1912/ 13

Ennek az évnek ez a név a zászlója, csillaga, mindene. Ez a sugár, barna román leány olyan szép napokat ajándékozott nekem, hogy ezekért magukért érdemes volt annyira tönkre menni, amennyire tönkre mentem. Március 10-től április 29-ig tartott ez az aranykorszak. Mind a ketten betegek voltunk, és mégis fiatalok, életsóvárgók, lelkesedők, kétségbeesetten vidámak. A betegségtől, sőt haláltól való félelem megszépítette lelkünket és vallottuk azt a régi szép vallást, hogy: Szerelem és Halál karöltve jár. Mi karöltve jártunk. Az egész Terápia csodálkozó nemértéssel bámulta viszonyunkat, amelyben minden megvolt: érzékiség, ártatlanság, szilajság, szendeség, pillanatnyiság és örökkévalóság. Kis csetepaték szaggatták meg az egyenletesen nagy, komoly órákat. Úgy kutattuk és fedezgettük föl egymás lelkét, mint Amundsen a déli sarkot. Jó barátokká lettünk, csaknem testvérekké.

Ötödéves orvosnövendék volt Laura; huszonöt éves és szerelmes. Szerelmes egy Ursu Simon nevű román orvostanhallgatóba, egy igazi huszonhároméves Adoniszba, akit májusban be is mutatott nekem Pesten. Az esetük ez volt: Laura okos lány hírében állt mindig a román egyetemi hallgatók közt, Ursu pedig a legelső Don Juan volt a román fiúk közt. Ursu fogadást tett, hogy letöri a "Seni büszke lányát", meghódítja. Meg is kezdte az ostromot; Laura későn vette észre: belebolondult; de a fiú is meg volt fogva. Szerelmük reménytelen: férj és feleség soha nem lehetnek, legalább Laura megesküdött rá. Miért? nem tudom. De az bizonyos, hogy ennek a lánynak minden harmadik szava: "a kis Ursu, az én kis Ursum..."

A fiúnak különösen a szeme szép; meg az álla. Ezekbe bolondult bele Laura. A szerelem szemben támad.

Okos, eszes lány. Szereti Wilde-ot; ezt a mondását sokszor idézte: "Mindent meg lehet tenni, csak ízléssel kell csinálni." A költője Eminescu, akinek jóformán minden versét tudja. Énekelni szépen tud; a harmadik emelet erkélyén sokszor eldalolta nekem a Goethe Fischer-jét és a Heine Két gránátosát. Fekete szemében hihetetlen kedvesség és mélység ragyog; szédít. Ajaka gyönyörűen ívelt, piros és finom. Arcának a profilja: kissé gőgösen fiús. Azt hiszem, a hajviselete teszi olyanná. Termete: mint a megindult ciprus; kitűnően tudna királynőket alakítani. Arca és kedélye: örökkön változó, mint a tenger, vagy mint április. Egy személyben: gamine^[1], courtisane, csacska gyermek, nagyvilági nő, egyetemi hallgató és román. Végtelen udvarias, finom. Önálló és vakmerő. Sokszor mondotta komolyan: "Aki azt mondja, hogy nincs bennem akarat: gazember." Igaza van. Mikor nagyon szomorú volt, ezt szavalgatta:

Sok kedves percet éltem át vele... Mikor egy csodás holdas este az intézet félbolond orvosa szerelmet vall neki, s engem a féltékenység majd megőrjít. Mikor Eminescut szavalja, s elmeséli Co buc-kal való találkozását...^[2] Mikor a szél szétröpíti tanuló könyvét, s kigyúlt arccal szalad le hozzám, hogy segítsek... Mikor elolvassa Sóvárgás c. versemet, rám néz és mintegy a maga nevében is elsóhajtja kritikáját...^[3] Mikor babonás sejtelmében kidörzsöli a Viola elbukott kötetem címlapjáról az elbukott szót, mert fél a szigorlaton való elbukástól... Mikor bevallja, hogy azért nem tud tanulni, mert a jegyzeteiben tett jelek, aláhúzások, szavak mind, mind a szerelmesével együtt töltött boldog napok emlékét idézik föl emlékezetében, és órák hosszat el-elábrándozik egy-egy szónál... Mikor kabátomra fölvarrja a leszakadt gombot, s érzem odahajló hajának kedves illatát, és remegek keze érintésekor... Mikor összezördülünk azon, hogy melyikünk alázza meg magát azzal, ha a másikhoz leszáll... És az a gyönyörű délután a mólón! Mikor a Laura napernyőjének árnyékában mint férj és feleség heverünk a tenger fölött, az ég alatt, beszélve tömérdek sok kedves csacsiságot; mikor az idő mintha megállt volna, sőt a nap is fölöttünk... És végül az a szédítő rohanás az autón, test test mellett, egymás szemébe nevetve, mikor Laurát kikísérem a hajóhoz... És a kedves csipkés ingek, kendők, könnyű ruhák bepakolása!...

