1924

Emerson azt mondja: nagy emberek azért vannak, hogy legyenek még nagyobbak. - Ez azt tenné, hogy minden új nagy emberünk nagyobb a megelőző nagy embernél, vagyis: hogy szellemi tökéletesebbülésünkben haladás mutatkozik. Azonban ez nagyon kétséges. Sőt, talán nem is kétséges. Platon oly mindent átölelő szellem, Sokrates oly tökéletes jellem, hogy bizony, a 20. századig sem találom párjukat. Már pedig Emerson értelmében minden új nagy ember összessége volna az addigi nagy embereknek; mint az egymás alá írt számösszegek az összeadásnál fokonként mind magokban hordják az előbbi számcsoportok összegét. Szeretném, ha a matematika törvényei a lelki életben is érvényesek volnának. Mert a mindenség egysége azt hozza magával, hogy a természeti törvények szerint igazodnak a lelki élet jelenségei is. Ezt még nem tudjuk bebizonyítani. Ha ez érvényes volna, akkor pl. Ady Endre, vagy - bocsánat - Oláh Gábor, összessége, foglalata volna minden eddig élt nagy költőnek. Milyen gyönyörű volna ez! Csakhogy manapság még a diákok sem hinnék el.

*

A gondolatok fegyverével küzdöttem húsz éven át Magyarországnak Ausztriától való elszakadásáért - és megértem azt az időt, hogy Magyarország független Ausztriától. (Csak vissza ne bolonduljanak újra hozzá a szegény magyarok.) Hirdettem és hirdetem, hogy a művészetek intenzív bevitele a mindennapi életbe: léleknemesítéssel jár még a legalsó fokú tömegnél is. Írói, költői célom a magam lelke titkainak föltárásán kívül mindig az volt, hogy a mi rendkívül szép és gazdag nyelvünket a zengés és ragyogás legmagasabb fokára emelten mutassam be. Ez a politikai, etikai és esztétikai hármas cél ma is oly tisztán ragyog előttem, mint az Orion hét csillaga. Aki majd az életemet és munkásságomat vizsgálja, ebből a három szempontból induljon ki. - Még egyet szeretnék, de erre már rövid az életem és fáradt a lelkem: az életerőm trombitáját fújni meg a betemetett Magyarország fölött. Szörnyű szomorú az irodalmunk lelke, különösen mióta Jókai itt hagyott bennünket. Nincs a nemzetünknek honnan meríteni reménységet. A végleges elfásulás szürke korszaka fenyeget. (...)

*

Ábrányi Emil karmester vezetésével a pesti szimfonikus zenekar szerepelt Debrecenben, az Arany Bika dísztermében. Egyik nap Wagnert és Csajkovszkijt, másik nap Beethovent, Mozartot, Rossinit és Webert interpretálták. Én csak a második estén voltam ott. Beethoven Leonora nyitánya olyan, mintha a zenék zenéje volna. Drága, tiszta, üdvösséges hangfolyam; elfáradt lelkem úgy fürdött benne, mint a rózsa a patakban. Széles, méltóságos szólamokkal beszélget hozzánk a fájdalom; azután a hegedűk szökellő pizzicatoja^[1] a megvillanó öröm fehér fodrait ragyogtatja; erősödő hanglépcsőkön halad fölfelé a vezérgondolat; a felcikázó hegedűk spirális szólamfutása csodálatosan vizuális képzeteket villant föl előttem, s a dallamnak magasból való lezuhanása olyan, mintha egy felhők fölé emelkedett repülőgép orsózna lefelé tragikus zúgással. A ringató hangok édes-fájdalmas érzések bölcsőjében altatgatják lelkemet. Majd meg úgy hangzik az egész, mintha a haldokló szerelem utolsó dala volna. - Óh, drága percek! Óh egyetlen Beethoven! Milyen mélyen bent vagy te a szívemben.

Meglepett végül a Weber "Bűvös vadász"-ának a nyitánya. Ilyen egyöntetű, harmonikus, biztos vonalvezetésű zenét ritkán hallottam. Igazán, a tökéletesség szuggesztiójával tartott fogva; nem bírtam hatása alól kivonni magamat. S a dallamok hátterében valami régi, sajátságos romantikus képeket láttam, gyerekkori olvasmányaim visszatérő, andalító emlékeit. Ez nagyon meglepett. Ilyen távoli időket föllebbentő hatással még alig volt rám zene. Weber úr, én önt igen nagyra becsülöm ez után az egyetlen darabja után is.

A szép estét egy szép asszony és egy szép leány között ültem át. Karainé, gyerekkori ideálom, és egy rokona: Ginder Karola kisasszony között. (...) Nagyon bámultak a két szép teremtés kereszttűzében; Oláh Gábor ritkán kereng nők bűvkörében; most a szokatlanság ingerével hatottunk a m.t. közönségre. (...)

*

Micsoda pökhendi népség áll ma nemes városom élén! Tegnap este a színházban vagyok; szünet alatt valaki elkezdi lesajnálni a debrecenieket, hogy a most lezajlott képviselőválasztáson Nagy Vince,^[2] volt forradalmi belügyminiszterre is szavazni mertek, még pedig úgy, hogy pótválasztásba vitték a fajvédő pártiak jelöltjével szemben. "Volnék csak teljhatalommal felruházva - folytatja a caesari hang - majd csinálnék én választást; akár titkos, akár nyilvános. "Hátranézek kíváncsian: ki ez a félisten? Egy ezüstgalléros, egyenruhás rendőrtiszt beszél a szélső páholybeliekhez, én a páholy alatt ülök. A hátranézésem úgy látszik megvadította az egyenruhás embert, mert mintha hozzám beszélne igy mormogott: "hiába néz hátra, ez így van; itt semmiféle forradalmárnak helye nincs". Nem szóltam rá, rendben van. Hanem a főrendőr valamit csevegett a páholybelieknek (mind hölgy volt) - nem értettem, mit. Csak később mondta az egyik hölgy nevetve: "Na, ezt jól megcsinálták...holnap d.e. 10 órakor." (Ez február 1-jén este történt.) Előttem a kis Csűrös Béla főgimn. tanár ült, aki valószínűleg hallotta az egész diszkurzust. Egyszer azt kérdi: "nem fázik?" - Nem, - mondom. Odafordult a testvéréhez, halkan: "Nem fél." - Nem félek? Mitől? Ezt nem értem. - Ellenben a főrendőr tárgyal eközben valamelyik alantasával; újra odajön a hátam megé. "El van intézve?" - kérdezi az egyik páholybeli. - "El van intézve" - mondja betelő bosszúérzettel a főrendőr. Mi? - tűnődöm magamban. Mit intézett ez most el? Erre vonatkozik az egyik hölgy megjegyzése: "Holnap d.e. 10 órakor." Párbajt akar? Vagy mit? Le akar tartóztatni? - Micsoda pökhendiség, Oláh Gáborral egy sbirr.^[3] Ide írom, mert igen jellemzi a mai időket. S ki tudja, hátha csakugyan valami aljasságot tervez és rendez ellenem az az ismeretlen főrendőr. (...)

*

Olvastam, hogy Nagyváradon lírai antológia jelent meg román nyelven magyar költők verseiből.^[4] Justin Iliescu a fordító. Ez a könyv, amelyet a fordító "Oláh Gábor egy szép költeménye után Laurának keresztelt", költők életrajzát és méltatását is hozza. (...)

