1922

(...) Január elején újra négyszer adták gyalázatosan rossz operettemet, a Fekete pillangót, s ez a gyalázatosan rossz debreceni közönség négyszer töltötte meg a színházat. Hát érdemes ezeknek művészi dolgot adni? Gyöngyöt a malacok elébe? Eh, korpa kell ezeknek és moslék, mint röfögő malacaiknak. (...)

*

Fekete angyal c. regényem nagyon tetszik a debrecenieknek. Egy kicsit szurkolok, mikor nekik tetszik valami. Mert az rendesen rossz. Ezzel nem akarom új könyvemet lesajnálni. Valószínű, azért dicsérik a debreceniek, mert róluk nincs benne szó. Bezzeg fáznak az Álmodó magyaroktól! Minden héten kérdi valaki: "ugye, nem jelenik az meg soha könyv alakban?" (Legforróbb vágyukat öntik beteljesülni vélt kérdésük alakjába.) Én még nem tudom, mikor juttatom szegény álmodóimat tető alá, de ijesztek minden kérdezőt: hogyne jelenne meg, persze hogy megjelenik! (...)

*

Baja Miska barátom, aki a múlt ősz óta debreceni pap, márciusban Baltazár püspökkel kimegy Amerikába. 12 darab könyvemet belegyömöszöltem a ládájába: adja el odakint a magyaroknak. Ha túlad rajtuk: nyolcezer korona üti a markomat; amerikai értékben mindössze 13 dollár. Mindenik könyvbe írtam valami gondolatot vagy verset, így talán értékesebbnek vagy érdekesebbnek találják a reklám nélkül peselni sem tudó amerikaiak. (...)

*

Ma fent voltam Istvánffy Gyula festő^[1] műtermében. Hatalmas, túlzsúfolt, de szép terem. Felesége, Lukács Juliska, a Népszínház hajdani szép színésznője fogadott bennünket, virágos, de ízléstelen pongyolában. Elhanyatlott szépsége már csak koporsója saját magának. Fekete kávéval kínált bennünket, még pedig pici pala-csészékből, amelyeket zsidók faragtak valahol Jeruzsálem tájékán. Az öreg Istvánffy, aki Debrecen legudvariasabb embere, akinek a meghajlása, köszönése egy eltemetett francia márkit sejtet, fiatalos lendülettel mutogatta meg festményeit. Miniatűr tájképeket fest, rendkívül kecses szín- és vonalvezetéssel. Tömérdek abbahagyott, megkezdett képe van, ezeket mind ki akarja dolgozni. Ellenben nagyon kevés köztük a jó. Az öreg rajongva magyarázta némelyiket: milyen finom, milyen bájos - és nem láttam egyebet rajta, mint egy vízszintes vonaltól kettévágott egyes vagy kettős színfoltot. A lemenő vagy kelő napot vörös pecsétnek rajzolja. Némelyik képe olyan, mintha mámoros fővel festené: csodálatos ópium-fantázia színek vannak rajta. Néha azonban pompás kis dolgokat alkot. Nem értem, hogyan élhet meg ebből Debrecenben? - Gazdag erotikus gyűjteménye van; képek, rajzok, Zichy, Romano, Carracci stb. A velem volt nagytiszteletű úr, Baja Mihály, ezeket a cifra jeleneteket élvezte a legpazarabbul - velem együtt. Lukács Juliska, mikor észrevette, micsoda tilalmas területre botlottunk, diszkréten eltűnt, férje pedig idegesen kapkodott kis spanyol szakállához. Hát akkor minek adta kezünkbe, ha röstelli? Furcsa. - Különben elhatároztuk, hogy a nyáron a Nagyerdőn adatjuk elő a Szentivánéji álmot, holdfény mellett, Mendelssohn zenéjével. (...)

*

Álmodó magyarok c. regényemet, egy régebbi szerződésünk értelmében, az Athenaeumnak ajánlottam fel legelőször. Elolvasták, s azt írták: "Kötelességünknek tartjuk közölni, hogy a bíráló igen melegen emelte ki a regény szépségét, nagyszerű magyarságát, pompás, fordulatos meséjét, és annál inkább sajnáljuk, hogy azt a bennfoglalt igen sok politikai tartalom, vagyis inkább az egyik politikai irányhoz kapcsolódó igen sok túlzott részlet folytán a magunk részéről nem adhatjuk ki."

Legalább őszinték.

T.i. én is őszinte voltam a regényemben, s sans gène megírtam a zsidóság legrosszabbjainak nem nemes szereplését különösen a proletár-diktatúrában. Az Athenaeum zsidó cég, szolidáris fajának a szemetével is, ezért nem kell neki a regényem.

Egy bizonyos: semmiféle politikai irányzathoz nem csatlakozom, nem is csatlakoztam volna. Én a magyarság örök érdekeit tartom szem előtt, s ami ezeknek ellentmond, azt vágom, akár zsidó, akár magyar, vagy jobban mondva: keresztyén.

Természetesen így nem mindig rózsás az utam, és nem mindig könnyű a fölemelkedésem. Most hát:

Eltesszük az Álmodó magyarokat, hadd álmodják át azt a korszakot, amelyben lehetetlen megjelenniük saját szabású ruhájukban. Valamikor csak rájuk kerül a sor, - mindegy, ha ötven év múlva a szerző halála után. (...)

*

Minden lánc olyan erős, mint a leggyöngébb szeme, mondja Macaulay.^[2] Minden irodalmi társaságnak olyan magas a nívója, mint a legtehetségtelenebb tagjának. Jaj, milyen alacsony lehet akkor egyik-másik pesti társaságé!

*

Szegény édesanyám tüdőgyulladást kapott. Még roppant lázában is föl akart kelni reggel. Az orvos azt mondja: kevés a remény, mert nagy a kor. 72 éves.

Az a gondolat aggaszt, hogy betegségemben, mikor ápolt, éntőlem ragadt rá a baj. Micsoda önfeláldozó egy asszony az én édesanyám!

*

1922. február 27. Déli 1 óra. Édesanyám meghalt. (...)

*

Drága kis igénytelen, szerény, munkás Asszony! Hősiesen, némán tűrő drága Lélek! Most, hogy áttekintem lefolyt életemet, tudom, látom, szárnyam és hitem Te voltál. Te formálgattad nemes szíveddel tisztává és nemessé az én gyermeki lelkemet; te vívtad ki sorsomat zord és értetlen apámtól; te örültél legtisztábban sikereimnek, neked fájtak legjobban csalódásaim. Életemnek egyik célja eddig is az volt, hogy emléket emeljek tiszta nevednek, gyönyörű, önfeláldozó anyai szerelmednek; ezután még inkább ez a gondolat lesz vezércsillagom. Ha valaha megtudom mintázni betűkből páratlan jellemedet, az igénytelenség és önfeláldozó hősiesség Anya-szobrát, akkor tudják meg az emberek, kit vesztettem én Tebenned.

