1914.

1914. tavaszán hozott össze balsorsom egy különös zsidó lánnyal, Szabolcsi Ella őnagyságával. Olyan haja nincs Európában senkinek, mint Ellának. Aranyszőke, borzas, nem símúló, minden szála talpon álló s aztán összeboruló. Olyan, mint a moha. Az arany-moha. A szeme is érdekes, mély, rejtett tűz különösködik benne. Veszedelmes szem. Az ilyenről szokták a férfiak mondani, hogy még a szemével is bujálkodik. Egy patikus hozott össze bennünket. Ella meg akart velem ismerkedni mindenképen. Mikor bemutattak neki: akkor vettem észre, hogy ezzel a lánnyal kb. egy évig jártam együtt egy villanyoson, minden este; bámult mindig, de soha nem szólt hozzám. S most elébem akad. Hát jól van, megismerkedtünk.

Ella igen bátortalan, gyerekes lány volt. Legalább nekem úgy tűnt fel. Én minden témából bolondságot űztem, ő meg mindent komolyan akart venni. Sehogy sem akartuk megérteni egymást. Úgy vettem észre, igen respektálja bennem az írót. Mindig úgy szólított: "Mester," s úgy nézett föl rám, mint a gyerek a fényes karácsonyfára. Mi tagadás, hízelgett ez a hódolat hiúságomnak, hiszen leány adta. Hanem, csevegésünk nem bírt egy mederben haladni. Ella összevissza csapongott. Nem tartott ki egy kérdés mellett sokáig. Ez nekem furcsa volt, de nem is sejtettem az okát.

Hamarosan rendkívül bizalmas lett hozzám. Ideadta a naplóját, a verseit, a novelláit; mert írogatott, írónő akart lenni. Eddig csak gépírónő volt. Bevallotta, hogy a "Szegény magyarok" kimondhatatlan hatással volt rá. S azóta bámul igazán. Hívogatott a lakásukra, ki az erdőre; sokszor meg a villanyosom megállójánál várt reám. Nagyon szívesen volt velem, jól érezte magát a társaságomban. A Nagyerdőn németre tanított; közben Schillert szavalta, igen szépen. Lassanként kibontakozott; s éreztem, hogy művelt lélek, csak egy kicsit furcsa. Nem bírtam kiokoskodni: mi ebben a lányban olyan extra? Azzal nyugtattam meg magamat, hogy pesti zsidó lány, afféle hisztérika lehet.

Hanem egyszer, egy nyári délutánon, a Honvédtemető útján, különös dolog történt. Sétáltunk a hűvös úton; dünnyögök valami badarságot, az eszem Isten tudja merre jár, - mikor Ella egyszer csak megragadja a kezemet, megáll, rám néz azokkal a félelmetesen ragyogó szemekkel, s azt mondja: "Én őrülten szeretem magát." Így. Se több, se kevesebb. Ej, ez még 1914-ben is sok, gondoltam. Csacsi gyermek: hát mit szeretsz te énrajtam? Nevettem, s arcul legyintettem. De Ella komolyan ismételte: "Én - igazán - őrülten szeretem magát."

Megijedtem.

Elváltunk. Kerültem. Nem akartam vele találkozni. De a korzón untalanul elébem botlott, sokszor hátulról sodorult mellém, megszólított, nem bírtam menekülni előle. Úgy nézett rám, hogy megsajnáltam. Ezt a nézést már ismerem; ez a mély szerelem sugárzó nézése. Az ördögöt! Hát ez a lány csakugyan belém gabalyodott?

Jó, hogy jött a vakáció.

Nyakamba kaptam a lábamat és rohantam föl a Tátrába. Ellától még csak el sem köszöntem. Így a jó; két hónap alatt majd elfelejt. (...)

