^[1] "Az én álmom kicsit őrületes, bár van benne rendszer: újonnan szeretnék születni és szebbnek a belvederi Apollónál; hatvan esztendőt élnék egészségben (...) huszonöt eposzt, száz ibseni drámát és három kötet lírai verset hagynék nemzetemnek. Szerelmes volna belém egy hunfalvi sugár leány, tizenkét gyermekem születnék, s a szobromat már életemben fölállítaná hálás nemzetem Kar utca sarkán vagy a Nagyerdő mélyében..." (Oláh 1908b, 47.)

^[2] Mikszáth Kálmán: Hadi készülődések. Az Újság 1908. december 10. 1-3.

^[3] Herczeg Ferenc: Írók az irodalomról. (Nyilatkozat az új irodalomról.) Bp. Újságírók Almanachja 1909.

^[4] Oláh a Budapesti Hírlapban 1908. december 25-i számában cikket írt Szabolcskáról (újraközölve: Oláh 1910). Tanulmánya egyik részében Szabolcska képzeletének és "érzéskörének meglehetős szegénységé"-ről beszélt. Szabolcska reagált Oláh írására: "Sokban félreösmer, sokban túlbecsüli az én nótázó kedvemet. Igazi poéta - a szónak sok ezer éves jelentése szerint - nem vagyok én és nem is voltam soha. S ha pl. a maguk Ady Endréje az: írtóznám is annak lenni. Igaz, mély szánalommal olvasom ennek a szegény beteg léleknek minden sorát, s fáj látnom, hogy ugratják szegényt, ahelyett hogy hidegvíz gyógyintézetbe tennék." (1908. dec. 29. - DIM) Január 10-én pedig a Budapesti Hírlapban versben is válaszol Oláhnak (Költészetem. Válaszul egy modern kritikusnak.) - Oláh minden bizonnyal arra kérte Szabolcskát, hogy ne haragudjon rá a bíráló szavakért, aki aztán a Téli Újság szerkesztőségének papírján a következőt válaszolta: "Cikkében több a dícséret, mint amennyit megérdemlek. Haragudni én csak a maguk eltévelyedésére haragszom. Erre is inkább szánalommal. (...) meglátja, hogy pár év múlva milyen jól fog mosolyogni mostani új színeik és új látásaik fölött maga is." (1909. jan. 14. - DIM) - A holnaposok körüli vita kapcsán Rákosi Jenő is kitért a Szabolcska-kritikára: "...én a Szabolcskáról írottat nem adtam volna ki, mert nagy mértékben igazságtalannak találtam. Ha valaki kicsi kertben, szűk mezőben szedi virágait: tessék az istennel perelni, aki csak kicsi kertet és szűk rétet adott neki. Ne pedig ővele, aki szűk mezejében becsülettel és hűséggel teljesíti a kötelességét. Mért kívánja maga a tótól, hogy a tenger háborgását is (...) produkálja? Mi jogon követeli, hogy a pinty a fülemüle nótáját fújja? Mert Ady meg maga szertelenek, feketék és elkeseredettek, azért ha bírálnak, Szabolcskát a saját kertjében kell mérni, nem a magokéban." (1909. jan. 21. - DIM)

^[5] Ezidőben két erősen elutasító hangú kritika is napvilágot látott a Budapesti Szemlében. Az egyik a Keletiek nyugaton című útirajzát bírálja. A kritikus nem tartja művésznek Oláht, hisz "[a]mi az írót íróvá, a költőt költővé teszi: a megkülönböztetés képessége, a megértés, a hangulat, az ötlet: mindez nincs sehol." Ráadásul elvtelen karrierizmussal is vádolja, hisz szerinte a Keletiekben megtagadta a Párizs előtti Oláh Gábort, a Rákosi Jenőnek írt és a Budapesti Hírlapban megjelent levelében pedig megtagadta a Párizs utánit. "S mindezt csak azért, mert mindenáron üstökön akarja ragadni a má-t " (Budapesti Szemle 1909. I. 154-157.) A másik bírálat Az élet lobogója alatt című Oláh-kötettel foglalkozott. Szerzője szerint Oláh költővé válásának legnagyobb akadálya, hogy "a holnaposoknak a köréhez ragadja hajlama, vagy ízlése" és "[s]zellemre, erkölcsre vagy egyéb magasabb eszmékre vagy eszményekre, vagy hazafias érzelmekre vonatkozó örvendetes, megszívlelendő irányt és tartalmat ő nála is hiába keresünk." (x.: Értesítő. Budapesti Szemle 1909. II. 313-315.)