Hogy nem hihetek a túlvilági életben, most fáj legborzasztóbban. Mi már többé nem találkozunk.

Édesanyám, Isten veled. (...)

*

Gonosz, gyilkos tél! 1922 tele! Te fojtottad meg a legnemesebb életet, aki eddig mellettem és értem pihegett. Igazi háborúk tele voltál: hazámat is elvitted, anyámat is elvetted. Legyen fájdalomtól meggyötört és megszentelt a te szörnyű emléked.

*

1908-ban hoztam édesanyámnak Párizsból emlékül egy selyem párnát, Liberty-től. Míg élt, soha nem feküdt rajta szegény; csak azt mondogatta: "Majd ezen pihenek én meg." Most halott feje alá tettük ezt a kedves párnát, és a kis iparos leánya, a szegény bérkocsis halálig munkás felesége, a poros alföldi város özvegy lakója: most Párizs selymén álmodja síri álmait. Regéljetek neki gyönyörű regéket, piros selyem virágok; hiszen finom leánykezek szőttek valamikor benneteket ebbe a drága selyembe, maguk is kimondhatatlan szép álmokat álmodók.

*

A hit megrendült bennem. Okosság, okszerűség nincs sem az életben, sem a természetben. Hibáink: előrevisznek, erényeink elbuktatnak, jóságunk: ajtónyitója sok gonosznak. Legmélyebb énünk soha nyilvánvaló nem lehet; külső darabosságunk, a védő tüske, sebez és bánatot okoz nekünk. Fáj az élet; fájdalom a művészet; a megsemmisülés: brutálisan visszadöbbentő. (...)

*

Április 1-én jött a hír, hogy IV. Károly király meghalt száműzetésben, Madeira szigetén. Hiába volt hát Zita királynénak minden futkosása, minden akciója, a nagy fekete Mors Imperator kettévágta a megoldhatatlan csomót. Szegény fiatal Károly király! A Habsburgok tragédiája mintha a te sorsodban sűrűsödött volna össze. Neked nem volt semmi bűnöd, tehát neked kellett bűnhődnöd őseid sok vétkéért. És te, Pármai Zita, vajon ismered-e a magyarok nagy költőjének híres jós versét: "Miképp elpusztult Jeruzsálem, el fogsz pusztulni Ausztria. Földönfutók lesznek császáraid..."^[3] Ha ismered, látod-e, mint telnek be szörnyű mondatai rajtatok? Talán, ha te, nyughatatlan asszony, nem kergeted bele férjedet két hasztalan és oktalan próbálkozásba: IV. Károly ma is él, reménye ma is szilárd, erős: hogy Ausztriát és a régi Magyarországot visszaállíthatja valaha.

Hiú álom!

A nemzetek sorsa nem egyes emberek jó akaratától függ. Nem Károly tartotta volna meg Magyarországot, hanem M.o. Károlyt.

A királypártiak, különösen Rakovszkyék,^[4] már is hangoztatják: "Most következik az igazi Mohács!" Bennem más hit él: most következik a világtörténelem legbámulatosabb erőfeszítése, mikor egy koporsóba zárt tetszhalott nemzet fölretten és megpróbálja fölszakítani koporsójának leszögezett fedelét. Ehhez nem kell se Habsburg, se Hohenzollern, se Romanov; csak elszánt szent magyar akarat. Most már magunk csináljuk a magunk történelmét. - Óh, bár lenne bennünk annyi önfegyelmezés, hogy meg tudjuk várni azt az időpontot, mikor Európa sakktábláján úgy állanak a bábok, hogy egy lépéssel egy paraszt (t.i. mi, magyarok) mattot mondhat Franciaország és Anglia gőgös királynőjének és rideg királyának! (...)

*

Rákosi Jenő a Budapesti Hírlapban tárcát irt  Fekete angyal c. regényemről. Tele van ellentmondással a kritikája. Azt mondja először: túlságosan lírikus a regény, később: csupa gondolathalmaz az egész. Elismeri, hogy a regényhős nemcsak rokonszenves és félisten lehet, hanem bűnöktől kilyukgatott szegény ember is; s mégis megdorgál, hogy nem hatalmas, achilleusi alakot választottam Lázár István helyett. - Lehet, hogy nem jó regényeket írok (= pénzért írom!), de az, hogy költői minden regényem: talán mégsem olyan nagy baj? És hogy magam formálom az életet a magam céljainak megfelelően? Ez bizony igaz, de hát ez már az írók kiváltsága, csodálom, hogy Rákosi ezen megütközik. Azt mondja, ilyen hatalmasnak elgondolt "tetralógia"-hoz másforma embereket, erősebb magyarokat kellett volna választanom, ha a magyarság szerepét akarom megmutatni a XX. század nagy világfordulójához jutott Európában. Igaz; de honnan vegyek én ma nagy magyarokat; mikor mind olyan kicsinyek vagyunk? Majd 500 év múlva nagyobbaknak látnak bennünket. Plutarchos milyen közönséges embernek tünteti föl még a hatalmas Julius Caesart is! Pedig az volt olyan nagy ember, mint Rákosi Jenő.

Sebaj. Az én küldetésem az, hogy elmondjam mondani valóimat, akár igy, akár úgy. A forma nem olyan halálosan fontos. És szabad nekem vegyítenem is a fennálló vagy örökölt formákat. Azt nem nézik, ami megvan bennem; az öreg Rákosi is azt hánytorgatja, ami nincs. Furcsa egy mesterség ez a kritika.^[5]

*

Szeretném még megírni úgy mint Dantét, Michelangelo és Beethoven lelki tragédiáját is. Ez a három ember tetszik nekem a művészek közül, mint ember. (Shakespearet nem ismerjük.) Ha ezt a három nagy drámai költeményt megírnám: nyugodtan tennék pontot az életem végére.

*

Egy francia költő a Petőfi Társaság poétáinak verseiből lefordít a Petőfi-centenárium alkalmából egy fél kötetre valót, a másik felét Petőfi tölti ki. Engem is felszólított a főtitkár; beküldtem három kisebb versemet: Anyám dalol, Mária képe és Május a dombokon. Kíváncsi vagyok, hogy szólnak ezek franciául.

