1919

(...) Szegény Ady Endre január 27-én meghalt annak a forradalomnak a küszöbén, amelyet olyan finom ösztönnel érzett és énekelt meg előre. Nagyon levert ez a hír. Mintha magamnak is a jobb részem szakadt volna ki vele. Nem voltunk jó barátok, pedig én mindig szerettem; fáj, hogy nem tudtam vele beszélni mostanában; 1913 óta nem láttam. Azt mondják, a végső hónapokban elmezavarral küzdött; szélhűdés is érte. Haj, az ifjúság könnyelműen szerzett betegsége, a vérbaj, aknázta alá ily gyorsan életét. Negyven éves volt. - Magyarország most érzi, most látja be, hogy milyen nagy költőjét (talán az utolsót) vesztette el benne. A Csokonai Kör gyászünnepén én tartottam emlékbeszédet fölötte.^[1] Költeményeit szakadatlan olvasom; és mindig szebbek, és mindig mélyebbek.

Isten hozzád, szegény, szomorú Bandim! Talán jó, hogy nem érted meg a szétomlás következő korszakát.

Öccsét Ady Lajost, kinevezték főigazgatónknak az öreg Géresi helyett. Jó, okos fiú, van benne a Bandi közvetetlenségéből és érzékenységéből valami.^[2] Azt mondja: Bandi emlegetett a múlt nyáron: "Szegény Gábor, biztosan haragszik rám..." Nem, nem haragszom.

Igaz, hogy fiatalos hevünkben sokat marakodtunk, de annak nem mi vagyunk az okai, hanem a Bandi pesti tábora, azok a remek zsidó fiúk.^[3]

Hanem a sorsunk egyre kétségbeejtőbb lesz. Károlyi gyönge, tehetetlen ember, nem bír semmire menni. A szocialisták zúgnak, mert érzik hatalmukat. Az az általános fölfogás, hogy tiszta szocialista kormánynak kell jönnie, másképpen elveszünk. Én úgy érzem, anélkül is elveszhetünk, ha az van a számunkra megírva. Franciaország meg akar fojtani bennünket Németországgal együtt; Germánia majd csak kiheveri, de mi! Mi! "Ha minket is elfúj a sors zivatarja, nem lesz az Istennek soha több magyarja!"^[4] Óh, most lehet dalolni ezt igazán, nem 49-ben. - Valami sivár fásultság vesz az emberen erőt: ködbe tévedtünk, nem tudjuk, merre észak, merre dél? Meg kell várni a ködoszlást, addig vagy dúdolunk, vagy hallgatunk, vagy jajgatunk. Annyi már most is bizonyos, hogy a mi életünkben nem jön soha az a nyugalom, ami 1914 előtt volt. A románok, úgy hallik, egészen a Tiszáig meg akarják szállani az országot. Itt Debrecenben sokan mosolyognak ezen, nekem is szinte képtelenségnek tetszik; de annyi meglepetése volt már ennek a világháborúnak, hogy kezdem azt hinni: semmisem lehetetlen. -

1919. március 21: szovjet köztársaság!

Na még csak ez volt hátra.

Vyx alezredes, az Entente megbízottja, állítólag becsapta Károlyit; semleges zónát kért megszállásra, holott a belgrádi fegyverszüneti feltételek közt erről szó sem volt.^[5] A kormány nem merte vállalni tovább a felelősséget - lemondott s átadta az "uralmat" (van még ilyen?) egy tiszta szocialista minisztériumnak. - Egy pár héttel ezelőtt (február 20) zajlott le Pesten az első kommunista- tüntetés, amikor néhány (4) rendőrt megöltek utcai harcban, s amiért letartóztatták sőt el is verték a két fő kommunista vezért: Kun Bélát és Vágó Bélát. Ez a két ifjú egyenesen a börtönből lépett föl a népbiztosi (= miniszteri) székbe. Kun Béla, aki orosz fogoly korában szívta magába a kommunista eszméket, s aki odakint Lenin titkára is volt egy ideig: vad és vak elszánással vetette magát pici pártjával együtt erre a megkínozott országra. Egyéb bajunk sem volt, minthogy még ezt a betegséget is kipróbáljuk. Szegény, szegény Magyarország! Nincs a kerek Földön egy másik nemzet, amelyik annyit szenvedett volna, mint te. Rogyásig, ahogy mondják.

Magyarországon, erre hitet teszek, senki nem fogadta a kommunizmust valami nagy örömmel. A polgári osztály elszörnyedt, a munkások új reménység hajójára ültek, az urak reszketni és suttogni kezdtek, mi, szellemi munkások, néma megadással vártuk: mit hoz hát ez a vörös jövő? - Marx neve egyszerre kiszorította a Jézusét. A vallástanítást eltörölték az iskolákban. A papoktól megvonták a fizetést, a bírákat és az ügyvédeket szélnek eresztették; a hivatalnokokat lefegyverezték, a szervezett munkásságot fölfegyverezték. Ez már sok egyszerre, gondoltam magamban én is, de szólani nem volt tanácsos, mert rögtön rásütik az emberre az ellenforradalmár nevet. Elkezdenek kommunizálni! Házakat, üzleteket, bankpénzeket. Ez már ostoba fogás; a város, s azt hiszem, az ország is, zúgni kezd. A földbirtokos kis és nagy parasztság pedig káromkodik, szervezkedik, de a szocialista párt minden lépését éber szemmel kiséri, s kereket köt neki. Itt a baj! - minden jó lélek érzi. A hivatalnokok sápadt serege mit tegyen? Ha élni akar - hallgat és alkalmazkodik. A polgárság fegyvert kért, de a kormánybiztos rég megtagadta; most pedig a szervezett munkásságé minden erő. Gyűl, rohamosan gyűl a lángolni való anyag, csak szikra kell, hogy fellobbanjon. - Hallatlan a terror. Nem jó szólani sem, kémekkel van tele a város. Soha nem láttam még ebben az indolens^[6], nemtörődi Debrecenben, hogy az emberek ennyire figyelnék egymást. Olyan szúrósan, olyan ravaszul, olyan hosszan nézünk farkasszemet, hogy szinte kiállhatatlan. Vad és groteszk hírek jönnek. Az orosz vörös gárda 180 ezer emberrel Galícia határán áll, két hét múlva itt lesznek, s leverik az Entente-ot. A V.H.^[7] nőttön nő. Bajorországban kikiáltották a tanácsköztársaságot. (Csak Münchenben!) A szerb katonák elhányják a fegyvert és éltetik a szovjet-kormányt. Párizsban reszketnek Clemenceauék. Lenin biztat és bátorít. Osztrákok csatlakoznak stb.stb. Ezek a hírek sok jámbor munkást megvadítanak; hiszen agitátorok szállják meg a városokat fekete csapatokban. Bennünket, tanárokat is terrorizálnak; egy zsidó "elvtárs", a d.-i szoc.dem.párt titkára, bizonyos Lefkovics dr.,^[8] hallatlan pimaszsággal veri arcunkba, hogy elernyedt, lélektelen, ostoba, marha csapat vagyunk, akiket érdemes volna kitörölni az élők sorából, de Ő, Ő megkegyelmez most az egyszer, de tessék rögtön átváltozni szovjet-egyeddé, azt a marha istenét a burzsoá anyátoknak, mert másképen kő kövön nem marad! Mi ehhez a félistenkedő Coriolanus gőgje a római "ingatag büdös csapat" előtt?^[9] Szégyen ránk, hogy csak ketten mertünk ellene szólni: Gulyás István volt tanárom és én. A többi: néma csönd.^[10] -

Ettől fogva látni lehetett, hogy a szovjet köztársaság hanyatthomlok zuhan lefelé. Elkezdi felfalni a "burzsoát", megeszi az ipart, a kereskedelmet, kitátja száját a földre, a parasztra, megeszi a bankót és a csillagos eget, s mikor már semmi sem lesz: önmagát falja föl. Hiszen így volt ez a francia forradalomban is. Az Entente bizottságot küld Pestre, Smuts^[11] angol tábornok vezetésével, azok egyezkednek Kun Béláékkal (ő a külügyi népbiztos), de nem tudnak egyezségre lépni. Ez már komoly baj.