Hanem a napok most már pompásan repültek. Betegségem elmúlt, tele tüdővel ittam az életet. Kirándultunk, szép asszonyoknak kurizáltunk, figuráztunk, este klasszikus zenét hallgattunk, éjjel gyönyörűeket álmodtunk. Ez az élet! Ez az igazi boldogság. Édes jó öreg Tátra-csúcsok, soha szebben nem ragyogtatok az üvegtiszta levegőben. Drága szép asszonyok, soha angyalabbak nem voltatok Ótátrafüreden, mint most! Gyönyörű szezon, tenger szép, ragyogó júliusi napok, egészség, túláradó szív, szerelem, mámor, ifjúság! Soha nem kerültek még így együvé. Megesküdtem, hogy igenis, az életnek van értelme, van célja!

S ekkor csap le a villám a derült égből.

Június 28-án, vasárnap délután, jön az első hír, hogy Ferencz Ferdinánd trónörökösünket meggyilkolták. Egyáltalán nem vagyok royalista, de azért megdöbbentett az eset, mert szomorú idők beharangozójának éreztem. Tátrafüreden is hirtelen észrevehetővé vált hatása. Az éppen akkor "hegyi munkára" gyülekező szabadkőmívesek estéje elmarad. Az emberek két csoportba oszlanak: az egyik sajnálja a trónörököst, a másik rendkívüli szerencsének mondja halálát Magyarországra. Mindenki találgatja: lesz-e háború, vagy nem lesz? Egy hónapig ebben az izgatott levegőben élünk mi is fenn, az ezer méteres magasságban. Az újságokat úgy faljuk, mint a mindennapi kenyeret. A szerelem piros pásztortüzei lassan kialusznak, s valami ijesztő fény kezd fölrémleni délen és északon, az égbolt peremén.

1914. július 29. Részleges mozgósítás! Itt a háború!

A nyaraló közönség úgy szétrebbent két nap alatt, mintha porszem lett volna, amit a szél zavar szerte. Üresen kongott a szállónk folyosója; a katonatisztek sürgöny-behívót kaptak; mindenki elkomorodott. (...)

Debrecen borzasztó porban, piszokban és a háború első izgalmában úszott. Embertömegek a népfölkelők irodája előtt; jelentkezések, behívások, plakátok, ijedelmek, nekiszilajodások. És katonák, mindenfelé katonák. Az ember meghökken, mikor igazi fényében és erejében látja ezt a gyilkos hatalmat. Ez hát a királyok borzalmasan összefegyelmezett rabszolgacsapata, gladiátor-iskolája. Hallom az ezer éves kiáltást: Ave Caesar, morituri te salutant!^[1]

Mikor hazaérek, Miska öcsém már bevonult katona. Honvéd.

Mi, többi három fiú, még mind "B" népfölkelők vagyunk. Vajon mikor kerül a sor reánk?

Óh, ez az augusztus! Ez a lázas, forró, poros hónap! Ilyet még nem éltem át. Az utcánk is tele katonákkal, az udvarunk is. Már az első csapatok elmentek a harctérre. Esténként kijárunk az állomásra, ahol szakadatlanul katonavonatok mennek át. Tiroliak, bécsiek, magyarok, horvátok, háborús összevisszaságban és testvériségben. Mert most egyszerre testvérek lettünk. Ferenc Jóska az édesapánk. Osztrák önkéntesekkel daloljuk felváltva a Gotterhaltét meg a mi himnuszunkat. A cigány húrja szakadtáig húzza az első toborzót: "Megállj, megállj, kutya Szerbia!" Mindenki dalolja, ősz urak és agg hölgyek is. A Kossuth-nóta megváltozott; így szól most már: "Ferencz József azt izente..." Tömérdek zászlót és virágot összeszednek a hadba vonulók. Nagy bajuszú népfölkelők marsolnak kifelé a vonathoz; olyan tragikomikus, mikor a szél meglobogtatja fölöttük a kifakult korteszászlót, amelyen ott kiabál fekete betűkkel: "Éljen, dr. Tüdős János képviselőnk!" Ezek alatt mennek meghalni, szegények. Némelyikkel vele szalad a felesége is; belefogódzik és sír; kocog szürkeruhás hímje mellett, az árva.

