Írta: Mitchell Kapor
"Ahogyan a háló csomók sorozatából áll, úgy ezen a világon is
mindent kötések sorozata tart össze. Ha bárki azt hiszi, hogy
egy hálószem valami független, elszigetelt dolog, akkor téved.
Azért nevezik hálónak, mert összekapcsolt hálószemek sorozatából
áll össze, és minden csomónak megvan a saját helye és feladata
a többi hálószemhez viszonyítva."
-- Buddha
az Electronic Frontier Foundation egyik alapítója
Teljesen új társadalmak épülnek manapság. Nem láthatod őket, csak
a számítógéped képernyőjén. Nem látogathatsz el közéjük, csupán a
billenyűzeteden keresztül. Az úthálózatuk drótokból és fénykábelekből
áll, a beszédüket egyesek és nullák sorozata továbbítja.
Mégis, a kibervilágnak ezek a közösségei ugyanolyan valóságosak és ugyanúgy vibrálnak, mint azok, amelyeket a földgömbön vagy a térképen lehet találni. Valódi emberek vannak a túloldalon, a monitorok mögött. És felszabadulván a fizikai korlátoktól, ezek az emberek összetartó és hatékony közösségek új típusait fejlesztgetik -- olyanokat, amiket sokkal inkább a közös érdeklődés és cél határoz meg, mint a véletlen földrajzi közelség; olyanokat, amelyekben igazából csak az számít, hogy mit mondasz, hogyan gondolkodol és érzel, s nem az, hogy hogyan nézel ki, hogy beszélsz, vagy hány éves vagy.
Ezek közül a közösségek közül a legrégibb a tudósoké, mely valójában már a számítógépek megjelenése előtt is létezett. A tudósok már régóta egy nemzetközi közösség részének tekintik magukat, ahol az ötletek sokkal fontosabbak, mint a nemzeti hovatartozás. Nem meglepő hát, hogy a tudósok voltak az elsők, akik az új elektronikus médiát elfogadták fontos és mindennapi kommunikációs eszközként.
Nagyon várom azt a napot, amikor nemcsak a tudósok, hanem mindenki más is hasonló módon élvezheti majd a globális közösség előnyeit.
De valójóban miért is nőttek ki közösségek a számítógépes hálózatból? Nos, ez azért volt lehetséges, mert a hálózat a kommunikáció új formáit teszi lehetővé.
A legnyilvánvalóbb példa az új digitális kommunikációs csatornákra az elektronikus levelezés, de vannak mások is. A levelező listákat, a hírcsoportokat, a file és dokumentum archívumokat stb., csak a leendő új információs és kommunikációs média-formák első generációjának kell tekintenünk. A számítógépes hálózatok digitális csatornái -- felépítésüknek és az őket hordozó rugalmas technológiának köszönhetően -- alapvetően különböznek a jelenleg uralkodó televíziós, rádiós, napi- és hetilapokból álló tömegkommunikációs médiától. A digitális kommunikációs média kezdettől fogva jóval interaktívabb, nagyobb részvételre ösztönző, egyenlőségre törekvőbb, sokkal decentralizáltabb és kevésbé hierarchikus.
Azok a szociális kapcsolatok és közösségek, melyek erre a médiára épülnek rá, szintén ezeket a jellegzetességeket viselik magukon. A számítógépes hálózatok az egyéneket sokkal inkább az aktív részvételre bátorítják, nem úgy, mint a televíziós narkózis által okozott passzivitás.
A tömegkommunikációban a résztvevők túlnyomó része tétlen befogadója az információknak. A digitális kommunikációs média esetében a résztvevők túlnyomó része egyszerre befogadója és aktív előállítója is az információknak. Ez a fajta szimmetria korábban csak olyan eszközöknél volt jellemző, mint a telefon. Ám, amíg a telefon szinte mindig csak egy zárt, személy-személy közötti kommunikáció hordozója, az olyan számítógépes hálózati szolgáltatások, mint az elektronikus levelezőcsoportok, a konferenciarendszerek, vagy a hirdetőtáblák, a több oldalú vagy a csoport-csoport jellegű kapcsolatokat kiszolgáló eszközök.