*

Úgynevezett művelt emberekkel vitatkoztam és vitatkozom arról: miért nem tudta a keresztyénség annyira megnemesíteni Európa "kultúr"-nemzeteit, hogy belátták volna 1914-ben előre a fölrémlő világháború borzalmasságait és kitértek volna előle minden áron? - Azt felelik rá egyesek: az örök emberi (=állati) ösztön ellen hasztalan minden Jézusi evangélium, az ember, míg ember lesz, öli egymást megszentelt gyilokkal; mások (az okosabbak) azt mondják: a keresztyénség oly ideál, amit a gyarló földi ember még nem ért el, talán nem is fog elérni soha; az ember a rossz, nem a keresztyénség a gyarló. Ebben van valami. De a jézusi vallás intézményekbe gyakorlatiasodott, a büszke római egyház szinte tökéletes formát adott neki - és az ártatlan emberek mégis egyházi áldás és feloldozás terhe alatt öldösik az ártatlan embereket! Ha egy felséges erkölcsi hitrendszert így el lehet ferdíteni, van valami hiba abban az erkölcsi rendszerben is. Nem akarok hetet-havat összehordani, csak egy pici kis tünetre, dogmatikai ferdeségre mutatok rá: a katolikus egyház Jézus kínszenvedéseivel, halálával leróttnak veszi minden katolikus ember bűnét, tehát: ezeknek már lelkiismereti furdalás és papi feloldozás nélkül szabad harcban gyilkolniuk. Nem uraim, a legszentebb eszme is annyit ér, amennyit ki lehet vele vívni ezen a borzalmas világon.

*

A mai magyarság két csoportra oszlik. Egyikbe tartoznak azok, akik szentül hittek győzelmünkben a világháború folyamán, s akik most, a nagy összeomlás után, kétségbeesve megtagadják a valaha való föltámadás hitét is. A másik csoportba azok tartoznak, akik a szörnyű világromlás egyes fázisain szenvedték végig a magyarság halálát, de most, a rettentő Nagypéntek után Húsvét gyönyörű csodáját hiszik és várják.

Én az utóbbiak közé tartozom.

*

Jól mondod, Pascal, hogy az ember természetéhez legillőbb, s a legtöbb egyéb érzelmet és indulatot magábafoglaló két szenvedély: a szerelem és a dicsvágy. Az én szerelmem dicsvágy, és az én dicsvágyam: szerelem, a gondolat és a nyelv szépségének, s az emberi lélek rajzolásának a szerelme. Azt akarom, hogy úgy nézzen rám a magyarság, míg csak Magyarország lesz, mint Goethére a németség, míg csak Németország lesz.

*

Két rettentő hangot nem bírok elfelejteni, míg élek. Sokszor, egész váratlanul, az agyamba vágódik és kínoz, gyötör, hiába akarok szabadulni tőle. Az egyik: egy gyermeknek a kiáltása volt, a Gyermekmenhely ablakán át hallottam; az anyja bevitte a szerencsétlent és ott hagyta; a kis árva, selypen és kimondhatatlan fájdalmasan kiáltotta tízszer, százszor egymás után: "Anyám, gyere már! Gyere már, anyám! Anyám gyere már!" Sírva, zokogva, könnybe fulladva, szívet szaggatóan. A villamosra vártam, s tizenöt percig hallottam szakadatlan ezt a reménytelen, bánatos hangot. - A másik: haldokló szegény édesanyám hangja, mikor halálfélelmében kiált hozzánk: "Lelkeim segítsetek!" És nem tudunk segíteni. Soha, soha, soha míg élek, el nem bírom ezt a hangot felejteni. Hallom. (...)

*

Hogy támadnak a legendák?

Tegyük föl, hogy halálom után tíz-tizenöt évvel az a bujdosó hír kap lábra: Oláh Gábor nem is férfi volt, hanem nő. Azok, akik nem ismertek személyesen: elkezdenek tűnődni ezen az érdekes és misztikus rejtélyen, s talán lassanként el is fogadják. Valaki könyvet ír rólam, beleveszi ezt a szállongó hírt, s a következő nemzedék már a verseimből, a munkáimból fog titkos bizonyítékokat halászgatni arra, hogy ez az ember csakugyan nő volt, vagy legalábbis hermafrodita.

Volna ennek valami alapja?

Igen, volna. - Látszólagos ténybeli alapja.

Hát ez a fából vaskarika mit jelent?

1922. július havában - saját tapasztalatomból beszélek - az a hír kezdett fel-felbukkanni Debrecenben, hogy O.G. - nő. Felül, derékig férfi, azon alul nő; bár a melle is egészen nőies.

Ki terjesztette ezt legelőször rólam?

Biztosan nem tudom, de sejtem.

A nagyerdei fürdőbe járok. Valaki, talán a jegyszedőnő, a hajdani szép, de ma is kedves Csurka Mari, megleshetett fürdésemkor. A nemi szervemet a lábam mögé fogtam, mert anélkül is kövér ember vagyok, s ezek a genitáliák hátrahúzódnak. Aki így látott, teljesen  női testet látott, a fejemet kivéve. A mellem feltűnően leányos, ezt már a doktoraim is észrevették és mosolyogták. Ettől a naptól fogva kezdtek furcsa szemmel nézni rám az emberek, azok t.i. akik valahogy értesültek a szép Maritól, vagy a fürdős szolgától, erről a csodáról. Már akkoriban hallottam egyszer a vendéglőben, az Angol Királynőben, amint az egyik alkalmazott mondta nevetve a pikolónak: "Eredj csak, vigyed a vizet őnagyságának." Ez én vagyok. - Most mi történt? Ezentúl, ha fürdőbe mentem, mindig úgy jelentem meg, mint nő. Szinte sarkalt, kényszerített valami, hogy ezt a véletlenül támadt extra-híremet megtartsam, s az esetleg megfigyelők vagy meglesők ámuljanak.

Tovább megyek. Őszintén megvallom, mindig élt bennem az a rejtelmes vágy: bár csak egy ideig nő lehetnék! A genitáliák említett elrejtése is ebből a tudat alatt lappangó vágyból magyarázható. A lelki berendezésem nőiességeit mindig erőszakosan nyomtam el, vagy palástoltam; de a testem nőiessé formálását mindig szerettem volna. Hogy ez honnan van: ma sem tudom. Semmiféle homoszexuális vágyat föl nem fedeztem eddig magamban; sőt a férfikedveskedést egyenesen undorítónak találtam. A női szépséget imádom; igaz sokszor minden érzékiség nélkül. És mégis megvan bennem a kettősségnek ez a csodálatos érzése, vagy kívánása.

Bizony, hogy sokszor érzem hármas-magamat: férfi, nő és gyermek voltomat. Ezt már versben is megírtam régebben: A három - egy ember címen. Ez nem fikció, ez tiszta érzés.

Ebből támad, ha valamikor támad, az a legenda, hogy Oláh Gábor nem is férfi, hanem nő volt...

*

Ez az esztendő a tapasztalatok gazdag aranybányáját nyitotta meg előttem. - Most, a nyáron tanultam meg: mit tesz hét testvérnek örökségen megosztozni? - Örök dicsősége szürkülni kezdő fejemnek, hogy ebben a legzavargóbb emberi szenvedélyben, s ebben a legfejetetejére állítottabb helyzetben, bár nehezen, de meg tudtam fékezni hét ember hetvenhét féle indulatát, s az ezer arcú Érdek minden száját betömtem, és az Igazság gyönyörű oszlopára állva: ki tudtam elégíteni az osztályoskodókat.