^[6] Budapesti Hírlap, 1908. december 20. számában megjelent egy cikk Rákosi Jenő tollából (A Holnap), amelyben támadta Adyt és a Holnap költőit, akik "[g]yermekei, szülöttei, kölykei vagy hajtásai a Mának. Erényei és erősségei vagy bűnei és gyöngeségei." Verseik "elmennek a Mából a Holnapba, a Holnapból tovább az ezerszeres holnaputánokba. Valószínű, hogy ezek a fiatal poéták éppen ezeket a verseket becsülik a legkevesebbre, de ettől nem lesznek ezek a versek rosszabbakká, a többiek jobbakká. Hiszen nagyobb részük érthetetlen (...)" Rákosi olyan őrülthöz hasonlította őket, aki az utcáról a harmadik emeletre akar ugrani. "S fognak addig ugrálni, amíg meg nem jön tőle az eszük." Szemükre vetette, hogy "mind lenézi hazáját és faját". Rákosi A Holnap költői közé sorolta Oláht is, - noha ő nem szerepelt a kötetben -, "mert ő is a holnapot munkálja". "A lenézésben legmerészebb, legkönyörtelenebb, a legmagyarabb, általában is a legerősebb legény közöttük: Oláh Gábor." Cikke befejező részében, noha szemére veti a nemzet elleni vétkét, lelkesen dícsérte Oláh "talentumosságát". (vö. Dóczy - Földessy 1924, 85-87.) - Nem Rákosi cikke váltotta ki azonban Fenyő Miksa és Hatvany Lajos reakcióját, hanem Oláh Gábor, a Budapesti Hírlap december 23-i számában megjelent levele. Oláh nem a nyilvánosság számára írta, Rákosi azonban mégis megjelentette. A vitával foglalkozó irodalomtörténészek úgy értelmezték a levelet, mint amiben Oláh elhatárolja magát Adytól, a Nyugattól és a Holnaptól. Valójában azonban erről így nincs benne szó, hanem arról, hogy Oláh semmilyen társasághoz sem akar csatlakozni: "A Holnap csatájába azonban kár volt engemet besorozni, mert hívtak ugyan, de nem álltam közéjük. A legtöbbje régi jó társam, de én nem szeretek társulni senkivel a lelkeket illető dolgokban; amit írok: azért egyes-egyedül magam vagyok a felelős. A korfolyamat egy: a benne úszók bizonyos tekintetben egyszőrűek. Volt Dóczi, Rákosi stb. kor; van Ady, Oláh stb. kor. A holnapra sem nagyon apellálok, hiszen minden ma a tegnap holnapja, s minden holnap a holnapután tegnapja... s így tovább az őrült végtelenségig. Párisban igenis azt tanultam meg, hogy ki a má-t üstökön nem ragadja, lőttek annak. Minden vergődésem, viaskodásom csak oda mutat, hogy helyet akarok magamnak a má-ban. Néha, igaz, elkiáltja az ember keservében és türelmetlenségében magát, de ez csak tünet ." A folytatás azonban kétségtelenül alkalmas arra, hogy a holnaposoktól való elhatárolódásként interpretálják, ahogy a kortársak és a később a kutatók is tették. A levél e passzusában ugyanis szinte felmagasztalja Rákosit és az általa képviselt magatartást: Rákosi Jenő sorait "[a]z ember úgy issza, mint a hegyi forrás vizét. Mennyi fiatalság! Mennyi bizodalom a magyarság jövőjében! Mennyi szív (talán ez a legnagyobb)! Micsoda üde csörtetése a szavaknak, a soroknak. Mondok valamit: Rákosi Jenő otthagyta a maga Má-ját és belépett a mi Má-nkba, s jön velünk, sőt előttünk jár. Dicséret és dicsőség érte neki. Nem tudom, a többiek mit szólnak a dologhoz, de engemet megrázott, fölrázott. Ez hatalmas volt." A holnaposok tehát joggal érezhették úgy, hogy Oláh Rákosi kötelékébe állt be, hisz nem csak korszerűnek, hanem előttük járónak is tartotta a Budapesti Hírlap Nyugattal és Adyval szembenálló szerkesztőjét. Oláh gesztusának ilyen értelmezését az is elősegítette, hogy levele után közvetlenül egy másik vallomás volt olvasható, amelynek szerzője valóban elítélte a holnaposokat és a nyugati irodalom hatása alatt álló modern magyar költészetet. Írója megvallotta, hogy hosszú ideig maga is a nyugati kultúra igézetében állt, de aztán ráébredt, hogy csak azt a kultúrát kell elfogadni, ami magyar. Ebben a döntésében erősítette meg őt Rákosi cikke. - Fenyő Miksa Hadi készülődések című válaszában (Nyugat, 1909. I.) kifejtette, hogy Rákosiék azért ilyen támadóak, mert megszimatolták, hogy a nyugatosok és a holnaposok fellépésével "veszélybe kerültek a filiszter ideálok". Ezért viseltetik előítélettel az új irodalom iránt, s ezért fedez fel előszeretettel az igazi tehetségekkel szemben műkedvelőket (Kupa