A számítógépes hálózatok új fórumai az egyenlőség megteremtésének ideális eszközei és a szervezeti hierarchia gyengítői. Minden egyes felhasználó (legalábbis elméletben) elér minden más felhasználót, s egyenlő esélye van arra, hogy meghallgassák. Egyes csúcstechnikával foglalkozó amerikai vállalatoknál, mint például a Microsoft és a Borland, már ki is használják ennek az előnyét: a legfelső vezetők -- Bill Gates és Philippe Kahn -- közvetlenül elérhetők az alkalmazottak számára elektronikus postán keresztül. Ez azt az érzést kelti az egyes alkalmazottakban, hogy a szavaik tényleg számítanak. Általánosságban is elmondható, hogy amikor a vállalaton belüli kommunikációt az elektronikus levelezéssel is segítik, akkor a döntési folyamatokba sokkal többen bevonhatók és sokkal többen hozzájárulhatnak azokhoz.
A számítógépes hálózatok nem igényelnek erősen központosított adminisztrációs irányítást. Sőt, valójában a decentralizálás nélkülözhetetlen feltétel a hálózat gyors növekedéséhez. A szoros felügyelet ugyanis megfojtja a növekedést. A decentralizáltság elősegíti a széleskörű részvételt, mivel csökkenti azokat az akadályokat, amikkel a hálózathoz csatlakozni kívánó új csoportoknak meg kell küzdeniük.
Ezen jellegzetességek miatt a hálózatokban hatalmas lehetőségek vannak arra, hogy gazdagítsák a kollektív kulturális, politikai és szociális életünket, s terjesszék a demokratikus értékeket mindenfelé.
Az Internet -- a UUCP-vel és más, hozzá kapcsolódó hálózatokkal együtt -- kiváló példáját nyújtja egy, a fenti értékeket hordozó számítógépes hálózatnak. Ez a hálózatok nyitott hálózata, nem egyetlen hálózat, hanem egymással összekapcsolt rendszerek együttese, mely mindenki által elfogadott, nem-kizárólagos tulajdonú protokollok, szabványok és felületek sokszorosan megvalósított rendszerén alapszik és működik.
Az egyik legfontosabb jellemzője, hogy újabb hálózatok, kiszolgáló gépek és felhasználók korlátozás nélkül csatlakozhatnak hozzá -- ez a hálózat mindenki számára nyitva áll.
Az Internetnek ez a nyitottsága (a szó minden értelmében), úgy hiszem, építőinek okosságát és értékrendjét tükrözi. Ha az Internet valami okból a tudományos kutatás és az oktatás szféráján kívül fejlődött volna ki, akkor kevésbé valószínű, hogy ilyen nyitott felépítésű lenne. A jövendő generációk hálával tartoznak majd ennek a közösségnek azért a bölcsességért, amivel ezeket a nyílt típusú rendszereket megépítették.
Ugyanakkor a Hálózatnak ezen alapvető értékei, mint amilyen a decentralizáció, problémákat is okoznak. Például, hogyan lehet a gépek teljes összekötöttségének állapotát a bekapcsolt hálózatok számának egyre növekvő üteme mellett is fenntartani? És mi van a számítógépeket használhatatlanná tevő programhibákkal, vagy a számítógépes rendszerek betörőivel, akik ugyancsak ezt akarják elérni? De ezek a problémák megoldhatók és meg is fognak oldódni.
A digitális média a politikai viták olyan új formáinak is megteremti az alapjait, melyekben a polgárok kialakíthatják és kifejezhetik a véleményüket a nap fontosabb politikai eseményeivel kapcsolatban. Nem is egy megvalósítható elképzelés van már az ilyen elektronikus demokráciáról. Nézzünk néhány példát arra, hogy milyen lehetőségeket és problémákat rejt ez az új digitális kommunikációs csatorna.
