1910.

Január

Hiszek magamban rendületlen. (...) Az ember a mi világunk legnagyobb csodája; életem kipótolhatatlan gyönyörűsége: azok az órák, a magamba szállásomnak azok az órái, amelyekben fölfedező utakra indultam a lelkem határtalanán. Ki tud engemet itt követni azok közül, akik rám csaholnak, vagy Júdásmódra csókolnak? Mikor, egy-egy őrizetlen pillanatban felszakad a lelküket takaró köd: rémséges pusztaságot, romokat, sarat látok csak.

*

A kis Hatvani Mariska már egészen kísérő csillagom lesz. Édes odaadással nyújtja csókra pici kis száját, s én, valahára magamra talált okos ember, szaggatom az órák virágát. Budapestről Marosvásárhelyig flagelláns menetben ostorozzák véresre írói voltomat, hogy csak úgy csorog a vér hátamról a sarkamig; s emberi voltom itt nézegeti magát a boldogság csöndes tavában, egy kis leány kék-tenger-szemében. Furcsa! Mikor a sorsom balkezével rám vágott, még mindig nyújtott utána jobbkezével valamit. Ez a természeti kiegyenlítődés törvénye.

*

Mi fáj ezeknek a pökhendi pennavigéceknek az én munkásságomban? A gazdagság és az önállóság. - Van eszük. Ez a világ két legnagyobb drágaköve.

*

Furcsa, hogy egy idő óta témája kezdek lenni versben vétkező embereknek. Most Sárospatakról jön hozzám egy ad hoc vers (...) Elzárt hiúságom pávatollal való legyezgetésére ide írom a Novák^[1] versét:

O. G.-hoz

(...) Nagy folyam vagy: tavaszi áradásod
Beille gyászinduló zenének.
Hiszem, hogy tükröt tartasz még az égnek,
Nagy, új idők medrét, ha majd megásod.

Ez már a harmadik!

Február

(...) Szegény, édes, szép Párizsom! Be nagyon ver most az az Isten,^[2] akinek olyan édes nembánomsággal szoktad megmondani a magadét. A három "elem", a három nagyszerű helytartó Jáhve sátorában: a tűz, víz, levegő, még mindig fölöttünk áll. A tüzet csak lebírtuk valahogy, de a víz rettenetesebb a levegőnél is. Látod, látod, örök borissza Párizs, Dagon isten^[3] így áll bosszút rajtad, amiért az ő elemét csak utcalocsolásra használod. Különben, úgy hallom, a Quartier Latin^[4] az idén is csak olyan huncut vidámsággal ülte meg a maga karneválját, mint a legboldogabb esztendőkben. Párizs nem tud kétségbeesni. Erő ez, vagy cinikusság? Nem tudom.

*

Május közepén jön, jön a Halley-üstökös! Az egész világ úgy várja, mint én az Ausztriától való elszakadásunkat. Az égboltnak ez a fenséges Niobéja^[5] veszett mérges parfümöt húz maga után, tudom is én, hány millió kilométernyire; s a Föld attól fél, hogy bele talál fulladni ebbe az űrbeli illatba. A tudósok azonban nagyon biztatnak, ne féljünk, nem lesz az elpusztulásból semmi. Az üstökös félig csak köd, félig meg semmi, s nagyon is messze van. - Hanem, komolyan mondom, ha el találnánk pusztulni, a felséges világegyetem még annyit se tudna róla, mint én az egyiptomi alkirály családi viszonyairól. Mennyi felséges munka és erő oszolna köddé egy jajkiáltásnyi idő alatt. Furcsa ám ezen gondolkozni.

*

25. - Ma délután  a kis csöndes Tóth Árpáddal sétáltam a tavaszba bomló Nagyerdőn. Egy tót meg egy oláh. Arról beszélgettünk többek közt: mi lehet a költészet jövője? A kis Tóth fél, hogy a szociáldemokrata társadalom, amely mindent hasznossági alapra fog építeni: eltörli, vagy kizárja a haszontalan poézist, mint szegény Platón is a maga Államából. Én mosolyogtam ezen a naiv félelmen; a jövő társadalma, szerintem, kevésbé hazug, tehát mélyebb erkölcsiségű lesz, mint a mai. Minden praktikussága mellett, sőt épen a reális élet ideális ízelítőjéül, esengi, élvezi a költészetet. Ennek sem örökkön csak szerelem lesz a témája, hanem a metafizika hídján át belép egy eddig ismeretlen területre: a tudat alatt vagy mögött lappangó lelki sejtelmek homályába, s lámpát gyújt a nagyszerű sötétségben. Legalább én a költészet mélyülését és terjedését gondolatokban, érzésekben: itt látom, a magunkba bámulás kezdeténél. Hogy a mai magyar költészet nem lefelé esés, hanem fölfelé szállás, épen az mutatja, hogy mi is próbáltunk már néhány lépést ebben az ismeretlen tartományban, hol több dolog van, mintsem bölcselmünk álmodni képes. A kis Tóth azután nekividámodott és megnyugodott. (...)

