1915.

Ennek az évnek csak egy jelzője van: véres. Az emberállatból az ember odavan, csak az állat dühöng irtózatosan. Átkozd meg ezt a kort, te eljövendő idők költője! Nekem nem szabad, mert hazaárulást olvas fejemre a gyáván együtt bőgő csorda. Na, tisztelt Ember! Most már itthon vagy, megtaláltad végre magadat: tűzzel, vassal, fogaddal marcangolhatod a másik szerencsétlen kétlábú állatot, míg vagy 7-8 koronás hiéna csorgó nyállal nézi végig irtóztató tusádat. Most már értem: mire valók az állam vasabroncsai, a Törvények hüvelykszorítói, az általános katonakötelezettség fehér rabszolgasága. Ölni, ölni, leöletni. Az is őrült, aki meg akarja nemesíteni ezt a fajt. Hajrá! Míg két ember nem marad végül, aki aztán egymást fojtja meg. Hiszen Káin és Ábel leszármazottjai vagyunk.

Az egész világ megőrült. S ami legjobban fáj: maguk az írók és gondolkodók is. Egy országot egy világos főért! A gyönyörű eszmék hazája: Franciaország egy akol, amelyben összezsúfolt állatok ordítoznak. Még a vén Epikurosz, Anatole France is! Párizs, a világ királynője: montmartre-i hisztérika, aki részegen csókolózik a számító, rideg John Bullal.^[1] Anglia? A háború ügynökségének tisztességgel bejegyzett központi irodája; a falakon képek és térképek; a fő kép: a jó Isten, amint rendhagyólag int a hentes puritánokra; a térképek: az elangolosodott földgolyót ábrázolják. Italia! A szent Italia! A világ Grand Hotelja! Szent és szemtelen önzéssel játssza a brávó^[2] szerepét, aki hátulról döfi le azt az urat, akivel szemben le van kötelezve. Jól teszi! Ez a háború etikája. A lompos, bozontos, roppant Oroszország talán még a legbecsületesebb, mert ez megmondta, hogy ellenségünk, s most nem is tesz egyebet, mint öldököl és haldokol, bennünket öldököl, míg maga tőlünk haldokol. Németország: egy szörnyűséges kaszárnya, amelyben még a nemzés ritmusa is dobszóra megy, mindenki katona, az utcai és házi kutyákat is besorozzák és viszik a harctérre.^[3] Ebben különben mi is utánozzuk. Hát szegény Magyarország? Pusztul, vérzik és álmodozik. Igen, határtalan dicsőségről zenél, míg a kávéházakban civilnek ül, mikor pedig katonaruhát kap: megőrül és németül beszél, mert fő az "összmonarchia". Drága Tisza István, ez a te műved, büszke lehetsz rá.

Igazán nem tudom: kinek kívánjam a győzelmet? - De én azt sejtem: nem lesz itt győző, csak vesztes. "Mint ahogy két birkózó egymásra rogy..."^[4] Végkimerülésig. Mikor már nem lesz ép férfi és szűz nő. - Pihá, ringyó korszak! Másnak képzeltem a huszadik század nagy harcát, mert hogy vihar fog kitörni, azt én már ezelőtt tíz évvel éreztem.

Ha az ember magasról nézi ezt az őrjöngést, még gyönyörűséget is képes benne találni, mint a bikaviadalokban a nemes spanyolok. De mikor a családja kezd széthullni, érzi a hiányzókat, hallja a rejtett sírást, látja a réveteg szemeket, az ingerült apát, az elfásult anyát. Óh, akkor megváltó szeretne lenni, aki az elhullottakat is ki tudja szólítani életre a föld alól. Így letarolni egy nemzetnek a színét, virágát! Semmiért! Mert ennek semmi haszna nem lesz ránk, magyarokra. Ki meri vállalni ezekért a felelősséget? Hol van olyan szent, olyan szemtelen, olyan őrült? Embercsorda, vágóhídra hajtott embercsorda...

