1923

Liszt Ferenc Angelusát hallani: gyönyörűség. Szordínós hegedűk, sejtelemszerűen, távoli harangcsilingelést imitálnak. Azután széles, andalgó, hullámzó szólamok édes imája kezdődik; olyan döccenéstelen, önmagától értődő az egész, mint a felhők úszása odafenn a kék levegőben. Álomszerűen hal el néha a lélek távolába, mintha az anyagiasságát vesztett zene olvadna be a létbe; azt érzi az ember: soha nem tér vissza, oly határtalan messze száll már. Dómok, felhők, angyalok jutottak eszembe, és gyermekkorom verőfényes reggelei.

Óh, az ilyen zene lelkemnek húsvéti vasárnapja. Be jól esik ezekben a szomorú, sivár napokban. (...)

*

Óh, te Világszellem te Isten, te Mindenható, te Lélek, te Gondolat, vagy nevezzen akárminek az emberi szó - látod-e vergődésemet ebben a parányi országban, ebben a halottízű komor városban, ebben a sivár diákszobában? Lelkemtől hozzád híd ível, amelyen el-elküldözgetem néha vágyaimat és panaszaimat; segítséget kérek és jelt várok. Miért hagytál magamra engemet? Vagy ilyen magánosan éli életét minden lélek az élet éjszakájában, elvágva a többiektől, hogy még jajszavával se háborgassa testvéreit? Miért érzem magamban, hogy több vagyok másoknál, ha te nem ütöd hitemre királyi pecsétedet? Beszélek, énekelek - és úgy tetszik, néma pusztaság hallgat körültem. Az ifjúság fájdalmasan szép vihara elszállt, oda a tavasz, oda a nyár; a szent törekvések tüzéből csak hamu alatt pislog még valami parázs - hogy gyújtsam lángra ezzel az emberi szívek rothadó avarát? Arany trombitámat, melyet Te illesztettél ajakamhoz, meg tudom-e még egyszer fújni oly riadalmas erővel, mint Roland Roncesvalles-völgyében?^[1] Sejtik-e a messze marsolók, hogy itt, egy vén fa alatt, halálra sebesülten fekszik egy régi vitéz? Vagy csak én érzem halálosnak az életet? Tulajdonképpen ilyen kín az mindenkinek? - Ravatalra kellene tennem szegény kiszenvedett lelkemet, hogy legalább a végső tisztesség gyászpompája jusson neki, ha már vergődésében rongyokban járt... De halhatatlanságom hite átizzik por-voltomon és kiragyog, szinte ijesztő fénnyel, mint mocsarak fölött a lidércláng... Vagy talán bocsássam oda magamat, tudatomat, hitemet a Szent Véletlen hullámaira, s ne törődjem vele: végtelenbe ringat-e az ár, vagy csak a szomszéd torlatokig?...

A magánosság szent és nagy. De szomorú, mint Nagypéntek éjszakája.

*

Irredenta gyűléseket tartanak szanaszét Csonka-Magyarországban. Nagy esküvések, szilaj fogadkozások, hogy nem sokáig tűrjük az igazságtalanság és gyalázat jármát. A román határon magyar csendőrök, vámőrök átlövöldöztek a nagy "győzőkre", s ebből az ideges oláhság magyar mozgósítást szagol és fellármázza ellenünk Európát. Petőfit ünnepelik az egész világon - csak Erdélyben nem szabad elszavalni még egy költeményét sem. Olyan veszedelmes ez a Petőfi, még holtan is? Persze, őt nem lehet siguranca^[2] elé idézni, mint a földön járókat, a büntetés eshetősége kizárva. Ezért nem engedik meg Decebál rabszolgái, hogy szelleme megszólaljon. A szellemet nem lehet huszonötig vágni. - Óh szent Műveltség! Óh drága huszadik század!

*

Sapphóról olvastam most egy kedves kis könyvet; Kallós Ede írta.^[3] Fehérre tisztázza a misztikus életű görög költőnőt. Nem hetairákat tanított a szerelem művészetére, mint a régibb, szennyes képzeletű kutatók állítják, hanem tisztességes leánynevelő intézete volt, ahol lantpengetés és énekszó mellett táncoltak a kis Kleisek, Attisok,^[4] megtanulva, hogy kell tánc közben csuklóval súrolni a combokat. Kallós a leszboszi szerelem vádja alól is tisztázza Sapphot; nem igaz, nem voltak természetellenes viszonyai a fiatal lányokkal; csak, mint "aggszűz" (=ez Sappho szava, állítólag ő használja először), mint aggszűz, az el nem ért anyaság érzését éli ki tanítványai körében, no, és azonkívül a férfival ki nem élt szerelmi vonzódást is rájuk pazarolja, de: hony soit qui mal y pense (sic!).^[5] Phaonhoz való reménytelen szerelme: egy allegória, vagy mítosz félremagyarázása.^[6] Hogy Sappho igen tisztességes hölgy lehetett, döntő tanú rá kortársa, Alkaios költő, akinek Sapphohoz intézett dalából fennmaradt e pár sor: "Ibolyaszín-fürtű Sappho, te szelíden mosolygó, fenséges asszony, szólni szeretnék hozzád, de visszafojtja szómat az áhítatos, szemérmes tisztelet..." Így nem igen lehet hetaira-nevelőt aposztrofálni, még Sappho idejében sem.

Nekem nagyon jól esett ez a tisztázás. Úgyis olyan ritka manapság a jóhiszeműség, még a holtakkal szemben is. Hát még az élőkkel!

*

A táltosfiú címmel regényt kezdtem, még a múlt év szeptember 4-én; most, január 21-én fejeztem be az I. kötetet. Három kötetre terveztem. Egy különös, újító, félapostol, fél-művész pályáját írom meg benne, egy család tragédiájának a keretében. A család - a mi családunk, a táltosfiú: c'est moi.^[7] A nyáron, a nagy örökségharcban, villant föl a gondolata. Drága jó édesanyámnak szeretnék benne nem múló emléket állítani. Mikor írom: mindig vele vagyok; látom, hallom, beszélek vele. Ne csodálkozzék senki, ha talán túl hosszúra szabtam... lehet-e elég időt töltenünk legszentebb halottunk szellemével?^[8]

*

Jadlowker, porosz tenoristát hallgattam meg az este. Külső megjelenése nem valami elsőrangú; az arcéle majdnem gonosz ember benyomását teszi, nyomott kis homlok, állati nagy száj, alul kiszélesedő arc. A száj környéke van nála kifejlődve; látszik, hogy az a kenyérkereseti eszköze. Hangja sötétebb színezetű tenor, középfokon lágyan és teljesen ömlő, de nincs oly kristálytiszta korántsem, mint a Carusoé. (Pedig a Carusoét csak gramofonon tompítva hallottam.) Felső regiszterben érdes; erőltetettnek, vagy fáradtnak, vagy elhasználtnak érzik. (...)

*

Valamikor, a világháború előtt, a hírlapirodalom kulturális szükséglet volt. Ma? Megbolondulva ordítoznak egymásra, mintha veszett kutyát sejtenének a másikban. Egyik azt rikoltja: "i"! A másik azt üvölti: "á"! Én, aki messziről hallgatom valamennyit, tisztán hallom, hogy ezt kiáltják  i-á! i-á!

*

Ti jövendő évek magyarjai, akik már csak betűkbe zártan ismertek engemet, bocsássátok meg nekem azt a sokszor szinte ijesztően felrakétázó erotikus tobzódást, amellyel két embernek az összeolvadását szoktam festeni. Higgyétek el, nem érzékcsiklandás vezette fantáziámat és tollamat, hanem belső kényszerűség. Azok az emberek, azok az anachoréták,^[9] akik a nemi szerelem hullámverésétől távol tartják magukat, csak nem ölhetik meg testükben a lángoló állatot. Ennek a belső nagy tűzijátéknak ki kell lobbannia valahol. Én a regényeim szikrázó szerelmi jeleneteiben tobzódom ki magamat. Ez a magyarázata annyit kárhoztatott és meg nem értett, írói érzékiségemnek. A Szegény magyarok létrejöttét hosszas nemi bezárkózás előzte meg. Összehalmozódott genetikus energia robbant ki a Két testvérben; úgyszintén el nem élt szerelmeim öltöttek színes ruhát a Szerelem és halál halhatatlan és mezítelen leányalakjaiban.^[10] A Ninon fia^[11] és Sámson, sőt Viola elbukott c.^[12] verseim hasonló lefojtott erők vulkánikus kitörései. - Hogy miért szeretem rajzolni a vérfertőző szerelmet? Azért, mert ehhez a kényes témához nem igen mernek hozzányúlni; engem izgatott a forradalmisága, csak azért is megpróbálom! Azt a nehézséget akartam megoldani, hogy az előadás és nyelv művészi voltával el kell felejtetnem a téma meghökkentő voltát. Azután, egy pici Luciferizmus is mozgott ilyenkor bennem: pour épater le Bourgeois!^[13] Megrökönyíteni a nyárspolgári morált. Az előbbi nem mindig, az utóbbi mindig sikerült.