Hanem azért, volt ebben a lányban valami Gabler Heddai vonás is. Belém akarta szuggerálni, hogy nekem, mint írónak, már végem. El akarta égetni mindazokat a gondolataimat, érzéseimet, amelyek esetleg még fölkívánkoznának a lelkem bányájából. Önbizodalmam várát akarta földig lerombolni, hogy megmentse a meggyilkolt költő romjain bennem az embert. Tudom, hogy jót akart, de mégis olyan ravatalosan gyászos volt minden vele való komoly beszédem. Éreztem olyankor, hogy temetem magamat; s még hozzá nem is beethoveni gyászindulóval, hanem szegényes, profán cigányzene mellett. Ilyenkor meg-megmozdult bennem az Othello két karjának gyilkos akarata: szerettem volna átkulcsolni azt a szép nyakat és megfojtani az én kései Gabler Heddámat.

Lauráról több verset írtam^[4], s megmutattam neki. Nevette. "Ne írjon több verset, se rólam, se másról." Fájt, fájt, nagyon fájt...

Hogy micsoda kínokat szerzett nekem ez a lány, megtudhatja mindenki, ha elolvassa "Beteg szerelmek" c. novellámat.^[5] Ez hű és jó tükör.

1912-nek a nyarát (június, július, augusztus) fenn a Tátrában töltöttem, Újtátrafüreden.^[6] Ekkor szerettem úgy meg a magasságokat. Derék jó, öreg Szalóki csúcs, pompás Lomnici csúcs, ködök rejtelmébe burkolózó Ferencz József-csúcs: "te, a lét és nemlét-közti határon egekbe nyúló hármas piramid",^[7] be sokszor elbámultalak benneteket, hol egyedül, hol egy asszonnyal, hol egy leánnyal. Betegségem alatt jöttem rá, hogy nemcsak versírás az élet; sőt. Annyi bájos kis leány, annyi izgató asszony; - bársonyos bimbók és kábító illattal nyiladozó virágok; milyen bambaság és balgaság elmenni mellettük, csillagokra szegezett szemekkel! A csillagok magasan vannak és hidegek; a rózsák kezemhez érnek és oly illatozók. Hogy tövisük is van? - még érdekesebbek.

(...) egy másik nő ismerősöm akadt. Leány. Beteg, bazedovos, a kis Gaal Annus. Ez a kis lány afféle falusi liba volt. Bolondoztam vele, s úgy látszik, a csacsi beleszeretett a pápaszemembe vagy a tavaszi felöltőmbe; mert egyéb szeretni való aligha van rajtam. Még két nyáron jött vissza a kedvemért a Tátrába; s csaknem határnapot tűzött ki, amikor majd meg kell kérnem a kezét. Én megmondtam, hogy csak egészen egészséges korában veszem el. (Tudtam, hogy nem fog meggyógyulni ebben az életben.) Szegény kis bolond, olyan furcsa volt beteges magaillegetésében. Hihetetlenül ízléstelen kalapot meg sapkát hordott. És alóla az a bazedovos tekintet! Azok a kiugrott szemek! Mindig attól féltem, egyszer csak kiesik a két szeme, s rátapos. Menés közben sokszor el is esett; a lépcsőkön legurult, annyira ideges és gyönge volt szegény. S mindezen maga nevetett a legédesdedebben. Rettentő szemét is kigúnyolta, s azzal ijesztgetett: vigyázzon, mert mindjárt meredélyezek egyet! Ez a meredélyezés csak az ő szemével volt végrehajtható. A második nyáron csináltam neki egy szép hónapot: megismertettem Wilde-dal. Az aforizmáit, paradoxonjait úgy falta, mint a fecskefiú a legyet. Egészen új világ nyílt meg kis beteg lelke előtt. Boldog volt, láttam. Elfelejtette baját, élt. S ez nekem is jól esett. (...)

