1925

Január 1-jén megindítottam a debreceni Egyetértés című lapban A táltosfiú című regényem közlését.

Nem árultam el a szerkesztőségnek, hogy a regénynek csak első kötete a szóban forgó 340 lapnyi kézirat; minek rémítsem el szegényeket? - Így megállapodtam a nyomdával, a Méliusz-könyvkiadó társulattal is, hogy az újságból egyenesen könyv alakba tördelik a kolumnákat és parallel kinyomatják az íveket. Talán ezer példányban. 10 % honorárium a bruttó könyvárból; körülbelül 10 millió. (600 arany korona. Ennyit kaptam a "Szegény magyarok" első kiadásáért is.) A lapban való leközlésért még nem tudom mennyit adnak. Jó lesz nagy vakációbeli nyaralásra.

Úgy terveztem, hogy a három nagy kötetet két vagy három év alatt közöltetem le a lapban, még pedig más-más címen: az I.: A táltosfiú, a II.: A szárnyas ember, a III.: Új Evangélium. Külön-külön is megállják a helyüket, bár szorosan és szervesen összetartoznak. - Nem tudom: kibírja-e az Egyetértés és Debrecen?

Móricz Zsigmonddal naponta összejövök mostanában, hogy itt tölti napjait Debrecenben és környékén. Keményen dolgozik. A pillangó című kis regényét is most fejezte be. - El akar válni a feleségétől - egyik szavában; a másik szavában már kibékülésről beszél. Itt vásárolt bundákat küld haza két lányának és anyjuknak, s amellett 16 oldalas vita- és dac-leveleket irogat Holics Jankának (a feleségének.) - Nem értem ezt a Móricz Zsigmondot. Nem őszinte ember. Néha parasztosan furfangos, néha pestiesen affektál. S talán - nem is olyan nagy író, mint maga hiszi és még sokan hiszik.

Egy délután, mikor a kávéját issza, a pincér egy újságot mutat neki. Az újságban ez a hír: Móricz Zsigmondné véletlenül megmérgezte magát... Zsiga kiejti kezéből a fölemelt kávés csészét, a könny kigördül szeméből (= mégis szeret engem ez az asszony!) - azzal fölpakol és rohan vissza Pestre. Azóta se hír, se szó. Bizonyosan kibékültek, és Zsiga húzza tovább Cypria^[1] arany igáját...

De nekem egy kissé komikus. Mintha a rettentő erejű Móricz nem egészen férfi volna...

Még nem is olyan régen ezzel a, meg kell vallani, pompás travesztációval, gúnyolták az Ady költészetét, az Ady életében, s ma már - hol vagyunk, Úristen! Japánban fordításban Ady-verseket olvasnak, Párizsban Ady Társaság alakult magyarokból és franciákból; a nagy színész, Moissi,^[2] két írót hordoz magával európai vándorútján. Schopenhauert és Adyt. - Ugye, furcsa? S Madai Gyula képviselő barátom, aki a minap a nemzetgyűlésen azt akarta indítványozni, hogy hozzák be a színházi cenzúrát (1848-1925!): a begyében ott tartott még egy Ady-ellenes kirohanást is, de szerencsére a ház elnöke nem engedte meg neki, hogy elmondja. Az fáj Madainak, hogy Adyt a diákok hallatlanul olvassák, szeretik, szavalják - s ebben a nemes honatya erkölcstelenséget szimatol! Szegény Madai, szegény Magyarország, szegény Ady.

És ez a Madai Gyula az én Bokréta-társaságom egyik tagja, legrégibb barátom, aki velem indult a szabadság és műveltség kettős jelszavával kis fehér zászlóján...

Encyclopaedia Brittannica címen hatalmas vállalat foglalja össze Európa, sőt a világ minden nemzetének a műveltségét, történelmét, irodalmát. A legújabb magyar irodalommal én is bele jutottam, Tóth Árpád debreceni barátommal együtt. Negyvennégy éves múltam...hajam deresedik... (...)