Érdemes megjegyezni, hogy ennek a szovjet-köztársaságnak csak az elnöke: Garbai Sándor, magyar; a többi mind - zsidó. Tud a zsidó államot alkotni? - Hiszen a magáét is eljátszotta. A zsidó csak zavart tud kavarni, s egyik embert tudja összeveszíteni a másikkal, különösen, ha mind a kettő magyar. De csitt! - erről szó se legyen, most szemekkel és fülekkel, s milyen fülekkel! van tele a levegő.

Rémhír: a románok megszállották Nagyváradot, Szatmárt! Iam proximus ardet Ucalegon^[12], mondanák a v. vezérek, ha latinul tudnának. A debr-i rendőrséget beosztják a V. Gárdába s küldeni akarják a frontra, melyet a szegény székely fiúk tartanak még, úgy ahogy. A d.-i rendőröknek azonban nincs kedvük harcolni, pláne vörös csapatban. Ebből huzavona támad. Puskaporos a levegő. Izgalom. Kapkodás. Baj.

1919. ápril. 18-án Nagypénteken, délután rendőrök tüntetése a piacon: levegőbe lövöldöznek. A direktórium (már a második) osztrák vörös csapatot szerez valahonnan, hogy leverje az "ellenforradalmár" rendőröket. Engem is hazaszorítanak a Bikától, nem tudok vacsorázni. Egyszer csak, fél 8-kor este, őrületes géppuskaropogás, fegyver-tüzelés, a piacon, a nagytemplomtól a megyeházig. Szemtanútól tudjuk meg, hogy valamelyik házból rálőttek a vörös osztrákokra, s ebből támadt ez a veszett utcai harc. Az osztrákok két géppuskája - egymást lőtte! A rendőrök közül talán csak egy halt meg; a katonák közül több; sebesült is van sok. Egy népbiztost, aki a megyeház ablakán kinézett, agyonlőttek. Csúnya egy este volt. Most már benne vagyunk a tűz kellős közepében. Nők a vörös hadseregben!

Fejetlenség. Kapkodás. Rettegés. Az ember nem tudja: mikor lövik hasba az utcán. Összevissza hírek. Bizonytalanság. Mindenhova csak igazolvánnyal lehet eljutni. Két napig nincs ebéd a Bikában, mert a vörös osztrákok kirabolták. Zsoldos csapat, maga szerzi a zsoldját. Éjjelenként félelmetes riadók: a gyár szirénája bőg bele riasztón az éj csendjébe: fegyverre proletárok! S hallom az ablakom alatt hogy futnak a gyülekező helyre álmukból kizavart, agyongyötört szegény munkások. Muszáj nekik. A nagyerdő felől valami ellenséget várnak, állítólag a székelyek jönnének vissza a frontról. - Húsvét vasárnapján (micsoda húsvét!) megjelenik D-ben a pesti kormány négy tagja: Vágó, Pogány, Böhm és Landler; mind zsidó. Valamennyi késhegyig menő ellenállást szaval; nem tudom, milyen arányban lesz szavuk a tettükkel, ha esetleg megszorulnak. Szomorú napok. 84 debreceni, előkelő embert letartóztatnak a nagypénteki "ellenforradalom" miatt. Persze, ez mind "burzsoá", aki a "proletárnak" halálos ellensége és viszont. Remeg mindenki. Még engemet is ijesztenek. Mindenki gyanús, aki csak él. Baltazárt^[13] is behozzák kocsin vasárnap du., de szabadon bocsátják. (...)

1919. április 23. Arra ébredünk, hogy nincs direktórium! Ellenben a románok a Csere alatt állnak. Vámospércs körül állítólag harc volt tegnap este, s a forradalmi csapatokat szétszórták a románok. A "vörösek" menekülnek. Az utcákon hirdetményeket ragasztanak ki: a megszállás órák kérdése. Na, most már rendben vagyunk. Két nő is elesett a vámospércsi harcban.

Délután a román csapatok rendben bevonulnak. Semmi incidens. Azt mondják ugyan, hogy egy vörös katona kézigránátot akart dobni Kossuth utcán a bevonuló tábornokra, de lefogták. Ha igaz: azóta már biztosan nem él.

Első parancs: este 10 óráig szabad kinn lenni. Ez mindenkinek jól esik a proletár- diktatúra esti 7 órája után. Az egész várost, katonaságot, csendőrséget, rendőrséget lefegyverezik. A városháza első emeleti ablakából két gépfegyver néz le barátságosan az utca népére. Dumitrescu tábornok kijelentette, hogy nem annektálásról, csak "penetration pacifique"-ről^[14] van szó.

A cívisek megvannak háborodva. Bosszút, bosszút, bosszút lihegnek mindenki ellen. A bűnösök, Isten tudja, hol szaladnak azóta; ártatlanokat feláldozni: gonoszság.

Azt beszélik, Szoboszlót, vagy Kabát összelőtték, felégették a románok, mert házakból lőttek a katonáikra.

Újra bizonytalan az élet. Semmit nem tudunk. Egyik nap az a hír, hogy Budapestre bevonultak a csehek, másik nap megcáfolják. El vagyunk zárva nemcsak a világtól, hanem Magyarországtól is. Nagyvárad már felesküdött Ferdinánd román királynak, s az ítéleteit az ő nevében hozza. Nagykároly város: Mare Carolu nevet kapott... Rettentő ez mégis.

Debrecenben dühöng a "fajszeretet". A román tábornok teljesen a város vezetőségére bízta: kit büntessen és hogyan büntessen a "kommunizmus" miatt. A város ellenben loyalisan átengedte a büntetést a tábornoknak, ő csak a "felhajtó" nemes szerepét vállalta magára. Bizony, sok ártatlan embert állítottak szuronyok közé. Május 11-én, vasárnap délben elvitték szegény Jánosi Zoltánt is, mert a függetlenségi párt és a kaszinó 500 tagja írt alá egy kérvényt ellene. "Pusztulni kell ennek az embernek!" - tajtékozta még Tervey Tamás ügyvéd úr is, a Miklóssy Margit drága férje.^[15] Jánosi családja nyomorúságban, szegénységben maradt itt; felesége lebetegedés előtt áll; igazán: a kövekbe is érzést papolna ez a pogányság, csak a debreceni lelkes gentrik és telkes gazdák nem lágyulnak. Sőt, látom az arcukon a kielégülés kéjét: na, csakhogy ennek is nyakára hágtunk! Eddig is jól ismertelek, Debrecen; most még jobban. "Testvér testvért, apát fiú elad..." Ezek azok a lovagias magyarok, akikért szenvednek és pusztulnak a legideálisabb törekvésű lelkek. Jánosi Zoltánt egy sorba tenni a terror-századot alakító bolsevikiekkel - olyan alávalóság, amelynek nincs neve. Családja részére gyűjtés indult meg; most látja az ember, mennyire érzi mindenki a férj politikájától örvénybe rántott ártatlan asszony és gyermekek tragikus sorsát. Igazán, mindenki ad, akinek csak pár koronája van. Ezer koronát én is gyűjtöttem.

Dumitrescu tábornokot egy új divízió^[16] tábornoka váltotta fel: Mosoiu^[17] tábornok, aki különben "Erdélynek és a megszállott magyar területeknek" katonai kormányzója. Mióta az ő neve szerepel a hirdetményeken, szigorúbbak a parancsok. Pünkösdre azzal kedveskedett, hogy este 8 órán túl senkinek nem szabad az utcán tartózkodni. Állítólag agyonvertek egy pár román katonát, s valami éji kommunista gyűlésre bukkantak az Árpád-téren egy kis kocsmában - azért ez a nagy szigorúság. "Büntetésből"  utazni sem szabad egyik városból a másikba. A katonák vad kegyetlenséggel verik el azt a szerencsétlent, akit utcán kapnak. A botbüntetés szebben virágzik, mint 1836-ban. Haladunk a műveltség, a humanizmus útján, fölfelé.(...)

