1921

(...) Január 1-én befejeztem a Napkeleti királyfit. Tudja Isten, hogy mi okból szeretem, de szeretem. Talán meglátszik rajta, hogy harmonikusabban ballag már életem folyója, mint eddig. Hja, vénülünk. A lázongó lírikus lassanként derűs epikussá szelídül bennem, s az a hatalmas, világot átölelő kör, melyben eddig repült lelkem internacionális szárnyalással, mintha mindegyre szűkebb-szűkebb gyűrűbe csavarodnék: először a nacionalismus középső körébe, végül - talán - bár alig hiszem - a házasság parányi karikájában nyugodna el, ama szent kis ovális, vagy elliptikus idomba temetkezve, ahonnan jöttünk és ahova megyünk, mi férfiak.

*

A Férfitemető  c. színdarabomat beadtam előadásra a Csokonai Színház új igazgatójának, Kardos Gézának. Egekig magasztalják, de fáznak az előadásától. Túlságosan erotikus. Buja. Hm. Szamarak. Éppen az benne a szép.

Én erősen ragaszkodom ahhoz, hogy február 25-ikén  kerüljön színre. Ez az a híres nap, amelyen először adták Hugo Victor Hernaniját 1830-ban, a párizsi Comédie-ben. Szeretném ezt a dátumot biztosítani magamnak: szimbolikus jelentősége van. Olyan, mint a történelemben március 15. Hugo ezen a napon fújta meg a klasszikus francia dráma gyászindulóját. Az irodalom nagy világfolyamának kanyargó tova hömpölygése súrolhat még ilyen babonás határkövet. Én - művészetben - szeretem a babonásságot.

A Férfitemetővel harcot akarok üzenni a mai magyar drámairodalomnak, amely se nem magyar, se nem dráma. Ez a legmagasabb fajú költészet szánalmas játékká süllyedt ipari cikké devalválódásának keserves, de jövedelmező korában. Korunk: az operettek színpadi korszaka, s ezt mindenki tudja mit jelent. Kisszerűség, alacsony szellemi nívó, olcsó szellemeskedés, fakó hétköznapiság, kétes értékű "finomságok" talmi drágakövei szavakban és lélekrajzokban; óvakodás és irtózás minden mélyreszállástól, különösen a szenvedélyek örvénylésétől - ez a mai dráma. Az operett beszüremkedő tingli-tangli "artisztikuma" csodálatosképpen átformálta u.n. komolyabb darabjainkat is; társadalmi vagy történelmi drámáink sokszor zenétlen operettek, fényes és üres tablók, könnyed korcsolyázások a mindennapiság simára gyalult műjegén. Ki rendít, ki ráz meg, ki emel föl bennünket manapság a színpadon? Ki meri végigorkánoztatni az emberi szenvedélyek viharát a festett világ kulisszái között? Ki mer hatalmas emberi bűnök szakadékaiba szállani, s felhozni onnan a felsőbbrendű esztétikai érzés és élvezés nehezen hozzáférhető virágát? Szégyellem magamat fajom nevében, hogy nincsenek magyar színpadjainkon óriás  alakok, hatalmas jellemek, korláttalan szenvedélyek. Minthogy a színpad a társadalom tükre, ez annyit tesz: nincsenek hatalmas magyar jellemek (az egy Tisza  volt), nincsenek mindenen áttörő szenvedélyeink, nincs nagyságunk semmi! Tört számokból áll életünk, lelkünk, sorsunk, jellemünk. Egy egész embert, egy tökéletes jellemet, egy szabadon kifejlődő szenvedélyt nekem - és országot adok érte! Nemcsak szerencsétlen országunk a csonka; csonka itt az  igen, a nem, az akarás, a tett, a szándék, a lélek, a szó, a gondolat. Minden: Mi vagyunk Európának a be nem fejezett mondata; soha el nem készült csizmája a világnak. Ember: fej nélkül, dal: dallam nélkül, templom: torony nélkül, búzaszár: kalász nélkül, bugyelláris: pénz nélkül ... Tragikomédia!

Én elhatároztam, már tizenöt évvel ezelőtt, érzésből, ösztönből, nem kigondolásból - hogy a színpad levegőjét megsűrítem, felhőket gomolyitok az égre, villámokat szikráztatok ki a felhőből, megdörgetem az eget. Tűzárba akarom borítani a színpadot, amelyben elég minden hatalmas Rossz és megtisztulva kerül ki minden örök Jó. Olyan szenvedélyeket indítok útnak a nézők előtt, amelyek két óra alatt óriássá nőnek és megdöbbentik a gondolkozó lelket. Egész embereket, töretlen jellemeket, egész körfutást tevő szenvedélyeket akarok. A Férfitemető: kezdet, ajtónyitás; rajta keresztül egymásba nyíló mély termekbe lehet látni. Attól féltek, színészek, hogy túlságosan lobog benne az erotikum? Ne féljetek! Szent tűz az még az utcán is, mert élet születik belőle. Erotikum nélkül nincs teremtés, nincs ember, nincs művészet. Nem akarom a Bibliát idézni, csak a mi szegény Csokonaink nagy gondolatát juttatom az aggodalmaskodók eszébe: a Szerelem ott ül fenn a világegyetem középpontján és forgatja maga körül a Mindenséget.^[1] Bizony! Eros az Isten. A Szeretet, a Szerelem: az örökkévalóság fundamentuma. Ennek a tüze lobog az én drámámban, szokatlanul, buján, de tragikusan, tehát szépen. Minden, ami teljes és nagy: buja. Tekintsetek föl a tiszta januári égre: milyen buján szikráznak mélyén a csillagok!  Menjetek ki nyáron a mezőre: milyen buján nő a fű és milyen túl erotikusan bomlik virágzásba a rózsák buja háreme! Nézzétek meg a szép nők haját: milyen pompázóan buja sörény! Vörösmarty rakétázó nyelve: buja, és nem volna szép?! A bujaság: gazdagságot jelent! A gazdagság erkölcstelen? Vagy csak a művészetben volna az? Nem, uraim! Ez a teremtő erő korláttalansága.^[2]

*

Még eddig Patkánybűvölők c. versem jövedelmezett aránylag a legtöbbet: 800 koronát. Mindenik szaváért körülbelül két koronát kaptam.^[3] - De mi ez a Szabó Dezső évi 300.000 korona jövedelméhez? Bibircsó a Himalájához. (...)

*

Január 21-22 éjjelén meggyalázták a debreceni Nagytemplomot. Kilenc helyen fölírták festékkel a falára: Üsd a reformátust! S a papi szék ülőjére emberi excrementumot kentek; a pap zsoltárát is besározták vele. Nesze neked, Debrecen! Vagy ahogy hívatni szereted magadat: Kálvinista Róma! Ez a barbárság, több mint bizonyos, katolikusoktól ered. Az oka első sorban: Baltazár Dezső püspök, akire halálosan fenik a fogukat a pápisták, különösen a szekularizáció miatt. Ezt nem vallják be, csak a püspök filoszemitizmusát hánytorgatják untalanul. Minthogy nem bírnak Baltazárral szép módon, minden eszközre készek. Meg akarják buktatni, le akarják mondatni főpapi hivataláról; de Dezső pápa hasonló stílusban válaszol: "Sz ...k nektek lemondani!" Igy aztán, amilyen a mosdó, olyan a törülköző.^[4] - Éppen Márk Endre volt polgármesterünkkel találkoztam a templom előtt, azon a gyalázatos éjre virradt szombaton; irtózatosan ki volt kelve magából: kékveresbe játszott az arca, féltem, rögtön megüti a guta. "Kérem! Kérem! Ez irtózatos!" - untalanul ezt hörögte. Bevitt a templomba; megmutatta a gyalázkodás helyeit. "Ezt már nem lehet lenyelni!" - mutatott magából kikelten a kimondhatatlan corpus delictire. Bizony, ezt nem, mondottam mély meggyőződéssel... Istenem, Uram! Újra benn vagyunk a XVI. század közepében. Contrareformátió! Újra színpadra lépnek Sámbár és Matkó uraimék, s zeng a "Vén bial orrára való karika", - "Benn sült vörös kolop" zamatos dallama.^[5] Modern embernek pazar egy élvezet ez! Minden ellenségeskedés, veszekedés fókuszában papok állanak. A békesség és szeretet emberei. De jó, hogy nem hallgattam édesanyám szavára, aki erővel teológust akart belőlem faragtatni.

*

Egy Franciaországból hazakerült tanítványom, aki négy évig volt ott internálva, hazahozott egy francia újságot, amely közli fordításban "Hindenburg" c. versemet. Ezt a megjegyzést fűzi hozzá a lap: "Ez a barbárok himnusza!"^[6] Tehát: Oláh Gábor a barbárhimnusz európai hírű szerzője. Püff nekem!

Ideírom ezt a verset, mert ez aligha jelenik meg kötetben:

*

Ja! Most jut eszembe, hogy Gesztesi Gyula írt már egy cikket erről az Új Nemzedékbe!^[7] Utánakerestem. George Delamare úr (Párizs, 156, Rue Montmartre), az "Agence Paris - Telegrammes" tudósítója, írt 1916. okt. 31-én cikket ehhez a versemhez, le is fordítva azt. Párizsból átvették: az Express de Lyon, azután a genovai Il Caffaro. Igy lett ez a legbarbárabb versem úttörő előportyázóm Nyugat felé... Hindenburg vezetett be a világirodalomba.