Március

(...) Márc. 11-én este félhét tájban, talán legelőször én fedeztem fel a Halley-üstököst Debrecenben. (...)

*

Vörös zászlók alatt, rendőri fedezet mellett vonul föl Debrecen utcáin a szocialista munkásság. Én szocialistának érzem magamat, de ezt a bandát lenézem. Azt kiáltja valami kőműves legény: "Éljen a világot megváltó nemzetközi forradalmi szociáldemokrácia!"... Világot megváltó. Nemzetközi. Forradalmi. Óh te, tacskó, ha értenéd, amit a levegőbe rivallottál: hanyatt esnél rémültödben. Fogadalmad sincs, milyen tűzzel játszol. Megfizetett népámítók dróton rángatott fabábja vagy te, szegény debreceni szocialista!

*

Viola elbukott c. versemhez a szép kis H. M.-át vettem mintának.^[6] A múlt év novemberétől most március elejéig jól is voltunk. Ő volt az egyetlen szűz leány, aki megcsókolt eddig életemben. Ezért halálom órájáig hálás leszek iránta. (Nem is olyan végtelen határidő!) Hanem a kis lány anyja és nénje rosszul foghatta föl az én művészi kirándulásomat: komoly vőlegényjelöltszámba vett, s már példálózások indultak meg, mikor nyilatkozom? A mama, óh, együgyű kis asszonyka, fülem hallatára biztatta M.-át: ne félj lányom, jó helyre jutsz, van ott pénz... Nesze neked, idealizmus. Kezdtem rosszul érezni magamat. Ennek nem lesz jó vége, ha hirtelen pontot nem teszünk az utolsó szó után. Megírtam M.-nek, akit igazán szeretek és sajnálok, hogy én nem házasodom. Csak barátja lehetek, de férje nem. M. azt felelte vissza rá: Akkor válnunk kell. (...) Isten hozzád, szép kis téli álmom! Téli rege, ebben a kalmár időben. (...)

*

Elbámultam Szabolcskán, mikor egyszer azt vallotta, hogy őt egy cseppet sem izgatja a versírás! - Bezzeg, nekem még a kis ujjam is idegessé lesz a végén. Bizony, majd minden jó munkámba egy-egy darab agyvelőm szakadt ki. (...) Én a legfizikaibb értelemben: igazán a lelkemet osztom szét az írásaimba. Ha elavulnak is valaha: mindig éreznie kell bennük az olvasónak azt a rejtett, forrongó tüzet, amely minden versem megírásánál meggyulladt és végigégett a testemben. (...)

*

Szeretem a Goncourt-regényeket, mert talpig művész ember-pár írta őket. Igazán, a próza már nem is próza ennél a francia - testvérszerzőnél, hanem rímektől feloldott költemény. Hogy írják pl. le Rémonville kritikust Demailly Károlyban! Furcsa különben, hogy ez a regény sok helyt olyan, mintha csak én gondoltam volna el. Untalanul rá-rábukkanok egy-egy eltemetett érzésemre, átvonuló hangúlatomra, édes vagy gyötrelmes lelkiállapotomra. S ezért valami szorongató érzés, olyan félelem-forma fog el csaknem minden Goncourt-regénynél. Talán ideges hajrázásuk hat oly erővel végtelen szenzibilis idegrendszeremre. Tudom, hogy Faustin Júliának a vége egy estémet tönkretette. Rémlátóvá, ijedezővé tett. Nagyon felizgatott.^[7]

Április

Baj az, vagy szerencse az, hogy Puccinit éppúgy tudom élvezni, mint Wagnert? A melódiát éppúgy, mint a motívumos zenét? - A "Pillangókisasszony" megint egy szép álommal gazdagította hétköznapjaim szomorú fakóságát. A debreceni előadószínészeket jobb lett volna ugyan láncra verni és Szibériába küldeni, mintsem közönség elébe állítani. De sebaj, behunytam a szememet, kinyitottam a fülemet és ringatóztam és sodortattam a hangok árján. Jaj, be gyönyörű a gyermekkel való jelenete Butterfly-nak! Diadalom, diadalom, diadalom! S a hajnali ébredés...az elhervadó rózsák haldokló illata...kilobbanó színes lámpák...a háttér sötétjében álló fehér szobor asszony... Mint egy kései Alma-Tadema kép.^[8] Nekem a zene: csupa szín. Ez, tudom, dekadencia. De a színek viszont: zengenek. Ez is dekadencia. Akkor felséges félisteniség dekadensnek lenni. - Mennyivel elevenebb és szellemibb és költőbb vagyok én este, éjjel, mint nappal! (...)

*

A mai fiatal magyar költők háta mögött egy-egy idegen poéta áll, mint "sugalmazó." Sokszor, olvasás közben, egy-egy gondolatbeli vagy stílbeli szépségükre szinte fölkiáltok: Ez már beszéd! S csak később jövök rá, vagy figyelmeztetnek rá, hogy ez a gondolat: a Hebbelé, ez a kép: a Mörike-é vagy Samain-é; ezt a témát Gregh már kidolgozta, annak a versnek mostoha testvére Verlaine, vagy Stephan George. Pont. Én egy kicsit nehezebben jutok szépségeimhez; mert a magam lelkéből kell őket fölcibálni. Ámbár, én is szedek innen, szedek onnan, még pedig öntudatlanul. Később veszem észre: hogy ilyet már hallottam valamikor.

