1917

Új év, új csaták, új gyilkolások, új veszteségek, új gyötrelmek. Bámulatos az ember! Ha egyszer megbolondult: a józan ész állapotát tekinti őrültnek s mindent elkövet, hogy valamiképpen vissza ne zökkenjen a régi, békés kerékvágásba. (...)

Titkos jóakaróimnak az óhajtása végre sikerült: 1917. tavaszán, negyedik sorozáson berántottak katonának, felesküdtem, mint 3-as honvéd népfelkelő, Károly barátunknak. Olyan komikus, de olyan szomorú volt az egész. A sorozáson a város polgármestere mondott gyöngeelméjű betegeket megszégyenítő vicceket, egy penzionált ezredes káromkodott és vezényelt, egy falábú csodadoktor, azt hiszem, marha-orvos, sorozott pokoli kéjjel. Mikor kimondta valakire az "alkalmas" szót: vigyorgott és dörzsölte a markát. Kitűnő pofa volt.

Na, így hát én is eleget fogok tenni hazafiúi kötelességemnek. Egyelőre fölmentettek, s így várom, hősi halottjelölt állományban, a behívó parancsot, amely az üdvözülhetők seregébe ad belépti jegyet és egyenruhás felhatalmazást. "Önkéntesi karpaszomány viselésére jogosult" - mondja a sorozó cédula, ez is nehezen ment, mert a sorozó ezredes nem akart önkéntesnek elismerni, hiába szavaltam, hogy középiskolai okleveles tanár vagyok! Az semmi, harsogott a hős, hol van az érettségi bizonyítványa? Otthon, kiáltottam én diadalmasan. - Miért nem hozta el? Nem tudja, hogy ez a szabály? - rivallt a hős. Nem! - zokogtam én bűnbánóan. Akkor az önkéntesi karpaszomány viselésére nem jogosult! - ordított az ezredes, diktálván írnokainak legfőbb véleményét. De a főhadnagynak több esze volt: ez beírta sorozó lapomra a kimondhatatlan boldogító kitüntetést. Tehát már biztos, hogy lesz önkéntesi karpaszományom. Hiszen ez volt a legfőbb vágyam! (...)

Édesapám, az összetört hatalmas szobor, a háború alatt már betegeskedett. (...) Májusban még a régi Oláh Mihálynak képzelte magát, jött-ment, dúlt-fúlt, szidalommal feküdt és káromlással kelt. Júniusban már mintha az elmúlás vetette volna szilaj lelkére az árnyékát. Kezdett félni a haláltól. Júliusban már nagyon szelíd, jó emberré lett, nem akaratoskodott, nem lázongott, nem bántott senkit. Csak sokszor sírt: szegény Miska, vajon látom-e még valaha? Ha édesanyám vasárnaponta egy kissé jobbat főzött: az öreg sírva fakadt. Amit soha nem tett meg: odaült közénk és elbeszélgettünk csendesen a háborúról, mindenről. Nagyon pesszimista volt a háborút illetőleg. Július elején azt mondta édesanyámnak: hívja össze a gyermekeit, mindenkivel ki akar békülni. Ez már engem is megdöbbentett. (...) A csöndes megértés, szelíd békesség, amit a béke hosszú húsz éve alatt nem tudtunk leimádkozni: így jött el hozzánk egész váratlanul, a harcok harmadik évében. Olyan jól esett kezet fogni az öreggel, elbeszélgetni esténkint az udvaron: régi jobb időkről. Nagyon nemesen viselte magát, látszott, hogy megtisztult, megkönnyebbült a lelke. Szép arcát az öregség sem dúlta össze, ősz bajuszát csak úgy kisodorta reggelente, mint ötven év óta minden nap, csak dereka görnyedt meg s a lábát húzta fájdalmasan. Nekem úgy fájt ez az öregség, hogy ki sem tudom mondani. -

Augusztus 5-én, vasárnap este, igen kedvesen elbeszélgetett az öreg az én szobám előtt. (...) Másnap reggel hat óra előtt bezörget Erzsike néném: "Gábor kelj fel, édesapánk mindjárt meghal." - Ez borzasztó felébredés volt. Most járt nálunk először a halál, mióta eszemet tudom. Kiszaladtam az öregek szobájába, ott feküdt édesapám eszméletlenül az ágyon, ziháló mellel, s mellette édesanyám sírva. Rögtön orvosért szaladtunk: szélütés érte, itt már nem lehet segíteni. Úgy fájt ez a tehetetlenség! - Estig vívódott, este 8 órakor meghalt.