Itt tudtam meg egy szép napon, hogy a debreceni főiskola könyvtártiszti állásából kicsöppentem. Egy ismerősöm írta meg. Hivatalosan soha semmiféle értesítést nem kaptam róla. Na, ez a derék intézet ugyan gavallérosan bánt el velem! Mire hazakerültem Debrecenbe, már idegen ült a helyemen. (...) Az igazgatóm, Ferenczy Gyula úr, a maga pimasz paraszt pökhendiségében így hálálta meg, hogy kilenc éven át vezettem helyette az öreg könyvtár ügyét, rendeztem és rendbe hoztam anyagát és modern kéziratgyűjteményének alapot vetettem. (...) Bizony, mikor kikecmeregtem két évi betegségemből kipusztultam hatezer koronámból: úgy állottam a világban, mint az ujjam. Se pénz, se posztó. A jó embereim lótottak-futottak, hogy valami állásba juttassanak. Előbb a DMKE^[8] internátusának felügyelőjévé akartak tenni, de ehhez a pesztra-szerephez nem vásott a fogam Azután valaki azt tanácsolta: adjam be az államhoz a kérvényemet, neveztessem ki magam tanárnak. Ez valami. Folyamodtam a debreceni áll. reáliskolába, s 1913 október havában alkalmaztak. Volt hát kenyér. Évi 1600 koronával kezdtem újra az életemet, mint 10 évvel ezelőtt. Szent Isten, milyet haladtam! -

1912 őszén hozzáfogtam Szegény magyarok c. regényem írásához. Három fejezete még 1910-ből kész volt; sajnáltam eldobni. Szabadságot kértem a könyvtártól, még akkor be-bejártam tenni-venni; s kaptam egy évi szabadságot úgy, ha helyettesemet fizetem. Egy teológust állítottam magam helyébe, s havonta 100 koronát adtam neki. Én pihentem és írogattam. Kijártam a Nagyerdőre. Egyetlen hely Debrecen körül, ahol csend és levegő van. A II. számú városi villának a földszinti teraszán üldögéltem át félnapokat; s írtam, ha kedvem volt. Az emberek bámultak és féltek tőlem, mert őrült híremet még mindig nem sikerült lemosnom homlokomról. Hányszor hallottam a hátam mögött: "Lásd, ez elmebajos." És bizony úgy is kezeltek, mint egy csendes őrültet. Akármit mondtam: őrült észjárást fedeztek föl benne. Jóakarón szórakoztak és kitértek előlem. Ha szabadkoztam volna: még jobban megerősödtek volna hitükben. De én bizony nem szabadkoztam. Ha őrültnek láttok, hát lássatok. Hogy nem olyan vagyok, mint ti, azt elhiszem. De hogy kettőnk közül melyik az igazi bolond, az rátok nézve nem lehet kétségtelen előttem. S így én még élveztem is rettentő híremet. Szobám ablaka, ajtaja éjjel-nappal nyitva volt: oda ugyan be nem jön, akinek kedves az élete! Pajzsul használtam a szörnyű fekete ködöt, amellyel a jó emberek beburkoltak.

Az egész télen (1912-13) a Nagyerdő volt a Riviérám. Óh, hogy megszerettem! Pedig eddig sem volt nálam hívebb barátja senki. Itt álmodtam meg a regényem első kötetét, s írtam didergő ujjal, de meleg homlokkal. (...)

Idegen volt az élet idehaza. Cirkvenicán megszoktam az úri, pazar környezetet, a tengert, a virágos parkot, a Terápia márványköves teraszát; s bizony, Kar utcai gyászos, koldus lakásom levert, elkeserített. Azért menekültem még télidőben is ki az erdőre, hogy legalább parkot lássak, erdei utakon járhassak és a rengeteg mélyén sejthessem valahol - a tengert.

Úgy megszerettem az édes, hatalmas Adriát, hogy azután az ég alakuló felhőiben is Cherso és Veglia szigetét láttam, sokáig.

No, 1913. nyarán döntötték el sorsomat az öreg Kollégium emberei. 1913. októberében már a debreceni reáliskolának voltam helyettes tanára. S a "Szegény magyarok" két kötete készen várta a világba röpítést.

