1881-1902

...Azt tartják, hogy a költő dolga csupa gyönyörűség, mert amit ír, amit alkot, képzeletében szövi meg; nem éli mindazt által, aminek színt és hangot ád - mert nem is élhetné mind által; csak egyéni életének hullámzó folyásából ragad ki egy-egy eleven részletet, s annak a színével költeménnyé varázsol valami meg nem történt, de megtörténhető eseményt. Embereket fest, kikben legtöbb van magából, természetszerűleg, - de aztán alkotó képessége egészíti, alakítja másítja, tarkítja őket, céljának megfelelően. Ez pedig gyönyörűség! ha fárasztó is: csak gyönyörűség! - Igaz. De gyakorta megesik, hogy a költő olyan tárgyba kap, ami szeme előtt folyt le; embereit úgy ismeri, mint önmagát; a mozgató okokat oly tisztán látja, mint a napot; a szereplő személyek érzéseit, indulatait úgy érzi, mintha csak szívén, lelkén futnának keresztül. S megeshetik, hogy ez a tárgy komor, ezek az emberek komorak, ez a történet szomorú, s mindez, ami belőle a költőt érinti: lehangoló, - vajon lehet-e ekkor is gyönyörűségről beszélni?...

A nagy magyar alföld legmagyarabb városához ezer meg ezer emlék kapcsol engemet. Itt születtem, itt növekedtem, itt játszottam végig gyerekkoromat; itt tanultam ki az iskolát, itt kezdtem bontogatni szárnyamat, hogy másoknál magasabbra szállhassak, s itt sütött rám legelőször a dicsőségnek is néhány sugara. - Ide térek most is. Innen választok tárgyat, embereket. Mert ezek az emberek itt magyarok; lezajló történetük nem valami hangos; a nagy világ ne is álmodja, - de nekem érdekes, mert magyar.

Egy régi, szegény családhoz térek be. Régi nemzetség, mert ősei nemes emberek lehettek; bár a kutyabőr elkallódott, s a mai unokák nem vallhatják egész joggal nemesi voltukat. De azért a Tasnádi család^[2] nemesi család. Ma már elszegényült emberek, de arcuk mutatja, hogy színmagyar ivadékok leszármazottjai, ha keveredett is már a vérük idegennel.

Mikor az öreg Tasnádi Mihály megesküdött feleségével, Báthori Zsuzsannával, éppen semmije nem volt a világon; csak két erős, nagyon erős karja. Katona volt. A porosz háborút végigdobolta. Érdemjelt is kapott. Nem sokáig tartogatta: első gyermekük játszogatott vele, s elvesztette. De az obsitjára büszke volt Mihály gazda, büszke, halálig! Ágya fölé akasztotta, hogy szeme mindig rajta lehessen. Katonaságáról nagyon szeretett beszélni. Nagyította is egy kicsit a dolgot. Gúnyolta a mai katonákat, nyavalyás tiszteket, békeidőbeli flangérozó bábokat, akik árnyékába se léphetnek az ő korabeli híres, hírhedt harminckilenceseknek!

Mondom, Mihály gazda nagyon szegényen kezdte meg házas életét. Suhanc korában, legénykorában kocsis volt híres cívisgazdáknál, Zöldéknél, Őriéknél. Ott megtanult lovakkal bánni. Hat-nyolc ló is volt a keze alatt. - Pár esztendeig aratta a más gabonáját. Valami pénzt összepengetett, s akkor vett egy igen rossz kis talyigát, meg egy igen rossz kis lovat. Azzal próbált szerencsét. Lisztet hordott a malomból. Hatalmas vállain szépen símúlt a tömérdek lisztes zsák. Iparkodott, serénykedett, úgy annyira, hogy évek múltával a talyigát négykerekű kocsival, az egy rossz lovat meg két lóval cserélte fel. Lett belőle fiákeres. - Jó idők jártak rá. Megbecsülte magát, megszedte magát. A gyerekek ugyan szaporodtak, mint a köles, de éhezni nem éheztek sohasem. Szegényesen, rongyosan is jártak, de tisztán mindig!

Nyolc gyermekkel áldotta meg őket a szegények Istene. A nyolcadik iker-fiúk egyike, kicsi korában elhalt, így a baj hét csemetéből állt, mint a gonoszok dandárja. Négy fiú, három lány. Mikor az utolsó kis Tasnádi világra jött, már akkor háza is volt Mihály gazdának. Igaz, hogy nádas, meg egy kicsit félrecsapott kéményű, leugrós küszöbű, csorgós pitarú - mindegy!, de az övé volt. Két kezével kereste. Házasságának harmincadik esztendejében aztán csináltatott magának szép cserepes, háromablakos elles házat, nagy tölgyfa kapuval, istállóval, tágas színnel. Kocsinak, lónak volt helye bőven.

De mire idáig jutott Tasnádi, egy szerencsétlen dolog megzavarta a ház békéjét. A család legnagyobb lánya s legszebb lánya, Erzsi, mint szegény ember gyermeke, szolgáló volt egy paraszt gazdánál. Szép, megtermett, fekete hajú, magyaros arcú lány volt. Gazdájának éppen haldoklott a felesége. Szeme megakadt a cselédjén. Befonta, telebeszélte, elcsábította a fejét. A beteg asszonyt eltemették. A gazdában mégis volt annyi becsület, hogy megesküdött a megejtett lánnyal. Törvényes feleségévé tette.

De mit használt már minden takargatás! A büszke és becsületére roppant kényes Tasnádi oda volt szégyenében és haragjában! Anélkül is indulatos, vérmes ember. Nem tud parancsolni magának. Haragja olyan, mint a villámló zivatar: félelmes, káros. Családfájában igazi király, aki nem tűr egyetlenegy ellentmondó betűt sem. Felesége, gyermekei reszketnek előtte. Ha tomboló haragja viharzik: még az oktalan állatok is remegnek.

A szerencsétlen leányt kitagadta, elátkozta magától. Nemhogy nem adott neki egy fillért sem, de kerülte még hírét is, mint a rossz kutyának. És - csodálatos! - ezért az egyért kezdette gyűlölni többi gyermekét is. Talán azt tudta, hogy az a rossz vér folyik mindenikben, ami azt a becstelent becstelenné tette. - Igaz ugyan, hogy később, nagy idők múltával, beeresztette udvarára Erzsi lányát is, urával együtt, szólt is hozzájuk egy-két szót, meg is cirógatta gyermeküket - unokáit, de hideg volt, mint a lelketlen kő. A szegény leány aztán elidegenült a háztól. Máshová vetette őket a sors. Ott vezekelte bűnét, küzdve az élet mostohaságával. - Apja nem verte volna ki házából, ha néha napján hazavetődik, de ő nem háborította azzal se szülőit.

A nyolc, illetőleg a hét Tasnádi gyerek közül különösen akarok szólani, három fiúról: Istvánról, az elsőszülöttről, Sándorról és Józsefről. De beletörődik ebbe a történetbe Miska is, a harmadik fiú, azután Julcsa, a harmadik lány, de nekik kisebb szerep jut. Mari, a második lány, egy tanyai gazdálkodó embernek lett felesége; kiszakadt a városból, tanyai asszony lett belőle. Gyermekeivel néha-néha hazarándul az apai házba.

Mikor Pista, az elsőszülött fiú, kijárta a hat elemit, azt kérdezte tőle az apja:

- Na Pista, mi akarsz lenni? Pista még gyerekkorában látott egy szép szűrös embert. Megtetszett neki a szűr. Olyat szeretne ő csinálni. Jó. Hát legyen szűrszabó. (...) Beadták inasnak egy mesterhez. Kitanult nagy keservesen, felszabadult, segéddé ütötték. Csakhogy mire a maga kezére lehetett volna már dolgoznia, úgy találta Pista, hogy még sem valami gyönyörű mesterség ez a szűrszabó mesterség! Unalmas napról-napra az asztal mellett görbedni, a tűt forgatni, a cérnát vezetni; romlik az ember szeme, dereka, ujja hegyét a tű rongyosra szurkálja. Meg aztán nem is valami jövedelmező mesterség! Sokan vannak, egymás szájából veszik ki a kenyeret. Ej, eb ura fakó! míg fiatal az ember, ne tegye kórbeteggé magát, hanem lásson neki a dalidónak amúgy istenigazában! És úgy tett, amiként beszéle. Ami kis pénzt hat napon keresett: hetediken lényegesen nyakára hágott. Húsz esztendős legény volt. Virágjában volt. Dalárdába állott. Fújta a discantot^[3] jó bor locsolta torokkal. Mennyivel szebb a "Tihanyi echó"-t^[4] énekelni, mint örökösen az ég felé nyújtogatni azt a rongyos, cérnához kötött tűt, mintha az ember unos-untalan azt hajtogatná az egyszeri szabóval: "Mennybe megyek. Mennybe megyek!" Szóval István öcsénk élte víg napjait! Fillérei lassan elfogyatkozának.

Hallott erről egyet mást fél füllel az apjok, az anyjok. Azt gondolták: jó dolga lehet a fiúnak, hogy olyan betyárosan éli világát. Hiszen kölyök korában hunnyász fattyú volt. Hadd tombolja ki magát. Majd megjön két esztendő múlva az esze. Bár az öreg Tasnádinak sehogy sem tetszett ez a dáridózás. Jó orra volt. Érzett valamit.

Huszonkét esztendős korában, második korosztályból, bevették Istvánt katonának. Mégpedig huszárnak. Szabólegényből huszár! Tű után makrancos paripa! Egy kicsit furcsa ugyan, de sebaj! Hadd tanuljon az ember! Hadd törje azt a rossz testét! - Nahát huszárkodott. Rövid két esztendeig. Mert a honvédeknél szolgált. Lovakkal nem sok baja volt, inkább rongyos nadrágokat foldozgatott. Mikor lecsepegett a 730 kis nap, kibocsátották Tasnádi Istvánt, hét napi késedelemmel, azt az egy hetet holmi kirúgásért akasztották nyakába, azt le kellett ülni. Le is ülte. Ki is jött.

Mikor aztán megint civil ruhába bújt, nem mert visszaülni a varróasztal mellé. Vagy ha mert volna is, nemigen lehetett, mert a szabócéhek munkafogytán voltak. Eresztgették a legényeket, segédeket. Nincs munka. Ezek aztán elindultak vándorútra. Hátha máshol jobb szerencse akadna. István is benézett Nagyváradra, elbúcsúzván hazulról nagy könnyhullatások közt, csak harmadnapra idehaza termett. Vagy nem talált munkát, vagy megijedt a Köröstől. Szóval:

- Te, én már úgyis idős vagyok, eleget kínlódtam értetek. Ülj fel a kocsimra. Viseld magad emberségesen. Ha arra kerül a sor, nem leszek adósod. Addig is az én kenyerem eszed. (Azt ette István már huszár korában is! Nem ízlett neki a prófont!^[6] )

Így hát fiákeressé vedlett István. Két jámbor lovat elhajtani: nem nagy töredelem, ész sem igen kell hozzá. Csak szemfüles legyen az ember, kilássa a messziről jövő emberből: kocsi kell-e ennek, vagy sem? Egylovas kell-e, vagy kétlovas? Meg, hogy tudja az utcákat könyv nélkül. Ennyi az egész fiákeres tudomány. Néha, igaz éjszakázni is kell, sokszor esős, sokszor fagyos időben, de másnap kialudhatja az ember magát, egy kis borsos "házasságrontó"-val felüdítheti elernyedt tagjait, s megint ember! - István, vagy Pista - mindegy - hajtotta is a lovakat, keresett is annyit, amennyit. Éjszakázott is. Csak egy volt a baj. Azt gondolta, hogyha az ember egy nap éjszakázik, egy hétig mindig üdítgetnie kell elernyedt tagjait jó házasságrontóval, vagy csapókerti^[7] karcossal. Mivel pedig minden héten kinn hált egy-egy éjszaka legalább, a toroköblítésnek, az elernyedt tagok felüdítgetésének sosem szakadt vége, vagyis hogy folyton folyt, mint a folyó vize.

Aki sokat iszik, rendesen nem józan. Pista ivott, nem sokat volt józan. Pedig, ha nem volt józan, magánál sem volt. Érdekes jellemű ember különben is. Van benne valami költői hajlam. Úgy értem, hogy fogékony sok minden iránt, ami szép. Ez sem minden emberben van meg. Szeret dalolni, ért is hozzá, mert hangja is van, de meg át is érzi, amit dalol. Öccseivel: Sándorral, Miskával sokat eldanolásztak az udvar hátulján, szép nyári estéken. Nem is egy hangon, hanem kettős hangon. Pista, Miska vitte a prímet, Sanyi meg kontrázott. Értett hozzá. Szépen jött ki. A lányok kiálltak az utcaajtóba, s mondogatták:

Eleinte sebesen kezdett beszélni, pedig anélkül is hadart. Szeme ragyogott. Szája széle fénylett. Danolt végkimerülésig. És hősködött, elméskedett. Mikor már feljebb volt félignél, s a hangja is kezdett rekedni, rozsdásodni, kitört belőle a Tasnádi vér. Az igazi, szilaj, vad, duhaj Tasnádi vér. Nem akart érteni senkit, mindenki bolondokat beszélt neki, ellentmondást nem tűrt, nagyokat rikkantott. Majd meg elszontyolodott, hogy őt, hogy[an] bántják, hogy[an] rágják, harapdálják, pedig nála nincs jobb ember, pedig nála többet senki sem szenved a világon! Levetette ujjasát, mert melege volt, feltartotta kinyújtott jobb kezében, valami édes-bús andalgós nótát dalolva, könnyei peregtek, peregtek az arcán, danolt, dúdolgatott, míg egyszer ott, álltóhelyében elaludt. És aludt úgy, állva...

A fiákeresek csak olyan becsületes emberek a magok nemében, mint mások. Az idősebbek mind tisztességes apák. De keveredik közéjük sokféle szemét nép, csavargó, tekergő, aki vizet hord, kocsit mos, lovat vakar egy pár krajcárért, egy pár kanál levesért. Így tengeti utcai életét. Ezek a rosszak aztán sok jót megrontanak a fiatalabb fiákeres legények közt. Nagy isteni káromlást, hancúrozást, betyárkodást visznek véghez. Csúnya szájú, pökhendi fickók! Léhűtő, pocsék nép! - Ezek közé elegyedett Tasnádi Pista. Alapjában jó fiú is lehetett, de az emberben mindig nagyobb a hajlandóság a rosszra, mint a jóra, kivált, ha az ember fiatal. Pista is hajlott könnyen, amerre hajlították. Észrevétlenül, akarata ellenére is romlott, testben-lélekben. Ő maga tán észre sem vette, de bezzeg észre az apja! És a besúgók. Az utálatos besúgó alakok... Besúgták, hogy Pista iszik, Pista mulat! A kocsit gyakorta magára hagyja. Elszalasztja a fuvarokat. No hiszen! Az öreg Tasnádinak se kellett egyéb. Felforrt benne az a rettenetes harag, ami a félvad ősembert oly félelmetes állattá teszi, aminek zabolát nem tud a józan ész vetni, mert lángba borít mindent. Megleste a fiút. Pogány szerencséje volt - rajta kapta. Kihúzta a kocsmából, felültette maga mellé a bakra és hazáig ütötte-verte. Odahaza nem sejtettek persze semmit.