*

Isten látja lelkemet, annyi politikai viszketegség sincs bennem, mint egy hangyában; soha nem állottam pártok szolgálatában, mert az irodalmat mindenek felett állónak gondolom és akarom. S mégis! Hogy acsarkodnak most reám a 'sidók és a 'publikánusok, amiért egy barátom (Szakács Andor) felszólítására cikkeket, irodalmi cikkeket merek írni egy antiszemita irányú pesti lapba, a Virradatba!^[8] Micsoda érzékeny egy faj ez az Arany János-i makáma-hős faj!^[9] Hogy számon tartja: ki van mellette, ki nincs, és ki van ellene? A zsidókérdést én soha nem tartottam olyan sorsdöntő valaminek, mint a mostani időkben fölfújják. A zsidót éppoly nemzetiségnek tekintem a fajtámhoz mérten, mint a tótot, a svábot, a cipszert. Hogy a vallása, világfelfogása keleti, az igaz; itt a lényeges különbség köztünk. De azért ellakhatik mellettem, ha nem lop meg és nem ócsárol. Mindenesetre, magyarra esik a választásom, ha egy zsidó és egy nemzsidó közt kell választanom. Bárcsak olyan kitartó szolidaritás, faji öntudat volna bennünk magyarokban, mint van bennetek, zsidók! - Figyelmeztetőnek rögtön kaptam Pestről egy filoszemita röpiratot: "A dolgozó zsidó" címen, amely állítólag egy "keresztény magyar" írt, egekig magasztalván benne a türelmes, kitartó és takarékos zsidóságot. Rajtam se nem javított, se nem rontott.

Ellenben, találtam a példái között egy jellemzőt; ide is írom, hátha felhasználhatom még valaha:

"Egy zsidó az 1870-es években a vásárok és búcsúk népének a láda tetejéről bohócruhában, belisztezett arccal, veszett ordítással hirdette, hogy a kezében tartott ceruza ára 10 forint, de ő kilencért már egy kis noteszt is ad hozzá; azonban ha a vevő ceruzahegyező kést is kíván (hogy irhasson a babájának), ezért 8 forintot fizet. Ám ha tetszeni akar, s szappanra fáj a foga, azt is kaphat hozzá 7 forintért, amiből már csak annak enged egyet, aki elviszi azt a kis tükröt is, amely egy majmot mutat. Ha pedig a legény gyűrűt is akar venni mátkájának, ne sajnálja az 5 forintot, melyből ő csak úgy ad vissza egyet, ha vesz egy szép óraláncot is, melynek hosszát is megmérheti egy colstokkal, ha rászán 3 forintot. Kettőért azonban már csak annak adhatja ezt a sok mindent, aki elvisz egy borotvát is; de aki e sok mindenért ad 1 forintot: annak ő ad ráadásul egy erszényt is. - Az egykori bohóc unokája ma Budapest egyik leggazdagabb embere."

Jó vicc.

Az én apám árva parasztgyerek volt, kocsis cívis gazdáknál. Azután vett egy talyigát, s egy rossz lovat, abból csinált egy pompás pesti fiakert és két jó paripácskát, ebből pedig két házat és darab szőlőföldet, s azonkívül - engemet, Oláh Gábort! Nincs ez olyan bámulatos, mint a bohóc zsidó regénye?

Fenét nincs. Ötszörte bámulatosabb!

Ezért nem esem én hanyatt a zsidó életrevalóság előtt!

*

Nagyon szeretek énekelni. Ha jó kedvem van, órákhosszat ki nem fogyok a dalból. Operaáriák, operettkeringők, műdalok, népdalok szerepelnek repertoáromon. (...) Sokszor olyan jó tenor vágású a hangom, hogy magam is csodálom. Kar utcának pedig minden vájt fülű kis és nagy gyermeke az ablakom alá gyűl, úgy hallgatja kitörő és felszárnyaló hangomat. Az ablak be van téve, s nem tudják biztosan, hol a hang forrása: némelyek a hászijára^[10] pislognak, mintha onnan zengene a dallam. - Általában égre fordítják ámuló fejüket, különösen a kis gyermekek, s áhítattal élvezik a mennyei hangokat, míg el nem nevetem magamat. Azt mondják, ha képeztetem, csiszolom a hangom: elsőrendű énekes vált volna belőlem. Igen, meg ha jobbacska volna a tüdőcském. Istenem, így is egy operaénekes, egy festő, egy színész és egy költő van bennem eltemetve - S nem látszik belőlem más, csak a nyomorult fakó tanár.

*

Kettős bemutatóra készülünk a Csokonai Színházban: Február 25-re tűztük ki a Férfitemető bemutatóját, febr. 26-ra az  Fekete pillangó c. operettemet, amelyet "Éjszakák királynője" címen a múlt nyáron írtam - a Férfitemető II. felvonásából. Most a két különböző darabot egymás után adatjuk, láncelőadásban; egyik nap a dráma, másik nap az operett, egy hétig. Ilyen még nem volt homokos Debrecenben. A dráma erősen "destruktív", t.i. túl erotikus; a szemérmetes (ál-szemérmes) debreceni rendőrség csak nehezen engedte színpadra. Az operett burleszk, ott elsikkad a pikantéria a bohózatosság között. Kardos Géza, az igazgató, igazán önzetlen jó szívvel készül a két darabra; mindent elkövet, hogy Siker szülessék vállalkozásunkból. Nagyon kedves, bohém gyerek, színésznek is jó, ő vállalta a drámám vezérszerepét. Rajtunk igazán nem múlik a siker. A nagyérdemű közönség szeszélyétől és pénzestárcájától függ.

Majd meglátjuk. (...)

*

Március 3-án mutatták be első és utolsó operettemet, amely Fekete pillangó néven került színre. Zenéje rossz, szövege nem jó.^[11] A második felvonás franciás pikantériáját a debreceni ripacs-színészek falusi mocskolódássá silányították, s az én szövegem szavait sokszor ocsmány szavakkal cserélték ki, amint gyanítom, a Luciferi-pofa főrendező, Petrik úr^[12] javaslatára. Soha még olyan rosszul nem éreztem magamat, mint ezen a premieren. Nem is mentem ki színpadra még a karzat és földszint üvöltő lármájára sem, átengedtem az egész este dicsőségét zeneszerző társamnak, Tatay Zoltánnak. - De a darab nem bukott meg! Estéről estére telt, sőt zsúfolt házakat vonz. Megdöbbentő ez az ízléstelenség még Debrecenben, a régi magyar kultúra poros hazájában is. Én alig merek nappal kimenni az utcára; félek, rám vigyorog valami kétes egyén: ez a Fekete Pillangó szerzője... Balzsamír csak egy van sebemre, a zsebemre: a tantieme.^[13] Mert az ilyen alantos játékért jól fizetnek, még Debrecenben is. (...)

*

Március 16-án színre került a drámám is, a hírhedt Férfitemető. Nagyon jól játszották, szép sikere volt, különösen a hozzáértők előtt.^[14] (...) Ha valaha igazán nagy művészek játszák: lélegzetfojtva kíséri játékukat a közönség (de a debreceninél mindenesetre intelligensebb). (...)

*

A debreceni "sajtó", legalább velem szemben, oly piszkos, mint a piaci kofa. Az u.n. keresztyén lapok azért üvöltenek ellenem, mert zsidóbarátnak gondolnak; az u.n. liberális lapok pedig azért, mert klerikális-kurzusos egyént szagolnak bennem. T.i. én sehova sem tartozom. Ezt nem bocsátják meg Magyarországon még Jézus Krisztusnak sem. Drága egy szekta ez a "vidéki sajtó"! (...)

*

Mikor a Férfitemető negyedik előadását végignéztem, döbbenve merült föl tudatomba az a forrás, ahonnan az egész dráma anyagát vettem. Hiszen ez a szerelmi őrület költői áttétele annak az idegbomlasztó hat hónapi sóvárgásnak, amelyet 1918 őszén és 1919 telén, tavaszán lobogtam - kínlódtam át Darabos utcán, a Fábry Irma félhomályos kis szobájában! Szeretőmmé akartam tenni ezt a kívánatos testű leányt, akinek a lelke, műveltsége sem mindennapi, de ő csak "törvényesen" akarta magát nekem adni. Így pedig dacból sem kellett. (...) engemet az élet inspirál, a lírában éppúgy, mint az epikában, a drámában éppúgy, mint a tudományos munkáimban. Az élet íze - minden bizonnyal érezhető rajtuk, még akkor is, mikor már én nem leszek. (...)

*

Virágvasárnapon a Virradat c. pesti hírlap megkezdte Álmodó magyarok c. regényem közlését.^[15] Hű! Az első közlemények micsoda felháborodást keltettek ebben az álszemérmes és igazán szemtelen Debrecenben! Ráismertek a fő alakokban Debrecen forradalom alatti vezető embereire, hine illae^[16] ordítások. Várjatok végére, basahalmi mokányok! Nemcsak a ti becses személyetek vonul ott föl, hanem az egész vergődő és utat kereső magyarság. Különben: büszke lehet rá, akit belevettem, mert körülbelül átmentem a halhatatlanságba. De ki hiszi ezt ma, és Debrecenben?!

