1. fejezet: Felszerelkezés és rácsatlakozás


1.1 Vigyázz! Kész! ...

A világ csak egy telefonhívásra van. Egy számítógéppel és egy modemmel hozzá tudsz kapcsolódni az Internethez, a világ legnagyobb számítógépes hálózatához (sőt, ha szerencséd van, akkor még modem sem kell; sok egyetemen és vállalatnál már közvetlen hozzáférést biztosítanak az Internethez a hallgatók, ill. a dolgozók számára).

A vonal lehet egy már létező távbeszélő vonal -- csak arra kell ügyelni, hogy ha mellékállomás is van rajta, akkor azt sem te, sem bárki más a házban vagy az irodában nem tudja addig használni beszélgetésre, amíg te a Hálózathoz kapcsolódsz vele.

A modem egyfajta közvetítő a számítógépek és a telefonrendszer között. Erre azért van szükség, mert a számítógép és a telefon két különböző és össze nem egyeztethető módon kezeli és továbbítja az adatokat, ill. az információt. A számítógépek digitálisan "beszélgetnek"; vagyis az adatokat mint különálló számok sorozatát tárolják és dolgozzák fel. A távbeszélő hálózat analóg jelek átvitelén alapszik, melyek egy oszcilloszkópon hullámok sorozataként jelennek meg. Amikor a számítógéped kész adatokat küldeni egy másik gépnek a telefonvonalon keresztül, akkor a modemed átalakítja a számítógép számait ezekre a hullámokra (ami furcsa, sivító hangok sorozatának hallatszik), vagyis "modulálja" őket. Ezzel szemben, amikor ilyen adathullámok érkeznek a modemedbe kívülről, akkor az konvertálja ezeket a géped számára érthető számokká, úgy, hogy "demodulálja" őket.

Egyre több olyan számítógép jelenik meg, amelybe már beépítették a modemet. Ha a tiédben még nincs, akkor el kell majd döntened, hogy milyen sebességű modemet akarsz venni. A modemek sebességét "bps" egységben mérik, vagyis a másodpercenként átmenő bitek számával. Egy bps azt jelenti, hogy a modem durván egy bit információt tud átvinni egy másodperc alatt; minél nagyobb a bps értéke, a modem annál gyorsabban tudja küldeni és fogadni az adatokat. Egy betűhöz vagy írásjelhez nyolc bit kell.

Mostanában már 100 dollár alatt is vehetsz egy 14,400 bps sebességű modemet -- és ezek többnyire már azzal a képességgel is rendelkeznek, hogy a fax üzeneteket kezeljék. 300 dollár alatti árért kaphatsz már 28,800 bps teljesítményű (vagy a speciális tömörítő technikáknak köszönhetően gyakran még ennél is gyorsabb) modemet is. Ha úgy gondolod, hogy a Hálózatot nagy méretű állományok átvitelére fogod használni, akkor egy gyorsabb modem mindig behozza az árát. Drámaian csökkenti azt az időt, amíg a modemed, illetve a számítógéped az állományok átküldésével foglalkozik, és amennyiben időarányosan kell fizetned a Hálózathoz való hozzáférésért, akkor egészen nagy online költséget takarít meg neked.

Akárcsak az a számítógép, amihez a modemed hozzákötöd, maga a modem is használhatatlan egy olyan szoftver nélkül, amely megmondja neki, hogy hogyan dolgozzon. A legtöbb modemmel ma már adnak egy könnyen beüzemelhető programot is, amivel nemcsak az Internethez, hanem más szolgáltató gépekhez (pl. BBS-nek nevezett faliújság rendszerekhez) vagy különböző kereskedelmi online hálózatokhoz (pl. a CompuServe-hez) is kapcsolódni tudsz. Próbáld ki ezt a szoftvert! Ha nehezen használhatónak vagy nehezen érthetőnek találod, akkor fontold meg, hogy lemégy a helyi szoftver-üzletbe és keresel egy jobbat. Több száz dollárt el lehet költeni kommunikációs szoftverre, de hacsak nincs valami nagyon speciális igényed, akkor ez csak pénzpocsékolás, mert egy sor kiváló program érhető el 100 dollár körül vagy az alatt. A választáskor érdemes megvizsgálni a legfontosabb jellemzőket: például a különböző "protokollokat" (ezekről részletesen majd egy kicsit később), amikkel küldeni és fogadni lehet az állományokat; és az a lehetőséget, hogy lehet-e írni ún. "script" vagy "command" állományokat, melyekkel automatizálni tudsz egyes lépéseket, mint például a bejelentkezést egy szolgáltató gépébe.

Ha modemet és szoftvert veszel, kérdezd meg az eladót, hogy hogyan kell beüzemelni és használni őket. Próbáld ki a kapott programot, ha tudod. Ha az eladó nem tud segíteni, keress egy másik forgalmazót. Ezzel nemcsak egy csomó bosszúságot spórolsz meg magadnak, de már alkalmaztad is a legfontosabb Internet iránymutatást: "Kérdezz! Valaki tudja."