Először Rákosi Jenőnek küldtem el, hogy közöljék le a B. H. regényrovatában, ezer koronáért. Rákosi elolvasta a regény felét, s visszaküldte nagy morális felháborodással: "A mi lapunknak fiatal leány és asszony olvasói is vannak, hogy adjunk azoknak ilyen borzasztó dolgot?"^[10] - Hiszen igaza is volt. Rémségesen borzasztó egy dolog a nemi szerelem, mert annak köszönhetem a lételemet én is, te is, még Rákosi Jenő is, sőt a B. H. fiatal leánykái és szende asszonyai is. A Biblia, az Egyház "szentté" avatja a házasságot, amelyet egyenesen gyermekek nemzésére alkot és köt; de a regényíró, ha a nemi szerelem zivatarait, lázongásait meri leírni: Marsias lesz, akit minden talmi Apollónak meg kell hivatalból nyúznia.^[11] Hajaj, édes prüdéria! Takard el két szemedet, de úgy, hogy az ujjaid között átal láss, mint a gyerekek, a szégyellős gyerekek.^[12]

Innen hát visszabuktam. Gyerünk tovább. Kaján humorral a másik pólus felé törtem: fölmentem a Világ szerkesztőségébe a Sz. M. kéziratával. Valami igazgatósági ülés volt, a szerkesztő el volt foglalva. Ott ültem és vártam az előszobában három óra hosszáig. A kutya se szólt hozzám. Fölkerekedtem és hazajöttem. Valakinek a biztatására a Pesti Hírlap szerkesztőjét, Légrády urat kezdtem ostromolni. Légrády vak; fölkérte a kéziratot elolvastatásra. Olvastatta is egy hónapig. Akkor visszaküldte s azt írta: nem közölheti. Nem kérdeztem, miért; ő sem mondta, miért.

Most, úgyis benne voltam már a hajrában, Singeréknek kínáltam föl, az Egyetemes Regénytár számára. Wolfner tata elkérte a kéziratot, s bizonyos idő múlva visszaküldte egy levéllel, amelyben azt írta: saját érdekemben nem adja ki. Ezt megértettem. Közben a Vasárnapi Újság-nál is zörgettem és kopogtam; de a rideg Franklin azt se mondta: szabad.

Egyszer a kis könyvkereskedő Csáthy Kálmánnal sétáltam az utcán. S valahogy szóba jött: nincs-e valami kiadni valóm? Dehogy nincs. Itt vannak a Magyarok. A kis ferde orrú, kopasz homlokú kapott rajta; s hamarosan megcsináltuk a szerződést. Kinyomtatta, s 1914 tavaszán piacra bocsátotta. Még pompás plakátot is rajzoltatott a beharangozásra. Igen becsületesen csinálta az ügyet; Pesten soha így nem tárgyaltak volna velem. Kaptam a két kötetért 600 koronát. Ez volt eddig a legnagyobb honoráriumom.

Hanem szegény Csáthy megjárta. A kritika úgy eldöngette szegény magyarjainkat, hogy még a kiadónak a feje is zúgott bele.^[13] Na, gondoltam, te sem fogózkodol többet énvelem! Megégettem a szádat förtelmesen. Fene bánja. Én már megszoktam az ilyen magyaros udvariasságot. De neked, kis Csáthy, még ez idegen.

Egy bizonyos: az egész Debrecen nevetett, kacagott, röhögött regényemnek egy alakján, Feri bácsin, akiről mindenki tudta, hogy Ferenczy Gyula úr lappang alatta.

^[2] George Couc (1866-1918): román költő, a dekadens irodalom ellen harcoló írói csoportosulás egyik megalapítója