Budapestről április 23 óta semmi hír!

Az antiszemitizmus réme újra fölemelte fejét. Böszörményben egy hírlapot teremtett,^[18] amely kegyetlen hangú, de igaz cikkekben hívja tetemre a legázolt magyar nemzet testéhez a zsidóság lelketlenebb részét. Bizony, a kommunizmusnak Oroszországban is, Magyarországon is zsidók voltak a bábái. Most a felhorkant magyar polgárság az ő pajeszes fejüket követeli. Böszörményből 1914-ig visszamenőleg minden bevándorolt zsidót kitiltanak, menjenek Palesztinába, az angol kormány úgyis önálló zsidó államot rendez ott be nekik. Debrecenből is sok atyafinak útilaput kötnénk a talpára, de ezek nem akarnak innen menni, olyan jól találják itt magukat. A rendőrség a román katonákkal razziát tart a kávéházakban, és sok "lánckereskedőt" összefogdos; szállítja őket, nem tudom, hova. Mégis csak rossz, romlott nációnak kell lennie a zsidónak, hogy soha sehol békét nem hagynak neki. Az ember gondolkodóba esik: micsoda összetétel ez a kellemetlen és jellemtelen faj? Van sok zsidó barátom, de egészében soha nem szíveltem ezt a népséget. Széchenyi már előre sejtette, milyen veszedelemmel nő rá a nemzet testére. Most csak az irodalmunkban véghez vitt pusztításukat olvasom a fejükre; kiforgatták nemes tisztaságából még a nyelvünket is. S a magyar geniust Galiciából ideszakadt csámpáslelkű izraelita legények képviselik a világ előtt! Óh Bródy, óh Molnár Ferenc, óh Lengyel Menyhért!

A szovjet-uralom alatt megint szóba került az én egyetemi tanárságom. A ravasz Kardos (Katz) Albert vörös posztóként rázta nevemet a Kollégium és az Egyetem tanársága előtt, a fő bika, Pap Károly, rögtön nekem is ugrott: minek protezsáltatom magamat ezzel a rongy zsidóval? Én nem győzöm eléggé erősíteni, hogy sua sponte^[19] cselekszi, amit tesz, tudtom és akaratom nélkül. Mégis, míg a románok be nem jöttek, foglalkoztak ezzel az ügyetlen üggyel. A bölcsészeti kar meghányta-vetette: mit lehetne tenni a rendkívüli időkben? Már a reszortomat is kijelölték: a legújabb (XIX.sz.) magyar irodalom Arany után, s emellett az irodalomtörténet elmélete, és stílusgyakorlatok. Mitrovics, az esztétikai tanszék várományosa, mindenképen le próbál terelni az esztétikáról; Pap Károly, az irodalomtörténész, mindenképen rá akart terelni az esztétikára, hogy ne fenyegessem az ő birodalmát. Állítólag fél, hogy elhódítom minden tanítványát. Egyébként nem bízik magyarságomban. Hahhaha! Ő nem bízik az én magyarságomban! Nevess, rücskös Európa.

No, jöttek a románok - s az én kandidálásom lekerült a napirendről, kimondhatatlan örömére Pap Károlyéknak.

Június közepén találkoztam Baja Miska barátommal: túsznak vitték el a "vörösek" még ápr. 26-án Pestre, most szabadult ki. Meg van soványodva szegény. Bolond egy világ ez. Madai Pali barátom meg elveszett; senki sem tudja: hova lett Pestről?

*

Mostani lányismerősöm, Fábry Irma, elért ahhoz a lépcsőhöz, mikor a lány férjet szeretne formálni barátjából, udvarlójából. Én megmondtam neki előre, hogy nincs szándékomban házasodni, se most, se később. Az én időm eljárt, egészségesnek sem mondhatom magamat olyan értelemben, ahogy azt a házasság megkívánja; s végül: nem is rajongtam soha a "szent" házasságért. (...)

*

Folytatom a Szerelem és Halál c. regényemet. Eddig a Nagyerdőn dolgoztam át nyári vakációmat, most hazaszorultam, mert rendes asztalomat nem lehet kivinni az erdőre: ellopnák a legelső éjszaka tüzelő fának. A honvédtemetőbe^[20] járok ki, s ott irogatok. Előttem tömérdek kis katonasír, mögöttem a luzerni haldokló kőoroszlán mása, az 1849. aug.2.-i debreceni csata emléke;^[21] fölöttem román repülőgépek zúgnak-kerengnek.

Szomorú, szomorú élet... Szentként fojtanak meg bennünket. És a kommunisták még mindig nem adják be a derekukat. Pedig minden további perc: egy-egy halál.

*

Irmával kinn vagyunk a Nagyerdőn.

Adyt olvasom és magyarázom neki. A múltkor egy tanár hevesen kikelt ellene, költészete ellen, én védelmeztem, s ez hívta föl a figyelmét Irmának. Azt mondta, meg akarja ismerni. Kivittem az Új verseket és a Vér és Aranyt. Irma intelligens nő: sokkal hamarabb megért egy elrejtett gondolatot, mint egy classicus philologus tanár, aki ma sem lát túl az Iliászon. Nagyon tetszettek neki az új versek, különösen "A fehér csend", s általában a Léda-zsoltárok. Adyról irt emlékbeszédemet is nagy figyelemmel olvasta el; az tetszik neki Adyban, hogy egy-egy versének két-három értelme is lehet. Éppen ebben áll a gazdagsága; s ebben üt el minden eddigi magyar költőtől.

Irma ismeri sivár környezetemet, amelyben élek és dolgozom, éppen azért csodálkozik: hogyan támadhatnak szép gondolataim nem szép helyen? Ő azt hitte, hogy a környezetből táplálkozik a fantáziám, és hogy döntő hatással lehet egy szobaberendezés is valamelyik irodalmi mű keletkezésére. Megmagyaráztam neki, hogy az író magából merít; természetesen, ott már rengeteg elraktározott anyagnak kell lennie, amit az életből, a természetből gyűjtött; mindig keze, vagyis esze-ügyében kell lennie annak a színnek, szónak, gondolatnak, képnek, amelyre éppen szüksége van. Én is sokat gyűjtöttem húsz éves korom óta. Az író lelki munkásságában az a legérdekesebb és legfontosabb, hogy pompásan, tisztán merüljenek föl írás közben emlékezetében azok a helyzetek, tájak, dolgok, emberek, amelyekkel és akikkel valaha csak dolga volt. Ebben a tekintetben nem panaszkodhatom, mert egészen elfelejtett nevek és dolgok bukkannak föl tudatom színe alól az írás lázában. S nekem erre van legnagyobb szükségem.

Irma csodálkozott, mikor megmondtam, hogy pl. a Két testvér regényem elején leírt szép parkot egy rimaszombati és tátrai kirándulásaim közben "szereztem", s azután a cirkvenicai Therapia gyönyörű parkja is hatással lehetett rá. Ugyancsak nevetett, mikor megtudta, hogy a Két testvér téli zivatarát (mikor Ákos orvosért rohan a városba) nem decemberben, hanem júliusban vagy augusztusban, forró nyárban írtam. Az ember ilyenkor egészen kivetkőzik magából. Magamról tudom: egy-egy fontosabb és drámaibb rész megírása után milyen nehezen tudok visszazökkenni a valóságba. (...)

*

Ezekben a felfordult időkben csak a filozófus maradhat igazi ember, aki az objektív megfigyelő szemével nézi a koráramlatok ismeretlen cél felé törő útját, s a legőrültebb vérengzéseknek is az emberi szükségszerűség törvényével ad nevet. Jaj a hangulat-raboknak! Jaj a szélkakas-embereknek! Megbolondulhatnak, ha minden forgást lelkiismeretesen meg akarnak tenni a szelek irányába. - Én behúzódom, mint a csiga, kis házamba, s filozófusszemmel próbálom szétbontani ezeket a színsugarakat, amelyből napjaink napja áll. (Július eleje)

*

Eltemettük szegény István bátyámat.