Sajátságos: ha valamelyik regényemet odaadom valamelyik lapnak közlésre, az a szerencsétlen újság rendesen megbukik. A budapesti Virradat közölte "Álmodó magyarok" c. regényemet, s néhány hónapra rá beadta a kulcsot. Most itt Debrecenben az Egyetértés közli A táltosfiú c. regényemet, s még be sem tudja fejezni a közlést, már megbukik. Van valami oki és okozati kapcsolat a két jelenség között? Ha humorosan fognám fel a dolgot, azt mondanám: borzasztó, mázsás regényeim agyonnyomják a filigránabb terhek hordására született újságocskákat. Ha komolyan nézem az ügyet, azt látom: bukófélben levő újságok kapaszkodnak belém, utolsó szalmaszálba, de rendesen elmerülnek így is. Még jó, hogy engemet nem rántanak magukkal.

A pesti Stadium könyvkiadó különben érdeklődik A táltosfiú iránt. Elküldtem neki a 2. és 3. részt. (A fene egye meg, csak nem akar ez a vállalat is megbukni?...Értesítenem kellene a regényeim közléséhez fűződő babonás következményekről.)

Paul Géraldy: francia. Azt mondják, van nemzeti lélek; így a francia lélek eredettől fogva más, mint a magyar. Így volna ez csakugyan? - Olvasom ennek a párisi bourgeois-poétának Én meg te c. verseskötetét;^[3] a férj és feleség, a férfi és nő összeférhetetlenségének örök tragédiáját. Hát csak a franciák látnák ezt így? - Olvasom az Ezüstmennyegző c. színművét;^[4] gyönyörűen érezteti benne a családnak, a szülőknek és gyermekeknek lassú szétzüllését, szétválását; a gyermekek megnőnek, a lányokat elveszi és viszi egy-egy idegen férfi; a fiúk pedig, férfiakká serdülve, kiszakadnak az ölelő anyai karokból és más, idegen nőcskéket ölelnek, másképpen. Apa, anya egyedül marad. - Hát francia gondolat volna ez? Hiszen én is éreztem apámmal, még drága jó anyámmal szemben is ezt az örök elszakadást; pedig hiszen engemet nem ragadott el idegen nő... Úgy látom én: ha a lélek mélyéből szakad föl valamilyen emberi téma, az se nem francia, se nem magyar, hanem emberi. Úgy látom én, hogy Párizsban, Debrecenben: valamennyien egyformák vagyunk. Csak őszintén és mélyen nézzünk a lelkünkbe.

Ugyan minek hát az a borzalmas nagy differenciálódás? Nem jobb volna inkább mennél jobban összebújnunk és összetartanunk nekünk, nacionalistáknak és internacionalistáknak? Északi, déli, keleti és nyugati embereknek?

1925: szent év. Egész Európa, sőt Amerika is, Róma felé néz, Rómába vándorol. Csak én gunnyasztok itt Debrecen porában, mert nincs "szárnyam" repülni... Bodor Aladárral gondolkoztunk azon, hogyan kellene olcsón és jól megjárni ezt a szent országot, de bizony 5 milliót sem tudtam összevarázsolni. Bodor azért nem megy az idén, mert harmadik fia születését várja. Én éppen Michelangeloval vajúdom, így éppen alkalomszerű volna "Rómába mennem", áldott állapotban levő asszonyok szótára szerint is. (...) 1908 nyarán is így vergődött a lelkem szörnyű ketrecében, de akkor fel tudtam oldani kínos lelki feszültségemet a párizsi úttal; most - szenvednem kell tovább. Debrecen semmibe sem vesz vagy gyűlöl, Budapest elfelejtett, nem lelem hazámat a hazámban. Istenem, újra felvetem a kérdést: én vagyok beteg vagy az emberiség? Vagy mind a ketten? S azért nem tudunk egymással megegyezni?

Most pünkösdkor volt a 25 éves érettségi találkozónk, de nem mentem el. Nem bírtam elmenni. Először: semmire sem vittem ilyen nagy idő alatt, most is rongyos tanár vagyok, egy szomorú kis diákszobában körmölöm kétségbeesett gondolataimat. Másodszor: fáj nekem az ilyen találkozó, mert úgy esik, mintha ifjúságom temetésére mennék...nagyon szomorú... Debreceni tanulótársaimnak be is jelentettem, hogy nem veszek részt a "közös örömben", - de a jó fiúk úgy látom félreértették és úgy magyarázták: lenézem őket... Istenem. Lenézni. Hm. Ugyan melyikünk nézheti le a másikat, mikor mind olyan nagyon lent vagyunk. - Szóval, szidnak - átkoznak, undorral néznek reám ha látnak, különösen egy csizmadia-fiú: Bata Imre, bíró akinél durvább, állatibb lelkű embert még Debrecen földje se hord.^[5] Nem baj, fiúk. Én nem haragszom érte. Ha tudnátok, mily parányinak érzem magamat, meghökkenve kapnátok le kalapotokat kicsiségem előtt. De én nem szeretek nyilvánosan szerénykedni. Gőgösködni sem.