*

Pirandello... Luigi Pirandello, igy hívják azt a 60 éves olasz drámaírót, aki 40 évig volt leányiskolai tanár, örökösen kis városokban élt, idegbeteg, féltékeny feleséget hordozott magával, aki végre megőrül, - Luigi Pirandello, aki a háború alatt megírja első három darabját, azután nyolc év alatt több mint 20 drámáját. Az olaszok tanácstalan megdöbbenéssel fogadták színdarabjait, ellenben Shaw Bernát azt állította róla, hogy ez az ismeretlen olasz úr a legnagyobb színpadi költő ma. 1923-24 telén New Yorkban tizenkét darabját játszák egymásután több színházban. - Pesten most készülnek leghíresebb drámájára, a IV. Henrikre...

Én a háború alatt hallottam legelőször róla, itt Debrecenben, egy Rose nevű nyelvtanártól, aki legkülönösebb darabját: Hat szerep keres szerzőt címűt akarta lefordítani, s elragadtatással beszélt különös, újszerű voltáról. Most az újságokban bukkanok pompás csengésű nevére, éppen Vészi Margit ír róla, Rómából.^[5]

Érdekes - nem zsidó ez a Pirandello?

Nem. Görög.^[6] (...)

*

Január közepe óta szabadságon vagyok, nem tanítok. Most, megjött a minisztériumból az engedély: az iskolai év végéig meghosszabbítják szabadságomat. Rám fér. 1913 óta nem pihentem, pedig két ember munkáját végeztem szakadatlan. Ha felsorolnám, mennyit írtam meg azóta - magam is alig hinném... Istenem, Istenem, kéziratban várja feltámadását: Shakespeare költészete,^[7] Irodalmi tanulmányok,^[8] Szerelem és halál c. regényem, Három csillag c. verseskötetem, Napkeleti királyfi c. mesedrámám,^[9] Széchenyi, Magyarok, Thurzó Ilona c. színdarabjaim, A boldogtalan királyfi c. operett-szövegem, Dante drámai költeményem; sőt az újságban napvilágot látott,^[10] de könyvalakba nem került regényem, az Álmodó magyarok is. Azonkívül vagy 70 versem, egy új kötet.

Most irogatom A táltosfiú c. regényem 3. kötetét.^[11] Ez lesz a mi családunk, s az én lelki életem regénye, édesanyám emlékoszlopa. Sajnos, kiadatásáról alig lehet szó mostanában; 3 hatalmas kötet! s ilyen komoly, analizáló regény, különösen a 2-3. kötete. Mindegy, ezzel nemcsak magamnak, hanem annak a drága Léleknek is tartozom, akit nem tudtam életében úgy szeretni, ahogy kötelességem lett volna. Óh, késő bánat, nálad borzasztóbb büntetése nincs önnön lelkünknek.

Lassan haladok, mert az egészségem odavan. És reszketek: hátha nem tudom befejezni? - Akarat, akarat, akarat! Még nemcsak ez van hátra, hanem Michelangelo és Beethoven is.

Segítsetek, ti Elemek!^[12]

*

A Bokrétát nagy csapás érte, ötös zárt egységét megbontotta a Halál, március 8-án kiütötte közülünk a szegény Gulyás Jóská t. Békés-Gyulán halt meg, a kórházban. Teljesen magvakult édesanyján kívül nem volt már senkije. 1919-ben, a románok elől fölmenekült Pestre, ott akart elhelyezkedni, de nem tudott; tengődött, éhezett, rongyoskodott, néha Gyökössynek a kegyelemkenyerén élt. Borzasztóan lezüllhetett, mert akik látták, iszonyodva beszéltek róla. A legutolsó koldus tisztességesebb ruhában járt nála. Úristen, ha rágondolok, milyen pompás, éles eszű, szép arcú fiú volt fiatalabb korában, hogy milyen nagy reményekkel vágott neki az életnek - csak elszorul a szívem. Hogy juthatott ennyire? Az alkohol ölte meg akaratát, szervezetét. Az alkoholszenvedélyét apjától örökölte; azonkívül szerencsétlen szerelme, csalódása vitte a mámor karjába. Itt Debrecenben él az az egykori szép szőke lány: Miklóssy Margit, akihez virágénekeit, Margarétáit írta. Mint nevelő, beleszeretett a kedves magyar leányba; feleségül akarta venni, de a lány szülei mindenképen ellenezték, s szegény Jóskának derékba tört a tanári pályája is, a családi élete is, talán a költészete is. Attól kezdve, hogy Margitot elvitték tőle, vége volt. Újságíróskodott Pesten, Békéscsabán. Most éppen Debrecenbe akartuk hozni, mikor váratlanul megérkezett halála híre.

A Bokrétát tulajdonképpen hármán alapítottuk: Gulyás, Madai meg én. Később csatlakozott Baja és Gyökössy. Gulyás igen büszke, érzékeny fiú volt diák korában, s hármunk közül ő volt a legkülönb, éles eszű, nagyreményű fiú. Igen szép arca volt, paraszt Apollónak^[13] lehetett mondani. Szemében és homlokán valami derűs fény játszott. Életszerető ember volt, nagyra törő és álmodozó. Rajongással tudta soha be nem telő jövőjét kiszínezni, s folytonos csalódásai nem kifelé tették keserűvé, hanem a lelkét hasították meg, míg azután ez a nemes váza ketté nem repedt. Naiv bizalma csak lassan hervadt el. Életének az volt a tragikuma, hogy akarata nem bírt lépést tartani sodró vágyaival. Azonkívül egy örökölt szenvedély és a szárnyakat letörő szegénység démona szegődött gyilkos társául; ezeket nem tudta soha lerázni.

Költészete csupa sóvárgás, csupa szomorúság, csupa lemondás. Ennek a paraszt Apollónak alig van egy örömkiáltása, alig van egy egészséges hangú verse. Diák korában nagyon szerette Reviczkyt; annak a könnyed formája és édesbús szentimentalizmusa hatott reá. Eleinte csak kifejezési lehetőség volt ez nála, később egyéni hanggá vált. Mint ízig-vérig lírikus temperamentumnak, egész valója a szerelemben olvadt föl. Ez a nagy rendzavaró volt életének, költészetének a királya. Akik szerelmes verseit végigolvassák: életének kis tragédiáját kiérezhetik belőlük. A Margithoz írt dalok nagy része csupa gyötrő kétség: ez a leány néha mintha szeretné, néha mintha nevetné, - soha nem lesz az övé.

Egy másik szerelem kelő napja még beragyogja ezt a golgotai tájat, ahol szívét feszítették keresztre; de ez a napkelte csak költői hitetés, áltatás, fájdalmainak az elnémítására. Szegény Gulyás egyszer szeretett, soha többé.

A szerelem érzésével rokon hang költészetében a bánat. Mintha előre tudná, hogy soha boldog révbe nem ér: megrázó hangokon jósolja meg örök bujdosását, s korai halálát. Azt hiszem: itt igazán költő. Az a pár szomorú dala, amellyel édesanyját vigasztalná, de tulajdonképpen önmagát siratja: fekete szent ravatal, megostorozott lelkét teríti reá. Ebből a sötét bánatból nincs szabadulás; néha távolról fölvillannak az ég csillagai, de azok is szomorú regéket regélnek a bánat gyermekének, a szegénység fiának.

Fáj, hogy költészete is olyan, mint élete. Csonka, töredék. Mint ember, nem tudott felemelkedni a siker, a boldogulás oszlopára. Mint költő, nem tudott eljutni a tiszta művészet magasságáig, ahonnan a bánat is ragyogást kap, s ahol örök eszmék zengenek. Félbeszakadt álom volt leggyönyörűbb álma, félbeszakadt élet nagyreményű élete, félben maradt költészet a költészete.