A vasutasok, pályatársai, társulati zászlóval vonultak ki a temetésre, ott volt a hivatalfőnöke, sok jó ember. Négy kis árva sírt a koporsójánál, és az özvegye, és az édesanyánk, és mi, a testvérei. (...) széphangú ember volt, nagy érzéssel tudta azokat a régi jó magyar nótákat dalolni, amelyek vele szálltak sírjába. Hány éjszakát, délutántól másnap délig, átdalolt! Én bámultam: honnan tudja ezt a temérdek szép ó-dalt. Költői lelke volt, mert a szép versekért rajongani tudott. Arany János Toldija volt a bibliája; hogy szerette, hogy csodálta a hőst is, meg az öreg Bence alakját! Hogy tudta könyv nélkül minden részét, pedig soha nem tanulta, csak olvasgatta. Rajta keresztül értettem meg: mi lehetett a görögöknek az Iliasz és az Odysseia. Nagyon, nagyon tudtam ezért a rajongásáért becsülni. Mert rajongó volt, aki szomjas lelkét szerette volna megitatni a művészet minden szépségével, de szegény sorsa a kenyérkereset hajrájával elvert előle minden lelki örömöt. Verseket is írt, mikor egyidőben különvált a feleségétől. Az én irodalmi sikereimnek ő volt a legőszintébb átértője, élvezője. Milyen nagyra tartott, istenem! szinte szégyelltem magamat. (...)

*

A debreceni cívisek kalaplengetve és kendőlobogtatással fogadták a bevonuló "megmentő" románokat április 23-án. A derék "rómaiak" azután meg is mentették őket, nemcsak a vörösektől, hanem a lovaiktól, szekerüktől, szénájuktól, barmaiktól, sőt csizmájuktól is. Ingyen a szánk sem ér össze, mondják a régi magyarok; akkor hát nincs mit csodálkoznunk román testvéreink rekvirálásán sem. Bizony, ezek az emberek nem azért jöttek ide, hogy hozzanak, hanem hogy vigyenek. Leszerelik a gőzmalmokat; a vagongyárnak fele berendezését elszállítják, a fémipargyárat az utolsó szegig "evakuálják", mert mikor a részvénytársaság urai kimennek terepszemlére a nagy lopás után: az üres épületben csak hosszú sorban lerakott román excrementum-dombocskákat találnak. Ez érthető válasz a tiltakozásra; a románok is úgy feleltek a magyaroknak, mint Waterloonál a franciák az angoloknak. "Merde!"^[22] A kertekben lakók megátkozzák az abcének mindazt a betűjét, amelyből a román szó alakul; az idén nem mi szüretelünk, hanem a megmentők. Alig van hét, hogy egy-két magyar legyilkolásáról ne jönne hír; különösen a tanyákon lakók és az estefelé országúton járók fizetnek sokszor életükkel a legnemesebb rómaiaknak. Lopnak, mint az Isten. - Úgy, hogy egy Shakespeare-ismerő nagyon találóan idézi mostanában a nemes Brutus híres mondását: "Inkább legyek eb és ugassak holdat, mint ily római!"^[23] - A francia lapokban hallatlan szemtelenséggel hazudoznak, ferdítenek; az Entente már leintette őket - bánják is ők! Messze van Versailles Bukaresttől, a becsület a becstelenségtől. Minden nyomtatvány román és magyar nyelven jelenhetik meg a hirdetőoszlopokon. Még jó, hogy a cikkeimet nem kell egyszerre románul is megírnom.

Július 22-27 között a kommunisták offenzívát indítottak, s átlépték a Tiszát. Úgy hallik, keményen megnadrágolták megmentőinket. De azután a túlerő visszanyomta őket, s a vörös banda, mert ez nem rendes hadsereg, szétszóródott, megadta magát. Augusztus 4-én nagy diadallal vonultak be a rómaiak Budapestre. Kun Béla és társai Ausztriába menekültek; állítólag csak Szamuely főhóhér hagyta ott a fogát valahol Győr körül; agyonlőtték, vagy maga lőtte agyon magát.^[24] Ne legyen könnyű neki a föld, mert sok ártatlan magyar vér szennyezi piszkos zsidó kezét.

Budapestet elzárva tartják tőlünk még most is a rómaiak. Nem igen lehet innen fölutazni, mert a Tisza hídját most állítják vissza. A vörösek fölrobbantották Szolnoknál a visszavonuláskor. A párizsi lapokból igen furcsa dolgokat tudunk meg: az Entente nem engedte volna meg a rómaiaknak Budapest megszállását, de ők azzal mentegetőznek, hogy későn kapták meg a jegyzéket. Aki hiszi, üdvözül. Már határidőt is több ízben tűztek ki nekik a régi demarkációs vonalig visszavonulásra, de a rómaiak nem mennek; érthető is, hiszen még mennyi mindent össze lehet ebben a zsíros városban szedni! Leszerelték és elvitték az összes telefonokat; megvámolták istenesen a búzatermésünket; tömérdek háziállatunkat elexpediálták; úri házakból egész szobaberendezések tűntek el. Azt mondják: a németektől tanulták; a germánok még a televényföldet is vagonokra rakták és elszállították Romániából Németországba. A rómaiak nem is olyan rossz tanítványok. Hamarosan fölülmúlják mestereiket.

Szegény magyar! Mindennek te iszod meg a levét.

És ahelyett, hogy tömérdek bajunkban végre összefognánk és együttérzéssel, összevetett vállakkal indulnánk neki a kibontakozásnak, az új életnek: a legádázabb pártvillongás viharában élünk újra. Nincsen két magyar, aki egyetértene! A zsidóság tömör összetartással, rengeteg pénzzel és furfanggal dolgozik ellenünk; már a rómaiakat is megcserkelték. Mi pedig szétszakadtunk vörösre, vörösgyanúsra, fehérre, zöldre, keresztényszocialistára, szociáldemokratára, kisgazdák pártjára, royalistákra, köztársaságiakra, bolondokra és félbolondokra - mintha hetven millió főből állnánk! Borzasztó ez a fegyelmezetlenség! A magyarban nincs, nem volt, nem lesz soha fegyelemérzet. A háborúban csak egyik halállal lehetett a másik halálba kergetni. - Igaz, hogy vesztett háború áll mögöttünk, irtóztató áldozataival és gyötrelmeivel; nem csoda, ha megbomlik az agyunk, az idegrendszerünk. De mégis! Az okos ember őrületében is van rendszer. De nekünk még az őrületünk is rendszertelen! Reszketek, mint soha még, hogy szétesünk egészen. Ha sokáig tart ez a marakodás, úgy szétvagdalják a magyar földet, mintha soha egy darab nem lett volna. És fent, Budapesten, nem érzik, nem értik ezt a vezérkolomposok! Az ember ordítani szeretne rájuk innen, a pusztából: ne taktikázzatok, ne versengjetek, mert elmerülünk! Kétségbeesésemben az ujjaimat szeretném lerágni, mint a Carpeaux Ugolinója^[25] .

Minden hiába! Ez a nép megveszett.

*

Július-augusztus folyamán megírtam Szerelem és halál c. regényemet. Lotz Károlynak és Kornélia lányának különös viszonyát dolgoztam föl benne. Azt a gondolatot akartam kihozni, hogy a művészi alkotás az érzések, érzelmek tisztaságából, szűziességéből meríthet csak diadalmakat; amint a földiség beszennyezi az ideált: vége a teremtésnek. Ezt tettem a Pogány Kornél tragikumává is. - Nem tudom, mit szólnak majd  hozzá a még megmaradt magyarok. Lehet, ezt is elátkozzák, mint a Két testvér "perverz" históriáját. Perverz! - milyen nagy szeretettel alkalmazzák munkáimra ezt a szép jelzőt olyan emberek, akik azt sem tudják: hol kezdődik a művészet és hol végződik az ostobaság. Szegény Correggio, most festenéd csak Jupiterrel ölelkező Iodat, majd adnának neked az erkölcsös debreceniek! Michelangelo, meg ti többi Léda-szobrászok, most mernétek hattyúval ölelkeztetni egy meztelen asszonyt, majd a képetekre másznának ezek az erkölcsbábák! Vagy - csak éppen nekem nem volna szabad túllátni az orromon? Lehet. Jaj annak, aki Debrecenben akar szobrot állítani a Szépségnek! (...)