Isten veled megbékélt, nagy békételen, sokat szenvedett, sokat munkálkodott apám! A te életed oly tragikus volt, amilyen az enyém: mindig jót akartunk s mindig rosszra ferdült, vagy mi nem értettük meg a hozzánk legigazabb szívvel levőket, vagy minket nem értettek meg a legközelebbi hozzátartozók. Most látom be, koporsódnál, sírodnál, hogy sokszor neked volt igazad, mikor azt hittük, igaztalanul bántasz bennünket. Harcos életed stílszerűen lobbant ki a harcoknak szörnyű, 1917. esztendejében. (...)

A háború három évében igazán sokat dolgoztam. Az embernek menekülnie kell a korából, a környezetéből és saját magából. Két hosszú évemet foglalta le Shakespeare, akiről megírtam Shakespeare költészete című könyvemet. Kemény, nehéz, de gyönyörűséges munka volt. Napjaimnak a fele az iskolában, fele az íróasztal mellett telt el, magam is bámultam, hogy nem sínylettem meg, csak lesoványodtam, de annak nem Shakespeare, hanem a háborús koszt az oka.

Június végén fölmentem Pestre, vittem a 392 lapnyi kéziratot Radó Antalhoz. (...) egyenesen a Velenczei kalmár-ról szóló részt kezdette olvasni, azt a darabot ő is lefordította. Látja, hogy az idézetek nem az ő fordításai, idegesen kapja fel a fejét: "Kinek a fordítása ez, kérem?" Ahá, értem. Ez: az Ács Károlyé. "Hát nem tudja, hogy én is lefordítottam?" Tudtam, de azt feleltem: nem. Hogy nézett rám a vén Shylock unokája, ccc! Rögtön elővette V. k.-fordításának négy különböző kiadását, s mind elém rakta. Hiába, - gondoltam, de nem mondtam, - a te fordításaid soha nem mennek Shakespeare-fordítás számba. Kicsi vagy te ilyen hatalmas gondolatok magyarul visszaadására. - Szóval eltévesztettem Radó bácsinál a belépőt? Fintorgatta az orrát és kígyóztatta a szemöldökét. Azt tanácsolta: vigyem el a kéziratot rögtön Beöthyhez, ő lesz az egyik bírálóm, a másik Alexander, de ez titok! - emelte föl az ujját. Na, ha titok, akkor nem megyek el egyikhez sem, csak tessék hivatalosan elküldeni hozzájuk. Alázatos szolgája.^[1]

Radó különben ez év májusában a Magyar Könyvtárban kiadott vagy harminc kis háborús versemet, két másik "magyar költő" társaságában. Kaptam érte 60 koronát. Hát nem szép? - Ezek a háborús szonettek a Magyarország c. napilap tárcájában jelentek meg, ott húztam le róluk az első bőrt, fejenként 14 korona értékben. Minden sor: 1 korona. Kezdek amerikai stílusú íróvá lenni.^[2]

Pestre még egy másik kéziratot is vittem: Széchenyi drámámat. Öt felvonás, prózában. Egy drámai trilógiának első része, a II.-nak Kossuth lenne a főhőse, háttérben a magyar szabadságharc, detronizáció, respublika-álmok stb., a III. rész  hőse pedig a magyar nép, a világosi fegyverletétel után, a szomorú időkben. - Ambrus Zoltánnak, a Nemzeti Színház új igazgatójának adtam át a darabot, a kis alacsony, magyar úr, még mielőtt látta volna a kéziratot, igen ravaszul és finoman megéreztette velem, hogy legyek elkészülve, úgy sem adatja elő, vagy politikai vagy más szempontból.^[3] (...)