1992-ben Ross Perot elnöki kampánya alatt nagy figyelmet keltett egyfajta "elektronikus falugyűlés" ötlete (legalábbis annak első megvalósítása). Perot eredeti (mintegy 20 évvel korábbi) elképzelése szerint, miközben a nézők figyelik a politikai vitát a televízióban, lyukkártyákat tölthetnének ki, amiket azután postáznának és valakik összegyűjtenék azokat. Ma már ezt meg is tudnánk csinálni néhány ingyen hívható 800-as telefonszámmal.
A kiábrándulás, az elidegenedés és a cinizmus által jellemzett jelenlegi légkörben minden olyan dolog, ami elősegíti a polgárok közügyekbe való bevonását, jó ötletnek tűnik. Az emberek általában elfordultak a politikusoktól -- lásd a Perot irányában kezdetben megélénkült lelkesedést: egy olyan kívülálló támogatását, aki majd bejut és rendet csinál -- és az az ötlet, hogy közvetlenül az emberekhez kell fordulni, nagyon csábító.
Mi a hiba ebben az elképzelésben? Az egyes néző továbbra is csak passzív befogadója a szakértők által hangoztatott nézeteknek. Az illető polgár egyetlen cselekvési lehetősége, hogy kifejezi három előregyártott alternatíva egyike iránt a szimpátiáját. Bár néha ez is hasznos lehet, de ez eléggé szimpla dolog és nagyon kevéssé használja ki az elektronikus demokrácia valódi lehetőségeit. Arra kényszerülünk, hogy a véleményünket egy olyan kép alapján alakítsuk ki, amit a tömegkommunikáció fest az egyes jelöltek személyiségéről és jelleméről.
Ez meglehetősen ellentétben áll azokkal az erőteljes politikai vitákkal, melyek már most is folynak a különböző online számítógépes rendszerekben, a CompuServe-től a Usenetig. Ezen az új médián vadul vitatják a legkülönbözőbb faliújságokon, elektronikus konferenciákon és hírcsoportokban a napi ügyeket, a hidegháború utáni korszakban szükséges nemzetbiztonsági politikától az arányos teherviselésen alapuló állami egészségügyi szisztémákig.
Én ezekben a -- hosszabb idő alatt kibontakozó -- hálózati vitákban sokféle aktív résztvevőt látok, nem csak szakértőket, akik mindenféle nézőpontokat képviselnek. Ez az egész azt mutatja, hogy az emberek nemcsak hogy nem idegenedtek el a politikai folyamatoktól, hanem igenis szeretnek beszélgetni, vitatkozni róluk -- és cselekedni is, ha megvan rá a lehetőségük. A tömegkommunikáció ezt nem engedi meg. Ám ez az új kommunikációs csatorna sokkal jobban hasonlít egy kávéautomatához, ami körül összegyűlnek az emberek -- csak éppen sok száz, sok ezer kilométerre terjed ki a kibervilágba, s nem egyetlen fizikai helyhez kötődik.
Az elmúlt évek megmutatták ennek az új médiának a hatalmas lehetőségeit, s arra is több példát láthattunk, amikor a beszédet felváltották a tettek.
1987-ben a Federal Communications Commission változtatásokat javasolt azokban a tarifákban, amelyek alapján az egyes hálózati szolgáltatók fizetnek a helyi telefontársaságnak. Az online világban ez rövidesen mint a "modemadó" vált ismertté, és tiltakozási hullámokat váltott ki. Az FCC visszavonta az ötletet, de nem elég gyorsan: a "modemadó" olyan mélyen beleívódott a Hálózat egyes zugaiba, hogy ott lappang állandóan és kísértetiesen, mint egy virtuális vagy kognitív vírus, ami azután időről-időre újra megfertőzi a rendszereket és a felhasználókat. Az FCC megbízottak még most is komoly mennyiségű levelet kapnak ebben az ügyben, annak ellenére, hogy az eredeti terv már rég kimúlt; sőt, ez a dolog nagyobb postai forgalmat okozott, mint bármilyen más ügy az FCC történetében.