*

Ma megmértem a testemet és csodák csodája: Zeising "aranymetszés"-ének^[17] 3:5 arányszáma szerint van fölépítve lelkem porlandó sátora! Meglepett; mert igy minden szerénységem mellett is kénytelen vagyok elismerni, hogy testem a legszabályosabb és legművészibb alkotásai közzé tartozik Istennek és legközelebbi ősömnek. Kánonszerű testalkatom nem hiába szokott föltűnést kelteni a korzón és a katonai sorozásokon. Hát ha még jó szabóm és tisztességes ruhám volna! "Én volnék a derék legény, arszlánnak is beilleném" - mint Petőfi dalolja.^[18] - Fejem egynyolcadrésze testmagasságomnak; mellem - orvosok hízelgő nyilatkozatai szerint - nagyszerű és pompás; koponyám alkata elsőrangú: homlokom olyan, mint egy kis Panteon-kupola; a fültől a szájig, s a homlokról a szájra bocsátott vonal: derékszög. Ha már ilyen művészien tökéletes a fizikumom: a természet alaptörvényei szerint éppily művészien tökéletesnek kell lennie a pszichikumomnak is. Csakhogy ezt még nem látják, nem is láthatják egészen, csak halálom után. - Nem utolsó gondolat: igy tisztában lenni magunkkal, olyan időben, mikor még mindig holdkórosan vonít ránk az értetlenség és a megdöbbent nyárspolgáriság.

*

Álmodó magyarok c. regényemnek éppen az a része folyik a "Virradat"-ban, amely IV. Károly debreceni látogatását festi - húsvét vasárnapján - amikor, mint a villámcsapás, jön a hír: hogy IV. Károly váratlan Szombathelyen termett, s onnan Budára autózott, s egyszer csak magállt az ámulatában legyökerező Horthy Miklós előtt: "Itt vagyok. Át akarom venni Magyarország kormányát". - Hogy mit beszélhettek a kormányzóval három és fél órán keresztül, azt csak ők tudják ketten; de az bizonyos, hogy Horthy tanácsára rögtön elhagyta Budapestet és most Szombathelyen várja sorsának eldőlését. - Az a hír, hogy a katolikus főpapság ugratta be szegény Karl, der plötzliche-t ebbe az államcsínynek készülődött játékba. Nagyon rosszul tette, mert kompromittálta vele a királyt is, a kormányt is. A nemzetgyűlés egyhangúlag helyeselte Horthy intézkedését és kimondta, hogy a kormány átvétele csakis törvényes úton (=nemzetszavazás, szabad királyválasztás útján) történhetik. IV. Károlynak szörnyen fontos lehet a magyar trón megtartása, mert álnéven szökött át hozzánk Svájcból, három kilométert gyalogolt, három éjszakát nem aludt, s kitette magát Bécsben is, Pesten is a felismerésnek. Ha a magyarságnak volna egy parány önszeretete, önérzete és távolba látása: mindent elkövetne, hogy ezektől a szánalmas és nem jó Habsburgoktól örök időkre megszabaduljon. De minthogy a magyar ész, legalább a királykérdés ügyében, fonákja minden józan gondolkozásnak: majd megbolondul az arisztokrata Magyarország, csak hogy leláncolhassa magát a fiatal osztrák katonatiszt lábaihoz. Óh, mikor nő már be a fejed lágya, te nagy gyermek Magyar?!

*

Egy Medgyessy nevű pesti szobrász (debreceni fiú) járt most nálam.^[19] Nagyszerű és kedves naivitással beszélte el: hogyan ejtett meg Galiciában a háború alatt egy kis vad lengyel leányt, hogyan született tőle gyermeke; hogy kellett erőszakkal pokrócba takarni a vajúdó nőt, mikor nem akart kórházba menni, leszülni, mert azt mondta: "aki odakerül, az meghal." Pompás humorral adta elő: milyen volt találkozásuk, a szülés után. Előre meghagyta neki, hogy ha nem fiút hoz a világra: falhoz mázolja. A kis vad nő komolyan vette, s reszketve, sírva takargatta pici leányát, valahogy falhoz ne csapja ez a kis szakálas, kékszemű gnóm. Elmondta: milyen fényes keresztelőt csaptak a kis Senki leányának, akit négy névre kereszteltek, négyféle pap celebrálásával. A tiszttársai bölcsőt faragtak neki, s elhalmozták mindenféle ajándékkal. - És mindez ott zajlott le az orosz front mögött, 3-4 kilométernyire. A Szerelem még IV. Károlynál is vakmerőbb és meglepőbb. Nekem roppant tetszik az ilyen história. Regényes. (...)

*

Olvasom Tormay Cécile Bujdosó Könyvét. Nagyszerű magyar asszony ez a Tormay! Felsóhajt belőlem a keserűség: miért nem olyan okosak a magyar férfiak, mint a magyar asszonyok? - Ez a tisztán látó nő tévedhet némely dologban; de egyben igaza van: Magyarországot ostoba vagy gonosz politikusai teszik és tették tönkre. Ez borzasztó vád az arisztokratáinkra, mert a politikusaink, a vezetők, az ő soraikból kerültek ki. - Íme, a royalista - arisztokrata - legitimista - Karlista Tormay ugyanazt mondja, amit Kunfiék, a radikális és kommunista vezérek. - És politikusaink tanultak ebből? Dehogy! Még veszettebbül tépdesik szerencsétlen, csonka Magyarországot. Ide egy korlátlan Despota kellene. (...)

*

Ezelőtt tíz évvel világpolgárnak éreztem magamat, s büszkeségem az volt, hogy az angollal éppúgy tartom az emberi testvériséget, mint az orosszal. A Földet világtestnek láttam, az embert: egységes istendarabnak. Örök szépségről, a művészetek kimondhatatlan hatalmáról álmodoztam...

Mióta a trianoni béke szétszaggatta a Magyarságot: nem tudok, nem birok olyan goethei magaslaton élni, mint eddig. A Földet földarabolt abrosznak látom, amelyen tragikus fokozatossággal szűkül összébb és összébb a magyarság földdarabja. Nemcsak az angolt és az oroszt érzem magamtól rettentően távol eső fajnak, hanem még a "magyarság" belső körében is alig-alig látom a velem teljesen egytestű, egyvérű magyart. Tudom, hogy ez szomorú, kis horizontú életbe dob engemet, művészetemmel, világfelfogásommal - és mégsem tudok belőle menekülni. Talán nem is akarok. Az Emberiség nemzetközi egyérzésén belül, mint kisebb kör, ott piheg a nemzeti együttérzés köre is, de éppolyan természetes, mint az a nagy. Ne csudálkozzék rajtam senki, ha pl. a tótot vagy a zsidót nem nézem olyan szemmel ezután, mint a Dunántúli vagy a Tiszamelléki magyart. (...)

*

Szeretném már egyszer egész tisztán és részletesen összefoglalni húsz éves korom óta kialakult világnézetemet. Azt a világnézetet, amelynek írói munkásságom is kisugárzása. Sőt az irodalomban még korlátlanabbul és hiánytalanabbul vihetem keresztül világfelfogásomat, mint az eleven életben; mert a gondolatok útjának nincs gátja, de az ember, akár király, akár koldus, untalanul emberekbe és érdekekbe ütközik, s az elgondolt egyenes irányból hol jobbra, hol balra kitér.

Minthogy a nagy Egyéniségek kultuszából indult ki világfelfogásom, természetesen: a társadalomban is a vezéregyéniségek hatalmától hiszem és várom a nagy fordulatokat a haladás szakadatlan útján. - Mi volna az Emberiség célja, ha nem az, hogy lehetőleg minden egyén teljes erőkifejtéséhez jutván, boldogan és hosszan éljen? Lehet-e a tömegek egyénenként való boldogulását nagy Egyének közrehatásával kivívni? Csakis így lehet. A tömeg, mint a gyermek, nem bírja, nem tudja magát boldogítani, mert nem tudja: mi neki a jó. Minthogy egyszerre nem lehet milliókat a műveltség, lángszerű tervelés oly magas fokára emelni, hogy önként, belső parancsra és egyúttal belátással tehát tiszta érzelemmel: tudjon a maga legjobb sorsáért mindent megtenni, a tömegből kiemelkedő, s igy messzebb látó Egyénekre van az emberiségnek szüksége, akik gondolkozzanak, terveljenek és indítsanak helyettük, érettük. Teljes hatalmúak legyenek ezek a vezéregyének? Nehéz rá felelni. A tervelésben lehetnek, de a kivitelben, a hatalom ormán: már vigyázni kell rájuk is. Kik ellenőrizzék döntő határozataikat? Hasonló nagy egyének. De ide önzetlenség és befolyásoktól mentesség kell. Minthogy a pénz a legnagyobb csábító és eltérítő: olyan ember volna az ideális vezér, akinek értelmi és anyagi hatalma szinte korláttalan vagy legalább oly szabad mind a gondolatok, mind az anyagiak terén, hogy rá sem morális sem materiális érdek nem hatna. Ez azonban korántsem a mai dinasztiákhoz vezet! Ők lehetnek anyagilag szabadok, be nem folyásolhatók, de tudjuk: értelmileg és erkölcsileg milyen alacsony fokon állnak igen sokszor. A független, be nem folyásolható vezéregyéneket a társadalomnak, a tudománynak, az emberiségnek: termelni kellene. Nem az Oszvald-féle genietenyésztéssel,^[20] de mindenesetre hosszas megfigyeléseken alapuló kiválasztással. Testben és lélekben szép, erős, ép, olyan Goethe-szerű egyéneket kell termelnie a nemzeteknek, fajnemesítéssel; hiszen a lovakkal és a virágokkal régóta és sikerrel kísérletezünk, csak az emberrel nem volna szabad? - A létrehozott pompás Egyéneket a tudás és műveltség minden szérumával beoltva, kellene egy-egy faj, nemzet élére állítani.