Tömegben olyan hatalmas és rideg a katonaság; csakhogy egyenként olyan kétségbeesett és szomorú. Ott megy a zászló alatt a parasztlegény, akinek nincs fantáziája, a percnek élő gyermek, s ezért a világ legjobb katonája; ott megy a szegény iparos, aki nem csak az életét, hanem a családja egzisztenciáját is vágóhídra viszi; ott megy az úri házak dédelgetett gyermeke: mosolyog, mert sírhatnék; puha ágyak, fehér kenyér, jólét, boldogság, kultúra: sose lát benneteket többet; ott megy a tanult ember, ridegen, mindennel számot vetve, a paraszt legénnyel együtt a katonák katonája; ott mennek a szocialisták, haragosan és belül lázongva, de tehetetlenül a szörnyű fegyelem vasjárma alatt, ezzel kevés embert fognak megölni; ott mennek a húszévesek, büszkén, bizakodón, hogy bár alig éltek még, már szembekerülnek a halállal. - És dalolnak, kiabálnak, sírnak. Nagy gyermekek. A királyok eleven, vérző játékkatonái. Megnézem az újságok homlokán az évszámot: 1914. Borzalmas. Ez hát a hírhedt huszadik század!

Mindenki fél. Én is félek, hogy hamarosan rám kerül a sor. Új sorozások lesznek, már tudjuk. Édesanyám szomorúan néz reánk. A nők most kezdik sejteni: mi a férfi élete.

Úgy látszik az érdekes Szabolcsi Ella is ezért kezd újra körülöttem kerengeni. Ahogy először végig megyek a piacon, ővele találkozom. Vidám, egészséges, neki Hekuba^[2] a háború. Egyszerűen mellém csapódik, s alig tudok menekülni tőle. Olyan furcsán érzem mellette magamat. Ő is észrevette, mert másnap hosszú levélben mentegetőzik. Azt írja:

"Kezembe, mint éles bilincs vágott a társadalmi illem nyűge. Egy merész és dacos mozdulattal ledobtam azt. De azután megijedtem és tehetetlenül néztem szét. Mint a rabnak, szemeim kápráztak a fénytől. Kezeimmel, melyek elszoktak a szabadságtól, újra visszabújtam a vasbéklyók alá." - "Modern nevelésű lány vagyok, aki gyönyörűséggel szívott magába minden szépséget, amit csak könyvekből, képekből és az életből meríthetett. De igazat adok azoknak, akik azt állítják, hogy a leánynak csak főzni, befőzni és a férfiakat megfőzni kell tudni." (Augusztus 2.)

Ella tényleg modern lány, mert találkozót ad a Nagyerdőn. Én minden nap kinn vagyok, azért szívesen találkozom vele. És hiába, napról napra jobban érdekel ez a különös lány. Még mindig nem vagyok vele tisztában. Sejtem, hogy igazán szeret; de hát én szeretem-e? Még csak izgat. - Bemegyünk mélyen az erdőbe. Egy nyárfás részen fehér pad búvik meg a bokrok alatt, az Isten és az illető is szerelmesek találkozójának teremtette; ott üldögélünk augusztusi délutánokon; verseket mondunk egymásnak, s a karunk néha, véletlenül átöleli egymást. Csak az Isten őrzi ezt az érzéki gyermeket, hogy bolondot nem teszünk.

Ő csábít engemet. De én nagyon gyáva vagyok. Egyszer elhagyott az eszem, s belemartam a vállába. Odaesett az ölembe; megdöbbentem az arcától: kéj, kéj lankasztotta le szempilláját; azt tehettem vele, amit akartam. Jó, hogy józan eszem nem hagyott el. Felijedtem, s szaladtam visszafelé a parkos részbe. Alig tudott szegény követni. Gondolom, nagyon lesajnált magában.