*

Rémhírek vágtatnak keresztül-kasul szegény Csonka-Magyarországon: a románok a Tiszáig, a csehek a Dunáig meg akarják február elején szállani elárvult maradék hazánkat. Nem tudom, mit szeretnének még kigyomrozni belőlünk. Valószínű, hogy az életet. Óh drága és nemes Győzők, hát már az is fáj, hogy lélegzünk? Milyen gyönyörűen virul ebben a piszok Európában a keresztyéni, a krisztusi szeretet fája! Csak az a baj, hogy a nemzetek egymást akasztgatják föl reá. Hóhéridőket élünk. Meghalt a jó Isten.

*

A kis G. Ilonka megint összecsapódott velem. A mozgószínházak foyer-jában^[14] találkozunk. A múltkor bizonyos megállapodás jött köztünk létre: ha jó darabot adnak, mind a ketten ott leszünk. S minthogy telefonunk nincs, a következő romantikus levelezési módot találtuk ki: Ilonka, mikor jöhet, délután 6 órakor felírja a kis templom oldalajtójára; én arra járok és leolvasom. Pl. ha az van odaírva: II.17.V., ez azt jelenti: febr. 17-ikén a Vígszínházban; III.1.U = márc. elsején az Urániában; III.5.A = márc. 5-én az Apollóban... Megpróbáltunk egy amerikai darabot úgy nézni végig, hogy ne a darab érdekeljen bennünket. Óh Edison, de nagyra becsülöm találmányodat! Hány egymásra szomjas szív találkozik a te diszkréten elsötétített színházadban! Azok a kedves páholyok, azok az intim zugülések, mennyi édes bolondságnak lehetnek néma tanúi? Mi is szabad utat engedtünk fölfedező és puhatolózó vágyainknak; a kis, élettől elzárt leány milyen bájos készséggel engedte magát ide kutatásaimnak. Szinte levetkőztettem ott egészen. Istenem, ha tudta volna jobb kezem, mit cselekedett ez estén a balkezem, be irigyelte volna! Pihegő kis galambhoz hasonló melle, drága lankás dombú hasacskája, összekulcsolódó finom kis combjai, remek öntésű csípője, puszta karjának bizsergető bársony-puhasága - Óh milyen jól eső területek voltak szakadatlan száguldó, dombról völgybe, völgyből dombra tántorgó ujjaimnak! De jó, hogy tapintó érzékeink is vannak! De jó néha a palástoló sötétség! Be okos ember volt, aki kitalálta a mozgószínházat! Be jó, ha két naiv lélek testben is találkozik!

42 év és Romantika! Vén kujon, vén Gábor, nem szégyelled magad?

*

Most, hogy kezd zsongani a messziről már vágtató Tavasz, eszembe jutnak azok a drága tavaszi incselgések, amelyeket Simonffy Irénkével pajkoskodtam végig, ott a Bethlen utcai kis leányszobában. Már akkor vőlegényjelöltje volt az az úr, aki később el is vette. Én délutánokon szoktam berobbanni hozzá, s minthogy egy este eléggé nyílt volt a blúza, fölfedeztem, hogy gyönyörűek a melldombjai. Nosza, nekem sem kellett egyéb: ettől fogva mindig ezeken a kettős halmokon járt a szemem, eszem, kezem. Mikor elkiáltottam magamat a szabadkozó leánynak: "Mama, nekem didi kell!" - a kedves Irénke majd elájult nevettében, s csitítva fenyegetett: "Hallgasson, nem hallgatsz, Gábor!" T.i. a szomszéd szobában lapatyolt a vén Konczné, a lakásadónője. "Bánom is én, hadd hallják! - kiáltottam nekibolondulva, - nekem didi kell!" S a bájos gyermek, hogy lecsillapítsa istentelenkedésemet, pirulva kigombolta blúzát és megmutatta az istenek párnájául méltó hófehér halmokat. Elefántcsontfehér dombok tetején kis bíbor bimbó, Óh, hogy görgettem rajtuk a fejemet! "Kebled rugalmas dombján görgetem tüzes fejem..."^[15] Gyönyörű pillanatok. Irénke félt is, nevetett is, boldog is volt, makrancoskodott is. Én még olyan kebleket nem láttam életemben, sem azelőtt, sem azóta...Vajon megvannak-e még?

*

Egész Európa ünnepli Petőfit.

Szép volt a finnek kegyelete, szép a franciák párizsi lánggyújtása; szép a spanyoloké, szép az olaszoké, németeké. De nekem legszebb az orosz diákok meghatottsága, akik a világháború idején foglyokként nyomorogtak itt Magyarországon, s mikor egyszer Kiskőrösön beléptek a Petőfi szülőházába, térdre ereszkedtek és mintha templomban lettek volna, úgy imádkoztak...

Különben: fáj és bánt, hogy a párizsiak inkább a szabadságért elesett hőst, mint a páratlan költőt ünnepelték benne.

*

Szabolcska Mihály, a Temesváron - Mare Romániában! - élő költő, itt járt február közepén Debrecenben, felolvasott a Csokonai Kör Petőfi-ünnepén.^[16] Pompás, tatár koponyája ma is meglepi az embert, egy leányismerősömet egyenest megdöbbentette; homloka olyan markánsan horgad előre a szemei fölé, hogy faltörő kosnak rémlik az egész feje; szemöldöke sátáni kígyózású; szóval igen kevéssé kellemes jelenség. És ez a bikafejű ember, ez a magas alak, írja Magyarországon a legkedvesebb, legleányosabb verseket. Micsoda kontraszt! Petőfi feje kívülről is megfelelt a belsőjének. No de sebaj. Szabolcska nem Petőfi, csak olyan kellemes dúdoló. A homlokán különben forradás látszik; olyan, mint a vashomlokú Detre, mikor kivették koponyájából a félig beletört nyilat.^[17] Mondtam is ezt neki; nevette. Az ő homloksebe máshonnan ered: tavaly meglékelték a koponyáját, valami agytályog fenyegette az életét. Ady csak versben írta, hogy: meglékeli koponyáját, hadd lássa a disznófejű Nagyúr: mi lakik benne. Szabolcska valósággal meglékeltette... azt mondják, mikor a nem disznófejű Nagyúr belenézett, rendkívül meglepődött, mert sötétségen kívül semmit sem talált benne... De ez csak ráfogás. - Ad vocem^[18] Ady! Ezelőtt vagy tizenöt évvel azt mondta itt Debrecenben Szabolcska Adyról: meglássátok, három év múlva azt se tudják, élt-e valaha? Azóta eltölt ötször három év, és Adyról már Kínában is tudják, hogy élt és magyar verseket irt. A huncut idő rácáfolt bikahomlokú Szabolcska bátyámra. De még ez semmi. A valami az, hogy Szabolcska, este a banketten, beismerte Ady nagyságát! "Szertelen, de nagy költő volt" - mondja. Bizony az. Szertelenül nagy költő. Hej, pedig míg Ady élt, hogy ócsárolta, hogy átkozta. Két jelzője volt rá: beteg és bolond. Haj bizony, a lángész nem valami kellemes terheltség; a viselőjének súlyosabb, mint Szabolcskának a papi hivatal. Mindig fülembe cseng, amit Ady üzent egyszer neki versben:

Ezt üzenem Költőcske Mihálynak."^[19] (...)

*

A Nép című ultramontán, vagyis antiszemita napilap szerkesztőjét bíróság elé állították felekezeti izgatás miatt.^[20] A vádlott szerkesztő védője, Bernolák Nándor volt miniszter, védőbeszédében egyik érvül engemet is felhasznált, jobban mondva: a zsidóságról írt egyik jellemzésemet idézte. "Oláh Gábor, a legliberálisabb magyar író, ezt írja a zsidóságról: mindenütt kétlaki életet él; egyik a belső élete: a zsidóságé; másik a külső élete: azé az államé, amelynek tagja; ebből támad elszigetelődése és az az ellenszenv, amellyel az állam faj-polgársága kiséri törekvéseit." - Ez, úgy gondolom, a Huszadik Században közölt feleletemből való, amelyet Jászi Oszkár kérdésére adtam: van-e zsidókérdés Magyarországon stb...^[21]

Érdekes, hogy 1923-ban pont engemet tartottak Magyarország legliberálisabb írójának.