Mindig csodálom, és sajnálom is Ady Endrét azért a gyermekes, hiú rimánkodásáért, amellyel odaírta egy kötete élére: "Szeretném, ha szeretnének." - Úristen, mi közöm nekem az emberek szeretetéhez vagy gyűlöletéhez? Mit törődöm én elismerésükkel és gyalázkodásukkal? Mit bánja a Nap, ha sas bámul tüzébe csodálattal, vagy veréb pislog rá? Kutya ugatja meg, vagy lángész dicsőíti? A Nap: van. Ez a lényege. - A költő: van, ez a lényege. Hogy a világ, az ember tudomásul veszi-e vagy nem, dicséri-e vagy átkozza, - igazán közömbös.

A debreceni Városi Tanács két fiatal tagja, Vásáry Pista és Zöld Jóska (mind a kettő cívis-fiú) az idén megjárta Párizst. Sok szép emléken kívül elhozták a világ fővárosából a Moulin Rouge és a Folies Bergere idei revuejének illusztrált mutatóját, pompás két 4 füzetet.

Egyik tanácsülésre beviszik a két revue-füzetet, kinyitják, mutogatják. A tanácskozást vezető polgármester, a jó Smolen Tóni^[6] képű Magoss Gyuri azon veszi magát észre, hogy ő csak beszél, de hallgatni senkise hallgat. Látja, hogy mindenki néz; valamit néz. Köhög egyet, s azzal szépen feláll az elnöki asztal mellől, odaméltóságoskodik a fejüket összedugó fiatal tanácsos urakhoz és kezdi nézni: mit néznek azok? - Hajaj! Gyönyörűbbnél gyönyörűbb, pucérabbnál pucérabb nők! Párizsi lányok! (...) Ezeknek a bámulatába vesztek bele Debrecen ifjú tanácsosai. S a jó öreg podeszta,^[7] Magoss Gyuri bácsi is odaült közéjük és nézte, nézte, csordultig a kecses és csecses párizsi lányokat. Azon vették észre magukat, hogy a delet is szépen elharangozták, a fontos ügyek aludhattak az öreg aktákban, - ezt a tanácsülést teljesen Párizsnak, a Szépségnek szentelte az öreg cívisváros tek. Tanácsa. -

Zöld Jóskától elkértem a két füzetet, és megállapítottam, hogy érdemes volt érte megakasztani és felfüggeszteni a Tanácsülést. A trianoni béke 6. évfordulóján...

Erről az évről nem sokat jegyzek föl, mert szakadatlan munka volt mind a tizenkét hónapom. Rendes polgári értelemben "nem is éltem" - mint itt Debrecenben szokás mondani. Itt csak az evés-evés az élet; hiszen van is benne valami. Én azonban emellett vagy ehelyett megírtam Michelangelo c. drámai költeményemet; sejtem, hogy nem sok ember vágja belé fogát, mert kemény dió. Talán másoknak unalmas is. - Nyár elején megjelent A táltosfiú, gyalázatos papíron, általában förtelmes külsőben; Keresztesy úr^[8] ízlését dicséri; Keresztesy úr a hatalmas debreceni nyomdának a buta feje; mert nagyobb parasztot még Móricz Zsiga sem teremtett nála. Csúf a könyv külsője, csúf; de a belseje tetszik a magyaroknak. Szinte attól tartok: valami baj van, mert mindenkinek jó.^[9] Kaptam érte 5 millió 600 ezer koronát. Hej, de nehezen izzadta ki az a buta fej: Keresztesy úr. -