*

Érdekes, hogy ennek az évnek első felében folytatólagos álmaim voltak. (...) Eszembe jut ezekről az egybeszövődő álmokról az egyéniség, az Én kettészakadásának problémája. Ha misztikus volnék, azt mondanám; egyik Énem Párizsban él, lappang, míg a másik Debrecenben vesződik. Babits regénye, a Gólyakalifa is ezen a psychopathiai jelenségen alapul. (...)

*

Most, hogy veszedelmesen közeledem a negyvenedik évemhez, talán időszerű lesz áttekintenem eddig átélt szerelmeim sorát. Negyven éves korán túl, azt hiszem, nem igen bolondozik már az ember, s le lehet zárni a rózsaszínű aktákat. Ámbár, az ördög tudja: ki mikor bolondul meg igazán? Hátha rám is a Saint-Hypothese márki sorsát^[26] mérte a végzet? - Mindegy. A határköveknél megáll a vándor, visszanéz, kifújja magát. "Íme, barátaim, szeretkezéseim története" - mint a meseíró Hoffmann énekel.^[27]

Megszámozom az ideálokat, amiért bocsánatot kérek minden drága kis leánytól s minden édes asszonytól. De muszáj.

1. A kis Török Zsuzsika legelső, gyermekszerelmem. Négy-öt éves koromban, négy-öt éves korában, együtt játszottunk Debrecen porában, ott a keleti oldalon, a Kossuth utcai temető dombjain. Egy dologra rendkívül élesen emlékezem: a kis leány szétvetett lábakkal ült a sárga homokban, s én hasra terülve tilalmas vágyódással néztem, kirózsaszínellő pici vagináját... Ez az első szerelmi emlékem. Vers is szól erről a viszonyról: "Arany idők" a címe.^[28]

2. A második, akire emlékszem, egy sárga ruhás magas fiatal leány, akit diák koromban láttam egyszer a Nagyerdőn; délután, nyárban, mikor a nap aranya csodás varázzsal olvad át a fák sűrű lombozatán: mint egy jávorüsző, délceg testtartással ringott át azon a tisztásán a parknak, amely a nagyerdei kioszk előtt terül, s amelynek legősibb dísze egy óriás, hármasba összenőtt fejedelmi tölgyfa. Többször nem láttam; de aranysárga ruhája és nemes alakja égett a lelkemben, mint a nap képe behunyt szemünkben ég. Vers nincs róla.

3. A harmadik: Fáy Flóra, a fehér arcú, görögös termetű, remek fiatal színésznő. Diák-szerelem! Ideális, mint a bárányfelhő. Olyan édes fuvola-hangja volt, altszínezetű, hogy a könny kigördült szememből, valahányszor egy szép sort elszavalt a színpadon. Nemcsak én imádtam néma rajongással, hanem az egész Kollégium. Egyébként Flóra egy huszárkapitány kitartott szeretője volt akkortájban, mint ezt később megtudtam, s amit nem akartam elhinni. Ma már elhiszem. Verset nem írtam róla; csak Gulyás Jóska barátom.

4. Diákkoromban bolondultam bele a szép Karainé-ba, akkori igazgatóm^[29] fiatal, szép, magyar fajszépségű feleségébe. Negyedik gimnazista voltam; az ura hazaküldött rajzlapokért; a fiatal asszony ott hevert még az ágyában, odaszólított magához, s látnom kellett meztelen karját, meztelen keblét! Úgy pirultam, hogy ma is érzem. És beleháborodtam a drágába. Csak néztem. Egyebet nem mertem. Sok verset írtam róla. Még a múlt évben is, egy pár szonettet. ("Óh női szépség lassú hervadása" - "Jer át a túlsó partról, édes asszony.") A Középkori gondolatok is róla szól.^[30]

5. Korbuly Gézáné, fiatal szép özvegy, akinek Pesten egyetemi hallgató koromban két kis fiát neveltem. Ez már fájdalmas szerelem volt, mert riválisra is bukkantam: Miklós Ödön volt államtitkár forgolódott a szép asszony körül. Egy mesében írtam meg ideális szerelmemet, s odaadtam emlékül neki, azóta hírt sem hallottam róla, sem a két fiáról.

6. Reiter Etus, az Opera kis táncosnője volt. A szülei albérletbe egy diákszobát szoktak kiadni, ennek voltam lakója pár hónapig Gyökössy és Baja barátommal. Nagyon drága, bohém hónapok! Éheztünk és Operába jártunk; Etus hozta az ingyen jegyeket. Táncolt, és én sóváran néztem látócsövön finom alakját, halkan rengő kis keblét és édes combjait. - Ez is elmerült a nagy tengerbe.

7. Az egyetemi hallgatónők közül különösen Sztrachon Nelli volt rám lenyűgöző hatással; ez a kissé molett, vörösaranyhajú remek fehér bőrű leány, akinek olyan csípője volt, hogy a szívem majd kiugrott a fejemen, ha elringott előttem. Érzéki vad sóvárgás vonzott hozzá, de még csak a kezét sem mertem megfogni. Később állítólag Párizsban lett a szeretője valami grófnak; rossz híre járt nagyon. De azért férjhez ment Pesten egy iparművészettel foglalkozó úrhoz. A Keletiekben írtam róla.^[31]

8. Diákkori szerelem még Forberger Ilonka is, a kedves, sugár cipszer^[32] lány, egyik tanulótársam húga. 1904 nyarán ismertem meg, Hunfalván, mikor Nagyszalókon nyaraltam. Beteges voltam - s megkértem a kezét levélben. Ez az egyetlen leány, akit eddig feleségül akartam venni. Szerencsére Ilonka már akkor jegyese volt későbbi férjének, egy mérnöknek. Sok verset írtam hozzá, egy füzetre valót el is küldöttem neki. Bizony, még vagy négy évig visszajárt és nyugtalanított az emlékezete. "Még egyszer Ilonkához".^[33]

9. Még az egyetemen ismerkedtem meg Geiger Valériával, bölcsészethallgató kisasszonnyal, aki Dienes Pál barátomnak lett a felesége. Ez a nem szép nő rendkívüli intelligenciájával fogott meg. Filozófiával foglalkozott, kitűnően zongorázott, szépen szavalt. Benne láttam azt a modern nőt, aki megérti a magamfajta embert. De tovább itt sem mentem. Csak verseket írtam róla. Egy furcsa jelenet emlékét őrzi A rém című, amelynek ő és férje a hőse; no meg én.^[34]

10. A kis Sinka Márta gyereklány volt még, amikor megismertem; de valami lappangó érzékiség áramlott remek, formás testéből reám. Míg chansonokat énekelt gyerekszájjal, Blahánés mozdulatokkal: már az eljövendő nagy nő igézett minden moccanásában, s édes mosolyában. Hozzám szánták a nevelőszülei, de én egy pár vers hátrahagyásával elszöktem a megtiszteltetés elől. Amit igen okosan tettem; mert hallom, hogy Márta pompásan megcsalta már legelső férjét is. Azt hiszem, még nincs befejezve a cikk, folytatása következik.

11. Az ingerletes csípőjű és kedves mosolyú Dóczy Irénke körül is keringeltem egy időben, mikor Debrecen porába visszahulltam a pesti diákévek után. Egy verset írtam hozzá: "Te szép magyar leány" - kezdettel. Irénke egy csöndes tanárhoz ment feleségül. Ma is sokszor találkozunk és mosolygunk egymásra. Pont.

