1918

A Virradat c. lap volt az első magyar köztársasági lap még a monarchia korában. Sok baja is volt a háborús cenzúrával. Ebben közöltük Deák György c. regényemet, amelyet még 1915. elején írtam, s eladtam Csáthy kiadómnak, de a debreceni főügyész megtiltotta megjelenését. 1918-ig, három évig kellett várnunk, közben az irgalmatlan cenzor is jobb létre szenderült, s Deák György uram kemény léptekkel vonult be az irodalom köztársaságába. A hősét édesapámról mintáztam, azért olyan tökéletes. A regény, még folytatásos közlése közben, megtetszett az Athenaeumnak, s ígért érte 3000 koronát. Csáthynak azonban már eladtam 1915-ben - 300-ért! Ennek a derék kis embernek a jószívűsége mentett ki a csávából, s tette lehetővé, hogy az ő szerződését megsemmisítettük és én eladhattam második regényemet 3000 koronáért. Ez volt  az első becsületes honoráriumom. Sámsonért 100 koronát adtak Franklinék, a Szegény magyarokat 600-ért vesztegettem. Az Athenaeumnak ez a föllépése megijesztette a kis Csáthyt is, mert kijelentettem, hogy ezen a fokon alul nem adom ezután egy könyvemet sem. A példa vonz és visz. Csáthy már 2000 koronáért vette meg a Szegény magyarok II. kiadásának a jogát.

1918. tavaszán két új könyvem jelent meg. Laura fátyola c. verseskötetem (600 korona honorárium) nem tett nagyobb hatást, azt mondják: visszatértem régi konzervatív hangomhoz, csak a formában emelkedtem magasabbra.^[1] Balgatag szerelem c. elbeszélés kötetem szerintem is jelentéktelen munka, szétszórt prózai dolgaimat szedtem össze benne a Csáthy kívánságaira, adott érte 600 koronát, pedig 200-at sem ér. Meg is rótt egyik-másik kritika, miért nem tartom tiszteletben saját tehetségemet, s miért nem vigyázok írói fejlődésem fokozatos emelkedésére.^[2] Sebaj. Document humaine.^[3] Emberi mivoltomra, nagy betegségemre vet világot ennek a kötetnek néhány novellája, ennyiben érdekes, ha nem is értékes. Csáthy kiadó különben hamarosan két kiadást rendezett belőle, s hatalmas reklámot csapott neki.

1918. nyarán, július-augusztus meleg napjaiban, írtam meg Lázár feltámadása című regényemet.^[4] Ezt magam is bámultam, mert ugyanennek az évnek a tavaszán készültem el, jórészt, Két testvér c. regényemmel. A Két testvért félévnél tovább rajzolgattam, esztergályoztam, nagy gonddal, s elég komoly művészettel. A témája régen kisért, már Az embernek fia c. drámámban fölbukkan, később költői elbeszélésnek akartam megírni, míg végül prózai regény nem lett belőle. Szerettem volna leközöltetni a Virradat-ban, de a szerkesztő nem merte, témája nagyon is merész, s talán antimorális. Na jó. Belenyugodtam. Pesten kéziratban olvasták az írók, hatása nagy volt. Híre kerekedett. Annyira, hogy a kis Csáthy látatlanban megígért érette 2000 koronát. Eladtam neki.

Fábry Irma nagyon hívott, nyári vakációra föl a Kárpátokba, de nem mentem, mert egy regényt kellett megírnom, hogy kenyerem lehessen. Tanári fizetésem 380 kor. havonta, s az élelmem 700 koronába fáj havonként! Tehát legkevesebb új 380 koronát kell keresnem, hogy lakásomat fizethessem és valami rongyot vegyek magamra. Szörnyű ez a szakadatlan szegénység! Csodálom, hogy van még valamennyi önbizalmam. - Regényíróvá lettem tehát, a történelmi materializmus törvénye szerint, t.i. hogy megélhessek. Vajon, ha gondatlan úrnak születek: mi lett volna belőlem? Világreformátor, vagy világbolondja.

Az fáj, hogy még a szerelmet is csak úgy kegyelemből csöppentik rám a hatalmak. Ilyen visszavonultan még egy karthausi sem él manapság. És én lírai költőnek születtem! Micsoda galád és bizarr tréfája a sorsnak.(...)

*

Apologia.