Csakhogy nehezen ment! (...) Nem tudom, szegény jó édesanyám milyen lélekkel nézte ezt az áldatlan csatározást két hónapig, onnan, a kéklő magasságból? - Hála Isten, hogy igy is végbement; pörre nem került a dolog.

A testvéreimet pedig csak most ismertem meg igazán.

S azt mondom: bolond szülő az, aki örökséget hágy a gyermekeire! Mert a gyermek: hálátlan, gonosz, még ha jó ember számba veszik is odakint a nagy világban.

*

Ezen a drámai jelenetekben gazdag nyáron két drámát írtam meg. Egyik: A három - egy ember. Még 1915-ben dolgoztam föl ezt a témát; Heltai Jenő elolvasta, s azt mondta: szerkezete és jellemzése hibás. Akkor eltettem. Most, 7 év múlva, elolvasva az első kidolgozást, érdekesnek találtam a hibás volta mellett is. A régi 4 felvonást háromra sűrítettem, a fő alakok jellemét következetessé kalapáltam, új összeütközést eszeltem ki, s egészen más hangú, más tempójú, más szerkezetű darab lett a régiből. (...)

A másik dráma: Deák György. Ilyen című regényemből írtam. Azt hiszem, Deák György alakjában olyan magyar jellemet teremtettem, amely nem fog elfakulni, elavulni idővel sem. Magyar tragédia ez, Magyarország tragédiája ez a szó igazi értelmében. (...) Szeretem az utolsó felvonását. Szegény, elpusztított, elzüllött Magyarország szimbólumaképpen egy üres talyiga áll az utolsó jelenetben a színpadon, ló nélkül! S ezen az üres talyigán ül Deák György (a Magyarság), egy ostorral csapkodoz levegőbe, - így akar indulni új útjára, a nagy világba! Hát nem humor ez? Nem keserűen nemes humor ez? -

Sokszor fognak sírni és nevetni ezen a megrázó magyar darabon. Csakhogy ma nehezen hiszem, hogy színpadra kerüljön.^[6]

*

Az örökségharcok, testvéri csatározások izgalmas és mégis sivár hónapjaiban  Dosztojevszkij hatalmas regényét olvastam végig: a Karamazov testvéreket. Első kötete az orosz szerzetesi élet mikroszkopikus rajza, s a Karamazov-fiúk bemutatása, pompásan megrajzolt apjukkal együtt. A II. kötet bámulatos lelki rajzát adja két Karamazov-fiúnak: Ivánnak és Demeternek. Iván: azt hiszem, a tanult forradalmárok, a nihilisták, anarchisták irodalmi mintaképe. Az I. kötetben egy prózai költeményt mond "A nagy inquisitor"-ról; ebben a modern felvilágosodás minden hangja és árnyalata együtt zeng és kavarog. (Jézusnak nem jó volna a földre jönni, a 16. sz-ban, mert újra kivégeznék, még pedig kat.főpapok! Persze, ezt a 19. sz-ra is át kell érteni.) A II. kötet a gyilkosság után mulató Demeter lelkiállapotának, s vallatásának páratlanul reális rajza. Dosztojevszkij hangsúlyozza, hogy ő semmi más: realista. A III. kötet a lassan megőrülő Iván lelkihánykódását kiséri végig, s a Demetert ártatlanul elítélő orosz esküdtszéki bíróság tárgyalásának finom és fölényes gúnnyal aláfestett képe. Ebbe az utolsó kötetbe szorítja az író egy kis tüdővészes orosz diákfiúnak, Illésnek a halálát, s ezzel kapcsolatban egy csomó orosz diákgyereknek friss rajzát. - A téma (= egy ember meggyilkolása, s a bűnös helyett egy ártatlan elitélése) nagyon szegényes és rémregényes volna; de amit Dosztojevszkij kihoz belőle - az bámulatos. Gúnyolja a pszichológiát, de nála lelket boncolni senki a világon nem tud jobban. Vagy ez talán csak bravúr nála? - Tendenciákat vet föl e regényében, anélkül, hogy megoldaná: szülők és gyermekek viszonya, Isten és hit, törvény és igazság, szabadság és rabszolgaság, bűn és ártatlanság. De, mint Isten, ő is csak kérdez, feleletet nem ad. - Rejtélyes egyéniség ez a Dosztojevszkij; a beteg lelket festi csak, mintha neki az volna az egészséges. Azt mondják, szenvedélyes kártyás volt, talán nagy kéjvadász is, minden apostoloskodása, vagy próféta volta mellett is. Az  Ördöngősök c. regényének van egy ki nem adott fejezete, melyben a legrészletezőbb hűséggel (=realitással) van leírva egy gyermekleány erőszakos megbecstelenítése.

Azt gondolom: Dosztojevszkij is csak művész volt, mint minden nagy író; bár keveset ad az esztétikai követelményekre - mégis alakok élethű, megszólalásig hű megteremtése lehetett neki is a fő célja; minden tendencia, prófétaság és apostoloskodás csak jóindulatú beleolvasás, amellyel a hálás utókor akarja a saját lelkiismeretét és becsvágyát megnyugtatni egy-egy ilyen hatalmas alkotó Szellem kilobbanása után.

*

A Karamazov testvérek különben 1050 sűrűn szedett nyomtatott oldalra terjed. Oroszországban (legalább 1879-80-ban) van türelem ilyen masztodoni^[7] regények írásához és olvasásához is.

Mi, magyarok, mostanában kezdünk ilyen nagyokat lélegezni. Én kezdettem, a Szegény magyarok két nagy kötetével, s folytattam az Álmodó magyarok hasonló két nagy kötetével. Most pedig egy három kötetre tervezett regényben akarom megírni a családunk regényét.^[8] (aug.30.) (...)

*

Baja Mihály barátom, öt hónapi hajrá után, hazajött Amerikából; pénzt gyűjtött Baltazár Dezső püspökkel a debreceni Kollégium és egyház számára. Úgy mentek el, hogy 200 ezer dollárral jönnek vissza, és úgy jöttek vissza, hogy 20 ezer dollár volt a tarsolyukban. Csak tizedrésznyi. No, de ha átszámítjuk magyar koronába, 40 milliót tesz ki. Tíz könyvemet is kivitt Mihály, eladta; 6 dollárt kaptam, 12 ezer koronát. Ilyen fejedelmi áron soha többé nem veszik meg 10 db könyvemet. - Baja beszédéből azt vettem ki, hogy a püspök először mindenben a maga debreceni feje után akart igazodni; de mikor sok tekintetben kudarcot vallott, el méltóztatott fogadni a Baja propozícióját. Különben, mikor Bajával beszélek, mindig úgy tűnik föl, mintha az egész akció sikerét az ő személye döntötte volna el. Azt hiszem, ha Baltazárral csevegnék ilyen bizalmasan, akkor meg ő volna az egész eredmény kútfeje. Csak szép dolog ez a papi önbizalom. Mind a ketten asszonyi módra hiú emberek. Sebaj. Ha egyebünk nem marad ebben a rossz világban, legalább a hiúságunk pávatollát lobogtassuk.