Még frissebb eset az, amelyben Jim Manzi, a Lotus Development Corp. elnöke, több mint 30,000 e-mail üzenetet kapott, amikor a cég forgalomba akart hozni egy adatbázist több tízmillió amerikai lakos adataival. Az elektronikus panaszáradat -- a magánélethez való jog veszélyeztetése miatt -- segített rákényszeríteni a vállalatot arra, hogy feladja ezt a projektet.
Ilyen, szűkebb körű, de az online közösség számára létfontosságú ügyek is jelzik a Hálózat szervező erejét.
1991 augusztusában a szovjet számítógépes hálózat, a Relcom üzemeltetői online kapcsolatban maradtak a végül sikertelen puccskísérlet ideje alatt is, és szemtanúként adtak beszámolókat és híreket az eseményekről a Nyugatnak és Oroszország többi részének.
És sok nyilvános nonprofit szervezet vagy közös érdeklődési kör alapján szerveződő csoport is használja már a faliújság rendszereket arra, hogy a tagjaik közötti kommunikációt és tevékenységük koordinálását elősegítsék.
De nem minden tökéletes az online világban. A viták minősége gyakran nagyon alacsony szintű. A hozzászólások sokszor semmitmondóak, unalmasak és hiányzik belőlük a meggyőző erő. A vita időnként a "flaming" szintjére süllyed, vagyis személyes támadás lesz belőle, s nem érdemi témákról folyik. Akiknek a legtöbb idejük van erre a célra, gyakran túlzottan dominálni kezdenek a vitában -- a sok szabadidő mennyiségi győzelmet arat a tartalom minősége felett.
Olyan a kép néha, mintha itt nem lenne helye a komoly vitáknak. Az információs túlterhelés szintén probléma. Egyszerűen túl sok elolvasandó van ahhoz, hogy az ember lépést tudjon tartani. És az egész eléggé rendezetlen. Mit lehet itt tenni?
Az embereket a Hálózathoz kapcsoló szoftverek terén mostanában történt fejlesztések és maga az online beszélgetések jellegének alakulása is azt jelzi, hogy van valami remény.
A "flaming" általános tünet, de a különböző rendszerek különböző módon próbálják kezelni. A technikai és a kulturális szabályok is számítanak itt.
A Usenet esetében például, a legtöbb hírolvasó program támogatja a "killfile" nevű funkciót, amivel az ember az üzenetek közül kiszűrhet bizonyos személyek által küldött, vagy bizonyos témájú leveleket. Néha úgy is emlegetik, mint a "hülyeség szűrő" ("bozo filter"). Ez ugyan megkíméli a finomabb lelkű felhasználót a további támadó stílusú levelektől, de nem szünteti meg gyökeresen a problémát.
Az egyik lehetőség a cenzúra lenne. De, hogyan lehetne ezt megoldani anélkül, hogy a teljességgel elfogadhatatlan keménykezű cenzúra eszközéhez folyamodnánk? A szólásszabadság tiszteletének nagy hagyománya van ezekben a rendszerekben, és az, hogy cenzúrázzák a nyilvános levélküldést, vagy esetleg le is tiltsanak valakit azért, mert bosszantó vagy támadó tartalmú leveleket küld, teljesen elképzelhetetlen az én véleményem szerint.
Egyes rendszerek kulturális normákat használnak a szoftveres megoldások helyett, hogy kezelni tudják az ilyen, indulatból kitörő háborúkat. Ezek az online közösségek olyan gyakorlatot alakítottak ki, amely sokkal inkább az illendő viselkedésnek valamiféle közös, mindenki által elsajátított felfogásán alapszik, semmint mondjuk valamilyen cenzúrán. A WELL (Whole Earth 'Lectronic Link) például egy viszonylag kis hálózati konferenciarendszer a San Francisco Bay terület környékén. A WELL-nél azokat, akik veszekedésbe keveredtek egymással, arra bátorítják, hogy a további vitát tegyék át a nyilvános konferenciák területéről a személyes elektronikus levelezés szintjére. Ez a bátorítás nemcsak a konferencia gazdájától érkezik, hanem a többi felhasználótól is. Ez a kultúra egyik eleme és nem a technikáé.