Kosztolányi Dezső barátom a Pesti Napló ez évi valamelyik számában, még a forradalom előtt jóval, egy tárcacikkben foglalkozott Laura fátyola verseskötetemmel, s azt mondta rólam, hogy "élő anakronizmus " vagyok.^[5] Nem tudom, honnan következteti ezt Kosztolányi: ebből az egy kötetemből, vagy egész írói, költői munkásságomból? Úgy látszik, nem ismer engemet, vagy félreismer. Korántsem akarom a nagy Ady Endrétől elperelni a forradalmi költő címet, de azt ki tudom mutatni, hogy az én költészetemben még hamarabb fölvillant egy eljövő nagy átújulás gondolata, egy magyar forradalom előre megsejtése, mint az övében. 1907-ben írtam Gondolatok felhőfutása c. rímtelen, időmértékes sorokban, strófátlan szabadsággal rohanó hosszú versemet, amelyben Jeremiás bús próféta-lelkével jósolom meg a felénk láthatatlanul közelgő Thanatost, a nemzethalált, amiért nagyon kikacagtak és gúnyoltak debreceni ismerőseim; "minek félreverni a harangot, hiszen nincs tűz!" Pedig már én akkor éreztem. Ugyancsak a Gondolatok felhőfutásában van az a híres hely (III. részben), amelyet most magam is csodálok, ahol az 1914-ben kitört világháborúnak csaknem teljes képe rémlik föl vízióképpen: "Megmozdul a világ; emberhullámokat hánytorgat a föld, kik hangyarajokként torlódnak előre. S fölrémlik fantomképed az égig: rémséges Háború!" Ezután Angliának, Németországnak, Franciaországnak, Oroszországnak, Romániának és Magyarországnak s Ausztriának a háborújáról szólok, legsötétebb pesszimizmussal a magunk sorsát illetőleg: "A halál nyugatról lappangva közelget, Bécs kitárt kapuján most gördül szekere..."Hát nem így volt? Nem Bécsért hullott el drága ifjúságunk, s lettünk félhalottak? - Ugyancsak ennek a kötetnek (1909 jelent meg) több kisebb versében határozott képekben lobban fel valami nagy, jövő háborúságnak a réme; így az Angelosz vagyok c.-ben: "Azt álmodtam egy csodás éjjel: vagy meghalunk, vagy most születünk meg." Nagyon is igaz; meghaltunk, mint monarchia, újra születtünk, mint magyar köztársaság." Valami lesz, mert az időnek csikorgó sarka mostan fordul, most lesz a világ mámorosabb vagy vértől, vagy pirosló bortúl." Négy évig piros embervér volt a vén Európa vörös bora. - A század fiatal c. kis versemben újra egy világháború képe rémlik: "Szűk lesz minden országhatár, Dél nekimegy Észak havának, Kelet Nyugat kapuján dönget, a népek véres táncot járnak." Nem így volt? "Égre sötétlik munkás kar-ezer. Különös szelek fújnak." Még most is látni azt az égreemelt munkáskarezert; még most is fúj ez a különös szél, amely trónokat dönt fel és koronákat röpít. - A Nemzetek fölvonulásában egy nagyszerű népszemle van megsejtve "világharcok előnapján", az angol, a francia, a német, az olasz: mutathat föl valami nagyszerűt, amit maga alkotott, s ami jövendő létének biztosítéka; a magyar? - az undok Bécset cipeli vállán; ez az ő legnagyobb nemzeti ténye. Nem így volt? - Isten az én paizsom c. versemben, talán méltatlanul, én is szellemi vezérnek éreztem magamat a nagy megújulás csatájában, s ezt mertem írni: "Visszük a balsors vert magyarját világháboruk viharában."

Az élet lobogója alatt (1908.) c. verseskötetemben a nagy szociális forradalom hajnalát és diadalának eljöttét két vers énekli. A vörös zászlósok: "Bevonták a nagy béke-fehér zászlót, vörös lobog országok ormain. Helyet akar víg dúsak asztalánál az örök üldözött Kain. "Ebben a munka jogát és győzelmét vallom kapocsnak, mely engem is hozzáfűz a vörös zászlósok nagy seregéhez. Másik vers: a Lovak forradalma, amelyet még Párizsban írtam, az igavonó állatok hazájában, ez a vers: a szocializmus világforradalmának szimbólumba takart előre-érzése. - Sokan lehurrogtak Fekete igék c. versemért, amelyben a magyarság halálos sorsát, hirdetem és rettegem egy föltétlenül eljövő nagy katasztrófában; pásztoraink, vagyis Cézárjaink vágatnak le bennünket a népek vágóhídján. Nem ilyen volt? 1914,1915,1916,1917,1918 rá a felelet. - Ugyanez a gondolat még sötétebb hangon szólal meg a Halálnak halálával versemben: "Kelet kivert, megöl nyugat.... Végignézem, hogy hull, hogy dől temetetlen sarjúrendbe a magyarság, a magyarság gőgös rendje." Nem így volt? - A Megölt ország tragikus értelmét éppen a mai napokban igazolják az idők; Magyarországot ravatalra terítették, s az "örökösök" (román, szerb, horvát, cseh, német, óh mennyin vannak!) még a takaróját is lelopják, lehúzzák róla, gyászköntösét lefejtik és szétosztják, sőt még a koporsóját is elemelik. Nem így van? De igen. -