Ez a csonkaság, ez a be nem teljesedés fáj legjobban barátainak, akikkel együtt álmodta meg az új magyar költészet hajnalát. (március 9. ) (...)

*

Milyen szenzáció volt nekem Kant filozófiájában a  tér és idő fogalmának megmagyarázása! Akkor, 22 éves koromban, azt hittem: örök érvényű. Ma, 22 évvel később, 44 éves fővel olvasom a Bergson időelméletét, amelyet Einsteinnek az idő relativitásából fejleszt tovább, jobban mondva: illeszt be a maga filozófiájába - és bizony örömmel látom, Kant sem az utolsó szó az emberi gondolkodás fejlődésében. Hála Istennek! T.i. ez a haladás föltétele.

Bergson azt mondja: egy absolutum van a világon, az  időélmény. Einstein közbevág: az  idő relatív vagyis többféle idő van, s ami az egyik nézőpontból egyidejűség, az a másikból egymásután, viszont ami az egyikből egymásután, az a másikból egyidejűség. - Most már melyik az igaz: az idő relativitása, v. az idő absolutum volta? Bergson ki akarja ez ellentmondást egyeztetni Tartam és Egyidejűség c. művében (Pantheon-kiadás, 1920., Dienes Valéria fordítása.) (...)

*

A minap egy kis mokány, szőke bajuszú falusi magyar lép be hozzám; először komótosan lehelyezi tele kosarát és fekete kendőbe kötött másik pakkját, azután levelet ad át; Mikes Lajos ajánlja figyelmembe, Az Est egyik szerkesztője. Dúló Károly ez az érdekes magyar, berekböszörményi lakos, népköltő. Vagy 8 db füzetet rak elém: valamennyi tele írva verssel. A nagy háborúban 1-es huszár volt (Bécs), s átnyergeléskor szokta kis noteszébe plajbászolni érdekes, naiv, sokszor kedves verseit.

Azt mondja: pénzt szeretne keresni a verseivel, mert otthon az asszony mindig zohorál, mikor nekikönyököl este az asztalnál írni: ugyan mit égeted azt a lámpát, mit irkálod azokat a verseket, nem adnak azért egy fillért sem. - Ez nagyon szívére esett a kis Dúló Károlynak, s elhatározta: pénzzé teszi szellemi vagyonát, meglepi az asszonyt. Azért ment föl Pestre. Több lapnál kopogtatott, de bizony sikertelenül. Pénz nélkül kell visszahanyatlania Berekböszörménybe, nagy elégtételére az okos, reális eszű asszonynak. - Én egy pár sort írtam feleségének: Kedves Dúlóné asszonyom, ne háborgassa az urát, mikor verset ír, mert igen szép versek születnek annál az asztalnál. - A kis parasztköltő megörült ennek a pár sornak: "Ennek nagy hatása lesz"- mondta - "az írásnak nagy hatása van." - Már ezt tudja.

Ellenben elcsodálkozott, mikor azt mondtam neki: ahhoz, hogy valaki jó verseket írjon, sokat kell tanulni. Petőfit ismeri, Arany Jánost nem. Odaadom neki a Toldit. (...)

*

A táltosfiú c. regényemet, amelyet 1922. szept.4-én kezdtem el, most 1924. április 26-án befejeztem. Szép és szomorú munka volt. A harmadik kötet végének a megírása nagyon megrázott; mikor a kis Bakóné haláltusáját írtam, éppúgy fájt a szívem, s éppúgy hullt a könnyem, mint édesanyám vergődött a halálos ágyon. Egy ízben félbe is kellett szakítanom az írást, annyira fájt. (...) A táltosfiúban édesanyám múlhatatlan emlékének akartam oszlopot emelni, a hegyeket mozgató hitnek és a halhatatlan anyai szeretetnek. Azonkívül a közzel mindig szemben álló egyén tragédiáját is megrajzoltam a Bakó László sorsában. - És mégis, bármennyire általános emberi, testestől lelkestől magyar regény ez a regény. 1850 tájától 1920 tájáig terjedő 70 esztendőnek, ennek a roppant fontos két emberöltőnek a képe lappang a hátterében. (...)

*

Akárhogy ócsárolják is G. D'Annunziot Tűz c. regényéért, hogy leleplezte, s a piacra vitte benne Duseval átélt szerelmét: mégis csak ez az író, ez a regény fogja legművészibb formában átadni a nagy színésznő alakját az utókornak, s bizony, az isteni Eleonorát száz év múlva D'Annunzio leírása után fogják elképzelni az emberek. Milyen kár volna, ha az olasz maestro nem írta volna meg ezt az indiszkrét regényét. - Lássátok, feleim, ezért nem szabad egy pici verset sem a ma szempontjából mérlegelni. (...)

*

Mióta A táltosfiút befejeztem, a cinquecento színes, szilaj, hatalmas világában élek. Gyönyörű ez a három nagy művész, egymás mellett és egymással szemben. Atya, Fiú, Szentlélek, teljes szent háromság, a Művészet örök Istene. Csakhogy korántsem élnek egymással olyan gyermeki testvériességben, mint ahogy ma emlegetjük őket egymás mellett. A torz titán, Michelagniolo, lekicsinyli az istenített Rafaelt; ami benne jó: azt tőle tanulta; különben félti Rafaeltől a művészet elférfiatlanodását; Rafaelben szerinte nincs nagyság és férfiasság. (Pedig van! Lásd: az Athéni iskolát.) Rafael olyan, mint egy angyal, aki a Vatikánba szegődött X. Leo festőjének és építőmesterének. Szép, fiatal, szerencsés, kifogyhatatlan termékenységű és könnyű szárnyú genius. Mellette Michelangelo: örök tusakodó, sokszor legyőzött győző. Leonardo da Vinci: rejtelmes, mint Keresztelő Jánosának az arca, vagy mint a Gioconda mosolya. Ezermester. Festőnek nem látjuk oly hatalmasnak, mint R-t vagy M A-t. Michelangelo nagyon haragszik rá, gyűlöli, talán fél is tőle. A repülő ember álma Leonardónál lesz modern álommá (...)

Nekem nagyszerű témákkal kell foglalkoznom; mert a kicsikben kicsi vagyok. Nagy csak a nagyokban.