Árpád). Különben Oláh Gábort sem emlegetné "egy napon Ady Endrével. (...) Hiszem, hogy Oláh bőszült ízléstelenségű levele már meg is győzte tévedéséről...". Hatvany Lajos a Huszadik Században (1909. január) és a Magyar Hírlapban megjelent írásaival kapcsolódott be a vitába. A Huszadik Század-beli cikkében (A nagyváradi holnaposok és a budapesti hírlaposok harca) kifejtette, hogy a Holnap ma már irodalmi irányt jelző fogalom, szemére vetette Rákosinak, hogy míg a dilettáns műkedvelőket támogatja, addig érzéketlen Ady költészetével szemben. Oláhval kapcsolatban fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az újak közül egyedül ő ír a Budapesti Hírlapba, s írásai valóban friss szempontokat emelnek be a lapba. Dícsérte a Keletiek Nyugaton-t, s összegezve megállapította, hogy Oláh Gábor "prózája máris eredeti és önálló, de verseiben még Ady vezeti legtöbbször". Hatvany és Oláh között levélváltás is történt az ügyben. Oláh január 16-i levelében bocsánatot kért pökhendiségéért, s mentegetőzött, hogy csak azért ír a Budapesti Hírlapba, mert megfizetik, s neki csekély könyvtári fizetése mellett szüksége van ezekre az ötven koronákra. Megírta azt is, hogy politikával nem foglalkozik, nem taktikázik, számára csak egyetlen fontos dolog van: az irodalom. Ady rá tett hatását elismerte, de hozzá tette: "miért ne lehetnék én erős költő Ady mellett is?". Hatvany válaszában (levele keltezetlen) elmondta, bár kezdett felfigyelni Oláhra, de mint Ady tanítványát könyvelte el. "Lehet, hogy Ady nélkül is kifejlett volna, de Ady siettette kifejlését, s egyelőre maga felé hajlította az Ön más egyéniségét." Most is dícsérte a Keletiek-et, s bosszantotta, hogy Rákosi meg sem említi. Azt pedig, hogy Oláht üldöznék, tagadta, amit szerinte az is mutat, "hogy nem adtuk ki komikus levelét, melyet Osvátnak írt." Oláh azon ígéretére reagálva, hogy nem ír többet a Budapesti Hírlapba, bíztatta, hogy "írjon Ön kérem a B.H.-nak. Jó ezt a publikumot új hangokhoz szoktatni. De nem szabad az új írói mozgalmat ott kompromittálni, ahol még komoly föllépésünkön is nevetnek." Nem titkolta, hogy Adyn kívül egyedül Babitsot tartja ígéretes tehetségnek: "Bár volna Adyn kívül más igazi költőnk is. Egyelőre csak Babits izgat és érdekel. A Nyugat boldog lesz, ha akad még egy, ki hozzájuk nő." (DIM - vö. Dóczy-Földessy 1924 II., 74-75.) - Oláh számonkérte Rákosin, miért adta ki nem nyilvánosságra szánt magánlevelét. Válaszában (1908. december 22. - DIM) Rákosi kioktatta a debreceni poétát: "Én magamért nem akartam kiadni, már amit rólam mond benne. De ha a maga érzése úgy kívánja, nem bánom. Ellenben Széchenyire nem szabad hivatkoznia. Ez a magyar kétségbeesett éjszakákon keresztül vívódott magával: jobb-e a nemzetet letargiájában meghalni hagyni, vagy jobb felébreszteni és tettre serkenteni. Nem az lesz-e a vége, hogy egy nemes, öntudatlan halál helyett az öntudatos halál borzalmas martalékává teszi-e a nemzetet. És gyötrelmes tusakodások után a felrázására szánta el magát. És kiállt áldozni, cselekedni, serkenteni. Ostorozva hibáit, de magáról a nemzetről azt kiáltotta századokra hallható prófétai hangon, hogy nem volt, hanem lesz. - Magának pedig kedves, fiatal Gábor már pályája kezdetén, amikor még rá nem ért kifáradni, hanemha szertelen indulatosságtól, ez a nemzet egy henye göbölycsorda, melyet maga visz a vágóhídra, ahova valónak, ... és megérettnek ítéli. Nem borzalmas dolog ez? (...) Érdemes ezért írni? Érdemes ezért - nem verset, könyvet, tragédiát írni, - hanem csak lélekzetet is venni? Magának ez a göbölycsorda a publikuma, az istene, a mindene, mert enélkül mit kezdene a világon. És nincs abban a maga versében egy enyhítő szó, kivétel, reménysugár. (...) De én jobban hiszek magában, mint minden elbizakodottsága mellett (...) önnön maga." - Rákosi Oláh Fekete igék című versre utalt: "Magyarok. (...) Mert híztunk és legeltünk meződön / Világ! - Ezért levágnak amaz őszön. // Nem futottunk-fáradtunk, nem tanúltunk, / Füzesek árnyán kérődzve kinyúltunk. / Lelkünk befásult. Szép állati módra / Csak inni jártunk a sebes folyókra. // És ittuk a felejtést