A modemmel kapott kommunikációs program mellett most már speciális szoftvergyűjteményeket is vehetsz az Internethez -- elsősorban akkor, ha Windows vagy Macintosh rendszered van. Ezek közül némelyik csak egy adott Internet ellátó rendszerével működik; másokkal viszont akármelyik hálózati kapcsolatot kínáló cég gépéhez kapcsolódhatsz. Ezeknek az "egységcsomagoknak" előnyeik és hátrányaik is vannak; a 9. fejezetben majd egy kicsit közelebbről is megnézzük őket. Ez a kalauz egyelőre inkább ilyan embereknek készült, akik a régimódibb kommunikációs programokat használják, mint amilyen a Procomm, a Crosstalk és a Zterm, de ha te már valamelyik újfajta, "minden egy helyen" típusú internetes egységcsomagot futtatod, akkor is érdemes lesz megtanulnod az itt következő fejezetekben leírt dolgok nagy részét. (Sohasem tudhatod, hogy mikor találod magad egy szobában összezárva egy szimpla MS-DOS géppel.)

Ahhoz, hogy a Hálózat minden előnyét ki tudd használni, néhány percet rá kell szánni a programhoz adott kézikönyv vagy egyéb dokumentáció átnézésére. Van néhány téma, amire különösen érdemes odafigyelni: feltöltés és letöltés ("uploading" és "downloading"); a képernyő elmentése (így is hívják: "screen dumping"); a bejövő adatok naplózása, lemezre írása ("logging"); a protokollok átállítása; és a terminál emuláció. Az is alapvetően fontos, hogy kiderítsd, hogyan tudod a szövegszerkesztőddel írt anyagot "ASCII" vagy "text" formátumra konvertálni, mert ebben a formában tudod a gondolataidat a Hálózaton át megosztani másokkal.

A feltöltés az a folyamat, amikor egy állományt a saját gépedről átküldesz a Hálózat valamelyik rendszerére. A letöltés pedig azt jelenti, hogy áthozol egy file-t a Hálózat valamelyik pontjáról a saját számítógépedre. A kibervilágban a dolgok általában "felmennek" a Hálózatra, ill. "lejönnek" hozzád.

Valószínű, hogy a kommunikációs programodban az állományok átviteléhez több "protokoll" közül lehet is választani. A protokollok szabványos megoldások; azért tervezték őket, hogy kivédjék a vonal zajai és zavarai okozta hibákat, amelyek tönkretennék az átküldeni kívánt információs anyagot. A dolognak az a lényege, hogy amikor egy ilyen protokollt használsz, az állományt csomagok sorozataként viszed át. Minden átküldött vagy fogadott csomag után a géped és a Hálózat összehasonlítja azt az eredetivel. Ha a két csomag nem teljesen azonos, akkor újra elküldésre kerül, mindaddig, amíg az adatsor mindkét oldalon pontosan meg nem egyezik. Ha -- többszöri próbálkozás után -- a csomag sehogyan sem tud átmenni, akkor vagy egy hibaüzenetet kapsz, vagy lefagy a képernyőd. Ebben az esetben próbáld meg újra. Ha az ötödik próbálkozás után is még mindig zátonyra futsz, akkor valahogy hibás a) a file; b) a telefonvonal; c) az a rendszer, amihez kapcsolódtál; vagy d) a saját géped.

Időnként valószínűleg látsz majd olyan szövegeket a Hálózaton, amiket szeretnél eltárolni későbbi tanulmányozás céljára -- egy receptet, egy különösen szellemes megjegyzést, valamit, amiről írni akarsz a parlamenti képviselődnek, bármit. Itt jön a képernyő elmentés és a naplózás ügye.

Amikor utasítod a kommunikációs programodat, hogy mentsen el egy képernyőt ("screen capture"), akkor az megnyit egy állományt a számítógépeden (rendszerint ugyanabban a könyvtárban vagy iratgyűjtőben, amit a szoftver is használ) és "beleborítja" annak a másolatát, ami éppen a képernyődön van abban a pillanatban.

A naplózás egy kicsit másként működik. Amikor kiadod a "logging" parancsot, akkor arra utasítod a programot, hogy nyisson meg egy file-t (ismét, rendszerint abban a könyvtárban vagy iratgyűjtőben, amit a szoftver is használ) és adhatsz neki egy nevet. Ezután, amíg ki nem kapcsolod a naplózási üzemmódot, minden, ami a képernyődre íródik, bemásolódik ebbe az állományba, kicsit hasonlóan, mint egy felvétel egy videokazettára. Ez nagyon hasznos olyan nagyobb szövegek eltárolására, amelyek több képernyőoldal hosszúságban futnak végig a monitoron -- a "screen capture" funkciónál minden egyes új képernyőnél újra ki kellene adni ugyanazt a parancsot.

A terminál emuláció egy olyan módszer, amivel a géped utánozza vagy szimulálja azt, ahogyan más számítógépek a képernyőre küldik az információkat és fogadják a parancsokat a billentyűzetről. Általában elmondható, hogy a Hálózaton a legtöbb gép a VT100 nevű rendszert használja. Szerencsére csaknem minden, a piacon kapható szoftver ma már ezt a szabványt is támogatja -- győződj meg róla, hogy a tiéd is ismeri-e?