Néhányan mostanában Dehmel Richardhoz hasonlítanak.^[9] (...) Az bizonyos, hogy az én stílusom is meglehetősen individuális és karakterisztikus, mint a Dehmelé; az én fantáziám is teremt, ha a Dehmelé teremt; egész mivoltomban szintén domináló elem valamiféle megnemesült egoizmus, mint Dehmelben; én is tanultam egyet-mást Nietzschétől, mint Dehmel; van a szavaimban valami szuggesztív, mint a Dehmelében; bennem, az én világfelfogásomban is éppúgy kavarog együtt a keresztyéni a görögös pogánnyal, a metafizikai a természetfilozófiával, mint a kovácsolt nyelven daloló Dehmelben. S ahogy őbenne észreveszik a németek Goethe és Schiller "csatázó" egyesülését: bennem is fölfedezték, már régóta, Arany és Petőfi örökét. Hanem azután: Dehmel echtdeutsch, Oláh: kernmagyar. S bennem több a beteges, mint benne. Talán. De csak talán.^[10] (...)

*

Debrecen, és az ő lelke: a konzervatív-halott kollégium, ma is csak hű magához. Április 29-én eldőlt itt a sorsom egyszer s mindenkorra: nincs a kollégiumnak szüksége rám; ha 800 forintért sínylem a napnak 7 óráját négy poros fal között: maradhatok; ha nem: mehetek.^[11] Milyen nagy szívű is vagy te, áldott, átkozott Debrecen! - Istenem, Istenem. A könny kifacsarodik szememből, hogy harminc éves koromra ennyire bírtam vinni. Óh, hogy szégyellem magamat... S hogy elfáradtam ebben a végtelen küzdelemben. 13 éves koromtól csupa tusakvás az életem. Hét évig az apámmal állottam lélekgyilkoló harcot, mert nem akart iskoláztatni, nem akart "urat nevelni" a fiából; négy évig az élettel csatáztam szívem szakadtáig Pesten; s most hatodik éve, hogy a butasággal és lelketlenséggel állom a legiszonyatosabb, legelernyesztőbb harcot. Ha valaha fiam lenne: Debrecennek még a nevére sem tanítanám meg. Ez a város: mocsár; itt a lelkek piszkosabbak, mint az utcák. Ha van hősiség a mai napjainkban: az én szilárdan megállásom ebben a posványban igazán hősiség. - Csak tudnék hamarosan menekülni valahová, Pestre, vagy akárhová. Mert a lelkem fáj. A lelkemet sebezi halálra ez a Krisztustalan szeretetlenség, ez a pusztai paraszt buta gőg, ez a szellemgyilkolás, ez a becstelen prédálása mindennek, ami nem pénz és nem fogható. Olyan gyűlölettel gyűlölöm ezt a várost, amilyennel Coriolanus sem a maga Rómáját. Óh, Kálvinista Róma! Pusztulj el Kálvinoddal együtt, ha a legszentebb emberi érzésnek, a megbecsülő szeretetnek vezéreddel együtt így hágsz a nyakára.

*

S a kollégium pohos, zsíros, felböfögős beszédű tanárai milyen ragyogó arccal újságolják: "Na, jól elverték a port Oláh Gáboron!" - Ugye, boldog maradék, itt csak virágzott az altruizmus és a szimpátia a huszadik század elején?

Május

(...) A Mikszáth 40 éves írói jubileumára fölmentem Budapestre,^[12] a Csokonai Kör pénzén. Sokan, sokat beszéltek; az asszonyok legkevesebbet, de virágot vittek szavak helyett. A fényképész gépje felrobbant, Kiss József nem volt megelégedve az ünnep belső melegségével; Mikszáth beszédét nem értette meg senki, oly lassan beszélt. Egyéb baj nem történt. Van ebben a jubileumban egy nagyszerű dolog: földet ajándékoztak az írónak. Szegény Csokonai: íme, a te álmod, száz és egynéhány esztendő után. A Horatius Hoc erat in votis-a^[13] untalanul visszatér. A Mikszáth után következő nemzedéknek már lesz kire hivatkoznia, ha nemzeti ajándék forog szóban.

Kiss József különben kibékült velem. Elvitt a lakására, megmutogatta képeit, szőnyegeit; felolvasta egy most készülő epikai költeményének tíz első stanzáját; elmondta irodalmi terveit, bemutatott a feleségének, s aztán megkocsikáztatott az Andrássy úton, a Stefánia korzón. - Mindenesetre a róla rajzolt írói arcképem játszik itt közre. Roppant hiú és naiv és kellemetlen ez a szétálló fülű, szakállas kis törpe költő. Szentül megvan győződve, hogy csak azokból lesz valaki, akik az ő iskolájából, vagy keze alól kerültek ki.