jaj-magunknak. / Míg pásztoraink végképp meg nem untak. // Vágóhídra terelnek és levágnak. / Csak vastag bőrünk marad a világnak." (Oláh 1908) - 1909 január 21-én kelt levelében (DIM) Rákosi Ady magyarságáról írt: "Ami Fenyőt illeti és a Nyugatot, azok nem érdekelnek. Hogy Ady Endrét kár volt zsidók kezébe adni, hogy mi nem akartuk észre venni, s hogy ez hibánk volt? - Ejnye! Hát mit gondol, Ady Endre, ha észrevesszük s a mi kezünkbe kerül, akkor mást ír és másképpen? - Többre becsülöm őt, mintsem elhinném, hogy bármely körülmények közt mást írjon, mint ami a bögyében van. Ő azért került a zsidók kezébe, mert az van a bögyében, ami azoknak kedves. Hej az istenfáját annak a Csokonainak, aki kóborolt, éhezett, szenvedett, tűrt és nyomorultan halt meg, de csodálatosan hitt ama legnyomorultabb viszonyok közt is a magyarok istenében és dalolta őt végső lehelletéig. Ma pedig az Ady Endrék, ha mi észre nem vesszük, hát - zsidó kézre adják magokat? Vigye el őket az ótestamentumbeli két ördög és az apokaliptikus csoda... Nekem útálatos, ha Ady rajong a Gangeszért és beleköp a Tiszába. Egészen bizonyosra veszem, ha a Gangesz hazájában születik, a Gangeszt köpi le és a Tiszáért rajong. (...) A nagy pesszimisták mindig a zsidók kezébe kerülnek, azokéba, akik hazájokat nem tudták megtartani, s mint elszórt elem ma is bombát visznek oda, ahol sikerül elhatalmasodniok. Mert hazát csak optimizmussal és önfeláldozással lehet fenntartani." - Schöpflin Aladár 1909. január 13-i levelében (DIM) részletesen értékelte a vitát: "A Nyugat haragját én is csodálom, hogy magát kémnek nézték (honnan vette ezt?), egyáltalán nem értem. Azt tudom, hogy Rákosi Jenő cikke s még inkább a maga - megvallom, nekem sem kedves - válasza hozta őket dühbe. Ők Adyval azonosítják magukat, s azt hiszik, Rákosi fifikából emelte magát Ady fölé, hogy ezzel annál erősebbet üthessen rajta és rajtuk. Maga pedig - szerintük - engedett a szirén-hangnak, s ők, úgy látszik, úgy fogják fel a dolgot, hogy vagy a B.H.-hoz tartozik valaki, vagy hozzájuk. Vagy - mint én - sehova sem. Én a dolgot a maga szempontjából nem bánom, ez is segíteni fogja abban, hogy szabaduljon Adytól (...) Annál hamarabb megtalálja a maga útját. (...) Azt azonban nem szeretem, ha magát ütőkártyának használják fel Ady ellen; ez először is nem méltó szerep egy ilyen tehetséges embernek, másodszor én a magam nyugodt, csöndes módja szerint kitartok Ady Endre mellett, s haragszom, ha bántják. (...) És különösen bánt az, ha magát azok akarják zászlónak felhasználni, akik politikában, társadalomban, irodalomban, mindenütt a reakciót képviselik. (...) jó lesz vigyázni, hogy bele ne hizelegjék a reakció táborába. Ezt a veszélyt, az irodalmi élet kulissza-mögötti hullámzásaitól távol élve, talán nem veszi észre, ezért figyelmeztetem rá." - Oláh tanulmányt írt Adyról, melyet talán - a többi arcképéhez hasonlóan - a Budapesti Hírlapban szeretett volna közölni, de nem merte elküldeni. Fentebb idézett levelében Rákosi erre is kitért: "Olyan cikket pedig ne írjon, amelyet nekünk nem mer elküldeni (...) Ha pedig maga Adyról oly teljesen objektív cikket írt, amelyet nem mer beküldeni, mert attól fél, hogy Csajthay nem adja ki, akkor attól félek, Csajthay objektivitása, melyben nem bízik, nagyobb mint magáé ama cikkben." Tanulmányát védekezésül és tisztázó szándékkal elküldte a Nyugatnak is, melyet Schöplin is elolvasott: "Az Ady-cikket mutatta nekem Osvát kéziratban. Jól megmarkolta, amiket mond nagyobbára az én véleményem is, bár kissé keménynek érzem - úgy látszik nagyra becsüljük Adyt mind a ketten, de én nagyobbra becsülöm egy-két százalékkal." (1908. nov. 9. - DIM) Osváték nem közölték a tanulmányt, Oláh szerint azért, mert "nem merik, nem akarják közölni, talán irántad való figyelemből. - írta Adynak - Pedig hatással terád már úgysem lehet. Legföllebb azt mondod rólam: Nyomorult, irigy alak ez az Oláh. Pedig csak nyomorult vagyok, irigy már nem." (O. G. Ady Endréhez, 1908. dec. 16. - OSZK) Tanulmánya (Ady Endre) végül a Debreceni Független Újság 1909. április 11-i számában jelent meg. Újraközölve: Oláh 1910.