Istenek alkonyata (1909.) c. verseskönyvemben untalanul fölbukkan két gondolat, a győzelmes magyar forradalom két vezérgondolata: El Ausztriától, hogy független nemzetté legyünk, - ez az egyik; a szocializmus vörös forradalmának népeket fölemelő és megmentő diadala, - ez a másik. Napóleon szava, El Ausztriától!, A harag napja c. verseim a magyar nemzet függetlenségének, sőt az utolsó: köztársasággá emelkedésének előre sejtése. "Hej, amikor egy sápadt ember néz Buda felé rémült szemmel, s egy fantomot lát, aki már se nem császár, se nem király!" Ezt akkor lehetetlen volt nyíltabban kimondani; de most azt hiszem mindenki jól érti: ki az a sápadt ember, s ki az a fantom. - A szocializmus forradalmát és diadalát hirdeti: A játék vége, meglehetős véres színben; hála isten: nálunk vértelenül fordult meg a nagy kerék. A Zászlószentelés a kis emberek, a letaposott lelkek nagyszerű revolúciójára bont lobogót. A nép, Egy különös tenger: mind a kettő a Nép roppant hatalmát magasztalja és érzékelteti. A Napfordulás korszaka a munkásság csatasorba állásáról énekel, amely egy forradalomban fog diadalt aratni: "Milliók sorvadoznak rabigában, arany trónján kacag az Uralom; egy óriás bölcsőt renget a föld, benne sír a gyermek Forradalom." Akkor még gyermek volt, ma már óriás ifjú, aki új országokat tart a vállán. - A nagyszerű tükör pedig a szociális megújhodás nyomán felviruló boldog és szabad jövendőt vetíti előre, amikor "Ország megérti az országot, nincsen gazdag, nincsen szegény, együtt hajózunk és kötünk ki a boldogok szent szigetén."

Ebben a kötetben Rossz istenek alkonyata címen egy hosszú, szabad formájú költemény egész állami és társadalmi életünk átújulásáról szól, tehát megint: a Forradalomról. A hit, az osztályszervezet, a monarchák, a társadalom forradalma mellett szó van a Katonaság revolúciójáról is, amikor: "a visszafelé sújtások gyönyörű napján a bárd a bárdforgatónak nyakába merül." Hát nem így volt 1918. október 31-én? - A forradalmak nagy megnemesítő hatalmáról ezt írom: "Az örök haladás meredek lépcsőjén most lépjük a leggyönyörűbb fokot, most harcoljuk a mindenkiért való nagy szeretet harcát. Testvérnek esküszik az egész világ, vérrokonságunk: a közös nyomorúság; a Világszeretet nagy himnusza zeng, a Világfelszabadulás piros zászlója röpköd hajnal iránt." - Hát nem így érzi ezt ma minden nemes lélek?

Újra megkérdezem Kosztolányi Dezső barátomtól, ismerte ezeket a verseimet, mikor leírta nevem mellé azt az elhantoló szót: "élő anakronizmus"? Olyan gondolatoknak vagyok az énekese, hirdetője, amelyek el nem avulnak, míg a Föld csillagon emberek és nemzetek élnek. S így, ha minden anakronizmus: csakugyan élő, még pedig örökké élő anakronizmus! 1918. nov. 23. (...)^[6]