12. Unokahúgomba, Dien Katába is szerelmes voltam egy időben. Remek termete volt ennek a kis lánynak úgy 15-16 éves korában. Érzékiségem lángját vadul és reménytelenül lobogtatta. Azután elbetegesedett. Affektálni kezdett. Olyan szépen kiábrándultam belőle, hogy szinte röstellettem régi magamat. Egy vers őrzi emlékét ennek a vágyakozásnak: Szeptemberi holdas éj.^[35]

13. Éveken át lazította véremet az egészséges, magyar szépségű kis kék ruhás leány: Hatvani Mariska. Sok báj, fiús szilajság, vad kedvesség volt ebben a rugalmas termetű gyermekben. Igaz, híre járt, hogy valakinek a pénzen tartott szeretője volt; de én nem hittem akkoriban, mert nekem nem adta ide magát. Ellenben az a titkos vágya meglehetett, hogy feleségül szerette volna bejátszani magát az életembe. Erre meg én nem voltam kapható. Lehet, ha pénzzel ostromolom várát, előttem is megnyílik a kapu. De én képtelen vagyok még ma is összeegyeztetni pénzzel a szerelmet! Ez én szerintem állati őrültség! Csókolni - és fizetni! Piha. - Mariska édes bájjal engedte csókra parányi kis száját és ölelésre pompás testecskéjét; tovább nem mentünk. Verseket írtam hozzá, nagyon szerette. "Egy kis romantika",  "Mária képe" = az ő emlékét őrzi.^[36] Mikor nagybeteg voltam: gyönyörű virágcsokrot hozott és sírt a kis bolond, mert azt hitte, amit én: utoljára találkozunk... De meggyógyultam. S még eljártam hozzájuk. Az anyja halála után feleségül ment egy bankhivatalnokhoz. Van egy kisleánya is. Már nem köszönünk egymásnak. De az irodalmi sikereimre ma is büszke. - Később közönséges utcalány lett belőle. Vége.

14. dr. Seni Laura... a csodálatos románleány, a budapesti doktorkisasszony. Cirkvenica, tenger, tavasz, szerelem, őrület - ezt jelenti Laura nekem. Forberger Ilonka mellett csak ő volt még, akit feleségül is kész lettem volna venni; de előtte nem nyilatkoztam. Szerelmünk történetét a Balgatag szerelem c. novellámban írtam meg, teljes hűséggel.^[37] A Laura-versek róla szólnak.^[38] A háború idején hallottam, hogy férjhez ment. De nem tudom, kihez. (Dr. Ernyei Bélához.)^[39] Eltűnt az életemből; azt se tudom ma: él-e még.

15. Intermezzzo: bizonyos Fekete Rózsi nevezetű hivatalnokleánnyal sokat pillangóztam 1913-14. években. Akkor moziőrületben szenvedtünk, debreceniek; Rózsival jártunk az Uranus sötét nézőterére, Asta Nielsen és Henny Porten^[40] kisasszonyok játékát nézni. Fekete Rózsi, egy huncut kis barátnőjével, Németh Emmával, bejárt a lakásomra. Sokat hancúroztunk; nagyon vidám életet éltünk; mint a franciák a nagy forradalom előtt. A világháború zűrzavara szakított el ettől a vidám leánytól. Vers nincs róla.

16. Másik intermezzo ugyan csak ebből az időből: Radics Böske zsidóleány, aki nagyon szerelmes volt belém. Remek termetű lány, akivel el tudtam volna kárhozni. De flirtön túl nem mentünk. Úgy hívtuk egy barátommal, aki szintén ismerte: "A villanyos tábornok leánya." Böskének az apja t.i. fővillanyszerelőmester volt a helyi villamos társulatnál. Óh, szép idők! Vers nélkül.

17. Szabolcsi Ella, az őrült zsidóleány. A világon senkinek nincs, nem volt, nem lesz oly csodálatos haja, mint Ellának. Arany mohának hívtam, mert az volt. Olyanformán helyezkedett el fején ez a furcsa haj, mintha a koponya villamos árammal telített gömb lett volna, a hajszálak pedig lágy aranydrótok, amelyek az áram hatása alatt bizonyos borzongó helyzetet foglalnak el. "A borzas" - csak így hívták a családunkban. Mert Ella kisasszony sans gène^[41] eljárt hozzám, le is vetkőzött egy ingre, meg is mutatta mindenét, ide is adta magát. De én nem szerettem. Szegény, mennyit vergődött, sírt, csatázott, hogy hozzám ragassza magát. Nem sikerült. Még asszony korában is be akart jönni a szobámba, de én nem voltam neki otthon. Valami gyárhivatalnok vette el. Legyen nekik könnyű az élet. - Az Ella-ciklus versei ellenben róla szólnak. S még több is.^[42]

18. Gaal Annus, a szegény kis basedowos^[43] beteg. A Tátrában ismerkedtünk meg. Belém bolondult. Két évig várt, hogy elmegyek hozzájuk Keszthelyre és oltárhoz vezetem. Nagyon sajnáltam a kis bolondot. Volt a sorsában valami megható. Nem tudom, él-e még?... Egyetlen verset írtam hozzá: Annuska! ^[44]

19. Egy régi tanítványomnak a húga volt Greckó Ilonka. Kedves és nagyon szép arcú leány. Arca, szája, szeme mindig mosolyra állt, s igazán jól éreztem volna körében magamat, ha műveltebb lelkű lett volna. De bizony, egy kicsit korlátolt nő volt. Kár. Sokan feleségül szánták Debrecenben; s csakugyan rendes polgári értelemben megfelelő házastárs válnék belőle, még ma is. De kérdés - rendes polgár vagyok-e én? Vers is.

20. Bese Juliska egy fűszerüzletben kiszolgáló segédkisasszony. Nagyon megszeretett. Itt laktak az utcánk végén, s együtt jártunk a villamoson. Vajat ő hordott, mikor Debrecenben senki nem kapott. Igy mutatta ki szerelmét, a kis csacsi. Szép pofácskáját szerettem megpacskolni, gömbölyű testecskéjét át-átkarolni; úgy pirult ilyenkor, hogy a vér majd kicseppent az arcából. Parányi kis szája rendkívül alkalmas volt a csókra. Probatum est.^[45]

21. Simonffy Irénke: Fábry Irma kollégája, szintén zenetanárnő a Zeneiskolában. Gyönyörű szeme van és örökké mosolygós arca. Valami fiús huncutság kacag az arcáról. Nagyon jó barátom volt; Irmának a panaszait, reményeit, vágyait ő hordta hozzám. Ő volt szerelmi postásunk. Kedves és művelt leány; csak egyet csodáltam benne: spiritiszta. A XX. században! És hozzá még ebben a kijózanítóan reális Debrecenben! Oly remekül csókolni, úgy szívni az ajkat, mint ő: senki nem tudta még eddig leányismerőseim közül. Gyönyörű fehér keblét, ezt a márvány két élő halmot, imádtam. Ő nem röstelte megmutatni, mert igazán remek volt. És tetszett neki az én őszinte rajongásom. Hiába! A világ legszebb szépsége előttem még ma is az ilyen tökéletes leány-kebel. - Irénke is férjhez ment. Most már más gyönyörködik isteni mellében. Pár verset írtam hozzá. Pl. a Zongoraszó. Iréne.^[46]

22. Fábry Irma. Róla már volt szó. Sok verset írtam hozzá. "Három csillag" címen most állítom össze egy verseskötetemet;^[47] ennek a harmadik része, a "Szerelem csillaga", csaknem mind neki szól.

...Nos, és aztán - még sokan voltak! A kis Payer Margit, az erdélyi Király Erzsike, a szőke színésznő: Hahnel Aranka...mind, mind belejátszott valahogy eddigi életembe. Valamennyinek köszönhetek valamit. Még Csajkos Irénkének is, egyetlen, csak testi szeretőmnek, aki megtanított 26 éves koromban arra: mi a mámor. Sámsont akkoriban írtam. 1919. okt. eleje.

