1927

A Bokréta 25 éves fennállását ünnepelné ebben az évben, ha - ünnepelné. Gulyás Jóska szegény meghalt. Madai Gyulát elkapta a politika nagy kerekének a szíja. Gyökössy kemény harcot vív az élettel és feleségével Pesten. Baja Miska megállt, mint a jó idők malma, nem akar lisztet őrölni. Költészete egy állapotban van, mint a Samu nadrágja.^[1] Oláh Gábor pedig - ...Megkövült, mint önmagának az élő szobra. Tíz éve ki nem mozdult romlott Debrecenből; tíz év óta nem látott és nem evett nőt. A lányok utolsó reménye is oda van...

Már pedig a Bokréta addig volt irodalmi faktor, míg az alkotó tagjai nőtelenek és fiatalok voltak. Gyökössy és Maday megnősült; Baja és Oláh nem fiatal. Vége az irodalmi hatalomnak.

A Csokonai Kör, amelyik szárnyára bocsátotta a Bokrétások első énekeit, most is szeretné megerőltetni magát egy antológia erejéig. Sajnos, ebben nincs egyetértés. Dóczy Imre, a Kör egyik oszlopa, savanyúan rázza fejét, valahányszor a Bokrétáról esik szó: "Ugyan kérem...vagy Arany János valaki, vagy senki." Arany Jánosok nem vagyunk, az bizonyos. Tehát-? Semmik vagyunk. Semmivel pedig semmire sem megyünk, gondolja savanyú Dóczy Imre, s így lefújja a Csokonai Kör szentimentálisabb vezetőinek az iparkodását.

Tizenkét verseskönyvemből tizet úgyis magam adtam ki, a magam pénzén. Nem tartozom a nemes Magyarságnak semmivel. Sőt: ő tartozik nekem egy élet eljátszott és meg nem adott boldogságával, becsülésével. Ha akar, vagy ha tud: fizessen meg érte, a halálom után. Akkor már igazán nem zavarok vizet.

A Csokonai Kör különben ki akarná adni válogatott verseimet, vagy 80-at, egy kötetben. A főtitkár,^[2] aki sajtó alá rendezné, megfog a múltkor, s a nagy felfedezők csodálkozásával mondja:

Íme, tisztelt világ, 25 évi énekelés után egy vidéki irodalmi kör főtitkára kezdi észrevenni, hogy az O.G. költészete - forradalmi költészet. Csak a rendőrség ne értesüljön róla, mert lekópertáz írói munkásságom 25 éves fordulóján. Kitelik tőle, amilyen barom. (...)

Még 1903-ban, Pesten, egyetemi hallgató koromban írtam Tűzimádó című regényes operámat egy kisebb elbeszélő költeményből, amelyet az Egyetem Négyesy-óráin olvastam föl - "stílusgyakorlatul." - Ezt az egyfelvonásos operát már akkor, Pesten, megzenésítette Lengyel Dezső nevű barátunk (zsidó és cigány keverék), - de mert nem tudta hangszerelni: előadásra nem került. Most aztán, huszonnégy év távolában, új zeneszerzője akadt a régi szövegnek: Tatay Zoltán, aki egyetlen operettemet is megzenésítette. Tatay elég szép melódiákat írt a "Wildromantisch" szöveghez, s egy Sztára nevű úrral pompásan hangszereltette. Így aztán színre is került 1927 márciusában, a debreceni Csokonai Színházban. Háromszor adták - és végérvényesen lekerült az isteni deszkákról. - Én bizonyos meghatottsággal néztem és hallgattam végig, mint idegen ember munkáját. S hiába tapsoltak, hiába hívtak: nem mertem a lámpák előtt megjelenni.^[3]