Minthogy a mai társadalmat Balzac szerint önzés és szenvedély mozgatja, vagy Schiller nyelvére téve át: éhség és szerelem - (éhség: az egyént, szerelem: a fajt) önzés: az egyént, szenvedély: a tömeget, és együtt mind a kettőt - tehát ezt a kettős nagy hatalmat kellene a kiszálló Vezéregyénnek mindenképen megtörni, vagy kocsija elé fogni. Hogy történhetnék ez meg? - Az Éhség letörése csak úgy lehetséges, ha a legutolsó koldusnak is megvan az éléshez minden kelléke. Hogy lehetne ezt pénzimádás szörnyűséges idejében elérni?

Itt egy rendkívül kényes kérdést kell érintenem, amely ma egy a hazaárulással: t.i. bizonyos kommunisztikus elosztását a köztermelésnek és államjövedelemnek. Míg az Állam nem biztosít minden polgárának teljesen nyugodt életet, hogy lappangó erőit kifejthesse: addig nincs boldogság és nincs belső szolidaritás. Igaz, az "ember nem lehet boldog erőfeszítés nélkül" - mondja Anatole France, de nem éppen szükséges, hogy tehetséges emberek zsákhordásban éljék ki "boldogító erőfeszítésüket". A Tömeggel először is be kell láttatni, hogy a "mindenki mindenkiért" elve nem osztályharc utján érhető el igazán, hanem az ember igazi értékének fölismerésével. Míg az irigység és önzés sandán néz másra: nincs remény a jobb életre. A nagy, vezéregyének feladata az, (akár művészek, akár tudósok, akár államférfik), hogy egyéniségük, tudásuk, életpéldájuk varázsával és a kezükben vagy eszükben levő hatalommal beláttassák: minden érték a maga mértéke szerint érvényesül, s az ember fejleszthető és nemesíthető erő; a Közért csak azért dolgozunk, hogy a magas műveltségre jutott tömegből annál hatalmasabb számmal váljanak ki a jövő nagy Egyénei. Mert az ember életének kettős célja van: 1., egyénekre nézve megteremteni a boldogságot; 2., a tömegből, mint alaphumuszból, kitermelni a nagyszerű vezéregyéneket, az Emberiség reprezentánsait, akikben mindenki saját magának egy jobbik vagy szebbik részét bámulhatja, tehát: köze van hozzá.

A belátás és megértés már bizonyos szellemi rangot ad a tömegből kiválni kezdő egyénnek; ez idők folyamán oda vezetne, hogy lassan-lassan elenyésznék az önző, durva tömegösztön (amely ma legóriásibb kerék-kötője a boldogulásnak, az államok belső békéjének), a belátó és művelt egyének olyan új tömege támadna, amely könnyen átértené és megteremtené azt az ideális kommunizmust, vagy mondjuk: kollektív államot, amely igazi kerete volna a szebbé és jobbá váló emberiségnek.

Azokat, akikből se jó tömeg, se nagy Egyén nem válhatnék, már születési hibájuknál fogva sem: bizony, ki kellene közösíteni, vagy megsemmisíteni. (Konkolyt a búzából.) A fajnemesítés kiválasztással, a kiválasztás bizonyos elemek eltávolításával jár.

Az éhségnek, mint az egyéni és közforradalmak fő táplálójának letörése után a másik nagy hatalmat: a szerelmet is tisztázni kellene. A család megmarad, de más értelemben: az egy pár embertől származottak kis egyesülése volna; de már a gyermekek nevelésének anyagi és erkölcsi gondja, felelőssége nem a szülőket, hanem az államot terhelné. A gyermek a szülők szárnya alatt nő, de az állam vezetésével lép az élet útjára. Az iskolák, mind hatalmas ember-kertek, az egyéni hajlamok figyelembevételével olyan embertípusokat formálnának, akik hasonlók volnának a nemesített oltványokhoz. Test és lélek harmonikus kiművelésére is nagy gondot fordítana az iskola.

A szerelmi érzést első bimbózásától fogva a szépség minden hatalmának fölhasználásával kell nemessé, boldoggá, boldogítóvá tenni. Ha két egyén megszereti egymást, 17-18 éves korukban össze lehet bocsátani, hogy mind a ketten szűzen kaphassák meg egymást. Igy, a nemi vágy tiszta kielégítésével meghal a szörnyű prostitúció, a "modern" Föld legnagyobb szégyene! Pénzért árulni a szerelmet! Irtóztató. - Esetleges betegek, degeneráltak kíméletlenül elkülönítendők a tisztáktól és épektől; amilyen fájdalmas ez az egyénre, éppoly üdvös a közre. (Háborúkban ezerszerte többet áldoztak föl eddig a nemzetek: s éppen a legfiatalabbakat, legegészségesebbeket!) A Szerelem: legyen a szépség és ifjúság szövetsége.

Ez az új faj egy Istent imádhat csak: a mindenható Természet képében azt a nagy Láthatatlant, aki egy az eddig imádott istenekkel. A szeretet Krisztusi igéje megmaradna, csak a szépséget tennénk hozzá; de hiszen ami az érzelemnek szép: az az akaratnak jó, az értelemnek: igaz; s van-e igazabb és szebb jó, mint a Szeretet? A keresztyénség nagy bűnbánó színjátékait az öröm és művészet szentséges érzésével váltanánk föl; mert ez a Föld nem siralmak völgye, mint a zsoltáríró mondja, hanem az Isten gyönyörű kertje, amelynek mi emberek vagyunk a virágai. Minthogy pedig ezt a szent illúziót a művészet kelti föl bennünk: nagy tiszteletben, nagy becsülésben kell tartani a művészeket! Ők az Isten igazi papjai. Más prédikátorokra semmi szükség. (...)

*

A debreceni egyetemet Tisza István Egyetemnek keresztelték el. Június 5-én volt a névadás ünnepe. Előző nap estéjén Beöthy Zsolték tiszteletére összejöttünk az Arany Bika teraszán, Tisza kedves cigányát, Magyarit^[21] hallgatni. A vén, sovány, reszkető fejű Beöthy már vacsorája közben táguló orrcimpával lihegett a cívissé hasonult pocakos Magyari felé, aki Csokonai "Tihanyi Echo"-jával köszöntötte a pesti urakat. Nem is állotta sokáig a dicsőséget: fölkelt az asztaltól és átment a cigányok felé, közelebbről akarta szippantani a muskotályízű zenét. Mi is átszivárogtunk, csak a jogászok maradtak a régi asztalnál - vitatkozni. Beöthy neki-nekibúsulva sóhajtott egy-egy nagyot: visszagondolván rekruta korára. Úgy rémlett: az összeaszott halál ül az asztalfőn, ódon zsakettben és Magyari cigánnyal húzatja fiatalsága nótáit. - Ott hallgatott a gyermeki tiszta tekintetű, rózsás piros arcú, kopasz és hófehér szakállú Balogh Jenő, az Akadémia új titkára, volt igazságügyminiszter . A kedves, magyar képű Kozma Andor legényesen viseli hatvanegy évét; csak egy kicsit megeste haját a dér; ej, de pompás anyagból van formálva! Teste is, mint a lelke konzervatív. Hallom, hogy Goethe Faust-jának mind a két részét lefordította. Jó is volna már egy művészi fordítás...de úgy sejtem, az nem Kozmától kerül ki.

Egy pesti újságíró fiúméi útjáról beszélt. Kérdem: látta-e D'Annunziot? Sőt hallotta is. Valamelyik színházban propaganda előadást tartottak; egy teljesen vak olasz tiszt lelkesen szónokolta a színpadról: milyen boldog, hogy mind a két szemét odaadhatta hazájáért! Maga D'Annunzio egy páholyban ült; fél szemére ő is vak, valamelyik repülő-kirándulása közben lőtték ki félszemét a háború alatt. A közönség hallani kívánta. Felállt és beszélt. Gyönyörűen. Magával ragadó sodra van a beszédjének, s nagy szuggesztív ereje. Ha beszél: közvetetlen, nem olyan affektált, mint mikor regényt ír. Rendkívüli tekintélye van hazájában.