Azt mondják, ez a lány - őrült.

Nem hiszem, nem hihetem. Hisz engem is őrültnek tartanak! S én is az volnék?....

Szeptember 29-én ezt írja: "Ha Balthazár püspök, atyám jó barátja, néhány jó szót szól érdekünkben, akkor nyert ügyünk van, édesatyám nekünk adná beleegyezését és a hozományomat. Bútorról, lakásról nem kellene egyenlőre gondoskodni, hanem elmennénk Olaszországba. (Édesanyját is magunkkal vinnénk.) Ott élhetnénk Itália örökszép ege alatt egy pár évig és ha aztán elfogyna a pénzünk, maga értékesítené latin és görög tudását, én a német, angol és franciát. És, ha megunna, csak szólnia kell: fájdalommal, de harag nélkül fogunk akkor elválni. Én részemről mindig szeretni fogom. - Mondja, nem olyan ez, mint egy szép, izgató regény, grandiózus történelmi háttérrel?"

Nem, ez csakugyan zavarodott beszéd! Soha nem beszéltem még tréfából sem házasságról ezzel a lánnyal, s egyszerre ilyen házassági kis kátéval ront a fejemnek! - Most igazán meghökkentem. Ravasz ez az Ella, vagy butácska, vagy eszelős? Vagy mindhárom?

Most jutott eszembe, hogy csakugyan emlegette ő a hozományát: 30 000 koronát. De én ügyet se vetettem rá. Úgy látszik, ő magának szánt engem! Kezd a dolog regényesen érdekessé lenni.

Az erdei találkozásokra nem mentem többet; Ella meghívott a lakásukra. Elmentem. Két zsidó lány anyjánál lakott; barátnői rettenetes hölgyek voltak. Rosszul éreztem itt magamat. Elmaradtam. Valakitől azt hallottam ekkortájt, hogy Sz. Ellának viszonya volt a bátyjával és az apjával. Őrület! Ez már igazán őrület!

Egy kicsit félek az aranymoha hajú lánytól. Kerülöm.

Október 15-én feddő és panaszló levelet kapok Ellától:

"Ma délelőtt hátat fordított nekem az utcán. Jó barátságban váltunk el; mi történt azóta? Nagyon kérem, magyarázza meg, miért zúzta össze a szívemet?"

Megsajnáltam szegényt. Féltem is tőle. Azért újra szóltam hozzá. Pedig a nagybátyja, akinél lakott most, az árvalányhajas cilinderben és sarkantyús cipőben járó bolondos zsidó, Turai Farkas, nem jó szemmel nézte Ellának velem való barátságát. Úgy látszik, az öreg jobban ismerte Ellát, mint én, s valami cifra dologtól féltette. - Én még akkor nem értettem az ügyet. Később azután megértette velem Farkas bácsi.

November 1-jén új, rózsaszín levelet kapok Ellától:

"Szeretem Magát, Gábor! Szeretem, mert rossz, szeretem, mert kegyetlen, szeretem, mert drága, szeretem, mert jó, szeretem, mert nem szeret. Szeretem, mert az ajka puha és piros, szeretem, mert a foga fehér, szeretem, mert a bajusza szőke. - Néha szeretném megcsókolni a kezét, vagy, mint egy rózsát átnyújtani Magának a boldogságot. - Néha olyan vadul, kétségbeesetten szeretem, mintha már halántékomon érezném a pisztoly hideg csövét. Nem tudnám elviselni a becstelenséget. Istenem, még azt is!? Egy szegény, eltaposott, bolond, kis kártékony féreg."

Ilyen levelet nekem még nem írt nő soha. Rendkívül ellentétes érzések csatáztak bennem: szánalom, szerelem, félelem. Mit csináljak én ezzel a lánnyal? - Míg ezen töprengek, Ella új levéllel tisztel meg, melyben visszavonja az előbbi levél szép mondásait. "Azt a nyafogást a meghalásról ne vegye komolyan. Szeretek élni és tudok élni. Hogy miért írok mégis olyan gyászfátyolos, szomorú dolgokat? Mert ezek mögött bizonyos szépség csillan meg. Szeretek írni és tudok írni."