23. dr. Lusztig Józsa. 24. Heger F.Angela. 25. Somogyi Irén 26. Bohuss Rózsa^[48]

*

Jött éve csodáknak! Úgy látszik még sem halt meg bennem a színműíró. Az a Csokonai-darabom, az a fantasztikus színművem, amelyet 1915 őszén és 1916 elején írtam, s amelyet Kardos Albert debreceni főirodalmár roppant lesajnált: megjelent folytatásokban a nagyváradi Magyar Szó c. folyóiratban és írói körökben hogy úgy mondjam: szenzációt keltett. Most azt írják Váradról, hogy a Szigligeti Színház bemutatja.^[49] Ezt ugyan nem hallom valami nagy örömmel, mert én csak a bpesti Nemzeti Színház színpadán tudom elképzelni. Egy vidéki színház nagyon alatta maradna fantáziámnak, s bizony, azt keserves volna megérni; mikor a mai színpad egyenesen szárnya, lendítője különösen az effajta látványos daraboknak. Na, de ami késik, nem múlik. Úgyis föl fog kerülni Pestre, ha tíz évig csak vidéken játszák is. Azután meg régi vágyam, hogy Pesten kívül is legyen irodalom; a decentralizáció éppen a mai siralmas és tragikus helyzetünkben szinte nemzeti gát az idegen áradat ellen. Most úgy érzem magamat, mintha a Végek katonája volnék kelet felé, s a románság felszívó pökhendisége ellen kellene minden mondatommal vétót kiáltanom. Így már nem is bánom, ha Várad, Kolozsvár, Arad stb. mutatja be először ezt a színművemet; ez is afféle démonstration nationale, nemesebb értelemben. Ha Herczeg Ferenc Budapesten egy prológusában megesketi a magyar színészeket, hogy hű maradnak a magyar nyelv hirdetéséhez a régi ezeréves Magyarország minden idegenné lett részén, Csehszlovákiában, Mare Romániában, Jugoszláviában:^[50] akkor nekem eskü nélkül is előre kell törnöm. Előőrs vagyok a magyar szellem csapatában, az én szavaim ütik az első rést azon a vak, kínai falon, amellyel a magától megrészegedett oláhság akarja a Partiumot és Erdélyt elvágni Magyarország zömétől. Szomorú, hogy ezt kellett érnem. És mégis büszke vagyok rá, hogy megértem.

*

1919. október. A gúzsba kötött, megvagdalt, megnyirbált kis Magyarországon valami szellemi választóvíz két táborra különíti a lakosságot: köztársaságiakra és királypártiakra. Közeleg a béke aláírása, s a nemzetgyűlés megnyitása, szervezkednek a pártok. A miniszterelnök, Friedrich,^[51] és pártja: a keresztény-szocialista párt, halálig royalista. A munkásság, a radikális műveltek pedig republikánusok. Valószínű, a királypártiak lesznek választáskor többségben, s igy talán hamar visszaáll rég elveszett szabad királyválasztási joga ennek a szerencsétlen nemzetnek. Hogy ki lenne a király? Még az sem tudja, aki esetleg lesz. József főherceg, egy angol herceg kombinációja a legerősebb. - Nekem mindegy: királyság, Köztársaság, csak a régi határokat lássam még egyszer a térképünkön. De ezt nehezen remélem.

*

Három jó regényt olvastam most egymás után: egy franciát, egy németet, egy magyart. A francia: Romain Rolland Jean Christophja, a német Hauptmann Atlantisa, a magyar Szabó Dezső Az elsodort faluja. A francia lelke: a művészet, a németé a kereskedelem, a magyaré: a föld. A francia hőse: egy zeneszerző, a németé: egy tengeren úszó és elmerülő hajó, a magyaré: egy székelyfalu. Ennél tisztábban nem lehetne megjelölni a három faj psychéjét. (...) Szabó Dezső regénye meglepetés. Egyszerre új szem, s újonnan látott világ. Pedig ez is itt hallgat körültünk, mint a Petőfitől fölfedezett Alföld, alvó Hófehérke-képen. Szabó Dezső jól lát, mélyre lát, jellemző ereje a mi papírfigurás regényirodalmunkban meglepő és jóleső. A Farcády pap alakja, Judit, Farkas Miklós (=Ady Endre), Kunczné egy pár székely atyafi, néhány pesti zsidó: kitűnő. A háború sorsforgató ciklonja borzalmas realitással zúdul keresztül a vaskos regényen, meztelenül mutatva elárvult népünket, elárvult sorsunkat. A zsidóság végzetes ránk élősködését éppoly tisztán látja, mint Romain Rolland Párizsban, s bátor szavakkal süti a bélyeget e különös, bár nagyszerű faj homlokára. Az egész regény egy öntudatra rémült okos magyarnak fájdalmas kiáltása. Úgy hallom, rendkívüli sikere van Pesten, a Dunántúl; kell is, hogy minden magyar család asztalán legyen, mert kigyúlt lámpa ebben a förtelmes éjszakában. Egy ilyen regény többet használ, mint 12 politikus. Visszaad bennünket magunknak. (nov.) (...)

*

A royalista mozgalom hódít. Dunán túl, Pesten már pártok vannak; lesz hamarosan Debrecenben is. Nem bánom én, csak hozza vissza a régi jó idők felét, s az elveszett ország felét. Albert connaughti angol herceg, Habsburg József fhg. a legkomolyabb királyjelöltek. A republikánusoknak még jelöltjük sincs. Kit is választhatnának elnöknek? Tisza nincs. Károlyi Mihályt? Avagy Lánczy Leót^[52] ?

*

Jó lesz óvatoskodni azzal a köztársasággal, mert a harmadik elnök már zsidó lenne Magyarországon. Ha pedig egyszer a zsidó felült a jámbor magyar nép nyakára, le nem kukorékolja onnan a forradalmak semmiféle kakasa! Vigyázni kell, mert életveszélyes. Király mégsem lehet zsidó; csak ennyiben jobb. Vagy talán okosabb volna Európa minden trónját nekik átadni? Meglenne hirtelen nagy Zsidóország! Ki tudja: hátha ezért az álomért ragad kezébe Izrael népe minden bankot, hírlapot, nyomdavállalatot és földet Calaistól Szentpétervárig? Ennek a rettenthetetlen fajnak van hite, mégpedig magába vetett, kiirthatatlan hite. Mindenre képes.

*

November 17. - Kimentünk vagy tízen a Csokonai sírjához és ott tartottuk meg a szabadban megnyitó irodalmi gyűlésünket. A román tábornoktól nem kértünk engedélyt, tehát rebelliskedés számba ment az egész. Az öreg Géresi Kálmán, a Csokonai Kör elnöke drukkolt is, mint egy diák az érettségi előtt; folyton tekintgetett jobbra-balra: nem jönnek-e szuronyos románok? - Arról döcögött az öreg, hogy mennyire lehanyatlottunk, társadalmi, irodalmi életünkben egyaránt. Hiszen, szó sincs róla, nagyot zuhantunk, s a földrengés után még kábulatban támolygunk jó ideig; de azért mozgunk, legalább irodalmi tekintetben. Géresi még mindig Kölcseyt és Aranyt citálta, ezeken túl már nem lát. Neki Ady költészete: "idegen és perverz", regényirodalmunk semmi, dráma-irodalmunk: "csak nézni, de nem élvezni való". Ebben is van igazság, különösen ha meggondoljuk, hogy zsidó legények képviselik a magyar szellemet Bécstől Londonig, Londontól New-Yorkig. De hát ez a mi élhetetlenségünk. Géresi uram is jobban tette volna, ha ahelyett a rengeteg sör helyett, amit hosszú életében kipeselt, komoly irodalmi munkákat eresztett volna szélbe. Hja, kérem, adomázva és pityizálva nem lehet előbbre gördítenünk a magyar idő kerekét! Ahhoz izzadni, fáradni, dolgozni kell! Ugye, Vitéz Mihály, odafenn az egekben?