Hát egyszer csak nagy kiabálás, káromkodás veri fel az utcát. Jön a gazda! Érzik a hangjáról. Nyitják a kaput - hát csak bebukik rajta egy véres képű alak, aki nem más, mint Pista. Orrán-száján patakzik a vér. S a nyomorult, csak szipeg, csak hápog, de nincs egy emberhez illő, férfias szava. Feldühödött apja pedig húzza rá a csillagos eget a Mindenható táborával együtt! Rettenetes azt hallgatni!

A magyar emberrel vele születik. Örökli, vérében van. Határtalan haraggal veret meg bennünket a magyarok Istene. Ami bosszúság, düh, elkeseredés azalatt a háromszáz esztendő alatt összegyűlt, míg a pogány ült a nyakunkon, az elosztódott a nemzetnek fiai közt, s gondolhatni, micsoda rengeteg jutott egynek-egynek! (...) De Tasnádi Mihály egyben felülmúlta korát, kortársait, s szinte önmagát is. Az ő veszett haragja nem igen elégedett meg a kiköpött szavakkal, legtöbbször mennyköve is volt lelke zivatarának, amely, ha lecsapott, mindig úgy csapott, hogy megérezte és megsínylette az, akit talált! Hatalmas, szép karja, ökle volt. Bikaütő ököl! Ha hamis, táncos lova akadt: befogta markával az ágaskodó állat orrát, s szorította, szorította, míg csak le nem dobbant, le nem rogyott előtte. Emberre nem is igen mert isten igazában ütni, mert csontok töredeztek volna. Most már jóval az 50-esben jár, mégis hogy bírja! Hát még 20-30 esztendős korában!

A megvert, katonaviselt ember, a nagy bajúszú Tasnádi Pista nem maradhatott meg apjával egy fedél alatt. Az öreg nem nézhetett rá, mert már akkor fejébe szaladt a vér! Az az átkozott, vad Tasnádi vér! - Pistát is elverte hazulról. Menjen, amerre lát. Legyen kutya góráló! Mindig ezt szokta mondani. Pista el is ment valamerre, kóborgott, mint a hazátlan kutya. Szegény, édes szülőanyja síratgatta otthon, magában, titkon.

Megbocsát, szeret, sirat, könyörög gyilkos fiának, gyilkos fiáért. Ez a jó Tasnádiné is szenvedett, ha valaki szenved a világon! Harminc esztendőt eltölteni egy olyan ember oldalán, mint Tasnádi Mihály! Micsoda türelem kell ahhoz a szereteten, megbocsátáson kívül! Soha ellene nem szegült a zimankós embernek, csak néha tett egy-két félénk szót, hátha mégsem úgy van! Hátha nem is igaz!... Hah! Hogy csikorgatta rá Mihály a fogát! Íme, már az asszony is pártját fogja szeretett kölykének! Hogy a föld süllyedjen el alattuk! Szegény asszony, ezért ugyan érdemes volt szólanod!

De Tasnádi Mihály is csak gyarló ember volt. Hiába esküdözött, hogy nem ereszti be többé Pistát háza küszöbén, mégiscsak beeresztette. Sokára, idők múltán. Terhes volt már neki a szolgálat, rázta a lelkét is az az átkozott kocsi. Ha valami tekergőt ültetett bakra, az meg elitta, amit keresett, s összetört kocsival jött haza. Ezekért kárhoztassa lelkét? Megint csak Pista lett a kocsisa.

Miska még nem ért meg a bakra, 15 éves koráig nem ad engedélyt a főkapitány úr a hajtásra. Még egy esztendőt várni kell.

A hajdani huszár egy időre aztán magához tért. Megemberelte magát. Sokat nem ivott, részeg fővel nem ült a ló faránál. Hozzálátott a dologhoz, keresett becsületesen. Apja ugyan két hétben szólt hozzá egy felet, de megtűrte magánál.

Eljött aztán az az idő is, hogy asszony után nézett Pista. Nem sokat válogatott, szegény ember nem is azért házasodik, hogy szép szemű, szép testű feleségre tegyen szert, aki menyországgá tegye neki ezt a sáros életet, hanem azért, hogy legyen, aki ebédet főzzön számára, mert itt az ideje, hogy a maga szárnyára szálljon, örökké nem élhet az apja nyakán. A madár is kirepíti fiait, ha már megnőtt a szárnyuk.

Egy disznókereskedőnek, Víg Mihály uramnak a lányára esett a Pista választása. Víg Juliska szép lány volt. Erős, megtermett, csattanó képű paraszt teremtés. Jó veres keze volt, dologhoz szokott, ilyen kell szegény ember társául. Pista megkérette, víg Juliska hozzáment. Megtartották a lakodalmat is. A két "nászuram" megitta a rokonság poharát.

Úgy esztendeig-formán még járt Pista az apja kocsijával, a kétlovassal, mert már két kocsija volt az öregnek. Az egylovasra meg felültette Miskát, aki ügyes, pajkos fattyú volt, több nézett ki belőle máris, mint három Pistából. Így hát kétfelőlről is hordták a pénzt Tasnádiéknak. (Ebből csináltatták azt a szép, háromablakos, cserepes házat!) Egy esztendő múltán az mondta Tasnádi házas fiának:

- Te! Ha már megházasodtál, családot akarsz alapítani, hadd legyen valami kenyérkereső eszközöd is. Ne mondja senki, hogy bitang ember vagyok: odaadom ezt a kétlovas kocsit ezerkétszáz forintért, úgy, hogy nekem hat esztendő alatt azt a pénzt kiteremtsd. Nyomorult ember, aki ki nem tudja teremteni. Hat esztendő múltával a tied lesz mindenképpen, csak becsüld meg magad, hiszen, az Istenét, embernyi ember vagy. Na hát!

Pista beleegyezett. Szerződést, vagy mit is íratott az eszes Tasnádi, Sándor fiával, a tanulóval.

- Az új házasok aztán elköltöztek, nagy civódások után a másik apjukhoz: Víg Mihály uramhoz, aki adott nekik ingyen lakást, a lovaknak ingyen istállót, a kocsinak ingyen színt. Tasnádi Pista nem panaszkodhatott, mert a kezébe adtak mindent. Ha kiejti a kezéből: nem erre a világra való, nyámnyila ember. Az öreg Tasnádi szívesen adta neki, amit adott, de mégis úgy nézett utána, mint a gyerek néz fényes pénze után, amit a kútba ejtett...

Míg tovább kísérnénk ennek az egyszerű történetnek a fonalát, ismerkedjünk meg a család másik nevezetes alakjával, Sándorral, a tanulóval.

Kisgyerek korában maga az apja így hívta: "te lunátikus!"^[8] Igen, mert Sanyi magába szálló, bölcs kisgyerek volt. Szerette a magánosságot, kerülte, ahol sok ember volt együtt. Untalan a könyveket bújta már gatyás kölyök korában, hej pedig, be sok hátbadüfföt kapott érte! Az öreg Tasnádi, ha tizenhárom fia lett volna is, azt szerette volna, hogy mind az ő keze alatt szolgáljon, hogy mind fiákeres legény legyen! Sőt, még a lányokat is befogta kocsit mosni, porolni, szerszámrezeket tisztítani. Sándor öcsénk sem ehette potyára az atyai kenyeret, minden hajnalban felugratták úgy három-négy óra tájban: aló, lovat vakarni! Aki nem vakart lovat soha életében, nem is tudja, mi az! Nyelni a vakarás közben felszálló és a szembe, orrba özönlő sáros port, azt a savanykás lóport, ami leszállván a tüdőre, megkehesíti az embert. Izzadni, míg a csülökről lekaparja a csutakkal a rászáradt sarat. Élvezni, mikor a testes állat patkós lábával rá-rálép a mezítelen lábfejére. Valami érdekes dolog az! Szegény Sanyi sírni se szégyellt volna, ha apja ura ott nem dörgött-morgott volna. Mert hát az még nem elég az üdvösségre, hogy az ember kicsutakolja a sárt, a port, hanem azután kutya kötelessége, hogy kefével és vakaróval együttesen nyolc sor finom fehér port verjen ki az istálló hídlására. Sőt, akiben egy kis művészi hajlam is szunnyad, mint Sándorban, ünnepnapokon még a gazda nevét, vagy a magyar koronát is kiveri szépen, lóporból. Így üti ki magát a művészet az istálló hídlásán is. A lovakon kívül még kocsit is tisztogatott Sándor öccsével és bátyjával. A kocsimosás már mulatságosabb dolog, kivált jó fagyos, téli reggelen, mikor könyökig kell lubickolni a jeges vízben, s mikor a kocsi kerekén megfagy a víz, amivel mossák. Fújhatja a körmét, aki ott kaparász. Sanyi is fútta. De lassanként hozzá szokott. Csak az orrával volt sok baja. Mindig szivárgott.

Azonban ez az inasi testedzés csak hajnali háromtól reggeli fél nyolcig tartott. Fél nyolckor bevágott Sanyi egy jó darab kenyeret, hóna alá csapta a könyvet, sebes léptekkel ment az iskolába. Óh, be szívesen ment, be örömest ment! Bezzeg, nem bottal kellett verni, mint sok mai nyif-nyáf lurkót. Tanult, falta a tudományt, könyvekből és tanítói szájából. S már negyedik elemista korában valami képtelen dologra vetemedett. Elkezdett verselni a betyár. Haj, könnyű volt neki! Petőfit már akkor háromszor átolvasta - ez volt a bibliája. Azok a faragott versek, amikről ő szent meggyőződéssel hitte, hogy legszebbek, ha nem a világon is, de az öreg kollégiumban, azok a versek a Petőfi dalainak a másolatai voltak, reszkető, bizonytalan vonásokban másolva. És a gyerek szörnyű gyönyörűségét találta ebben a nóta faragcsálásban! Fútta fűzfasípját félrecsapott süveggel, csak a maga szent gyönyörűségéért.

Tanítói azt mondták az édesanyjának: adja gimnáziumba a fiút, mert van esze. A jó Tasnádiné hajlott az okos szóra, beadta Sanyit a nagy Kollégiumba, bár az apjuk görbe szemmel nézte a nem tiszta dolgot - s csak annyit látott jónak mondani:

- Jó, jó, de én urat nem akarok nevelni! Aki az enyémet eszi, az nekem dolgozzék! Vagy...

Hiszen dolgozott is neki Sanyi azután is vagy négy esztendeig. De azért könyvre, beíratásra, egy szál ruhára mindig csak a jó, az áldott édesanya bugyellárisa nyílt meg. Ki is tanult Sándor, anélkül, hogy nyolc esztendő alatt csak egy fél fityinget kapott volna haragos apjától iskolai célra. Nem, ilyenre nem áldozott a büszke ember!

Hanem, mikor a második gimnáziumot elvégezte Sanyi, furcsa dolog történt. Ugyanis, a fiú bizonyítványa nem volt éppen színjeles, sőt egy "príma" is dísztelenkedett a jobb kalkulusok közt; Tasnádi uram méregbe jött, hogy ni lám! elverselgette a kölyök az időt, s aztán tanulni meg semmit nem tanult. Aló inasnak! a teremtésit az urának! Semmi uraskodás ! Itt nem urakat nevelnek! (De ezeket az uras szavakat úgy hangsúlyozta Mihály gazda, hogy szegények nyöszörögtek belé.) - Tehát inasnak kell menni Sanyinak. Elvégeztetett. Siralmas nagy vakációja volt a gyereknek, nagyon siralmas! Bújában a kocsiszín oldalát telefirkálta búcsúzó versekkel:

Két kis sorban annyi bánat - én Istenem, hogy fér meg! Mi mosolygunk rajta, hanem bizony szegény Sanyi olyan érzéssel firkantotta ezt oda, mint akár Petőfi a maga "Távolból" c. költeményét.

Beadták inasnak. Pictor-inasnak. Mivel ügyes keze volt a fiúnak, s szépen tudott rajzolni, úgy okoskodott szegény jó anyja: legalább olyan pályára adjuk, amihez van hajlama. Festegetni szeret, hát adjuk szobafestőnek és mázolónak. És Sanyi hordta a festékes bögréket, vedreket, lajtorjákat, meszelőket, ecseteket. Mosta a falat szappanos vízzel, hogy csak úgy csurgott a nyaka közé. Csúnya egy mesterség a szobamázolás! Hót piszok volt a ruha, festékes tetejétől talpáig. Két hét múlva megelégelte szegény anyja a kínlódást, nem eresztette többet festegetni. Ha már mesterember lesz, legyen tisztességesebb. Asztalos vagy lakatos.

De a véletlenség másfelé terelte a dolog rúdját. Sanyinak elemi iskolai tanítója, mikor megtudta, hogy az ő kis versírója inas lett, rögtön izent Tasnádi uramnak, hogy a fiút eresszék iskolába, ő majd fedezi pénzzel a szükségeseket. Versíró volt a derék mester, vonszolta a lelke kis pályatársához. És ki is vitte, hogy Tasnádi Sanyi folytatta tanulói pályáját ott, ahol elhagyta. Áldotta is érte holtig a jó embert.

Nem volt Sanyi soha rossz tanuló, bár legelső sem volt sohasem, nyolc esztendő alatt. Akit a Múzsa "hókon csókol", hiába erőlködik az, törik-szakad, de "költő"-nek kell lennie. Sanyi szentül hitte, bár a világért ki nem ejtette volna, hogy ő Istennek felkentje, a magyarok jövendő nagy költője. S ebbe a hitbe annyira beleringatta magát a kis csámbor,^[9] hogy a latin, meg a matézis helyett magyaros verseket pengetett, igen szapora számmal, úgy okoskodván, hogy nemzetének csak használ vele, ha mentől több remekművel ajándékozza meg. Hajtotta valami belső ösztön. - Roppant érdekes az ifjúság lelki világa; abban a nagy ébredésben, mikor mindent álmodik, s mindent magának álmodik! Boldog az a gyermek, aki nem tudja, de érzi tisztaságát s nagyra hivatottságát; s háromszoros boldog, ha lelkének, szívének ezt a szüzességét is megőrzi.

Sanyi veszedelmesen kereste a színházat. Ez a szerelem veleszületett, mert már gyerek korában jeleneteket játszott öccsével, pajtásaival. Most meg, gimnazista korában, hogy hallotta, olvasta, tanulta a színdarabokat, - Kisfaludyn kezdve - szertelen vágyakozással lobogott színpadhoz való szerelme. Csakhogy gerjedelme nagy akadályokba ütközött. Az öreg Tasnádi, mint vaskalapos, józaneszű cívis ember, halálra lenézte, megvetette és gyűlölte az afféle komédiás népséget. Volt velük dolga, ismeri őket - bugyellárisuk fenekéig. A színházat pedig Szodomának és Gomorának tartotta, s csudálta a mindenható isten türelmét, hogy egy szép zivataros napon el nem süllyeszti minden benne ülőjével a poklok mélységére. Mert onnan származik minden erkölcstelenség! Ott tanulják az urak a sok fertelmet! Egy sem tisztességes ember az, aki beteszi lábát azon a "bordélyházon". (Pedig még akkor nem járt ilyen lenge és ingerlő öltözetben a francia Múzsa!) Szóval a gazda azzal biztatgatta Sándor fiát, hogy ha megtudja, hogy színházba járkál: Eltördeli a bokáját! Röviden, katonásan.