Hja, olasz költőnek lenni más, mint magyarnak!

*

Az öreg Magyari cigányprímás, mikor azt a nótát húzza: "Nagypénteken mossa holló a fiát, ez a világ kígyót, békát rám kiált. Mondja meg hát ez a világ szemembe: Kinek mijét loptam el életembe?" - azt mondja Balogh Jenőnek és Beöthy Zsoltnak:

- Mikor ezt nótát húztam, Tisza kegyelmes úrnak mindig kigördült a könny a szeméből; úgy dalolta: "Mondja meg hát ez a világ szemembe: kinek mijét loptam el életembe!"

Hm. Tisza István tehát ilyenkor magát dalolta! S csak Magyari Imre cigányprímás előtt nyitotta meg egy percre a lelkét: Fájt neki kimondhatatlanul, hogy az értetlen Magyarország kígyót-békát rákiált, oktalanul. Nagyon érdekes! Színtiszta magyar jellemvonás! Csak a muzsikaszónál, egy régi magyar nóta hangjainál tudott ennyire ellágyulni a vasember, hogy a könnyei peregtek.

Nagyon szép, nagyon tragikus jelenet.

*

Tisza István nagyságát akkor éreztem legelőször, mikor egy barátjához írt levelét olvastam első éves pesti jogász korából, amikor mindössze 15 éves volt! Olyan komoly, megállapodott, mély, tisztánlátó megjegyzéseket tesz apja politikájára, a magyarság akkori állapotára, Magyarországnak és a dinasztiának egymáshoz való viszonyára, hogy egész emberi és államférfiúi életének alapvető programját láttam benne. Így közönséges lélek nem lát 15 éves fővel!

*

...Május utolsó napján kedvemben jártak az istenek.

Este, borúlt ég alatt, szitáló esőben, amint sétálok a Mester utcán, egy világos ablak kacag a fekete éjszakába. Vonzott a fény, mint pillangót a gyertyaláng. Benézek az ablakon - hát olyat dobban szívem, hogy kívül is hallik! Egy szép sugár, fiatal leány áll a villanyfényben félmeztelenül; az inget lebocsátotta válláról és fölhúzta a combjairól, csak a tomporát, ágyékát takarta. Édes, drága kis szűzi mellét, karcsú, tarsosi márvány derekát, pompás lábszárait egész combtövig kitárta a szemtelen fénynek. Halálosan szeretem a szép leánykeblet! A világ legédesebb szépsége! Úgy néztem, hogy az ablak üvegei olvadni kezdettek. Ekkor a másik szobából bejön egy másik kis leány, olyan 14-15 éves forma, szőke, telt alak, ismerem az utcáról, - s elkezd ott előttem vetkőzni. Inge nagyon rövid és oldalt hasított volt, olyan félrómaias, mint az ókori kurtizánoké; láthattam angyali szép keblét, gyönyörű öntésű tomporát, s izgatóan összehajló térdecskéit, telt combját. Oly kedves volt, mintha csak álmaimban jelent volna meg. Néztem, néztem, néztem, előre hajolva, mintha szívem, lelkem a szememben volna.

Csodaszép volt! Felüdítő lelki fürdő.

...És másnap, ahogy ott megyek el a házak előtt, az a kis szőke kövér, a hasított ingű, olyan huncutkásan mosolyog rám és kapja félre fitos kis orrát, mintha észrevette volna, hogy én meglestem rózsaszínű meztelenségét. Sőt! A másik, az a sugár, magas, kiszaladt a kapuba és utánam bámult; visszanéztem - észrevettem, rajtakaptam - megrettenve beszaladt. Roppant aranyos volt! Úgy látszik, valahogy megtudták az én szentségtörő akteonkodásomat.^[22] És a bűbájos kis Diánák nem hogy haragudnának érte, sőt - láthatólag érdekli őket az én kíváncsi érdeklődésem.

Jól van, leányok! Ezután minden este megleslek benneteket! (Csak az a buta rendőr-őrszem ne okvetetlenkednék mindig ott; az is folyton ezt az ablakot bámulja. Egyszer pofon verem. Ehhez csak nekem van jogom.)

Jaj, de gyönyörű a fiatal női test! Andalító! Álom. (...)

*

Ady Endre szülei itt vannak Debrecenben. Mennek Budapestre, hogy megnézzék nagy fiuk sírját a Kerepesi-temetőben. És: hogy valami függő ügyet^[23] eldöntsenek az "özveggyel", aki már régen felesége egy Márffy nevű festőnek. Hja, gyarlóság: asszony a neved...

Velük ebédeltem Lajos fiuknál.

Az öreg Ady Lőrinc: mokány kis alacsony magyar, hétszilvafás nemes, akinek dús barna haja eszembe juttatja az Endre gyönyörű sötét haját, melynek halálakor sem volt "se híja, se hója."^[24] A hetvenedik évet taposó Ady Lőrinc még pompásan bírja magát; a feje dacos megvetésében, egy-egy hamiskás, ravaszos hunyorításában ott láttam Ady Endrét is, parasztosabb kiadásban. Vörhenyes bajusza ma is legényesen áll, csak a szeme fáradt egy kicsit. Nem fél a haláltól. "Az ember nem kerülheti ki a sorsát, azt mondta az én fiam" - szólt csöndesen. Olyan szomorú szépséggel mondta ezt a két szót: az én fiam. A beszédje: kihagyásos, ugrásos, néha zavaros; fölteszi, hogy mindenki ismerős az ő magánügyével, s előttem is úgy beszél róluk, mint a feleségével. A román uralom alatt levő Érmindszentről jöttek; nem sok reménye van, hogy ott magyar világ lesz még valaha... Azután sem lesz már fia, Endrének sem maradt. Mondom neki: Csodálatos; mikor egy család eléri a legmagasabb tetőt, egyszerre csak vége! - Szomorkásan bólintott rá. S kedves, de picit keserű humorral intett át Lajos fiának: "Onnan vártam volna legalább is leányt; mert hát: aki gyenge, csak gyenge az!" (Az öreg tudja, hogy a magzat nemét az dönti el, melyik fél volt erősebb kondícióban a fogamzás pillanatában. Bizony, Ady Lajos sokkalta gyöngébb, mint viruló, hatalmas, tizenkét gyermek szülésre berendezett felesége, - aki szomorú meddőségben éli le fiatal napjait.)

Ady Lőrincné, a költő anyja, kedves, finom, drága jó magyar asszony (örmény származású!) Olyan jóleső érzés fogott el, mikor szép fekete szemével rám nézett, szólt és mosolygott. Nagyon szép asszony lehetett fiatal korában. Maga beszéli, bájos szégyenkezés és dicsekvés édes vegyületével, hogy mikor Nagyváradon meglátogatta fiát (1900 táján lehetett), s a színház páholyában megjelent vele: az Ady Endre barátai nem hitték el, hogy édesanyja, olyan fiatal, olyan szép volt 43 éves fővel. Mindig csak úgy mondja: "Az én imádott Endrém..." Ő nemcsak fiát szerette és féltette benne, hanem a költőt is. Egyszer, még Endre életében, fönt Pesten, magható kedvességgel mondta fia barátai előtt: "Csak ezzel a Rákosival tudnánk bírni". Rákosi Jenőt érezte ő is fia költészete legerősebb ellenségének. Azzal szeretett volna leszámolni, hogy Endrének semmi, senki ne zavarja teljes diadalát. Azt mondja: mindig csak teljes erejében, szépségében szereti Endrét emlékezetébe idézni; a beteg, összerokkant idejéből fáj rá gondolnia. Mondja, hogy Mindszenten sokat emlegetett engemet is előtte.

Bizony, magyar költő édesanyjának nem tudok kedvesebb, szolidabb és szebb asszonyt elképzelni, mint Ady Lőrincné. Ami finomság, nőiesség van Ady költészetében: az ettől az asszonytól való. Ami hetykeség, dacosság, darabosság és hamiskásság volt az emberben: az az apjából való.

Nagy lelki gyönyörűséggel láttam a két összetevőt, amelyből Ady Endre egyénisége kialakult. Ami új elem benne, ami egyik elődben sincs meg: az az ő betegsége. Ez festette sötéten alá az örökölt színes, arany-vonásokat.

*

Mostanában megint kezd a magyarság figyelme felém is fordulni. Olyan üres ez a kis ország, hogy még engemet is észrevesznek. Soha nem szerettem, mindig zavart, ha emberi voltommal foglalkoztak a hír heroldjai. Nem zavarom éppen el a pesti újságíró fiút, aki lelkem körül próbál babrálni, de bizony belőlem öt napig se tud kivenni egy fél cikkre valót. Ezen roppant kétségbe vannak esve, én pedig roppant mulatok. Nem akarok szomorú látványossága lenni homokos Debrecennek. Már pedig ilyenforma szerepet szeretnének a nyakamba akasztani ezek az új magyarok. Majd talán a boldogabb időben... Most örülök még a szakadatlan munkának, az örökös tervezésnek. Sok helye van még a be nem tölt ígéreteknek, sok híja van még annak a nagy hídnak, mely az én alfámat összeköti az ómegával. Addig, míg ez kész nincs, kis pesti vigécek, várjatok!