^[7] Fenyő Miksa Hadi készülődések írására válaszul Oláh nyilatkozatot juttatott el a Nyugathoz: Fenyő Miksának fáj, "hogy Rákosi egy rangba tett Adyval; biztosíthatok mindenkit, hogy Rákosi most az egyszer nem tévedett, mert én nem Kupa Árpád vagyok, hanem Oláh Gábor. Tartom magamat olyan írónak, mint Ady magát, olyan jogon, mint Fenyő Adyt. Azt az egyet megengedem, hogy az őszinteségemért sokszor feláldozom akaratlanul is az ízlésességet, de hát életem és sorsom sokat magyaráz, nem Budapesten, nem bankárok palotájában nőttem fel, hanem sivatag, szomorú, nyers Debrecenben. Különben az idő igaz, s majd eldönti, ami nem az. Minek pereljek én nálam gyengébbel." (DIM) A Nyugat nem közölte Oláh nyilatkozatát, mint ahogy Hatvany írásait sem.

^[8] Az élet lobogója alatt című kötete kritikájáról van szó, amely a Nyugat 1909. január 16-i számában jelent meg. Ady csak siker utáni vágyat, tanultságot és akarást lát az Oláh-versek mögött, s hiányolja a művészi idegrendszert. Ráadásul még az elismerő sorokban is irónia bújkál: "Tessék elhinni, hogy nem kicsi dolog az, ha Oláh Gábor Debrecenben olyan könyvet ír, mint Az élet lobogója alatt." Egyetlen versét dícséri feltétel nélkül, a Szeptemberi holdas éj címűt. Végül Ady nem tudja megállni, hogy bírálat nélkül hagyja a debreceni mentalitást és kulturális állapotokat: "...nem kell megszaladni még Debrecenben sem attól a fránya kultúrától. Közéje kell csapni az egy lónak s az ember maga is csodálkozik, hogy milyen messzire segít a bátorság." - A Vasárnapi Újságban olvasható kritika viszont - valószínűleg Schöpflin tollából - dícséri Oláh kötetét, mert egyrészt "belevetette magát a hagyományokkal szakító új stílus árjába", másrészt az új formákat is "a maga képére igyekszik újjáalakítani", mégha ez nem is mindig sikerül neki. "[M]ég ma sincs egészen otthon, még keres, még nincs egészen rajta a saját útján", de afelé tart. (Vasárnapi Újság 1908. 50. sz. 1018-1019.) - A Hét (1908 II. 805.) Toll és tőr című rovatában egy paródia jelent meg a verskötetről: "Te is abszintot ittál, Gábor? / De néked, jaj, szörnyen megártott. / Violás nagy ködben táncolnak / A Nagyutca és a Boulvardok. // Sèvresi ideges, karcsú váza / Csalogat, csábít és marasztal. / S hogy Debreczenben sírva várhat / A kecskelábú kocsmaasztal. // Aludj rá egy jó hosszút, Gábor, / És ebharapást szőrivel: - / Debreczen karczos óborától. / Egy kanta itt csak jót mível!" Nem tudni, ki írta a paródiát, de fennmaradt Gyóni Géza kézírásával is a tőle és Dapsy Gizellától (Nil) származó bejegyzéseket tartalmazó Az élet lobogója alatt kötetben. (OSZK) - Oláh megküldte kötetét Ignotusnak is, aki szerint e kötet legnagyobb értéke "intellektualizmusa s érzéseinek lángoló őszintesége, mely oly különös ellentétben áll (...) valódi hajlandóságával, de mindig megtalálja a maga stílusát", s hívja Oláht, hogy látogassa meg a nyugatosokat. (Ignotus O. G.-hoz, 1908. dec. 13. - DIM)