Csakhogy Sanyi nem az az ember volt, akit ez is megijesztett volna. Pedig félni szörnyen félt haragos apjától, mint minden testvére. Hanem a színházat mégis jobban szerette, mint amennyire félt és iszkolt apja vasmarkától. Ha "Bánk bán"-t, "A falu rossza"-t, "Az ember tragédiája"-t vagy "Rómeó és Júlia"-t játszották, bizony, nem sokat teketóriázott Sanyi, hanem hazament délután, orra alá hányt valami harapni valót, magolta egy kicsit a holnapi leckét, s azután egy őrizetlen pillanatban kiröppent az ajtón, s repült a színház felé. Ha hét órakor kezdődik a játék, félhatkor már ott volt. Várt töredelmesen és szívdobogva. Gyönyörű, felejthetetlen estéi voltak ezek! Egészen új világ, valami tündéri világ ejtette varázsába. Sokszor sírt örömében a bolond fiú. Óh, be tudta honorálni a szegény színészek érdemes játékát! Tapsolt, lelkesen, csattogósan, bőrrepedésig. Fájt neki, mikor kilépve a hűvös hortobágyi szellő csapta meg fejét, s tüzes szemű kocsik robogtak mellette, s kacarászó emberek lökdösték jobbra-balra. A tündér világ eloszlott...

Színház után, úgy esti tizenegy óra tájban következett aztán Sanyinak legnehezebb és legérdekesebb tette. Odahaza, persze, kilenc órakor már bezárták az ajtót. Egy kulcs volt az udvarban. Ide másképp be nem mehet az ember, csak ha megzörgeti az ablakot. Igen, de akkor meg az ébren alvó Tasnádi pattan fel legelőször, s ha ő nyit ajtót éjszaka járó fiának, szomorú lesz nagyon a göncöl ragyogása! Mit tett hát Sanyi? Azt tette, hogy megállva a kapu alatt szétnézett, nem látja-e az utcán valaki? Akkor lassan, vigyázva, mint a leggyakoroltabb tolvaj, felmászott az alacsony kapu tetejére, s onnan nesztelenül földre bocsátkozott. Tehát már az udvaron volt. De még ez nem minden. Ekkor levetette lábbelijét, s mezítláb halkan, óvatosan osont be a házba. Aludt, horkolt mindenki. Sötét volt. És Sanyi ebben a sűrű sötétben oly nesztelenül, oly gyorsan vetkezett le, hogy ha egy másik ember áll vele átellenben a szoba másik szegletében, nem veszi észre, hogy tőle három lépésre valaki motoszkál. - Bámulatos ügyességre vitte ezen a téren! - Hanem azért mégis megesett, hogy a száz szemű és fülű Tasnádi felhorkantott: (...) De, a keserves szentségét annak az urizáló fajtádnak, ide be nem teszed a lábad, ha éjszaka jársz haza! Te csavargó! Te éjjeli betyár! Te! Az én fajtám még tisztességes emberekből állt eddig, te akarod meggyalázni? Te, hájfejű bitang!?

És így tovább, éjféltájig. Legalább szép álmai lehettek a szegény Sandrinak. De azért boldog volt, mert látta Bánk bánt!, meg A falu rosszát! Suttyomban maga is kezdett színdarabokat firkálni, a hásziján.^[10]

Volt Sándornak egy igen érdekes jellemvonása, t.i. gyűlölte a nőket, leányt, asszonyt egyaránt. Hogy miért, annak roppant bajos volna hamarosan nyitjára találni. Tizenhat éves korában minden suhanc, ha csak nem a gólya költötte, szerelmes, füléig, halálosan, dühösen - és tisztán. Elpirult, ha egy lánynak szeme közé talált nézni; ha meg egy leány néz az ő szeme közé, olyan zavarba jön, hogy alig tudja egyik lábát a másik elébe tenni. Ha rámosolyogva meg is szólítja valami helyre kislyány, akkor meg már biztosan nem tudja: fiú-e vagy leány? De azért kimondhatatlan boldog az ilyen zavaros pillanatokban és visszaimádkozza a nap minden órájában. - Tasnádi Sanyi nem ilyen volt. Komoly, hallgatag fiú, s nagyon titkolózó. Szívét, lelkét ki nem tárja még édesanyja előtt sem. Örömét, bánatát (...) magába zárja. Hát még szerelemről - ha szerelmes volna is - hogy beszélne! Pedig ennek a hófehér lelkű gyermeknek is megdobogtatta szívét egy-egy szép leánynak a látása. Érzett ő is valami jólesőt, valami gyönyörűségest. Először nem is sejtette, hogy az szerelem. Mikor pedig tisztában volt vele, elszégyellte magát és megfogadta, hogy sohasem lesz szerelmes! Óh, micsoda gyermekes naivság! Arra fogadkozni, hogy többet nem iszunk, ha megszomjazunk! De Sanyi nagyon komolyan vette fogadalmát. Nem is forgott soha lányok közt; esetlennek találta volna magát a nők táborában. S aztán pedig elkeseredett azon, hogy nem olyan szép fiú, mint egyik másik pajtása, hogy lehetne hát reménye viszontszerelemre? Azt gondolta a bolond, hogy a szerelem csak az Adonisz-arcokat nézi. Szóval, barátai előtt nyíltan kimondta, hogy gyűlöli az asszonyi nemet! (...) Nem is akarok megházasodni! Minek? Hogy a családi élet nyügei leláncoljanak, és ne szállhassak szabadon, arra, amerre akarok? Én a magam ura akarok lenni. Független, szabad. Akik megházasodnak, azért vesznek magok mellé egy-egy asszonyt, hogy legyen kire támaszkodniok az élet harcában. No hát, én megmutatom, hogy magam is megküzdöm az élet csatáját! Nem támaszkodom nálamnál gyöngébbre. Férfi akarok lenni, olyan férfi, mint amilyenről Horatius mondja, hogyha az ég és a föld összeszakad is, még akkor is rendületlenül, félelmetlenül fogadja elmúlását!^[11]

Barátai persze nevették, jóízűen. Megállj csak Sándor! nőjön be a fejed lágya, ízleld meg csak az asszonyt, majd másképpen beszélsz te! Csúfolták is véle úton, útfélen. Hanem Sándor nem sokat adott rá. Ezt vallotta 16 esztendős korában, s nem engedett belőle 20 esztendős fővel sem. Benőtt a feje lágya, de asszonyt nem ízlelt és nem is beszélt másképpen.

Hanem a vér megbosszulja magát rajta! Meg, rettenetesen. Az a visszafojtott nagy tűz, mely éveken át lappangott belsejében, a vérnek zabolátlan hatalma egyszerre csak reátámadt, olthatatlan lobogással. Szegény Sándor, érezte, hogy nagy kísértéssel kell megküzdenie: a természeti ösztön erejével. De felvette véle a harcot. Benne volt a vad, szilaj Tasnádi vér, mely most önmagát akarta meggyőzni! De megsínylette, szegény fiú! A lelket, testet elégető gyötrelem leverte lábáról. Beteg lett. Nem tudták, mi baja? Csak hervadt szegény Sanyi, hervadozott. S még mogorvább, még zárkózottabb lett. A leányarcokat kerülte, futott elölök, mint a megriadt szarvas a vadász fegyvere elől; pedig a sóvárgás úgy csalta, úgy vonzotta visszafelé! Nem, ő nem engedett! Kerülte az embereket, gyűlölte a világot, különösen a teremtés koronáját, az asszonyi nemet. S ha édesanyja és leánytestvérei nem lettek volna, tán megátkozott volna minden asszonyi állatot!

Közben pedig elfutott a nyolc év. Eljött a megérés ideje. Sándor átugrotta az érettségi nagy akadályát és nem bukott el. Kimondták rá, hogy jól megérett. Nem éppen jelesen, de jól. Bánta is Sanyi, akármit írnak bizonyítványába, csak eresszék szabad szárnyára! Megunta halálból azt a nyolc évi robot életet. Belefásult testestől, lelkestől. Egyedüli vigasztalója a költészet. Ennek iszik forrásából és felüdül, megtisztul. Költői tehetsége is növekedett a szálló idővel. Babérokat szerzett - pengő forintok képében. - Óh, ezek az első, dicsőségberagyogta sikerek! Van-e ezekhez hasonló mozzanat, egy ideális, ábrándozó, magasra törő ifjú életében? - Tanárai is becsülték költői adományát, s neve az ifjúság közt szájról szájra szállt. Híres volt arról, hogy egyetlenegy szerelmes verset sem írt még húsz esztendős koráig! (Halljátok, dicsőséggel zengedező szerelem dalnokai?!)

Az érett ifjú aztán a vakáció két hónapját arra használta fel, hogy egy pár deáktársával és törekvő iparoslegényekkel fogózva műkedvelő színi előadást rendeztek. Eljátszották "A betyár kendőjé"-t^[12] ; Sándor Andó városi tanácsost személyesítette nagy jószívűséggel. Máskor "Viola, az alföldi haramia"-t,^[13] ebben Macskaházy ügyvéd volt. Tudott ám jellemeket ábrázolni! A próbákat esténként tartották. A nyugodalomra való hazaszállás olyan módon ment most is végbe, mint mikor a színházat látogatta Sanyi.

Na, de vége lett ennek is. Közeledett szeptember 1-je, az új iskolai év hajnali órája.

Hej, be szomorú vakációja volt ez Sanyinak! Az öreg Tasnádi ugyanis, a maga bakafántos eszével úgy okoskodott, hogy most már elvégezte ez a száldobágyi kölyök^[14] a nyolc "gimiláziomot", letette az "életségit", nem megy se té, se tova, itthon maradt, az ő nyakán heréskedik, uraskodik, hogy az a mennybelakó - óh! hogy minek is borzolják fel az embert, hogy minek is kárhoztatják halálra! De itthon nem marad, azt megmutatja! Meg, aki istene van a sok léhűtő kölykinek! Szenvedett ő gyerekkorában annyit, hogy ezek heten se felényit. De elcsapja őket, mindet! Legyenek kutyagórálók, aki istenelte! - Elkezdte szurkapiszkálni Sándort, pogány gúnyos szavakkal! Na, ezért tanult az "úrfi" nyolc esztendőt? ezért nevelte fel keserves keresményén, hogy most már megfeneklett? Itt akar uraskodni? De, erre meg amarra, eltisztuljon-takarodjon innen, mert elveri! Menjen Pestre, menjen az égbe, csak ebben a városban ne maradjon!

Szegény Sanyi kegyetlen csávába került. Nem tudta, igazán nem, hogy mi legyen? Az érettségi kérvényre ugyan ráírta, hogy tanári pályára készül. De most látja, hogy nem csak annyiból áll az, na menjünk! Oda pénz is kell, ami nincs. Törte-marta az öklét: teremtő isten! hát hova forduljon?...Édesapja pedig fájlalta a szemét is, ha rá kellett néznie. Jólelkű anyja meg, mit tehetett mást? - sírdogált nagy keservesen...

Volt Sándornak egy jó tanárja, aki ezidétt Pesten lakott. Ennek írt a fiú, mi akar lenni, szeretne Pestre vergődni. A jó ember atyai jóindulattal karolta fel hajdani tanítványa sorsát. Biztatta, őszinte örömmel hívta magához: lakjék nála, míg fedél alá nem jut! A jó isten majd kiparancsolja a többit. A tanár áldott jó felesége is hívta, bátorította a bátortalan kisvárosi fiút. Sándor félt a pesti élettől. Előre irtózott tőle. De látta, hogy nincs más hátra: menni kell! Apja erővel is hajtja; tanulmánya folytatást követel; isten neki: fordítsák hát a szekér rúdját Pest felé!

Egy szép szeptemberi éjszaka aztán gőzösre pakolta Sándor kis holmiját, szomorú kedvel jó éjszakát kívánt az itthon maradóknak és elindult abba a nagy ismeretlen világba!... Édesanyja és testvérei siratták.

Az öreg Tasnádi maga volt az örökös nyugtalanság. Azt tudta, hogy hol ő nincs jelen, ott bizonyosan mindig bajnak kell lennie. Pedig úgy állt a dolog, hogy ott volt szünetlenül aj-baj, ahol őkelme forog vala. Minden gazszálba belebotlott, s iszonyú hosszú predikációkat tudott tartani haszontalan csepp dolgokért. Szentül meg volt győződve, hogy az egész udvar csak azért szívja az isten levegőjét, hogy őt bosszanthassa. Pedig mindig ő bosszantott másokat. - Idegen emberekkel gyönyörűen el tudott beszélgetni Mihály gazda. Csak úgy görögtek szájából a jó, paszomántos magyar kiszólások. Gyöngéd volt, hajlékony volt, igazi házigazda. - A családjával? Avval meg úgy beszélt, mintha a hásziján^[15] gubbasztott volna valami lusta cigányhad, s annak kiabált volna a földszintről, gúnyosan és káromlással sallangozva. Fiainak sohasem mondta: "Add ide csak azt a seprőt!" Hanem: "Hozzák ide azt a seprűt!" vagy: "Ide kell hozni azt a seprűt!", "Tisztítsák ki a csizmámat!", "Vessék meg azt az ágyat, ne rimánkodjak!" - Pedig dehogy rimánkodott! Parancsolt, rendezgetett hajnali négy órától esti nyolcig. Hajlott korában a tyúkokkal együtt nyugvóra szállt.

Tasnádi gazda megmondta egy "zélusos"^[16] pillanatában, hogy nem lesz addig önmagával sem békés, míg az a kétlovas kocsi annál a zsiványnál (t.i. Pista fiánál) lesz. Ez igen jellemző az öregre. Fájlalta már ő abban az órában kénytelen jócselekedetét, mikor véghezvitte. De megtette, mert nem akart rossz embernek látszani a világ előtt. Lássák, hogy ő igazi apja gyermekeinek! akik ugyan az ingyen levegőt sem érdemelték meg szerinte.

István gazda, mikorontól fogva a maga kezére keresett, visszatért lassacskán a régi kerékvágásba; minthogy az ember soha sem tagadhatja meg önmagát. Ivott Pista ezután is nagyokat a vén Balogné korcsmájában.

Akadtak borbarátok feles számmal. Iszogattak, danolgattak; Pista vitte köztük az első hangot. De valahányszor leitta magát, mindig megháborodott; egy liter bortól már elmentek onnan hazulról Pistának. Ákációzus^[17] ember volt, ilyenkor. Garázda, hetvenkedő ölesszájú. Mikor meg kijózanult, pityergett az embernyi ember, hogy olyan gyalázatos peteket^[18] csapott ittas fővel. Feleségét is sokszor megbántotta (hisz az apja vére csörgött benne!), hanem hamarosan kibékültek. És István gazda ivott, múlatott tovább. A kocsi, ló sokszor ott álldogált gazdátlanul a piacon. Fuvarok szakadtak el mellette. A kedves besúgóknak aztán volt mivel tüzet rakni az öreg Tasnádi haragjának serpenyője alá!

