen voltam, örömömben, vágyaimban túlmentem azon a határon, melyet tisztes asszonyok számára az Anyaszentegyház megszabott.
Ha vétkeztem, vezeklek érte, s egész életemben vezekelni fogok. De ha gyűlöltem - nyíltan gyűlöltem. Ha büntettem, nyíltan büntettem, nem szorultam arra, hogy szolganépekkel, orgyilkosokkal szövetkezzek, hogy elpusztítsak egy életet, Szentatya, harcolok azokkal, akik vádoltak engem. Rendre kell-e szednem argumentumaikat? Mutatnom kellene, hogy nem piroslik szégyentől orcám, hogy testem, lelkem idegen e szörnyű bűntől, melyben vádolóm szerint bűnösnek találtatom. Ludovicus vádlevele azt mondta, hogy azért tétettem el utamból Andreast, hogy Nápoly felett kedvemre uralkodhassak. De hiszen én uralkodtam Nápolyon. Én voltam a király, támogattak a Piazzák, támogattak báróim, senki sem engedte volna, hogy Róbert király unokáját letaszítsák a nápolyi trónról. Nem lett volna-e más módom arra, ha bennem megfogan e szörnyű bűn, hogy elemésszem Endrét, mint hogy nyolc-tíz vétkes, alávaló perszónával szövetkezzem, szóba álljak királyi bastardokkal, szolgálóleánnyal, udvari titkárral, Endre testi szolgájával, mindegyiket megnyerjem, kit pénzzel, kit jó szóval, rendre-rendre, hogy biztos terítékre kerüljön a koronás vad? Vajon nem tudja-e asszony könnyebben a halálba űzni férjét, akivel minden éjszaka együtt hál? Nem hallottunk-e naponként szinte arról, hogy gyorsan vagy lassan ölő méreggel irtották ki a gonoszok azt, aki terhükre volt? Oly gyámoltalannak tartanak-e engem a bírák, hogy azt hiszik, Nápoly királynőjének nem volt elegendő mérge ahhoz, hogy férje ételébe, italába porlassza, tányérjába cseppentse, akinek ételét soha senki sem kóstolta, aki után nem járt udvari szakács, hogy előtte főzze meg ételeit? Filippával, Sanciával kellett volna-e összeállnom, hogy fecsegő némberek kezére adjam magam? Szükségem volt-e Terlizzi grófjára, a két Artois-ra, kellett volna-e a jegyző, a szolga, a familiárisok, elrejtett gyilkosok ahhoz, hogy csendben emésszem el Endrét, ha azt akarom, hogy ne éljen tovább? Szentatya, te világok felett trónolsz, de te is éltél valaha közöttünk, ismered e világ gyarlóságát - te tudod legjobban, vajon világ szájára adja-e magát királynő, ha halálos gyűlölet fekete szava megfogant lelkében? Vádolóim is ismételték azt, amit mindenki látott, mindenki tudott. Az Úr kegyelme először áldotta meg méhemet, gyermeket vártam, alig hiányzott kilenc-tíz hét ahhoz, hogy világra érkezzék... Nem akartam Aversába menni, nem akartam a vadászatot. Kértem Endrét, maradhassak otthon, hátha nem tesz jót a lovaglás, hintóba kényszerülök, felrázhatnak a rossz utak. De Endre akarta, hogy vele jöjjek... ne maradjak otthon, ígérte, rövidre fogja a vad űzését... kért, hogy legyek vele, amikor utoljára, még mint Calábria hercege vadászik, amikor még nem köti a nagy, udvari pompa... nem kell bíborban lovagolnia, miként királynak... hívott, menjek vele, mielőtt a brevét hozó bíboros... a királyi investitura megérkezik... Kérdeztem Penát, a nagy magisztert, tanácsát kértem, mehetek-e? Ha nem mentem volna, otthon maradok, senki sem mondhatta volna rólam, hogy segítettem azoknak, akik meggyilkolták, bereteszeltem az ajtót, amikor kiáltott... az ajtót, melyen át hozzám menekülhetett volna. Kegyes atyák, csak ketten voltunk abban az átkozott szobában, Endre és én, s ami ott történt, arra nincsen tanú. Így csak hitemet, esküvésemet tehetem rá, hogy nem tudtam arról, amikor felkeltették hamis ürüggyel... Lehet, félálomban hallottam valamit. De az álmaim olyan mélyek, olyan nehezek voltak, úgy nyomta szívemet a magzat, oly sokszor éreztem a lidérc ólomsúlyát... minden olyan fekete s félelmes volt azon az éjjelen az idegen kolostorban, melyben azelőtt nem háltam meg soha. Aludtam-e vagy ájult voltam: nem tudom... Előtte napokkal, az udvar tanú rá, elszédültem, eszmélet nélkül cipeltek ki egy audiencia alatt... Magán a vadászaton kocsit kértem, mert nem bírtam a ló rázását, ott a kocsiban is elfogott a szorongás, ott is kihagyott eszméletem...