Szegény Misi öcsémet, a kis hármas honvédkáplárt valahol Nagypolány körül elfogták az oroszok, 1914. dec. 24-én. Egy katona beszélte később, hogy neki szorították őket egy folyónak, s aki nem akart belefulladni a vízbe: ott maradt, megadta magát. Január végén jött egy tábori lap, német szöveggel: "Ich bin bei Russischen in Gefangenschaft geraten. Ich bin gut. Hier gut. Jetzt gehe nach Russland, Michael."^[5] Nem tudom, kivel írathatta. Talán vele egy időben került fogságba Zalai Béla barátom, iskolatársam, aki később meg is halt Szibériában. Kitűnő képességű, mély gondolkozású filozófus volt, aki talán új alapokra fektette volna gondolkozásunkat, Kant kategóriáit támadta meg és akarta korrigálni, még itt Debrecenben, katonafővel is ezen az új elméletén dolgozott. S oda van. (...)

Másik csapás is érte családunkat.

Erzsike nénémnek egyetlen fia, a szép és kedves Laci, ez a húsz éves, barna fiú, elesett az olasz fronton. Egy óráig sem volt a harctéren: szíven lőtték. (...)

Én még mindig helyettes tanár vagyok a reálban. Iskolánkat a háború első napjától fogva katonai kórházzá alakították át, nekünk ki kellett belőle vándorolni. Az igazgatónk zsidó, az ő közbenjárására a helybeli zsidó elemi iskolában kaptunk helyet délutánonként. Itt neveljük a nemes ifjúságot, összepréselt helyzetben, modernebb fajta purgatóriumban. Bizony, ezek a veszett idők a fegyelmet is meglazították, a háború rontó hatása remekül érvényesül az iskolánkban is. Egy V. osztályos fiú elszökött a katonákkal, s Lembergből transzportálták vissza. Én vitézségi érmet javasoltam neki, de az igazgatónk megdorgálta. Egyébként fülig úszunk a jótékonyságok áradatában. Minden héten megadóztatjuk a fiúkat, hol erre, hol arra a célra. És fizetnek. Sőt, hadikölcsönt is jegyeznek a szüleik zsebéből. Hej, ha a béke szép napjaiban is ilyen áldozatra készek volnának! Négy tanártársunk teljesít hadi szolgálatot, kettő már kitüntetést is kapott.

Ennek az évnek tavaszán fejeztem be Deák György című háborús regényemet. Csáthy kiadóm megvette, s előre kifizette. De mikor a cenzúra rátette a kezét: lehetetlen volt kinyomatnunk. Így hát eltettük a fiókba, savanyodni. Majd, valamikor^[6] a háború után kiássuk kriptájából, ha még akkor is lesz egységes magyar nemzet és önálló Magyarország.

Ez a tragikus év csak úgy ontja a tragédiákat. Az élet tragédiáit. (A háborús művészet hajítófát sem ér, kivéve a népköltészet termékeit.) Bodor Aladár barátom, akivel együtt jártuk meg Párizst, s akit mindenki orosznak nézett odakinn: most az orosz fronton néz farkasszemet Russzia zsoldosaival. Önként állt katonának, ami rávall. Engem is csábított a harctérre: "Gyere Gábor, van még mellettem egy hely (...) Tudom, hogy beteg vagy, de hát lehet-e szebben halni, mint a harctéren? Mit felelsz majd, ha a háború után kérdőre vonnak: hát te hol voltál akkor?..." Én bizony megmondanám, hogy itthon voltam, tanítottam és verseket írtam. Szegény Aladár! Míg ő odafagyoskodik Galíciában, Astripánál: idehaza összeég gyönyörű kis felesége! Kisfiának gyújtotta meg a karácsonyfa gyertyáit, s ruhája lángot kapott, míg ölében lévő gyermekét védte: maga összeégett. Harmadnapra ki is terítették. Aladár már csak a kórház ravatalán láthatta. Milyen szomorú ez az élet! "Nekem most már könnyű a harc!" - mondta siváran szegény ember.