A WELL konferenciák gazdái olyan önkéntesek, akik megpróbálják elősegíteni a beszélgetést egy adott témában. Bár megvan a hatalmuk ahhoz, hogy kiszűrjenek bizonyos leveleket, de ezt a kiváltságot csak igen ritkán használják, s akkor is csak végső lehetőségként, mivel bebizonyosodott, hogy hosszú távon a viták kibeszélése az érintettek között jobb módszer a problémák megoldására.
Nem véletlen, hogy a WELL kitűnik a magas színvonalú konferenciáival. Az sem puszta egybeesés, hogy ez eredetileg egy kicsi és zárt közösségként indult (most már rajta van a Hálózaton is), ami lehetővé tette, hogy saját normákat alakítson ki; és az sem, hogy a rendszer kulcsfigurái a "The Farm" volt tagjaiból kerültek ki, mely egy nagy és sikeres kommuna volt a hatvanas-hetvenes években, Stephen Gaskin vezetésével.
Még mindig nagyon keveset tudunk arról, hogy az online társalgás színvonala hogyan emelhető. Ez a téma további alapos tanulmányozást és kísérletezést érdemel.
Vannak megoldásra váró kérdések magának a kommunikációs csatornának a nem valami kifinomult és kiérlelt formájával, és a felépítésével kapcsolatban is. A beérkező új e-mail üzenetek jellegtelen sorozata, ahogy 80 karakteres, egyszerű ASCII szöveg formájában felfelé sorjázik a képernyőn, egyfajta hipnotikus révületet okoz. Hasonlítsuk csak ezt össze a nyomtatott papír jellemzően változatos betűformáival, sokszínű tipográfiájával, képeivel és rajzaival.
Az új médiának időre van szüksége ahhoz, hogy kifejlődjön és megtalálja a saját formáját. Egy terminálon megjelenő szöveg olvasása engem a Gutenberg-féle bibliára emlékeztet. A mai könyvnek a Gutenberg-nyomda feltalálása és az első nyugati nyomtatott könyvek megjelenése után még egy évszázad kellett arra, hogy teljesen kifejlődjön. Sokkal később jött csak Aldus Manutius, s a modern betűformák, a lapszámozás, a tartalomjegyzék és a tárgymutató, és minden egyéb olyan jellemző feltalálója, amelyek a könyveknek mai, korszerű formát kölcsönöznek. Ezeket különböző emberek, különböző időrendben találták ki; másként, mint ahogy magának a nyomtatásnak a feltalálása történt. Az új elektronikus média hasonló evolúción megy át.
A kulcsfontosságú felfedezések lassan történnek meg, mint például azoknak a szoftver eszközöknek a kifejlesztése, amelyekkel az audio és a video anyagok is terjeszthetőkké válnak a Hálózaton. Az ilyen programokat eddig rendszerint önkéntesek fejlesztették, akik az eredményeket azután közzétették. Ez nagyszerű dolog, de nem mindig kielégítő, figyelembe véve azt, hogy milyen nehéz igazán nagy tudású szoftvereket készíteni. A felhasználói programoknál az innovációs folyamatba magánvállalkozók és független szoftverkereskedők is bekapcsolódhatnak majd, amint felismerik az ilyen termékekben rejlő üzleti lehetőségeket (persze az lenne a szép, ha ezek a fejlesztők is önzetlenül dolgoznának, de ez valószínűtlennek látszik).
Szükség van bizonyos ösztönzésekre, hogy további szoftverfejlesztőket lehessen bevonni erre a területre. Szabadverseny szükséges a hálózati szolgáltatások minden szintjén, hogy a felhasználók egyre növekvő igényei kielégíthetők legyenek. Ehhez egy technológiailag érett hálózat kell, mely ezeket a szolgáltatásokat támogatni tudja.
És persze szükség van vagy lesz egy olyan felhasználói körre, amely hajlandó fizetni a jobb minőségű alkalmazásokért -- és ezek nemcsak a jelenlegi, technikailag képzett felhasználók, egyetemi hallgatók lehetnek, bár ebből ők is hasznot húzhatnak.