Ezen az éjen nem voltam magamnál. Oly bírák ítélnek felettem, akik nem ismerik az asszony gyengeségét, amikor az első anyaság kapujában áll. De hallották mindnyájan édesanyjuktól, miként volt, amikor nehéz órájuk elkövetkezett. Nekem is nehéz órám volt, s nem volt más, csak egy öreg néne, aki mellettem lehetett... Törődött, öreg magyar asszony, Andreas dajkája, ő maga úgy kívánta, nehéz heteimben Izabella legyen velem. Ez az asszony vallotta, hogy nyitott szemmel talált az ágyon, amikor rám törték az ajtót, amikor bejött a belsőbbik benyílóból, ahol ő töltötte az éjszakát. Így mondja, nyitott szemmel... s ez a nyílt szem oly szörnyű volt vádolóim argumentumában, hogy ez egymaga eldönti az ő lelkűkben az én orgyilkosságomat. Szentatyám, vajon nem marad-e gyakran nyitva magának a halottnak szeme? Vajon nem történik-e meg, hogy fennakadnak a szemgolyók, kiapad belőlük a lélek fénye, mintha fátyol esett volna az öntudat elé? Ha nyitott szemmel feküdtem, amikor bejött hozzám Izabella, akkor is távol volt tőlem a lélek, mert hiszen annyira csak tettetni tudtam volna magam, álcáztam volna cinkosságomat azzal, hogy lehunyom szemem akkor, amikor ágyam körül meghallom a lépéseket. Én nem tudom, nyitva volt-e vagy csukva a tekintet... úgy hoztak-e vissza orvosszerekkel a halál meredélyéről, vagy csak nehéz álom esett rám, melyből felrázott a dajka, akinek sikítása felverte a folyosót. Én mindezt nem tudom... nem tudok semmit. Minden összefolyik, mint lázbeteg előtt. Ismeretlen az, ami előtte történt, az is, ami alatta s utána. Nem tudom, szólt-e hozzám Endre, válaszoltam-e szavára, eloltotta-e a mécsest, vett-e köntöst magára, megsimogatott-e vagy csak kiugrott az ágyból, melynek nyirkos vászna, a lepedő hidege bentmaradt a csontomban... Nem tudom. Az öntudat lassan jött vissza. Izabella maga mondta, hogy rázott... felrázott, beszélt hozzám... lassan ment, míg tagjaimba visszajött a vér, amikor agyam megnyílt a szavak értelmére... megértettem a fogatlan asszony dadogását, aki nehéz, esett szavakkal mondta: Endrét meggyilkolták... megfojtották, kivetették az ablakon... Endre halott...
Szentatyám, kegyes ítélőbírák, ítéljetek felettem. Itt állok előttetek, mint rab madár, aki vergődik a ketrecben, s nem menekülhet belőle. Mivel mentegessem magamat, mint törvény elé hurcolt, megvádolt ártatlan? Ismételjem-e: asszonyi gyengeség bénított meg, amelynek nehéz terhességem volt oka?... Álommal és ájulással küszködtem, ma sem tudom, melyiknek karjai közt hevertem, melyikből is ocsúdtam fel, amikor a dajka fülembe sikította a hírt. Ki állíthatja: volt bennem akkor bár csak jártányi erő is, hogy felkelhettem, az ajtóig vánszorogtam, előretolhattam a reteszt...? Én soha többé nem láttam azt az átkozott ágyasházat, mely e szörnyű sors néma tanúja maradt. De úgy mondják azok, akik megláthatták: az ajtó zára régi kovácsmester remeke volt, reteszek, csapok és fogantyúk tolódtak egymásba, csak ezekkel lehetett csukni vagy nyitni a szobát... Lehet, hogy előrecsúszott egy tolózár, amikor Andreas elhagyta a szobát... lehet, hogy amikor visszamenekült a sötétségben, a halál verítékével nedvező keze lecsúszott a fogantyúról, s ki tudná megmondani, nem elvetemedett szolgája, Pace volt-e az, aki előrehúzta észrevétlenül a reteszt, melyet a gyilkosság után visszatolt? Láthatod, Szentatyám, hogy úgy védem magam, mint akit tolvajlásért hurcoltak bírái elé, s most bizonyítja, hogy nem ő, de más valaki lehetett az, aki vétkezett. De én ki akarom inni előttetek aláztatásom keserű poharából az utolsó cseppet is, hogy lássátok, felelek minden kérdésre, válaszolok minden rágalomra, csakhogy bizonyíthassam: nem én öltem meg, nem én ölettem meg hites uramat.
A fáma körbejárt a keresztény országokban, torzítva, nagyítva rémtetteimet. Miként Messalináról, úgy beszélnek rólam, elvetemült nőszemélyről, aki maga kezével fonta a selymet, mely szegény Endrének nyakára tapadt. Azt is hallottam: én varrtam be köntösébe a mágia titkos jelét, mely elszívta férfierőit, s gyermek gyengeségével bénította, amikor életéért küszködött. Olyan hír is járja, hogy férfiruhában én álltam a gyilkosok mögött, én vetettem a pányvát, mert úgy szólt volna az amulett babonája, hogy a talizmán varázserejét csak koronás fő teheti semmivé... Sokat beszéltek arról is, hogy azért kellett Endrét pányvával megölni, mert nyakán amulettet, ujján csodagyűrűt viselt, mely egyformán óvta vastól s méregtől, de mindez nem segíthetett a végzetes éjszakán, mert a halált fojtogatás okozta. Igaz: Endre gyűrűt is, talizmánt is viselt, mindkettőt anyjától kapta, de sohasem említette, hogy varázserő lakoznék ezekben, s több erő lenne bennük, mint Erzsébet királyasszony más gyengéd ajándékaiban. Sokszor beszélt arról, hogy megsebesülhet, eleshet vitézi bajvívásokban, nem tulajdonított gyűrűjének csodatévő erőt, úgy hordta e kegyes emlékeket, mint az ereklyéket, melyek zálogai a szentek segedelmének, de orvtámadás ellen nem védenek meg.