*

A rettegett Halley-üstökös már a nyugati égboltra került. Nagyon szerény, homályos, csóvátlan csillag. Legtöbben nem is fogadják el üstökösnek. Azt mondják, hogy a Vénusszal való találkozása tette tönkre a farkát. Na, hát ez roppant érdekes. Különben faragtak már annyi rossz viccet erről a venereás bajáról,^[14] hogy unalom. Azért örülök, hogy az én életembe is beleesett egy kométa^[15] . Isten veled, öreg Halley! Mire újra visszatérsz, 75 esztendő múlva: hol leszek én már akkor!

*

Szegény Mikszáth Kálmán! Két hete, hogy ünnepeltük, ma már temetjük. Megölte a politika. Ő maga mondotta köszönő beszédében, hogy a magyar embernek két szeretője van; az egyik: aranyszőke hajú, kedves, egyszerű teremtés, az Irodalom; a másik: parfümös, hisztérikus demi-monde:^[16] a Politika; s míg az elsőt csak úgy félvállról veszi, a másodikban bele van bolondulva, sőt bele van őszülve. Nos, Mikszáth saját életével és halálával tett erről a vallásáról bizonyságot. Képviselőjelöltje volt Máramarosszigetnek, s a hat napi kortesút annyira kimerítette, hogy belehalt. Élete gyönyörű egész élet, bizonyos. Nem olyan nagy író, mint amilyennek hiszik, de igazán ott voltak bölcsőjénél a Gráciák, a kellem istennői. (...)

*

(...) Niels Lyhne-t olvastuk Tóth-tal a Nagyerdő dombján. Attól félek, hogy ez a regény még regényemmé válik.^[17]

*

Csodálatos, milyen hírek kerengenek énrólam. Egyesek azzal gyanúsítanak, hogy néma bűnbe^[18] estem; másik csapat pederasztának gúnyol; harmadik: a legborzasztóbb perverzitással vádol, hogy saját testvéremmel volt, van, vagy lesz viszonyom. Na hát ez mégis rettenetes. De megvan az oka: nem járok sehova, csak éppen a Nagyerdőre. Elvonulva éltem gyermekkorom óta minden lármától; ez már a véremben van. Régi idő óta rossz a tüdőm, a szívem, a gyomrom, a szemem, - ezért iszonyú terhes nekem a társaság, ahol beszélni, szivarozni, írni és látni kell. Hogy egészen komikus figurává ne váljak, fölmentem magamat minden konvenció alól. (Ezért is nem tudok fölfelé haladni!) Persze, ezt nem tudja mindenki; s a világ szimatol... rendesen ott sejt valamit, ahol semmi sincs. Oláh nem jár közénk, Oláh elvonul, Oláh hallgatag - mi ennek az oka? Néma bűn, perverzitás, meg tudom is én, micsoda. Jól van ez nekem! Sem a fajtámhoz nem bírok leszállani, hogy egészen parasztember legyek, aminek születtem; sem "úrrá" nem tudok fajulni, hogy az ugatókkal együtt ugathassak. Küszöb vagyok az udvar és a szoba közt. A küszöböt pedig mindenki tapossa; sokan még a lábuk szennyét is hozzátörlik. (...)

Június

(...) Vaskalapos Dogma Lajost^[19] kérdőre vontam: miért agyarkodik úgy rám a nemes Egyház? Ötölt-hatolt, feddett és másról beszélt. Kezem véletlenül a zsebembe maradt, míg hallgattam atyáskodó dorgadalmát; egyszer látom, hogy az öreg meghökken, a hátam megett álló Ferenczy Gyulára néz, aki a jelre elhúzza a köztünk álló széket, hogy közelebb legyen hozzám. Ez villant át a fejemen: az öreg Erőss most megijedt a kezem tartásától, körülbelül úgy láthatta, mintha pl. revolvert szorongatnék a kezemben, ezért inthetett Toldi Miklósának. De én nem bántottam senkit, csak rejtetten gúnyolódtam: talán méltóztatnának fölvenni a kollégiumi szolgák nyugdíjintézetébe... Lajos pápa elvörösödött a feje tetejéig és rám rivallt: "Micsoda beszéd ez?!" Én elvettem élét a vágásnak, ajánlottam magamat és otthagytam a szótlan bámuló társaságot. Mérgemben majdnem sírtam.

Pohos Poloniusok! És szegény Hamlet.

*

Jaj. Egyik csapás a másik után. H.M. csakugyan kurva. Én egészen jóhiszeműleg sétálgattam vele a piacon, s másnap az egész teológus világ felzúdulva méltatlankodott: Oláh Gábor egy olyan személlyel! - Ezt is kacagtam, keserűen. S csak azért is járok a kis perditával, mert szeretem. Óh, hány nagyságos asszony kevésbé egyhímű, mint ez a szegénységbe esett leány, akinek a szépsége: átka és kenyérkeresője. Nekem minden nő: mégis csak nő, ha szűz, ha becsületes, ha bukott. S nem tudom miért, az ilyen elesetteket még jobban szánom és közelebb érzem a szívemhez, mint a hamis szüzesség övét kancagőggel hordókat. Pihá, piszkos tisztaság! Fölveszem a harcot ellened. Én itt mégis csak a Jézus embere vagyok: az vessen rá követ, aki nem bűnös! (...)

