1881-1902

(...) Egyetemi életemben második esztendejében már kezdtem felkapni az ugorkafára. Gyulai Pál szemináriumában felolvastam Tóth Edéről^[1] és Csokonairól szóló dolgozatomat. Tóth Ede érdeméről még csak vitatkoztunk a nemes öreggel, de már Csokonain elaludt..., s mikor fölrezzent, csak annyit mondott: "Jól van, kérem." A Négyesy-sziveketpároltató-óráknak én is hű látogatója voltam. Itt olvastam fel Gyulai, A tűzimádó, Nehéz idők stb. versezeteimet.^[2] Csak azon csodálkoztam, hogy ezeket a hosszú döngécseléseket oly türelemmel hallgatták végig, sőt meg is dicsérgették. Egyszer Ibsen Rosmersholm-járól tartottam előadást, fel is olvastam fordításomnak egy részét. De ez már 1903-ra esik. (...) ezek a Négyesy órák hoztak közelebb a Goethe-fejű Kosztolányihoz, a kis ferdefejű, ragyogó feketeszemű, kis gnómomhoz, Juhász Gyulához. Kosztolányi leghíresebb műfordítónk volt, a kis Juhász a legszellemesebb bírálónk, szóban. Juhásszal később is fenntartom a barátságot, de Kosztolányit elfújta mellőlem a hiúság szele.^[3] (...)

1902. március 15-én jelent meg legelső verseskötetünk, amit öten adtunk ki Bokréta címen. A név a Baja Miska kunkorgós agyából pattant ki, s később fogalommá vált.^[4] Ötünk közül legalább kettő-kettő mindig együtt járt, s úgy mutogattak ránk: "Ahol meg a Bokréta!" Más néven a ránk agyarkodók nyelvén: Csizmás volt a nevünk. S a csizmások bizony be is furakodtak az ifjúsági élet minden zegébe-zugába. Baja volt a jókedvre derítőnk, Gulyás a szerelmesünk és dalnokunk, Gyökössy - a hűkihajtsdbe - ügyvivőnk, Madai a reprezentálónk (azóta megypszilonosult!), - Oláh pedig gunyoros bölcselőnk. A poéták vagy féltek tőlünk, vagy irigykedtek ránk. Szepessy László bolondeszű fűzfapoéta megfojtott volna ötőnket egy kanál vízben. A pápisták istene bocsássa meg ő nagy bűneit.^[5] (...)

Az 1902-i nagy vakációt odahaza töltöttem, a Kar utcán. Már Pesten létemkor, Zalai bajtársam ösztökélésére, megkapott az Ibsen-láz. Az Universal-Bibliothek valahány Ibsen-darabját végigböngésztem, s igazán mondom, roppant lázító hatással volt rám. A vakációban lefordítottam Rosmersholm-ot^[6], persze németből, s eltökéltem, hogy Ibsen követője leszek a drámában. (...) Szerettem és szeretem benne a nagyság magánosságát. A nagy magában nagy! Schiller is, Ibsen is, Oláh is ezt vallja. (...)

Ennek az évnek szeptemberében a Múzeum körúton vettünk lakást Gyökössyvel. A házigazdánknak volt egy tizenhat éves, kedves arcú, pillangó termetű kislánya, Reiter Etus, aki az operának volt balett-táncosa. Ez a művészi összebukkanás érdekes hatással volt ránk: reggelente egész operaáriákat zengettünk végig, különösen, mikor Baja Miska is fölkerült október havában. (...) A kis Etus (...) potyajegyeket kerített az Opera karzatára, s ott élveztem át sok bolond és sok okos daljátékot; akkor szerettem meg Wagnert, a zene Shakespearejét, ekkor hallgattam végig iszonyú fogfájással felejthetetlen Lohengrin-jét. S később megesett velem Debrecenben, hogy mikor Lohengrint játszották, elkezdett bolond fogam, képzetkapcsolás útján, fájni! Vagy talán a remek termetű Zilahynéra fájt?^[7] Ő énekelte hatalmas hangjával Brabanti Elsát.^[8]

Ez a pár hónap talán legbohémebb korszaka volt egyetemi életemnek. Sokat éheztünk, de mindig jó kedvünk volt. 22 évesek sem voltunk! Megesett, hogy Gyökkel hetekig szilván, kenyéren éltem; hanem azért sok verset és jó verseket írtam. (...)