A gonoszabb fáma gyilkosnak hirdetett. Oly szörnyű bűn ez, hogy nektek, atyák, meg kell hallgatnotok azt, aki e vád ellen védekezik. Esendő asszony harcol trónjáért, férjéért, gyermeke javáért, de a becsületéért is. Tanúmként magammal hozhattam volna a Várost, mely eljött volna, hogy mellettem hitet tegyen, de ez a Nápoly szörnyű pestilentia s ellenség prédája lett, utcáin jár a fekete halál, s a Castel Nuovóban ott ül a bitorló magyar király. Ludovicus - Bölcs Róbert trónján ül, kancelláriájában azzal fárasztja elméjét, miként olvaszthatná össze Északot s Delet egyetlen országgá, miként fonjon egybe egy hatalmas Birodalmat, mely összeroppantja majd az Ecclesia tartományait. Nem tudhatom, vajon Ludovicus az egész és osztatlan Itália királya akar-e lenni, mióta Cola, az űzött tribunus az Urbson már nem kormánykodik. Nem tudom, Szentatya, mi a szándéka, de ha én elvesztem koronámat, Nápoly és Szicília egy északi Archiregnum prédája lesz... Trónomért beszélek... de beszélhetnék gyermekemért is, akit Ludovicus elragadott, hogy távoli hazájába hurcolva elvegye zsenge életét. Beszélhetnék arról is, mit érez egy asszony, amikor fájdalmas hónapok özvegysége után, országa érdekében vérbeli hercegnek adta kezét - s most vérfertőzőnek, ágyasnak, cédának hirdetik úton-útfélen, ítéletet kérnek a királynő férje ellen is, aki csak a legátus biztató szavára siettette a csendes esküvőt.
Szentatya: egy asszony térdel előtted, aki világi címei szerint Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királya, Provence grófnője, sok-sok országrész, grófság, hercegség uralkodó asszonya. Elvették országát. Elvették gyermekét. Első férjét megölték idegen, gyilkos kezek, akik így akarták ezt gonosz lelkük indulata szerint. Második férjét balsors űzte, százszor kockára tette életét, menekült hadak útjáról, döghalál kezéből, megmutatta hűségét, s most el akarják tőlem venni őt is, az egyetlent, akit én, a szerencsétlen asszony, e földön még magaménak mondhatok. Úgy jöttem... néhány hajóval, ez volt minden, amit országomból elhozhattam. Szegényen, űzötten értem Avignon földjére, ahol egykor őseim, a régi grófok hatalomban és dicsőségben készültek arra, hogy a Szentszék kegyelmével elfoglalják nápolyi örökségüket. Itt állok, özvegyen, hányatottan, gyermekemtől, országomtól megfosztva, szegényen, hajlék nélkül. Király: bírái előtt. Mindezt el lehet bírni, ha el tudom viselni a gyalázatot. Ha bűnösnek fogtok ítélni, atyák, én, a király, kérem saját fejemre a kérlelhetetlen ítéletet. Kérem a legnagyobb büntetést, a máglyát, mely gonosz, céda asszonyoknak, férjgyilkosoknak, haereticusoknak büntetésként rendeltetett. Én is ítéltem bírói székemből, s gyakran megindultam, amikor könnyel jött elém a vádlott, ha asszony jött, aki mutogatta gyarlóságait. De arra kérlek titeket, ne legyen bennetek semmi irgalom, ítéljetek, s én a ti kezetekből elveszem büntetésemet. De kérlek benneteket, hangos szóval téged is, Szentatya, Krisztus szolgája, aki kegyelmes vagy... neved és lelked szerint... ha ártatlannak tartasz - akkor oldozzatok fel, még ma... még ebben az órában... ne hagyjatok így vergődni, így szégyenkezni, mintha pőrén, szemérmemtől fosztottan állanék valamennyieteknek díszes gyülekezete előtt. Ha úgy gondoljátok, hogy hitvány fáma kergetett, rágalom volt, mely gyilkos nevével illetett, jogtalan volt, hogy kiűztek országomból s irtózatos az, hogy nekem, az anyának elvették gyermekemet... akkor ítéljetek, de gyorsan, s mondjátok ki, hogy Nápolyi Johanna nem ölt, nem cinkoskodott férje gyilkosaival, nem volt rosszasszonyok pátronája, nem volt asszonybőrbe bújtatott ördög, nem volt eretnekekkel cimboráló, nem volt fekete mágia doktora. Tizenkilenc esztendős asszony voltam, amikor forgószélbe keveredtem, megpörköltettem hamuesőben, elbuktam... próbáltam felkelni, lerántottak... megint elestem... szinte térden csúszva jöttem idáig, amíg, atyák, elétek érkeztem, ítéletet kérek, amelyben mindenki megnyugodhat. Megnyugodhatnak azok, akik tiszta hittel kívánják ártatlanságom ítéletét, ítéletet kérek őseim nevében, akik e föld grófjai voltak s azoknak nevében, akik az Úr titokzatos akaratából még belőlünk fognak eredni, hogy Carolus Magnus ivadékai újból elfoglalhassák az Úr nagyobb dicsőségére azt a helyet, mely őket a vér jogán századok óta megillette. Az atyák ítélnek, aki bűnös, reszkessen, aki ártatlan... fordítsa Ég felé szemét..."
Ujjai, a reszkető, ideges kéz halavány ékszerei ott vonaglottak a kék paláston, mintha még mélyről, valahonnan néma szavak érkeznének, melyeket már nem érthet meg senki sem. A padban, távol, valaki hangosan felzokogott. Öreg férfi volt, kopott köntösű, ősz hajú, egy azok közül, akik elkísérték útjára Johannát. A zokogás mint epidémia terjedt. Úrasszonyok kapták szemük elé kendőjüket, lovagok morzsolták szét a könnyet, klerikusok nedves tekintetében fürdött a vádlott, aki uszályába temette lángba borult arcát. Az Audienciák Termének népe megmozdult. Csukló sírás hallatszott, beszéd zsongása, halk, de szenvedélyes szavak, melyek úgy akaszkodtak egymásba, mintha bajvívók cikáztatnák hosszú tőreiket... A tógások morzsolták az argumentumokat, s szavuk példázva terjengett a nagy csend percei alatt, míg nem söpört el minden logikát, minden bölcs vitázást a megindulás egyetemes árja, melynek közepében ott állt, majdnem szűziesen, liliomokkal teleszórva a népmesék megvádolt királyasszonya.