Valamennyit tudnod kell a protokollokról is. Több, különböző mód van arra, ahogyan a számítógépek a karaktereket továbbítják. Szerencsére csak két olyan protokoll van, amivel valószínűleg találkozni fogsz: a 8-1-N (ami ezt jelenti: "8 bits, 1 stop bit, no parity" -- hűha!) és a 7-1-E ("7 bits, 1 stop bit, even parity"). Az utóbbi meglehetősen ritkán használatos már manapság, kivéve néhány régebbi rendszert, mint amilyen a CompuServe (ami egyebként -- ennek a szövegnek az írásakor -- még nem biztosít teljes Internet hozzáférést az előfizetőinek). Mi van akkor, ha nem tudod, hogy milyen fajta rendszerhez kapcsolódtál? Próbáld ki valamelyik beállítást! Ha a kapcsolódás után teljes halandzsát látsz a képernyőn, akkor valószínűleg a másik protokollt kell használnod. Ha ez a helyzet, akkor a protokollt átállíthatod úgy is, hogy közben él a kapcsolat és utána nyomd meg az Enter-t, vagy megszakíthatod a hívást és próbálkozz újra a másik beállítással. Az is előfordulhat, hogy a saját modemed és a túloldalon levő modem nem tud megegyezni a helyes bps sebességben. Ha a protokoll megváltoztatása nem segít, akkor próbálj meg más bps sebességet használni (de nem gyorsabbat, mint amire a modemed képes). Nem kell izgulni, emlékezz, nem tudsz tönkretenni semmit! Ha valami rossznak tűnik, akkor az valószínűleg valóban rossz. Változtasd meg a beállításokat és próbáld újra! Semmit nem lehet megtanulni próbálkozás, hibázás és fáradság nélkül.

Ezek voltak az alapok. És most gyerünk a Hálózatra!


1.2 Rajt!

Korábban csak azok az emberek tudtak kapcsolatba lépni a világgal, akik a Hálózatba közvetlenül bekötött intézményekben tanultak vagy dolgoztak. Ma már azonban egyre nő a mindenkinek nyilvános hozzáférést ("public-access") kínáló szolgáltatók száma. Ilyen rendszerek a legtöbb nagyvárosban és több államban találhatók már (Észak-Amerikában), s van néhány olyan is, ami az egész országban szolgáltat.

Alapvetően két típusa van ezeknek a szolgáltatásoknak. Az egyiket így hívják: "dial-up account". Kell egy közönséges kommunikációs program (olyan fajta, amit általában a modemekkel együtt szoktak adni) és ezzel hívod fel a kiszolgáló gépet. Amikor rákapcsolódtál. a saját számítógéped tulajdonképpen álomba szenderül -- minden, amit az Interneten csinálsz, gyakorlatilag a hálózati hozzáférést nyújtó nagygépen futó programok segítségével történik.

A másik lehetőség az ún. SLIP vagy PPP kapcsolódást nyújtó rendszerek használata (a SLIP és a PPP két kommunikációs szabvány az Internethez való csatlakozáshoz). Az ilyen kiszolgáló gépek egyfajta "átjáró" (gateway) szolgáltatást biztosítanak a számítógéped és az Internet között. Átküldik az információt (az elektronikus leveleket, vagy mondjuk a képeket) a te gépednek és utána rábízzák, hogy találja ki, mit kell velük csinálnia. Ilyenkor van szükség a korábban említett, "minden egy helyen" típusú programcsomagokra (egy kicsit később, a 9. fejezetben majd még szó lesz róluk).

Egyes hálózati ellátó rendszereket üzleti jellegű vállalkozások üzemeltetnek, másokat viszont nonprofit szervezetek. Vannak közöttük teljesen nyilvánosak, vagyis ahol a gépek és a rendszerek ingyenesen használhatók. Mások egy havi vagy éves díjat számítanak fel, s ezért korlátlan hozzáférést adnak. És néhányan óradíj szerint számláznak. A hálózati hozzáférést nyújtó rendszerek általában megengedik a hitelkártyával történő online előfizetést is. Egyeseknél pedig még folyószámlát is tudsz nyitni.

De a költségek csak az egyik megfontolandó szempontot jelentik, amikor kiválasztod a szolgáltató rendszert, különösen, ha olyan területen laksz, ahol több ellátó is van. A legtöbb rendszernél lehetőség van egy kicsit "körülnézni", mielőtt előfizetnél rá. Mire terjednek ki a szolgáltatások? Mennyire könnyen használhatók? Milyen támogatást vagy segítséget lehet kapni a rendszergazdáktól?

Az utóbbi két kérdés különösen fontos, mert sok rendszernél egyáltalán nem nyújtanak semmilyen felhasználói felületet; amikor rákapcsolódsz, egyenesen a Unix operációs rendszerbe kerülsz. Ha már járatos vagy a Unixban, vagy meg akarod tanulni a használatát, akkor az ilyen rendszerek nagyszerű lehetőséget kínálnak -- a hálózati hozzáférés mellett a legtöbbnél megengedik a Unix összes többi lehetőségének használatát is, saját programokat tudsz lefordítani és futtatni, vagy akár online játékokat játszani.