Különben az ős irigység harapdálja sarkamat, hogy még mindig itthon vagyok. Sokszor hallom a hátam mögött a sötétlelkűség mormogását: "Hm, micsoda atléta-alak! S az ilyet nem viszik lövészárokba. A fekete fene rágja meg a zsidó-jakhecét!" Zsidónak néznek hazám fiai és leányai, mert aki most civilben jár és itthon él: mind zsidó. Az menti az ilyen rossznyelvűeket, hogy valakijük oda szenved. Csakhogy nekem is szenved oda testvérem, rokonom nem egy, de tíz, mégsem kívánom, hogy most már mindenki vesszen.

Nagyra vagyunk ennek az évnek katonai eredményeivel. Gorlicétől Luck-ig vertük egyfolytában az oroszt. Csakhogy nem mi vertük, hanem Mackensenék, Hindenburgék, a fő hentesnek vérben gázoló legényei.^[7] Az orosz félelem is a német névből táplálkozik. Az osztrák főhercegek és tábornokocskák ugyan nem sokat lendítenek a győzelem szekerének kerekén, ha rájuk lett volna bízva Magyarország sorsa, azóta már kozák nagajka^[8] suhogna a hátunkon. Bizony, katonai tekintetben sokkal tartozunk Németországnak. A németek nem szoktak félmunkát csinálni. Az osztrák agy képtelen egész munkát végezni. A magyar: jó bolond, hős bolond, ha valahol fel kell áldozni tízezer embert: magyar ezredeké a dicsőség. Ha jó vezérei volnának ennek a turáni fajzatnak, bizony megdöngetnénk egyik-másik ellenségünket. Az osztrák vitézség olyan, mint a Habsburg-zászló: fekete és sárga, nincs benne se piros, se fehér.

Az éhínség egyre jobban fenyeget. Ha a kultúránk is oly rohamosan emelkednék, mint a disznóhús ára! Az embereket, különösen az asszonyokat megvadítja és eldurvítja ez a rabszolgai állapot. Édesanyám a kertből sírdogál haza, Erzsike testvérem itthon sírdogál, a többiek a város másik végéből panaszkodnak be hozzánk. Édesapám beteg dühében a kerti kutyákat lövöldözi. "Ha azért az ezer, meg ezer fiatal emberért nem kár, ezekért kár?" Így okoskodik szegény, és igaza van. Bántja a Miska rabsága. Ki tudja, látja-e még valaha?

Az idén csak egy rövid hónapot voltam a Tátrában, nem eresztett a posztó. Írni sem tudtam odafenn, mint máskor, nyugtalan és céltalan ilyenkor az élet. Újtátrafüred is tele volt üdülő katonatisztekkel. A szegény Gaal Annussal újra találkoztam, nagyon sovány volt a gyerek. A nők sem a régiek már: ez mind férjhez akar menni, betegen is. Csak a hegyek most is a régiek. Ezeknek mindegy: háború, nem háború, fenséges nyugalommal állnak tovább őrt a határon. Úgy szeretem őket, mintha csakugyan egy anyagból volnánk.

Szabolcsi Ellát ezen a nyáron nem engedték Debrecenbe. A bihari Tenkén nyaralt, s onnan írogatott csalogató leveleket. Azt hiszem, szívesen látta volna, ha hetenként, romantikus titokzatossággal, meglátogatom. De nem vitt a vágyam.

Az új Arany Biká-t az én Debrecenhez című versemmel avatták fel. A polgármester urat annyira meghatotta ez a költemény, hogy 400 korona tiszteletdíjat küldött címemre, miután 500-at szabályszerű kérvényben kértem a nemes várostól. S azt mondják, hogy Debrecen nem becsüli meg a fiait.^[9]

"S ez az ember még mindig itthon lebzsel?" - hallom hátam mögött a hazafiak aggódó megjegyzéseit.