*

A Szegény magyarok c. regényemnek még mindig roppant hatása van az olvasókra. Baja Mihály beszéli, hogy mikor New-Yorkban eladta egy Olasz nevű magyar embernek ezt a regényemet, pár hét múlva találkozik vele az utcán, megfogja, s azt kérdi tőle: "Miféle könyvet adott el nekem az úr?" - Baja mondja, hogy az Oláh G. regényét. "Nahát, - mormogja fejcsóválva Olasz úr, - nem tudom, mi lehet benne, de a feleségem azóta, hogy elolvasta, mindig rugdos éjszaka." Mihály pap nagyot nevetett: hja, vagy úgy? A Tar László és a Pongrácz Adél sistergő szerelmi kettőse Amerikában is csak úgy lángra lobbantja a szíveket, mint Debrecenben.

Mert Debrecenben is lobognak a szívek! A múltkor a Városházán egyik tanácsnok barátommal beszélgetek, mikor belép egy molett nő, valami hivatalos irattal. Irodai alkalmazott. A barátom bemutatja: Molnár Erzsike, Oláh Gábor egyik rajongója. S csakugyan, a kövérecske nő elkezd rajongani: most olvasta a Szegény magyarokat, el van kábulva, ah, oh, ohó; látott már többször az utcán, szeretett volna nyakamba ugrani. - Kérem, tessék! mondom neki, ölelőre tárva karjaimat. Kacagva elenyészett. - Bizonyos, hogy Tar Lászlót kereste bennem, a kis hamis. De csalódott. Én a nőket egy idő óta megvetem. -

Nini, most veszem észre, milyen hiú fiú vagyok én is!

*

Meghalt Apáthy István, a legnagyszerűbb magyar koponya hordozója ezekben a sivár és zsivány időkben. Nagy volt, mint ember, nagy volt mint magyar, nagy volt mint tudós. Másképpen nem is lehet. Mindig szerettem volna vele találkozni, sohasem láthattam. Egyszer támadt köztünk bizonyos szellemi kapocs, mikor a Magyarság c. lapban megjelent Az utolsó nép c. versemre megírta ugyanott a maga nemes vétóját. Akkor is neki volt igaza.^[9]

*

Új háború réme fenyeget.

Kemal török basa egy hónap óta rendületlenül veri a görögöket, akiknek az Entente eladta Törökország jórészét (...) Azt mondom, amit Macbeth: ez a háború rossz nem lehet, jó nem lehet. Várom, mit hoz az idő. Én már nem rohanok elébe. De egy bizonyos: lelkem előtt Európa Egyesült Államainak új alkotmányformán nyugvó képe lebeg... Lehet, a kommunista forradalmak teremtik meg, lehet: éppen a forradalmaktól rettegő monarchiák teremtik meg, - de el fog jönni, bizonyosan, az idők teljességében. Lesz egy vezérállam, amely nyelvet és elnököt ad - (Anglia? Németország? Oroszország? Ki tudja?) A többi állam megtartja nemzeti függetlenségét és autonómiáját, de gazdaságilag, katonailag egyöntetű alárendeltséggel köteles beleolvadni a nagy Egységbe, az új Unióba. Akkor talán Magyarország is igazán élhet magának is, magáért is. (...)

*

Gabriele D'Annunzio!

Micsoda tipikus olasz ez! Benne a 15. század reneszánsz kényurától a huszadik század  fascistájáig minden rétege a gens Italiananak.^[10] Lovag, költő, bajazzo,^[11] condottiere,^[12] bravo,^[13] pap, szerzetes, katona - minden! Majd azt is ideírtam: hősszerelmes és jellemkomikus. De hogy érdekes ember az utolsó ízéig, az szent bizonyos.

Az átváltozások milyen végtelen során megy keresztül regényes alakja! Mint kis fiú: intézeti egyenruhában jár, atilláján zsinór, oldalán gyíkleső^[14] . Tizenötéves korában bodros hajú, művész nyakkendős kamasz, anyjának, Donna Luisettának büszkesége, az iskola szemefénye, az összes önképzőköri verspályázatok nyertese. Il poetino - a kis költő. Később az abruzzói nemes fiú lármás, istentelen tivornyákat ül cimboráival, a római aranyifjúsággal. Verlaine és Wilde hatásának a korszaka. - Pogány költő, latin, aki Vergilius, Horatius, Catullus unokájának érzi magát. Istene a villámos Jupiter, és a szőlőfürtös Bacchus. Örökkévaló ditirambusokat zeng nyárról, aratásról, szüretről, s a női test titkairól. Népszerűsége tetőfokára jut. Firenzei villájában királyként él. Csak néha látják, amint kilovagol, agárfalka kíséri; s ilyenkor a világlapok tudósítói sorfalat állnak. - Feltűnik azután a velencei part fövenyén, fürdőköpönyegben; alacsony, vézna ember, rőt feje már kopaszodik; mezítelen nyakán aranylánc, melynek óriás kösöntyűi derekáig lógnak; mellette az isteni tragika, Duse Eleonóra, palást gyanánt viseli vállán a fürdőköpönyeget.^[15] E színpadi jelenetet könnyezve nézi az olasz közönség, a külföldi lapok kiküldöttei pedig mosolyogva fényképezik. - Argentínai impreszáriója mesés vagyont kínál, hogy egy hangversenyen felolvassa néhány költeményét. Azt feleli: hogy ez az összeg neki egyiptomi cigarettára sem elegendő. A "Fuoco" regényében^[16] leleplezi Dusehoz való viszonyát; botrány. Nero az őse. - Anyagi zavarok közt él, hitelezői szorongatják; híre jár, hogy kastélya dobra kerül. Az olasz hazafi erre, mint Dante, aki szintén őse, elhagyja szülőföldjét, Párizsba megy, hogy kiélvezze a meg nem értés fanyar gyönyörét is, és egye a száműzetés kaviáros kalácsát. De csakhamar kiderül, hogy jobban tud franciául mint a franciák: Szent Sebestyénről szóló drámája gall remekmű. A színházak lábainál hevernek. - A világháború irredenta Tyrtaeusa,^[17] szenvedő hőse. Közmatróznak jelentkezik egy hadihajóra; a szétrobbanó gránát szilánkja kioltja fél szeme világát. A tengerről a levegőbe vágyik. Mint repülő tiszt a haldokló Bécs fölött száll el, de nem bombákat hajít le, csak csokoládét és szaloncukrot, meg egy kiáltványt, melyet maga fogalmazott. - Miután a háborút megnyerték az olaszok: le akarja győzni a olaszokat is; hogy diadala teljes legyen, hadat üzen hazájának, az "arditi"-k^[18] élén. Fiume ura, il commandante;^[19] a magyar kormányzósági palotában lakik. Beteg és nagyon sovány, pezsgőzik, s tántorogva jár az utcán magas sapkájában. Estente illatszerekben fürdik. A nyílt csatorna, melyen kádja vize lefolyik, olyan szagos, hogy a fiúméi sulykoló asszonyok szédelegnek tőle. Egy ágyúgolyó berepeszti a palota padlatát, megsebesül a fején, a kormánycsapatok győznek. Most már csak el kell temetnie a hősöket, kik érte hulltak el; tölgyfakoporsóba téteti őket és a ravatalnál könnyes szemmel térdepelve mondja el gondosan fölépített, színekben, fordulatokban gazdag gyászbeszédét, melyet a sajtó sietve közöl a föld minden táján; - nem minden képzelet nélkül magyarázza meg az ott zokogó anyáknak, milyen irigylendők a fiaik, akik meghalhattak Itáliáért, s milyen szánandó ő, aki még él. Cesare Borgia és Sigismondo Malatesta is az ő ősei.^[20] - Elhatározza, visszavonul az irodalomtól, nem vesz többé tollat a kezébe; fél a megvakulástól, s hónapokig sötét szobában ül. Írt azonban még, megírja az Éj című nagy költeményét. - Elhatározza, visszavonul a politikától is. Csak emlékiratait adja ki történelmi szerepéről.