Több területen van lehetőség új hálózati alkalmazások kifejlesztésére. Az e-mail rendszerek túlterheltek, mert jelenleg nincsenek megfelelő alternatívák. A közös munkához, az együttműködéshez új és másfajta eszközök kellenek. A számítógépes konferencia műfaja, ha kifejlődik majd, valószínűleg megfelelő lesz a megbeszélésekhez és a vitákhoz, de önmagában nem tudja igazán támogatni a közösen végzett munkát, vagyis nem lehet vele hatékonyan segíteni egy csoportban a döntéshozatalt, ábrázolni és nyomon követni az éppen folyó munka állapotát. Egy elektronikus levelezőcsoporton keresztül szervezői tevékenységet folytatni egészen más, mint egy "élő" megbeszélést tartani.
A számítógépes hálózatokban, mint új kommunikációs eszközökben rejlő lehetőségek csak akkor tudnak igazán megvalósulni, ha olyan környezetet teremtünk, amely bátorítja a szabad és nyílt önkifejezést.
Egyes országokban a szólásszabadságra vonatkozó jogi garanciák védik a megnyilvánulások szabadságát az olyan hagyományos médiában, mint a nyomtatott sajtó. De, amikor a kommunikáció áttevődik az új digitális csatornákra és átlépi az országhatárokat, akkor az ilyen jogi védelem elveszti az érvényét. Ahogyan John Perry Barlow, az EFF egyik alapítója megfogalmazta: "A kibervilágban az Alkotmány első kiegészítése csak egy házi szabályzat". Nincs egy nemzetközi jogi hatóság, amely védené a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét az országhatárokat átszelő hálózatokon. Az Emberi Jogok Nyilatkozatának 19. pontja ugyan felhív a szólásszabadság védelmére minden médiában, de ez a dokumentum még messze nem kötelező érvényű.
Ha igazán komolyan akarjuk venni az elektronikus fórumokat, akkor foglalkoznunk kell a hozzáférés kérdésével is. Ha csak egy megfelelően iskolázott, jómódú, technikailag képzett elit használhatja ezt a csatornát, az így nem válhat eléggé széleskörűvé ahhoz, hogy minden nézőpont megjelenjen rajta.
Továbbá nagyon szükséges egy jobb infrastruktúra (egy információs autópálya). Ahogyan áttérünk a nagysebességű Internetről a még erőteljesebb "National Research and Education Network" (NREN) hálózatra, meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan lehetne ennek az új csatornának a teljesítményét mindenkihez eljuttatni, aki igényli. Ez az ún. "utolsó kilométer" probléma kiemelt figyelmet érdemel (a telefonhálózatok már nagyrészt digitális, üvegszálas vonalakat használnak, kivéve azt a néhány kilométert a lakásod és a legközelebbi alközpont között).
A számítógépes hálózatok végül általánossá válnak az egész világon. Ezért majd foglalkoznunk kell a társadalomra gyakorolt hatásukkal is, azokkal a lehetőségekkel, melyeket a társadalom fejlődése terén jelenthetnek, és azokkal a veszélyekkel, amelyeket magukban hordoznak. Mi alapvetően optimisták vagyunk, hiszünk abban, hogy a hálózatok képesek az olyan demokratikus értékeket erősíteni, mint a nyitottság, a változatosság és a kreativitás.
Mivel ez az eszköz még annyira új, fontos lenne, hogy nemzeti és nemzetközi szinten is olyan politikát alakítsunk ki, ami segít a számítógépes hálózatokban rejlő lehetőségeket az egész társadalom számára hasznosítani. Mire a televízióról kiderült, hogy milyen hatalmas "játékteret" kínálna, már túl késő volt ahhoz, hogy meg lehessen változtatni. Most azonban itt van egy ritka lehetőség, hogy egy technikailag és üzletileg érett rendszer kialakulása előtt olyan politikát és gyakorlatot fejlesszünk ki, amit azután már nehéz lesz megváltoztatni.