De, ha nem akarod megtanulni a Unixot, akkor vannak más nyilvános hálózati ellátók, melyek rendszerei menükkel működnek (úgy, mint az éttermi menük; kapsz egy listát a választékról és azután megmondod, hogy mit kérsz), vagy amelyek valamilyen más "felhasználói felületet" kínálnak, amiben könnyebb eligazodni, mint a mindig rejtélyes Unixban (és szerencsére a Unix rendszerekben is vannak olyan lehetőségek, amiknél a felhasználók kevésbé vannak kitéve a parancsmód okozta stressznek, ahogy ezt a következő fejezetekben látni fogjuk). Egyes rendszereknél saját, speciális, helyi szolgáltatások is lehetnek, a kiterjedt elektronikus konferenciahálózattól kezdve a hatalmas file-archívumokig.


1.3 Nyilvános Internet ellátók

Ha a kommunikációs programoddal felhívod valamelyiket az alább felsorolt rendszerek közül, akkor a kapcsolat létrejötte után két eset lehetséges: vagy egy csomó értelmetlen jelet látsz a képernyődön, vagy egy felszólítást, hogy jelentkezz be. Ha zagyvaságot látsz, akkor meg kell változtatnod a szoftver paramétereit (vagy 7-1-E, vagy 8-1-N beállításra, amire éppen átváltható). Bontsd le a vonalat (nézd meg a modem kézikönyvében, hogy hogyan kell), csináld meg az átállítást, és hívd újra!

Amikor a kapcsolat felépül, nagy valószínűséggel valami ilyesmit látsz majd:

---------------------------------------------------------------------

             Welcome to THE WORLD
             Public Access UNIX for the '90s
             Login as 'new' if you do not have an account

             login:

----------------------------------------------------------------------

Az utolsó sor egy "prompt", mely arra szólít fel, hogy csinálj valamit. Mivel ez az első hívásod, írd be, hogy:

             new

és nyomd meg az Enter-t (legalábbis ennél a konkrét rendszernél; minden rendszerben különböző belépési eljárás van az újoncok számára). A továbbiakban, ha valami beírást vár tőled a rendszer, akkor a begépelendő szöveget valamilyen idézőjelekkel fogjuk jelezni (pl. "new"). Az idézőjeleket nem kell beírnod. Ismétlem: Ne írd be az idézőjeleket!

Az, hogy mit látsz ezután, függ az illető rendszertől, de általában valamilyen információ jelenik a használati díjakról és a kínált szolgáltatásokról (esetleg érdemes bekapcsolnod a kommunikációs szoftvered naplózó funkcióját, hogy elmentsd ezeket az információkat). Valószínűleg rákérdez a rendszer, hogy akarsz-e egy saját azonosítóra előfizetni, vagy csak körül szeretnél nézni.

Szintén várható, hogy megkérdezik az ún. "user name" azonosítódat. Ez nem a saját, teljes neved, hanem egy egyszavas név, amit az online kapcsolat idején használni szeretnél. Ez az azonosító betűk és számok tetszőleges kombinációja lehet, de lehetőleg mindent kisbetűvel írj! Sok ember az első keresztneve kezdőbetűjét és a vezetéknevét használja (pl. "jdoe"); vagy a keresztnevét és a vezetékneve első betűjét (pl. "johnd"); vagy a monogramját (pl. "jxd"). Mások valami becenevet használnak inkább. Érdemes ezen egy kicsit elgondolkodnod, mert a felhasználói név az elektronikus postacímed része lesz (lásd erről még a 2. fejezetet). Az egyik kivételt a különféle Free-Net rendszerek jelentik, mert ezeknél a felhasználói nevek betűk és számok önkényesen összeállított sorozatából állnak.

Most már rajta is vagy a Hálózaton. Nézz körül a rendszerben! Nézd meg, hogy van-e valami ismertető anyag (help), amit el lehet olvasni. Ha a rendszer menükkel vezérelhető, akkor válassz ki néhány különböző funkciót, hogy lásd, mi is történik (ha csak egy Unix prompt jelenik meg, próbáld beírni, hogy "help"). Ne felejtsd el: "Nem tudsz tönkretenni semmit!" Ahogy egyre többet szórakozol vele, egyre otthonosabban fogod magad érezni.

Az alábbiakban két listát látsz a nyilvános Internet ellátókról; ezek olyan számítógépes rendszerek, melyek hozzáférést kínálnak a Hálózathoz. Az első az észak-amerikai rendszerek listája, a másik a világ többi részének ellátóit sorolja fel. Mindegyikük biztosít nemzetközi e-mail és Usenet (nemzetközi konferencia) szolgáltatást. Ezen felül a kínálatukban szerepel:

További szolgáltatások, melyeket esetleg szintén nyújtanak:

De még az olyan rendszereknél is, amelyek nem nyújtják ezeket a szolgáltatásokat, jó néhányat mégis el tudsz érni közülük a telnet paranccsal (lásd a 6. fejezetet).