A Petőfi Társaság, Pekár Gyula atléta úr elnök vezetésével lerándult Debrecenbe, s a Társaság 50 éves fennállásának emlékére díszülést tartott a vármegyeház lovagi termében. Minthogy 1910 óta tagja vagyok ennek a nemes társaságnak, s minthogy székfoglalót még ez ideig nem tartottam: az intézők jónak láttak fölléptetni. Fölléptem. Felolvastam Három oroszlán című versemet,^[4] amely sivár hatástalansággal kongott el a nagy teremben. 400 sorból áll. Mikor a 100-as sorok körül járok: az előttem ülő, éhes, nyugtalankodó polgármester, Magoss Gyuri, elkezd mohogni: "Még sincs vége? Az elsőnek sincs vége?" (Azt hitte, több kis verset olvasok fel.) Nem szóltam rá. De mikor egy olyan helyhez értem, ahol a híres három oroszlán (a Magyarság) farkat csóvál Cézárnak, a nagy idomítónak (a Habsburgnak): egyenesen Magoss úr osztrák lakáj, Smolen Tóni^[5] arcába - dehogy, képébe szavaltam, fújtam, köpködtem a gúnyoló szavakat. Smolen Gyuri aztán - elhallgatott. Ha van egy gramm esze, magára kellett vennie. T.i. mostanában Albrecht főherceg úr gyakran le-lerándul vadászni Debrecenbe; "kortesút" minden bekukkanása, hiszen ő akarna királyunk lenni (V. Béla néven!); s ilyenkor mindig Magoss Gyuri alacsony lelke hajlong a kis görbelábú osztrákocska előtt, nagy odaadással nyalva, nyalogatva a drága Habsburg alsófelét. Azt mondják, annyira nyalja, hogy már véres. Nem a Habsburg s...e, hanem a Magoss Gyurka nyelve. Óh párducos Árpád! - mint Kisfaludy K. mondaná.

Pedig ez a Magoss Gyuri egészen használható városi Seprő. Kezdi aszfaltoztatni szülőhazám homokos tereit; leköti az irtóztató alföldi port. Igaz, hogy csak a város kellő közepén. Én Kar utcán lakom, a város nyugati szélén. Hogy ide mikorára ér el a Magoss Gyuri seprője - azt csak az ég tudja. Valószínűleg akkor, mikor Albrechtből V. Béla király lesz. (...)

Lindberg amerikai repülő átrepülte az Atlanti-óceánt. New Yorktól Párizsig meg sem állott, le sem szállott. 32 és fél órát repült egyfolytában. 25 éves, svéd származású.^[6] Szeretném leírni, mit érzett a 32 óra alatt, az Atlanti-tenger végtelensége fölött. Rettentő az ember akarata.

Móricz Zsigmond 25 éves írói jubileumát ünnepli a pesti egyetemi ifjúság. Engemet és Klebelsberg kultuszminisztert^[7] meg sem hívtak. Hm. És még azt mondják: Móricz Zs. a destruktív.

Móricz különben lehet jó író, de jellemtelen ember. Sok huncutság, álnokság van őkelmében. Talán éppen azért látja a világot is álnoknak és huncutnak. No, mindegy. Amit eddig, 25 év alatt írt, az nem elég az üdvösségre. Lehet, ezután írja meg a nemesebb veretű munkáit. Két dolgát, nagyra tartom: egyik az Árvalányok c. elbeszélése, másik a Tündérkert c. regénye. Ezekben embereket, élő embereket tudott teremteni. S ez nagy szó! Mert Kemény Zsigmond sem igen tudott. (...)^[8]

Adyra kezdek féltékeny lenni. Mióta meghalt, még jobban él. Most újra reá kénytelen nézni minden magyar. Berzeviczy Albert idézi szellemét a Kisfaludy Társaságban, Hegedűs Loránt a Pesti Hírlapban, Makkai Sándor püspök egész könyvet ír róla, ezt megcsipkedi Négyesy László a Bp. H.-ban, Szász Károly pedig lebecsüli; Muraközy László a Prot. Szemlében mond sok igazat; Fenyő Miksa, hencegő zsidóka, az Esti Kurírban idétlenkedik Ady mellett; Babits Miska a Nyugatban válaszol Berzeviczy közeledni akaró hangjára: "Ha gazemberek vagyunk, miért akarnak kezet nyújtani?"^[9] - És a jó ég tudná elmondani, kik és mifélék biggyesztik cikkük fölé címnek az Ady nevét. Mégis csak érdekes művésznek és érdekes magyarnak kell lennie, hogy körülbelül 20 év óta egyetlen igazi téma irodalmunkban. Már "mindenki hozzászólt" és még sincs eldöntve az ügy. Azt hiszem, nem is lesz. Shakespeare-kérdés mind a mai napig van; sőt Goethe-kérdés is lesz, míg a Goethe műveit olvassák; Petőfivel sem végzett a Horváth János nagy vaskos könyve. Így lesz Ady-kérdés mindaddig, míg csak olvassák és nem értik a verseit. Ez pedig időben beláthatatlan. - Hiszen jól van. De azért Oláh Gáborral is lehetne foglalkozni egy kicsit - még életében.