Az alapvizsgára készülés mellett esténkint statiszta szerepeket vállaltam a Nemzeti Színházban. Harminc egyetemi hallgatónak én voltam a "kapitánya". Én tőlem függött, hogy ki léphet a világot jelentő deszkákra. Sok érdekes dolgot láttam ezen az öreg színpadon; sok nagy művészt pongyolában és kosztümben. A hatalmas, zengő szobor Jászai Mari, a gyönyörű beszédű, s rendkívüli művészettel játszó Márkus Emma, a harangszavú nagyszerű magyar Szacsvay, a kedves és groteszk Vizvári, az utolérhetetlen kis Gabányi, a pacsirtaszavú, drága Ligeti Juliska, a pompásan énekelő és tornászó Beregi Oszkár, az öreg fogatlan oroszlán, Ujházy, mind olyan elérhetetlen magasságban ragyogott akkor előttem, hogy nem tudok soha másképpen gondolni rájuk, csak csodálattal, rajongással, a minden íróemberben benne élő színészi sóvárgással.^[9] Akkor bizony kevés kellett volna, hogy az egyetemről átlépjek a Theátrumba. Bokrétabeli barátaim velem együtt lelkendezték át ezt a bolondosan szép korszakot.

December közepén átestem az alapvizsgán. Nem sokat tanultam, nem is sokat tudtam, de az öreg Beöthy megdicsért és kirántott a finn-bajból; mert Szinnyei barátom csalatkozott tudományomról táplált hitében.(...)

^[1] Tóth Ede (1844-1876): író, költő. A falu rossza című, a korban hallatlan népszerűségű népszínmű szerzője. - A Tóth Edéről készített tanulmánya mj.: Tanulók Lapja 1901. február 24. 22. sz.

^[2] Gyulai címmel nem jelent meg és kéziratban sem nem maradt fenn verse; A tűzimádó. Regényes opera. 1903. (lásd . kötet...); Nehéz idők. Dráma. K.n.