Az alábbi listában külön megjelöltük azokat az ellátókat, melyeknél menüket lehet használni; a többinél arra kell számítanod, hogy egyenesen a Unix rendszerbe esel be (ez olyasmi, mint az MS-DOS, csak egyetemi szinten). Ezen szolgáltatók közül több az egész országban elérhető, olyan országos adathálózatokon át, mint a CompuServe Packet Network és a SprintNet.

Vedd figyelembe, hogy az itt szereplő díjak bármikor változhatnak. Sok rendszernél megkívánják, hogy az új vagy a leendő felhasználók egy speciális azonosítóval jelentkezzenek be az első hívás alkalmával; a listában ilyen esetekben megadtuk a használandó azonosítót.


1.4 Internet hozzáférés Észak-Amerikában

ALABAMA

ALASKA

ALBERTA

ARIZONA

BRITISH COLUMBIA

CALIFORNIA

COLORADO

CONNECTICUT

DELAWARE

FLORIDA

GEORGIA

ILLINOIS

MARYLAND

MASSACHUSETTS

MICHIGAN

MISSOURI

NEVADA

NEWFOUNDLAND

NEW HAMPSHIRE

NEW JERSEY

NEW YORK

NORTH CAROLINA

OHIO

ONTARIO

OREGON

PENNSYLVANIA

QUEBEC

RHODE ISLAND

TEXAS

UTAH

VIRGINIA

WASHINGTON, DC

WASHINGTON STATE


1.5 Internet hozzáférés Európában és másutt

AUSZTRÁLIA

CANBERRA

NEW SOUTH WALES

QUEENSLAND

SOUTH AUSTRALIA

VICTORIA

WESTERN AUSTRALIA

NÉMETORSZÁG

OLASZORSZÁG

EGYESÜLT KIRÁLYSÁG


1.6 Ha a városodban nincs közvetlen hozzáférési lehetőség

Ha olyan területen élsz, ahol nincs nyilvános hálózati ellátó hely, akkor is tudsz kapcsolódni a Hálózathoz. Különböző szolgáltatók kínálnak hozzáférést az olyan országos adathálózatokon keresztül, mint amilyen a CompuServe Packet Network és a SprintNet, melyeknek tucatszámra, sőt százszámra vannak helyi hívással elérhető számai az egész országban. Ezek közé tartozik a Holonet (Berkeley, Calf.), a Portal (Cupertino, Calf.), a WELL (Sausalito, Calf.), a Dial 'N CERF (San Diego, Calf.), a World (Brookline, Mass.) és a Michnet (Ann Arbor, Mich). A Dial 'N CERF díjmentesen hívható, 800-as számot biztosít az eléréshez. Ezeknél a hálózatoknál arra lehet számítani, hogy az óránkénti használati díj valahol 2 és 12 dollár között van, az illető szolgáltatónál érvényes alapdíjon felül. A pontos összeg függ a hálózattól, a napszaktól, és attól, hogy milyen modemet használsz. Részletes információkért vedd fel a kapcsolatot a fenti szolgáltatókkal.

Négy további hálózati ellátó, mely országos szinten kínál hozzáférést a felhasználóknak:


1.7 Hálózati kezdetek

Az 1960-as években a kutatók elkezdtek kísérletezni a számítógépeknek egymáshoz és az emberekhez való kapcsolásával a telefonhálózaton keresztül, a U.S. Defense Department's Advanced Research Projects Agency (ARPA) anyagi támogatásával.

Az ARPA szerette volna tudni, hogy vajon a különböző helyeken levő számítógépek összekapcsolhatók-e a csomagkapcsolásnak nevezett új technológia segítségével. Ettől a technológiától -- melynél az adatsorozatot kis csomagokra bontják és ezek mindegyike kap egy "rendeltetési címet" -- azt remélték, hogy egyszerre több felhasználó is tudja majd ugyanazt a kommunikációs vonalat használni. Az is fontos volt, legalábbis az ARPA szempontjából, hogy így egy olyan hálózatot lehetett létrehozni, melyben az adatfolyamot automatikusan tudják átirányítani, ha egyes vonalszakaszok vagy számítógépek megszűnnek működni. Az ARPA célja nem a mai, nemzetközi számítógéphasználó közösség létrehozása volt, hanem egy olyan adathálózat kilépítése, ami túléli az atomtámadást is.

A korábbi számítógépes hálózati kísérletek mindegyikénél egy külön vonalra volt szükség a hálózatban levő minden gép között, hasonlóan egy egyvágányú vasúthálózathoz. A csomagkapcsolt rendszerrel egy olyan adat-országutat lehetett kiépíteni, amelyen nagyszámú jármű tud gyakorlatilag ugyanabban a sávban közlekedni. Minden adatcsomag megkapja egy térkép és egy postabélyegző számítógépes megfelelőjét, s így útjára indítható a célállomása felé, ahol azután ezek a csomagok összerakhatók az eredeti, a számítógép vagy az ember számára használható üzenetté.