*

Román testvéreink november 14-én kiürítették Budapestet, s azóta mozgásban vannak a Tisza felé. Jaj istenem, csak legalább Brassóig mozognának el egyfolytában! De úgy halljuk, a Tiszánál meg fognak állni, s mi, boldog debreceniek, tovább élvezzük a román kultúra kimondhatatlan áldásait. - Budapestre már bevonultak a derék fővezér: Horthy Miklós magyar csapatai. Bocskai-sapkát viselnek, sastollal. Szép. Íme, így fog lassanként megalakulni a régen imádkozott önálló magyar hadsereg. Rettentő árat fizetünk érte, - de már ezt nem lehet megváltoztatni. Az októberi forradalomnak ez az egyetlen vívmánya sok nyomorúságunkat felejteti, kivált ha még szabad királyválasztási jogunkkal is okosan tudunk bánni. Íme, tépelődő és rövidlátó magyarok: ilyen a forradalom hatása! Ezt az átújulást, akármit szavalnak is a túlzó royalisták: 1918. októberének köszönjük! Szegény Tisza Istvánt most már sokan szeretnék föltámasztani! Haj, milyen jó volna köztársasági elnöknek, vagy: magyar királynak! Bezzeg, szerencsétlen Károlyi Miskára ráterítették a vizes lepedőt. Hazaárulónak kiáltották ki, kizárják minden magyar egyesületből, pesti palotáját elkobozták, sőt életére is fenik fogukat sokan. Ez a forradalmár sorsa, kedves gróf úr! - Sok víznek kell még a Dunán lefolyni, hogy ennek a két embernek az értékét és jelentőségét szubjektív függelékek nélkül lássa a magyarság a történeti igazság objektív tükörében. Nehéz közelről megítélni korszakos dolgokat! (...)

*

Az úgynevezett "proletár-diktatúra" körülbelül 500 magyar embert ölt meg, mert magyarnak mert maradni. Pesten a kivégzettek közt, azt mondják, még csak tévedésből sem volt zsidó. A vidéken akadt egy-kettő, talán tévedésből. Minthogy a proletár-diktatúra orosz-zsidó találmány, érthető ez a "természetes kiválás". Most, hogy a kommunizmusnak vége, mi következik? Ha a zsidóknak saját törvényüket olvassuk a fejükre: "szemet szemért, fogat fogért" - akkor a kivégzett 500 magyar halálát, ugyebár, csak 500 zsidó halálával recompensálhatjuk? Mikor ezt elmondtam tréfásan Kardos-Katz Albert zsidó barátomnak: olyan megölő szemeket vetett rám, mint Kain Ábelre. Hja bizony, nehéz objektívnek lenni, mikor a saját bőrünkről van szó. - Kecskeméten különben agyonvertek egy csomó kommunistát, vagy kommunizmussal gyanúsítottat. Ez bizony népharag; Amerikában: linch. Erre sírt föl Kardos barátom fajszerelme ilyenformán: "Ennél égbekiáltóbb gazságot még nem mutatott föl a történelem!" - Igen? Mikor az ötszáz magyart halálra kínozták, nem jajgatott Kardos úr. Csak a zsidó-halál fáj? Ez még a legjobbfajta izraelita-példány. Milyen lehet a legrosszabb! Nem, nem csodálkozom, hogy a nagy Széchenyi már öntudatos antiszemita volt. Ő írta meg Magyarországon legelőszőr: "vigyázni kell erre a fajra, mert kirántja alólunk a gyékényt." Most 1919-ben, csakugyan ezt akarta. De nem sikerült neki. Ez fáj most a Katzoknak, Weiszoknak és Grünfeldeknek.

*

Mindig undorodtam a politikától. Most még jobban undorodom. Majdnem arra a meggyőződésre jutottam, hogy politika: csak a félművelteknek való. Választó-víz, amely kiválasztja az emberből az állatot és a félállatot. - Én a Szépnek vagyok fölszentelt katonája; az én "politikám" legfeljebb a gondolatok és eszmék harcáig terjed. Ezt nem értik meg bennem sokan, és ráncigálnának a "közélet" piszkos porondjára. Nem, drága jó uraim! Én fönn maradok a Művészet elefántcsonttornyában, s messzebblátó szemekkel énekelem előre azt, aminek jönnie kell. Nem tudjátok, hogy a világháborúnak és a szocializmus forradalmának is én voltam egyik első magyar bejelentője? Csakhogy ez nem azt teszi ám, kedves polgártársak, hogy én háborúimádó vagy felesküdött szocialista volnék. Én egyetlen egy vagyok: művész. Sem több, sem kevesebb. Ezt az emberfajt pedig nem lehet semmiféle társadalmi mértékkel mérni, mert nem a társadalom teremtette. Ez a társadalmon kívül és felül él - néha ellenére. Néha mellette és vele. De soha nem érte. Ő magáért él. Ha elmondta mondandóját: beolvad a nagy mindenségbe, mint az elkiáltott szó. (...)

*

Azt beszélik Debrecenben, sokszor hallom a hátam mögött is, hogy: "ezt is halálra ítélték". Kik? Mindenesetre a románok. De miért? Forradalmi verseimért?^[53] Azért talán mégis sok volna. Vagy nem a románok? De hát akkor kik? A magyarok? Ez még cifrább volna. Mert ezeknek ugyan fájhatnak a forradalmi verseim, de talán mégsem olyan veszedelmesek? Ki veszi Magyarországon, vagy pláne Debrecenben a verseket komolyan? Volna még egy harmadik: a női bosszú. Fábry Irma kisasszony bosszúja, aki megígérte: "megállj, majd megfizetek..." S miért? Mert nem vettem feleségül. Nem vettem komolyan. A három közül ez volna a legvalószínűbb. Irma jóban volt román tisztekkel - nőtől minden kitelik. Irma szeretett bosszút állni. Hátha engemet is így akar elhallgattatni. Nagyon érdekes volna megtudni. De kinek van most ilyenre ideje?

*

Egy csapat debreceni ember, talán ezren, főtisztviselők, egyetemi tanárok, cívis urak stb. aláírtak valami levelet, amelyben azt kérik az angol kormánytól, hogy egy angol uralkodóházi tagot jelöljenek a magyar trónra, mert Magyarországon ezt fogadnák a legszívesebben. A levelet Pestre küldték, az a fehér-pénzt beváltó bankártársaság vitte volna föl, amelyet letartóztattak a románok, mert meg nem engedett, román pénzt is vittek magukkal. Igy a levél, s a tömérdek név a román parancsnokság kezébe került. Ma az újságok közlik a neveket, citálják őket a katonai rendőrség elé.^[54] - Vajon mi köze mindehhez Nagyromániának? Talán félt Angliától bennünket? Vagy ezeknek a debreceni uraknak akart kellemes újévet szerezni? (Újév reggelére hívják be őket.) Ki tudja? (...)

*

Hallatlan érzékiség korbácsol néha szinte a bolondulásig, s én olyan őrült vagyok, hogy csak azért sem elégítem ki az ordító vadállatot. Ebből az önkínzásból ragyognak ki legkápráztatóbb színeim, leglángolóbb érzéseim, legtávolibb gondolataim. Szinte-szinte kalmárja vagyok bent emésztődő szenvedélyemnek. Óh, szörnyű árat kell fizetnünk egy-egy hatalmas munkánkért. De a világ mit tudja ezt? De a világ mit bánja ezt? A világ oktalan és világtalan. Nem ért és nem lát. - A művész élete sokszor karthauzibb a karthauziénál. Mindent egy cél érdekébe feszíteni, s mindent, még az életet is, odaadni a művészi szépért - ez a mi sorsunk. Én nagyon meg tudom érteni a középkor szegesövű szerzeteseit és flagelláns csapatait: egy szentnek és szépnek hitt gondolatért, eszméért gyönyörűség volt hullatni a vérüket is. Én az agyamat osztogatom el szép lassan.

VISSZA A CÍMLAPRA