*

Voinovich Géza - milyen szépen zengő magyar név! - ellátogatott Debrecenbe, szülővárosába. A Csokonai Kör hívta meg fölolvasni,^[14] azonkívül a Tisza Társaságban tartott székfoglalót. - Kedves, finom ember; jóságos kék szeme van, olyan Riedl-féle szakálla, szelíd arca és valami különös, gyerekesen vékony hangja. Azt hiszem, a gégéje nem ép. Hallom, tüdővérzései voltak, Davosban gyógyították. De azért boldog ember lehet: úr, azzal foglalkozik, amihez kedve van. Arany Lászlónénak, Szalay Gizellának a férje, s úgy hallom: kétezer hold földje van a Dunántúl, pompás kastélya Budán, ahova főhercegek, grófok és más nemesek, pl. írók és tudósok járnak. Privát passzióból kiadta Shakespeare színműveit, Eötvös és Madách munkáit, Petőfit, s most készíti Aranyt. Szerkeszti a Budapesti Szemlét, azonkívül történelmi drámákat és esszéket ír. Gyermeke nincs. Adyról még mindig tartózkodva nyilatkozik. Azt mondom: megírom Adyról tervezett tanulmányomat, ha - a Bp. Szemle leközli. Voinovich kissé habozott, azután azt mondta: nagyon szívesen, ha sem a Szemlének, sem O.G.-nak nem árt. Szóval - fél. Tart tőle. Ellenben Az utolsó kürtszó c. versemet, amelyet a Csokonai Körben olvastam föl, elkérte leközlésre a Bp. Sz.-be.^[15]

Ez halvány elégtétel nekem azért a bolondos kis sértésért, amelyet bizonyos Pap Károly nevű egyén, a Cs. K. elnöke, követett el, velem szemben, mikor az előbb említett verset éppen olvastam. Egyik helye így szól: "Óh mért érzem, hogy magasabb fáklyalángom lobbanása, mint körültem más ezernek?" - Pap úr ezen igen megbotránkozhatott ő szívében, mert hallottam, hogy mormogott békétlenkedve: "Magasabb! ő, magasabb más ezernél! (Nálam is.)" - hallottam. "Hogy lehet valaki ilyen szemérmetlen...Hogy az ő fáklyalángja magasabb volna az enyémnél, az egyetemi tanárénál - !nahát, ez csak mégis disznóság..." Dörmögött, dohogott, míg csak bele nem fáradt. - Már tavaly is megtörtént ez az eset. Akkor azon háborodott föl, hogy én azt mondtam: hazám nekem egyebet nem ad, mint a síromat... Ez is gyalázatos hencegés szerinte. Ő maga álszerénykedve így szokott beszélni: "Mi, hétköznapi emberek..." - persze, engemet is odaértve. Én aztán csöndesen megjegyeztem: Károly, csak egyes szám első személyben beszélj...

Ezért haragszik a méltóságosan szerény úr. Azok közé a "szürkék" közzé tartozik, akikről Ady tiltakozva énekelte: "Én nem leszek a szürkék hegedőse."

Én sem. (...)

*

Kacziány Gézát egy Habsburgokról írt igaz könyve^[16] miatt elítélték, ha csekély összegre is. Ebből a tárgyalásból tudtam meg, hogy a vén Ferencz Jóska igazán utálta a magyarokat. Magutti nevű udvari tisztre hivatkozik Kacziány; ez a Magutti 1888-ban, a "császár" 40 éves jubileumán, hallotta, amint a Mátyás-templomból kijövő Ferencz József azt mondja a mellette haladó Ferencz Ferdinándnak: "Utálom ezeket a magyarokat." Ferencz Ferdinánd azt felelte rá: "Én is utálom." - Na, drága magyarok, Habsburgimádó Apponyiak és Horthy Miklósok: a ti arcotokat nem égeti szégyen, mikor ezt halljátok? Az enyémet égeti. -

Ugyancsak ez a tárgyalás vetette felszínre azt a szomorú, s előttem még ismeretlen történeti tényt, hogy a vén és gaz Ferencz József 1880-ban már megegyezett a román királlyal, Erdély átengedése tekintetében (...)

Most, Magyarország feldarabolásáért Károlyi Mihálytól az utolsó szatócs zsidóig mindenkit hazaárulással vádol az az ostoba, vak magyar töredék, amely kutyahűséggel és kutyaaljassággal dédelgeti még mindig ezen a szerencsétlen csonka kis országdarabon a piszkos Habsburgok jövő királyságának reményét. Ki kellene őket irtani a Habsburgokkal együtt. (...)

*

Adyt még most sem értik a magyarok. Lusták a megértésére; talán nem is akarják. Mindig Petőfivel hozakodnak elő, hogy az milyen világos, milyen érthető. Furcsa. A Mistral Miréioját^[17] aligha lehetne megértetni a Dante Commediájával és viszont. Más a reggel és más az éj. Még Beöthy Zsolt is milyen furcsa axiómával verte vissza magától az Adyval való foglalkozást. Egyszer azt kérdeztem tőle: miért nem szól bele az Ady-kérdésbe, miért nem mondja meg: ér-e valamit, vagy semmit? Ezt felelte gúnyos mosollyal:

- Kedves Gábor, én szolid ember vagyok; csak olyan költőkről szoktam beszélni, akiket eredetiben megértek.

Még ez legalább becsületes álláspont. De hányan beszélnek ma is Adyról, akik egyáltalában nem értik. Nemcsak őt, hanem a költészetet. (...)

*

A táltosfiú c. regényem 3. kötetéből leközöltem egy debreceni lapban a hős Új Evangéliumát,^[18] a vallás, az állam, a társadalom, az erkölcs és a művészet átváltozásáról, jobban mondva fejlődéséről. - Nagy mozgalmat keltett a tatár agyvelőkben, még így nyári holt szezonban is. Régi meggyőződésemet, kialakuló világnézetemet adtam benne egy utópisztikus jobb és nemesebb emberiségről. Lehet, egy és más valamikor beválik belőle, de az egész csak álom marad. Olyan álom, mint az, hogy én repülni tudok, ha lecsapom a két karomat, álmomban.

Bizony, vakmerő dolog ma énekelni ilyen dalt. Ma, amikor

a vallás = ezer ágba szakadó ősforrás, minden ága más igazságot morajlik és nem találkoznak talán soha - legföljebb a tengerben, ahol külön létük elenyészik;

az államok = hatalmas falanszterek, ahol milliók szenvednek valaki miatt; ősmitológiai szörnyetegek, kik saját gyermekeiket falják fel;

a társadalom = kínos műkedvelő színjáték, amelyben összecserélték a szerepeket: az okos játssza a bolondot, a kicsi a nagyot, a gonosz a jót; éjféli álarcos bál, ahol mindenki más arcot visel, mint amilyen megilleti;

az erkölcs = a mesebeli király láthatatlan ruhája, valahányan nagy garral viseljük, de csak meztelenek vagyunk benne;

s a művészet = csinált virág, amelyik se nem nyílik, se nem hervad, se nem illatozik, csak: van; papírból. A papír pedig rongyból. (...)

*

Egyházam, mely 1911 táján oly gyalázatos lelketlenséggel és minden rekompenzáció nélkül fosztott meg állásomtól, talán lelkiismereti furdalás miatt presbiternek akart beválasztani. Hallottunk már ilyet! Mintha Csokonainak kínálták volna fel kicsapatása után a papi palástot. Természetesen nem fogadtam el.^[19]

*

A táltosfiú c. roppant regényemet Gyökössy Bandi felvitte Pestre, az Athenaeumhoz. Azt hiszem, a Millennium óta nem láttak ott ilyen masztodoni alkotást. Bandi azt írja, hogy a kéziratot átvevő Heltai Jenő megdöbbent és percekig szólni sem tudott. "Elhűlnétek látva rettenetes pajzsát és kit a csizmáján viselt sarkantyúját". A fene egye meg, mégiscsak a Toldi Miklós fajából vagyok én; nem teniszlabdákra születtem. - Hátha még el is olvassa Heltai azt a roppant három kötetet! Még akkor esik csak csodálkozásba. Félek, félek, elolvasatlanul küldik vissza...^[20]

Dosztojevszkij is ilyenformán ijesztett rá barátaira és kiadójára, mikor a Karamazov testvérek még roppantabb három kötetét letette az asztalra. Ő még meg is mérte font számra, talán 25 fontot nyomott az egész. Az enyém megvan két és fél kiló... Távregény. (...)