*

Az asszony olyan titok, amelynek a kulcsát a férfi hordja a nadrágjában.

*

Ismeritek a tíz éves találkozók szomorú báját, szürke szépségét, melankolikus örömét? Én félve mentem erre a találkozóra, mert babonás félelemmel tölt el a magammal való találkozás. S itt találkoztam húsz éves magammal. Erős, robusztus, parasztfiú állt előttem; tele sarkat vető erővel, homályos, de hatalmas vágyakkal, s fölpirospalástozva rettentő érzékiséggel. Húsz éves koromban még nem is sejtettem: mi a szerelem? S ma már halálraítéltje vagyok. Milyen kevésre mentem különben tíz hosszú év alatt! Ez a szégyen bántott a legjobban. Egyik tanárom észre is vette, vigasztalt, magasztalt, mint országos hírű embert. Ez meg a többieknek esett rosszul. Nem tudunk jót tenni, hogy egyúttal rosszat is ne cselekedjünk.

Legjobban irigyeltem a fiatal házasokat, akik elhozták kis feleségüket. Egy pár szép piruló falusi asszonykát szürcsöltem a lelkemmel, mint hajnali friss tejet. Ezeket az asszonyokat fel is köszöntöttem; de barbár társaim nem értették meg célzásaimat, s tréfának vették a legszomorúbb komoly vallomást. Nevettek és kujonnak tartottak. Ez is jellemző volt az én életemre mindig: nevetve sírtam és sírva nevettem.

Július

Óh kedves környezet, óh művészi miliő! Röfögő malacok durkálnak oda hátul saját ganajukban, kádározó libák festegetik ideelől udvaromat; egy rakoncátlan gyermek vagy ordít vagy sziú indián kiáltásokkal élvezi az életet; egy nagy hasú, Falstaff-Jankó dicsekvésű vámőr részegen gajdolja át vasárnapjaimat, míg kutyája, amelynek körülbelül több lelke van, mint gazdájának: gyászos vonítással sírja át az éjszakákat távollevő gazdasszonya után; nagyhangú, veszedelmesen erős torkú fehérnépek réjázó siserahadjárata; ablakom alatt tomboló utcagyerekcsapat, egy percig nyugtot nem hagyó pimasz-szemtelen debreceni legyek, ázsiai hőség, szaharai por - ilyen környezetben írom Az embernek fia című színművemet. És még mondja valaki, hogy nincs fantáziám és hogy ideges vagyok!

Márványpaloták, szökőkutas parkok, parfümös szalonok, holdvilág sütötte tavak édes, úri világa: mikor jössz el már nekem ? - Soha? Soha?

*

Július elején úgy índúltam útnak, hogy bejárom Olaszországot. Sajnos, csak Abbáziáig juthattam el. Úgy volt, hogy Bodor Aladárral ketten futjuk meg ezt a déli pályát, de Pesten elszakadtunk, s én hiába vártam két hétig az abbáziai mólón: nem jött; jobban mondva elkerült, már csak Velencéből sóhajtott vissza hozzám. (...)

*

(...) hallom, hogy az iskolai értesítők vitézi kirohanásokat intéznek a Nyugat poétái ellen S így ellenem is. Még a nánási tanár úr csak szőrmentében bánik velünk,^[20] de már a kaposvári hazaárulást olvas reám és Adyra. Széchenyiről - "a munkás honszerelem és magyar fajszeretet példaképéről" - tartott felolvasást a kaposvári Pestalozzi; s beszédje végét ilyen hangúlatkeltő oldalvágással zárja be:

"E tündöklő szellem (Széchenyi) világánál ismerjétek fel hazátok, magyarságotok ellenségeit. Mert - sajnos - vannak. Nem is idegenek. E földnek korcsszülöttei. A nevük "modernek." Nekik "fagyos lehelet és hullaszag száll itt minden virág felett", nekik "elátkozott hely" ez a magyar haza; ideáljuk Párizs. "Párizs az ő Bakonyuk", nem a mi bükkös csodaszép ősrengetegünk. Ők nem a Duna-Tisza mellett akarnak meghalni, mert félnek, hogy "csúf magyar kezek" zárnák le szemüket. (Ez Ady. Most jövök én.)

Őket a Szajna hívja, a Szajna, minden bűnnek, erkölcsi piszoknak ez örök szimbóluma. Nekik e nemzet "szép állati módra csak inni járt a sebes folyókra" s most már "pásztorai megunták, vágóhidra terelik, levágják s csak vastag bőrünk marad e világnak." Szerintük "mi az életet eljátszottuk régen, nevünk felírva a halál könyvében".

Nem folytatom tovább, kedves ifjak, mert ártatlan arcotokról leolvasom máris az undort. Forduljatok el ezektől az adyaktól, oláhgáboroktól s még romlatlan szívetek, lelketek kövesse vezérül a nagy Széchenyit..."^[21]

- Istenem. Micsoda gazmagyaroknak képzelhetnek bennünket ezek után azok a kaposvári ártatlan ifjak.