A nagy nyári vakációban, kint a nagyerdőn, megírtam A művészi alkotás lélektanát. Ősszel felolvastam a Tisza Társaságban és a Népszerű Főiskolai Tanfolyamon; kevés figyelmet, kevés érdeklődést keltett. Elküldöttem Horváth János pesti egyetemi tanárnak: adassa ki valahol. János még mindig rajta ül.^[10]

Ugyancsak 1925 tavaszán jelent meg a Patkánybűvölő c. verseskötetem, az Athenaeum kiadásában. Elég jól fogadták; bár én nem valami nagyon vagyok vele megelégedve.^[11] Ősszel írtam egy négyfelvonásos vígjátékot: Nagy Emberek Iskolája; antihabsburg tendenciával. Természetes, hogy az én rövid életemben, vagy esetleg nemzetem rövid életében elő nem adható, mert a rendőrség és ügyészség kitekerné a nyakunkat érte. De azért csak megírtam. S hogy jó viccet is tegyek pontnak a végére: elküldtem a pesti Vígszínháznak; ott úgy is ilyenekkel foglalkoznak.^[12] (...)

Szürkén ballag az életem. Napi kis tragédiák, amelyeket a mellettem levő szobák lakója sem vesz észre. - Asszonyismerőseim még mindig nem látnak elveszett embernek a házaséletre, s nagyon bíztatnak, vagy ugratnak a boldogságra. Hm, boldogság... Soha nem lehetek boldog, de nem is nagyon akarok. A boldogság: nyugalom, a nyugalom: tétlenség, a tétlenség: nem élet, halál. Vergődjünk, míg csak egyet bírunk rúgni, ez az élet. S még hány könyvemet nem írtam meg! Addig nem lehet házasságra gondolni. Egy értem epekedő lánynak azt ígértem: 50 éves koromban elveszem. És vár. - Várhat.

^[2] Moissi, Alexander (1879-1935): színész, 1904-1935 között Max Reinhard társulatának tagja.

^[3] A verskötet 1925-ben Kosztolányi Dezső fordításban jelent meg magyarul.

^[4] Magyarul Salgó Ernő fordításában jelent meg 1925-ben.

^[5] Törvényszéki bíró a Debreceni Királyi Törvényszéken.

^[6] A korabeli élclapok kedvelt figurája: borotvált képű, széles szájú lakáj.

^[8] Keresztesi István a Városi Nyomda igazgatója.

^[9] A bírálatok közül legfontosabb Móriczé, hisz ezzel nemcsak a regény recepciójának kereteit szabta meg hosszú időre, hanem megrajzolta Oláh sokak által ma is érvényesnek tartott arcképét: "Egy rendkívüli könyv hatása alatt állva, az írójára gondolok, akit csaknem két évtized óta ismerek s szeretek, de akiről csak ma tudtam meg, hogy valóban nagy író. (...) Ebben a könyvben, a magyar nyomorúságnak e nagyszerű könyvében minden benne van, amit csak a puszta tövében fiazott költő (...) kitombolhatott, szinte kiokádott magából." Az írót elfogó tehetetlen düh, mely a nyomorúság miatt kelt benne, az oka annak, "hogy nincs ideje áttekinteni szélesebb területen, nem akar egyetemes világképet alkotni: de így is annyi tömérdek adalékot halmoz fel s oly művészien, hogy abból magából akaratlan is kialakul egy általános világkép." Végső konklúzióként Móricz az eddigi műveket meghaladó és összegző, valóban művészi munkaként értékeli a regényt: "Mintha minden, ami eddig keze alól kikerült, pusztán előkészület lett volna ehhez a könyvhöz. (...) S nem tudom megmondani, mennyire félek a folytatástól (...) félek attól, hogy erején felülibe ne fogjon... Amilyen őszinte, bátor és egyszerű, mikor a nép rétegeinek életét írja, oly könnyen válik délibábossá, túlbecsültté a tolla alatt a magasabb kultúrát élők rajza... És ezt többet nem szabad!" (Móricz Zsigmond: Oláh Gábor. Nyugat 1925. III. 257-261.) - A Pesti Naplóban megjelent kritika csak kevés epizódot tud dicsérni, mert "sűrűn következnek olyanok, amelyekről azt szokták mondani, hogy nem élet ez, hanem csak papír. Alakjai bár érdekesek és az életből vannak kiragadva, valójában mégis képzeletbeli emberek, akiken átüt a papírfigurák élettelensége." (Londesz Elek: A táltosfiú. Pesti Napló 1925. 210. sz.) - Gyökössy Endre Móriczhoz hasonlóan ítél, amikor a régi és új művészi értékek ötvöződését emeli ki: itt van egyrészt az "oláhgábori nyelv" (...) Képzelete a földtől az égig s az égtől a földig röpködő." Másrészt viszont "most a szerkesztés művésze is. Most a csakazértis szertelenkedéstől megvonta tollát. Most a harmónia öleli szépséggé a harminc fejezetre szakadt regényt." (Protestáns Szemle 1926. 1. 46-48.)