*

A múltkor, szeptember végén, repülő napja volt Debrecennek, a Nyulas-pusztán. Mint szegény ember, kimentem az ingyenes közönség sorába, s elhelyezkedtem a böszörményi vasút mentén. A síneken, kilométerekre, úgy ültek a fiatal legények, lányok, asszonyok, gyermekek, mint a fecskék a sürgönydróton. Hatalmas monoplán^[21] zúgott el fölöttünk a város felé; többször fordult, mindig öt-öt utast víve magával. (...) A repülés ma már kéjutazás. Hanem amit Korányi Leo pilóta produkált, nyaktörő, vakmerő mutatvány volt. Négyszáz méter magasban kiugrott a rohanó repülőgépből és ejtőernyővel leereszkedett. Kutya baja se történt. Pedig megfagyott bennünk, nézőkben a vér, mikor levetette magát a nagy semmibe és szabad eséssel vagy kétszáz métert zuhant lefelé. Vagy kevesebbet ? - nem tudom. A rózsaszín ernyő kigömbölyödött, s Korányi úr úgy lengett a 30 méteres kötélen, mint egy tökmag inga.

Most meg, úgy hallom, a nagyerdei víztorony tetejéről ugrik le. (...)

*

A táltosfiú című regényemet fölajánlottam kiadásra az Athenaeum-nak, de olyan "óriás" munka, hogy nem mertek belevágni. Olyan horribilis lenne a bolti ára, hogy nem bírná megfizetni a n.é. közönség. Így újra el kell tennem, savanyodni. Már annyira megszoktam ezt az örök "visszakozását" közönség elé sodró akaratomnak, hogy egészen természetesnek tartom; szinte megdöbbentő volna, ha újra csapatosan jelennének meg a könyveim, mint 1909 táján. - Bár, van rá kilátás, mert az Athenaeum előleget adott egy verseskönyvemre, amelynek 1925. márc.1-ig meg kell jelennie.^[22]

*

Egy tárca jelent meg rólam a debreceni  Hajdúföld c. undorító kiállítású és kissé förtelmes alaphangú lapban. Antiszemita lap, azt mondja magáról. Jobb szeretném, ha filohungarus volna. Ezelőtt pár évvel még a nevemet is kihagyta, ha valahol szerepeltem és közölte a műsort. Honnan ez a nagy változás? Én nőttem volna azóta értékben? Nem hiszem. Úgy látszik, a Hajdúföld csalogatja csemegével muci paripámat.^[23] Vigyázzon, meg ne találja rúgni keserű nagy kedvében.

A cikk írója Juhász Géza, fiatal debreceni poéta, aki hallatlanul érdekes és zsúfolt nyelven tud írni. Ha nem röstelleném, azt mondanám róla: legtehetségesebb tanítványom...^[24] (...)

*

November 6-án megint itt járt Horthy Miklós kormányzó. A városházán tisztelgő küldöttségek között most is ott voltam a Csokonai Kör képviseletében.

Az ismerőseim már ekkorra olvasták a reggeli lapban megjelent versemet: Ki közeleg itt? - amelyben előre királlyá koronázom Horthyt.^[25] Akikkel beszéltem: valamennyinek tetszett ez a gondolat, mintha rejtett vágyuknak adtam volna hangot. Nekem gyermekkori álmom: még egyszer magyar születésű királyt látni Szent István trónján. Tudom, hogy a katolikusok izzadnak és áznak ettől a gondolattól - mindegy: Magyarország népe, az igazi nép, ezt a reményt melengeti szívén Kossuth Lajos óta. Mindent elkövetek, hogy ismerőseim, barátaim és tanítványaim körében egyre hatalmasabb hullámokat és egyre szélesedő gyűrűket verjen a nemzeti királyság eszméje. Ha már levagdalták kezünket, lábunkat, legalább a fejünk maradjon meg magyarnak.

Ahogy ott állunk a városháza dísztermében, Horthyra várva, mondom a körültem levő városi tanácsosoknak, nagyfejűeknek: "Gondoljátok, hogy a vajdahunyadi vár nagy termében állunk...azon az ajtón fog mindjárt belépni Hunyadi János..." Az emberek bólongatnak, elmerengnek és elkomorodnak.

Horthy különben ma is olyan, mint 1920 áprilisában volt. Csak valamivel tartózkodóbb, jobban mondva higgadtabb. Most már olvassa az előre megszabott szöveget, nem tér ki, nem mond egyéni reflexiókat, mint négy és fél évvel ezelőtt. Csak bevezetőnek szánt pár mondatából villant ki a reménység: nehéz helyzetben vagyunk, de majd csak kilábalunk belőle! Itt felvillant a szeme, s a hit mosolya suhant át arcán. Nem kell csüggedni.

Különben a küldöttségek szereplése most is mulattató volt önkénytelen komikumával. Beszéltek vagy 43-an. Ezt a sok semmiséget végighallgatni, egy állóhelyben - igazán királyi türelem! Horthy nyugodtan végighallgatta. Méltó a koronára már csak ezért is. Sőt rebbenéstelen arccal hallgatta azt is, mikor két szónok belezavarodott mondókájába és hallgatott... Különösen az ügyvédi kamara képviselője, valami Hegedűs nevű zsidó,^[26] illetődött meg annyira, hogy teljesen elvesztette a fejét. Udvariasságból leéljeneztük a szereplés színpadáról. Leforrázva távozott. "Rosszul lettem...rosszul lettem..." hebegte önigazolásul. Egyik barátom, Boldizsár Kálmán rendőrkapitány, utánatette: "De a valuta- spekulációnál sohasem lett rosszul!" (...)

Horthynak a tiszteletére 300 terítékű díszebéd - ahogy mondták "udvari ebéd" volt, amelyre a katolikusok különösen azért mentek el, hogy tanúi legyenek: hogyan kiáltjuk ki Horthyt magyar királlyá...

De a kikiáltás ezúttal elmaradt. Még nincs befagyva a Duna jege... a Dunántúliakkal még nincs meg a kapcsolat.

*

A Horthy Miklóst köszöntő versemben van egy sor, amit nem értettek meg a debreceniek: "A Horti bágy megindul Keleten..." Mi az a "Horti bágy"?

A bágy szó valószínű, hogy elavult magyar szó, de ott lappang a "Hortobágy" névben. Ez a híres szó minden valószínűség szerint ennek a két szónak az összetétele: Horti + bágy. A Hortobágy-pusztán volt egy Hort nevű helység és van ma is horti puszta. A Hortobágy folyó körülbelül itten tájon ered, vagy legalább itt veszi föl a folyó jellegét; elnevezése a horti pusztából és a folyó régi magyar nevéből, a "bágy"-ból van összetéve. Horti + bágy = "horti folyó", a horti pusztaság folyója. Hangilleszkedéssel ebből a "horti bágy"-ból lett a Hortobágy, nem csak a folyó, hanem a pusztaság egészének az elnevezése is. - A versem Horthy Miklósról szól; a régi magyar nevek rendesen a lakóhelytől származnak, s így valószínű, hogy a Horthyak fészke valamikor a Hortobágy felső, északi részén levő Hort helység lehetett. Horti puszta mai napig is van.

Az egész allúzióval annyit akartam kifejezni, hogy Debrecennek csaknem minden más magyar városnál több köze van a Horthy névhez, a névhez csatolódó családhoz, s a család nagy leszármazottjához, Magyarország harmadik magyar kormányzójához.^[27]

*

Tavaly, 1923. november 17-én lett volna a Csokonai születésének 150 éves fordulója. Persze, Debrecen ezt is elaludta, s csak most, a Csokonai Kör sürgetésére és kezdeményezésére határozta el, hogy az idén ünnepli meg az elszalasztott évfordulót. Ej, ráérünk arra még!... Nálunk mindig ma van a tegnap és holnap lesz a ma.