^[9] Szávay Gyula; Kardos Albert; Arisztotelisz Valaoritisz (1824-1879): görög költő.

^[10] A Hét Io. szignójú kritikája szerint Oláh kötete "jellemzően egyesíti magában a mai magyar líra majdnem összes kórtünetét. A verseket szerzőjük nem az örökkévalóságra szánja, egyenes divat ma a "versben-politizálás", a "részeg kortesbeszéd" és a "modern magyarszidás". Oláh is bántóan tüntet hazafiatlanságával: "Őseinket esszük a földben, / Velük az átkot és a jajt, / Az eltemetett vén bűnöket, / A siralomszót, a kacajt." A modern magyar líra (talán Babits, Juhász Gyula és Kemény Simon néhány verse kivétel) és e kötet legfőbb hibája az "újságírói aktuális hang": "Hát van lelketek azt mondani, / Hogy én csak másoló vagyok? / Hogy szomorúság óráján szült / Dalaim eltanult dalok?" - idézi bizonyságul Oláh egyik versét. Végkövetkeztetése, hogy Oláhtól nem remélhető a magyar líra megújítása, hisz nem modern, csak modernkedő. Ezért nyúl avatatlan kézzel olyan kényes témákhoz, mint amilyen az anya iránti szerelem. A szerző világirodalmi példákat hoz fel annak igazolására, hogy e témák nem feltétlenül teszik elfogadhatatlanná vagy rosszá a költeményeket, míg Oláhnál "akaratlan-perverz és undorítóan komikus költemény" az eredmény. (Io.: Gondolatok felhőfutása. Aktuális jegyzetek az új lírához. Hét 1909. I. 155-156.) - Oláh Gáboron nehéz kiigazodni - írja a Budapesti Hírlap kritikusa -, mintha még nem tisztult volna le költészete. "Azt látjuk, még mindig hatalmában tartja egy idegen erő igézete, amely arra készteti, hogy szándékosan homályba burkolja szavait; pedig a mámornak ez a szomorú gőze oly nehezen illik világos magyar fejéhez. Máskor leveti a rút idegen köntöst és előttünk áll tisztán, tiszteletet parancsolóan, ősi magyar erővel: a puszták fia, vad, zabolátlan, nyers, csaknem formátlan, de a miénk egészen. [Hol az egyik, hol a másik arca tűnik fel], nem mintha ő maga nem érezné, melyik az igazi lényege." A kritikus (Rákosi Jenő?) a nyugatosoktól és Adytól való eltávolodásban látja Oláh fejlődésének biztosítékát. Ezért tartja fontosnak az Egy faragott istenképhez című verset, melyben szerinte Oláh "[m]egátkozza azokat, akik lelkébe belopták a gyűlölködés szellemét." S épp ez engedi meg, hogy egy szebb jövőt lásson a költő előtt, aki "szemmel láthatóan megtisztul a reá tapadó salaktól". Leginkább "egyszerű, kedves, megkapó dala[it]" pl. a Gábor, ne légy bolond címűt dícséri. (Budapesti Hírlap 1909. március 7. 34.) - A Vasárnapi Újság recenzense - vélhetően Schöpflin - a kötet kapcsán röviden megrajzolja Oláh egész eddigi pályáját, mely szerinte leginkább egy kanyargós úthoz hasonlít. A Keletiek nyugatonnal igazán ismertté lett a neve, s ez még inkább felfokozta amúgy sem csekély öntudatát. Az élet lobogója alatt című kötetét aztán szinte egyöntetűen lehúzták a kritikák, s az itt kapott sérelmek erősen érződnek mostani verskötetén, amelyben ugyan van néhány jó vers, de a többségen inkább csak a megformálás küzdelme érződik. A legnagyobb kifogása, hogy hiányzik az ízlés és mértéklet, s vad romantikus megoldásokkal találkozhatunk. Erénye, aminek megtalálására Schöplin többször is intette, a saját hang. (Vasárnapi Újság 1909. 