^[8] Délmagyarországi Közművelődési Egyesület

^[9] Állást keresett már a nyár folyamán. Ady is segítette ebben: "Ügyedben már érintkeztem egy-két fontosabb emberrel. Bár sok az eszkimó, nagyon lehet remélnünk." (1912. aug. - DIM) 1912 szeptemberében a Fővárosi Könyvtár könyvtártiszti állására pályázik. Szabó Ervin azonban hiába kéri, hogy pótolja a hiányzó okmányokat, Oláh nem küldi el. (vö. Tóth 1980, 191.) A kolozsvári egyetemi könyvtárba is szívesen elment volna. (Debreceni Nagy Újság, 1912. okt. 1.) Schöpflin Aladár elkerülhetetlennek és feltétlen szükségesnek tartotta Oláh Pestre jövetelét: "Hallatlan, hogy olyan ember, mint maga, nem tud abból a környezetből, amelyben rosszúl érzi magát és amely bizonyosan rossz hatással van fejlődésére is, sehogysem szabadulni. (...) Minden szempontból az volna a jó, ha Pestre jönne, erről kár is beszélni." (1912. okt. 21. - DIM) - Egyre kilátástalanabbnak tűnt, hogy valamiképp rendeződik kollégiumi helyzete. Hisz bár 1912 őszén az egyházkerületi közgyűlés kötelezte a kollégiumi igazgatótanácsot a könyvtártiszti állások betöltésére, Ferenczy Gyula, a könyvtár vezetője ezt nem tette meg, 1913 tavaszán pedig maga a közgyűlés is a főiskola előtt álló átalakulásra hivatkozva felfüggesztette korábbi rendelkezését. Jászi Viktor, a jogakadémia dékánja hiába vádolta meg Ferenczyt, hogy üldözi Oláht, s hiába óv Jánosi Zoltán lelkész egy újabb Csokonai-ügytől. Hamarosan az újságok is foglalkoztak a történtekkel. Ferenczy szerint azért bocsátották el Oláht, mert már évek óta nem dolgozik, Oláh szerint viszont volt igazgatója azért üldözi őt, mert egy korábbi versében megírta annak családi perpatvarát. (A második Csokonai-affér. Világ 1913. június 3.; vö. Tóth 1980, 193-194. és Bakó Endre: Egy fejezet Oláh Gábor életéből. Déri Múzeum évkönyve 1966-1967.) Ekkor jelent meg Oláh Szeretlek Debrecen című írása a Budapesti Hírlapban (1913. szeptember 2.), melyet a debreceni napilapok is átvettek: "Piszkos vagy, szürke vagy, álmos vagy; nembánomság fellege nehezül rajtad; a lelked is olyan lelketlen, hogy megfagy az ember tőle. És mégis szeretlek: mert Te vagy a Magyarság. Te vagy az én szülővárosom, szegény Debrecen. (...) oktalan bánatok városa..." Oláh megvallja, mennyire meg szerette volna hódítani Debrecent, s azt állítja, mindent csak azért tett, hogy büszke lehessen rá városa. S "[m]ikor fölemeltem szavam, hogy világot lobbantsak előtted: kiütötted kezemből a fáklyát és üszköt dobtál reményeim vetésébe. Sajnáltad tőlem a mindennapi kenyeret, mert nem üvöltöttem veled, mikor a mulandó kiskirályok kelő holdjára vonítottál. Kalmár a te lelked, okos Debrecen! Nem becsülted soha a művészetet, mert nem kamatozik. (...) És mégis szeretlek." ("Szeretlek Debrecen!" Oláh Gábor levele. Debreczeni Újság 1913. szeptember 3.) Csak 1913 októberében rendeződött helyzete, amikor a debreceni állami főreáliskolában kapott állást. Az akkori kultusz-államtitkár testvére, Benedek János ügyvéd és Kozma Andor segítette (hozzáírt levele 1913. szept. 14. - OSZK), "hogy az államnál találj[on] katedrát, ha már a mi mostoha Alma Materünk Csokonai sorsára juttatott." (Benedek János O. G.-hoz, 1913. szept. 13. - DIM) Volt tanára, Beöthy is támogatta, ő értesítette 1913. október 19-i levelében, hogy október 7-én már döntöttek is a kinevezéséről. - Ennek ellenére továbbra is anyagi gondokkal küzdött, s csak helyettestanár volt. Valószínű ezért fordult Riedlhez, aki a minisztériumban is közben járt Oláh érdekében, s javasolta, jöjjön fel Oláh Budapestre tanárnak. (1915. szept. 18. - DIM)