Én már 1915-ben megírtam álomjátékomat a Csokonai születésének 150-ik évfordulójára: feltámasztottam a nagy nyughatatlant.^[28] 1919-ben könyv alakban is megjelent Nagyváradon, s Erdélyben a román uralom alatt is olyan népszerű könyv lett belőle, hogy a középiskolákban olvastatták a tanárok (pl. Tordán.)^[29] - Én már 1916-17 táján elő akartam itt Debrecenben adatni, de az akkori színigazgató, Mezei, nem mert bele menni. 1921-ben újra megpróbálkoztam vele Kardoss Gézánál, a mostani igazgatónál, de ő is fázott tőle: "Megbántjuk a várost, a polgármestert, a püspököt...nem szabad, nem lehet!" - Jó. Ha így akarja a morál: az öreg Oláh Gábor félre áll. - Végre most nem is az én kezdeményezésemre, hanem a Csokonai Körére, rászánta magát Kardoss, hogy előadatja.

A könyvbeli formája szerinte nem színszerű. Át kell dolgozni. A 3-4. felvonást egészen újra írtam. Engedményeket tettem a színpadnak, s a n.é. közönségnek.

November 17-én, az első előadáson, megtelt a színház. (Az idén talán másodszor.) Különös darabom eléggé tetszett, bár inkább részleteiben, mint egészében. Nekem pedig ez az, ami mindennél jobban fáj. Álomképet írtam benne, fantasztikus szatírát - tehát egészen érthető, hogy az okosabb debreceniek szabályosan fölépített francia technikájú társadalmi drámát kerestek benne, s minthogy azt nem lelték, félrehúzták a szájukat: ahm, Oláh lírikus, nem tud a színpad számára dolgozni.

Egyetlenegy ember, a poéta Juhász Géza jutott arra a borzasztó gondolatra: hátha Oláh Gábor éppen formát akart bontani, s mint a francia hármas egységű drámát Shakespeare, úgy robbantotta most ő szét a "modern" három felvonásos, megcsontosodott szerkezetű drámákat, új, szabad lehetőségek megvillantásával?^[30] - Sajnos, ezt nem igen akarják megérteni homokos Debrecenben.

Őszintén szólva: én szatirikus álomjátékot szándékoztam írni a "Jött éve csodáknak" c. darabban, amelynek magam vagyok eltemetett, feltámadt és újra sírba szálló hőse. Ezt is csak Juhász Géza sejtette meg, s azután Kuthi Sándor, a kis zsidó intellektüel.^[31] Szóval: 120.000 ember közül mégis csak van két megértőm! Hány percent is ez? -

Hanem a nőknek megadtam ebben a darabomban, amit megérdemelnek tőlem. Velem szemben mindig csak "nyihogó kis lelkes kancák" voltak, mint Hatvanival mondatom. Egyesek nagyon savanyú arccal néznek rám, mások pedig félős bámulattal.

Nekem különben az egész előadásból legjobban tetszett a Halasy Mariska pompás két combja. Ezt a drámai hősnőt csak azért bujtattam fekete trikóba, hogy még soha nem látott combjainak összefutó vonalában gyönyörködhessem. Nem csalódtam: szoborszerű szépség bontakozott ki a tragikakosztüm alól. Meg is írtam neki egy levélben, milyen nagy hatással volt rám nem a művészete, hanem a termete. Gondolom, hogy tépi azóta a haját.

*

A darabot ötször adták egymásután. Az első tele házat négy üres követte. Dohnányi hangversenyezik éppen Debrecenben - ki a fene törődnék a Csokonai nyavalygásaival?

*

A Népszerű Főiskolai Tanfolyamon három előadást tartottam Shakespeare történeti drámáiról. Bevezetőnek elmondtam, miben áll a Sh. történeti drámáinak a népszerűsége, sőt időszerűsége ma ? Abban, hogy a Koronának, a hatalom jelvényének zaklatottabb sorsa nem igen volt még a Sh. történeti drámáiban sem, mint a mai Európa fölkavarodásában, nemzetek vesztében, országok zuhanásában és új államok támadásában. A fehér és piros rózsa csatáját mi is átéltük; láttuk a meghalt király ravatalánál versengő oligarchákat, komor Glostereket és hatalmas Yorkokat; átcsapott rajtunk a Cade Jankó forradalmának minden szennye; hányódtunk egy tétovázó VI. Henrik alatt; sóvárogtunk új uralkodókért az idegenbe, s ezerszeres meghasonlással akarjuk levetni saját testünkből nőtt fejünket magunkról a mai napon is, hogy fölcseréljük egy halott idegennel. Nem mondhatunk mindent ki nyíltan, nem sóhajthatjuk el jogos vágyainkat, nem sírhatjuk el méltatlan szenvedéseinket - mit tegyünk hát? Mutassuk föl egy lángeszű költő képzeletének a tükrében saját világunk és saját nemzetünk arcát, s ha megdöbbenünk tőle: ez a döbbenés legyen magunkra ismerésünk ajtónyitója.

Egy úr csakugyan megdöbbent: a Tanfolyam fiatal titkára, egyébként egyetemi tanár. Halkan remegve várta: mi fog kigombolyodni vészes hangú bevezetésemből? A közönség, kétharmadrészben nők, annál kedvesebben szegezték rám ragyogó szemük pici lámpásait. Én három órán át beszéltem, olvastam, magyaráztam, idéztem, de a sejtett botrány meghalt, mielőtt megszületett volna. Sőt a hallgatók a vége felé kezdtek igazán belemelegedni, mikor Sh. általános jellemzését adtam. Még a fűrészpornál is szárazabb jogi tanár, barabási Kun Béla is szaporán pillogott meghatottságában.^[32] A kis egyetemi hallgatónők és diákurak kipirulva tapsoltak. A szőke titkár úr pedig kezembe nyomott 150 ezer koronát - békebeli tíz arany koronát.

Így éltem akkor Odesszában...^[33] akarom mondani: Debrecenben.

*

A "Színházi Élet", című képes újság reklámestélyt tartott a Bika dísztermében, több fővárosi "művész" közreműködésével. A öreg balerina, Pallay Anna, ugrált, pucér combjait és szűk nadrágba szorított fenekét bátran mutogatván; férje, Kuruc János, a zongorát verte lába alá...olyan nyilvánosházbeli hangulat... A szép termetű és nagy szájú Kolbay Ildikó énekelt, Darrigo Kornél, selyemfiú és énekes valami borzalmas limonádé chansont eregetett a kevéssé vájt fülekbe... A gyerekes arcú, gyerek megjelenésű kis Gál Franciska fővárosi románcot vagy mit petyegett eléggé kívánatos ajakán. A daliás termetű zsidólegény, Lukács Pál, egyetlenegy verset szavalt - de azt sem tudta. (Heine: Vallomás, "Szeretlek, Ágnes!") Úgy trémázott,^[34] hogy szinte megsajnáltam. Körültem az ifjú héber szüzek áradozva libegtek pompás hímjük felé: oh, oh, oh! - Azután a jó kis pofa Németh Juliska énekelt három dalt, pompásan, drámai módon, úgy, hogy bennem is megmozgatta a vért. Jó szájízzel akartam távozni: tehát ennél a pontnál ott hagytam a "Színházi Élet" estéjét.^[35] - Igaz! Még az őrült Karinthy Frigyes szellemeskedett az egyes számok között; megbámultam csodálatosan állati arcát, veszett nagy állkapcsát; messziről olyan volt a profilja, mint valami szmokingba öltözött kacsának. Kacsaarca van.^[36]

Hű! Izrael népe teljes számban zajongott az irodalmi gezéreszen.^[37] Micsoda neveletlen nép a zsidó; lármás, ízetlen, ízléstelen, feltűnni vágyó, műveletlen - de okosan összetartó. Ha ennyi közönségem lett volna a színdarabomhoz, most nem rideg raglánban^[38], hanem prémes téli bundában magasztalnám a Napot.