Kelemen az imakönyvébe mélyedt. Ilyenkor talán egyberakja a végzet nehéz szavát, melyet majd márványba vésnek, megfestenek pergamenekre, s nem enyésznek el sohasem. Azok, akiknek tekintete elérhette szemtől szembe a Szentatyát, látták, az árnyék fokról fokra halaványabb lesz, kisimulnak a vonások, mintha derű öntené el a sima, finom arcot. Valahol a lélek redői között talán egy mosolyt is rejteget. Keze felemelkedik. Ez oly végtelen hosszú időbe telt, míg megállt az élet, diakónusok s apostoli jegyzők szeme függött a fehér selyemkesztyűn, mely - mint egykor a pogány Pontifex Maximus hüvelykje - életet vagy halált jelenthetett. Szeme végigvillant a kardinálisokon. Valamennyien észrevették, mintha az ő titkuk lett volna, majdnem bűnük, hogy Johanna csak kilendült a hűvös diákmondatokból, egyszer... hogy elcsuklott hangja, s nem találta el egy ige múltban lezajló feltételes esetét - önkéntelenül átcsapott Clemens nyelvére, a kardinálisok nyelvére, arra a titokzatos ösztönös szóra, mely egybefűzi e hatalmas francia világ szétszórt testvéreit. Franciául beszélt, ahogy Bizáncban szóltak a gynekeionba zárt antiochiai kisasszonyok, a szíriai grófnők, Hellász és Peloponnészosz lovagjai, a normann udvar Angliában, Nápolyban az aranysarkantyúsok s talán magában Pannoniában is azok, akik - mint Gilétfi nádor is - vérükben hordozták Île de France emlékét.
Talán senki sem vette észre, amikor a gondosan felépített latin mondatok felbomlottak, egyszerre oly halkak s könnyűek lettek, mint madár pihegése, otthonos volt hangjuk, hogy megérthették a teremszolgák, íjászok és kurtizánok, akik pirosítót kentek arcukra, mert a régit lemosták könnyeik... Senki sem vette észre, mitől lett áthatóbb, biztosabb Johanna igazsága, mi adta meg szavának különös lendületét, mitől lett egyszerre kézzelfogható, kerek s szabályos minden argumentum, mely hűvösen s bágyadtan siklott volna el a latin szillogizmusok között... Clemens majdnem mosolygott. E csillanó benevolentia megszépítette a nagyúr vonásait, a tekintet is mintha franciául beszélt volna, kérdés s felelet közöttük talán nem is szólhatott más nyelven, mint az egyetemes francia impériumnak országok felett uralkodó szaván.
A kéz felemelkedett. Az őrség tisztjei kinyitották az ajtókat. A színjáték ősi szabályai szerint visszavonultak az aktorok, a néző csak sejtheti, mi történik a lebocsátott függönyök, zárt falak mögött. Kelemen nem szólt, a bíbornokok némák maradtak. A vádolók páholya kiürült. Prelátusok selyme s magyar urak tafotája - félelmes idegen árnyék - végighullámzott a vár folyosóin. Johanna megindult, már szeretett volna az ajtón túl lenni, ahol nem éri testét ezer tekintet, megkapaszkodhat egy karfában, kendőt szoríthat szája elé, köhöghet... sírhat, elhagyhatja magát, ihatik, ha száraz az ínye, ha cserepes lett ajka az órákig tartó beszédtől. Egy lépés csak, melyet még meg kell tenni, míg feltépik előtte az ajtószárnyakat, átlép rajta, emelt tartással, fején a liliomos koronával... egy mozdulat még, mögötte halkan csapódik az ajtó, s Johanna félig ájultan, halálos kimerülten odaesik Tarentói Lajos kitárt karjai közé.
Este lett, s az atyák még ültek a nagyteremben, melyet nem hagyhattak el, míg meg nem formulázták az ítéletet. Az órák teltek. A nagy homokórát háromszor is megfordították a szolgálattévők, de még semmi jel sem mutatott arra, hogy kihirdetik az ítéletet. Lehet, nem is siettek. A méltóság rendje, a kegyes szokás is úgy kívánta: ne siessenek, az idő múlása semmit se jelent akkor, ha a Szentatya mond határozatot. Lehet, közben meg is éheztek, mert az oldalajtón siket ételhordók jöttek, akik akkor is bemehettek a consistoriumi ülésre, amikor senki emberfia nem kaphatott oda bebocsáttatást.
Hét óra felé valami megmozdult. Előbb csak a testőrség kapitányai szaladtak szerte csillag formán, elzárva újból a feljáratokat. Diakonusok siettek új gyertyakötegekkel, melyek még ünnepélyesebbek voltak, mint azok, amelyek a processzus alatt ragyogtak. Valami megmozdult. Szolgák söpörtek, barátok jártak csoportról csoportra, halkan súgva a protonotárius kemény szavát, mellyel megrója mindazokat, akik jelét adják bárminemű érzéseiknek. Valami történik... ahogy átremegett az Élmény a sokaság között, végighullámzott a palotán, melynek két szárnyában majdnem elsáncolva vívja a várakozás csendes háborúját a két ellenség. Johanna ült mereven, s alig-alig szólt ezek alatt az órák alatt. Acciajuoli s Lajos herceg voltak csak a szobában, s néha-néha benézett Alifei Miklós, aki rendezgette a per iratait.
Acciajuoli nyugtatta Johannát. Kicsiny fiolából pohár vízbe töltött, s biztatta, igya meg, arkánum, melytől álomra, szenderül az, akin nem fog az álom, csillapodik a bánat, s talán még maga a fájdalom is elröpül... Keleti ital, Bizáncból hozták, s úgy mondják, valamerre, talán távoli Indiákban sötét bőrű népek a mákból préselik. Johanna összeszorította ajkát. Nem ivott. Letette ékességeit, letette a nehéz palástot, az átható nyirkosságban is forró láz járta át, s ha valamelyikük szólt hozzá, alig felelt, nem lehetett tudni, vajon a kérdést érti-e. Bent is pergett a homokóra, s a férfiak, akik maguk is mindenüket feltették e perre, aggódó-szorongó érzéssel hallgatták a szemcsék halk, feltartóztathatatlan szóródásának sajátos zaját.