Lengyelországból, Czehstochovából, levelet kaptam egy tanártól: Pazurkievicz Stanislavtól; fordítani akarja Sámsonomat.^[10] Kezdek Európában terjeszkedni. Néhány évvel ezelőtt a drága románok fordítottak a verseimből. Nem régen a novelláim közül került egy-kettő valami német antológiába.^[11] Francia nyelven is jelent meg versem. A Hindenburg című pedig olaszul is bejárta Róma táját.^[12] Hát még ha nagyobb munkáimra is ráterelődik a figyelem. Nem hiszem, hogy ne lenne hatása a Szegény magyaroknak, vagy A táltos fiúnak. Én minden utat lassan tettem meg; az európai irodalomba is csöndes tempóban fognak gondolataim és érzéseim beszivárogni. Nem baj. Lassan járj, tovább érsz. Az a fő, hogy ez a folyamat is megindult. - Roppant érdekes lesz színdarabjaim sorsa. Rajtam kívül ma még senki sem álmodja: micsoda hatalmas utat vágtam már itt is. Nem ismernek. Még az országom, a nemzetem sem ismer. Debrecen a legkevésbé. Milyen nagyot néznek azok az ismerőseim, akik túlélnek és kezdik megérezni szellemem hullámverését. Hogy csodálkoznak majd azok, akik drámáim sorozatos előadásán keresik és nem találják a hidat köztem, és a "világhírű" Molnár Ferenc és a többi exporteur között. Hja! Meglepetésekből áll ez a kutya élet...

Vannak szegény magyarok, és vannak gyalázatos magyarok. Vannak ideális nők és vannak alávaló leányok. Ide írom Pál Julcsa leányzó nevét, akinél gyalázatosabb magyart és alávalóbb nőt keveset láttam. Pál József parasztgazda puccos, páváskodó kancája a kicsike; azé a Pál Józsefé, aki 6 testvéremtől megvette a szülei házunk 6/7 részét, s aki tőlem nem bírta kicsikarni két hónapos furfanggal a rám eső 1/7 részt. Szóval most háztulajdonos társam. Gyűlöl halálosan, s ennek a halálos gyűlöletének Julis nevű leánya a fő lobogtatója. Szeretnék, ha hamarosan meghalnék. Tavaly tavaszon megmérgeztek a Bikában, nagyon csehül voltam; a kis szende Pál Julis azt remélte - mert nagyon óhajtotta - hogy kilépek az árnyékvilágból. Mondják, már előre megszerkesztette halotti cédulám szövegét: "A fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy...stb." - Mikor talpra állottam és kimentem az udvarra, keserű csalódás hangján dünnyögte úgy, hogy én is meghalljam: "Na, nem akar már meghalni!" - Azóta mindent elkövetnek a bosszantásomra, különösen mióta figyelmeztettem őket, hogy ne komiszkodjanak velem, mert szívbajos vagyok. - Szívbajos? - gondolják - annál jobb! Most már csak azért is! És törik a borsot orrom alá. Én egy szót nem szólok hozzájuk évek óta, írásban érintkezem velük, ha néha muszáj. Na, van is aztán pogány rombolás a hátam megett. A háztető azon részén, amely az én szobám felett áll, a tatarozáskor lyukat hagyatott Pál József a kőmívessel vagy bádogossal, hogy hadd csorogjon nyakamba a víz. Csorog is, de nem rám, hanem a szomszéd lakóra, a bábára. A fáskamarám, amelyet újabban csináltattam, rémítő szálka a szemében, már egyszer kiemelték az ajtót sarkából és kiloptak egy csomó fámat. Nem szóltam semmit. Az egyik fia, Sándor, letörette rosszul hajtott szekerével a külső ajtóm alsó keretdeszkáját; még csak annyit sem mondtak: bocsánat. Megreparáltatni? Megfizetni? Dehogy! Hadd egye a fene a tanárt. Mostanában a fáskamrám fedő kátrányos papírját 1/3 részén összevagdalták, kilyuggatták, hogy az eső hadd verje a fámat. Nem szóltam semmit. - A minap szénás szekérrel jöttek az udvarra, úgy irányozták a lovakat, hogy a szekérrúd a szélső ablakom alatt felszakította a front egyik oszlopfalát. Jót nevettek - és mentek tovább. Nem szóltam semmit. Úgy vettem észre: a padlásomon is furkáltak valami lyukat, változatosság kedvéért. És ez a paraszt kanca, ez a Pál Julis, oly gyalázatos egy nőstény, hogy mióta észrevette reggeli ganz nackt^[13] mosakodásaimat, mindig itt sullárog, oldaloz az üveges ajtóm előtt, leselkedik, még tükörrel is be akar látni szobámba, hogy lássa azt, ami nem neki termett. - Utálatos, lepcses szájú nőszemély, lomha és alattomos, mint a görény. - Várom, míg jól föl nem gyűl aljasságuk szemétdombja, majd akkor közéjük vágok. Az apját már egyszer kidobtam a szobámból, mert arcátlankodott és káromkodott. Piszok magyar. Ilyenek is vannak: piszok magyarok.^[14]