Dúlt, fúlt az öreg. Káromkodott kegyetlenül. S az volt az érdekes, hogy valahányszor a piacon jártában bevett a begyébe valamit Pista fia dolgáról, mindig az odahaza valókon öntötte ki kutyamérges haragját. Átkozta a nagy legényt az anyja előtt, hogy "na! ez a te kedves fiad! Az isten erre meg amarra!" Szegény Tasnádiné csak annyit mondott: "Tán a magáé nem is?"... Rá villám, dörgés és jeges eső!

Sajdította Mihály gazda, hogy az ő akasztófán száradjon Pista fia nem fizeti le hat, dehogy! tizenhat esztendő alatt sem azt az ezerkétszáz forintot! Isten már annak és szemfedő! De fájt a lelke a jó kocsiért, jó lovakért! (Igen, mert nem neki kereste a pénzt.) Fenyegette Pistát, hogy addig játszik vele, míg el nem veszi tőle. Pista gazdának egyszer aztán annyira beleszakad a madzaga, hogy se előre, se hátra - se pénz, se posztó - el kellett volna adnia a kocsit, lovat! Nosza meghallja az apja! Elhajtotta tőle a pénzkereső eszközt, s eladja igen jó áron. A pénzt persze a maga zsebébe teszi hiány nélkül. Pistáéknak koppant az állok. Menjenek az égbe panaszkodni! - De Pistáék nem mentek az égbe, hanem elszakadának egymástól, t.i. ő meg a hitestársa. Pedig már volt ekkor egy hamis szemű furcsa pöszke kislányok. - Tasnádi Pista számot akart vetni az élettel: mit kínlódjék tovább? Csavargott, mint a gazdátlan kutya. Nem volt pénzkeresete semmi. Lopva az apai házba járt; ott adtak enni neki valamit, anyja meg a húga. A gazda észrevette. De a csillagos Istenét! az ő nyakára csak nem jár élősködni egy tekergő sem! Megmutatja. Volt kocsi, két ló, nem tetszett? Hát most csak tessék innen tisztulni. Összekapott a fiával. Pista keservében visszafeleselt; a paprikavérű Tasnádi, kapta-fogta, kilódította a kapuján, tulajdon apai kezeivel. S még azt is utánabocsátotta útravalóul, hogy ha be meri még egyszer tenne lábát azon a küszöbön, isten az atyja, leüti, mint a veszett kutyát!

A kivert ember elvesztette lelke egyensúlyát. Elvesztett mindent a világon. Kint csatangolt a mezőn, a kertek közt napokon át, étlen, szomjan. Kint éjszakázott a puszta földön; takarózott a csillagos éjjel. Mikor pedig a hasa erősen rátámadt, besullárgott apai nagynénjéhez, aki nem jó lábon állt az öreg Tasnádival. Az tartogatta aztán benne a lelket, hogy éhen mégsem halt Pista. Itt, a nénjének kiöntötte a szerencsétlen lelkét, sírt, panaszkodott, öngyilkosságot forgatott a fejében és - verseket is írt: fejfájára. Nagyon érdekes lélek volt!

Telt, múlt az idő. Pistában felszólalt a jobb érzés. Kibékült a feleségével, hazaszállt Víg Mihály apja házához. Dolog után látott, mert kisleánya kenyeret kért. Gyermekét pedig úgy szerette ez a barangoló lélek, mint az állat a kölykét. Bekapott a vasúti állomáshoz, napszámosnak. És a hajdani hetyke dalárdista és szűrszabó legény, a délceg honvédhuszár, a kacskaringós bajszú dali fiákeres ott hordta görnyedezve a postai szállítmányokat a pályaudvaron. (Sándor öccse Pestről hazajövet ott találkozott vele.) Megrongyosodott; összeesett. Szőre bozontos csombókban tarkázta arcát. Hajdani híres, kacskaringós bajusza csáléra és cselőre kajszúlt. Árnyéka lett hajdani magának. De legalább pénzt keresett, 24 forintot havonként. Mikor az apjának mondogatták, mivé lett kedves fia, annyit eresztett ki a száján: "Ott egye meg a fene, ahun van!"

Tasnádiné asszonyom ellentéte volt az urának. Fiatal korában látomásokra hajló, álmodozó, gyermekeiről nagyokat hivő. Egyszer látta álmában a megnyílt egeket, s beszélt a láthatatlan Istennel. - Különösen, mikor Sándor kantusos gyerek^[19] volt, ábrándozott az eleven lelkű asszony sokat. Vallásos volt, bújta a bibliát; nem egyszer végigolvasta. Még egy időben verset is írt egy akkortájt népszerű pap neve napjára. A verset nehány koma asszony jelenlétében el is szavalta a nagytiszteletű úrnak. - Hosszú téli estéken, mikor a gazda odaszenvedett farkasordító hóviharokban, maga köré gyűjtötte apró cselédeit, s a lobogó kandalló melege mellett énekelgették szép harmóniában azokat a magasztos hullámzású, református énekeket: "A csillagos égnek seregei ott fenn...", "Nagy az Úr, ki fényes házát építette!", "Imádandó Isten.", "A nap immár elenyészett..." végig, végig az egész zsoltárt. A kis lányok és legények könyv nélkül tudták az istent magasztaló dicséreteket, könnyű volt nekik az iskolában egy csapásra meghódítani tanító uramékat. Tasnádiné gyönyörűen tudta nevelni gyermekeit; nem nagy szigorúsággal, de nagy szeretettel. Az apjok hajnalban elment, csak késő este, éjféltájban jött haza. A hűséges asszony le nem hajtotta fejét addig, míg be nem eresztette a kocsit a kapun. Megismerte a zörgését, mikor már a szegleten bekanyarodott. Segített ebben neki kis bozontos szőrű, majdnem emberi lélekkel megáldott kutyája, az öreg Fitying. Ezt a kis állatot belepte a hó téli éjszakákon, de azért el nem mozdult a kapubálványától, kidugta szimatoló orrát a hasadékon, úgy leste, várta a gazdát. Ha megsejdítette, ugatott hívogatólag, a kaputól a pitarajtóig szaladva, meg vissza. Így virrasztotta a pénzkereső Tasnádit bent a hű asszony, kint a hű kutya. Be szép is a hűség! Az élet legszebbik virága!

Hajlottabb korában sem sokat változott Tasnádiné. Gyermekeit szerette anyai nagy szívvel. A cselédek húzódtak is hozzá; jobban szerette anyját mind az apjánál. Ez természetes is volt. Édesanyjok keze alatt nőttek siheder korukig. Apjokat csak úgy ismerték, mint ellentmondást nem tűrő, hatalmas erejű embert, aki előtt pisszenni sem szabad. De a szeretete melegéből igen keveset éreztek, s ösztönszerűen elhidegültek iránta, kivált mikor kezdett benőni a fejök lágya, s látták, hogy bizony sokszor nem úgy bánik Tasnádi uram a feleségével, ahogy megérdemelné. Kezdtek egy kicsit haragudni is az apjokra. Ez a gyermek-harag idővel hidegséggé nőtte ki magát. Ezt érezte az öreg Tasnádi felnőtt fiaitól! S ez fájt neki kimondhatatlanul! Irigyelte, véghetetlenül irigyelte gyermekeinek másokra pazarolt szerelmét! Hogy verte a szemét, a fülét, a szívét az a szó, amivel egyik-másik fiú anyját átkarolta. Ő vele soha nem tudott ennyire menni egyetlenegy magzata sem. Elijesztette őket magától, még gyerekkorukban, azután meg semmi kinccsel vissza nem édesgethette magához!

Tasnádi uramnak megvolt az a hava^[20], hogy mindig volt egy gyermeke, aki a begyében volt, akit szidott, piszkolt keltében, fektében. Az első (...) Erzsi lánya volt. Utána jött István gazda. Majd Sanyi került mérgének horgára. Mikor pedig Sándor öcsénk búcsút mondott az apai háznak, a harmadik lányra, Julcsára került a sor. (...)

Ez a Julcsa hamis egy teremtés is volt lány létére. De hogy azzá lett, jórészt Tasnádi uram maga az oka. (...) Az apja - tudja Isten, miért nem? - sohasem szívelte ezt a lányt. Kicsi korában is űzte-hajtotta, mint a fiúkat; nagyobb korában meg egyenest rá vetette ki a célt. Hogy pár évi cselédkedés után hazaszakadt Julcsa, azután otthon is maradt a háznál. Nagy szükség volt rá, anyja jobb keze volt, mert a két nagyobbik lány férjhez ment, a fiúk pedig az "embernek" szolgáltak. Dolgos lány volt Julcsa; égett a munka keze alatt; de mindent úgy szeretett csinálni, ahogy neki jónak látszott. Más az ő dolgába ne igen kaparásszon. Már pedig Tasnádi uram nem ismert olyan Istent, akinek az ege alatt őnála még jobban tudott volna valaki valamit a családjában. Lett légyen az főzés, mosogatás, súrolás, vagy az ország ügye-baja. Minthogy Julis nem engedett a huszonegyből: kész volt a patália. Hej, be sokszor rárogyasztotta Mihály gazda a csillagos eget! Meggyűlölte ezt a lányt halálból. Ha cselédje lett volna is, másképpen kellett volna bánnia vele! Különösen a Sándor Pestre menetele után történt (adta elő magát) egy dolog, amitől fogva Tasnádi uram úgy nézett Julcsa lányára, mint a varangyos békára. (...)

Valami Dobozi nevezetű kőmives megkérette Julcsát annak rendi-módja szerint; de a lány nem hajlott hozzá egy cseppet sem. Valahonnan az a szél fútt, hogy iszákos a legény. Azután meg maga mivoltában sem tetszett Julcsának. Elég az hozzá, hogy megüzentette a hírvivő asszonnyal: keressen Dobozi úr máshol szerencsét. Meghallja ezt Tasnádi Mihály. Elfutja halálos méreg dühvel felszerszámozott epéjét: hogy az istene ne legyen ennek a bestiának, hát nem kivág újra a kerékvágásból! Hát nem a maga gyalázatos makacs feje után indul megint! Na, megállj! - Látván Mihály úr, hogy kipécézett szándéka ezúttal is markába szakadt, elővette régi szokásait, s jól eldöngette eladófélben levő leányát, amért ily piszkos gyalázatot ontott fejére. A szerencsétlen leányt elöntötte a halálos keserűség, s ekkor vert gyökeret lelkében az a kitéphetetlen határozat, hogy soha, míg Isten napja rásüt, soha jó szemmel nem néz apjára! Ettől fogva csak tornyosodnak a fellegek árva feje fölött. Apja a határtalanságig gyötrötte, piszkolta, leköpte. Julcsa szerette tisztán tartani a belső kis házat, minden istenadott nap kifényesítette az ajtó sárgaréz kilincsét, s letörölte az ablak porát. Látta ezt apja, kapta-fogta magát, nagy isteni káromlások közt összeköpködte és sárral kente be a ragyogó kilincseket. A sifon, meg a komót^[21] tetején takaros kis ibrikek, liliputi porcellán kupák álltak szép rendben, hát nem sorra döntögette őket magával sem békés Tasnádi Mihály?! Átkokkal feküdt, kárhozattal ébredt, és azért minden este, minden reggel, levett süveggel imádkozta el az arravaló napi könyörgést Révész Bálint kis könyvéből.^[22] Azt tudta: így lemossa Isten előtt lelkének sárló szennyét. Hiszen az Úrvacsorát is felszedegette rendszerint. S érdekes! Minden nagy ünnep előestéjén vagy reggelén pogány csetepatét kavarított családjával, s így, a kárhozat rothadt gyümölcseivel tömve torkig bűnei tarsolyát, ment fogcsikorgatva az Úr asztalához és úsztatta páratlan, kiismerhetetlen lelkét a vallás tisztító folyamában.

Ez az ember elvesztette lelke egyensúlyát. Jártában, keltében gyermekeinek gyalázatát kürtölte világgá. Az emberek szembe farkat csóváltak neki, háta megett kiröhögték. Lassan-lassan pedig elkerülték még a lába nyomát is. Folyton fogyott jó embereinek silány tábora. Azt hajtogatta: "Nem bánom! hadd rágjanak...csak az az én Istenem maradjon meg nekem." Hitte, hogy az égzengető Jehova pártján áll.

Tán egy évvel rá, hogy Dobozi megkérette Julcsát, új házasulandó kerülgette a Tasnádiék portáját. A véletlen valahogy összehozta a szomszéd Molnáréknál a dúló-fúló Tasnádival. Iszogatnak, hányják-vetik a világ sorját, s latolgatják az embereket is. Nosza, Mihály úr nekiereszti világostorozó karikását és csergeti-csattogtatja, táncoltatja a mai öltő fiatal bitangnépén. Lepiszkolja az egész új világot, mint a fertelmek pocsolyájában fetrengőt. S nem kíméli - mondja - a magáét sem! S hajrá! nekiesik a Julcsa jó hírének és szerteszéjjel szaggatja a házasulni akaró fiatal ember előtt. Persze, annak is örökre elment a szája íze attól, hogy valaha a Tasnádi-ház kapuján belépjen. Így ez a második kéretés is dugába dőlt, pedig most a lánynak volt hajlandósága a fiatalhoz; ha Isten segíti őket, egybekelnek. De apja elütötte kezéről. A leánynak egészen beborult most a napja. Az örökös kárhozatvallás elkérgesítette lányos mivoltát. Az apja pedig kikezdte, mint a csahos kutya a garádja tövét és nem is nyugodott, míg el nem marta házától. Bizony, Julcsának oda kellett hagyni az apai házat, mert nem kapott kenyeret. Beállt a kefegyárba napszámosnak. Eleinte hazajárt hálni, de ezt sem szívelhette a mindenek ura, Tasnádi Mihály, azért hát elköltözött máshová. Idő múltán anyai nagynénje fogta magához, aki hajdan István gazdának is menedéket nyitott. Julcsa életében nyugodalmasabb korszak következett most. Keresett egy kis pénzt, és nem átkozta senki, hogy van szeme élni. A világ pedig ettől fogva követ vetett a fekete lelkű Tasnádira, aki vagyonos, tehetős állapotában nem átallta kimarni aklából édes gyermekét, aki ruhát mosott rá, ételt főzött számára, de aki nem tudott leborulni előtte, mint a mindenható előtt. Rosszabbnak mondták a kint járó kutyánál. Tasnádi pedig állt fokán rendíthetetlenül.