^[10] Oláh válasza után Rákosi újra kioktatta: "muszály a diszharmonikus léleknek - regényt írni? (...) Mért dolgozik a beteg lélek, kivált mikor munkájával alkalmas a maga beteg lelkét beoltani más, fogékony, kissé gyengébb ellenállással bíró egyébként ép lélekbe? Az író hivatása erőt, egészséget, életkedvet, hitet vinni olvasójába, nem ezek ellenkezőjét. (...) meg kell találni - valláserkölcsi szempontok nélkül is - azt a határvonalat, amelyen túl (...) nyilvánosabb irodalomban - a szerelem dolgában menni szabad. Ez vonatkozik kifejezésekre, gondolatokra, cselekedetekre, helyzetekre, leírásokra. Pláne újságban..." Rákosi és Oláh viszonya ekkorra már jelentősen megváltozott, ahogy a levél befejezése is mutatja: "Bocsánatot kérek, hogy ennyit írtam. Inkább azért, hogy lássa, miként gondolkodnak a kortól oly elmaradott emberek mint én, semmint abban a reményben, hogy valami használhatót tudjak magának mondani. Én tudniillik azt látom, hogy a maga naiv és izgékony lelke komolyan veszi azt, ami egy széles körű modern irodalmi áramlatnak cinikus üzlet és perverz játék." (1913. okt. 6. - DIM)

^[11] Marszüász, a szatír megtalálta Athéné fuvoláját és olyan elragadóan játszott rajta, hogy versenyre mert kelni Apollóval. De az isten győzött és kegyetlen bosszút állt: elevenen nyúzta meg Marszüászt.

^[12] Oláh pályáját végigkísérte az erotizmus és a pornográfia vádja. Már 1909-ben a néppárti újság, az Alkotmány ezzel a vádolta a Keletiek nyugaton-t. (Oláh Gábor pornográf. Debreczeni Független Újság 1909. április 4.)