A rendszer lehetővé tette a számítógépeknek, hogy adatokat cseréljenek, a kutatóknak pedig, hogy elektronikus levelezést folytassanak. Az e-mail önmagában is forradalmi jelentőségű dolog volt: részletes leveleket lehetett küldeni a telefonhívás sebességével.

Ahogy ez az ARPANet néven ismértté vált rendszer növekedett, néhány vállalkozó szellemű egyetemi hallgató (és egy főiskolás) kifejlesztett egy módszert online konferenciák tartására. Ezek kezdetben tudományos témájú megbeszélések voltak, de rövidesen elágaztak szinte minden más témakör irányába is, ahogy az emberek felfedezték azt a hatalmas lehetőséget, hogy emberek százaival vagy akár ezreivel lehet így "beszélgetni" szerte az országban.

A hetvenes években az ARPA segített a különböző szabályok, vagyis protokollok kifejlesztésében, melyek a különböző típusú számítógépes hálózatok között is megoldják az adatok átvitelét. Ezek az "internet" (a név az "internetworking" rövidítése) protokollok lehetővé tették a ma ismert világméretű Hálózat létrehozását, ami már mindenféle számítógépet összeköt az országhatárokon keresztül. A hetvenes évek végére kiépültek a kapcsolatok az ARPANet és többi országban neki megfelelő más hálózatok között. A világot ettől kezdve egy globális számítógépes háló fonja be.

Az 1980-as évtizedben a hálózatoknak ez a hálózata, melyet időközben összefoglaló néven Internetnek kezdtek nevezni, elképesztő ütemben növekedett. Százasával, majd ezresével kezdték csatlakoztatni a számítógépeiket ehhez a világméretű Hálózathoz az egyetemek, a kutatóintézetek és az állami hivatalok. Néhány vállalkozó szellemű számítógépes amatőr és vállalat, nem akarván fizetni az Internet csatlakozás magas költségeit (vagy mert nem felelt meg a hozzáférésre vonatkozó szigorú kormányzati szabályoknak), megtanulta, hogy hogyan kapcsolja a rendszerét az Internethez, még ha így "csak" az e-mailt és az elektronikus konferenciákat tudta is használni. Közülük egyesek elkezdték a kapcsolat lehetőségét felkínálni a nagyközönségnek is. Most már bárki, egy számítógéppel és egy modemmel -- meg kellő kitartással -- hozzákötheti magát a világhoz.

A kilencvenes években a Hálózat továbbra is exponenciális ütemben növekszik. Egyes becslések szerint a Hálózaton átküldött üzenetek mennyisége havonta 20 százalékkal nő. Válaszként a kormányzat, más szervekkel együtt, az elmúlt években megpróbálta felerősíteni magát a Hálózatot. Régebben az USA-ban a Hálózat "gerincvezetéke" másodpercenként 56,000 bitnyi sebességgel mozgatta az adatokat. Ez túl lassúnak bizonyult ahhoz az egyre növekvő adatmennyiséghez képest, amit át kellett küldeni rajta, és ezért az elmúlt években a maximális sebességet felemelték 1.5 millióra, majd pedig 45 millió bitre másodpercenként. De még mielőtt a Hálózat képessé vált arra, hogy elérje ezt az utóbbi sebességet, a hálózati szakemberek már elkezdtek azon gondolkozni, hogy hogyan lehetne akár 2 milliárd bitnyi sebességgel átpumpálni az adatokat ezen a csatornán -- ez elég gyors ahhoz, hogy a teljes Encyclopedia Britannica egy-két másodperc alatt átküldhető vele az ország másik végébe. Egy másik jelentős változás a kereskedelmi szolgáltatások kifejlesztése volt, melyek a kormányzati rendszerhez hasonló sebességgel képesek már hálózatok közötti adatátviteli szolgáltatásokat nyújtani. Tulajdonképpen a korábban állami finanszírozású kísérletnek indult hálózat ma már nagyrészt magánválalkozások kezében van.


1.8 Hogyan működik?

A világméretű Hálózat valójában sok kisebb, helyi hálózat bonyolult rendszere. Hogy könnyebben megértsük, képzeljünk el egy modern, az egész kontinensre kiterjedő úthálózatot, melyben autópályák kötik össze a nagyvárosokat. Ezekből a városokból kisebb gyorsforgalmi utak és autóutak indulnak ki, hogy a kisebb helységeket is összekössék, melyek lakosai lassabb és szűkebb helyi utakon közlekednek.

A Hálózat autópálya rendszere a nagysebességű Internet. Ehhez olyan számítógépek kapcsolódnak, melyek egy speciális rendszert használnak a nagy sebességen történő adatátvitelhez. Az USA-ban a fő Internet "gerincvezeték" elméletileg 45 millió bit/másodperc sebességgel tudja mozgatni az adatokat (hasonlítsd össze ezt az átlagos otthoni modemekkel, melyeknek a csúcssebessége nagyjából 9,600-tól 14,400 bps-ig terjed). A gerincvezetéken levő számítógépekhez kisebb hálózatok csatlakoznak, melyek egy bizonyos földrajzi körzetet szolgálnak ki. Ezek általában kb. 1.5 millió bit/másodperc sebességgel továbbítják az adatokat. Rajtuk pedig további, még kisebb hálózatok vagy egyes számítógépek "lógnak".