Valaki felnyitotta az ajtót. A mozgás nagy, örök törvényei szétzavarták a contemplatio csendjét, a nolai püspök keze halkan keresztet rajzolt Johanna homlokára, egy kéz megérintette a koronát, aggódó-vigyázó mozdulattal újból fejére helyezte, arra a helyre, ahol veres csíkot vésett az aranymakk a homlokra. Vállára adták a palástot, valaki tükröt tett elébe, várta, hogy Johanna festékeit kéri, pirosítóját, hogy illő módon jelenhessék meg. De a királyasszony eltolta az ékszeresládát, a szépítőszeres ládikát, alvajárók gráciájával fordult meg, s megindult, egyes-egyedül, kíséret s támogatók nélkül az Audienciák Terme felé. Az ajtóból megkereste szeme a nagy, zárt, fekete csúcsíves padot, melyet Házának címere díszített. Nem ment előre a pápai trónlépcsőig - bíborkesztyűjével maga nyitotta ki a pad korlátzárát, most leült arra a helyre, mely perében számára rendeltetett.
Itt ült, míg körös-körül, a karzaton s távol, talán kint az utcákon megzsibong a tömeg. Ezrek és ezrek lepték el a Pápák Várának környékét, ostromolták hírekért az őrt álló legényeket... Lovas futárok várakoztak Villeneuve-ben, hogy perc késés nélkül vigyék Párizsba az ítéletet, mások Itália felé indulnak, mihelyt kitárják az erkélyt... s a nép felé is szentenciát hirdet az, akinek tisztjéül rendeltetett. Johanna ült, mintha esztendők és esztendők teltek volna el, amióta átlépte a küszöböt, amióta megint megtelt e félelmes auditórium, mely úgy les ítéletre, mint egykor gladiátorok játékára a római arénákon, Róma népe. Mintha megállna a levegő, minden mozdulatlan lenne évszázadok óta, s a múló pillanat szárnya lefakulna, mielőtt megszületik. Valami történik? Megjelennek a teológia doktorai, az archidiakonusok, a Szentszékhez beosztott főpapok, a Kerék, mely az Anyaszentegyház szerkezetét tovagördíti.
Az állókép elmozdul. A pápai trónus aranykeretéből kihajlik az arc, s derűsen nézi a nyüzsgő hangyabolyt. A kardinálisok elfoglalják magas, egyenes székeiket. Mögéjük húzódnak a kamarások, hátuk mögött kettős sorban alabárdosok s számszeríjasok állnak, a díszruhába öltözött testőrök, akiknek pompája fényes keretet ad az ítéletmondás világi aktusának. Megjelenik Maiorca királya, a számára fenntartott erkélyrészen, s mögötte fekete köntösű, szakállas urai, egy tolmács, aki fülébe súgja a peregő percek eseményeit. A kép megmozdul, csak egyetlen pont változatlan, maga Johanna: beburkolózik kék fleur-de-lys díszű köpenyébe, maga elé néz, s próbálja elviselni e szörnyű egyedüllét gyötrelmeit.
A jegyzőfőpap felemelkedik. Csengő tenorja végigszalad a termen. Mindenki tudja, ez még csak az ítélet előjátéka, jegyzőkönyvek felolvasása, tanúk neve, vád és védelem írásbeli bizonyítékainak egyeztetése. Mindenki feszülten vár... most dől el, vajon elnapolás lesz-e a per sorsa, belevész bizonyítások s ellenbizonyítások útvesztőibe, csalafintaságok retortáiba, melyek majd esztendőkig őrzik mindazt, amit ők igazságnak neveznek. Felemelkedik-e mindenki, mert a Szentatya hosszú hónapokra elnapolja a tárgyalást, közben folyhatnak a tanúkihallgatások, vallatások sorozatai. Most egyszerre eldől, amikor a tenorhang egyházi szónokok dallamos latin szavával hirdette, hogy a Szentatya s a bíborosok úgy döntöttek: nincs szükség egyéb tanúkra, az igazság szemük előtt áll - a legfiatalabb kardinális hirdeti ki a Szent Kollégium döntését.
Beaufort bíbornok állt fel. Aligha lehetett több huszonnyolc esztendősnél, Kelemen pápa bátyjának másodszülötte volt. Keze lendületes a fehér aggastyánokéhoz képest, akik még az első avignoni pápa idejében kapták bíborkalapjukat, s most csendes szobor szelíd derűjével tekintettek szét. A fiatal bíboros szeme frissen, élénken csillogott, alakjának karcsúságát engedelmes redőkkel követte a palást, beretvált arcáról nem hervadtak le a fiatalkor rózsái. Legfiatalabban hatott a hangja: e szép csengésű bariton, mely Párizs különös zengésével mondja ki a szavakat. A Sorbonne latinját beszéli, melyet valójában az ért meg legjobban, akitől a francia sem idegen. A bíboros fiatal volt, lendületes, jámbor s mégis merész. Lassú, kegyes mozdulattal vette át oldalpapjától a tokba zárt, címerpecséttel lezárt pergament. Hangja egyszerre a magasságba emelkedett:
- Imádkozzatok!
Soha talán még Pater Noster s Ave Maria szava nem szakadt ki könyörgéstelibben, mint ebben a percben, melynek hangulatát mindmáig megőrizte az avignoni Nagy Terem.
- Az Atyának, Fiúnak s Szentlélek Istennek nevében, ámen... Minekutána a legkegyelmesebb Szentatya, a Pontifex Maximus uralkodásának hetedik esztendejében kegyesen meghallgatta a színe elé folyamodókat... az egybegyűlt bíborosok gyülekezete előtt bölcsességének teljességében ilyképpen határozott...