*

Móricz Zsigmond feleségestől betoppant Debrecenbe. Furcsa emberek ezek. Zsiga ravasz, sunyi, furfangos paraszt, akire sok hasonló figurájában rá lehet ismerni. Nagyon vigyáz minden szavára - mintha azokért is külön honoráriumot kérne hallgatóságától. Pompásan ért a pénzcsináláshoz! Pusztán írói keresetéből vett földet és építtetett nyaralót Leányfalván, már harminc s egynéhány éves korára. Érdekes író volna, csakhogy alig van egész munkája. Valami hiányzik belőle - a Szépség. Annyira földön csúszik egész költészete, hogy az ember mindig a savanyú kovász szagát érzi belőle. Hatalmas erő lappang benne, de még eddig nem bírta kifejteni, művészi ökonómiával. Magyarsága első rangú, a tiszta népiesség talajából nőtt ki. Csakhogy kesernyés, sokszor kegyetlen világfelfogása elridegíti az embert, ha olvassa. Sokszor bosszankodtam, sokszor unatkoztam, sokszor gyönyörködtem könyve mellett. - Most lefordíttatta (Horváth Henrik kel) A fáklya c. regényét németre, s azt mondja: német kiadója gratulált, hogy olyan jól kél. Bizony, Debrecenben nem hiszem, hogy öt példánynál többet vettek volna belőle. - Ösztökél, hogy ne hagyjam magamat a ravasz kiadókkal szemben; ő minden sorából pénzt csikar - "mert kilencen eszünk naponta egy asztalnál". Ez az. Az élet szorítja, sarkantyúzza cselekvésre. Én? Magam vagyok.

Kimentünk az erdőre, egy kis fürge diákkisasszonnyal: Gulyás Irénke végzett 5. gimnazistával, aki biciklizik, cigarettázik, fákat mászik és fest. Modern gyerek. Lefényképeztettük magunkat a gyors fényképésznél. Este pedig ugrattam a Zsiga feleségét, született Holics Jankát, hogy: minek kínozza szegény urát ezzel a rengeteg regényiratással? Jobb volna, ha segítene neki. A kis Móriczné nem értette el a tréfát, megharagudott. Nem túlságosan művelt asszony lehet.

No, de Móricz Zsiga mégis valaki!

*

Fekete angyal c. regényem Odysszeiája megható. 1918 nyarán indult meg nagy útjára, s ma, 1921 augusztusában, ugyanazon a ponton áll, ahol ezelőtt három évvel. Gergits nevű (szerb származású) ügyészünk hallani sem akar kiadásáról. "Államellenes, antimilitarista tendenciájú. Most, mikor új háború előtt állunk, lehetetlenség ilyen könyvet adni a közönség kezébe!" - De hiszen ez ártatlan regény! - mondom szelíden - nem veszi ezt komolyan senki, csak: a Kiadó. Egy része annak a regénytetralógiának, amelyben a világháború korának magyarságát írom meg; e nélkül csonka az egész . - "Hja kérem, Magyarország is csonka, mégis megvagyunk." - Pesten sokkal szelídebb a cenzúra - duruzsolok halkan. - "Ha Pesten ki engedi adatni a cenzor, én akkor is megtiltom terjesztését a magam ügyészi területén!" - Igen kedves ember. De hát mi ennek az oka? - "Én igy akarom". - Aha! Sic volo, sic iubeo.^[25] Most már értem. - Nohát, akkor várunk, míg jobb idők és okosabb emberek nem jönnek. - "Ahhoz joga van" - szólt felsőségesen - Meghatóan búcsúztunk.

A kiadómnak azt az ajánlatot tettem: írok helyette egy szelíd regényt, azt adjuk ki most, a Fekete angyalt pedig később. Ráállott.

Most aztán, július eleje óta, emberdöglesztő forróságban, anyaszült meztelenül, 45-50 C alatt, írom, igazán lázban, pótregényemet: a Léda hattyúját. Ezt először vígjátéknak írtam meg, de (édesapám közbeeső halála miatt) egyenetlenül sikerült. Kibővítem a cselekményt és gutgesinnt^[26] állampolgárokat, tisztes családapákat, régi szerelmi botlásaikat is jóvátevő, honett^[27] szerelmeseket, fehér idilleket, romantikus tengerésztiszteket és hazafias szocialistákat rajzolok benne. Hadd dagadjon Gergits cenzor úr keble, a fene egye meg.

*

Álmodó magyarok c. regényem még mindig folyik a Virradatban. Bernolák Nándor népjóléti miniszter fölhívta reá az amerikai misszió vezetőjének, Bowden úrnak a figyelmét. Bowden hajlandó Amerikában kiadatni, csak előbb fordíttassuk le itthon angolra.^[28]

Most aztán angol fordítót hajhászok Pesten; Bowden úrnak pedig megírom feltételeimet. 20% a bruttó jövedelemből. Dollárokban igen kis összeg lenne. (...)

*

A Léda hattyúja c. regényemet augusztus végén befejeztem. Teremtettem benne egy kis pesti fiút: Bandit, azt hiszem, legsikerültebb alakja. Ez a regényem talán az első, amelyet nem tragikusan oldottam meg; itten zsák a foltját megleli, Jancsi Pannit hazaviszi, senkinek nem lehet panasza.^[29] Belevettem a cselekvénybe egyik régi álmomat: Debrecen Szaharáján egy Tisza-Berettyót összekötő csatornát vezetek át. (A világháború tömérdek orosz foglyával meg lehetett volna ásatni; de kinek jutott az eszébe, Oláh Gáboron kívül?) Szerepel itt egy hajdani tanárom: a kis piros orrú Török Péter, természettudós, eszperantista és spiritiszta. Nagyon kedves alak az öreg az életben is. Neki gyűjtöttem kis diák koromban vagy ötven különféle pillangót; akkor fedeztem föl a debreceni Nagyerdőt.

*

Rögtön a Léda hattyúja befejezése után hozzáfogtam Dante c. drámai költeményem írásához. (Aug. 27.) Ez az év Dante halálának 600 éves fordulója... Újra átbarangoltam Vergiliusszal és vele a Pokol köreit, megmásztam a Purgatórium meredek hegyét és a drága Beatrice tiszta szerelme fölrepített a Paradicsom legfelső körébe, az Empyreumba is, ahol láttam színről színre az Istent... Közben a Dante élete, kora, vergődése, száműzetése, lelki megtisztulása: szinte regényes, szinte drámai erővel ragadott meg. Régóta visszaszorított képeim és rímeim életre rimánkodták magukat - a téma önkénytelenül jött, kész volt a fejemben egy nap alatt, azután csak írnom kellett. És igazán mondom: végtelen jóleső érzés önt el írása közben: hiszen nagyjában én is átéltem Dante negyven esztendejét, én is fölfelé szállok, a megtisztulás régiójába, bűneim egymásután szakadoznak le rólam, s Beatricém édes arca a kék egekből reám mosolyog. Ez a könyv olyan, mintha pusztán magamnak írnám. (Bár hiszen sohasem törődöm az u.n. közönséggel valami nagyon.) Elégedetten, boldogan látom és érzem, hogy a mi drága magyar nyelvünk mindenre képes, szín, zeneiség, erő, lágyság tekintetében; igazán, sokszor úgy csengenek a soraim, hogy a Dante tercinái sem különben. Nem az én érdemem - bennem már Balassa, Vörösmarty, Katona, Csokonai és Petőfi, sőt Arany és Ady művészete összesül; könnyű a dolgom. S milyen boldog vagyok, hogy míg mások a szennyes napi politika szemétdombján marják-szólják egymást, én az emberi lélek legnemesebb hangszerén dalolok még nem hallott dalokat... (...)

*

Ady Lajos mutatott egy leszakadt bibliafedelet, amelyre ceruzával ez van írva: "Eli, Eli, lamma sabaktani.^[30] 1918. okt. 23." Szegény Ady Endre írta oda, egy borzasztó éjszaka után, mikor széttépte - talán Istennel viaskodva - azt a kis fekete fedelű bibliáját, amelyet mindig magával szokott hordani. Az öccse azt mondja, a dátumban tévedett: nov. 23-án volt ez a viadalmas éjszakája. Milyen lelkiállapotban lehetett már akkor a szegény Bandi! Nem olyan könnyen távozott, mint ahogy az ápolónője látta, halálos ágyán.