Szemben az olyan kereskedelmi hálózatokkal, mint a CompuServe vagy a Prodigy, az Internetnél nincs központi üzemeltető számítógép vagy számítógépek -- ezek erőforrásait elosztották az ezernyi, önálló számítógép között. Ez a megoldás adja az Internet legnagyobb erejét, de ez jelenti a leggyengébb pontját is. Ebből a megközelítésből az következik, hogy szinte lehetetlen, hogy az egész Hálózat egyszerre összeomoljon -- ha valamelyik gép le is áll, a többiek átveszik a munkát. Ez a szervezési elv továbbá csökkenti az egyének vagy az intézmények számára a hálózatba való bekapcsolás költségeit is. De az összekapcsolt számítógépek ezrei megnehezítik a navigálást a Hálózaton, és azt is, hogy megtaláld, amit keresel -- különösen, hogy a különböző gépeken esetleg különböző parancsokat kell használni az információforrások megcsapolásához. Csak a legutóbbi időben kezdtek a Hálózat használói olyan navigációs eszközöket és "térképeket" kifejleszteni, amikkel az újoncok el tudnak jutni az úticéljukhoz, anélkül, hogy eltévednének.

Senki sem tudja, hogy pontosan mennyi számítógép és hálózat alkotja a Hálózatot. Egyes becslések szerint jelenleg nem kevesebb, mint 12,000 hálózat kapcsol össze csaknem 4 millió számítógépet, s több mint 20 millió embert az egész világon. Bármekkorák is a pontos számok, az biztos, hogy ezek állandóan növekednek.

A Hálózat több, mint csak egy technikai csoda. Valójában itt emberi kommunikációról van szó. A sebesség ugyan valamivel nagyobb, ahogyan az üzenetek néhány másodperc alatt végigszáguldanak a földgolyón, de az egész nem sokban különbözik egy nagy és érdekes társasági összejöveteltől. A kibervilágban talákozol majd olyan dolgokkal, amelyek megnevettetnek és olyanokkal is, amiktől dühös leszel. Olvasol majd hülye kis semmiségeket és olyan új ötleteket, amelyek elgondolkodtatnak. Szert teszel majd új barátokra és találkozol olyan emberekkel is, akikről úgy érzed, hogy jobb lenne, ha nem lennének ott. És ez az egész egy olyan társadalomban zajlik, ami semmibe vesz minden létező országhatárt.

A nagy hálózati szolgáltatók tovább dolgoznak olyan módszereken, melyekkel meg lehet könnyíteni az egyik hálózat felhasználói számára, hogy kommunikáljanak egy másikkal. Dolgoznak egy olyan rendszer kifejlesztésén is, amit egyfajta globális "telefonkönyvként" lehet majd használni, melyben az ember például megnézheti bárkinek az elektronikus postacímét. A különböző rendszerek összekapcsolására irányuló törekvések várhatóan tovább erősödnek az elkövetkező években, mert a felhasználók egyre inkább követelik a zökkenőmentes hálózati kapcsolatokat, ugyanúgy, ahogy a telefonhálózat használója ma már szinte a világ bármely részét felhívhatja anélkül, hogy törődnie kellene azzal, ténylegesen hány telefontársaságnak kellett ehhez a híváshoz összekapcsolódnia.

És újabban a kapcsolatok egyre szorosabbá válnak az Internet és az olyan kereskedelmi hálózatok között, mint a CompuServe és a Prodigy, melyek felhasználói ma már képesek elektronikus leveleket váltani az Interneten levő barátaikkal. Az összes nagy kereskedelmi rendszer, mint a CompuServe és az America Online, fokozatosan bevezeti az Internet hozzáférést a felhasználói számára (az egyik közülük, a Delphi, már teljeskörű hozzéférést nyújt).

Ahogyan egyre könnyebbé válik a használata, egyre több és több ember csatlakozik ahhoz a világméretű közösséghez, amit Hálózatnak hívunk.

A Hálózathoz való kapcsolódás többet jelent, mint csupán az elektronikus konferenciák üzeneteinek olvasasát és elmentését a saját gépedre; ez azt is jelenti, hogy kérdéseket teszel föl és kérdésekre válaszolsz, véleményeket cserélsz -- vagyis belemerülsz ebbe a világba.

Ha a belemerülést választod, ha felhasználsz és hozzáteszel, akkor a Kibervilág ("Cyberspace") polgára lesz belőled. Amikor először olvasod ezeket a szavakat, akkor ez esetleg csak egy szórakoztató, de valószínűtlen jóslatnak tűnik -- hogy tudna valaki "lakni" egy olyan helyen, aminek nincs is fizikai tere? De tegyél csak egy jelet ezek mellé a szavak mellé. Csatlakozz a Hálózathoz és vegyél aktívan részt a dolgokban mondjuk egy évig. Azután újra olvasd el ezt a bekezdést. Többé már nem is fog olyan különösnek hangzani a "Kibervilág polgára" kifejezés. Inkább a világ legtermészetesebb dolgának tűnik majd.