De mindent összemaró kanmérge nem maradt táplálatlanul. Dehogy! hiszen ott volt Miska kölyke, Jóska kölyke, "a két akasztófára való bitang". Miska hittyes legény^[23] volt; csinosan járt, virág nyílt a kalapjánál mély [sic!] nyáron átal. Szerette a lányokat, szerették a lányok. Tudott bánni vendégeivel, s azért mindig felkeresték régi emberei. Sok-sok pénzt keresett! Összeírta, mennyit hordott haza évenként, s a tiszta évi haszon maga felrúgott 2000 pengőre! Nem itta le magát állattá, nem aludt el a bakon, nem törötte ízzé-porrá a sárhányókat, nem ejtette el a lovat, kihágást is ritkán csinált, s tüneményszerű apjánál mégis kutya volt a neve! A vén Tasnádi tudta, hogy Miska fia után él, de azért megverte sokszor úgy, hogy Isten se jobban a vargát. Átkozta a Miska mandzsettáit, kravátliját^[24], lovászos, pötyögő nadrágját, 8-10 pengős csízmáját. A fene rágja meg! - bezzeg neki jó volt a daróc is kölyök korában, ez meg rávenné az isten egét! - Azt soha nem bírta bevenni a Tasnádi vaskoponyája, hogy az ő gyermekkora más emberöltő volt, az már lezajlott, a világ újul, s ő kezd kirozsdásodni belőle. Úgy akarta nevelni, kapatni fiait, mint ahogy ő növekedett a sors mostohaságában. De a viszonyokat nem lehetett a régiekké gyúrni. Az idő kerekébe kapaszkodó megjárhatja, mert odakapja kezét a küllő, s csontja törik. Tasnádi nem hitt ilyen istenben! Ő 1860-ban élt ötven év múltán is.

Egy szép szeptemberi reggelen támitott be Sándor kispesti jó emberéhez, Varga Bálint tanárhoz.^[25] Virágos, szőlőskert volt a ház udvara, falusi csendesség ült a vidéken. Ez már nem Pest zűrzavara, kívül esik forgatagán. Sándor, a nagy paraszt fiú, aki nyolc esztendő alatt nem tanult annyit, hogy nyakkendőt is kössön debreceni inge elejére, ott állt szívdobogón, különös érzésekkel új hazája küszöbén. Húsz esztendős koráig édesanyja szoknyája mellett nőtt fel; idegen volt neki az idegen, háromszorosan. Várt türelmesen a jámbor tanárra, aki jó szívből, vagy miből, magához hívta az első esztendőre. Egyszer nyílt az ajtó, kilépett egy álmos szemű, veres-deres szakállas, véres szemű ember, egy kicsit rikácsoló hangon terült ki Sándor ölelésére:

Sándor motyogott valamit. Azután belőlkerültek. Beszélgettek volna, ha lett volna mit. Kényelmetlen az ilyen helyzet nagyon. Később a tanárné is felkölt, azzal is megismerkedett Sándor. Pedig ismerték egymást már régebben.

Varga Bálint ideges, beteges kedélyű ember. Fiatal korában, valószínűleg, nagy álmai voltak. Talán egyetemi tanárságra pályázott. De a gép sem bír többet annál az erőpontnál, amennyire készítették. A kis veresszínű Varga sem mehetett többre, mint amennyire ment. Ez a letört ambíció összekuszálta egész életét. Sohasem békült ki a világgal, talán magával sem. Pedig jó szíve volt. Igazán sokat megtett másokért, még idegenekért is. Mondta is nem egyszer, hogy rossz jó szíve tette tönkre. Ideges nyughatatlansága, mindig nagyot akarása igen apró dolgokban, egy német nyelvtanon vagy olvasó könyvön három esztendeig való elrágódása, a fiúk előtt különös népszerűségre törése, valami kiforgatott bibliás-szellemben való magatartása mind-mind olyan humoros alakká formálták szegény jó Bálint urat, akire a kis gimnázisták is csak úgy integettek messziről: "Jön már Bálint! Most is az üres szipkát szíjja!" Igen, mert megesett vele, hogy szórakozottságában egy két krajcáros üres papírszipkát szortyogtatott órák hosszat, a kutyalelkű pernahajderek nagy mulatságára. Azután órákra mindig azzal lépett be, jobb tenyerét a bal tenyerébe csapkodva: "Vigyázzunk! Haladjunk! Jó órát csináljunk! Most ne bosszantsatok fel, fiúk, mert az éccaka keveset aludtam, a kisfiamnak foga jött, sírt... Hallottad, vén szamár? Mondjad hát, mi a backen ige imperfectuma? Bacte?! Ülj le, ostoba! Az öreg ördög vigyen el! No, most már tönkretették a napomat! Jó éjszakát kívánok! Ez olyan szekunda, nézd, mint egy ház!" És így tovább, 8-9-ig, 9-10-ig, 10-11-ig. Kellemetlen, rikácsoló hangja nem imponált a fiúknak, csak a fülöket sértette. Sándort is tanította harmadik, negyedik osztályos korában. Már ott megszerette a kis konok fiút, mert negyedikben német verseket fordítgatott magyarra és illusztrációkat készített Arany Toldijához. Ez nagyon meglepte a jó Varga Bálintot; attól fogva mindig gyöngédebben bánt vele, mint a többi fülessel.

Most, hogy Sándor négy év múltán látta, úgy találta, igen megőszült, megtört. Haj! az ilyen idegbontó élet megőrli a vasszerkezetű embereket is, hát a kis görbe vállú Bálintokat hogy ne!

A felesége áldott jó asszony. Igazán művelt lélek, a szó legszentebb értelmében. Sokat, sokat tudott asszony létére, akinek a büszke és gúnyos férfiak csak annyi eszet szántak, hogy ha esik az eső, legyen esze beállani az eresz alá. Ez a tanárné nemcsak gyermekeket nevelt, s házat vezetett, hanem segítette férjét a németben, a franciában, mert körülbelöl jobban értett mindegyikhez Bálint úrnál. És ez az ideges ember mennyi, de mennyi keserves órát keserített reá! Kiállhatatlan természetével próbára tette a jézusi türelem mind a hét fokát! S az asszony akkor is csak úgy mondta neki, galambi szelídséggel: "Nézd, fiam - ez így, az meg úgy." Sándor, a Hortobágy mentéről ide, Pestre szalasztott agyasfejes, paraszt fiú, sokszor megcsóválta bent a fejét és morgott magában: Csudálatos! Csudálatos!...

Vad volt Sándor, mint az éretlen alma. Zöld és keserű. Bálint úr először is hupikék nyakkendőt szerzett neki a Kálvin téren. Azután hurcolta Kispestről végig az Üllői úton, be a teméntelen nagy Egyetemre. Megismertette az egyenruhás szolgákkal, azután indexet vettek és beíratta. Szó ami szó, Bálint úr nélkül igen gyenge legény lett volna Sándor legény, mert debreceni szeme elkáprádzott ebben a pesti forgatagban.

Egyetemi hallgató volt hát Sándor! Bár előbb a színi akadémiába akart erővel lovagolni. Önképzőköri sikerei, műkedvelő színjátszásai vakmerő ábrándokat vertek fel lelkében, vagy Kean, vagy Coquelin, vagy Újházy!^[26] Bálint úrnak ismerőse volt a Nemzeti Színház akadémiájának igazgatója, be tudta volna ajánlani. Hanem Sándor mégis szepegett: hátha beletörik a kis bicska? Szégyennel kezdje pesti futását, mely annyi névtelen dicsőséggel, új élettel kecsegtette? Nem... Meg aztán édesanyja is majdhogy átok alatt nem kérte a színpadról való lemondásra. Vasfejű apja hitét már ismerjük a színészetről. Így nem csoda, ha bennszakadt markában Sándornak nagyotmerő szándéka. Nem lett színész; de a színpadtól nem bírt megválni, mint ahogy majd meglátjuk.

Keserves életnek vágta itt ösvenyét ez a hallgatag, mindent tűrő, mindent szenvedő fiú. Ami kis pénze volt: befizette bolondul tandíjnak! Pedig, ha kiböjtöli a nagyságos tanárkart: úgy karácsony tájára neki is elengedik az egész tandíjat, mint a többi filozopternek. De Sanyi járatlan volt még a nagy világban; pajtása pedig nem volt, akihez dörgölőzzön. Nem is tetszett neki a dörgölőzés. - Pénztelen maradt, keresetforrás után kellett nézni, mert hazulról nem csurrant! Varga Bálint révén kapott nevelőséget. özv. Korbuly Gézáné nagyságánál. Nem is olyan igazi nevelőség volt ez, csak kifutó, befutó, gyermekkísérő állás. De kapott érte ebédet, reggel egy csésze kávét és havonkint 6 forintot, no meg, föld alatt vágtató villamosra jegyet. Pazar állás első éves gólyának! Hány szegény filozopter jár a népkonyhára és hál éjszakáról éjszakára bérelt, poloskákkal töviskezett kín-ágyakban!

Korbuly Gézáné özvegy asszony; igen szép asszony és különös asszony. Egyik reggel oly üde, oly harmatos, mint a patyolat: párduc-sugár termete oly hajlós, mikor letérdel az ebédlőben, hogy a nagy kandallóban megigazítsa a rohogó tüzet!, másik reggel pedig oly halavány, oly bágyatag, mint a leforrázott liliom. Csak mély csillámú, zöldes szeme ragyog fiatal, tapasztalatlan szívekre mindig észvesztően. Sándor, a fekete kopott kabátos, hupikék nyakkendős, kicsit bő, kicsit kurta nadrágos, pápaszemes, félszeg, falusi kásás hangú filozopter: nagyon különös elfogultsággal csókolt kezet a nagyságos asszonynak, mikor legelőször bemutatták neki. Ügyetlen volt, mint a falusi lány, mikor kérőben járnak nála, s tudja, hogy minden szem rajta van. Két gimnazista fia van Korbulyné nagyságának: Domi meg Géza. Domi feketeszemű, olajbarnaképű, komoly, erős szorgalmú; Géza gesztenyébb, de csak olyan olajbőrű, nyitva tartott szájú, örökösen kötekedő, nevető, kuncogó legényke, aki csak azt tanulta, ami neki tetszett. Ezt a két úri gyerkőcöt kellett Sándornak gondjaiba venni. (...)

Jóllakás! Erről kell valamit mondanunk. (...) Ostoba volt Sándor, mint a magát megbicsakló barom. Úgy gondolta, hogy szégyen egyféle ételből kétszer venni. S nem vett. Azután jöttek igen ínycsiklandó dolgok, s a szamár fiúnak a modern Tantalus minden égbekiáltó kínját át kellett szenvednie. Lesoványodott. A fiúk, különösen Géza, kötölőzködtek vele: "Többet egyék nevelő úr, mert olyan lesz karácsonyra, mint a pipaszár. S mit mond majd a mamája?" Sándor bolond volt és következetes a szamárságban. Egyszer vett, keveset, s többet az öreg Istennek sem. Hanem ebéd alatt, meg reggelenkint, mikor csak ketten voltak a nagyságos asszonnyal a szobában, így elnézte ennek a szép özvegy asszonynak halovány arcát, különös szemeit, sugár hajolású derekát! Olyan üde volt, sokszor, mint egy leány. Dicsekedett is vele, hogy Bécsben, akik nem ismerik, mindig Frauleinnak szólítják. Úri nő volt, mindenkihez kedves, nőies, bánni tudó mindenkivel. (...) Sándor beleveszett a szép asszonyba. Nem merte volna szerelemnek mondani ezt az édes-kegyetlen érzést, pedig az volt. Első szerelme a 16 éves korában örök szerelemtelenséget esküvő legénynek. Persze, szégyellte volna maga előtt is beismerni akkor, hogy szerelmes! Szerelmes a tanítványai anyjába! Pedig ez nem is olyan fehérhollóritka eset. Hányan szerelmesek tanítványaikba! Hányan tanárjokba! A fő csak az, hogy az egyik fél hím, a másik nőnemű legyen. Sándor szerelmes volt, első-szerelmes, így buta szerelmes. Nem szólhatott egy sóhajtást sem, mert minden fuvalom állásának elvesztésével járt volna. Hanem azt tette, hogy szerette a szép anyát fiaiban. Igazán, gyönyörű szép órái fűződnek ehhez a nevelőségéhez! A kis Géza úgy belenőtte magát ritkán nyíló szívébe, hogy egészen öccsévé fogadta, s kitárták egymásnak lelköket. Géza megvallotta, hány csepp leányba volt eddig szerelmes? Sándor pedig verset ír Géza neve napjára, másikat is dicsőítésére. Rajzokkal kedveskedett a bolondos kis fiúnak, mert az anyja az az asszony volt, akit ő szeretett!... Óh első, első szerelem! Te elcsépelt, te örök, s te mégis mindig üde téma!... Nem megírni való vagy te, átélni, átlelkendezni való vagy te! Hogy húzódik átal emlékednek rózsaszínű fénye a legsötétebb, legocsmányabb életen is! Hogy dobogtatod fel az elványadt, kövesedni kezdő durva szívet: annak az első, háromszor szent érzésnek ráömlésében! hogy ifjítasz, hogy boldogítasz te, aki akkor tán csak érthetetlen vágy s gyötrelmes lelki harc voltál! Be szent vagy! Be felejthetetlenül szép vagy! Emléket, emléket neked: az akkor először fellángolt s később kihűlt szívnek igaz könnyzáporából!...

Asztalnál, ebéd alatt, szótalan volt Sándor. A fiúk nagyanyjával, az öreg nagyságos asszonnyal szokott csak irodalmi elmélkedésekbe bocsátkozni. Megértették egymást. Géza ugyan sokszor megzavarta a komoly fejtegetéseket legújabb dalával:

Kacagott ezen a pernahajder, szakadásig! Talán értett is alatta valami huncutságot. A komoly Domi elborult szemöldökkel integette öccsét: "De Gézi!..." Szép édesanyjok köhécselt és másra vitte az elakadt beszéd szekerét. A nagymama rém szigorú tekintettel verte képen Géza nevű unokáját, a nevelő úr pedig feszesen izgett-mozgott a széken - és lopva pislangatott a szép, a háromszor szép özvegy arcára, szemébe... Kedves, kedves napok!