*

Most olvastam először Huysmans-regényt: A különcöt. Ez a regényíró furcsa egy ember; éppoly furcsa, mint hőse: János herceg, aki likőrökből csinál "szájorgonát" és zenélteti szimfóniaként a virágillatokat. Mintha Baudelaire és Flaubert különös vegyülete volna, a Salammbot író Flauberté. Hallatlan dolgokat fedez föl fantáziája a beteg lélek repedéseiben, s mint Baudelaire-ről írja, ő is megtalálta a csökönyösen visszatérő érzéseket és gondolatokat, melyeket életre hívott az Unalom komor harangja. Szédületes jártassága: festészetben, középkori irodalomban, italokban, parfümökben és virágokban Flauberthez teszi hasonlóvá. Különben, ha nem tévedek, ezt az egész regényét (A különcöt) csak azért írta, hogy megmutassa: mennyire ismeri a színeket, illatokat, italokat, könyveket és képeket. Az egész kis könyv összekovácsolt lexikona a különleges, vagy beteg szépségeknek. Egy idegbeteg herceg, megcsömölve Párizs nyárspolgári butaságától, vidékre húzódik, elhagyott kastélyába, s ott a rendes élettel épp ellenkező életet kezd élni; szobáját riadalmas színekbe öltözteti, hajókabinnak rendezi be, hogy a tengeren-utazás illúzióját keltse szárazföldön, vesztegelésben; rafinált illatokkal és ízekkel idézi vissza elmúlt élete távoli emlékeit; exotikus betűkkel, exotikus papírra nyomott könyveket olvas; míg annyira beteg lesz, hogy orvosa visszakergeti az utált Párizsba, a megvetett nyárspolgári életbe. János herceg reménytelenül indul vissza, itt már semmi nem segítne, csak a Hit, ha megvolna! De azt is elkalmárkodták az egyházak, a papok. Pénzért ordít és vész a világ...

Érdekes alapgondolat! Az igazi szépség a magános kiszakadás levegőjében bomlanék ki, de azt nem bírja el az élettől megtört ember. Maga a piszok élet pedig nem enged az igazi szépségek mélyéig leszállani bennünket - t.i. állati módon szórakoztat. Válassz, Ember! Vagy-vagy!

*

Csodálatos! A testvéreim a legaljasabb lelkű emberek. Hazudnak, lopnak, csalnak, intrikálnak, szennyes szájú utcanépek. (...) Kicsiben a Magyarságot látom a mi örök veszekedésben álló családunk vergődésében. (...)

*

Egy új nevű francia írónak, Margueritte úrnak, nagy port vert regényét olvasom: "Lerbier kisasszony legényéleté-"t.^[22] Ez a regény azért fogyott el eddig millió példányban, mert olyan "erkölcstelen", hogy még a francia állam sem hunyt szemet neki - megfosztotta szerzőjét a becsületrendtől. A becsület rendben volna, de a regény csak meg van írva, s állítólag Párizs új, háború utáni "arisztokráciájának" a hű szexuális képét adja. Van is ebben minden, ami jó: nemi izgatások színházi páholyok sötétjében, társas játékokban, ópiumos kicsapongások, meztelen férfi táncos, nyilvános házba kéjelegni osonó "úri nők", leszboszi szerelem és ami tetszik. (Még jó, hogy a homoszexualitás kimaradt.) A regény hősnője, Monique kisasszony ("Egyke" mondhatni magyarul). Mikor a jegyese megcsalja egy régi szeretővel, elhatározza: pont olyan szabad, legényi életet él, mint a férfiak házasságuk előtt. És úgy tesz, amiként beszél. A vége aztán a legjobb; mikor átgázol rajta mindenki: egy jó ideális tanár feleségül veszi, egész múltjával együtt. Ez szép. - Van is ebben valami. Én magam a hirdetője vagyok annak az igazságtalanságnak, hogy míg a férfi szabadon tombol házassága előtt, a leánytól megvárjuk, hogy szűzen adja oda magát férje urának. Bizony, ez az erkölcsi felfogás férfiagyból pattant, s a szegény jó nők gyakorlatilag szentesítették. Ámbár, úgy gondolom, nemcsak Párizsban élnek legényéletet a fiatal lányok, hanem Budapesten is. Különösen a háború óta. Nagyon kevés lehet már a teljesen érintetlen leány.

Én is tanár vagyok. Megjárom, ha életem délutánján valami kis magyar Monique kapaszkodik a nyakamba! Apage Satanas!^[23]

*

A Bokréta társaság két tagját érte az idén kitüntetés. Gyökössy Endrét a Petőfi Társaság választotta tagjává (ajánlásomra), Madai Gyulát pedig a hajdúhadházi-nánási választókerület tüntette ki mandátumával, mint egység (kormány-)párti képviselőt.

Mind a kettő derék fiú.

Gyökössy talpraesett, élet-embere, aki pompásan tudja magát kolportálni.^[24] Mint államvasúti tisztviselő, az összes vasutasokat kezében tartja, s ha egy könyve megjelenik: valamennyivel megvásároltatja. Bárcsak bennem is volna ennyi ügyesség, nem hevernének kiadatlan kézirattömegek az asztalfiókomban. (...)

*

A kis, kedves G. Ilonka, igazán akaratom ellenére, belém szeretett. (...) A kis Ilus azt mondja: én vagyok az ő végzete. Nem tudom, hogy érti; de az bizonyos, hogy én nem rossz végzet vagyok. Tíz éve vár rám; s még mindig hiszi, hogy meghódít magának. Naiv leány, nem nagyon művelt, de van benne valami megható ragaszkodás. Csak azt nem szeretem, hogy rögtön elpityeredik; szinte sportszerűen űzi a könnyezést. Én pedig kettőt nem bírok ki: ha valaki körmével kaparja az ablaküveget és a nősírást.

Március havában sokat barangoltunk a korán leszálló esték bársony köpönyege alatt. Ilus roppant szeret ölelni és csókolni és simulni egész testtel. Az utcákon csaknem minden kapuban megállottunk, s nekifogtunk egymás boldogításának; de - sajátságos és komikus - alig karoltuk át egymást, már jött valaki, pont abba a házba, amelynek a kapujában mi lippentünk meg. Vágyunk tovább sodort: új kapu, új ölelés, új megzavarás. Egy helyt (Tanító utcán) egyenesen betörőknek néztek bennünket kritikátlan fantáziájú némberek, s már bezörgettek az illető ház ablakán, hogy jöjjenek ki, valaki fúrja a kaput! Mi leírhatatlan kacagással mentünk tovább, új kapualjakat keresni. A vásártér közepén egy sürgönyoszlop áll, ez volt a legdiszkrétebb pártfogónk; Ilus ennek vetette a hátát, hogy szilárdabban karolhasson magához kis gömbölyű karjaival. Nagyon ügyesen tud ölelni. Gyakorolja.

Egy időben kimentünk a Nagyerdő elhagyottabb részébe. De itt valami éhes fantáziájú diák folyton a sarkunkban volt, nem tudtunk egymáshoz jutni tőle. Engem roppant mulattatott ez az incidens, Ilonkát pedig izgatta. Látom szegényről, szeretne összeolvadni velem, de nem mer: én pedig minden érzéki fellángolására hideg zuhanyt bocsátok. Azt mondja: milyen jó volna Hollandiában élni! Ott szabad a szerelem... ott nem ismernének bennünket... milyen jó volna... Mondom neki: menjen ki Hollandiába és szeressen onnan, távszerelemmel. Hívogat nyárára Erdélybe is, valami távoli rokonához; én nemet intek a fejemmel: nyáron könyvet írok.

Felolvastam neki róla szóló négy versemet; meg volt hatva. Bár, őszintén szólva, nem a költőt, hanem a férfit szereti bennem. Azt mondja: nagyon imponálok neki. Ugyan mivel? A testemmel? A magasságommal?

Szegény kis Ilonka!

*

Szabó Dezső, a zsidók II. Heródese, in effigie^[25] legyilkolván a hébereket Calaistől Szt. Pétervárig, Londontól Massachussetsig - 1923 pünkösdjén, kibontott lobogóval átpártolt ellenségéhez, a zsidósághoz. Mi az ok? 25 ezer korona, amelyet a proletárdiktatúra idején vett föl Dezső az Államtól, s amelyet vissza kellett volna a kultuszminisztérium pénztárába fizetnie, de amelyet ő nem fizetett vissza. Pekár Gyula államtitkár beperelte, s most végrehajtással a bútorait vették volna tőle el - ha a 12. órában egy nemes szívű héber, valami Fellner nevű, föl nem ajánlja tárcájából a 25 ezer koronát a Nagy Hóhérnak. S a Nagy Hóhér - Óh csonka Ország, béna erkölcsök! - elfogadta. Fél Magyarország röhög, fél Magyarország káromkodik.^[26]

*

Láttam Zola Pálinka c. regényét a moziban. A Coupeau szerepét játszó színész megrázó verizmussal mutatta be a delírium tremens fokozatait, a kezek reszketésétől az őrület tombolásáig. Ez már beszéd. A közönségre lenyűgöző volt a hatása.^[27]

Ellenben Anita Berber "meztelen táncosnő" nimfomániás, erotikus táncvonaglásai nem tetszettek. Ez sem nem pantomímia, sem nem tánc, ez: vonaglás, spirális vonalú, melynek kiinduló pontja: a vagina. Kár, hogy ilyen beszédesen szép testtel nem valami művészi táncot mutatott be a hírhedt színésznő, akit Pesten kifütyültek, s mikor tánc hevében utolsó kis nadrágját is letépte magáról, hogy anyaszült meztelenül riszálja farát az éhes ifjúságnak - a rendőrség is kitiltott a fővárosból. A tánc degenerációja az, amit ő művel.