És ezzel eljutottunk egy másik alapvető dologig, amit nem szabad elfelejteni:

Nem tudod tönkretenni a Hálózatot!

Miközben utazgatsz a Hálózaton, a géped esetleg lefagy, a képernyődön egy csomó zagyvaság jelenhet meg. Ilyenkor esetleg azt hiszed, hogy épp most tettél tönkre egy millió-dolláros számítógépet valahol -- vagy esetleg a saját gépedet. Előbb vagy utóbb ez az érzés mindenkit elkap -- és nem is egyszer. De a Hálózat és a te számítógéped is sokkal szívósabb, mint gondolnád, szóval nyugi. Nem tudod könnyebben tönkretenni a Hálózatot, mint ahogyan a telefonrendszert. Ha valami rosszul működik, próbáld meg újra. Ha semmi sem történik, akkor is még mindig le tudsz kapcsolódni. Ha végképp minden rosszul megy, akkor legvégső esetben kikapcsolhatod a géped is. Ezután vegyél egy nagy levegőt. És hívd azonnal újra! Küldj egy üzenetet annak az embernek, aki azt a gépet üzemelteti, amihez kapcsolódni próbáltál, és kérd a tanácsát. Azután próbáld meg újra. A türelem rózsát terem.

Tarts ki és vegyél részt a dolgokban. A Hálózat gazdagabb lesz ettől -- és te is.


1.9 Amikor valami elromlik


1.10 SZT (Szíves tájékoztatásul)

A Hálózat olyan gyorsan nő, hogy még az erőforrásairól szóló legjobb kézikönyv is valamennyire elavul, mire kinyomtatják. Ezért minden fejezet végén találsz majd egy SZT részt, melyben utalások vannak olyan helyekre a Hálózaton, ahol további információkat tudsz találni, vagy ahol az új információforrásokról és szolgáltatásokról értesülhetsz.

Az egyik ilyen forrás az Everybody's Internet Update. Ez az ingyenes elektronikus hírlevél minden hónapban tájékoztat téged a legújabb hálózati szolgáltatásokról és adatbázisokról. A Useneten az alt.internet.services és a comp.org.eff.talk hírcsoportok anyagai között kell keresni (lásd a 3. fejezetet), vagy pedig az Electronic Frontier Foundation archívumában (lásd a 7. fejezetet).

Az InterNIC (Internet Network Information Center) több listát is gondoz azokról az ellátókról, melyek nyilvános Internet hozzáférést nyújtanak. Ezek letölthetők magáról a hálózatról is, aminek nyilván kevés haszna van, ha még nincs kapcsolatod az Internethez, de ami nagyon értékes lehet, ha máshová akarsz költözni, vagy egy új szolgáltatót keresel. A katalógusok gopherrel érhetők el (lásd erről a 8. fejezetet), a ds.internic.net géphez kell kapcsolódni. A főmenünél válaszd az "InterNIC Information Services" és utána a "Getting Connected to the Internet" menüpontokat.

Benoit Carl Lips az európai Internet ellátókról tart fenn egy listát. A World-Wide Web rendszeren érhető el, a http://www.best.be/iap.html címen (lásd a 9. fejezetet arról, hogy mit is jelent ez), vagy FTP-vel is letölthető a sumex-aim.stanford.edu gép /info-mac/comm/information alkönyvtárából (lásd a 7. fejezetet az állományok letöltéséről).

A Society for Electronic Access (New York) egy mindenre kiterjedő katalógust készített a New York/Tri-State területén működő, Internet kapcsolatot kínáló cégekről. A gopherrel tudsz egy példányt szerezni belőle a gopher.panix.com gépről. A főmenünél az "SEA" pontot válaszd.

Zik Saleeba az ausztrál szolgáltatókról készít egy nyilvántartást. A legfrissebb kiadás (melyben az e-mail és Usenet használatot kínáló rendszerek is szerepelnek) az ftp/ncftp vagy a World-Wide Web segítségével szerezhető be. Az előbbinél az archie.au géphez kell kapcsolódni (ismét csak a 7. fejezetet érdemes megnézni). A usenet/FAQs/alt.internet.access.wanted directory alatt egy ilyen nevű állományt keress: Network_Access_in_Australia_FAQ. A másik lehetőség, hogy a http://www.best.be/InfoDesk/iap/Australia.html címre mutatsz rá a Web nézegetőddel.

Steven Levy a "Hackers: Heroes of the Computer Revolution," (Anchor Press/Doubleday, 1984) c. könyvében leírja azt a korai szubkultúrát és világképet, amely végül az Internet és a Usenet létrejöttéhez vezetett.

Sok dokumentumot találsz az Internetről, annak történetéről és információforrásairól a pub/Net_info directory alatt az Electronic Frontier Foundation ftp archívumában (az "ftp" jelentéséről lásd a 7. fejezetet).


TARTALOM