Mikor esténkint a Városligetből (ott laktak Korbulyék) az Andrássy úton végig, az Üllei úton ki, a kispesti országúton le, a Varga Bálinték házáig megtette 10 kilométeres pályáját Sándor, még pedig izzasztóan gyors ütemben: kiült pihenőre a kis kert lócájára, vagy lehúzódott szobájába. A gyalulatlan deszka asztalon égett a lámpa. Könyvek nyújtózkodtak körül. Gondolatok kavarogtak a testben kifáradt, de lelkében újra s újra élő fiú fejében. Belevágta hegyesorrú pennáját a tintába és elkezdette szántani azokat a kis egyöntetű fekete barázdákat, melyekbe felvillámló lelkének, az új élet levegőjét viharos örömmel ivó szívének magvait vetegette, hantolta el; hogy kikelvén: megmutassa őket távol rá figyelő barátainak, távol érte siránkozó édes anyjának. Csodálatos erősnek szokta érezni magát így, lobogó lámpa fényénél, a gyalulatlan deszka asztal mellett. Korábbi szerény tehetetlensége eltemetődött, valami büszke, erős önbizalom kezdte csapkodni lelkét szárnyaival. Hihetetlen nagy hitet vetett önmagába! S hitte, hogy mindent megtehet, amit emberi erőre szabott a végzet. Vérben, lángban lobogott néha a 20 esztendős fiú tolla, s kicsit hosszadalmas, de mindig tartalmas leveleit sűrű csapatokban eregette arra kelet felé, a távolba, Tiszán át, oda, ahol tőle elszakadt barátai figyelnek reá lelkesült örömmel, s ahonnan búsongó édesanyja és testvérei panaszát, vagy csendes örömét szokta hordani a sebesen vágtató, vaspatkós gőzös... Tele volt a lelke érzésekkel, kibuggyanásig. Így szokta kiönteni telijét. Azután meg versekben. Írta az elhagyatottság, a semmiből mindenre törő bizodalom himnuszait. Mikor pedig jól kibuzogta magát, elővette az Üllei úton vásárolt kros^[27] rozskenyeret, a hazunnan jött jó szalonnát vagy kolbászt és vacsorált kegyetlen jó étvággyal. Hiába: ha a lélek lobog, a test gépezetének koptatja kőszenét - azt újra kell pótolni, új tűzrevalóval. Hanem azért sovány és sápadt volt Sándor, mint aki nem a testének, hanem a lelkének, a lelkével él. A késő, éjbe nyúló órákon pedig másolgatta gyorsírással lekapott jegyzeteit tudós és tudatlan tanárai előadásai nyomán. Esztendő végére vaskos kis könyvek támadtak a szorgalmasan vezetett jegyzésekből. Ezekből kollokvált Sándor, szép sikerrel, a maga és otthonvalói gyönyörűségére, no, meg a tandíj elengedésére.^[28]

De voltak szomorú esték is. Hazulról komor, feketeholló-hírek szállongtak: az öreg Tasnádi ezt csinálja, azt csinálja. Üti-veri Sándor édesanyját, Julcsa-testvérét. Óh, micsoda álmok következtek az ilyen hírekre!... Azután jöttek más dolgok. Varga Bálint idegessége az őrületnek már majdnem határára vágott. Németből nem volt tanári vizsgája, csak franciából, magyarból. Most, három gyerek apja, összeroncsolt lélekkel, napi tanítás után: éjjeli órákban ez a nyughatatlan ember német tanári vizsgára készült! A bizonytalanság, az idegek túlfeszítése: szörnyeteg emberré tették! Feleségével szégyenletes szócsatái voltak, hogy Sándor pirult bent miattok. Az asszony nem szólt, hallgatott. Az ember már öngyilkossággal fenyegetőzött, vagy itt hagyja családját! S napközben úgy viselte magát Sándorral szemben, mintha semmi sem történt volna. A fiú pedig mindent tudott. - Azután, karácsony körül, nagyon kezdett példálózni a jó Varga Bálint Sándor előtt: nem kapna-e olyan nevelőséget, ahol lakást is adnának? Aztán, hogy nekik mennyi bajok van a szegénységgel! Meg: hogy Kispest milyen messzire van az egyetemtől, kellemetlen innen oda járni. Ez igaz is volt mind. Sándor megértette az okos szót, s karácsonykor elbúcsúzott a jó Vargáéktól, hogy januártól kezdve a nagy Pest bérkaszárnyáiban üsse fel sátorát.

1901. januárjában csakugyan nagy Pestre költözködik Sándor. Édesanyjának testvére, a jó Tercsa néni, ajánlott már neki eleve jó helyet abban az udvarban, ahol ő lakott: Losonczy utcán. A derék Tercsa néni hamiskásan ilyenformán gondolkozott: Ez a Sándor most kerül először Pestre, a szép veszedelmes asszonyok városába; vérmes legény, leányt vadászó korszaka most szakad rá - jó lesz helyet csinálni neki előre. Fodorné asszonyságnak, a második emeleten, éppen kiadó szobája volt, éppen egy ember számára s éppen fiatal deák számára. Kapóra jött egyenest. Sándor kapva kapott az alkalmon, mert nem az asszonyt nézte, hanem a szobáját; az pedig tiszta volt és világos. Beköltözködik szépen, könyveit elrendezi, tintát, pennát az asztalra, Petőfit, Shakespearet és Aranyt a kézbe. Fodorné, a piros pozsgás, Dunántúlról Pestre szakadt magyar menyecske, aki nem rég temette el fiatal urát, Fodorné asszonyság igen szívesen tett-vett körülte. Még abban is megegyeztek, hogy ebédre hazajár Sándor; mindössze 35 krajcárba kerül. Na, minden jó lett volna - csak este tűnt fel Sándornak, hogy az ő deáklakásában két ágy van, s mind a kettő megvetve. Egyik az övé, hát a másik? Az özvegy menyecskéé. Öm. Ha világban járatosabb ember Sándor: paradicsomi gondolatokat gondolhatott volna. De így, parasztos naivságában, asszonyi állattól félő gyáva voltában, s egész napi nyargaló eltörődésében nem sok ügyet vetett arra: hogy fekszik és ki fekszik a másik ágyra, hanem belevágta magát a magáéba és aludta az igazak álomtalan álmát katonai rendületlenséggel. Felőle aztán vetkőzhetett Fodorné asszony igézetes pongyolába, sóhajtozhatott kéjes sóhajokkal, hánykolódhatott fehér, puha habos ágyán, átkozhatta azt a lusta debreceni vért, amely egy virágjában levő özvegy csattanó tüzére sem vet lobbot - nem bánta! Ha felvillant is eszébe ennek az állapotnak hamiskásan fura visszássága, hogy háziasszony és lakó úr egy szobában vetkőznek, öltöznek, alszanak: valami gyermekkori szégyen kiverte fejéből a csábító képeket, jól összeszidta magát, s rohant hivatala után. Sőt, idővel még néminemű büszkeség kezdte dagasztani oldalát: hogy lám ni! én megbírom állani húsz esztendős vérrel, hogy egy formás termetű, patyolatos testű asszonnyal együtt hálok, anélkül, hogy - hony (sic!) soit, qui mal y pense!^[29]

Hanem a jó Tercsa néni csak hunyorgatott öccsére, már hetek múltán: na, hogy tetszik a lakás? van-e jó puha ágy? Hát a koszt? Hát Fodorné asszony? Azután meg oda-odamondogatta hamiskásan: "Ej, Sándor, be soványodol! Ej, be szép fehér a kezed! Ej, be halovány vagy, fiam!" De nem sajnálkozó volt a hangja, hanem inkább szurkapiszkáló, sejtető, célozgató. Sándor eleinte felelgetett jóhiszeműen, hanem lassacskán rájött: hova vágnak ezek a kajánságok! Akkor nekidurálta magát, hetekig le se nézett jó Tercsa nénjéhez, hanem szaladt reggel le a lépcsőn, ki a kapun; kaptatott este be a kapun, fel a lépcsőn. Evvel aztán még több hamis pillantást csiholt ki kedves nénje pestiesen ravasz villanású szeméből. - Fodorné-Putifárné pedig belátta, hogy aki szamár: szamár az! Nem bizgatta tovább magát az "úr" után, keresett testesebb kárpótlást. Egyszer valami hazájabeli lányt, erős parasztlányt tartott magánál egy hétig, s éjjelente annak sittegte-suttogta, hogy az úrnak már nem kell az ilyen asszony, kisasszonyokra veti a célt. A huncut Sándor álszenteskedve hallgatta a néma éjben...

De ha az asszonyoknál nem járt is szerencsével: a férfiak közül talált egy igaz barátra. Gaál Mózes volt ez, a székelységből Pozsonyba, Pestre vetődött ifjúsági író, tanár, lapszerkesztő. Érdekes ember! A szó legnemesebb értelmében: csupa szív! Átvergődött ifjúságában ő is az ínségnek mind a hetvenhét lajtorjáján; küzdött árva magárahagyatottságában hervadatlan góbé kedvvel. Szeretett egy szász leányt hatodik gimnázista kora óta, s el is vette, mihelyt rendes tanárrá ütötték, nyolc esztendei hűséges várás után. Ez a kis Gaál Mózes, ez a székelyszakállas, hamis góbé szemű, de gyermekien nyílt arcú, nagy szívű ember: szárnya alá fogta Sándort, a szenvedő, sápatag, nyurga filozoptert, aki - mint hajdan ő - kemény ököllel öklelődzi csatáját az élet szennyes és virágos forgatagában. Sándor versekkel kopogtatott be a nagy tekintetű szerkesztő úr ajtaján; félénken, rebengve lengedezett Gaál asztaláig, s motyogva mutatta be magával együtt szépen letisztázott verseit. Gaál uram megveregette vállát: "Nem kell félni, ecsém, én is voltam olyan szegény mint te! Na, mit hoztál? Verseket. Hadd lám. Szép írásod van, öcskös. Hanem ez a vers még nem nekünk való. Eredj haza szépen, s tedd el. Olvasd el három hét múlva: itt a nyakam, ha kérném, se hoznád el. Írjál másat, jobbat, szebbet. Hozz el belőlök majd alkalom adtán egyet-egyet. Osztán ne légy olyan elkámpicsorodott. Fiatal vagy, tiéd az élet! Hány esztendős vagy? Húsz? Húsz! Hej, mikor én húsz esztendős voltam...! Na, hát csak semmi nyavalygás. Lesz minden. Ha megszorulsz, pénz dolgában: szólj. Majd csinálunk valamit. Szervusz!"

Sándor lassan bekapott Gaál úrhoz, a szerkesztőségbe. Már negyedik gimnázista korában jelent meg a Tanulók Lapjában Csáthy Dezső név alatt egy verse a hazaszeretetről. (Csáthy osztálytársa volt;^[30] járatta a T.L.-át, Sándor nem; írni csak előfizetőknek lehetett bele akkoriban. Ezért bújt Sándor a pajtása háta megé, mikor legelőször kukkantott be Helicon berkeibe. Ezt mindig jókedvvel szokta elmesélgetni szívéhez nőtt kenyereseinek.) A hajdani szerkesztő, Rupp Kornél, ismeretlenül is sok buzdító levelet írt Sándornak Debrecenbe. Még akkor pályázatok kecsegtették a fiatal gimnázista óriásokat nemes szellemi csatára. Szép, díszkönyvek voltak a pályadíjak. Sándor, V-VIII. gimn. koráig nyert, halommal. Híre lett a padfaragó múzsafiak közt, mint a minden versenyen nyertes paripának. - Tehát Sándornak már "múltja" volt, mikor Gaál Mózesnél, az új szerkesztőnél bekopogott. Rupp, aki elhalt, segédül akarta venni maga mellé a szerkesztésben, ha Pestre kerül. Erre szimatolt a pápaszemes ifjú a változott kormányzat alatt is, nem tudván, hogy az új uralkodónak mindig más kegyeltjei vannak, mint a réginek. Szóval a segédi állást valami Vértes Jóska nevű zsidólegény kaparintotta el orra elől. Szegény Vértes igen tisztességes fiú volt zsidó létére is; hanem Sándor megátkozta még azt a magvat is, melyből kikelt az a fa, mely mannát vagy mi a fenét hullajtott Izrael vándor népének, midőn Jehovával kötött szerződését kalmár módon megszegve, negyven évi hivatalvesztésre ítéltetett. - Ettől kezdve gyűlölte Mózes hitű embertársait halálból! Kiveszik a magyar ember szájából a falat kenyeret! Elisszák előle az utolsó korty vizet! Beülnek az irodalom és költészet csarnokaiba, s jeruzsálemi dialektussal osztogatják nemzetközi vér sugalmazta jelszavaikat a nemes magyar népnek! Kihúzzák a földet alólunk, a párnát fejünk alól, a kormánypálcát kezünkből, a koronát fejünkből, az atya Istent hetedik egünkből - és tesznek utálatos sémitává mindent, szót, erkölcsöt, igazságot, művészetet, politikát, Istent, Krisztust - a Kárpátoktól le, az Al-Dunáig! Haragos versekben is nagyokat csergetett Sándor költő a Zionról álmodozó, de Budapestre ragadó zsidó-filiszteusok fenekére. Olyan antiszemita lett a jámbor zöld debreceni mendikánsból^[31], mintha csak Bécs pottyantotta volna a pesti judeabeliek feje tetejére.^[32] Neheztelt, zohorált sokáig Gaálra; míg a mosolygós szemű székely csengő pengőkkel ki nem engesztelte nagy reményű epikusát. Négy forintot kapott a legelső verséért, amit jutalmaztak (Byron szép arcáról énekelte.)^[33] Ekkor érezte Sándor legközelebb magát Petőfihez, aki már 5 forintokat is szedegetett némely dalaiért.

Költői dicsőség a pesti egyetemi ifjak Egyetemi Körében ragyogott rá váratlan fényességgel és egyszerre. Az Andrássy palota első emeletén, szemben a Tudomány Egyetemmel, tartotta táborszállását az egyetemi ifjúság. Akkor is a politika ült minden jurátus nyakában, s a miniszteri tárca minden köri elnök zsebében, s az új független nagy Magyarország minden gólya képzeletében. Óriási alkotmányosdit játszottak szeptemberente, mikor az elnököt választották. Tüntetések és párbajok koszorúzták hervadhatatlan érdemekkel a borotvált szájú jogászokat. - Az orvosok tanultak. A theologusok imádkoztak. A technikusok gépészkedtek. A filozopterek pedig irodalmi estéket tartottak.^[34] Ide aztán eljárt a nemes ifjúság minden változata; lehetett bírálni, erősen vitatkozni és szavalni a Pán halálá-t^[35] meg a Visszavárlak-ot^[36] . Bölcsészkisasszonyok is tündériesítették ezeket a nemesen szórakoztató estéket.

Itt lép fel egy este Tasnádi Sándor. Nem igen ismerik; mert nem jár biliárdozni, párbajoknál sem segédkezik. Elkezdi szavalni A magyar tánc-ról^[37] irt debreceni nyelvű versét. Az egész irodalmi szakosztály megdöbbent gyönyörűséggel issza a magyar nyelvnek ezt az üdén csergő forrását, ahogy Sándor a maga kásás hangján kiöblögeti, kemény, kopogós sarkú hangsúlyozással. A szokatlan nyelv, a lelkiség, a döngő hang, az ifjonti nagyot merés és fehér-idealizmus, ami egy gomolyagban ott kavarog a Sándor hosszú, sovány alakja körül: egészen megszilajítja; megittasítja a petyhüdt lelkű, kávéházi levegőben sorvadozott pesti uracskákat! Zeng az éljen, cseng a taps; csak úgy rajzzák körül az emelvényről lebotorkászó gólyát; ölelik körül és faggatják: "Ki vagy te? Honnan jössz? Ej, hogy az Úristened ne legyen: micsoda nyelven beszélsz te! Szervusz! Éljen Debrecen!" Szegény Sándor, csak úgy úszik a dicsőség pezsgő hullámában, mint a hal a vízben! Alig győzi kézzel lelke rokonait kielégíteni. Egyszerre népszerű alakja lesz az irodalmi szakosztály esti üléseinek; azután a második emeletnek, azután az egész Egyetemnek. Soha, soha ilyen boldog nem volt életében kemény harcot harcoló Tasnádi Sándor!^[38]

De eljár szorgalmatosan az egyetemre is. Ismerni akarja: kik hát Magyarországon a tudomány pályavivői? Bizony, sokban csalatkozott! Hanem azért itatja örökké szomjas lelkét a tudás hol tiszta, hol zavaros patakjából. Ott görnyed az ideálok nevével kifaragott padokon, s villámgyorsasággal igázza térhez a röpke szót, ami tudós Beöthy, vagy tudós Hegedűs uram szájából érthetően vagy érthetetlenül kivetődik. - Tipikus alakokra lel a nagytekintetű professzorok közt. Nincs félszegebb állata az Istennek, mint a tudós ember! Szegény Kantnak a feneke kopott el az ülésben, s le-lebukott a katedráról; Pestalozzi ^[39] ingujjra vetkőzve szaladgált, kiabált ötven rongyos gyermek közt; - de a budapesti tudományegyetemnek is volt egy pár csudabogara, akiket Sándor kegyetlen gyönyörűséggel elemezett. - Ahol megy tojásokon járó léptű Kassai professzor úr! Borotvált kép, fekete szemüveg, pofoncsapott kalap; tudós kabát hóna alatt az örök esernyő, ha fú, ha süt, ha esik. Rövidlátó Kassai professzor úr, mint az ítélet, sebesen beszél, latint tanít. Iszonyú lárma eleveníti előadásait. Az öreg metsző, vékony hangon kukorikol közbe-közbe: "Petergal úr! látom, látom! Mit csinál ott, Magyar úr? Kérem - mindenkit látok!" - Nem látott az öreg senkit! Az indexeket is úgy írta alá, hogy egy fiú fogta a kezét és odaigazította az illető rublikába. Beszélik az öreg Kassai bácsiról, hogy mikor ment volna egy estende a Bástya utca körül, éjjeli lepkék repkedik vala körül, s erőnek erejével viszik a paradicsom előcsarnokába. Kassai professzor úr megijed, szabadkozik, s egyre csak azt hajtja: "Kérem - én komoly stúdiumokkal foglalkozom!" - Hamis a deák-nyelv!