Csatlakozik a szocialista tengerészekhez, kiket sürgönyben üdvözöl. A tengerészeknek igazuk van. Csatlakozik a fascistákhoz, kikhez a milánói városháza erkélyéről intéz lángoló szónoklatot. A fascistáknak is igazuk van. - A hiú világ elől svájci kastélyába menekül, amelynek minden bútordarabja, kilincse: műtárgy. Itt a kommunistáknak megmutatja a fascisták koszorúit; a fascistáknak pedig azt az ágyat, melyben Csicserin aludt, az orosz külügyi népbiztos. Titokzatos betegség dönti ágyba. Élet-halál közt lebeg. Sok ezer sürgöny érkezik a világ minden részéből, melyet öntudatlan állapota ellenére is paplanára kéret. Egy katona gyalog zarándokolt el Trentoból, csak azért, hogy letérdeljen küszöbén, imádkozzék érte, s aztán gyalog térjen vissza városába. Most, hogy 60. évét betöltötte és ősz: következetesen önmagához, megtért, mint Huysmans, az ördöngös író, ki élete végén az Egyház hű fia lett, s halálos ágyán a Megváltó keresztjét csókolgatta; vagy mint Strindberg, az ifjú forradalmár és agg kabalista-misztikus. Bűneit megbánva, életét, írásait tagadva, belép, talán a Fioretti hatása alatt,^[21] a ferencesek rendjébe, utolsó autogramos arcképét átnyújtja a rend főnökének, "Krisztusban kedves testvérének" -, s a súlyos kolostorkapu becsapódik mögötte. - De nem örökre. Most újabban egy éjféli kiáltvánnyal ismét mozgósítja fiúméi híveit.^[22]

Ezután mi következik? (Kosztolányi cikke a P.H.-ban)^[23]

*

Október 30-án meghalt Gárdonyi Géza is.

Apáthy István, Beöthy Zsolt, Gárdonyi Géza. Egy év alatt. Sok!

Gárdonyival mindig szerettem volna találkozni, készültem is hozzá Egerbe - s íme, az öreg elment előlem. Nem tudom, milyen ember volt, de Egerbe húzódása nagyon rokonszenvessé tette előttem. Mintha itt egyformán gondolkoznánk. Mint író: szinte páratlan; oly komolyan veszi a művészetét, hogy sokszor templomban érezzük vele magunkat. Már 1910-ben megírtam róla, hogy költészete: maga a magyar élet. Azt hiszem, mindig is az marad. - Mikor A bor c. darabját először láttam Pesten, az öreg Nemzeti Színházban: a támfás székek közönsége sírt. Megindultságában. (S ugyanakkor a pesti színházi bennfentesek azt rebesgették: a darab megbukott!) Az én falum c. könyve talán minden másnál szebben és igazabban őrzi Magyarország lelkét. Igen, Ziegler Géza, te valami németből átmagyarosodott Gárdonyi, az idegen érdeklődő, s minden különös szépet meglátó szemével, de a vérbeli magyar szívével formáltad örök szobrokká nemzetünk Panteonába remekbe teremtett alakjaidat. Emőke halhatatlan, még a világköltészetben is az.^[24] - Lélekvándorlás, spiritizmus, miszticizmus... És hozzá józan, művészi fej. Különös keverék. Különös ember volt ez a Gárdonyi. - Utána: csend, csend és üresség, üresség. (...)

*

Az emberiségnek körülbelül az a legnagyobb jótevője, aki legkevesebbet gondol vele. Mert akik gondolnak vele, rendesen milliókat tesznek tönkre, hogy néhány ezret boldogítsanak. Ezért vagyok én halálos ellensége minden politikai mozgalomnak, amely nemzetmentést vagy világboldogítást írt a zászlójára - Úgy látom, a föld népének tisztán állami, tisztán politikai szempontból igazgatni a sorsát: idejét múlt valami. Más, új alapelvnek kell kifejlődnie, amely szerint élünk és halunk, versengünk és szövetkezünk egymással, mi, földi nemzetek. A hatalmi fokozatok örökös romlásba visznek minden fajt. Hogy hatalmi törekvéseink ősi ösztönök volnának, amelyeket nem lehet belőlünk kiirtani - elhiszem; de a kenyérért való harcot át lehetne váltani egy magasabb, kevéssé akarati, vagy erőbeli alapra, amely nem túlszárnyalással, nem letöréssel, nem háborúkkal, hanem egyesítéssel, az egész föld néptömegének kihasználásával és egymásra utalásával próbálná az élet nagy kérdését megoldani. Miért ne lehetne az ipar-államok helyett tudósállam? Az agrárországok helyett művészország? Olyan fiatal még az emberiség, hogy a változásnak, fejlődésnek ezer lehetősége bontakozhatik ki a jövő ködéből. Csak az a borzasztó, hogy az egyes ember élete legfeljebb 80 esztendő! Szeretnék legalább ötezer évet élni egyfolytában; akkor körülbelül sejteném: mi a földi élet értelme és célja.

*

Az iskolánk Petőfi-ünnepélyén elszavaltam a Petőfi feje c. prózában írt költeményemet,^[25] s a tanártársaim majd hanyatt estek bámulatukban. Úgy veszem észre, most hallottak először. Húsz éve szerepelek ebben a nehéz levegőjű városban, s a kartársaim egy véletlen beugrás alkalmával jönnek rá, hogy nini, milyen különös ember él miköztünk.

Azt mondják: nagyon félelmetes hatást tett rájuk ez a versem. Engem roppant mulattat a jámborok szemepislogása. (...)