Óh, professzor Simon! Óh Simeon! A te szemeid még nem látták az Urat...(...)

Augusztus

Befejeztem "Az embernek fia" c. színművemet. Félek a sorstól, mert a római egyházat támadom benne. Bár Spanyolországban épp e pillanatban dől meg Róma felsősége; az állam vértelen és remek diadalt nyert Szabó Jóskán, Guiseppe Sartori-n. (Ez a mai pápa civilneve.)^[22] Határtalan örömöm telik ebben a Vatikánrendülésben; s igazán kedves véletlennek tartom, hogy ez a színdarabom éppen most született. (...)

*

(...) A Császár születése napját követő éjszakán,^[23] éjfél után, erősen megzörgetik az ablakomat. Hah! - ezek apacsok! villan át a fejemen; s már az éjjeli szekrénybe rejtett revolverem után kapkodok, mikor egy ismerős hang beordít:

- Oláh Gábor, kelj föl! Itt van Ady Endre!

A pötyli Szilágyi Sándor volt.

Felugrom. Felöltözöm. Kiugrok. Egy kétlovas kocsin ott mosolyog rám Ady. Vele Horváth János, keménykoponyájú kritikusunk, s a kövér Szilágyi.

- Hol jársz te itt, Hortobágy poétája? Kun fajta nagy szemű legény, te?

Összeölelkeztünk. Mire Törő bácsi kocsmájához értünk: el volt feledve minden egymásellen támadás, kirohanás, leszólás; megbékültünk, mert kezdünk öregedni. Nos, azután ittunk nagyokat és éltettük a Császárt, asztalra felállással tisztelegve. - A kövér Szilágyi elvitt bennünket a debreceni félszüzekhez. Akkorra Adynak már kettőt látott a lelke és szimbolikusan. Fekete zongora zengett-zúgott. Táncoltak a lányok, ölben voltak, s ing a ruhájuk. (Óh Reviczky!)^[24] Stb. Stb. Stb. Stb... Ady másnap délben került vissza hozzánk.

Délután ki a Hortobágyra!

Ady Endre a Hortobágyon! Óh, ennek a groteszk nagyszerűségét csak az foghatja fel, aki mindkettőt jól ismeri. Abban a csárdában, ahol Petőfi is megszállt, ittunk kutya karcos bort. Adynak még mindig a Császár járt bolondos-gyermek fejében. Hihetetlenül vakmerő reménységgel várja a trónváltozást; azt mondja: a trónörökösünk igazi barátja a Nyugat-nak; s nem lehetetlen, hogy udvari poétákká tesz bennünket. Ez a fényes álom egy márvány panteonná tágította ki a füstös csárdát; Szilágyi szalonnás kebelén a Franz-Joseph-Ordó kiskeresztjét láttam; Adynak mintha térdnadrágja lett volna, csatos cipője, fekete harisnyája, s chapeau-ját^[25] hóna alá fogva, énekelte volna: "Fekete pillangók fogatán".^[26] Éjfélig benyúlt az a magyar álmodozás. Ady elemében volt. Nekem igazán leesett vállamról az élet; legalább egy éjszakára. S nem éreztem, milyen hihetetlenül nyomorultan tengődöm, Adyhoz mérten.^[27]

Másnap be akartuk száguldozni szekéren a nagy Semmit; de piszkos porszél fútt, s roppantul zötyögtetett a szekér. Egy hét éves pásztorgyereket interjúvoltunk meg; nem tudta: hány éves! S azt sem: keletről kel-e fel a nap, vagy Nyugaton. Persze, hogy Nyugaton! Szabolcska Mihályt üdvözöltük a Bakonyából, mert ez az ő Bakonya.^[28]

Ady, nem tudom, mennyi őszinteséggel, azt sóhajtgatja: "Barátom, meg kell házasodnunk! Az ember 33 éves korában mit lírizáljon? Petőfi ilyenkor már porrá vált, s egy 6 éves fia és minden verse készen volt." Állítólag Lesznay Annát akarta elvenni, de Balázs Béla elrémítette a szép özvegyet, (akarom mondani: elvált asszonyt), azzal, hogy Adynak luesze^[29] van. "Pedig már nincs! - hörögte Bandi - a Wassermann-féle reakciót is megpróbálták rajtam, s negatívot mutatott."

A nagy poétának (mert én Petőfinél is kezdem nagyobbnak hinni): Adynak jól megy a dolga. 500 korona minden hónapra a Nyugattól. Így aztán magának élhet az ember. Nem irigylem azért tőle, mert megszenvedett érte.

Innen hazament, Érmindszentre.

