1918

Most, hogy november utolján végigröpítem emlékezetemet az elzúgott hónapokon és az elszáguldott eseményeken: megszédülök, mert évszázadokat éltünk át.

Januárban még a győzelem őrült és vak reménye dagasztotta üres keblünket és üres zsebünket, júniusban megverték a verhetetlennek kürtölt német hadsereget, az istenített Hindenburgot, júliusban Vilmos császár még lelkes beszédben hirdette a Krupp-gyár munkásai előtt, hogy ő Isten kegyelméből ül a 70 millió germán nyakán, - és október végén Tisza István, a nagy háborús miniszterelnök bevallja a képviselőházban, hogy a háborút elvesztettük! A halálharang megkondult a régi rendszer fölött, ettől fogva heteken át a rossz istenek alkonyata borult Európára, amelyet én "Istenek alkonyata" c. verseskötetemben olyan nagyszerűen megálmodtam. - Tiszát október 30-án agyonlövik forradalmár magyar katonák, október 31-én virradó éjszakán megszületik a régen várt Forradalom. Debrecenben nov. 1-jén, Halottak napján, temetjük az elsöpört hullámokat, s ekkor délelőtt, ködös-esős őszi napon tépik le a katonák sapkájukról a rózsát, amelyen a király nevének kezdőbetűje hirdette, hogy eddig egy buta Cézár rabszolgái voltunk. Óh, micsoda érzések rohannak át a lelkemen! Amit eddig csak összeszorított foggal sziszeghettünk, kémek és aljas szolgalelkek hóhéroló sorfala közt, most tele tüdővel kiálthatjuk, üvölthetjük: vége Ausztria rabszolgatartó hatalmának, éljen a független Magyarország! November első hetében menekül Habsburg Károly Bécsbe, mert a magyar föld kiokádta magából. (Még október 23-án itt járt feleségestől Debrecenben, hajlongó nyomorult magyarjai közt, de már itt reszketett a felséges asszony, a felséges úr pedig nagyon sápadt volt! Mintha vesztüket éreznék: éppen abba a ref. Nagytemplomba vonulnak be, ahol hatvankilenc évvel ezelőtt Kossuth detronizálta az alávaló Habsburgokat. Egy hét múlva az ő fejükről is legördül a magyar korona!) A forradalom átviharzik Ausztrián, becsap a nagy Németországba, s az utolsó Cézárnak, Hohenzollern Vilmosnak alig van ideje megugrani Berlinből Németalföldre. Egy pár hét alatt 278 fejedelemség rogyik össze az öntudatára ébredt Nép szörnyű csapása alatt. Le jour de gloire est arrivé! A Marseillaise vörös dallama kíséri komor zenéül a nagy összeomlást.