^[13] A kritikák közül az egyik legfontosabb Adyé. Bírálata régi hagyományon nyugszik, amennyiben a regény esztétikai hibáit Oláh Debrecenben maradásával, a város kultúrájával hozza összefüggésbe, ahogy Kazinczy Csokonai esetében tette: "Nem az baj (...), hogy Debrecen talán kulturálatlan hely. Sajnos van multos kultúrája (...) s e kultúra reménytelen az igazi kultúra számára" - idézi Ignotus szavait. Ebben az összefüggésben vág nagyot a következő, most már közvetlenül Oláhra vonatkozó megállapítása: "Oláh Gábor Debrecené s most már bizonyosan tudom, olvasván két vastag kötetes regényét, hogy vigasztalanul Debrecené marad". Úgy látja, a regény pamflet-jellege, Oláh megalomán mindent-elmondása a személyes érdekek körében tartja a Szegény magyarok-at. "Sírni szeretnék, ha elgondolom, hogy az irodalom, mely csak igaziaknál élet és igazság, sőt több, mennyire megvadíthat egy derék s még neuraszténiához is jogtalanul, igazságtalanul jutott debrecenit. (...) Mióta magamat nem sajnálom, szeretek idegen sorsokon sajnálkozni, de alig sajnáltam még embert emberebben, jobban, mint a Szegény magyarok íróját." (Ady Endre: Szegény magyarok. /Szegény Oláh Gábor/. Nyugat 1914. I.) - Schöpflin hasonló elkeseredéssel ír: "Egy szertelen ambíció munkája ez a regény, de az ambícióhoz nincs meg a hozzávaló erő és a hiábavaló erőlködés megrendíti az írónak hivatottságába való hitünket is." Adyhoz hasonlóan a regény legfőbb bajának azt gondolja, hogy saját életét a "lelki szemérem megdöbbentő hiányával mondja el". E kulcsregény a mértéktelen szenzáció keresésről tanúskodik, mely megrontotta azt a minden íróban meglévő érzéket, "amely ösztönszerűen és csalhatatlanul megmondja, mit kell a dolgokból megírni és mit nem. (...) Mindenek előtt saját szavától részegszik meg; az egész regény alig más, mint egy hosszú magánbeszéd." (Vasárnapi Újság 1914. 15. sz.) Schöpflin a Huszadik Században írt szemléjében is kitér Oláh regényére, amelyről inkább aktuális pikantériája, sem mint irodalmi érdekessége miatt beszélnek oly sokan. Oláht fogva tartja pillanatnyi érdeke, ahelyett hogy távlatosan gondolkozna. Nincs meg "benne a világnézetnek az az érettsége, amelyből egyedül forrhat ki ilyen nagyívű alkotás, lelke szüntelenül bizonyos alaktalan gomolygásban van, amely sehogysem tud egységes és konkrét mag köré szerveződni (...) számba kell venni mint eltévelyedett ízlés és lelki nyerseség jelét - a regény kulcs-regény voltát, amellyel a szerző megragadja a kicsinyes bosszúállás olcsó alkalmait mindazok ellen, akikre okkal vagy ok nélkül haragszik (...) az egész regény nem tud a legcsekélyebb mértékben sem meggyőzni s ezért nincsen semmi szuggesztív hatása." A valóságnak sohasem a jellemző vonása tűnik fel az írónak, hanem "[ú]gy ment át az életen, mint a mondabeli lovagok a tűzön: egyetlen lángja sem érintette, csak a füstje rakódott le rá. A kép, amelyet az életről ad, egészen összefüggéstelen, színben és rajzban hamis és élet nélkül való s emellett valami sajtalan (sic!) hamis páthosz, nagy, de félszeg gesztusú szavalás teszi még kínosabbá. Ez a szavalás még a regény nyelvét is tönkre teszi." (Schöpflin Aladár: Szépirodalmi szemle. /Modern magyar regények./ Huszadik Század 1914. 658-660.) Schöpflin 1914. június 3-i Oláhnak írt levelében kitér bírálatára: "...megírni azokat a dolgokat muszáj volt, mert a munka maga nem tűrte, hogy immel-ámmal, baráti módon, vállveregetve vagy jóakaratú elnézéssel intézzük el (...) Hetekig késleltettem a cikkecske megjelenését (kész volt az már az Ady cikkének megjelenése előtt legalább egy héttel!), - próbáltam fúrni-faragni, mégis úgy kellett kiadni, ahogy meg volt írva. Az irodalom elvégre mégse csupán a magunk privát mulatsága s a kritikusnak eleve le kell azzal számolni, hogy azoknak is fájdalmat kell szereznie, akiket szeret." (DIM) - Kardos Albert szerint a különböző, egymásnak gyakran ellentmondó hangulati és lélektani egységek képekre szaggatják a regényt, s különösen az erotika túlburjánzását kárhoztatja. Összességében azonban úgy érzi, minden hiba ellenére is stílusművészete hatása elől senki sem térhet ki, de kérdéses, lesz-e belőle jó író. (Kardos Albert: Szegény magyarok. Oláh Gábor regénye. Budapesti Hírlap 1914. április 11. 87.sz.) - Az Élet hasábjain megjelent kritika a konzervatív irodalomeszmények felől tekint a regényre és sorai talán kevésbé Oláhnak, mint inkább a modern irodalom fórumainak szólnak. Hisz a szerző szerint a regény sikerületlenségének oka végső soron a modern irodalmi eszméknek szállást csináló csoportok kulturális idegensége és nemzetietlensége: "Olyan ember írta ezt a diszharmóniában vergődő, anarchisztikus regényt, akinek intellektusa a robbanásig van megtöltve a legmodernebb kultúra eszméivel, majd felröpíti a Nyugat felé sóvárgás, fojtogatja Debrecen szalonna-bagariapipa szaga - s még sem tud megválni tőle, nem tud elmozdulni onnan, ahol a gyökereit érzi. Talán, ha az a modern kultúra, amely pár évvel ezelőtt olyan hangossá tette nálunk az irodalom csalitjait, vér és szellem szerint tiszta magyar lett volna, talán akkor fölszívódik s magasrendű művészi életté válik ebben a hatalmas nyers magyar tehetségben, s Oláh Gábor zavartalanul fejlődik a legtisztább irodalmi nagyságok közé." Ebből a kettős kötődésű, mégis kötelék nélküli helyzetből való kitörésként értelmezi a kritikus a regényt: "A kultúrember tör ki Debrecen ellen, s a debreceni ember a nyugatosok ellen." (H.A.: Oláh Gábor: Szegény magyarok. Élet 1914. 23. sz. 730-732.) - Kosztolányi levélben írta meg véleményét: "Mindig szerettem az ön magyar fejét és zivataros magyar nyelvét. Múltkor elolvastam a regényét. Becsületesen bevallom, hogy visszatetszett, ha némely helyütt tetszett is. Az ön írói portréjához másunnan, más könyveiből veszem a színt." (1914. ápr. - DIM)