*

Doré Gusztáv művészetét mindig nagyra becsültem; Zichy Mihállyal együtt kettőjüket tartom a világ legjobb illusztrátorainak. Ismerem a Bibliához rajzolt képeit, láttam a "Keresztes Háború" illusztrációját, most a véletlen Dante "Divina Commedia"-ját sodorta hozzám, amely Doré halhatatlan képeivel repül az örökkévalóságba. Soha művész meg nem értette jobban egy másik művész lelkét, mint Doré a Dantéét; pedig milyen távol állnak egymástól! A Commédia illusztrációja hatalmas zenekar a Dante szövegéhez, amely szárnyat ad neki, magyarázza és felejthetetlenné teszi. Különösen a Pokol kínjainak, borzalmainak, sötét színtereinek a megrajzolása első rangú. Itt Doré teljesen egyrangú Dantéval. Borzalmas erő dühöng vívódó, vergődő aktjaiban. Mintha Michelangelo Utolsó ítéletét látnám, jelenetekre szaggatva. Ahogy az apjával szeretkezett Mirrhát megrajzolja: csodálatos. Ez a borzalmas nőstény még a poklotjáró Dantéra és Vergilius szellemére is buja szemeket vet. - A fény és árnyék gyönyörű játékát már a keresztes háborúhoz rajzolt képeim csodáltam; de itt, a Pokolban, egyenesen megdöbbentő. Micsoda távlatot tud adni tájképeinek! Micsoda hangulaterősítő hátterek ezek a szakadozott, bizarr és óriás sziklákkal teletűzdelt színterek, ahol Dante szörnyű jelenetei, víziói lefolynak! Dante fantáziája páratlan a világirodalomban; kozmikus, határtalan, óriási. És Doré versenyez véle. Ez mindennél nagyobb hatalom.

A Purgatórium enyhe, kedves, regényes tájai pompás művészettel finomulnak át a Pokol vad, borzasztó barlangjaitól, hogy fokozatosan a Paradicsom étheri tiszta, fényes, ragyogó, sugárzó gyémántfényébe olvadjanak föl. Ha csak a rajzokat nézem át sorrendben, érzem a Dante lelki útjának a teljes sötétségből a legmennyeibb fényességig emelkedését. Egyszerű vonalakkal és fényreflexekkel kivinni ezt: igazán diadalmas művészet.

*

Nyugat-Magyarországot Ausztriának ítélte a gonosz és ostoba Entente. Csakhogy az átadása nem ment simán; Prónay és Ostenburg^[31] szabad csapatokat alakítottak és gerilla-harcot kezdettek az osztrák csendőrökkel. Meg is rakták őket szabályszerűen. Erre aztán az olaszok és csehek békítő közbelépése népszavazást biztosított Sopronban és környékén. Ez a rész tehát a mienk marad.

Már szebb, szabadabb és nyugalmasabb jövőről kezdünk álmodozni, mikor október 22-én újra felkavarodik a forgószél, egész váratlanul, és csöpp híja, hogy véres és szörnyűséges polgárháborúba nem vág bennünket. Egy pár őrült, gonosz, lelketlen ember, akinek a hazája semmi, önmaga minden, újra neki ugratja a szerencsétlen IV. Károlyt Magyarországnak. Ez évben már másodszor! Károly a feleségével, Pármai Zitával, repülőgépen átszáll Svájcból a bodeni tó fölött Ausztrián át Magyarország nyugati határára, ott egy csapat osztrák csendőr és Osztenburg-katona kíséretében vonatra ül, meg sem áll Tatáig. Hat katonavonatot Pest határa felé nekiszabadítanak, hogy a meglepett fővárost fegyveres rajtaütéssel átjátszák a trónjáról lecsúszott Habsburgoknak. Szerencsére Horthy Miklós kormányzó és Bethlen miniszterelnök idején bevágta útjukat a nemzeti hadsereg hirtelen mozgósított csapataival; Budafok, Budaörs táján megütköztek a Karlisták a Horthy-fiúkkal. Bizony, bőven omlott a testvéri vér; sokan fizettek életükkel a gonosz csínyért. Osztenburgot elfogták, csapatával együtt. Letartóztatták Andrássy Gyulát (a bolond gőgzacskót) Rakovszky Istvánt (a meggyulladt emberlokomotívot) és Friedrich István, Beniczky Ödön ura(ka)t.^[32] Windischgrätz herceget pedig a csehek vették zár alá, Románia, Csehország ugrásra készen áll. Európa békéje nem tűr Habsburgokat! Hát akkor mi az öreg Istenért erőszakolják ezek a görbelelkű politikus kalandorok? Bárcsak nemzeti királyság lenne a vége! Szilaj gyönyörűséggel tudnám Horthy Miklóst kikiáltani akár a Duna jegén is Szent István utódjává.

Ostobák és gonoszok vezették ezt a nemzetet ötszáz éven át. Most törvényszerűen az okosoknak és jóknak kell következniük.

*

Igen: én vagyok Tar László, én vagyok Deák Sándor, én vagyok Radnótfáy Ákos, én vagyok Lázár István, én vagyok Pogány Kornél, én vagyok Dobozy Gábor, én vagyok Zágoni Pál, én vagyok Sámson, Sebestyén, Dante: mind. Egyéniségemet bontogatom szálakra, tördelem darabokra ezekben a költött személyekben. Én közömbösen, úgynevezett objektív lélekkel, nem tudok nyúlni semmiféle tárgyhoz; amit megfogok, az már érdekel; ami érdekel - az, bocsánat a szerénytelenségemért - rendesen én vagyok. Sok tárnája van az emberi léleknek, igy az enyémnek is. Méltó reá, hogy szép szavak és szép gondolatok márványába faragjam. Hogy mit ér az egész? Azt, szerencsémre, nem éppen Debrecen dönti el.

*

IV. Károlyt elfogták a nemzeti hadsereg tisztjei és feleségével együtt a tihanyi apátság ódon épületébe vitték. Ott hallgatta pár napig Tihany riadó leányát az utolsó Habsburg, a legszerencsétlenebb. Anglia szikratávírón intézkedett sorsáról: elszállították egy angol katonai vonaton, angol tisztek kíséretében, Bajára, s ottan a Glowworm nevű páncélos hajóra ült Károly és Zita, hogy meginduljon tragikus sorsa elé. Azt mondják: a gyönyörű Madeira szigetére száműzik őket, hogy ne izgassák Európa új állam-alakulatait. Őszintén szólva, Magyarországon kevesen veszik komolyan ezt a királydrámát; csaknem mindenki szükséges színjátszásnak tekinti a nagy Entente részéről, hogy fölötte korán föl ne boruljon a versaillesi, trianoni béke. Majd, idővel, újra visszateszik Károly urat Magyarország trónjára. Hanem bizony a magyar nemzetgyűlésnek meg kellett hoznia november 4-én a trónfosztó törvényt (négy rövid cikk az egész), s már 6-án életbe is lépett. A Karlisták kivonultak a megszavazás elől és éltették a királyt; a kisgazdapárt pedig egyhangú szavazással ütött pecsétet a Habsburg-dinasztiát detronizáló törvényre. Az újságok nagy része - felső sugalmazásra - érzelgősen búcsúztatja, sőt siratja a királyt. Apponyi tiltakozó deklarációt terjeszt elő a nemzetgyűlésen. De bizony csak elvitték IV. Károlyt feleségestől, messzire a Dunától. Horthy Miklós katonai kormánya tart tovább, bizonyos liberális árnyalattal. A kis Entente mozgósítási költségmegtérítést követel tőlünk, a nagy Entente leinti őket. Tehát független magyar királyság volnánk - király nélkül. Magyar testvéreim irtóznak attól, hogy magyar ember fejére tegyük Szent István koronáját. Inkább a román király vegyen bennünket a hóna alá, mint pl. Horthy. - Csodálatos egy nép ez! Én bámulom, mint a kétfejű kakast.

*

Az egyik lányismerősöm különös, regényes históriáról lebbentette föl a fátyolt. Nem kisebb dologról van szó, mint hogy egy apáca - szerelmes belém... Egy Csáky-lány, évekkel ezelőtt, talán naponként látott engemet a Nagyerdőn, ahogy valamelyik munkámat írtam ott egy nagy tölgyfa alatt, teniszasztalon; bizonyosan ismerte is a verseimet, talán a regényemet, s ahogy mondják: "rajongóm lett". Időközben, nem tudom miért, beállt apácának, fölszentelték; Temesváron él a zárdában. A múltkor itthon volt Debrecenben, s a kis G. Ilonkától azt kérdezte szomorúan: "Hát Oláh Gábor mit csinál?" - A kis Ilonka elképedt; olyanformán érintette ez a kérdés, mintha azzal fordult volna hozzá a szelíd kis apáca: "Hát az Ördög hogy van?" Mosolyogva beszélte el ezt a meghökkenését. Bizony, meglehetős szokatlanul is hangzik a nevem egy apáca ajakán. Hát még az értem való, miattam érzett szerelem egy eltemetkező hajadon lány szívében! Érdekes dolog ez. Egészen hozzám illő. Rendkívüli volt minden igazi szerelmem. Most egy leány hozzám való igazi szerelme éppily romantikusan nem mindennapi. Elhatároztam, ha legközelebb újra Debrecenbe jön, meglátogatom a zárdában... Micsoda találkozás lesz ez! Sátán és az Angyal. Munkás fantáziám már szövi bíbor szövőszékén a szokatlan viszony jövendő képeit... A templomi oltár előtt imádkozó apáca - közben reám gondol. Tilalmas képek törnek rabláncra vert képzeletébe... Lázadás az élve eltemetés ellen... Kárhozatos éjszakák... A Sátán kisértése... Szökés a zárda falai közül! Bűnös szerelem. Stb. Stb.

Csupa téma a világ! Én csak válogatok közte.

*

A bitang csehek letörték a pozsonyi Petőfi-szobor fejét!^[33]

Azt gondolták a satnya bérencek, hogy ezzel szimbolikusan a szellemét is lefejezik.