Mennyi remény! Mennyi álom! Már közeleg felénk a háromfejű vén Kárpát; a Retyezát messziről integet: magyar vagyok! A Quarnero kék öble^[15] fölemeli Fiumét és ringatja felénk. Egy varázsütésre kikerekedik a régi, nagy Magyarország...

Csak azon ütköznek meg a múltba fúlt magyarok, hogy a nemes lord el sem tud képzelni Habsburgokkal egy új Magyarországot. Azt hiszik ezek a szerencsétlen tökfilkók: az integer Magyarország és a Habsburg-dinasztia elválaszthatatlan. Még most sem értik, hogy a Habsburgok miatt veszítettünk el mindent. Újra nyakukba akarják venni ezt a kiállhatatlan és jellemtelen társaságot.

Tessitori Nóra, a híres szavaló, itt van Debrecenben, a nagyerdei belgyógyászati klinikán; a gyomoridegeit gyógyíttatja. Levélben üzenget, hogy látogassam meg; a verseimet akarja szeptemberben szavalni; szeretne személyesen megismerni. Irtózom a személyes ismeretségektől! Mindenkivel csak rádión szeretnék beszélni... Öregszem. Már röstellem fizikai hanyatlásomat, ha egy-egy szép asszony jelt ad találkozóra. Különben, Arany Jánossal tartok: "Tán értékem, ha csalódnál, alább tennéd a valónál."^[16] Ha Nóra asszony Oláh Gábor lelkével akar komolyan foglalkozni: mit akar szembenézni az emberrel, aki pápaszemes, rövidre lát, túl őszinte és asszonykerülő? - Szavalja a verseimet úgy, ahogy a betűk alól kibontakozik bennük az egyéniségem. - A személyiségem úgyis megsemmisül; csak a verseim maradnak meg.

Mussolini életrajzát olvasom. Érdekes. Akaratember, tehát antipodusom, mert én meg gondolatember vagyok. Azt hiszem, az ilyen embertípus fő erénye: a kíméletlenség és a bátorság. Ne haragudjanak meg érte a "nagy emberek", ha azt mondom, hogy ezek a primitív ember erényei. Általában úgy vagyok az ilyen nagy reformerekkel, mint a vakmerő betörő gyilkosokkal: - minden pillanatban kockáztatják a bőrüket, az életüket, hihetetlen vakmerőek, furfangosak, számítók, ember- és életismerők. De valahogy nincs fantáziájuk és szívük. Napóleon is ilyen - nagyban. Mussolini még nem fejezte be a pályáját, nem lehet tudni, hova jut. De amit eddig tudok róla, az nem igen ejt bámulóba, csak érdekesnek találom. - Mennyivel nagyobb Romain Rolland, mint Mussolini! Mert Rolland embereket alkot, teremt Mussolini pedig emberekkel operál, tehát sakkozik. Ez is ügyesség dolga, de hol van ez egy dráma megteremtésétől! Aki a drámát éli: lehet tragikus ember, de nem igazán Nagy Ember; aki a drámáját művészi alkotássá emeli: az a Nagy Ember, az az Alkotó, az a Művész. - Mussoliniban is van örök emberi és valami tragikus: bele akarja vésni nevét az időkbe, s ehhez emberekre van szüksége, de az embereket lenézi és megveti. Modern Coriolanus. Sok benne a gőg. Szocialistából lesz arisztokrata miniszterelnökké. Vajon hol végzi?