*

A köztársaságtól megmámorosodott tömeg a szabad mozgásban és szabad szólásban tombolja ki magát. Soha Magyarországon nem volt még annyi gyűlés, nem reszelte a levegőt annyi vad szónoklat, mint 1918. november 1-től pár hónapig. Minden érdekcsoport testületet alkot, mindenki jó helyet akar kaparintani az új világban. Sokan azt kiabálják: "ez a második honfoglalás!" Csak azután bele ne szakadjon a madzag. Ezer és ezer sötét, félsötét vagy félvilágos agy termeli itt Debrecenben is a délibábosabbnál délibábosabb eszméket; minden nagyreményű magyar egy-egy eszmegyár. Vannak, akik Jugoszláviával akarnak egyesülni szabad unióban; vannak, akik most is a levert Németországban látják az erős szövetségest, akit Ausztrián keresztül is meg kell szerezni; vannak, akik Lengyelország felé tekintgetnek; vannak olasz-barátok, orosz-barátok, sőt a Romániával szövetkezés gondolata is föl-fölbukkan; még a megutált csehek kultúrájának is jut egy-egy hízelgő szó. De mindez mi a Rostkowicz Arthúr nevű hírlapíró hallatlan tervéhez? Bolha az elefánthoz. Mert Arthúr, a lengyel herceg, (akit a Szegény magyarok Levinszky újságírójában énekeltem meg) egyenesen Amerikával, igen: AMERIKÁ-val akar bennünket összecsatolni. Írt is egy röpiratot, amelyben gyermekes ravaszsággal okolja meg: milyen rettenetes élet-érdeke az Uniónak a szegény kis Magyarországgal való szövetkezés! Debrecen a Holdban! Nem hangzik olyan meseszerűen, mint ez a magyar-amerikai perszonálunió. Pedig nem is új ez a gondolat: már a nagy Zrínyi Brazíliába akarta kitelepíteni az Európában mindenkitől összemart kis magyarságot. Nagy szellemek találkoznak - Rostkowicz Arthur egyenes tovább álmodója a nagy Zrínyi ötletének. És mégsem értették meg a debreceni magyarok, különösen a szocialisták; talán éppen ez bizonyítja genialitását. Mikor az Arany Bika dísztermében elő akarta adni roppant gondolatát ez a kis újságíró: a jelenlevő vad szocialisták lehurrogták, sőt szóhoz sem engedték, szépen kitaszigálták az utcára. Szegény Arthúr, egyszer akarta megmenteni hazáját, most sem sikerült neki. Érdemes életre ez a nép? (...)

Károlyi Mihály, a designált k. elnök, minden jót ígér, de kivinni semmit sem tud. Azt hitte Magyarország, hogy az ő nevének bizonyos varázsa van az Ententenál. Semmi. Semmi. Ez nekem is fáj. Olyan bizonytalan kezd lenni a jövő, a még el sem jött jövő...

Engemet erőnek erejével be akarnak vonni a politika hajrájába, de nem lehet. Mindig undorodtam a cirkusz porondján való szerepléstől. Lovaknak és bohócoknak, tornászoknak és atléta-birkózóknak való. Én egyik sem vagyok. Ellenben fáj, kimondhatatlanul fáj, hogy a csehek északon, a románok Erdélyben, a szerbek délen - az örök birtoklás nem is nagyon takargatott pretenciójával nyomulnak mindig mélyebben és mélyebben Magyarország testébe. A székelyek ellenállnak, a tótok protestálnak, a magyarok kétségbeesnek - hiába; Károlyi azt mondja: tűrni kell, mert ha van igazságérzet Párizs és Amerika szívében, ez a megszállás nem lehet örökös. Ez is olyan délibáb-remény. Én az ilyenekben nagyon pesszimista vagyok. Ezernél több évet éltünk, tudom, hogy a nemzetek is elvénülnek, és elhalnak; ezer év annyi egy nép életében, mint száz az egyesében. Hátha a végünket járjuk? Köröskörül idegen nép, s a gyűrű mindig összébb-összébb szorul. Hátha a Herder jóslata most teljesül be véglegesen? Hátha mi vagyunk igazán az utolsó magyarok? - Borzasztó ezt elgondolni is. Hát még átérezni! Hát még átélni! Átélni a halált! A nemzet halálát túlélni és átélni az egyesnek. Irtóztató. - Sok verset írok novemberben. Majdnem mind szomorú.

Ebben a bizonytalan időben csak egy bizonyos: a szerelem. - Irma mindjobban vonzódik hozzám, úgy veszem észre: megszerettem. Én, az igazat megvallva, a zongorajátékába szerettem bele; de ma már zongorája nélkül is elvinném magammal. Nem vagyok tisztában ezzel a leánnyal. A városban, ifjú gentlemanektől azt hallottam - olyan, aki szereti a férfiakat. (...)

VISSZA A CÍMLAPRA