*

Penuira liberorum libros construxi.^[26] Úgy érzem, mintha kedves, szöszke és barna fiúk, leányok ülnének körültem, mikor esténként hazajövök és kinyitom kis szobájuk üveges ajtaját: könyvtáramat. Ott liheg, ott dobog, ott lobog valamennyiben az én Énem, az én vérem, az én lelkem. Látom bennük kölyök-magamat, siheder-magamat, küzdő magamat, elhanyatló és újra talpra álló magamat, s lassan győzedelmeskedő magamat. Mindenki azért jön a világra, hogy végrehajtson valamit. Az én életem feladata: megírni, eldalolni, elmondani mindazt, ami csak valaha megborzolta lelkem tavát, vagy alapig zavarta indulataim tengerét. Óh, nem olyan semmiség a nemzetünk hegedűjének, trombitájának vagy orgonájának lenni! Különösen, mikor a dallamhoz a szöveget is mi szerezzük. Életem vezércsillaga: a Szépség. Ezt dalolom, ezt imádom, ennek emelek sok, sok templomot. Ez az Isten az egyetlen, amelyik nem kér soha áldozatot, nem büntet, nem hagy cserben. Olyan régi, mint a világ, s olyan ifjú, mint a megszülető reggel. Ez mindent pótol, mindennel fölér. Nővel, szeretővel, feleséggel, családdal, gyermekkel, vagyonnal, hatalommal, dicsőséggel. Milyen különös: hogy oly kevesen találkoznak vele Magyarországon!

*

Végre, szegény kortársaim is kezdenek rájönni, hogy Vörösmarty óta nem volt a magyar nyelvnek olyan művésze, mint Oláh Gábor. Én ezt már 26 éves koromban is hirdettem, de még akkor lehurrogtak vagy kinevettek érte. Most legalább már látják a külsőmet. Ez is valami. Szemünkön keresztül érzékeljük a csodákat. Van rá remény, hogy a ruhám után, s azon belül meglátják a testemet, s valamikor, nagy idők múltán, majd a lelkemet is. Ekkor már bizonyosan nem élek; mert az ember mindig zavarja a kortársak előtt a művészt, elfödi vagy torzítja. Ha majd "eszmévé finomulok", mint Arany oly kitűnően mondja,^[27] végleges ítéletet lehet rólam mondani. Istenem, hogy megváltoznak majd az arányok! Azok, akik ma oly nagyoknak látszanak az élők között, hogy eltörpülnek, hogy szétfoszlanak majd a távolság ködében! Hogy fedeznek majd föl engemet hirtelen rám bukkanó lelkek! Hogy fogják csodálni szellemem nagyságát, t.i. teljességét, vagy más szóval, sokoldalúságát. Ma még éppen az zavarja az embereket, hogy százféle kiszögellését látják művészetemnek, s nem tudják, mit tartsanak hát döntőnek? Egyik azt mondja: kitűnő lírikus, gyönyörű verseket ír; másik szerint pompás epikus lappang bennem; harmadik nagy regényírónak lát, negyedik azt mondja: esztétikusnak elsőrangú... Természetesen, mindenikben lehet igazság, de valamennyi lehet félítélet is. Valamikor ezek a kiszögellések művészi kristályrendszerbe verődnek, s a nézőpont távolodásával és magasodásával áttekinthető és értékelhető lesz az egész. Bizony, ennek idő kell.

Egy mindig tisztán állott előttem: nekem a világot kell kifejeznem, a maga páratlan gazdagságában és megrészegítő szépségében. (Költészetemnek ezt a "részegítő" hatását az öreg Rákosi vette legelőbb észre; most is írja, hogy a Napkeleti királyfi ilyen szédítő hatást tett reá.^[28] - Barátaim régebben a Viola elbukott c. költői elbeszélésemről mondták. Másokat a Keletiek Nyugaton, ismét másokat a Szegény magyarok itattak a művészet piros borával.)

Csak egyet nem tudok magamnak megmagyarázni: hogy fejlődhetett az én fantáziám ilyen színessé, és mindent átfogóvá - ebben a fakó és mindentől elzárt Debrecenben? Ezt magyarázza meg valaki, ha tudja... Az ellentétesség törvényénél fogva? Vagy, hogy festő lappang bennem, aki szavakba és képekbe tör ki? Isten tudja.

*

Nem járok sehova társaságba; szinte száműzötten élek magánosságom szigetén. Az emberek csodálkoznak, morognak, nem értenek. Sok meghívást elfogadtam már, de nagyon kevés helyen jelentem meg. S ahova elmegyek, bizony, azt kitüntetésnek veszik. Sokszor, zavartól dadogva próbálnak megfogni (mint ma egy nyugalmazott ezredes); én rendesen mindent megígérek, mint a királyok, de keveset váltok be, mint a királyok. - Sokan elveszettnek tartják azt a művészt, aki oly távol él az emberektől, mint én. Szamarak. Messzebbről sokkal tisztábban tekinthetem át magános és csoportos üzelmeiket - mert a szemem azért nyitva! - Különben, mikor munkában vagyok, sért az emberek társasága, kizökkentenének hangulatomból; s bizony, mostanában eleget dolgozom.

*

Mikor Petőfiről írott cikkemet fölolvastam a Tisza István Társaságban^[29], egy hölgy (egyetemi tanár felesége) megjegyezte: csodálatosan zenei, dallamos. Ez akkor elrepült a fülem mellett. Később eszembe jut, utána nézek a szövegnek: hát csakugyan, sok helyen anapesztuszi vagy daktiluszi lejtéssel gördülnek a sorok, s a mondataim elhelyezésében is numerositas^[30] van. Ez már úgy jön. Elég könnyen és gyorsan írok, s nagyon-nagyon keveset javítok; tehát ilyen eufórikus hatásra még nem is gondolok, nem gondolhatok. A mondatok úgy buggyannak ki agyamból, hogy már művészi formába vannak rendezkedve. - Annyi bizonyos, hogy az én magyar nyelvemnek fő sajátsága a zeneiség, második: a szín és plasztika. Zeneszerző, festő és szobrász vagyok egy személyben.

*

Sajátságos, mennyire félnek az u.n. programzenétől még manapság is. Mi a programzene? Magasabbrendű muzsika, amely nem puszta zenei forma, hanem emberi gondolattal, emberi érzéssel megtöltött ér. Ettől remegnek az én kortársaim annyira? Hiszen talán Beethovent el méltóztatnak ismerni igazán nagy zeneszerzőnek? Beethoven pedig azért nagyobb minden elődjénél (és utódjánál), mert gondolatot, érzést fejez ki hangokkal. Wagner ugyancsak ebben az irányban törtet tovább, csakhogy ő már a zenekart és emberi énekszót együvé veszi, s egymásba fonja; a szoprán, tenor, alt, basszus, bariton szóló nála éppúgy egy-egy hangszer, mint a puzon, síp, hegedű, klarinét vagy hárfa. Pedig, ugye, Wagner is csak volt valaki? - Minden művészet az ember lelkét akarja kifejezni; mi volna a zene, ha nem ezt akarná? A zene: a lélek beszéde, szövegetlen öröm, szóba nem férő bánat. Benne a hang beszél, sír, könyörög, lázong és lelkesedik, vagy mereng. (...)