Magyarországon a forradalom igazán felséges, váratlan volt. Máról holnapra dőlt össze a Múlt s állott talpra a Jövő. A szocialistáké a fő érdem, hogy ilyen kevés áldozat árán tettük meg a sorsdöntő lépést. A szervezett munkásság magatartása, rendhez ragaszkodása: impozáns. Csak a rabságukat hirtelen lerázott katonák és a vad csőcselék nem bír szenvedélyével: lövöldöz, leissza magát és rabol, néhol gyilkol is. De három hét alatt rendet teremt az új kormány országszerte, pedig délen és keleten az oláhok, szerbek, horvátok, északon és nyugaton az ukránok, lengyelek, tótok, csehek és osztrákok fújják ránk az évezredes fajgyűlölet tüzét, s a győzelmes Antant hadai megszállják az ország déli részét, csaknem Szegedig és Aradig s Temesvárig. A nagy riadást, nagy föllélekzést nyomon követi a kétségbeesésig hanyatló csüggedés, a románok elszakítják tőlünk Erdélyt, az ukránok az északkeleti megyéket, a csehek az egész északi felföldet, a szerbek a Bánátságot és a Dunántúl egy részét. Magyarország elveszett! Nincs Isten, aki megtartson bennünket a szláv özönvíz árjában. A legnemesebb lelket is elfogja a reménytelenség: nincs egy barátunk, s mindenki ellenségünk! A franciák elé fegyverszünetért menő magyar minisztereket, magát Károlyi Mihályt, az új Kossuthot is hallatlan pimaszsággal fogadja egy rongy francia tábornok: Franchet d Esperay.^[1] Az ország konzervatív része megrémül és kárörvendve mondogatja: óh, hát ennyit ér Károlyi? A radikálisok viszont fenyegetőzve kiabálják: íme, hova juttatott bennünket a Tisza-uralom! Az biztos, hogy nemzeti hitelünk null fok alá szállott Európa nagy nemzetei előtt, ha engedjük magunkat, ezek az alávaló rabló bandák: románok, szerbek és csehek a párnát is kihúzzák a fejünk alól. Az első forradalmi hadügyminiszter Linder,^[2] bolondul elkiáltotta magát nov. 1-jén: "Nem akarok többé katonát látni!" - nosza, vérszemet kaptak gaz szomszédjaink, s elkergették a magyar tisztviselőket Erdélyből, a déli megyékből, északról, itt-ott legyilkolták a jegyzőket, ügyészeket. Felfordult az egész Magyarország; úgy látszik igazán, mintha végső enyészetünk sírjánál állanánk. Még a Vörösmarty nagyszerű nemzethalálát sem érdemeltük hát ki végzetünktől! Eltaposnak, megfojtanak bennünket, mint a kutyákat. Kutya magyar! - északtól délig ez a nevünk. Irtózatos.

November 16-án Pesten kikiáltják a magyar népköztársaságot. Egy új lépést tettünk előre. A Habsburg dinasztiának vége. Habsburg Károly úr - utólag derült ki - a horvátokkal és dél-szlávokkal megegyezett titokban, hogy ha kitartanak a Habsburg dinasztia mellett: Magyarországból annyi részt kapnak, amennyit akarnak. Ez a piszok Habsburg százados politikája! Aki még ezután is mer álmodni egy újonnan föléledhető monarchiáról, pláne Habsburg-fővel, azt négy felé kell vágni. Itt nem lehet többé hátra lépni, mert akkor aztán nincs több reggelünk!

Érdekes megfigyelni az embereket a nagy átújulás levegőjében. A rablelkek vagy sápítoznak, mint a vénasszonyok, vagy kárörvendenek; a jellemtelenek hirtelen köpönyeget fordítanak és más címzéssel, de a régi aljassággal kezdik meg a nyalást. (Itt Debrecenben jó példa a polgármester úr, Márk Endre, akit azután a munkásság erővel mondat le egy este 9 órakor. A másik Kardos Albert úr, az én nagylelkű igazgatóm, aki csak a hasznot nézi ebben a világfelfordulásban is. Ő a mindenkori kormány lerázhatatlan piócája, többed magával, okt. 30-án még Tisza-imádó volt, nov. 1-jén már elsőnek hajlongott a Nemzeti Tanács előtt. Piha.) Budapesten az irodalmi körökben is tisztogatnak. A vén Akadémia nem változik, mert nem él. A Kisf. Társaság legifjabb tagja is oly öreg, hogy csak a fejét csóválja a nagy reneszánszra. A Petőfi Társaság összezavarodott; s jó eredményéül egy új, friss írói kör formálódott: a Vörösmarty Akadémia, amely jóleső elégtétellel emelte elnöki székébe Ady Endrét, ennek a forradalomnak legnagyobb költőjét, aki az irodalomban ezelőtt tíz évvel vitte véghez azt, amit a politikában most Károlyi Mihály. Ünnepelik is Bandit, meg is érdemli. (Kardos Albert, tegnap még leröhögte a költészetét, ma már értekezésben méltatja a Csokonai Körben.^[3] - Hja, ügyes a zsidó.) Csak én rám nem gondol senki.^[4] Hja, messze élek, elvonulva élek az irodalmi középponttól. Nem voltam tagja egy pártnak sem, most nem is vesz észre egy párt sem. Sebaj. Ha rosszul esik, azzal vigasztalom magamat: rosszabbul is volt már. Ha más nem látja meg, magam csak nem mutathatom ki: milyen finom remegéssel érezte meg idegzetem ezt a katasztrofális világégést, ezt a királyokat döntő nagy forradalmat, a Nép forradalmát. De mert politikus nem vagyok, nem is leszek: a költészetem, az írói munkásságom egyáltalában nem jelentős a magyarok hazájában.