^[3] Oláh 1910-ig intenzív levelezésben állt Juhász Gyulával. Kezdetben nem költőnek tartotta Juhászt, hanem esztétának, irodalomkritikusnak és költészeténél sokkal többre értékelte a sajátját. 1910-ben azonban már ő kéri szegedi barátja segítségét, hogy bekerülhessen egy, Horváth Henrik által szerkesztett, német nyelvű antológiába. Később levelezésük megritkult, kapcsolatuk esetlegessé vált. Egymástól való fokozatos eltávolodásuk oka mindenek előtt az volt, hogy Juhász megtalálta önálló költői hangját, s nem szorult Oláh segítségére. Továbbá Juhász - Oláhval ellentétben - tagja lett a Holnap társaságnak. (vö. Péter 1962.) Pedig Juhász hosszú ideig ragaszkodott a bokrétásokhoz, s "a maga nehezebb sorsának keservesebb élményeit és politikai álmait szívesebben közli Oláh Gáborral, mint Kosztolányiékkal." (Kiss 1962, 59-60.) - Juhász Gyula egyik - csak halála után megjelent - írásában megörökítette Oláh portréját és értelmezte költői útját: "Az egyetemen a legcsöndesebb emberek egyike volt, hosszú alakja, magyar ruhája, pápaszeme egyik jellegzetessége volt az akkori egyetemi életnek, világfájdalmas arccal temetkezett könyvekbe és újságokba, rengeteget tanult és tanított, gyűlölte a nőket és imádta a magányt. Volt benne valami ellenállhatatlanul érdekes romantikus pátosz, sötét tekintete, mélységesen komor hangja olyan idegenül hatott abban a derűs, bizakodó világban. Kálvinista puritánság és byroni önérzet egyesültek benne, csodálatosan tiszta és gazdag nyelvművészete egy új Arany Jánost sejtetett. Beöthy Zsolt is őt tartotta az egyetemre járó költők közt a legkülönbnek. Ha beszélt, ha írt, mintha a magyar nyelv géniusza szólalt volna meg. Talán ez a különös tehetsége volt az oka, hogy nem az lett, aminek indult. A nyelv vitte őt, a szavak, a kifejezések, az árnyalatok bősége, ereje, nem tudott ellenállani a saját tehetségének, mint aki a zsírjába fulladt..." (Népszava 1942. június 28., vö. Grezsa 1964, 13.) Oláh is megírta a maga visszaemlékezését: "Juhász Gyulával egyetemi hallgató koromban ismerkedtem meg a híres Négyesy-órákon. Csodálkoztam, hogy fiatal arcán ráncot vágott a gond vagy a szenvedés (...) A feje, koponyája kissé ferde (...) A szája nagy, az ajka vastag. Csak mélytüzű sötétbarna szemében lobogott valami fanatikus láng. Ha beszélt hevesen és idegesen beszélt, tulajdonképpen a szemei mondták el igazán: mit akar (...) a Négyesy-órákon ő volt a vezérszónok, a félelmetes bíráló, a sokat tudó, jól értesült ember. Debreceni horizontú, még akkor sík-lelkemmel idegenkedve bámultam ezt a hegyes-völgyes intellektust (...) De mert valami kedves hűség volt benne: megszerettem. Ragaszkodott is hozzám: mindketten verseket írtunk, én szavalgattam a magaméit, ő pedig négyszemközt felolvasgatta a maga kis, szigorú formájú, modern szonettjeit. Filigrán művésznek láttam, más volt mint én, ezért is szerettem. (...) Rosmersholm-fordításommal én vittem be a pesti Egyetemre a nagy norvég írót; Juhász Gyula és Zalai Béla (...) pompás előadással kísérte bemutatkozásomat. (...) Juhász Gyula legrokonszenvesebb vonása az volt, hogy nagyon tudta értékelni sőt magasztalni a mások elért sikerét. (...) Ennek az volt az oka, hogy ő maga sóvárogta legjobban a bíztatást és dícséretet; mert, valószínű, sohasem bízott igazán magában. (...) Rajong a szebb és művelt Nyugatért (...) Nagy szerénység jellemzi ezt a költőt. Juhásznak nemigen vannak az önmaga halhatatlanságát sejtető víziói vagy bizonyító gondolatai. Költői ruhája, különösen a kortársakhoz mérten, rendkívül egyszerű." (Durkó 1954, 222-231., vö. Péter 1962.) - Kosztolányival, ahogy a naplóból is kiderül, nem volt mély barátságban. Becsülte, noha alkatilag távol érezte magától: "Mostanában, hogy nincsenek Goethék, Kosztolányiban meg tebenned látom az erős ifjúság csak diadalmaskodható mintáját." (O. G. Madai Gyulához, 1904 júl. 24. - DIM) Később már - bizonyára nem függetlenül Kosztolányi róla megjelent kritikáitól - távolságtartóbb: "...Juhász Gyula! Az istenek meglehetősen összekötötték már eddig is sorsunkat. S én nem vagyok olyan lelkű, mint Kosztolányi Dezső, akit azért becsűlök." (O. G. Juhász Gyulához, 1908. febr. 9. - DIM - Kiemelés tőlem LL.)