A csend, mint hatását nem tévesztő színpadi pillanat: beállt. Az ifjú bíboros megpihent, hallgatta, mint cseng végig az ívek között utolsó mondatának visszhangja. Látta bíborostársait, akik irigyelik e nagyszerű pillanatért, mely a legtöbb s legteljesebb azok közül, amelyeket e szellős s unalmas Avignon kínálhat. Végignézett a vádlókon, akik idegen pompájuk teljességével váltak el a lágy provence-i színektől, összeszorított öklük mutatta: távoli uruknak haragos képmását viselik. Egy pillanatra megállt tekintete a karzaton, ott, ahol legbujábbak voltak a színek: tollak, ékszerek, csatok és selymek egymásba szabadultak. A perc izgalmában nehéz, gyűrűs férfikezek fogtak át titokban egy-egy selymes derekat, az ajkak szomjasan nyíltak szét, mintha vér és csók vágya borulna egymásba... a tekintet kószált, lejjebb... ott, ahol a maiorcai király ült, fekete szakálla gyöngyösen csillog az izzadtságtól, hispán feje előrenyúlik, hogy teljes pompájában élvezze e szokatlan ítélethirdetést... Végül leszállt Johannára tekintete, körülölelte hófehér arcát, melyen a királyság gőgje tartotta csak az életet. Szemét félig lecsukta, csak mikor felemelte, akkor csapott ki belőle a hűvös kék villanás, Johanna szemének sugara elsuhant a bíborosok felett, mintha távoli világok csillagképéből érkeznék... A csend félelmetes volt... e teatrális hallgatás, a megállított homokóra, mely jelképezte: most egy pillanatba sűrűsödik az Univerzum: nagy tanúságtétellel lesz gazdagabb...
- Tisztünk szerint megvizsgálva az előttünk fekvő s élőszóval is kifejtett vádakat, úgy találtuk, hogy kedvelt Regnumunk úrnője, Johanna, Szicília s Jeruzsálem országának megkoronázott királya, nem találtatott bűnösnek abban, hogy férjének, néhai Endrének, Calábria hercegének, Szicília és Jeruzsálem címzetes királyának halálára tört volna, hogy a brevéinkben már megbélyegzett gyilkosságban szándékkal, szóval, tettel vagy mulasztással segítőkezet nyújtott volna, hogy férjének s hitvestársának halálára szövetkezett volna, s ehhez földi hatalmasságok vagy pokolbeli gonosz erők támogatását kérte volna. Minthogy pedig bűnösnek őt nem találtuk, nem látunk okot arra, hogy Johannát, szeretett leányunkként királyi méltóságában meg ne erősítsük. Mindezen okokból nem látunk akadályt abban sem, hogy megözvegyülvén, ne léphessen a házasság szentségében frigyre más, jámbor és vérbeli fejedelemmel, egyedül ránk tartozván annak megítélése, hogy a brevénk kikérésében mutatkozó késedelem mennyiben rovatik terhére s mennyiben számíthat irgalmunkra, rendkívüli, haladékot nem engedő okaiért, melyekre hivatkozik. Mindazonáltal e per folyamából, valamint sok egyéb, legátusunk, érsekeink, püspökeink s papjaink jelentéseiből kitűnő vizsgálódások után a keresztény világ e kedvelt Regnumának közállapotaiban sok hibát, hiányt, vétkességet s az erkölcsök nagyfokú meglazulását találtuk. Minthogy pedig a király nemcsak dísze s virága országának, de Istennek s ennek folytán az Egyháznak Krisztus urunk által rendelt földi helytartója előtt is felelősséggel tartozik alattvalóinak lelki s testi állapotáért, mindezek miatt Johannát az erkölcsök s vallásos kötelmek megtartása tekintetében kötelező buzgóság elhanyagolásának vádja alól egészen fel nem menthetjük: ezért úgy határozunk, hogy visszabocsátjuk ugyan szeretett leányunkat Szicília és Jeruzsálem királyságának trónjára, de további kormányzását csupán a Szentegyház ellenőrzése alatt, külön legátusunk támogatása mellett engedhetjük meg neki.
A kardinális hangja most egyszerre... mintha elvesztette volna eredendő fényét, a lendületet s csillogást. Az engedelmes orgánum követte a szándékot, mely különös hangsúlyt ad az ítéletnek, s szürkébb, fátyolosabb tónusokba burkolja magát a sommás, szóbeli indokolást.
- Mindezek okáért pedig jelen határozatunkat felolvastatni rendeljük, a felek épülésére és mindazok okulására, akik alázatos lélekkel, ájtatos keresztényi hittel végighallgatták igazságtételünket - fenntartva magunknak, hogy az ítéletet, valamint a reájuk vonatkozó conclusiókat s observatiókat annak rendje s módja szerint Apostoli Cancelláriánk útján, végleges rendelkezésképpen megküldjük a Per feleinek...
- Imádkozzatok!
A fehér felhő magasba emelkedett. A Szentatya az imbolygó trón magasságából osztotta áldását. Megkezdődött a bíborosok vonulása, e vérveres folyam, mely útjában magával ragadja a lilákat, sárgákat, fehéreket, ezüstpáncélok sorát, alabárdokat, sisakforgókat, aranykereszteket, s így megduzzadva, méltóságteljesen vonul végig az Audienciák Termén az avignoni egyház pompájában a Ritmus, a maga öröknek vélt törvényei szerint.
Az archidiakónus elkoppantotta a karvastagságú gyertyát, a majordomus magához ölelte a bíborpárnát, melyen Kelemen lába nyugodott. A szolgálattévő kamarások felemelték a strucctoll legyezőket, s ünnepélyes mozdulattal elvonultak a hátsó kijárat felé.