Milyen szomorú... Az északi sarkot mutatja a mágnesünk, de olyan iránytűnk nincs, amely a jó emberek vagy nagy szellemek felé mutatna. Mennyit is tévedünk!

Csodálatos a zene hatalma. Reggelenként, néha, kedvem tetőjén, a Rigolettoból a mantuai herceg kedves kis dalát szoktam énekelni:

Az utcai rakoncátlan gyerekek meghallják - röptében megtanulják a két sor dallamát, és énekelik vég és határ nélkül. Egy iszonyú éles torkú kis csirkefogó, aki eddig az autó-szirénák százféle változatát utánozva rohant el ablakom alatt: most a "La donna é mobile"-t süvölti. Házunk vad virága, Pál Julcsa, a kis arcátlan, reggeltől estig a mantuai herceg kis dalát kornyikálja. Az ablakom előtt levő akác suhanc verebei: ezt csirippelik. A Pál gazda csikója ezt nyeríti. A vándor malacok is ezt sírják, ha éhesek. Éjjel a szerelmes macskák ezt nyávogják egymásnak szerenádul a háztetőn. A minap adóvégrehajtó járt az udvarunkban - ezt dúdolta. Óh Verdi, Verdi, a te halhatatlanságod biztosabb mégis, mint a Mussolinié.

Nyáron, július, augusztus hónapban szoktam legnagyobb gőzzel dolgozni. Sajnos, itthon, a szobámban sokszor lehetetlen; a szomszédban lakó bába és cigányos pereputtya éktelen zajongással nehezíti a levegőt; a Csend ezer mérföldnyire menekül. A nyáron is kénytelen voltam a Városi Múzeum udvarára^[17] kérezkedni be, s ott a fák árnyékában írtam meg egy hónap alatt Szüret című színdarabomat. Van benne két pompás magyar figura: az ellenséges Dózsa és Takaró. Jó színész kezében mind a kettő ragyogó jellemmé kerekedik.

Ezelőtt a Nagyerdőre jártam, ott irogattam egy teniszpálya asztalán. Valaki megirigyelte, az asztal odavan. A csendet is lármás ostobák torka riasztja szét. Nem lehet már ott sem álmodozni.

23. számú ideálom (lásd a 34-41. lapokat)^[18] dr. Lusztig Józsa doktorkisasszony szembe bukkan velem a nyár elején, a Városháza árkádja alatt. Megállít, szemembe nevet. Vagy két év óta kerülöm, nem szóltam hozzá, nem is köszöntem neki. Most kedélyesen felelősségre vont: mi bajom, miért menekülök előle? - Gyűlölöm a nőket! - feleltem. Miért? - kérdi. Ha őszintén válaszoltam volna, ha mertem, ezt mondom: Mert nem adnak azt, ami nekem kellene. Különben Józsának ezt is megmondhattam volna, nem álszenteskedő. Mikor megdorgáltam, hogy szeretői vannak, ezt mondta: "Még nem vagyok lekötve senkinek; ha majd le leszek, nem lesz szeretőm. Németországban így szokás. Minálunk ellenben megfordítva." Igaza van. Ez az őszinte kijelentése nagyon megfogott - csaknem férfias volt - és kibékültem vele. Megy az Adria mellé...én itt maradok égő kemence Debrecenben. - Istenem, hogy izgat engem ez a lány! Roppant érzéki. Keble, combja, tompora. Az ő tomporáról írtam: "Istenek korongján formált remek tomporod."^[19] Az is. Hej, vajon lesz-e az enyém valaha? Gyáva vagyok. És nemtörődi. A nők nem hullanak az ember ölébe, még ha nagy művész is az ember.

Ellenben ezeknek a kis nyálas medikusoknak micsoda sikereik vannak! - Sírni szeretnék. 47 éves vagyok. (...)^[20]

^[3] A kritika szerint "az opera szövege romantikus, - színpadképesen felépített s dalműlibrettóra alkalmatos, poétikusan bizarr mese", zenéje pedig a nemesebb operettek konstrukcióját követi. (Debreczen 1927. március 1.)