^[4] Eredetileg csak Oláh, Gulyás József és Madai Gyula alkották a Bokréta körét, s csak később csatlakozott hozzájuk Gyökössy Endre és Baja Mihály. Az antológiának is a Hármaskönyv címet szánták. Oláh mindenképp a Franklin Társulatnál szerette volna kinyomatni, mert úgy érezte, ez rangot jelentene. Mivel azonban a debreceni nyomda jóval olcsóbban dolgozott, így emellett döntöttek. A kötet nem pusztán néhány induló költő megmutatkozása, hanem mögötte határozott költészetfelfogás és világkép, a népnemzeti iskola (századfordulós) eszméi, ezek érvényesítésének és megújításának szándéka húzódott meg: "Csak azt a magyar szellemű irányt (...) csak azt ne tévesszük soha szemünk elől! Ki meri mondani, hogy ma rossz idő jár a költőre? Most, amikor egy elpuhult, idegen úton tévelygő nemzetet kell visszahívni vagy visszaverni apái útjára! Lehet ennél nagyszerűbb életfeladat? (...) De azt se felejtsük el soha, hogy összetett vállakkal, egyesült erővel vívjuk nagy harcunkat! ha a zsidók összetartanak: tartsunk össze mi is! ...Tudod, mit szeretnék két esztendő múlva? Azt, hogy akkor hármacskán kiadnánk egy kötet költeményt, verseink legjavából. (...) Ha más nem akar új ösvényt vágni: hát vágunk mi! (...) Roppant munka lenne megbolygatni a mai állapotokat - de dicsőséges is lenne. S ki ne adna a dicsőségért holmi hitvány életet?" (O. G. Gulyás Józsefhez, 1900. nov. 18. - DIM) "Hiába sóhajtozza nekem Gaál Mózes uram, meg akárki, hogy csak a prózának van jövője! nem igaz! Aki ilyet mond, rövidlátó. Éppen most nem lehet azt mondani, ebben a megcsömörlött korban, mikor valami jó hánytatóra van szüksége a nemzetnek. A népies-nemzeti irány - ahogy mondják - ez lesz a jövendő költészet alapja, mint ahogy mindig ez volt, valahányszor újuláson ment keresztül. Csak forgassuk mi is a régi költőket, írókat, használjuk fel nyelvükből, ami csak magyaros, illesszük be a mai népi nyelvbe, vonjuk be a költészet bájával: s készen van az a magyar nyelv, amelyen beszélnünk, írnunk kell. (...) A mi hármas könyvünk ennek az iránynak legyen első kis zászlóvivője, majd utána nagyobbak következnek." (O. G. Gulyás Józsefhez és Madai Gyulához, 1901. jan. 20. - DIM) Gondolataik, szándékuk összefüggésbe hozható a századforduló egyik legfőbb törekvésével, a regionalizmussal. Ennek figyelembe vétele nélkül nehéz lenne ugyanis megérteni öntudatukat: "[Nem Pesten] máshol kell mégegyszer felvirágoznia a nemzeti, a tiszta magyar költészetnek! Ott, ott keleten, Debrecen ege alatt!(...) valaha Debrecen lesz Magyarország irodalmi középpontjává! (...) Megújítjuk, megtisztítjuk ezt a zavaros költészetet, barátom! Kiszórjuk léha-söpredék salakját, megfürösztjük a naiv népköltészet forrásában, elvisszük a világszellemek iskolájába és tápláljuk, neveljük erőssé, naggyá: a mi magyar szívünkkel-lelkünkkel, egyes egyedül a mi magyar vérünkkel." (O. G. Madai Gyulához, 1900. okt. 24. - DIM) - A Bokréta azért is különösen fontos Oláh életében, mert - legalábbis vallomása, önértelmezése szerint - miatta nem lépett a holnaposok közé: "De hiszen nekünk, debrecenieknek, megvolt a magunk Bokréta-társasága 1902 óta. Az első költői kvintett." (Durkó 1954, .) - A Bokréta fogadtatásáról: "Az "Új Idők" a múlt vasárnap írt a Bokrétáról, röviden, jól. Idézi a Baja Miska "Dűlőúton" versét és a te "Föld"-edet. Rólad azt mondja, hogy ötőnk közül tebenned jelentkezik a modern pessimismus. - Különben idefent általában jó híre van a könyvünknek. Sokan szeretnek téged, vagyis a verseidet; Baja Miskát kevésbé; ide gondolatok kellenek, a szív szava ma már pusztába kiáltó szó; a te verseidben azonban gondolatokat, eszméket találnak. Az én verseim kifárasztják őket, nem igen szeretik olvasgatni; csak Bernát Gáspárt, Domján és Piroskát. Jóskának a Virágénekei hódítottak. Gyökössynek sok tisztelője van; de róla nagyon ellentétesek a vélemények." (O. G. Madai Gyulához, 1902. május - DIM) Oláh megkérte Tóth Bélát is, hogy írjon a Bokrétáról. Indoklása szerint azért hozzá fordult, "mert mi magyarul tudó embert kerestünk", s hitte, hogy "kerek Magyarországon nincs két ember magyarabb", mint ő." (O. G. Tóth Bélához, 1902. április - OSZK) Tudomásunk szerint Tóth Béla nem írt a Bokrétáról.

^[5] Szepessy László (1880-1915): költő, újságíró, tanár. 1904-ben végzett a bp-i egyetemen.

^[9] Beregi Oszkár (1876-1965); Gabányi László (1879-1943); Ligeti Juliska (1877-1945); Márkus Emília (1860-1949); Szacsvay Imre (1854-1939); Újházi Ede (1844-1915); Vizvári Gyula (1841-1908).