A tömeg is megmozdult. Fekete foltok estek, beosont a sötétség, mely ott kandikált, benyílók, karzatok, folyosónyílások felől. Mintha szántszándékkal ritkították volna a gyertyákat - homály ülte meg a nagytermet, melyben még ott ültek szinte életképszerűen a Per szereplői. Valaki elfújta a gyertyát Johanna jobbján... egy percig még szürkén csavarodott a füst, pislantott egyet a mécses, s utolsó világánál feltűnt a keskeny, fehér arc körvonala... majd mindent elnyelt az árnyék; távoli mozgásokat láthattak csak azok, akik őröktől, szerpapoktól kísérve még egyszer visszanéztek, mielőtt elhagyták e csodálatos színjáték helyét. A tömeg megtorlódott. Csatlósok, lovas legények, fáklyavivők, kengyelfutók keresték gazdáikat, a tömeg, mely lélekszakadva leste a Dóm párkányáról, környező paloták tetejéről, a Rhône partjáról az ítéletet, most egybeolvadt a kiözönlőkkel, akiknek szájából hallani akarta... egyre kevesebb ünnepélyességgel, kevésbé a Curia fennkölt nyelvén mindazt, amit szeme nem láthatott s aminek füle sem lehetett tanúja.
A terem kiürült. Valaki odament a királyasszony padjához, mely egyetlen imbolygó mécsesével folt volt a többi között. Érezte Lajos kezét, a kéz szokott, lágy fogását, a váll rándult, mintha utánaengedne a nyomásnak... a férfikéz érezte: bepermeteli a könny, megindul a sírás, mely most valahol középen folydogál az öröm és fájdalom partjai között. Lajos föléje hajolt, otthoni szóval mondta:
- Gyere be... kicsit pihenj meg, mert a pápa vár kihallgatásra...
Mintha ájulásból ocsúdna, úgy emelkedett fel székéről. Nem volt mellette senki, csak Tarentói Lajos. Az ajtó kinyílt, a szobában, mely ide vezetett, Miklós, a titkár várta s nemrég érkezett húga, Mária, aki a várandósok imbolygó járásával kelt fel, hogy megölelje nővérét. Mintha álomban járna, úgy nyújtott kezet Alifei Miklósnak, ölelte meg Máriát... lépései lassúak, ritmikusak voltak, végigment a pihenőszék előtt, kinyitotta az ajtót, melyen túl hullámzott a nápolyiak vitázó emigránscsapata. Megállt az ajtónyílásban. Kezek nyúltak feléje, valaki vivátot kiáltott, tarka forgatag, szeme előtt örök Nápoly, melynek jókedvét nem ronthatja meg a mögötte leselkedő vulkán, sem a pestilentia. Végignézett népén: azokon, akik idáig kísérték a bírái elé állított királyt. Összetört volt, túlságosan megalázott ahhoz, hogy most Te Deumot rendeljen, hangos szóval mondja ki: Deo Gratias. Homályos szemmel hallgatta a vivátozást, de fáradt volt ahhoz, hogy felemeljen egy szálat a lába elé hajított virágokból, megsimogasson egy gyereket, aki talán már idegenben született... Megállt körülötte az idő, egy pillanatra megint a Castel Nuovót látta, ragyogó, tarka sokaságával, s e fakult ruhájú, reménnyel jóllakott menekültek úgy tűntek fel előtte, mintha a mágia szabadította volna rá mindegyikre az öregség, nyomor, félelem, betegség magányos árnyékait.
Acciajuoli felemelte kamarásbotját, Johanna búcsút intett a nápolyiaknak, valamit mondott Alifei Miklósnak, aki megfordult, s közöttük maradt, hogy rendre-rendre feljegyezze vágyaikat s kívánságaikat. A kék köpenyt már lecsatolták válláról. Csak a köntös brokátja verte vissza a gyertyafényt. A szobában várták a pápai szertartásmesterek, akik a Szentatya lakosztályáig kísérték el a királynőt. A hivatalos meghívás a királynőnek szólt, de a Szentatya Lajosért is üzent. Johanna leemelte fejéről a koronát. Felszabadult a nyomás alól, szabadabban mozgott a homlok, az aranyabroncs nem szorította fejét.
Kelemen írószobájában ült, a hatalmas asztal előtt két szék állt, s aki ebbe a szobába belépett, már nem érzett semmit az avignoni élet ragyogásából, a zsivajból, az egész világot átölelő szervezet mozgásából. Nagyúr volt, francia prelátus, aki nobile officium-ként igazgatta a keze közé tett földtekét. Amikor Johanna lehajolt elé, megcsókolta kezét, érezte, hogy a kesztyűtelen öreg kéz pillanatig fején nyugszik - egyszerre minden oly egyszerű lett, mintha sohasem bomolhatna meg a földi és égi harmónia.
- Ülj le - mondta, s mintha bátorította volna, rámosolygott. Kintről, a nyitott ablakon át lantpengetést s énekszót hozott be a szél. Kelemen hallgatta egy pillanatig, mintha végigkísérte volna strófánként az egyre szenvedélyesebbé váló virágéneket. Kinyitotta a fiókot, egy dobozkát húzott elő. Egy pillanatra ő is gyönyörködött az arany ragyogásában, mely rózsa formájára kovácsolva rubinkelyhével, smaragdleveleivel, limoge-i kék zománcával túltett a bizánci aranyművesek remekein. Két ujja közé szorította, s úgy tartotta a gyertyafénybe. A láng végigkúszott rajta, csillant egyet, amikor Kelemen kinyújtotta kezét, s az aranyrózsát, a pápai kegyelem szimbólumát odatartotta Johanna elé. A térdeplő érezte az ujj érintését a haját borító fátyolon át, hallotta Kelemen hangját, amint francia szóval mondja neki:
- Hittünk neked, leányom, s nem akarunk e hitünkben csalatkozni. Ha utad visszavisz atyáid földjére, emlékezz erre a pillanatra, s légy azon minden igyekezettel, hogy nekünk s Szent Péter örökében utódainknak segítségére lehess.
- Szentatya... vajon visszamehetek-e valaha?
- Amikor kitűztem a Consistorium ülését, hírét vettem, hogy Ludovicus király éjnek idején elhagyta a Castel Nuovót. Arca elé kendőt szorított, előtte füvek égtek, amerre ment, mindenütt kikerülte az emberlakta tájékokat. Esténként szabad mezőn hált, miután leperzselték a füvet emberei. Nápolyban már nem temetik a halottakat...