Július 29-én az egész Bokréta (Baja, Gulyás, Gyökössy, Madai, én) Körösladányon vendégszerepelt. Hadi árvák és özvegyek javára összeolvastunk 800 koronát. Elég ilyen istentelen forróságban. A fő cél az volt, hogy Madai barátunk, aki képviselő akar lenni, bemutatkozzék a Sárrét népének. Lehet, pár év múlva itt tartja a programbeszédet. Most a "magyar jövő"-ről tartott igen lelkes szabadelőadást. Én háborús szonetteket zengettem el.^[4] Baja Miskát ette a méreg, hogy a ladányiak olyan nehezen csapták össze tapsra a markukat. Hja, meleg van! Ez a kirándulás egyébként reklám volt Baja Miska mellett, aki sehogy sem bír megházasodni, annyira fanyalodott már, hogy a zsidó Kardos Berci kezéből is szívesen venné Eris, akarom mondani Éva almáját. Kezdem hinni, hogy azért nem nősül meg, mivel nincs neki mivel. A túrkevei kálvinisták kezdik is kinézni a faluból.

Színdarabjaimmal sehogy se boldogulok. Amiket eddig előadtam: megbuktak, a feltámadás reménye nélkül. Széchenyit visszaküldte Ambrus Zoltán, "sajnálattal", hogy nem adhatja elő. 1915. őszén-telén írtam egy fantasztikus Csokonai-játékot, sub titulo: Jött éve csodáknak.^[5] Jókedvvel írtam, szerettem. Megmutatom Kardos Bercinek, hát savanyú képpel adja vissza: "Az ember bosszankodik, hogy O.G. ilyet ír." Nesze neked, magyar irodalom. Benyújtottam a debreceni színház igazgatójának, Mezei úrnak, majd kinyújtotta rám a nyelvét. Legújabban Jánosi Zoltán barátom olvasta el, s lelkendezve dicsérte. Most már hol az igazság? Ha írónak tartom magamat, mindenesetre Jánosival kell tartanom, mert ő mondta róla a legjobbat. Lehet, hogy a Petőfi Társaság-ban ezzel tartom meg a székfoglalómat,^[6] mert addig-meddig, hogy kilöknek a bandából. Pesten bizonyosan többnek látszik, mint Debrecenben.^[7]

1917. szeptember 17-én neveztek ki rendes tanárnak! Oklevelemet 1905-ben szereztem. Csak 12 évig voltam 1600 koronás hivatalnok.^[8] Éljen a magyar kultúra!!

1917. nyarán jártam el az utolsó darutáncot Szabolcsi Ellával, eddig legmakacsabb imádómmal. Mindenképpen férjül akart venni, semmiképpen sem sikerült szegénynek. (...) Ezen a nyáron egy érdekes asszonnyal ismerkedtem meg: Jostné őnagyságával, aki Debrecen legvirágzóbb két cukrászdájának a tulajdonosa. Két fiát tanítottam, így ismertem meg. A férje meghalt tavaszon, s nagyon szerette, ha vigasztalták. Szenvedélyes spiritiszta, engem is médiummá akart kiképeztetni, de rossz anyag voltam. Csodálatos! Ez a kis alacsony, kövér nő hisz a lélek visszajárásában! Hiszen a szellemek idézésében. Na. Katolikus és asszony, nem csoda. Különben egész gyerek, a lányai és fiai úgy bánnak vele, mintha ő volna a gyerek. Naiv, szent a vallásosságban, minden világi gondolattól irtózik, de azért kitűnő üzletember. A cél szentesíti az eszközt - öt gyermeke van, azokat föl kell nevelni. Úgy sejtem: tüzes érzékiség lappang templomos, áhítatos magaviselete alatt. Szeretne nagyon, újra férjhez menni! De nincs, aki megértse az ő nagy lelkét! - így mondta. Úgy nézett rám, mintha nekem kellett volna megértenem. De én csak ingattam vén fejemet: nem, nem. Fájt neki.

Később kiderült, hogy egy fiatal tüzérfőhadnagy az ideálja (...)

VISSZA A CÍMLAPRA