Szeptember-októberben, kinn a Nagyerdőn írtam meg Thurzó Ilona című színművemet. Néha úgy rájön az emberre, még ha lírikus is, a drámaírás láza. Ilyesforma értékű ez a Thurzó Ilona is. Elő akartam adatni Pesten, de azt mondták rá: nem akarnak megbuktatni.^[10] Ez, tréfán kívül, jól esett. Így aztán, Ilona alussza tovább álmát Deák György urammal egy fedél alatt. - Háborús időben még a gyerek szaporodás sem olyan, mint békében. Hát még a dráma szaporodás!

Novemberben újra sor alá állottunk Jóska öcsémmel. Jóskát bevették, engemet nem. Jóska dec. közepén bevonult Jaromerbe, 39-es bakának, kiképezték, amennyire lehetett, azután felülvizsgálatra küldték és március végén haza bocsátották. Mindenféle népfelkelői szolgálatra alkalmatlan. Valamennyien örültünk neki, kivéve édesapánkat, aki kegyetlenül leteremtette a katonaságot, hogy az ő nagy kezű, nagy lábú fiából még az sem tud embert faragni. Szegény, ő azt hiszi, a katonaság neveli az embert. Haj, haj. Így aztán Jóskának üröm is cseppent az örömébe. Na, de született egy hadi gyermeke, most már van kiért lótnia-futnia. Kocsiját, lovát eladta, most rendőri kézbesítő.

"- Mikor viszik már ezt a nagy mahomed-embert^[11] a Doberdóra?" - suttogja hátam mögött a háborús jóakarat. Igazán, kezdem hinni, hogy a háborút nélkülem nem is lehet befejezni. Akit ennyire küldenek, mint engem a nyájas közönség, annak sorsdöntő szerepet szánt a végzet valamelyik fronton. Álmaimban már rohamokat vezetek, hogy szakad rólam a víz, mikor fölébredek. Nem kellene-e önként beállanom? De azzal vigasztalnak: lesz még sorozás, majd bevesznek, hogy csak úgy zúgok. Ez aztán végképpen megvigasztal. Addig tanítom a retorikát, meg a poétikát a debreceni izr. hitközség elemi épületében.

"Történelmi időket élünk!" - mohogja Géresi Kálmán bátyám. Én elgondolkozom, s azt mondom: tán jobb volna, ha nem élnénk... Ti.: történelmi időket.

A város megbízásából egy verset írtam az Isonzó-fronton levő debreceni katonák karácsonyi ajándéka mellé: Debrecen hős fiaihoz.^[12] A 3. honvédeknek és a 39-es bakáknak, akiket a legfőbb hadvezetőség jónak látott olyan helyre állítani, ahonnan élve nem jött vissza alig valaki. Talán az 1849-iki detronizálás revánsa volt az, hogy éppen a debreceni két gyalogezredet áldozták fel Doberdó vágóhídján. A két ezred tízszer is megsemmisült, de Bécset nem látták meg az olaszok, legföllebb fogolyként. Kimondhatatlan az a szenvedés és áldozat, amit a kárpáti veszett harcok után itt kiállottak és hoztak a mi drága fiaink, testvéreink. Igazán, még az én rideg szemem is könnybe lábad, ha rájuk gondolok. Még azt a kis versemet is olyan fájdalmasan esett megírni róluk. És hogy köszönték a kedves, jó fiúk! Mintha ők tartoznának nekünk, itthon levőknek hálával.... Ott esett el szegény Dien Laci^[13] is...

Bámulom ennek a nemzetnek határtalan áldozatkészségét. Csak most kezdem ismerni a magyart. Az a legtragikusabb és legheroikusabb az egészben, hogy nekünk semmit nem ígértek önfeláldozásunkért, s mi sem kértünk semmit. Olyan természetesnek vesszük ezt a halálözönt, mint a keresztelőket. S hogy ilyen nemzetet nem bírnak megérteni Bécsben! - A magyar így fogja fel a háborút: az apáink meghaltak értünk, nekünk is meg kell halnunk az unokáinkért.

Gyönyörű katonanóták születtek ebben a viharban. A dallamuk gyönyörű.^[14] - Ebben is páratlan a magyar.

VISSZA A CÍMLAPRA