Politikus barátaimat gyönyörű ívben ragadja tetőre a forradalmi szél. Juhász Nagy Sándor kultúrminiszteri államtitkár, Jánosi Zoltán belügyminiszteri államtitkár. Megérdemlik. Tiszta lelkű ember mind a kettő. Különösen a Jánosi emelkedésének örülök. (...)

A tavaszon (1918. virágvasárnapján) itt Debrecenben szerepelt a Bokréta, a Csokonai Kör keretében. Csak Gulyás Jóska nem jött el Csabáról, mert régi szerelme, Miklóssy Margit, még mindig itt él. Ellenben eljött Lengyel Dezső, a Bokréta zeneszerzője, aki ötünk öt versét tette át a hangok nyelvére. Egy kedves kis debreceni színésznő, az operaénekes Babits Vilma énekelte el, nagy hatással. Baja, Gyökössy, Gulyás versekkel szerepelt, Madai meg én prózával. (Madai felolvasása megbotránkoztatta a modernebb embereket: a szociálistákat gúnyolta egy cikkben, amelyiknek alapjában teljesen igaza volt.) Ezen a matinén szerepelt Fábry Irma zongoraművésznő, az énekek kísérője, a debr.-i Zeneiskola tanárnője, akivel azután lassanként összemelegedtem, annyira, hogy a mamák el is jegyeztek bennünket egymásnak.^[5]

Ez a lány már 30-on túl volt talán; de olyan szép kék szeme volt, hogy tíz évvel fiatalabbnak látszott. (...) Igen őszinte, természetes lány; kitűnően beszél németül, pompásan zongorázik, jószívű, s nem műveletlen, bár sokat tanult tőlem is. Nagyon szabad modorával zavarba hozott, azt hiszem, nemcsak engemet, másokat is. Én nem hittem, talán ma sem hiszem, hogy puella intacta,^[6] de ő erősködik, hogy az. Jó. Én meg nem vizsgálom. De lehetetlen, hogy ilyen szép nőnek legalább két-három barátja ne lett volna már eddig is. Bohém gyerek, azért tetszik nekem. S hiába, pompás, teli termetével fölzavarta érzékiségemet, s bizony, a flirtnek a legvégső pontjáig elmentünk, anélkül, hogy valamelyikünk nagyon tiltakozott volna ellene. Sok szép órát köszönhetek neki. Sok szép verset is írtam róla.^[7] Beethoven Kreutzer-szonátáját tőle hallottam legelőször. A szláv zeneszerzőket nagyon szereti, s nagyon szépen interpretálja. Szerény leány. De nem szereti a magyarokat; germanofil. Újabban Angliába készül; mert tanulja is az angol nyelvet. Sokat ábrándozunk: lesznek-e külföldi sikerei? A jós (afféle zsúr-játék alkalmával) nekem jósolt külföldi sikereket, neki nem. Ezen sokat bosszankodott. Minthogy spiritiszta nőkkel áll barátságban, attól tartok: ő maga is az. Nekem is meg akarta mutatni a kopogó asztalt, de én kinevettem. Azóta hallgat. - Izgat, hogy nem tudom: milyen viszonyban áll azokkal a férfiakkal, akik hozzá járnak.