*

Milyen különösek a nők!

Egész életük értelme, minden tettük célja, testi és szellemi erejük összpontosított versenyének óhajtott eredménye: bizonyos férfinak a megfogása. Megfogása a szó tőrvető értelmében. Semmi fáradtságot nem sajnálnak, hogy céljukat elérhessék. - Már egy párszor végigszenvedtem az ilyen vadászatot, amelyben én voltam az űzött vad. Most a kis G. Ilonka próbál mentől kényesebb helyzetekbe juttatni, hogy kompromittáljam és azután gavallérosan elvegyem. Nem, kedves kisasszony, igy ebből a dologból semmi sem lesz. Sajnálom, de nem állok kötélnek. Ő maga is észrevette legutóbbi jelenetünk után beállott kedvetlenségemet, mert mentegetőző levelet írt: "Szomorúság fogott el, hogy nem láttam. Talán tudom is az okát. Azt hiszi, hogy erőltetni akartam valamire, pedig nem; sokkal jobban szeretem, minthogy olyan helyzetbe sodorjam, ami talán terhére lenne. Valahogy megtörtént, hogy kitört belőlem a fájdalom; szégyellem is, hogy maga előtt történt. (T.i. mindig sír! én pedig ki nem állhatom a pityergő nőt.) De talán igy a könnyeimen keresztül végre csak megtanulok nevetni, s akkor ugye Gábor jobban fog szeretni? I..." VI/3.

Én nem tudom jobban szeretni. (...)

*

Móricz Zsigmond megint itt járt. Témákat keres; vígjátékot akar írni. Fáj neki, hogy a Kisfaludy- és Petőfi Társaság kizárta tagjai közül a kommunizmus alatt viselt dolgaiért. T.i. a Nemzeti Színház addig nem adhatja elő darabját, míg ez a két irodalmi társaság nem rehabilitálja. Elég ostobaság is volt Móriczot és Babitsot kizárni! Az élő irodalmi társaság vezérei csaknem mindig marhák: lelegelik a legpompásabb virágokat is. - Milyen okos volt Ady Endre, hogy nem engedte beválasztatni magát a Petőfi Társaságba! Soha nem zárhatják ki belőle.

*

Békeidőben, 1914 előtt, 30 koronát fizettek egy versemért; most 5000-et kapok  Az Est konzorciumtól;^[28] nagy esés, mert a pénzünk kb. ezredrésze a réginek, tehát 30.000 korona volna a rendes honorárium. S milyen komikus: eddig éppen egy hónapi fizetésem összegének felelt meg a békebeli egy vers díja! Békében legalább 200 koronát kaptam havonta - ennek ma 200.000 korona felel meg. Hol vagyok én, szegény tanár, ettől! És az Állam minden áldozatot, minden erőfeszítést, minden sikert tőlem vár, kér, követel. Vajon ha tanárok nem volnának: kikre zúdulna ez a kolosszális teher? Ennyit nem bír más istenteremtése, csak a mecklenburgi ló.^[29] Úgy látszik, egy törzsből származunk. (...)

*

Június elején fennállásának 50 éves ünnepét ünnepelte a debreceni állami főreáliskola, amelyet újabban Fazekas Mihály nevéről nevezünk. Az ünnepség egyik fele a színházban folyt le; 28 reálista diák előadta az én Betűjátékomat, amelyben 28 betű hirdeti ékes rigmusokban, hogy milyen pompás iskola ez a Főreál, milyen gyöngyélet a diákélet, milyen nyomorult ország ez a csonka ország és milyen reménnyel nézünk a felszabadító jövőbe. Minden fiúnak egy óriás betű volt a hasán, s a három sorba sorakozó betűk ezeket a szavakat adták ki:

Á L L A M I    F Ő R E Á L

      Ö T V E N   É V

 I S T E N              H A Z A

A fiúk, különösen az aprók, pompás ritmusérzékkel szavalták a szerepüket; nyílt színen tapsot kapott a legjobbik, a kis Benedek Petúr, 4. osztályos. A színházban jelenlevő Schwöder államtitkár elragadtatással élvezte az eleven betűk játékát. Csak azt jegyezte meg aggodalmaskodón, hogy némely helyt nem érti. "Pedig én gyermekeknek írtam" - mondom naiv őszinteséggel. Mosolygott, azután savanyú grimaszra vonta száját - úgy látszik, ezt véletlenül megértette... Az iskolától ötezer koronát kaptam a játék megírásáért. Az ünnepi verset Tóth Árpád, az iskola régi növendéke, küldte el Pestről.^[30]

*

Istenem, ezek a filmszínésznők hogy élvezik a korlátlan világhírt! (...) Ellenben a nagy költők közül még csak Hauptmannt láttam mozgóképen. Persze, ezeknek a testi fennmaradása nem fontos. Pedig mit adnánk érte, ha Shakespeare, Goethe vagy Petőfi ott mozogna, élne előttünk a fehér vászonlapon. Még jó, hogy a Vilmos császárokat és Hindenburgokat lefényképezték a világháborúban, legalább az emberiség nagy rontó szellemei hadd maradjanak az utókorra. A teremtő szellemek - csak munkáikban élik át az egymást hajrázó korokat.^[31]

*

Irtózatos iskolát járat ki vélem az élet az asszonyokat illetőleg; és szomorú: hogy éppen a nőtestvéreim az illusztráló példák. Ami alattomos furfang, ostoba álnokság, kicsinyes bosszantás, értetlenség és állati ravaszság csak jutott ennek a drága nemnek: azt nekem mind élveznem kell (...) És én női ideálokról álmodozom! Keresem azt az egyet, aki nincs, de akit az én képzeletem tündérinek, angyalinak alkotott. Milyen keserves ez a napról napra való kiábrándulás, lezuhanás, mikor az ember a saját nőtestvéreiben is csak nyelvelő cigány némbereket lát... (...)

*

A kis aranyos Jackie Coogan , az amerikai gyermek filmszínész (8-9 éves lehet), könnyeket csalt az este szemembe, mikor eljátszotta  A kis csibész és a Fiacskám! c. darabok főszerepét. Mennyire természetes, igaz és bájos tud lenni a gyermek! Ez a parányi kis aktor soha, egy szempillantásra ki nem zökken a játékából, annyira valószínű amit csinál, hogy nem is játék: természetes kiélése magának. Sokszor úgy rémlett, nem is tudja, hogy fényképezik; csak meglesték és titokban lefotografálták édes mozdulatait. - Úgy látszik, azoknak van igazuk, akik azt vallják, hogy a művész nem fejlődik, az egyszerre kész, már gyerekkorában. Jackie Coogan akármilyen híres és nagy színész lesz majd férfifővel: igazabb nem lesz soha, mint most volt.^[32] - Bennem fölébresztette a gyermek iránt táplált szeretetem és bámulatom egész tömegét; ez este apa és testvér voltam, ennek a drága kis kölyöknek a testvére és apja. (...)

*

Sajátságos, de érthető, hogy Michelangelo rajongott a szép férfi testekért; még pedig nemcsak mint művész, hanem mint férfi is. Az életrajzírója, Romain Rolland, szerelemnek nevezi a Gherardo Perinihez, Febo di Poggiohoz, Cecchino de Braccihoz, még inkább a gyönyörű Tommaso de Cavalierihoz való viszonyát. Ha az ember olvassa a Cavalierihez írt levelét Michelangelonak: elbámul azon a rajongáson, túlzó magasztalásokkal, csaknem imádattal égő hangon, ahogy szól hozzá. Először azt gondoltam: ez csak a század udvarias bizantinizmusa; de később kénytelen voltam igazat adni Condivinek és Vasarinak (akik ismerték a nagy művészt): hogy ez a hang a szerelem hangja. Azt mondja Rolland, a piszkos szájú Pietro Aretino nagyon csúf dolgokkal vádolta a szép férfiakért lelkesedő Buonarrotit (gondolom pederasztiával). Éppen, mint Wilde úr Shakespearet, a szép fiúhoz szóló szonettek miatt. (Érdekes, hogy Michelangelo is írt szonetteket Cavalierihez.)

Ha majd megkezdem Michelangelóról tervezett nagy drámai költeményemet: ezt a különös és kényes szenvedélyt úgy kell megmagyaráznom, mint a nagy szobrász és festő szépségimádatának emberi kilobbanását. Másképp nem érthetné meg az utókor: hogyan alkothatta remek férfi aktjait ez a sorssal dulakodó, összetört orrú titán. (...)

*

Égető júliusi melegben, dantei lángtóban, anyaszült meztelenre vetkőzve, írom A táltosfiú második kötetét.^[33] - Valami rettentő démon bújt meg az agyam fodrában: folyton új munkára serkent, szinte az alkotás őrületének lázával önti el heraklesi tagjaimat. Ennek így kell lenni. Eladtam a lelkemet egy Angyalnak, most törlesztem adósságomat. - Nekem mindegy, ha az utcán fordulok is fel, ha magtalanul porladok szét a debreceni temetőben - csak megírjam azt, amit meg kell írnom. Én küldetéssel jöttem erre a világra, s addig nem távozhatom, míg a csillag fent nincs a tornyon.