Szeptember

(...) Chavez! Szegény és diadalmas, rettenetes és kedves ifjú franciám! Megsirattalak, mikor átrepülted az Alpeseket és diadalmad csúcsáról, alig tíz méter magasból, leestél. Nem a bukás ölt meg, ez parányi semmi volt, hanem irtóztató röpülésed. Te vagy a mi korunknak bámulatos, igazi hőse. Mit láthattál, mit érezhettél, mit gondolhattál ott a jeges csúcsok felett! "Micsoda szél!" Ezt rebegted lázálmodból is. "Én nem félek, - de ez mégis borzasztó!" Ezzel szólaltál meg az esés után. Chavez, fiatal Chavez: tisztelet és dicsőség teneked!^[30]

*

Nagykőrösön lelepleztük az Arany János szobrát. Szegény Arany! Kilenc esztendeig volt itt tanár. Tudom, mit tesz; én csak három évig bírtam ki. Leleplezte magát Szabolcska Mihály is: hogy már nem költő; iszonyatos fahangú érzéstelen verset papolt el. Lelepleztük Beöthy Zsoltot, aki annyira nem tud már (mikor tudott?) újat mondani, hogy önmagának egy húsz évvel ezelőtti bekötött példányát olvasta fel. Lelepleztük Stróbl Alajos urat, hogy alig tud valamit az "anyagszerűségről", szőlőfürtös, arany és piros girlandos^[31], magyar és görög-egyesült oszlopra ültette föl Arany mellszobrát; (a bronzot bekente arannyal!) a főalak a kényelmes fotelben ülő vén gulyás, akinek annyi köze az egészhez, hogy Kőrösön lakott. De ilyen címen a kollégiumi pedellust is oda lehetett volna ültetni Arany mellé.

Na, sebaj. Ettünk és ittunk. S úgy elfelejtkeztünk az "alap okról", Aranyról, mintha csakugyan meghalt volna már. Pedig él. Élten él. A Buda halálát, nincs Isten, aki felülmúlja magyarul, még egy új ezer év alatt sem. (Csak a legutolsó versszaka gyerekes; el is kellene hagyni.) Nekem szerencsém volt, mert egy kedves, feketeszemű, kicsattanó szájú leány mellé jutottam, aki Pesten gimnazista. Összebeszéltünk hetet-havat; párhuzamot vontunk még Wilde és Ibsen között is; jó borral koccintottunk, s majd megettük egymást a nagy evésben. A kis lány mellől a nagyothalló Riedl vonszolt el magával, gavallérosan bocsánatot kérve, amiért tudtom nélkül felhasználta egyetemi előadásaihoz a "Petőfi képzeletét"-emet. Megdöbbentem: ilyen könyvet is írtam én valaha? Úgy elfelejtettem már, mint a tanári vizsgáimat. Riedl kedves ember; még pesti tanárnak is hajlandó lett volna fölvinni. De már ezt megköszöntem.

A luciferi Heinrich-kal úgy kerülgettük egymást, mint egy két egynemű mágneses sarok. Hah- én is luciferi volnék?! Hogyne, hiszen fényt viszek, sötétbe hanyatlott nemzetemnek. Mit!? - hát Heinrich is fényt vivő volna? Nem! Ebbe bele lehet bolondulni.

Nagykőrösről felrándultam Pestre. Átzüllöttünk egy éjszakát Adyékkal a "Három holló"-ban. Itt ismertem meg az érdekes Kaffka Margitot, ezt a sárga éjjeli rózsát, aki elimádkozta előttünk az összes katolikus imádságokat, Üdvözlégyet, Hiszekegyet, mert a huncut Ady azzal ugratta, hogy mi zsidónak tartjuk. Volt ott zsidó is, Bauer Herbert, alias Balázs Béla, aki úgy beszélt, hogy a szája tajtékot hányt, s a pohara eltört szégyenletében.^[32] - Megnéztem a Nemzetiben Mary-Ann-et.^[33] Az operában Trisztán és Izoldát. Burián^[34] énekelte Trisztánt, gyönyörűen. Ettől az embertől hallottam Lohengrint is. Mégis csak nagy mester ez a Wagner, az ördög vinné el! Úgy tud jajgatni, bujálkodni, ostorozni a hangokkal, hogy az ember elveszti a fejét. A harmadik felvonásában nagy volt ez a kis Burrián. A darabnak pedig a második felvonása hihetetlenül bravúros. Itt úgy vallanak szerelmet, hogy - borzasztó. Borzasztó.

Találkoztam Madai, Pardon! Maday Gyulával; hízik és Jób-on kotol. Azután Varga Bálinttal, hajdani tanárommal, aki egy cseh könyvet fordít, bár egy mukkot sem ért csehül. Az egyetemen tébolyogtam sokáig; régi filozopter arcok, régi folyosók, régi tantárgyak, régi dohos tanárok mindenütt. Nem változott itt hat év óta semmi. Kerestem akkori magamat, s nem találtam. (...) Az embernek fia c. színdarabomat beadtam a Nemzetibe. Palásti úr nem akarta elfogadni, mert nincs bekötve. Olyan szomorúan néztem rá, hogy ellágyult s megfogadta, hogy a maga költségén kötteti be.^[35] Jó éjszakát.

Nos, azután hazajöttem, mert elfogyott a pénzem. Itthon az a kedves hír várt, hogy édesanyám havi négy koronával fölemelte a lakásbéremet; az ebédfőzőm pedig tíz koronával a kosztomat. Annyira meghatott ez a kettős gyöngédség, hogy influenzába estem és nyavalyogtam sokáig. (...)