9. sz. 180.) - A legélesebb kritika Kosztolányié a Pesti Hírlapban (nem pedig a Hétben, ahogyan az a naplóban olvasható). Oláh Budapesti Hírlapban megjelent levele (lásd a 223. és a 224. sz. jegyzetet) határozza meg kritikai alapállását, vagyis irodalompolitikai szempontból közelít a kötethez, sőt Oláh egész pályáját is ilyen kontextusba helyezve értelmezi. Szerinte már a Keletiek nyugaton fogadtatása mögött is "irodalmi politika"-i megfontolásokat kell látnunk, ezt a útirajzot használták fel Oláh fölfedezésére. A Gondolatok felhőfutása kötetet átszövő mérhetetlen költői öntudat ("én leszek a költőkirály") is összefüggésbe hozható azzal a dicsőségvágy fűtötte számítással, aminek dokumentuma az említett Budapesti Hírlapbeli levél, "amelyben Oláh azt állította, hogy a mai irodalmi kor - Oláh-kor. Szívből sajnáljuk Oláh Gábort, aki, úgy látszik azt hiszi, hogy ezt az Oláh-kort úgy kell megteremteni, hogy nyakra-főre könyveket ad ki [alig négy hónap alatt három munkája is megjelent] és önmagát költőkirállyá keni." (Pesti Hírlap 1909. február 28.) - Fennmaradt Gulyás Pálnak egy 1943 végén keletkezett kézirata, mely szerint szemelvényeket szeretett volna megjelentetni a Gondolatok felhőfutása című ciklusból, mert szerinte e kötet nemzedéki tapasztalatot örökített meg, továbbá e verseket tartja Oláh saját hangjának: "A Párizsból Debrecenbe visszazuhant huszonnyolc éves Oláh Gábor imigyen vesz lázadó búcsút Magyarországtól, Európától és a Mindenségtől (...) Talán ez volt az egyetlen igazi nagy verse, testvére ugyanez évben Debrecenben megjelent másik versének, a Rossz istenek alkonyá-nak. (...) Ezekben a ritmikusan kötött rímtelen szabad szárnyalásokban élte ki magát a Zenittől a Nadirig az Oláh-géniusz. Itt mindent elmondott, amit elmondhatott. A többi - ismétlés. Ezekért a szabadon szárnyaló nagy rétori áradásokért született ő magyar földre, hogy fellegeket rángasson a repedt, tikkadt alföldi talajra. S ha mégis sokan a "vaskos, földszinti" valóság kis debreceni nyomdászának akarják megtenni, gondoljanak arra: fellegeken robogó szavain ott sistereg-árnyéklik a debreceni valóság-jelleg. Debrecenibb ő így a fellegek magasságában, mint amikor epikus bocskort köt a lábára, és minden áron debrecenieskedik. Így táltosfiú ő, Basahalma nevének kimondása nélkül, - ő, az elérhetetlen Mindenség oszló fellegein kacagva-sírva tűnődő Bolond Istók, nagymagyar alföldi - Peer Gynt...  De vajjon egymaga Peer Gynt ő? S ez a nagy csillogó szónoki mű csak egyetlen egyén görögtüze Úgy érzem: nem. Egy nemzedék vesz itt búcsút a fényes álmoktól, s - üdvözli az ismeretlen fényt. Egy nemzedék írta ezt a verset, - az Apokalipszis rengései előtt. Már villámlott..." (PIM)