*

Az, aki életrajzomat megírja majd, emelje ki sorsom kormányosai közül Jánosi Zoltánt és Németh Aladár t. Jánosi tette lehetővé, hogy középiskoláimat elvégezhettem, az Arany Bika fiatal vendéglőse állott mellém a vesztett világháborút követő leromlások korában és adott majdnem ingyen: napi kenyeret. (...) Sajnos, a magyar Állam, egyáltalán nem törődik Oláh Gáborral. Leírom ide, mert sorsomban minden magyar költő sorsát sejtem: az élő szellemi vezetőkkel oly mostohán bánik a hivatalos Magyarország, hogy ahhoz nincs fogható. Románia, hol áll ebben fölöttünk! Csak egyesek megértése és jósága enyhít valamit azon a rideg hidegségen, amely északi szél fagyát veri szemünkbe, lelkünkbe "hazánk" részéről; annak a hazának rideg mostohasága ez, aki holtunk után legnagyobb hűhót szokott csapni már segedelemre nem szoruló nevünknek.

*

A táltosfiú II. kötetét befejeztem, aug. 27-én. Február 4-én kezdettem el, de csak 80 lapot írtam belőle; a többi 280-at július-augusztus folyamán. A hősében a magam lelki képét rajzolom, természetesen idealizálva; s itt, a regényben, valósággá teszem azt a sokáig zaklató álmomat: miért is nem születtem "pompás paloták úrfiának". Tehát lappangó vágyamat "irodalmilag" élem ki, ahogy Freud mondaná. Szerepeltetem a Bokrétát is "Göncöl Szekér" néven, mert a regényben 7 tagja van. Azt hiszem, legérdekesebb benne az a néhány nőalak, akit a hős körül forgatok. (Különben a hős "szüzességi fogadalma" is az én ifjúkori furcsa elhatározásom, amelyet azonban megtört az élet, éppúgy, mint a regényben.) Ez a II. kötet így magában is önálló egész; lehet, még ezt közöltetem legelőbb valahol. Ha ugyan akad ma Csonka-Magyarországon ilyenre balek kiadó.

*

Sokfelé nagyon rossz a hírem. Sokkal rosszabb, mint megérdemelném. Pl. teljesen istentelen embernek gondolnak azok, akik pietizmusból akarnak megélni. Általában azért, mert templomba nem járok, s az egyházakat káros, veszekedést szító részvénytársaságoknak tartom: sokan elveszettnek hisznek. Egyik barátom most hozza éppen a Dunántúlról, hogy ott találkozott a debreceni Dóczy Lánynevelő Intézet tornatanítónőjével, Maár Margit kisasszonnyal, aki szabad idejében veszendő lelkek mentésével foglalkozik, szóval misszionárius, ez a hölgy sajnálkozva mondogatta: milyen kár ezért az O.G.-ért; micsoda istentelenségeket ír pl. a Két testvér c. regényében! Cccc! El is égették egy barátnőjével ezt a borzalmas ördög-könyvet - miután elolvasták. Maár Margit azt mondja: sokat imádkozik bűnös lelkemért, amelyet az Ördög tart megszállva... és hiszi, ő még megment valaha. - Igazán meghatott ez az önzetlen közbenjárás értem az üdvösségek uránál, s elhatároztam: legközelebb fölkeresem Margit kisasszonyt és megköszönöm neki lelki ügyvédségét kárhozatra való ítéltetésemben. Kitűnő regényalakot sejtek benne...

*

Szintén elsőrendű emberpéldány az Arany Bika mostani főpincére: Irsay József úr. Sajátságos ragadozó madár arca van, orra egészen csőrszerű, álla hátrahúzódó, s a száját nem igen tudja összefogni, nyitva van. Ilyenforma alak. Nem zsidó, katolikus. A városi gazember díszpéldánya. Szemtelen és vakmerő az arcátlanságig. Ezrekkel többet ír a fizetésnél, mint járna. Sokszor följelentették már, sokszor ült börtönben. Most éppen 30 napra van elítélve; de azért jókedvű. A vendégeknek igy szokott alattomos pimaszsággal köszönni: Van szerencsém...(a nyavalya törjön ki.) Alázatos szolgája...(fúlj meg.) Jó napot kívánok (a fene egyen meg.) A zárójelbe tett szavakat halkan teszi a köszönés után; a pincérek majd kipukkannak, úgy röhögnek, mert nekik el szokta mondani Irsay úr minden új stiklijét. Amelyik vendégre haragszik, szart tétet az ételébe. Ocsmány egy állat, az bizonyos. De százezreket összeharácsolt a vendégeitől aljas csalással, és most egy vendéglőt vett Debrecenben, ahol tovább fogja gazemberségét kamatoztatni.

És csodálatos, az ilyen bacilus fejére nem tud ráesni a háztetőről valami jó darab kő! - Úgy látszik, a természetnek, az életnek szüksége van rá. (...)

*

Carbunculus.^[34] Operáció 1923. szept. 14.

Ha elmúlok, három kötet naplóm, megkezdett regényem (A táltosfiú) két kötete, s egyéb ki nem adott kéziratom is a Petőfi Társaság tulajdona legyen, így a Dante, így a  Napkeleti királyfi is. - Hegedűsnél levő kötet versem és regényem csak az első kiadásra az övé, többre nem. - Könyvtáram, képeim - ha kell a Petőfi Társaságnak - övé; ha nem: a Bokrétáé. Gyökössy Endre barátomra bízom ezeknek az ügyeknek az elintézését.^[35] Szobaberendezésem a kis Dien Gizié, aki hűségesen szolgált. - A házrészletem díja (ha eladják) egyenlő részben oszlik meg testvéreim között. (...)

*

Megint a halál fenyeget. A szeptember 14-i operációm után oly sok vért vesztettem, és heteken át annyira fenyegetett az újravérzés és elvérzés, hogy számot vetettem az életemmel, s a föntebbi kusza sorokban összecsapott végrendeletem rejlik.

A Sors igen szíves hozzám, lehetőleg minden fázisán átvezet az emberi bajnak. Minden kínt és gyötrelmet megkóstoltat velem. Most élveztem pl. a clór-etillel való elkábítás gyönyörűségeit; úgy éreztem, mintha agyamnak minden ere őrületesen széttágulva szét akarna szakadni. Míg öntudatomnál voltam, az agyszélhűdés érzése fosztott szinte meg az eszemtől. Mikor fölocsúdok a kábulatból, elkezd ömleni a vérem a kötés alatt, és csorog déli 1 órától 4 óráig, 4 órakor sikerült Schmidt Lajosnak elállítani a vérzést. Mint egy Herkules, úgy mentem be a Klinikára, s mint egy szédülésig legyengült kóralany jöttem ki három nap múlva. Egyetlen szép és kedves percem az volt, mikor egy pompás, kívánatos testű doktorkisasszony, dr. Lusztig Józsa, meghallgatta szívemet és tüdőmet. Ráhajolt a mellemre, ahogy ott feküdtem az ágyban, s szép szőke feje igazán a szívemen nyugodott. Úgy szerettem volna magamhoz ölelni, vérszegény testemmel is. Bizony, a nagy lecsapolást nehezen tudom pótolni. Már egy hónapja múlt az operációnak, s még mindig szédülgetek. Most bort kezdek inni, homoki lőrét. - Hagyományos szerencsétlenségem most sem hagyott el: alig hogy begyógyul az első nagy sebem, már második karbunkulusom támad. Az ambulancián megvizsgáltatom, s egy Köntzey nevű tanársegéd rossz borotvájával (le akarja onnan a hajszálakat venni) belevág az új, friss hegedésbe, hogy most vérmérgezés előtt állok. Rohanok ki a sebészeti klinikára, mutatom Schmidtnek (akivel közben össze is vesztem). Clór-etillel "fagyasztja", közben nem tudom mit piszmog rajta, mert nem látom, hátul van a nyakamon. Attól félek, egész nyakam el fog gennyesedni. Vérem kevés. Igazán nehéz napok előtt állok.

Kínomban, egy hónapi pihenésem alatt megírtam egy operett szöveget: A boldogtalan királyfit.

Nagyon fáj, hogy bajommal se moziba, sem színházba nem járhatok. Olvasom Goethe Meister Vilmosát magyarul.

*

Meghallgattam a színházban a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes hangversenyét. Haydn D-dúr vonósnégyesét, Dvorák F-dúr vonósnégyesét és Beethoven H-dúr vonósnégyesét adták elő. Rendkívül finom a technikájuk, nagyon kellemesen vannak összehangolva; a második hegedűs szerény és összekötő beilleszkedése az együttesbe: nekem nagyon tetszett. A csellós gyönyörű tiszta hangokba öntötte Dvorák néhány szlávosan búsongó melódiáját, a prímhegedűs elsőrangú. Haydn művében a Menuetto-rész nekem szokatlanul zajosnak tetszett, különösen a prímhegedűs rángatta túl keményen a vonóját, talán - hogy összetartsa az itt széthullani akaró együttest? Ellenben Dvorák előadása pompás volt; a Lento-rész gyönyörű akkordjait igazán nemes művészettel juttatták kifejezésre. - Beethoven 18. opusa (n 2) kissé szürkének tetszett; csodálkoztam apró finomságain; a kemény és tusakvó Beethoven hiányzott belőle.