^[6] Charles August Lindberg 1927. május 20-21-én a világon elsőként repülte át az Atlanti-óceánt.

^[7] Klebersberg Kuno (1875-1932): 1922 és 1931 között vallás- és közoktatásügyi miniszter.

^[8] Oláh a Debreczen 1926. február 21-i számában köszöntő cikket írt Móriczról. Mindjárt az elején összefoglalta, miben is áll Móricz regényművészetének jelentősége: "konok elszánásával megfogta az Örök Magyart, a mi fajtánknak nem változó s el nem múló ős-típusát: a Népet, vagy más szóval a Parasztot", ami nem kevesebbet jelent, mint hogy "nemzetének az állandó arcképét örökítette meg." Pontokba foglalva sorolta elő Móricz érdemeit: 1. "[v]isszatér az ős formához, a néphez..."; 2. "azt írja le és azt írja meg, amit előtte még nem tett könyvbe senki magyar"; 3. "őszinte kíméletlensége", amiért annyit támadták; 4. "Móricz Zsigmond ma a legmagyarabb szavú író (...) a legmagyarabb lelkű író", aki többre tartja az igazságot, mint a szépséget; 6. "a magyarság szétszórt részeinek típusait teremti újjá és adja át az örökkévalóságnak..." (Oláh Gábor: Móricz Zsigmond 25 éve író.)

^[9] A kettészakadt irodalom vitájáról van szó, mely 1927-ben kezdődött. Az Oláh által említett cikkek adatai megtalálhatók: Botka Ferenc-Vargha Kálmán: A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 6. 1905-1945. Bp., 1982. 34., 70-71.

^[10] Pazurkievicz Stanislav itt említett levelét több is követte. Szabó Dezső, Rákosi Jenő, Juhász Gyula, Tormay Cecil és Tarczay Gyula címe után is érdeklődött, hogy felvehesse velük a kapcsolatot.

^[11] Nem tudni, melyik német antológiáról van szó.

^[14] Pál Juliska Oláh Gáborhoz írt leveléből a másik fél álláspontjára, "igazára" is fény derül: apám "éveken keresztül türte azon áldatlan és igazságtalan állapotot, hogy az ő nehéz verejtékes két keze munkájával szerzett pénzéből kellett kifizetni a Tanár úr helyett és fizetett ki már eddig is sok pénzt, amit igazság szerint a Tanár úrnak kellett volna fizetnie. Ezt a Tanár úrnak jobban kellett tudnia és éreznie, hiszen Ön a tanult ember, mi pedig csak egyszerű földmíves emberek vagyunk és Ön velünk szemben tanári fizetése folytán sokkal jobb anyagi helyzetben van, mégis nemcsak hogy türte, hogy mi szegény emberek fizessük az Ön lakását, hanem éppen abból ered a rossz viszony, hogy Ön édesapámat durván elutasította és lakásából kidobta, amikor a házra fordított kiadásaink aránylagos megtérítését kérte. Ha Önt apám ilyen durván megsértette volna, úgy mint úri embert, azt Ön bizonyára nem tűrte volna el és megtalálta volna a módot, hogy az ilyen goromba sértésért magának megtorlást szerezzen, mint ahogy kisebb és jelentéktelenebb okok miatt is mindjárt detektívet küldött a nyakunkra. (...) a Tanár úr nem azért nem állott szóba az édes apámmal, mert ő állítólag Önt megsértette, hanem azért, mert nem akarta hallani, mikor apám az adónak és általa a házra fordított kiadásoknak megtérítését a Tanár úrtól kérte, ezért lökte ki az apámat." (Pál Julia O. G.-hoz, 1936. aug. 27. - DIM)

^[15] Az isztriai Arsa folyó torkolata és a dalmát tengerpart közti öböl.

^[16] "S tán becsét is. ha csalódnál / Alább tennéd ... a valónál." (Arany János: Emlékül)

^[17] A Városi Múzeum Csokonai szülői háza helyén álló épületben működött. (Hatvan u. 23.)

^[19] Újra élek. Egy szép doktorkisasszonynak. - j.: Oláh 1925.

^[20] A napló e kötete végén Oláh 1896 és 1926 közötti munkáinak jegyzéke található.