1918. írói pályámon is nagyon fontos forduló. Ez az év kárpótolt azért a tíz szűk esztendőért, amely semmit sem hozott, csak vitt tőlem. 1918. elején alapítottuk meg Szakács Andor pesti újságíróékkal a Virradat c. lapot.^[8]

^[1] Tábornagy, a balkáni antant csapatok főparancsnoka.

^[3] Kardos Albert: Csokonai és a nyugatosok. Felolvasta a Csokonai Kör 1918. november 17-i Csokonai-emlékünnepélyén.

^[4] Oláh neve is felmerült a Vörösmarty Akadémia tagjelöltjei között, de végül nem választották be. (Tóth 1980, 208.)

^[5] "1918. március 24-én, virágvasárnap délelőttjén megnyitót mond Kardos Albert, s ebben főleg a Bokréta tagjait jellemzi. Utána a Bokréta öt tagjának egy-egy versét szavalja Thuróczy Gyula a Csokonai Színház művésze. Majd a háborús irodalomról értekezik Oláh Gábor. Verseiből olvas fel Baja Mihály. Baja Nagy-Kunságban sírnak, Gyökössy Endre Galamb szállt az ablakodra és Madai Gyula Nem ismerlek még c. dalait a jelenlévő Lengyel Dezső megzenésítésében énekli Babits Vilma színésznő, zongorán kíséri Fábry Irma. Rövid szünet után Gulyás József Immaculata c. szerelmi verseit bemutatja Oláh Gábor. A népvezér c. tömeglélektani riportját tolmácsolja Madai Gyula. Verseiből elmond néhányat Gyökössy Endre. És Gulyás József Ha meghalok..., valamint Oláh Gábor Ária a tűzimádó zenedrámából c. dalait szintén Lengyel Dezső megzenésítésében s Fábry Irma zongorakísérete mellett énekli Babits Vilma." (Asztalos 188-189.)

^[8] Köztársasági szellemű napilap. - Szakács Andor szerkesztő kéri Oláht a Virradatban való rendszeres publikálásra. Szakács színészként indult Debrecenben, Oláh darabjaiban is fellépett (pl. V. László), ekkor kezdődött barátságuk. - Oláh programcikket írt a Virradat első számába: a demokratikus nemzeti szerveződésben és az egyén rendkívüli megbecsülésében látta a kor legfontosabb jellemzőit, s ezek hirdetését várta a Virradattól is. "A nemzetnek öntudatra ébredése azzal a ritka szerencsével szokott járni, hogy hatalmas egyéniségekben szólal meg; lesznek talán nagyszerű költőink, európai hatású íróink, mert a talaj ma a legkitűnőbb nagy egyéniségek termelésére. (...) teret és alkalmat kell adni minden rendkívüli tehetségnek. (...) Kenyeret és betűt nem faltak még Magyarországon soha olyan szenvedéllyel, mint ma. Az Ige terjed. Ez a legnagyobb hatalom a világon. Tudjátok, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy fent is, lent is virrad. Ennek a virradásnak tüköre a Virradat." Irodalom terén pedig mindenek előtt a magyar regény és a magyar dráma megerősödését reméli. (Az én programom. Virradat, 1917. 1.) - Oláh örült, hogy állandó publikálási lehetőséghez jutott, s rendszeresen küldte is írásait Szakácsnak. 1918-ból néhány: Deák György c. regénye részekben, Tömeg és egyén (1918. február 3.), A magyar regény, A művészi alkotás lélektana, a Magyar életképek sorozat: Két debreceni történet (1918. január 23.), Fokról-fokra (1918. február 7.), Egy anya (1918. március 17.), Két ember (1918. április 2.), Kereszteződés (1918. április 14.), Csokonai kilép sírjából (1918. május 2.), Gyermekek (1918. szeptember 8.), Samu nadrágja (1918. szeptember 29.), 1919-ben pedig itt jelent meg az Álmodó magyarok című regénye. Debrecen jövője (1921. január 22.), Három regény(G. Hauptmann: Atlantis; R. Rolland: Jean Christoph; Szabó D.: Az elsodort falu (1921. március 13.).