Előttem egy szép fiatal zsidó asszony ült vörös bajuszú urával. Hallottam, mikor a nő azt mondta csodálkozva az urának, reám pillogva:

- Hiszen azt mondták, meghalt!

- Láthatod, hogy nem halt meg, - felelt a férje halkan.

Mintha csöndes bosszúság lappangott volna a szavukban, hogy: miért nem haltam meg?

Egy parányi haladékot kérek, polgártársak!

*

Úgy látszik, a testvéreim is hallhattak valamit hamarosan való elmúlásomról, mert a Mihály öcsém felesége, Debrecen legirtózatosabb nyelvű asszonya, Horváth Erzsi, elégedetten mondotta a minap urának, mikor egyik zsoltárt énekelték a szobájukban nagy fennszóval:

- Valahányszor ezt énekeljük, mindig meghal a házból valaki...

Természetesen, ez a valaki most én leszek. (...)

*

Ami vért tizenkét év alatt keservesen, önmegtagadással összegyűjtöttem, szeptember 14. elvitte. Két hónapja már és még mindig sápadt vagyok, sokszor szédülök, hideg borzongatja a hátamat. Sebaj. (...)

*

A kedves, derék magyar úr, a kis gömbölyű Németh András, az Arany Bika szálló igazgatója, nagy beteg. Megoperálták. Elmentem hozzá a fiával, Aladárral; hiszen ez a két idegen ember tette velem a legtöbb jót életemben, csaknem ingyen kosztot adva a háború, a forradalmak, s a leverés és leromlás izgalmas, szomorú éveiben.

Az öreg úr előszobájában egy fehér és egy fekete kutya fekszik, igazán mondom: szomorúan, a fájdalom emberi arckifejezésével. Őrzik, virrasztják az urukat; Németh András két legkedvesebb kutyája.

A szűk előszobából nyíló nagyobb szobában fekszik az öreg dunántúli magyar, a kovácsmester fiából, egyszerű pincérgyerekből milliomok urává emelkedett Arany Bika szállós. Bizony, nagyon össze van törve. Ahogy a fia szól neki: "Apám, itt van O.G." - fáradt szeme megcsillan és futó öröm átvillanásával az arcán, szorítja meg kezemet: "Olyan régen várom, kedves professzor úr." Nagyon töredezve beszél, kezét sokszor imára kulcsolva - - óh, ez a gesztus összefacsarta a szívemet; szegény édesanyám tett igy halálos ágyán. Ettől a mozdulattól elvesztettem önuralmamat, s nem tudtam egy bíztató szót szólani többé, nem Németh Andrást, édesanyámat láttam halálos ágyán, halálfélelmében. Nagyon leverten jöttem ki a házból. (...)

*

Schmidt Lajos, egyetemi tanársegéd úr, aki operált, valami gonosz viccet követhetett velem el; nem tudom kiokoskodni egészen, de egyes jelekből azt következtetem, hogy a sebem közepében egy férget hagyott, hogy beforradjon és pusztítva rágja magát mindig beljebb-beljebb, míg csak valamelyik főeret ki nem rágja, s el nem vérzek. Ezt az ő csöndes motyogásaiból következtetem, mikor kötözés közben az ápolónővel (Antoniával) sugdosott rólam és sebemről valamit, egy szót hangoztatva: méreg... vagy  féreg... ezt már nem tudom biztosan. Bosszút állott rajtam azért az őszinte kijelentésemért, hogy nem bízom benne. Nem. Mert olyan őrült mély vágást vágott a nyakamon, hogy a kése csaknem a torkomon jött ki. S annyi vért vesztettem, amennyit egy levágott láb összes ereinek elmetszése következtében nem vesztett volna beteg. Vak szerencse az is, hogy narkózis közben agyszélhűdés nem ért. Ezeket mind elébe teregettem, s olyan dühbe gyúlt, hogy reszketett. Orvosi bosszút állott rajtam... ha igaz a sejtelmem. Ez pedig igazán szemtelen bosszú, mert teljesen ki voltam szolgáltatva akkor a kényének-kedvének. - A sebem két hónapos; behegedt; de a belsejében koronként szúrást érzek, mintha csakugyan odaszorult volna valami kósza féreg. Na hiszen, gyönyörűen nézünk ki! "Oroszlánokkal vívtunk hajdanában, és most e tetvek egyenek-e meg? " - Mit tegyek? Honnan tudjak teljes bizonyosságot? Schmidt, ha igaz is, letagadja. Még bolondnak kiáltanak ki. - Rettenetes ez a kétségbeesett helyzet.

*

Kacsóh Pongrác, a János vitéz híres zeneszerzője, megőrült. Rettenetes és megindító lehetett a végső leromlása. A kis Haranghy Jenő, a rajzoló, meséli, hogy mászott lassan-lassan a dühöngő őrület szakadékáig. Egy zivataros este, mikor dörgött, villámlott az ég. kinyittatta szobája ablakát, hogy zongorájával túldübörögje az égi Karmestert. "Hallod, hogy ordít odakint az öreg Isten? Csak azért is túlkiabálom!" Őrületes szimfóniát dübörögtetett ki zongoráján. - Ezt a jelenetet rajzolta meg Haranghy. Azt mondja, nagyon sok kész munkája vár kiadásra szegény Kacsóhnak, aki egyszer megfürdött a népszerűség fényében, s azután soha többé nem tudott jelentős sikert aratni. Ez is magyar végzet.

*

Schwöder, kultuszminiszteri államtitkár, meglátogatta a Reáliskolát, s éppen az én órámra jött be, a VII. osztályba, mikor Balassi Bálint életét és költészetét "taglaltuk". Hallgat a titkár úr, hallgat; a fiúk felelnek, én irányítok. Egyszer csak föláll, gratulál, szorongatja a kezemet, mondván: "Nagy gyönyörűséget okozott az órája, tanár úr. De még nagyobb gyönyörűséggel olvastam a múltkor egy versét; igazán, több élvezetet találtam benne, mint a Balassi egész költészetében." - Ez a szegény ember nem is tudja, mennyire igazat mondott. Ő t.i. csak puszta bóknak szánta az egészet.

*

Az "apostoli Szentszék könyvkiadója", a Szent István Társulat könyvei között most jelent meg Zoltvány Irén bencés tanár úr kis kátéja Erotika és irodalom címen,^[36] amelyben, sok jó ember közt, engemet is kipellengérez, mint istentelen erotikus írót. "Oláh Gábor: Két testvér. A mű gerince egy sodomita házaspártól való két testvér egymással való fajtalankodásának érzékingerlő története. Egyike az újabb, legdurvábban erotikus regényeknek. U.a. Balgatag szerelem. Négy komoly tartalmú elbeszélés, de tele romlott testű és lelkű szanatóriumi alakokkal, s négy (3) víg elbeszélés, hasonlóképpen durva erotikával." - Ez a prózaíró. Most jön a költő: "Ady és Babits után mint nyelvművész legtehetségesebb a nyugatos irányú erotikus lírikus költők közül Oláh Gábor, aki egyébként legújabban már más húrokat penget. "Istenek alkonya" c. verseskötete /1909/ tele van undok szemérmetlenséggel. "Viola elbukott" c. verseskönyvében /1911/ a kötet első verses hosszabb elbeszélése helyenként fölötte ízléstelen, durva erotikája miatt. E kötet kisebb lírai verseiben is sok az erotikum." -

Elég jó társaságba kerültem, mert velem együtt kerülnek indexre: Balzac, Byron, Csokonai, Shakespeare, Zola stb.

Óh, te jámbor képpel ravasz benediktinus! Nem szégyelled, papi ember létedre, ilyen alantas témával foglalkozni! Hát nem hozzád illőbb lett volna az Isten-eszmét kutatni és mutatni ki Ady, Oláh stb. költészetében, az új magyar és új világlírában? Vajon nem valami rejtett perverz ösztön bújatta veled át azt a tömérdek, gonosz, erotikus művet, hogy asszonytalan, félhermafrodita vagy pláne eunuch voltod legalább képzeletben megfürödjék a testiség sarában, mocskában, ha már a testi szerelmet te oly kiállhatatlan piszkosságnak érzed? - Nem afféle szellemi onánia ez tőled, óh istenes vén ember? Hiszen oly mérgesen durrognak kárhoztató jelzőid: "mocskos, ocsmány, alávaló, szennyes, aljas, piszkos, szemérmetlen, arcátlan, undok, förtelmes, malackodó..." Óh Isten legkisebbik malaca! ha nem turkálnád oly gyanús előszeretettel és szorgalommal ezt a "pocsolyát," hát nem szólanék semmit. De igy! Akinek Dehmel "piszkos erotikus", Balzac "baromi kéjdüh legtrágárabb rajzolója" - az elárulta magát, azért tisztálkodik oly kétségbeesetten, mert bizonyosan piszkos.