Ah, ez a lány nem is olyan bolond. Ugratni akar. Én vagyok a naplója, s rajtam végzi stílusgyakorlatait. De az érdekes, hogy a szomorúságban sejti a szépséget. Wilde is azt mondja: a szépség lelke a szomorúság.

Pedig szegény Ella szerelmes volt belém. Az a lány árulta el, akinél egy időben lakott. "Maga kitűnően tud bánni a nőkkel, - mondta ez a feketehajú, Ella úgy magába van bolondulva, hogy az rettenetes. Szörnyű féltékeny énrám is. Fél, hogy valaki elszereti magát előle."

Itt van: megint Don Juannak tartanak! Isten látja lelkemet, soha nem voltam, nem lehettem az. Csak a hangomban volt valami, ami tetszett a nőknek. Ella is sokszor elszólta magát: "Szépen tud beszélni." No, meg a termetem. De hiszen termet van ezerannyi, szebb. (...)

Visszahajolását azzal magyarázza, hogy mikor érezte, hogy én ellenszenvesnek találom: erősebben kezdett vonzódni hozzám.

Ez a szerelem logikája. -

November közepén idézést kapok a rendőrségtől. Halvány sejtelmem sincs, micsoda ügyben. A nevem után ez áll: "gyanúsított". Tehát gyanúsítva vagyok. Soha nem voltam még életemben rendőrségen, most vagyok először; nem csoda, ha elfogódva léptem a sötét helyiségbe. A rendőrkapitány kezembe nyom egy ív papírt, s azt mondja: "Ezt adták be ön ellen." Nézem az aláírást: Turai Farkas. Ah! Az Ella nagybátyja. Olvasom; az van benne, hogy én csábítom Sz.E.-át, aki rendőri és orvosi felügyelet alatt álló, elmebeteg leány. A vén sarkantyús zsidó kéri a rendőrséget: akadályozza meg, hogy elcsábítsam a leányt.

Furcsa érzés fogott el. Ella: elmebeteg! Én: csábító! Az előbbit még most sem akartam hinni; az utóbbit pedig visszautasítottam. Röviden elmondtam a kapitánynak megismerkedésünk történetét, s az Ella magaviselkedését. Ő csábít engem, nem én őt! Tanúim vannak rá. (A leveleit nem említettem.) Vallomásomat leírta, sajnálatát kifejezve elbocsátott a rendőr-tisztviselő.

Borzalmas haragra lobbantam a vén oktondi Turai ellen. Így meghurcolni engem! Fel akartam pofozni, de azután elszégyelltem magam: a hírem csakugyan olyan, hogy Turai okkal féltette tőlem unokahúgát. Föltettem magamban, hogy Ellával csak azért sem szakítom meg ismeretségemet, pedig az öreg sarkantyús ezt kérte a rendőrségtől. Szegény Ellát szívemből sajnáltam, de állítólagos betegsége rémülettel töltött el. Őrült volna? S én ezt nem vettem észre...

Most már mint írót kezdett a dolog érdekelni, ha Ella csakugyan elmebeteg, akkor páratlan modellt kergetett benne hozzám a véletlen. Tanulmányozni fogom, s megírom. Én minden rendkívülit meg szoktam írni.

Kevéssel ezután, november 23-án levelet kapok Ellától: "Magára gondolok nappal és éjjel. És meg kell halnom, mert nem tudok élni, De előbb árnyba borult lelkemet a máglyára akarom vetni, hogy tisztán halhassak meg. Szombat délután, ha akarja, a Magáé leszek. - Adél".

A Szegény magyarok hősnőjének a nevét írta levele alá. Pongrácz Adél szerepét akarta játszani.