...Az agyas-fejes Móricz Zsigmond is ott ült velem az Arany Bikában.

Megint valami baja van a feleségével; olyankor szokott Debrecenbe szaladni, mikor Holics Jankát már nem bírják az idegei. Panaszkodik, mennyire fáradt, kimerült az agya. Szanatóriumban szeretné összeszedni magát - itt Debrecenben. Pap Károly, az Egyetem rektora, ajánlotta neki Csikyt, a belgyógyászat híres tanárát, az idegbajokat is tud gyógyítani. Zsiga láthatólag megörült, mikor Pap K. megígérte a protekcióját. Azt mondta: két hétig gyógyíttatja magát.

Érdekes dolgot sejtek a Móricz élete mögött. Nem tudom biztosan, de úgy gyanítom: a feleségén kívül van valakije, s mint a Jókai Timár Mihálya: el-elrándul házasélete poklából a Senki Szigete Noémijához, a rejtegetett boldog szerelem paradicsomába. Tréfásan pedzettem is ezt előtte, akkor vettem észre: körülbelül jó helyen járok, mert Zsiga nagy szemeket vetett rám: "Kitől hallottad ezt?" - Az ujjamból szoptam, mondtam szellemesen.

Zsiga különben belátta, amit én már régen látok: írói ereje megfeneklett boldogtalan házaséletének szakadatlan egyforma, keserű, kegyetlen és sivár rajzolásában. Mondtam neki most is: ha húrt nem vált, elveszett az író benne. Nem lázongott, nem haragudott érte, mint máskor, hanem csüggetegen beismerte: igaz, úgy van; 35 könyve őrzi ennek a gyűlöletes életnek az emlékét.

Legutóbb megbukott színdarabja, A vadkan is ezt a nótát fújta. Talán azért nem kellett a közönségnek.

*

November 30-án lepleztük le Debrecenben, az Angol Királynő egyik termében, Ady emléktábláját. Ezt a szép mozgalmat néhány fiatal újságíró kezdte és vitte végbe, az Ady Asztaltársaság tagjai. (Egy kivételével nem debreceniek!^[39] Ez igen fontos.)

Délelőtt matiné volt a Zenede dísztermében. Földessy Gyula, a híres Ady-magyarázó, párhuzamot vont Széchenyi és Ady közt, Ady az volt a költészetben, ami Széchenyi a politikában. Közben igen élesen támadta Herczeg Ferencet, aki - bolondul - ki akarta kezdeni Ady magyarságát. A két nagy sváb, Rákosi és Herczeg nincs megelégedve az Ady magyarságával! (Talán ők is hallották már azt a gyönyörű kósza hírt, hogy Adynak nem Ady Lőrincz az apja, hanem egy zsidó, valami Weisz nevű...ahogy nekem Móricz Zsigmond mesélte.) - A debreceni közönség egy kicsit megbotránkozott Földessy hangján, nem tartotta sem az ünnepi hangulathoz, sem Adyhoz méltónak. Én erről nem nyilatkozom, mert a felolvasást nem hallottam: bent a kis művész szobában évődtem azalatt rettentő Bodor Aladárral és az alt hangú kis szavalónővel, Garai Ettával.^[40]

Garai Etta, aki itt járt még nem rég a debreceni Egyetemen, nyíregyházai zsidólány - igen szépen szavalta el Adynak néhány versét: "Elűzött a város" - "Repülj, hajóm!". Bevallotta, hogy Pesten nagy sikerrel adta elő az én Patkánybűvölők c. versemet is. Megdicsértem érte. Lehet, majd itt a Csokonai Körben is fölléptetem, Oláh-versekkel, hadd repedjen a keble Pap Károly méltóságos úrnak. Ez a Pap Károly, egyetemi tanár, tartotta az első Ady-kollégiumot Magyarországon; azonban észrevette, hogy a hallgatók, köztük a kis Garai Etta, sokkal jobban ismerik Adyt nála; - erre, hogy nagyobb baj ne támadjon, kizavarta az ifjú Ady-rajongókat, köztük Etát is... A kis szavaló most nevetve emlékezett vissza a régi szép időkre... Mert Pap Károly úr ott ült a hallgatóság legelső sorában. Talán tanult... Hiszen az Egyetem rektora. (...)

Este, az Angol Királynő utcai termében gyűltünk össze vagy negyvenen. Benyovszky Pál, az Ady Asztaltársaság elnöke, az egész ügy főmozgatója, beszélt és leleplezte a falba helyezett emléktáblát. Ady profilja... nagyon rossz; nem művész, hanem valami kőfaragó munkája. Négy sor vers, a Benyovszkyé: "Harcos vezérünk, Ady Endre, ragyogj fel, mint egy égi fárosz..."^[41] - Nil (Dapsy Gizi, alias Rozsnyainé) alkalmi verset olvasott föl... én untalan a balkarját láttam, az oltótűtől szörnyen összelyukgatott kövér asszonyi kart... huh! hideg borzongott rajtam. Egy kis debreceni lány virágot tett az emlékmű alá, s belesült szépen a mondókájába. Ellenben Szathmáry Zoltán, az öreg debreceni újságíró, megható szomorúsággal beszélt a vidéki írók és újságírók tragédiájáról. Annyira meg voltam hatva, hogy hazamentem; nem vettem részt az ünnepi banketten. (Tulajdonképpen az bosszantott föl, hogy azok a pimasz pincérek egyre csapkodták a terem ajtaját, anélkül, hogy valami dolguk lett volna.)

Szegény Ady Endre! Kezdenek már nyakukba venni...Hurrá, hurrá!^[42]

*

Ez a ravasz paraszt Móricz Zsigmond megint itt kujtorog Debrecenben. Belépője az volt, hogy: "barátom, rettentő beteg vagyok. Nem bírom a feleségemet, az otthoni életet. Azonkívül a Vadkan is megbukott... Eljöttem gyógyulni Debrecenbe. Szeretem ezt a várost, mert még nem bántott." Rendben van. Szeresd. Én nem szeretem. Hanem bajod annyi sincs, kedves Zsigám, mint a mátai menyasszonynak, mikor bekötötték a fejét és templomba vitték, s ott az esketés alatt megbabázott, - és dalolták a mátai legények: "egyet vittünk, kettőt hoztunk, jaj de nagy szégyent vallottunk!"

De hát rokonszenv-ébresztőnek ez is elég jó.