Október

Rosmersholm-ot kinyomattam, 150 példányban. 1905-ben jelent meg az Egyetemi Lapokban; most a nyáron a norvég eredetivel szigorúan összevetettem, sokat javítottam rajta, s így bocsátottam - nem a világ, hanem néhány ismerősöm kezébe. Régi, régi vágyam: hogy Ibsent a maga teljességében adjuk ki már valahára magyarul.^[36] (...)

*

Szombat este...

Ilyenkor számot szoktam vetni magammal, esteli sétáimon. Debrecen pedig ilyenkor issza le magát rogyásig; és szomorú, hogy találkozunk. Ma is, a szitáló őszies esőben, kilencórai harangszónál, egy asszony imádkozott sárban elnyúlt urának, hogy keljen fel és menjenek haza.

- Hallod? Ne tedd már ilyen galáddá magadat, az ég bassza meg a lelkedet! Állj fel mán, te! Rád húzzák a kilencet. A gyerekek magokba vannak odahaza. Hallod? Gyere már...

A Nagy Gáborné kutyája monoton baritonnal ugatott. A kutat valami gyerek nyaggatta. Távol ittas gajdolás. Takarodót fúvó trombitaszó. Esti harang. Asszonyi káromkodás; részeg filozofálás. Óh, szent atyám, be tarka az élet!

November

A pimasz Kardos ma röhögve vágta a szemembe, mikor mellbajomról, gyomorbajomról panaszkodtam: "Hiszen magának agybaja van!" - Óh, igazad van, slendrián zsidó! Tudom, mert érzem. De nem az én vétkem. Már az apám sem volt normális ember. Sokszor igazán érthetetlen rémület fog el; a legrettenetesebbtől félek. Kipling "Elborult világ"-jának^[37] az olvasása rémesebb magam kínzás volt rám nézve, mint Plautus Heautontimoroumenos-ára a maga apai sírva vezeklése.^[38] Ha az újságban megpillantom ezt a szót: őrület - olyan riadás ejt hatalmába, hogy menekülnöm kell önmagamtól. Borzalmas ez a vergődés az ész és zavart ész határmesgyéjén. Ha egyszer megtántorodok, s egészen elvesztem az egyensúlyt! Az az egy vigasztal, hogy akkorára talán végez velem a tüdőm. Vagy más nemesebb részem.

Óh, be kevés irgalom, be kevés részvét van az emberekben!

*

Tolsztoj, szegény, meghalt. Sokat küzdött az egyenlőségért. Most már csakugyan eljutott oda, ahol a muzsik semmivel sem kisebb úr a Cár atyuskánál. Aki úgy ismerte az életet, az embereket, mint ő, annak rettenetes gyász lehetett ez a földi bujdosás (...)

December

(...) Istenem! Ha ki merné valaki mutatni: kik voltak a legbájosabb, legideálisabb költői nőalakok életbeli mintái?! - Micsoda borzasztó leleplezés volna ez.

*

Meddig tart az érzékiségünk? Halálig? Én azt hittem, huszonnyolc éves korunk után már csak álmodunk.

*

A nagy Bodor bevetődött hozzám karácsonyra. Bizarr ember, bizarr dolgokról beszéltünk. A többek közt arról, hogy Jézus - önfertőző volt. Annyi szent, hogy a nagy emberek, művészek egész lelki berendezését sokszor nemi életük ismerete nélkül meg sem érthetjük.

*

Madai Gyula is bedöcögött Debrecenbe. A Cs. K.-ben^[39] olvasott fel egy pár jó verset. Csak, tudja Isten, olyan régies felfogású ember még mindig. Nehezen mozog, nem csuda, hiszen malac-kövér.

Szilveszter éjszakát együtt beszélgettük át. Hogy megváltoztunk! Egyetlenegy verssorunkat se mondottuk el egymásnak. Ezelőtt pedig csakis ezért jöttünk össze; az igaz, hogy sokszor össze is vesztünk. Most okosabb dolgokon forgattuk az eszünk taposómalmát. A nászéjszakák élet- és lélektanát teregettük az asztalom abroszára. Öccsének, Palinak a sans g ne^[40] vallomásai alapján, természetesen. Közben olvasgattuk egyetemi hallgató korunkban írogatott leveleinket is. Istenem, milyen kedvesek, milyen határtalan bizakodók, milyen bőbeszédűek! Valami szomorúság fog engemet el, valahányszor így a múltamat bolygatom. Nem tudom, miért. Gyulának ellenben örömöt szerzett.

Hanem a társaság és a társalgás borzasztó nyűg már nekem. Rettenetesen elfáraszt a beszéd. A tüdőm végtelen rossz lehet, sokszor is fáj. Gyula persze semmit sem vett észre, palástolgatott kínomból. Hej, most kezdem csak irigyelni az egészséges embereket! Úgy látszik, közeleg az alkonyatom.

Ez az év különben is nyugtalan év volt. Mintha a Halál most adta volna be látogatójegyét hozzám. - Hát gyáva volnék?

VISSZA A CÍMLAPRA