Nem hittem, hogy ilyen szándékkal el merjen jönni hozzám. Eljött. Ekkor én úgy megijedtem, hogy egész atyai zordonsággal támadtam rá szegény Ellára: hát a becsület, a jó hírnév, a tisztesség? - Óh én marha, mintha örök szüzességet fogadott szerzetes lettem volna. Karon fogtam a meghökkent leányt és szépen visszavezettem a villanyos-állomáshoz, s nem mentem el, míg föl nem ült.

Hanem Ella kitartott szerelmében.

Egy másik szombaton estefelé elmentem hazulról borotválkozni, de a szobámat nem zártam be, a kulcsot benne hagytam a zárban. Mellettem laknak Jóska öcsémék, vigyáznak. Jövök haza, nyitom az ajtót - hát majd hanyatt esem: a szobámban lámpa ég, s az asztal mellett ott áll Ella kisasszony, boáját, sapkáját, nagykabátját levetve, s az ablakvédőket betéve. Engemet vár. Hogy jött ide be Ella? - Az ajtón keresztül. - De hát mit akar? - Látni akarom magát. Megint elkerget? - Rögtön menjen haza! - Csak egy picit hadd maradjak még itt.

Ott marad és zavartan pislog rám. Én pedig félek és bosszankodom. Ha ez a lány egészséges volna, akkor nem sokat haboznám, de így! Isten ellen való vétek lenne... Leülünk, beszélünk. Ella mellém húzódik, szépen néz rám, mosolyog, mint egy csíntevő kis állat, hogy ne bántsam. Mit van mit tennem, én is nevetek. Ella mellém sündörgőzik, érzem érzéki testének melegségét, érzem a parfümjét, haja illatát, nyaka, keble itt vakít közvetlen közelben; vadul átkarolom, magamhoz kulcsolom, hogy alig bír pihegni, de nem bánja, boldog, különös ragyogású szemét félig lehunyja. Hja, remek, a lánynak nem versek kellenek. Összecsókolom, visszacsókol, össze-visszacsókolózunk. Lányos keble itt remeg a kezemben, a combja lábamhoz szorul (ő szorítja), majd rácsavarodik testemre illatos testével, mint egy szőke kígyó. Eh, butaság! Eldobom magamtól. Elég volt. Menjen haza. Ella hálás, bókokat mond, s boldogan suhan el a leszálló sötétben.

December 14-én elutazott Pestre. Hála Istennek, csakhogy nem kísért többé! Egészen beteggé tett látogatásaival, s hihetetlen szívós ostromával. -

Odafenn a Kárpátokban veszettül dühöng ezalatt a háború. Az orosz áradat el akarja önteni Magyarországot, s a mi drága honvédeink, mint az oroszlánok feszülnek neki a muszka medvecsordának. És én szeretősdit játszom idehaza egy őrült leánnyal!

Misi öcsémet december 15-én viszik a harctérre, fel Dukla felé. Szegény fiú, olyan szomorúan, olyan halálra készülten búcsúzott el tőlünk. Kis sovány teste egészen elveszett a kékszürke katonaruhában, olyan volt, mint egy felöltöztetett gyermek. Mondtam neki, húzzon csizmát a bakancs helyett. Azt felelte: "Ebben is csak úgy meg lehet halni." Elment. - Édesanyámék kikísérték az állomásra, én nem mertem kimenni, mert a szívem nagyon nehéz volt.

December 2-án különben én is sor alá álltam, a Pavillon-kaszárnyában. Felolvasták 1904-i elbocsátásom megokolását ("nagyfokú rövidlátás") - s intett az orvos: mehetek. Fegyveres szolgálatra alkalmatlan. Meghiszem, a rövidlátáshoz azóta szervi szívbaj, tüdőhurut és nagy idegesség is csatlakozott. Elég már nekem élni is. Kisebbik öcsémet, Jóskát, szintén alkalmatlannak találták, rosszul sikerült ember, szegény.

VISSZA A CÍMLAPRA