Másik csudabogár-tudós: Hegedűs Pista, az utcákon botját forgatva rohanó, daloló, a folyosókon és vizsgákon vadrideg, az előadásokon hebegő, makogó, katedráról le - katedrára felugráló, pikáns vicceket pedagógiai madzagon eregető, bölcsészkisasszonyok combjára esengő, de az egészére, mint egyetemi hallgatónőre dühöngő, mindig kopott ruhás, eleven ragyogó szemű, pergamen arcú, ritkaszőrű, kopasz kis fürge Hegedűs Pista! aki - mondják a huncut deákok - csakis miniszter bátyjának^[40] köszönhette, hogy a bpesti egyetemen katedrát adtak alája. Pista költőnek tartotta magát - s írt Petrarca és Schiller és Homérosz ünnepeken, évfordulókon kegyetlen prózai versezeteket! De szavalni oly hévvel szavalta, hogy az ember majd hanyatt esett ennyi lobogástól olyan fakószínű emberben. Odahaza sarkon forgó széke volt; azt köralakú asztal vette körül, rakva könyvekkel. Hegedűs Pista ráült a sarkonforgó kerek székre, s aztán elkezdett forogni jobbra, balra, kapkodva a vénhedt kódexek után, sohasem találva meg azt, amit épen keresett. Hanem a bölcsészek estéjén aranyos ember Pista! Iszik és szellemeskedik in infinitum^[41] ! Pertut iszik, tanítványaival - másnap reggelig. És megy haza dalolva, félrecsapott figaróban^[42] . De betegnek sohsem beteg! Egy órát el nem mulaszt!

A fehérsörényű, kis görbe Mayrt, a keleti nyelvek tipikus tudósát, ne is említsük! A Fliegende Blätter-ből vágta ki a minisztérium. - Hanem valának nevezetes emberek is, akikre Sándor csak tisztelettel tudott nézni, minden félszegségök mellett. - Ott van rezgős fejű, utcákon mindig a falak mentén surranó, ideges, csudálatos szürke szemű, szép homlokú Beöthy Zsolt, aki akkortájt legszebben ejtette a magyar nyelvet széles Magyarországon. Folyt belőle a szó kiapadhatatlanul és zökkenés nélkül. Esztétikát és magyar irodalmat tanított. Esztétikában a formulában született bolond német esztétikusok nyomán libegett; de irodalomtörténetben való páratlan jártassága, s különösen finom boncoló szelleme, hasonlóságot egy csapásra észrevevő emlékezete: nagy tekintélyt szerzett neki az egyetemen. Sándor lassanként úgy megismerkedett vele, hogy előadásainak litográfiában^[43] kiadója lett. Az öreg Beöthy szerette különösen a debrecenieket; megvallotta, hogy onnan kapja a legjobb anyagot. Asszisztense is egy Debrecenben érettségizett, nánási fiú, Kéki Lajos lett a Sándor idejében, Sándornak iskolatársa. Beöthy verseiről ismerte Tasnádit. Mindig csipkedte az idegen neveket rosszul író jegyzetkiadót: "Ej Sándor! Csak jobban ért maga a versíráshoz, mint az idegen nevek helyes írásához." Sándor egy szóval sem mondta, hogy nem - de azért igen bántotta büszkeségét ez a kis szurkálás is.^[44] - Ott volt első és második évében még az öreg Gyulai Pál is. Alacsony, kacsajárású kis tudós, nagy cilinderben! S mindig szivarozik, mint Ujházy. Előadása nyikorgóbb, döcögőbb, mint a brassai úton istentelenkedő kenetlen tót szekéré. Szemináriumi gyakorlatokon, mikor a hallgatók olvassák dolgozataikat, el-elalszik a jó öreg. Míg ébren van, semmi sem jó neki, polemizál. Mikor felébred, észreveszi magát, s azt mondja: "Ez, barátom, jól van." A dicséretnek kevés szavát ismeri, legfelső fokozata: a jeles. Arany Toldija: jeles mű; Katona Bánk bánja: jeles munka. Madách Ember tragédiája: igen jeles költemény stb. - Szeret eldévajkodni, ha ismerős arcok veszik körül. Csak a kollokviumokon dühös, mert a sok gézengúz jogász, aki évközben felé se nézett órájának, betódul és zajong, nevet. Az öreg avval szokott érvelni: "Az urak neve egyetemi hallgató! Tehát hallgassanak, míg az egyetemen vannak!" - Azután megunta a dicsőséget és nyugalomba ment. Csak az Akadémiát járta Baross utcáról, nagyobb türelemmel, mint jó Arany János.^[45]

^[1] Oláh naplója első kötének első tízegynéhány oldala műfaját tekintve inkább önéletírás, semmint napló. A történeti idő tekintetében és néha szó szerint is megegyezik A táltosfíú ill. A szárnyas ember című önéletrajzi fogantatású regényeivel. Nem lehetetlen, hogy ezekhez készült, esetleg az elsőnek még változata is, s Oláh csak később gondolt arra, hogy naplójához illessze. Emellett szól, hogy e rész eredeti címe - Egy család története - elé csak később írta oda az Itt kezdődik Oláh Gábor naplója 1881-1902. megjegyzést. A kétféle szövegrészt világosan elkülöníti, s egyben későbbi összefűzésüket igazolja, hogy az első pár oldalnyi bejegyzésben többnyire fiktív nevek szerepelnek, míg a későbbiekben már saját nevükön fordulnak elő a szereplők. Még az 1902 és az 1906 közötti részek is összefüggően, a visszaemlékezés szemszögén át beszélik el egy-egy év fontosabb eseményeit. Oláh vélhetően azért kapcsolta e részeket a tényleges naplóhoz, mert - ahogy majd olvasható is - egész életét meg akarta örökíteni a későbbi korok számára. Összeillesztésüket megkönnyítette, hogy íróját elsősorban és egyre inkább az a szándék vezérelte, hogy megmutassa igazi valóját, amelyet szerinte a kortársak nem ismertek, pontosabban félreismertek. Vagyis naplója ön- és világábrázolását is az önéletírásokat általában vezérlő önértékelő gesztus alakítja. Amit 1941 januárjában élete céljáról Kardos Albertnek ír - "1. megfesteni a magam egyéni képét, 2. megfesteni a korombeli magyarság lelkét" (1941. jan. 23.) -, a naplóra is igaz.

Szintén ezeket az indokokat említi, amikor naplója első két (itt a második és a harmadik) kötetét megőrzésre átadta a Petőfi Társaságnak. A Petőfi Ház kézirattárában való elhelyezésüket ugyanis egyszerre indokolta élettörténete általános érvényűségével, korjellemző voltával és egyszerre egyénisége rendkívüli jelentőségével: "[f]eljegyzéseim személyes értékűek, de az én életem is a huszadik század elejének a keretébe esett, s az a kor még egy ember életével kapcsolatosan is oly érdekes, hogy méltó minden vonatkozásban az emlékezetre. Azonkívül az én lelki fejlődésemnek és tusakodó életemnek is hű tükre ez a két könyv, érdekesebb olvasmány pedig nincs a világon, mint egy lélek fejlődésének, kibontakozásának a rajza..." (O. G. a Petőfi Társaság elnökségéhez. 1923. dec. 30.)

A hagyatékában fennmaradt jegyzetek alapján látható, hogy Oláh néha előre, piszkozatban írt meg egy-egy bejegyzést, s csak ezután másolta be a naplójába. Sőt gyakoriak megjelent tanulmányai, esszéi, valamint előadásai, beszédei és a naplóbejegyzések közötti mondat és bekezdés szintű egyezések is. S számtalan esetben előfordul az is, hogy jóval később rögzíti élete egy-egy eseményét.

A napló köteteit először a Petőfi Társaságra akarta bízni, az első kettőt át is adta a társaság titkárának. Komáromi János, a Petőfi Ház titkára 1924. február 29-én értesítette Oláht, hogy a naplókat elhelyezték az irattárban, s ígéretet tett arra, hogy betartják kérését, vagyis a naplókat Oláh életében senkinek semmi szín alatt ki nem adják. Később, ahogy ez majd olvasható is, bizalma megingott és visszakérte a már átadott köteteket. (Lásd a III. 237. sz. jegyzetét.)

Ma a II-V. kötet és az első kötet első negyvennyolc oldalas kézirata a Déri Múzeum irodalmi gyűjteményében (Debreceni Irodalmi Múzeum) található, az utóbbi kötet 49-193. oldalas folytatása pedig a Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltárában.

^[2] Oláh Mihály (Oláh Gábor apja) családja: Tasnádi Mihály az apja (Oláh Mihály), Báthori Zsuzsanna az anyja (Kovács Zsuzsanna), ő maga Sándor néven szerepel.

^[5] "Minthogy hé-lelke nincs hová legyen, / Pályáján nem halad, de hát - megyen." (Arany János: Bolond Istók II. ének) - Oláh naplóját át-meg-átszövik - tudatosan vagy tudattalanul - jelöletlen irodalmi idézetek. Ezek megtalálásában és az eredeti szövegek felkutatásában külön köszöntet mondok Szabó Anna Violának.

^[6] A legénység számára készült barna kenyér.

^[9] Ténferegő, álmodozó. (Talán Oláh saját szóalkotása.)

^[11] "Rettenthetetlen, hogyha Föld és Ég / összerogy is, s a romok lesújtják." (Horatius: Augustus Ceasarhoz. Az Énekek harmadik könyve. In: Borzsák István és Devecseri Gábor szerk. Horatius összes versei. Bp., 1961.)

^[12] Abonyi Lajos népszínműve. Oláh így írt a bemutatóról Madai Gyulának: "Tegnap este játszottuk a Betyár kendőjét . Közönség kevés volt, lótás-futás nagy. A darabot lassacskán leőröltük, úgy éjféltájban már be is végeztük. (...) A közönség tapsolt is, fájdalom, csak a leckét mondó nőknek, s még fájdalmasabb, hogy a kacagtató részleteknél. Bánná is ez a nemes publikum, ha a lelkiismeret mardosta hősnek szíve repedne meg kínjában! (...) Háládatlan, rövideszű közönség! Ugyan mikor tud ez már lelkesülni a komolyért is? Fafejűségének éppen az a bizonyítványa, hogy a szemének hiszen, az tetszik lelkének is (ha van), ami szemének..." (1899. aug. 21. - DIM)

^[14] Semmilyen szótárban nem találtam meg e szót, Oláh saját szóalkotása is lehet.

^[16] A szót nem találtam meg sehol, lehet, hogy Oláh saját szóalkotása.

^[18] Valami nagy bajt vagy fonákságot csinálni. (vö. Oláh 1906, 32.)

^[22] Révész Bálint (1816-1891) püspök több kiadást megért Imakönyv protestáns keresztyének számára, magános használatul című imakönyvéről van szó.

^[25] Az Oláh életében fontosabb szerepet játszó személyek életrajzi adatai nem a jegyzetekben, hanem a névtárban találhatók meg.

^[26] Kean, Edmond (1787-1833): híres angol Shakespeare-színész; Coquelin Aîné eredetileg Benoît-Constant (1841-1909) francia színész; Újházi Ede (1844-1915).