Erotika. Hm.

Ugyan, kedves benediktinus, uraságod minek köszönheti becses létét? A legdurvább erotikának, a legbaromibb kéjdühnek, amely két embert egymás karjába hajt, hogy harmadikat nemzzenek. Uraságod nem gondolt erre írása közben? Uraságod talán röstelli a világra jöttét? Higgye el, még a Názáreti is ilyen módon készült az emberi testek kohójában, s nem lombikban állította elő az Atyaisten.

Szegény katolikus egyház! E könyvektől félted világhatalmadat? Nagyon gyengén állhat akkor belső ügyed.

*

Lassanként kezd kibontakozni az én szeptemberi operációm tragikomédiája. T.i. ebben a piszok és ostoba városban az az őrült gyanú mászkált már a nyílt utcákon is, hogy O.G. hermafrodita, vagy éppen nő. Tehát bizonyosságot kellett róla szerezni. Mikor az Auguszta szanatórium sebészeti klinikáján az altató asztalon feküdtem, félöntudatomban még hallottam az altató dr. Szabó Miklós hangját: "A melle csakugyan egészen nőies". dr. Schmidt azt felelte rá: "De szőr van rajta..." - Tehát ezek az orvosok már tudták azt, hogy nekem a nemiségem is kétes. Tovább menve: kiküldött a Klinikára dr. Varga Emil, az iskolánk orvosa. Vajon tudhatott-e valamit erről a kósza hírről? Nagyon valószínű, mert egyszer az iskolában észrevettem, hogy Zalaival, az igazgatómmal, összesúgtak ilyes ügyben és nagyon különösen néztek rám. Nádasdi tanártársam néhány elejtett gúnyos megjegyzése szintén "nőiességemre" vonatkozott. Szóval: a tanári karomban tudtak erről az ostoba föltevésről. - Most én igy okoskodom tovább: bizonyos emberek föltétlen bizonyosat akartak tudni nememről; minthogy pedig nőkkel már vagy 8 éve nem láttak, kénytelenek voltak az operációhoz, az elaltatáshoz folyamodni. Csak azt nem tudom: a karbunculusom létrehozásában volt-e szerepe ennek a "felderítő eljárásnak"? Mert ha igen: akkor alávaló lelketlenséggel állok szemközt itt is, mint már életemben annyiszor. Akkor a betegségemet előidéző ok aligha lehetett véletlen fertőzés, hanem igenis (gaz)emberi kéztől származott. Augusztus végén Németh Aladár hívott el az Ipartestület egy vasárnapi gyűlésére, ott, összezsúfoltan az emberek közzé, ott éreztem, hogy valaki valami éles tárggyal végighúz a tarkómon; oda is kaptam, de nem tudtam megfogni; hátranézek: egy nyitott bajszú, kreol-barna arcú zsidó férfi áll mögöttem, aki igen feszengve és zavartan nézett rám. Nem kérdezősködtem, fölálltam és elmentem. A következő nap már éreztem, hogy pattanás nő a tarkómon. De elhanyagoltam. Három hét múlva mentem a klinikára. - A Honvédtemetőben valami légy is megcsípett az igaz, de abból akkor nem lett semmi. Végső elemzésben: csak bizonytalanságban vagyok. Egy bizonyos: az operáló Schmidt Lajos valami ostobaságot követett el operáció közben; de ezt a baklövést csak homályosan sejttette, nem velem, hanem Kardos Géza barátommal, egy másik tanársegéd, a Schmidt riválisa. - Mikor Hüttl, a klinika igazgatótanára, utoljára megnézte begyógyult sebemet, felkiáltott: "Hát ez mi?" - Erre Schmidt csak a másik szobában felelt neki, hogy én ne halljam. De a Hüttl szavából ennyit mégis kivettem: "Tudja, hogy az életveszélyes?" Schmidt ilyenformát dünnyögött rá: "Minek azt neki tudni?" -

Így állunk, tisztelt közönség. - A barátaim feladata, nehéz és nemes feladata lesz, ha hamarosan meg találok halni, hogy erre a ködös ügyre világosságot derítsenek és megfogják azt a lelketlen embert, aki buta kíváncsisága kielégítésére nem sajnálta az én munkás életemet kettétörni. Homo homini lupus.^[37]

*

De egy emberre biztos a gyanúm: ez Irsay József, az "Arany Bika" volt főpincére. Az kétségtelen, hogy ez az aljas lény sokféle alávalóságot követett el ellenem két pincérével: Lajossal és Kozma Sándorral. Talán a karbunculusom létrehozásában is neki van a legnagyobb része.^[38]

Azt mondják, O. G. nagy író. S íme, igy bántak velem kortársaim.

*

Berzeviczy Albert, az Akadémia elnöke, akinek ezelőtt másfél évvel elküldöttem Dante c. drámai költeményemet, a Radó Antal bírálata után most a Kozma Andorét is kezemhez juttatta. A Kozma levele elszakadt; azért - egy kis tetszelgő önzéstől is vezetve - ide írom az egészet:

"Kegyelmes Uram, nagyrabecsült kívánságod szerint elolvastam kitűnő és szeretett költőtársam (?) Oláh Gábor Dantéját.

A költői véna bősége, melyről ez a mű is tanúskodik, nem újság O. G-nál. Azt hiszem azonban, hogy éppen ehhez a műhöz óriási stúdium (?), a Dante-világba magát beleélő tudomány is kellene annak a költőnek, aki új, dramatizált nagy költeményben még egyszer meg akarná oldani a földi és égi szerelem közt való választásnak problémáját, melyet Dante maga, műveivel és életével már megoldott. Ezt a tudományt, mely voltaképen költői-művészi (?) stilizálás, a saját gazdag individualitásába mélyedő és idegesen egocentrikus modern lírikus, pláne a magyar, nem azért mellőzi, mintha nem mélyedne el eléggé Dantéba is, hanem mert az ismeret dacára sem Dantét tükrözteti önmagában, hanem önmagát a Dante sceneriában.^[39]

Így történik aztán, hogy az én érzésem szerint O.G. Dantéjában nem az égi szerelem a feltétlenül diadalmas a földi szerelmen. Igaz, hogy ebben is megvan állapítva a Divina Commedia és a Vita Nuova szerint, hogy maga Dante az érzékiség csábjai elöl a magasztos tiszta üdvözítő szerelem régióiba emelkedik fel, de az olvasóban, ebből a műből folyóan, nem támad az a benső, mély, szent hit, hogy csakugyan az égi szerelem a jobb, a szebb, az okosabb. Legalább én - bevallom - annyira el voltam bájolva O.G. gyönyörű és változatos földi-szerelmes verseitől, melyeket özönével zengnek művében szebbnél szebb csábító hetérák, hogy ezekkel szemben Dante erényes szavalásait és törekvéseit hidegeknek, előre feltett szándékból eredőknek, s makacsoknak éreztem inkább, semmint meggyőzőknek. Lehet, hogy ez "mea culpa".^[40]

Annyi bizonyos, hogy szebb, költőibb erotikát, mint O. G. Dantéjában, az ótestamentumi Énekek Énekén kívül én még nem olvastam.

A műnek alighanem javára válna, ha kompozíciója szorosabb, összefogottabb lenne. Dante lelki processusa akkor egységesebb formában folyna le. Ami azért is helyes lenne, mert a processus magában véve is egységes és - noha lényegében nagy - eléggé egyszerű. Mai szerkezetében a lelki dráma cirkuláris lefolyású jelenetek sorozata. Az egymást követő körökön belül sok szín- és formaváltozat van, de a lelki processus lényege nagyjában mindig egy. Ez különben Madách Ember Tragédiájában még kifejezettebben igy van.

Oláh Gábor munkája azonban nem készült idegen hatások alatt. Ha mégis hatott valamely nagy mű rája, akkor az inkább Goethe Faustja, mint akármi más. De ez sem jelentékeny hatás. Ellenben érdekes, de szerintem egyáltalán nem hiba, hogy a mű még külsőségeiben sem "Danteszk" sehol. Maga Dante mint alak érdekelte O. G-t, írói stílusa nem hatott rá.

Versformákban gazdag. Nagyon nehéz formáknak is bravúrosan neki vág. Nincs mindig türelme azok pontos megtartására, de bátran túlteszi magát a ritmus-komplikációkon, s hamar tempóba jut megint.

Furcsa kifejezéseket kedvel. (Pl. "combod gondolatok lába" - igy emlékszem egyre, s aligha tévedek.) Kitűnő magyar nyelvéből kirí néha az "egy" szónak sűrű, németes használata. Magyarnak a "so ein Mensch" nem "egy olyan ember", hanem csak "olyan ember". Ezt csak általános például mondom, s nem pontos idézetül.(Rég nincs nálam a mű, nem idézhetek belőle.)