Nem, rongyos csehszlovákok! Nem, antikultur bestiák! A fejetlen szobor letört feje megóriásodva, szörnyű fantomképpen fog betörni ronda álmaitokba. Fölrémlik és kísért Prága utcáin. Találkoztok vele a gazul elorzott Felső-Magyarország minden városában. Szembe bukkan rátok, mikor a gyönyörű Tarpataki völgyön istentelenkedtek végig; a hatalmas Tátra ormáról, a Lomnici csúcsról, mint egy modern Isten szörnyű arca, villámlik le reátok. Látjátok holdas éjen, babonás árnyképét a világos ablakon, ahogy betekint; erdők kék mélységéből valami kimondhatatlan borzalom jelentésével közeleg felétek. Futnátok előle, de magatokban hordjátok testetlen alakját, s behunyt szemetek lefüggönyözött kamarájában is átragyog minden homályon felséges szomorúsága. Függönyeitek mögött ott áll, üres székeiteken ott ül, mint Macbeth lakomáján a legyilkolt Banquo véres szelleme. Kísért benneteket a sírig, mint a megsértett Magyarság és az arcul csapott Műveltség, megcsonkított Művészet bosszúálló Angyala.

Petőfi feje: a rátok borúló szörnyű ég, amelynek vágtató felhői szintén az ő lángszerű koponyáját és haragosan szomorú arcát formálják ki bitang lelketek előtt.

Petőfit ti még szimbolikusan sem ölhetitek meg. (...)

*

Olyan vagyok, mint a torony: majd ha egy kissé távolabb mennek tőlem az emberek, akkor látnak igazi nagyságomban. Most még nagyon közel állnak a talapzatomhoz, s fáj a nyakuk, ha fölnéznek reám - tehát inkább nem is néznek.

*

Szegény édesanyám, ha meggondolom, hogy te voltál az a rajongó fiatal asszony, aki valamikor misztikus álmok Istent látó gyönyörűségében álmodtad meg fiad nem földi sorsát!... Most olyan teher már minden lépésed, hogy nekem néznem talán jobban fáj, mint neked tenned. - Ha beteg vagyok, kétségbeesetten nézel szét: jaj Istenem, ki hozza el a vendéglőből az ebédet? S mikor kérő tekintettel és kicsit neheztelő hangon mondom: hiszen édesanyám is meg tud főzni nekem egy pár ebédet - milyen kényelmetlen, fázós bánat fut át arcodon, hogy szeretnéd lerázni nyakadból ezt a kellemetlen "munka-többletet", milyen nehezen tudlak rávenni, hogy mégis csak segítsünk egymáson, hiszen összetartozunk. - Óh hogy fáj nekem ez a lassú kiégés! Már nem vagyok fiad, hiába minden hozzád való szeretetem. Az öregség, a ridegség elsorvasztotta azt a drága láncot, amely kettőnk szívét összekötötte. Te már csak a Halált látod, érzed, retteged - bár hívod! Én, s a többi élő, ellenséges idegennek tűnünk fel előtted, mert még tudunk örömöt találni a munkában. Mióta édesapám meghalt, az én régi anyám megsemmisült. Addig a morgolódó vas emberrel való viaskodásaink tettek bennünket fegyvertársakká, szerettük és féltettük egymást. Mióta kidőlt a nagy árboc, megszűnt az egymásra utaltság érzete. S úgy sejtem: mégis csak azt a rettenetes vad embert szeretted te, anyám, igazán; s halálával jobb részed sírba szakadt. Óh milyen szomorú, milyen keserű tanulság ez nekem, negyven éves vén diáknak! Ha az anyai szeretet naplángja is így kihűl: hogy merjek bízni egy másik, idegen asszony szerelmében? Vagy talán az hatalmasabb? Hiszen az anyám lelki színváltozása valami ilyest mutat. Vagy az öregség az a szörnyű hóhér, aki megfojtja szívünket még a halál előtt, s úgy járunk fönn egy darabig, mintha senkihez semmi közünk sem volna?... Szomorú, szomorú.

*

Bősz haragra tud lobbantani a nyárspolgári, szemforgató álprüdéria, álszenteskedés egy- egy szamár-rúgása. Pesten valami francia operettet adnak, s a játszó színésznők, Honthy Hanna és Kerényi Gabi,^[34] nem röstellik meztelen szép testüket mutogatni a lámpák fényében. A rendőrség felhorkan, a minisztérium^[35] betiltja a darabot, egyezmény = felöltözve játszanak a színésznők ezután. Nem az operett-irodalom kétes értéke mellett ragadok kardot, hanem az ellen az ostoba és művészietlen szembetapasztás ellen, amely a szép meztelen emberi testben erkölcstelenséget szimatol. Igenis, vallom és hirdetem, hogy egyetlen tökéletes szépsége a világnak: a remek emberi test; oltárra kellene helyeznünk - ha eszünk volna -, minden művészet fő sugalmazójának kellene hirdetnünk, - ha bátorságunk volna. Az operettek egyetlen életföltétele éppen az lenne, hogy egy csapat igazán szép női testet állítana minden este elébünk; éppúgy, mint ahogy a nagy szépművészeti múzeumok a nagy mesterek női aktjait. Hiszen erre egyenesen törekednie kellene minden államnak! Az ebből származható esetleges "erkölcstelenségek" soha nem érnének föl azokkal a megtűrt és szentesített gyalázatosságokkal, amelyek a törvényes feleség életében, a megcsalt férj lelkében, vagy az állami törvényekkel védelmezett prostitúciók történetében naponként reánk ordítanak. Szeretném ezt a szerencsétlen Európát egy új görög szépség paradicsomává tenni; Olaszország és Párizs gyönyörű kertje a tudatosan kifejlesztett embervirágoknak, emberszépségeknek. Mikor jön már el az az idő, mikor nem állati gyönyörökbe fogdossák össze a szép leányokat, és pereskednek velük Londontól New Yorkig, hanem a művészi szépség élő, halhatatlan szobraiként mutogatják, az iskoláktól kezdve, föl, a templomokig? Ha lesz erőm és időm, erről még regényt fogok írni. Most csak az ajkamat rágom mérgemben. (...)

*

A Csokonai Kör debreceni gyűlésén^[36] bemutattam Dante drámai költeményem két részletét: Dante siratja Beatricét, és az 1300. év húsvét reggelét. A kis számú, de válogatott közönség, viruló fiatal leányok rózsáival teletűzdelve, elragadtatással fogadta költeményemet. A húsvéti kis és nagy harangok zengésének-kongásának hangfestő utánzása még a legridegebb mérnököt is bámulatba ejtette. Úgy veszem észre, a költőt mégis csak becsülik bennem még Debrecenben is. Előadóművészetem különben elsőrangú; mindig jó szavaló voltam, de most igazán kitettem magamért, éppúgy, mint a Patkánybűvölők előadásával. Egy száraz irodalomtörténet-író csodálkozva hebegte a felolvasásom után: "Ne-nem is hittem, ho-hogy Oláh Gáborban - khm - ilyen-ilyen hatalmas szerelmi szenvedély tomboljon..." Jó lélek! Mit látsz te én belőlem? Viharvert kalapomat és szemüvegemet. Azon belül még nagyon sok érdekes dolog van ám. - Hanem az asszonyok gratulálása jól esett. Sorban vonultak elébem, mosolyogva és megindulva. "Igy szeretem -O.G.-t!" - Szólt elragadtatással egy méltóságos (titulus!) asszony. "Óh, kérem, van én bennem még elég rossz!" - nyugtattam meg a derék amazont. Férje derekafájdultáig nevette mondásomat.

Azt mondják, ott volt a felolvasásomon az apáca Csáky-lány is. Kilépett a kolostorból! Hm. Miért? Kiért? - Én el nem veszem. - A szép szemű és szép kebelű Simonffy Irén is meghatottan szorongatta kezemet és valami szomorú mosolygás félgyászába-öltözött arccal súgta a mellette álló hölgynek: "Kár, hogy nem ezé lett Fábry Irma..." Ah, egyszerre múlt szép idők arany napjai ragyogtak föl emlékezetemben. A feketehajú német leány, amint zongorájára hajolva Lohengrin nászindulóját zengeti... A remek márvány keblű másik, dzsentri leány, ahogy csiklandó kacagással bontja ki előttem blúzát, s engedi át diákosan rajongó szépségimádatomnak gyönyörű lányos didijét... Óh, drága ifjúság! Innen kísérnek el síromig a legédesebb emlékek.

*

Az előzetes cenzúra megszűnt!

Háromszoros hurrá a Szabad Sajtó istenének!

A Méliusz-cég rögtön hozzákezdett kiszedve heverő regényem, a Fekete Angyal nyomtatásához.^[37] Karácsonyra 30.000 koronát nyomtak kezembe, az első kiadás még fennlevő honorárium részleteként. Negyvenezer koronát kaptam az első 5000 példányért. Ez eddig a legjobb díjazásom. - Ebben az évben ötvenezer koronát kerestem az írói munkásságommal. De meg is kellett dolgoznom érte. (...)

VISSZA A CÍMLAPRA