*

Sokszor, amint megyek az utcán, megdöbbenek. Édesanyám jön, jön szembe velem. Arcát még nem látom, de öreges, törődött járása olyan ismerős. A szívem feldobog, a gondolataim összezavarodnak: hogy is van csak...hiszen eltemettük...vagy csak álmodtam? Te jössz, jössz felém, egyre közelebb, egyre közelebb...már itt vagy három lépésnyire tőlem...fáj, akkor látom, hogy hiszen nem te vagy, csak egy másik öreg asszony, akinek éppúgy fáj az élet, mint fájt teneked. Ránézek, szomorúan néz rám. Azt gondolja: vajon mit gondolok?

*

Mi a lángész?

Petőfi.

Azt olvasom egy cikkben: a zseni egészen egyéni lélekállapot, amelynek legjellemzőbb lényege: bizonyos elemeknek sajátságos és természetellenes egymásmellettisége... A zseni lélekösszetételének két sajátsága van; egyik: hogy mint összetétel, soha nem örökölhető; másik: hogy mióta a világon ismerjük, nőben még nem fordult elő.

Ez érdekes. - Miért nem fordult elő?

Magyarázata ez: a férfi értelmiség, a nő életadó. A két nem külön sejtek összetétele és külön lelki jelenség. Női sejtek beszivároghatnak öröklés útján a férfitestbe, éppúgy, mint e sejteknek megfelelő lelki meghatározottságok az idegéletébe. Az életadás ténye a nőnél, a maternizmus a lelki életére is számtalan kihatással van. A férfiszervezetbe belekerülhet egy maternizmus, amely fizikai úton nem boldogulván, átcsap a lelki élet terére, de itt is azt csinálja, amit testileg tenne: szellem - organizmusokat, élő formákat termel. Tehát, művészeknél az alkotó képzelet mélyén rejtőző maternizmus megtermékenyül az életjelenségektől és organikus szellemlényeket alkot.^[31]

Nő azért nem lehet lángész, mert nála a maternizmus fizikai lényeket szül = gyermekeket.

Eszembe jut itt egy versem, amelyet pár éve (1919 február) írtam.^[32] Még akkor nem ismertem ezt az elméletet; de csaknem ugyanezt mondom ott el, széphegedűszóban. Férfivoltom egy női lénnyel van egybenőve, s valami Örök Gyermek rejtekezik bennem, aki lenni akar.

Meglepett ez a különös találkozás.

Már sokszor jártam így: megírtam versben valami titkot, s később rideg prózában bukkantam rá, mint tudományos igazságra. Est Deus in nobis.^[33]

*

Napsugár kell, hogy dolgozni tudjak. Ha besüt a nap reggel ablakomon: boldog vagyok, mert ilyenkor úgy buggyannak föl lelkemből a szebbnél szebb képek, gondolatok, mint bimbók a rózsafán; a szavak olyan üdén születnek meg, mint pacsirtafütty a mezőn, a reggeli fényben. Szabadban szeretnék örökké írni, különösen erdő mélyén, valami roppant fa alatt, ahová beszűrődik a fény, s ahonnan méla zúgásnak rémlik csak a távoli lármás élet zsivaja. Ha rózsákat látok, végtelen finom hangulat rabja leszek; ezt leírni olyan nehéz, ezekkel a vaskos hangokkal; ezt zenével lehetne igazán kifejezni. Óh, hogy irigylem ilyenkor Beethovenéket!

*

Mi az Élet célja? A halál? Nem, a halál kikerülése. Hogy lehet kikerülni az elmúlást? Ha megállítjuk felettünk az időt, mint Józsué a napot. Hogy lehet az időt megállítani? A művészettel. Mi tehát a művészet? A végtelennek tudatra ébredése a végesben, az istenségnek kibontakozása az emberből, a halhatatlanság kiragyogása a halálból. Halál és Művészet így soha nem testvérelemek, soha nem találkozhatnak. Ezért nem lehet a Halálnak művészete; vagy ha van: az is ellene szóló művészet. Aki a halált magasztalja, méltó az örök megsemmisülésre. A művészet: maga a megszépült Élet. Az Életnek mi a magva, gyökere és virága egyben? A Szerelem. Tehát: a Művészetek forrása: a Szerelem. Mi a halált legyőző hatalmak ősanyja? A Szerelem. - Mit csodálkoztok, mit idegeskedtek, mit sopánkodtok tehát, ti hivatalos pofák, agg tehetetlenek, hogy a költő mindig ezt énekli, a festő mindig ezt festi, a zeneköltő mindig ezt muzsikálja?

A szerelem a lélek levegője, nélküle nincs szellemi élet.^[34]

*

Debrecenben is akadnak megértő emberek.

Az Arany Bika szálló fiatal igazgatója, Németh Aladár (az öreg Németh András fia) oly olcsón ad kosztot előkelő éttermében, mintha csak 1918-ban élnénk. (150 korona naponta, ebéd és vacsora; kb. 1000 korona helyett.) Én hálás is vagyok iránta: verset írtam hozzá, magasztalva dús konyháját és jó szívét.^[35] Németh Aladár reklámból és hiúságból leközöltette a versemet egyik helyi lapban, s azóta háromszor annyi vendég jár a Bikába. Azt hiszem, visszafizettem a jóságát. A széles szájú debreceniek borzasztóan magasztalják ezt az ad hoc versezetemet; miért? - mert a has művészetét zengi; mert ennivalókról van benne szó. Óh Debrecen, milyen kövér tebenned a test! És milyen ösztövér a lélek...(Ezt különben, ha jól emlékszem, már Petőfi is észrevette 1843 táján.)^[36] (...)

*

Azt mondják, a Walt Whitman költészete: a jövő költészete. Miért? Mert szabad formákban van írva? A Biblia is ezt a formát használja. Vagy, mert minden nemzetet, fajt egybeölel a Föld kerekségen? Ezt Petőfi is megtette, sőt egy időben Oláh Gábor is. A költészet kiismerhetetlen, mint a nagy nő; annak játssza ki magát, akinek éppen akarja. De lényegében mindig egy és ugyanaz. (...)

*

Széchenyi István nemi életéről fantasztikus dolgokat beszélnek azok, akik naplójegyzeteit olvasták. (Emiatt nem merik kiadni.) Kár úgy szégyellni ezt az oldalát életünknek; sok nagy szellem rejtelmébe világot vetnének azok a mozzanatok, amelyek legállatibb voltukkal kapcsolatosak.

VISSZA A CÍMLAPRA