A Csokonai Kör különben nem sokat törődött Zsigának a betegségével, hanem megfogta felolvasónak a decemberi ülésére. Rajta kívül még a kis Juhász Gyula is vendége volt Debrecennek.^[43] 15 év óta nem láttam Juhászt: nagy fekete szakállat eresztett, gondolom azért, hogy fejének a ferdeségét valahogy kikerekítse ezzel a dús függvénnyel; így csakugyan jobb alakja van. Szeretem ezt a furcsa fiút, már egyetemi hallgató koromban megszerettem Pesten. Versei olyan finom, filigrán munkák, mint a gyűrűk és karperecek; vagy olyanok, mint ebéd végén az olvadó torták: kellemesen ízesítik az ember lelkét. Aki a Juhász Gyula verseit olvassa: valami nyugodt jó indulat urának érzi magát. Nemesít. Nagyon képzett ember, sokat olvas, sokat tud, poeta doctus, mint Babits. Most, hogy itt volt, este összejöttünk egy kis kocsmában, a régi Törőben, s ott egy 12 szonettből álló forradalmi képsorozatot olvasott föl: a francia forradalom 12 hónapja a cím: Brumere, Vendomiere, Thermidor, Germinal stb. - Tréfából azt mondtam neki előtte való este: Gyula, nem vagy ura a formáknak, - azt hiszem, erre akart válaszolni: szonettben, a legkötöttebb formában is otthonosan és művésziesen mozgok. Elismerem: csakugyan pompás versek. Ellenben a Csokonai Kör egyik alelnöke, dr. Kőrössy Kálmán úr, roppant dohogott: nem érti, hogy lehet magyar poétának szonettet írni! A szonett olyan, mint az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság: nincs rá mentő körülmény, sem enyhítő. Nevettünk a jó öregen - hiszen az a nagyszerű, hogy magyar nyelven minden formában lehet írni. Örüljünk neki. De az alelnök úr nem örült.

Juhász Gyulát különben "forradalmi magatartásáért" kitették a tanári állásából, s most újságíró Szegeden. Konferál és vezércikkeket ír, ezekből él. Egypárszor megkísérelte az öngyilkosságot, de nem sikerült. Volt már a Morawcsik-klinika félig-meddig elmegyógyintézetnek megfelelő osztályán is. Szóval: költő.

Móricz Zsigmond? Olyan józan, mint a debreceni cívis. Mégis író. Még pedig csak pénzért író. Szegény Zsigát nem irigyelem. A felesége rágja a fülét: ez sincs, az sincs pénz kellene... honnan vegyen pénzt az ember, ha író? Ír. Így csinálta Jókai is, Petőfi is. De Zsigának az ilyenkori írásain nagyon látszik, hogy mérgesen ír. "Írtam mérgemben" - oda lehetne biggyeszteni sok munkája végére. S csaknem mindig a feleségével való marakodását énekli, regényben, drámában, mindenütt. Csaknem 30 köteten keresztül. Az Úristenét, ez mégiscsak sok egy kicsit! - Kezdi már maga is belátni, s elhatározta, hogy húrt vált. Ha lehet. Mert néha nem lehet. Most Amor és Psyche címen 5 felvonásos mesejátékot írt, görög drámai formában. Nem tudom, mi lesz belőle. - Opera!

Különben úgy pengeti a pénzt Debrecenben, mint valami pesti milliárdos. Három női bundát vett hat millió koronáért, feleségének, s két lányának. Tisztelt Utókor: nem igaz ám az, hogy 1924-ben döglőfélben volt a magyar író...nem! - legföljebb az irodalom.

Zsiga azért mászkál az Alföldön, hogy Sári bíróját újra előadassa a nagyobb városokban. Debrecenben is készült reá. Kell a pénz. A Csokonai Kör is félmilliót adott neki egy felolvasásért. Én a múltkor háromért kaptam 150 ezer koronát a Főiskolai Tanfolyamon. Pedig az enyém jobb volt, mint a Móricz Zsigáé.

*

Hiába! - összeszorul a szívem, ha elgondolom: micsoda óriási időket éltem át. Uraim, én diák voltam, mikor Magyarország ezer éves fennállását megünnepelte, oly keleties, mesebeli ragyogással, hogy Európa szeme káprázott bele. Én Pesten, egyetemi hallgató koromban, láttam az utcán Jókait, és egyszer hallottam az Akadémia dísztermében, mikor Kossuthról hexameteres versét felolvasta. Micsoda drága hangja volt! Férfiasan női, vagy nőiesen férfi, dallamos, mély zengésű. Kossuth halálára is jól emlékszem, bár gyerek voltam, - olyan volt a városunk, mint a siralomház, egy hétig mindig sírtak a harangok, a vén Rákóczi^[44] zokogását ma is hallom... Én megünnepeltem a Rákóczi-hamvainak hazahozatalát, kuruc katonaruhában, kardosan, szavaltam a Royal nagy termében Rákóczihoz írt versemet: "Rákóczi! Meg nem koronázott, magyar anya-szülte királyunk..." Én láttam Blériot-t, mikor a Rákosmezőn felszállott repülőgépjén - és sírtunk örömünkben. Én átéltem a legvéresebb háborúját Európának, 1914-1918. Én ismertem Ady Endrét, beszéltem vele, - egyetlen lángeszű emberével hazámnak; s később, halála után, láttam betelni az örök nagy törvényt: hogyan hódít meg lassanként mindenkit a páratlan nagy szellem, akit életében kigúnyoltak, üldöztek, megkeserítettek és elárultak saját testvérei... Láttam a mozgófénykép megszületését és tanúja voltam világművészetté válásának. Láttam már a kis Debrecenben is az egyetlen rádióállomást, ahol Párizsból felfogott zenét adtak le a hallgatóságnak. Edison kortársam volt! Anatole France nekem is írt. Rodin volt a szobrászunk. Tolsztoj a regényírónk. Állottam Párizs ormán és ültem még a magyar Adria partján, hat hónapon keresztül... Óh, hát mondjátok: él-e majd ilyen teljes és mély életet az utánunk következő 150 év magyarja? Mikor születtem, a Monarchia Szarajevotól Rigáig, Abbáziától Prágáig, Bécstől Csernoviczig terjedt; - most, mikor ezt írom: Magyarország 14 vármegye, és nem tudjuk: királyság vagyunk-e Horthy alatt, vagy köztársaság? (...)

*

Az emberek, nem tudom miért, sokszor célozgatnak arra, hogy nem sokáig élek. Igen kedvesek ezek a piszkos debreceniek. Például elejtett szavakból egészen tisztán kivettem, hogy 1925 januárját aligha lesz módomban megérni. Miért? Nem tudom. Kardos Albert barátom is mondott ilyesformát, kutatva, fürkészve nézegetvén arcomat. Annyira terhe volnék már kisebbik hazámnak, hogy túl akarnak adni rajtam? Vagy csakugyan halálos beteg vagyok? - Ez az utóbbi valószínűbb, mert már 1911 táján lemondtak az életemről.

Egy régi baleset merül most föl emlékezetemben. Körülbelül 9-10 éves lehettem, mikor a Kis-Czegléd utcai elemi iskola udvarán, jó magasról leestem a létráról és estemben a hátgerincem közepét, éppen a derekamnál, ütöttem a fal párkányába. Jó félóráig nem tudtam szólani. De soha nem mondtam el senkinek.

Akkor leszakadt a belsőmben valami. Talán a májam. S ez egyik oka örökös betegeskedésemnek...

*

Elég hosszú a karácsonyi vakációm - tehát Michelangelomat folytatom. (...) Michelangelot békétlen titánnak rajzolom már fiatalon is, Rafaelt pedig földön járó angyalnak. (...)

Rímes versekben írom.

Csodálatos! úgy ömlenek tiszta rímeim, mint a hegyről zuhanó patak. A magyar nyelv mindenre képes.

Imádom.

VISSZA A CÍMLAPRA