Ezekben röviden beszámoltam az érdekes munkának reám tett hatásáról, s vagyok mély tisztelettel kész híved. (Bp.1923. nov.30.) Kozma Andor." ^[41]

*

December 16-án Ady-matiné Debrecenben!

Hát nem csoda ez: a meg nem értés, az ócsárlás, futóhomok és homokos ész hazájában?

Szegény Ady Endre, ha látta, ha hallotta volna ezt, be nagyon csodálkozott volna...

Felzendülnek a homályos színháznézőtéren Reinitz^[42] érdekes és szép dallamai: "Tengerpart, alkony, kis hotelszoba...", "Kipányvázták a lelkemet...", "Óh Élet karneválja!" - - Molnár Imre gyönyörű férfias baritonja bronz és arany tónusban hömpölygeti végig a lelkeken. Reinitznek még a nevét sem merték a plakátokra kinyomtatni, mert a kurzus fehér lelke megvadult volna a zsidószagtól. Pedig Ady verseire csak ez a zsidó fiú tudott igazi dallamot írni. Se Bartók, se Kodály meg sem közelíti. - Azután szavalatok, Ady-versek. Halasy Mariska színésznő a "Sírni, sírni, sírni"-költeményt oly megrázó erővel, kétségbeeséssel, döbbenettel és fájdalommal szavalta, hogy az ember szeméből kigördült a könny. Ez a homokos fejű közönség óh hogy tapsolt, óh hogy lelkesedett. "Az ős Kaján" tipikus Ady-tragédiája másodszor tépte szét a vasárnapi és őszies unalom ködét - ragyogott a költő fekete-piros Napja. Ady Lajos, a költő öccse, beszélt Ady Endréről, az emberről, igen ügyesen mentve át a nagy költőt a hivatalos magyarság számára.(A zsidók úgy látszik, most már teljesen ki fognak Adyból ábrándulni.) Én a költészetét méltattam, négy pontba foglaltam, kicsit tanárosan, de megérthetően.

*

Különös. Mintha az életem ellen törne valaki... Ennek az évnek a tavaszán, egy este, talán négy fiatal zsidólegény ment el mellettem, éppen a Kistemplom sarkánál, Széchenyi utca szegletén; köztük volt ha jól emlékszem Kardos Pali (a Kardos Albert fia) és egy másik Kardos, a hosszú sovány nyurga Kardos László. Ha nem tévedek, éppen ez az utóbbi úr, magából kikelve mondta a többinek, ahogy engem meglátott: "Meg kell ölni! Ez árulta el Kuthi Sándort is!" (Éppen abban az időben voltam tanúnak idézve az ügyvédi kamarába Kuthi S. ügyvéd igazoltatása ügyében; az igazat vallottam, Kuthi javára; talán egy kérdésben esett ellene a vallomásom.) Ezt az önkénytelen elszólását annak a zsidó fiúnak akkor jól megjegyeztem, s minthogy "harcos zsidónak", makkabeistának gondoltam, vártam: mikor fognak megölni. - És ezen a nyáron, augusztus vége felé, az Ipartestület egyik tiltakozó gyűlésén, éreztem, hogy valaki a hátam mögött valami finom éles tárggyal végighúzott a tarkómon - ott, ahol 3 hét múlva karbunculusom életveszélyessé nőtt - s utána, tudom, viszketett. Közel ehhez, a honvédtemetőben, egy fa alatt ülve, légycsípést éreztem a tarkómon, ottantájon, ahol az a karcolás ért. Ebből a kettős okból származtattam mérges és gennyes sebemet.

....No, ma december 23-án, este, 7 óra után, ahogy ott gunnyasztok az Arany Bika halljában, háttal egy lépcsőablaknak, egyszer csak olyan vaklégydongás, vagy darázsdongás zúg a fülembe, s valami bele is csapódik jobb fülem kagylójába. Odakapok, meg akarom fogni, sehol semmi... Eszembe jut az augusztus végi gyanús eset - nagyon hasonló ez is hozzá. Hátranézek: egy nyitott ablak fölöttem, onnan ért volna a támadás? - nem tudom. - Bemegyek az étterembe, ott ülnek az én szokott asztalom mellett Hajnalné (- aki szeretőjének szeretett volna megfogni, de nem álltam kötélnek-) és kislányai; meg egy fiatal ember; előző napokon is láttam már velük. Hajnalnéhoz nem szólok, nem is köszönök egy idő óta, mikor túlságos szabadon akart velem - férje jelenlétében - megismerkedni. Ahogy leülök az asztalomhoz, hallom, hogy mondja az egyik kislány: "Megint megcsípte a dongó..." - Mi ez? A fülem cseng? Hallucinálok? Honnan tudja ez az előbb néhány perccel lejátszódott "dongójelenetet"? Ha tudnak róla, látták, de honnan? - Megint zsidótámadás történt ellenem? Nem értem, nem tudok a végére járni. - Most megint feszülten várok: mikor üt ki jobb fülemen vagy fülem táján az új seb? Ha új karbunculusom támad, az ok: biztos. Itt valami bosszú ólálkodik ellenem. Más, mint

zsidó, aligha lehet. (Dec. 23. este.) (...)

*

Az 1923-i irodalmi Nobel-díjat Yeats ír költő nyerte meg. William Butler Yeats, finom eszközökkel dolgozó lírikus, epikus és drámaíró. 1865-ben született; az ír szabadságmozgalom egyik szellemi irányítója; a dublini nemzeti színházat is ő alapította. - Most olvasom éppen magyar fordításban egyik érdekes versét, amelyet szeretnék elszavalni minden debreceni hájfejű papnak és püspöknek. A címe: Isten és az indiánus. (...)

*

A Csokonai Körben Madách világnézetéről olvastam föl. Kimutattam, hogy M. szerint az emberi élet (tulajdon)képpen az örök jó és örök rossz hullámvonalában halad, az egyetemes emelkedés minden bizonyítéka nélkül. Csak a hitünk, tehát a magunk áltatása, próbál arany hidat festeni e taposó malomtól az örök tökéletesség szelleméig. A rossznak éppoly fontos, előbbrelökő szerepe van életünkben, mint a jónak, mert mozgás, vagyis élet, csak két ellentétes erő egymásba ütődésétől támad. S mi ezt a mechanikus forgást érezzük fejlődésnek, emelkedésnek, mert piciny életünk relatíve csakugyan emelkedhetik egy-egy hullámhegynél, csak azért, hogy a következő hullámvölgybe alázuhanjon. Ez Madáchnak szinte forradalmi nagyszerű gondolata. (...)^[43]

*

Szilveszter éjszakáját Juhász Nagy Sándorral, a forradalom volt igazságügyminiszterével és Dóczy Jenővel, a kritikussal töltöttem. Luciferi célzattal megkérdeztem Nagy Sándort, hogyan lehetett Károlyi Mihály olyan őrült, hogy hadsereg nélkül akart új államot teremteni? A meglepett exminiszter csaknem két órás beszédben felelt erre az egyszerű kérdésre. Alátámasztotta feleletét mindenféle okkal, még bot-okkal is, de végeredményben csak annyi jött ki, hogy gróf Károlyi úr nem tartotta a hadsereg megszervezését oly fontosnak, mint az ő egyéni akaratának érvényesülését. Ez az egyéni akarat pedig inkább bolondot akart, mint okosat. Bolondságai sikerültek is - quod erat demonstratum^[44] -, okosságai ellenben tojásban maradtak. Különben Nagy Sándor beismerte, hogy az 1918-i októberi forradalomnak nem voltak nagy emberei. Károlyi torzképe volt Kossuthnak, mint Ady Petőfinek, Tisza Széchenyinek. - Erre én komédiás ötlettel azt mondtam: mért nem nevelünk nagy embereket? Ez sem lehetetlenebb, mint szellemet idézni; szellemeket pedig a 20. század is idéz... És lelkem előtt egy aristophanesi vígjáték kezdett kialakulni hirtelen fellobbant ötletem világánál: "nagy embereket előkészítő tanfolyam..."^[45] Pompás dolgot lehetne ebből kihozni, ha az embernek (s az írónak) négy keze, két feje és 24 órán át tartó munkaereje volna... No, de a toronyóra 12-t vert... éjfél... most lépünk át 1924-be. A villanylámpa misztikusan lesötétedett, s különös félhomályban, magunkba szállva, tokaji borral köszöntöttük az új esztendőt.

Mikor mentem a kihalt városon keresztül hazafelé, a 22 fokos hidegben nyikorgott-csikorgott a hó talpam alatt, s a rideg világűrben úgy lobogtak a csillagok, mintha élő szemek lettek volna. Vagy hiszen azok is voltak.

Kihűlt szobámat nem fűtötte be inasom. Mert az inasom magam vagyok. Elbúsongtam a kis legénylakáson. Édesanyám jutott eszembe, aki porrá válva enyészik odakint a Hatvan utcai temetőben, a megfagyott föld alatt.

VISSZA A CÍMLAPRA