- Ludovicus nincs már Nápolyban?
- Ő már nincs. A vajda... Corrado Lupo... Urslingen... Moriale, a többiek... most azok kormányoznak országodban. Nem kell félned, Johanna. Ha Ludovicus szabadjára engedte őket, egymás torkába harapnak... Ha van aranyad... megveheted Wernert, Morialét s a zsoldoskompániákat... Akkor a magyarok maradnak csak... azok, akik nem mentek el királyuk után.
- Szentatyám... hát temető lett Nápolyból? Az én Nápolyomból, hogy a hódító is csak éjnek idején hagyja el... mintha ellopódznék, hogy a város ne jöjjön utána... ne érje el miazmáival?
- Nápolyt az Úr nagyon meglátogatta. Bizonnyal nem túlzott jámborsága miatt. Ha visszamégy... ha visszamentek... Lajossal... gondolj, leányom, arra, hogy elmúltak feletted is a vidám esztendők, s hiába adjuk meg ma neked az absolutiót, ha holnap megint bűnbe esel...
- Lajossal megyek vissza?
- Akaratunkkal. Gyenge s erőtlen a Regnum, ahol asszonykéz tartja egyedül a sceptrumot. Ha kiűzik a miazmákat Nápolyból, s az Úr is úgy akarja, Lajos herceg fejére koronát tesz legátusunk...
- Mindez egy napon... Szentatyám... olyan gyengének, oly tehetetlennek érzem magam... úgy félek, hogy Ludovicust nem engeszteli meg a te ítéleted... úgy félek, hogy mindaddig, amíg mi ketten az árnyékvilágban élünk - nem lesz szívében semmi irgalom.
- A Bajor, aki császárnak tituláltatta magát s aki harmincöt esztendőn át makacsul törte s pusztította az Ecclesia falát - elcsendesedett. Utolsó hónapjaiban alázkodott, kérte feloldozásunkat, az áldást, s jobban vágyott a végső kenet olajára, mint arra a karizmára, mellyel császárrá kenték Rómában szakadár bíbornokai. Ha példát mutatsz, megfékezed magadban a luxuria ördögét, hámba fogod esztelen pazarlásodat, lankasztod gyűlöleted, s nem hallgatsz azokra, akik kígyók mérges szavát sziszegik feléd... nem hunyod be szemed, amikor mindenkivel szembe kell nézned, hogy észrevedd a bűnösök tekintetét - király lehetsz. Király, aki önmaga uralkodik, ha megtanult uralkodni indulatain, miként Egyházunk egyik legnagyobb szentje, Augustinus tevé... Örülsz-e most, Johanna?
- A gyermekre gondolok. A halottakra gondolok, Andrásra gondolok, akinek itt előtted akarom kimondani a nevét, mert olyan irtózatos tekintete lenne, ha visszajárna hozzánk a halott...
- Hinni szeretnénk, hogy lelkedből beszéltél. A királyoknak, fejedelmeknek... az Egyház fejedelmeinek is talán... több magukba szállásra, őszinte, töredelmes megbánásra van szükségük, mint a földi halandóknak, annyival nagyobbak a vétkeik... Boldog az, aki a kolostor magányában űzheti el a kísértéseket, s nem kell koronát hordoznia ahhoz, hogy talán... könnyebben... sokkal könnyebben bocsáttassanak meg bűnei... Ennyit akartam mondani neked, leányom, s ha elmégy vezekelni őseid sírjához, gondolj arra, hogy Házatok hűségét is szemügyre vettük akkor, amikor elkerültük megaláztatásodat...
Most nem mosolygott. Szigorú, fáradt öreg arc nézett le a riadt asszonyra, aki aranyrózsájával kezében letérdelt előtte, saruját érintette ajkával, s aztán felkelt, hogy a végső mozdulatok ritmusával adja meg a Pontifex Maximusnak a tiszteletet. Clemens arca öreg lett, mint az idő. Most, hogy utoljára látta e pillanatban, mintha végigálmodta volna egy francia kastély udvarán távoli apródkorát... Magasan lebegett bűnök, érzések, gyarlóságok, vágyak fölött, mindegyikét próbálta, élt velük, bűnözött, s kért miattuk büntetést. Most már csak saját magának ítélőszéke előtt. A kései órában foszlányokban hangzott a dóm harangja, a mistral szerteszaggatta, csak itt-ott engedte be a hangot... Ha kinyitotta a földig érő ablak tábláját, lelátott Avignonra, mely ezen az éjszakán először hajtja fejét úgy nyugalomra, hogy kapuinak kulcsa is ott hever a pápai trón előtt. Méltóságos ez az estébe burkolózó Avignon, csúcsíves házainak rengetegével, félig kész falaival, a sziklapárkányra épített székesegyház vonalával, a Rhône kanyargó szalagjával, melyet átfog a fehér márványpánt... Clemens nézte a kiserkély magasságából, mint lépnek ki sötét köpenyeikbe burkolva az utolsó látogatók, előállnak a kocsik, egymásba karolnak a hangyák, akik most valahová szaladnak az éjszakába... a tenger, Nápoly... Jeruzsálem felé, s innen, a bástyafal szédítő magasságából nézve már megszűnnek ritmusaik, nem kopognak lépések, nem látszik tekintetük, szépségük elvillan a feketeségben, ékköveik ragyogását nem veri vissza fény... Így mennek, mintha szaladnának a hátuk mögött csattogó végzet elől a nápolyiak, az a fekete folt talán maga a királynő vagy a holnapi király, az aranyborjú lovagja, a várandós vagy a sekretarius, öregek, kurtizánok, prelátusok: mind fekete foltok innen, a Palais des Papes tetejéről: riadtan cipelik puszta életüket.
Az aggastyán feje előrehajlott; úgy érezte: ebben a pillanatban virraszt az emberiség felett.