^[28] Oláh ekkor írt levelei alapján árnyaltabb kép rajzolódik Pesthez való viszonyáról. Mindenek előtt a költészet, a költői világ teremtése számára alkalmatlan, túlságosan elüzletiesedett, csak a pragmatikus és a mindennapi gondolkodásnak kedvező helynek látta: "Csak egy szomorít el. Az, hogy ez a levegő, hiába, nem nekem való! Nem találom benne magamat otthonosan, legalább tinélkültek, sohasem! Tenger eszme, gondolat halmozódott össze fejemben, tárgy is volna, amit felöltöztethetnék véle, csak hangulat nincs! (...) Debrecennek minden utcája, minden fája egy-egy költeményt teremt az érző ember szívében. (...) Debrecenben még a küzdés is boldogság! Pesten - még a boldogság is küzdelem! (...) Nagyon, nagyon zárt életet élek! Nincs senkim, akivel beszélhetnék (...) Varga tanár úrékkal csak vasárnap delenként, meg naponként este vagyok egy óra hosszáig; akkor sem vitatkozunk irodalmi kérdésekről! (...) Kezdem észrevenni homályosan a hajnalhasadást... arra látom, arra, kelet felé... Itt nincs magyar költészet! nemhogy magyar, de még költészet sincs! Nem is csoda. Ahol mindent kenyérkeresetből csinálnak: nem lehet helye olyasféle potya munkának. Vagy, ha ebből is üzletet csinál valaki, úgy jár, mint Kozma Andor, amitől az isten őrizzen meg minden igaz lelket..." (O. G. Madai Gyulához, 1900. okt. 24. - DIM) Nyomasztóan áttekinthetetlennek tűnt fel számára a nagyvárosi élet: "Ez a roppant zúgás, zaj, az életnek jajkiáltása, kacagása, a bűn sejtelmes suttogása, a nagyok lármás dőzsölése, a nyomorultak beteg hörgése, a szívtelenek kiabálásai, királyok-koldusok zagyva tömege, füstbe borult égbolt, fojtó levegő, napsugárt elzáró kormos falak, ragyogó paloták, tudományok és művészetek szentelt templomai, embert nyúzó hivatalok épületei, a Duna méltóságos hullámai, gyilkos kavargásai, a Lánchíd örök alkotójának emléke, fenn a vérmezőn magyar szívek cseppjei, a gondolatot szállító dróthuzalok, embertgázló, vas szörnyeteg, selyem suhogás, darócrongy, káromkodás, bűn, gyalázat, hitszegés, imádság hangjai: olyan őrjítő zsibongásként zúg a fülünkbe, lelkünkbe, hogy szemünk elhomályosul, lelkünk iránytűje céltalan imbolyog, s úgy érezzük, mintha fejünk felett összecsapott volna az ár, az emberi bűnök, erények áradatja s nyomna, süllyesztene valami feneketlen mélységbe - honnan csak egy szabadulás van: kirepülni a lélek szárnyain!..." (O. G. Madai Gyulához, 1900. okt. 6. - DIM) Az új, Debrecenhez képest annyira más világ ijesztette, nyomasztotta és megzavarta ugyan, de ugyanakkor érzékelte a nagyvárosi élet másik oldalát is: az egyéniség addig hihetetlen felszabadulását, aminek egyik jelét az emberek önmagukban való bizakodásában látta: "Debrecennek más a levegője mint Pestnek; ott csak magyarok vagyunk, itt meg emberek is tudunk lenni. Pest roppant alkalmas talaj az önérzetnek, s alkalmas talaj a nyafogó önhittségnek is a táplálására. Hála istennek, önhittség nem bántott s talán nem is bánt soha, de hogy önbizalmam bontogatja szárnyát: azt érzem, s örülök is neki egy kicsit. Most érzem, hogy micsoda lelki erő az önmagunkban való bízás. Akármit is mondatok, odahaza soha, de soha nem bíztam eléggé magamban! s ennek volt rám valami nyugtalanító hatása. Odahaza talán szebbeket is írtam, mint itt, de az is szent, hogy ezeket igazábban írom, mint írtam azokat!" (O. G. Gulyás Józsefhez, 1900. nov. 18. - DIM) Oláh tehát úgy érezte, valódi énje szólalhat meg itt, s nem kell a nemzeti költő szerepelváráshoz stilizálnia személyiségét. Egyrészt rettentette tehát Budapest, másrészt fel is szabadította, olyan új tapasztalattal ajándékozta meg, ami egész életútján végigkísérte, s aminek döntő szerepe volt abban, hogy többé sohasem tudta otthon érezni magát Debrecenben. - Van még egy megemlítendő - kicsit az előbbinek ellentmondó, de inkább csak konvencionálisnak tekinthető - vonása Oláh Pesthez való viszonyának. Ez pedig a magyarságát megőrző Debrecen és a főváros szembeállítása, amely ekkor a konzervatív irodalmi körök eszmeiségének állandóan hangoztatott panelje volt: "Ha Pestre nem kerülök, soha ilyen erősen ki nem fejlődik bennem a fajszeretet, s sovinizmus; soha ilyen hangú verseket nem kanyarítok mint mostanában, amely mind csak arra megy ki: hogy gyönyörű név a magyar név, istenáldás magyarnak születni - hanem mi kutya magyarok vagyunk! - De én hiszek abban az egyben, hogy valami felújulás van a kor küszöbén, valami jön, tán meg is érjük, de ha elpusztulunk is beköszöntése előtt, nyugodtan hajtom párnára fejemet, mert én érzem, hogy jön az, aminek jönnie kell...Tudod micsoda kor következik most? Egy újabb nemzeti felújulás kora, olyanforma, mint az ötvenes, hatvanas években, mikor hihetetlen kelete volt a magyar ruhának, a magyar nótának, magyar mulatásnak. - Lásd, ez a három kell ahhoz, hogy nemzeti érzés hassa át elernyedt életünket; szinte furcsa, de így van. Külsőségek, s mégis ezeken alapszik a belső tartalom. Azért fúvom én torokszakadásig csak a magyar nótát, azért mulatok, ha már mulatok, magyar módra, bor mellett, s azért rántok rögtön magyar ruhát, mihelyst a magam koldusa leszek!" (O. G. Madai Gyulához, 1901. jún. 3. - DIM) Hamarosan meg is vette a ruhát: "Magyar ruha simul dali termetemhez. Harminc pengőért csináltattunk nyári magyar öltözetet... Kegyetlen jól áll rajtam! Még csak az van hátra, hogy te meg Gulyás Jóska is sujtásos ujjast húzzatok magatokra, ha hazaszállatok. Akkor aztán, ha végigmegyünk a Kerepesi úton: az öreg Nemzeti Színház megfordul utánunk, azt hívén: 1840 szállt vissza." (O. G. Madai Gyulához, 1903. júl. 10. - DIM) - Oláh Pest-élményéből ekkor jobbára a város negatívnak tartott vonásai voltak a döntőek. Mindezek megerősítették abban a hitében - amelyet az iskolai oktatás plántált el benne -, hogy az irodalomnak elsősorban nemzeti irányúnak kell lennie. Ennek fényében értelmezte a debreceni irodalmi "társulásuk", a Bokréta szerepét is: "...irodalmi fontosságú kézfogásunkat egy-egy, ezután akár minden esztendőben kiröpített Bokrétának kell szerény, de igen súlyos szavakkal hirdetnie. Aki nem velünk vagy nem mellettünk, az ellenünk! De a nemzeti iránynak nemcsak a politikában, hanem a művészetekben is határozó diadalra kell jutnia, még a huszadik század derekán." (O. G. Gyökössy Endréhez, 1905.ápr. 3. - DIM) - Mindehhez lásd még a 38. sz. jegyzetet. - Az elkövetkező években, a Nyugat és az olvasmányélményei hatására sokat változott magatartása, de felfogásában mindvégig kitapintható a régi elgondolás több vonása: "A magyarságomból semmit sem veszítettem el. Csak átalakult. Gyökössy komám minden bizonnyal lesajnál érte, de én még azt se bánom. Sujtásos nadrággal már előbbre nem visszük a nemzetünk sorsát..." (O. G. Toma Istvánhoz, 1909. márc. 30. - DIM)

^[29] Honni soit qui mal y pense: huncut, aki rosszra gondol.

^[31] A legátust kísérő és ünnepi köszöntőt mondó kisebb diák.

^[32] Oláh gondolkodása nem volt mentes a korabeli (debreceni) közszellem antiszemita és nacionalista vonásaitól, ahogy erről Juhász Nagy Sándornak - később a debreceni progresszió jeles képviselőjének - írt levelei is tanúskodnak: "Ha négy éven keresztül, fokozott mértékben, ilyen jól halad a munka a magyart rágó, nyomorult zsidó nép ellenében: akkor méltó vagy már filozopteri parolámra. - Balkányi=a zsidóság elbukott! Ahaha! Milotai=a magyarság győzött. (...) Hiszen ha még Debrecenben is szabadon áll Izraelnek hamis bálványa, s a modern semiták nyavajgós dandára rakja alatta az örök tüzet: hova legyünk!" - "Értsétek meg, hogy az én hitem szerint nemcsak zsidó van a világon, aki marja a magyart: hanem van oláh, van horvát, van osztrák is! (...) én minden sehonnai bitangot pokolra szeretnék verni!" ((O. G. Juhász Nagy Sándorhoz, 1901. szept. 27. és 1901. nov. 5. - OSZK - Balkányi: B. Miklós erősen asszimilálódott debreceni ügyvéd.)

^[33] Byron képe alá. Mj.: Tanulók Lapja 1899. és Bokréta 1902.

^[34] Oláh hagyatékában fennmaradt egy előadás, amit a szociáldemokraták 1902. április 21-i gyűlésén mondott el. Az előadás első mondatának utalása alapján - "[a] ma kéthete fölvetett tárgyat" - biztosra vehető, hogy nem egy ilyen alkalomról lehetett szó, de arról, milyen volt a folytatás, semmit sem tudunk. Az előadás meglehetősen szuverén egyéniségnek mutatja Oláht (szuverenitását később is mindig büszkén emlegette). A pártpolitikai szempontok, a politika világa törvényei szerinti gondolkodás már ekkor távol volt tőle, ezért is tudott ebben az előadásában is alapdolgokra rákérdezni: "Sok érdekes és meglepő, igazságával meggyőző véleményt hallottam Önöktől a múlt alkalommal, s ha minden dolgot nem igyekeznének erőnek erejével a magok, a szocial-demokraták sorsára magyarázni: már most hajlandó volnék nem egy dologban egyetérteni Önökkel. De épp azért az elfogultságért, amelyet minden szónok szavaiból többé-kevésbé kiéreztem, nem adhatok a magam szempontjából teljesen igazat Önöknek. Legelőször is azt tapasztaltam minden felszólalónál, hogy csupán egyetlen-egy vesszőn lovagol, minduntalan csak egy dolgot magyaráz, mindent csak egy dologra tud és akar vonatkoztatni: s ez az egyetlen egy dolog: a magyarországi szociáldemokraták sanyarú helyzete, vagy jobban mondva: a magyar iparos osztály életének keserves, nyomorúságos volta. - Petőfinek csak is az olyan költeményeit idézgetik, amelyekben történetesen a szegény magyar nép nyomorúságát siratja (...) Önök nagyon könnyen mozognak egy téren, amelyen mi, egyet. hallgatók, nagyon járatlanok vagyunk: t.i. a tapasztalás terén; a mindennapi életüknek megfigyeléséből levont példákkal, igazságokkal nagyon kényelmesen agyonüthetik a mi érveinket, jobban mondva véleményeinket, - de ez az egyoldalú diadal ne lelkesítse Önöket annyira, hogy gúnyolódva integessenek felénk (...) mi bizalommal jöttünk ide, (...) mi tanulni, tapasztalni jöttünk ide (...) kiéreztük a beszédjökből, hogy annyira el vannak fogódva méltatlanságuk érzetében, hogy a világ minden kincséért nem terjeszkednének ki más dologra, csakis arra, amit unos-untalan hajtogatnak, hogy nyomorultak vagyunk (...) Akinek kenyér kell, az kenyérért küzd, akinek jog kell, az is csak kenyérért küzd, ezért Önöknek mindenféleképpen csak a kenyérért kell küzdeniük! És azokat az eszközöket, utakat, módokat volna kötelességük, sőt kötelességünk mindannyiunknak az ilyen összejövetlen meghányni-vetni, amely eszközök alkalmasak és célravezetőek volnának a magunk és embertársaink boldogítása tekintetében! (...) És mit látok ehelyett? Azt látom, hogy Önök vitáznak, beszélnek órák hosszán át nagy dolgokról, országot megváltoztató tervekről, nemzeti bankról, kapitalizmusról, proletarizmusról, szociáldemokráciáról, ahelyett, hogy beszélnének okosan, férfihoz illően, apákhoz illően a családjukat fenyegető nyomorúságról (...) a következőkre hívjuk fel az Önök figyelmét: (...) csakis abban az esetben tartjuk érdemesnek és célszerűnek az Önökhöz való eljárást, ha nem levegőbeli dolgokat, nem elérhetetlen eszméket tűznek ki sóvárgó szemük elé, hanem szegény magunkon és nyomorult embertársainkon segítő eszközökről (...) adnak nekünk felvilágosítást...". (DIM - vö. Tóth 1980, 63.)

^[38] Gulyás Józsefhez 1901. április 21-én írt levelében így írja le a történteket: "Én két verset olvastam fel: A magyar tánc és A magyar néphez címűt. (...) Ez a két vers magyar vers, egyéb semmi. S ha láttad volna, hogy fordította meg a két vers az egész gyülekezetnek a képét! Hogy álltak fel, hogy kezdtek nemes hévvel szónokolni, hogy kezdtek öntudatra ébredni: hiszen mind magyarok, mind magyar ifjak vagyunk! . Ezt mondta az egyik. A másik meg folytatta: Csakhogy akadt valahára egy ember, aki el tudta mondani, mit érzünk mi titkon, kimondhatatlanul. Csakhogy van egy ember, aki a pesti fiatalság fásult lelkét fel tudta rázni avval a falusias - nem! avval a nemzeti hanggal, ami itt minálunk olyan szokatlan, s ami olyan jól esik a fülünknek, szívünknek. (...) És azok a szörnyalakok is, akik hétrét görnyedve, mesterkélt léptekkel, nyakat verő sörénnyel rójják az Andrássy utat: ezek is mintha megújúltak volna, mintha más lélek költözött volna beléjük. (...) Láttam azt is, milyen jól esett ezeknek az elnyomorított istenadtáknak az, hogy valaki a magyar tánc szépségéről beszél nekik, összeszidja a mai nyavalygós idegen haptoppolást, s a dicsőség sugarában füröszti meg azokat a régi táncokat lejtő leventéket, lányokat. - Ez az ellentét ragadta meg legjobban őket, s a tárgynak tetsző volta. (...) Bámultak még azon, hogy milyen nyelv is ez a magyar nyelv! Hány ezer változata van! Hiszen ők is magyarul beszélnek, az én versem is magyarul szól, mégis milyen új, s milyen jóleső ez nekik! (...) Lehet, hogy én szebbnek látom a dolgot, mint amilyen valóságban, de soha nem éreztem olyan érzést, mint tegnap este." (DIM)

^[39] Heinrich Pestalozzi (1746-1827): svájci pedagógus.

^[40] Hegedüs Sándor (1847-1906) 1899 és 1902 között kereskedelemügyi miniszter.

^[44] "Hatalmában van a magyar nyelv (...) az ő nyelve is sokszor ragyog (...) de sokszor túlságba is megy a roppant szó- és jelzőhalmozásban (...) Csak az a csodálatos, hogy minden mondata befejezett, ha félrőfös is (...) Különösen sokat tudó ember. Szigorú ember. Le nem ereszkedő ember. Méltóságos úr. És bizony hideg is. Csillog mint a szép márvány, - de nem melegít." - jellemzi a diák Oláh Beöthyt Maday Gyulának és Gulyás Józsefnek szóló levelében. (1900. november 29. - DIM)

^[45] Oláh világosan látta Gyulai szimbolikus jelentőségét. A régi, talán soha vissza nem térő világ egyetlen hiteles képviselőjét tisztelte benne: "Éppen tegnap colloquáltam az öreg Gyulai bácsinak, utoljára, mert az öreg itt hagyja az egyetemet. Szeptemberben már más ember ül a székében. Sajnálom, de te is sajnálhatod, hogy nem hallgathatod érdekes magyarázgatását. Csupa élő emlék az öreg. Mennyi mindenről tud beszélni! Petőfiről, Aranyról. Ez az egyetlen ember, aki a régi jó időnek itt felejtett utolsó strázsája, kivont karddal áll a tudomány és költészet csarnokának ajtajában, vasvilla szemekkel vizsgál minden arra menőt, aki be akar lépni: azt megegzekválja, megugratja, hetvenhétszeres tortúrán ereszti keresztül, de ha nem tetszik a fizmiskája, kétélű kardjával az orra alá kaparász, sőt néha-néha jókat is húz kardlapjával a modern-ipse becses felére. (...) azt hiszi az öreg, hogy míg ő itt őrt áll: ezen a kapun senki be nem jut az istenek csarnokába. Igaza is van, - de azt nem veszi észre, hogy míg ő itt őrködik: gonosz modern emberek az épület tulsó oldalán kaput vágnak, s tódulnak bé seregestül, szemetestül, s a költészet szent egyháza korcsmának lesz tornáca, - a vén strázsát pedig egyszercsak elhordja a kapu elől valami fergeteg, s a haladó idő betemeti szépen finom poraival a feledékenységnek (...) De én azt kiáltom: Éljen Gyulai Pál, sokáig!" (O. G. Madai Gyulához, 1902. május - DIM)