^[11] A levél nem található.

^[12] A Csokonai Kör felolvasó ülésén szerepeltek. Beöthy Petőfiről írt tanulmányát, Kozma pedig néhány hazafias versét olvasta föl. (Asztalos 140.)

^[13] 1909 szeptemberében jelent meg a Franklin Társulat bizományaként. (vö. Kardos Albert: Oláh Gábor és a Csokonai Kör. Debrecen, 1943.) - Már 1906-ban felmerült benne a könyv terve: "Írni akarok egy kis könyvet a Petőfi képzeleté-ről, kimutatván benne, hogy éppen a képekben látás, mindenségnek, emberi Én-nek képekben nyújtása teszi a költőt igazi nagy költővé! Vannak hangulat-költők, vannak képzelet-költők; amazok olyanok, mint a csendes alkonyat, emezek: mint az égbolt zenitjén ragyogó nap! Én ezeknek az utóbbiaknak zászlójához szegődöm! Ide tartozik: Shakespeare, Goethe, Dante, Byron, Petőfi!" (O. G. Juhász Gyulához, 1906. jún. 19. - DIM)

^[14] Nem szó szerinti idézése Marinetti kiáltványának.

^[15] Fridtjof Nansen Éjjen és jégen át című - korábban már említett - északi-sarki útirajza ihlette Oláht verses regényét.

^[16] Zempléni Árpád: Kalapács. Elbeszélő költemény. Budapesti Szemle 1909. július és klny-ként is.

^[17] Solymosi Elek színiiskolája.

^[18] Testesedik.

^[19] "A bajuszomat soha nem borotváltattam le, már ennyiben sem vagyok a Holnap katonája; igenis büszke vagyok a bajuszomra." (Oláh Gábor levele Rákosi Jenőhöz. Budapesti Hírlap 1908. december 23.)

^[20] E bejegyzés különös fényt kap, ha idézzük Juhász Nagy Sándor egyik levelét, amelyben hasonlókkal "vádolja" Oláht: "Tele erővel, ésszel, akarattal, de nem holdvilágpofával magát a szarral szegélyezett pocsolyák piszkos vizében, hanem egészségesen (lélekben!) belenézz a napba! Ezt zengd! (...) Add fel azt a veszett hangulatot, amely e leveled fölött is tanyáz. Ne tompa, merev szemmel, ne fajulni kezdő, sóhajtó lélekkel nézz a jövőbe, hanem vidáman, csillogó szemmel, küzdő, harcolni vágyó üde életkedvvel. [S vedd le a] "szemétdomb illatú Ady Endre úr" [álarcát]. (1909. jan. 4. - DIM)