^[10] Horváth János 1925. decemberében válaszolt Oláhnak. Megírta, hogy a Napkeletben hosszúsága és túlzottan szakmai jellege miatt nem közölheti: "a Napkelet számára ezt csak olyan vadember küldhette be, aki a Napkeletnek (...) soha színét sem látta. (...) Most pedig látom, hogy az egész ügyből nem marad számomra más, mint hogy elolvassam A művészi alkotás lélektanát. Nem nagy igénnyel fogok hozzá, mert aki magát a művészi alkotást oly kevéssé tudja gyakorolni, mint e nem férc-, hanem valóban férceletlen mű szerzője, mit mondhat az az alkotás lélektanáról?" - Kéziratát elküldte Zolnai Béla professzornak is, Szegedre. - Tanulmányából először részletek jelentek meg az Egyetértésben (1924 szeptember), a Virradatban (1918. április 28.) és a Tháliában (1919. 1. sz.), majd 1928-ban könyvalakban is napvilágot látott.

^[11] Az Élet kritikusa röviden elintézi a kötetet, hisz csak a régi, már jól ismert Oláh Gábort találja meg benne, legfeljebb "a katolicizmus ellen való gyűlölete erősebb. (...) A minden korlátot félrelökő szerelem, az Adyval közös vadság, nagy nyelv- és formakészség jellemzi..."(L: Irodalmi újdonságok. Élet 1925. 26. sz. 536.) - A Pesti Naplóban megjelenő kritika szerint a kötet Oláh művészete haladásáról tanúskodik, s különösen azokat a verseket emeli ki írója, amelyekben a valóság álommá formálódik. (Londesz Elek: O.G. Patkánybűvölő. Pesti Napló 1925.272. 28.) - Kardos László elragadtatással ír a kötetről. Kiemeli Oláh váteszhitét, romantikus alkatát, erotizmusát, mely a "[m]odern lírának egyetemes jellemzője", igaz magyarságát, mert Oláh csak azért megy Nyugatra, hogy haza hozza kincseit, végül pedig Ady hangjával és nyelvével való rokonságát. (Debreceni Független Újság 1925. és Harminchárom arc. Bp., 1983.) - Gyökössy Endre szerint e versek nagy költőről tanúskodnak, "[c]sak a szerelem az a nagy rendbontó érzés még mindig, mely harmóniátlanná és legénykedővé hamisítja őt. (...) A szűzi életet élő, negyven éven is átlépett férfit féktelenné, hazuggá alacsonyítja a képzelt szerelem." (Protestáns Szemle 1926. 1. sz. 46-48.) - A Napkelet kritikusa, aki talán a legfontosabb bírálatot írta a kötetről, a művészi épség hiányában látja Oláh költészete legjellemzőbb sajátosságát és hibáját, ami szerinte abból adódik, hogy Oláh nem tud gátat szabni "nagy lélekszakadásának", amire pedig oly büszke. Nem azt tartja Oláh művészete legfőbb bajának, hogy sok a reminiszcencia, hanem azt, amit majd Németh László is: "mintha a maga egyéniségét kilenc kötet során sem tisztázta volna eléggé önmaga előtt". Másik meglátása Móriczéval találkozik: a kiáramló vad erő "inkább csak valami állandósult harci állás költői lényének amaz erőszakosan elhallgatott másik fele ellen, amelyet ifjúkori lírájában ismertünk és szerettünk meg. Ez a régi Oláh Gábor alapjában realista hajlandóságú, gyökeresen magyar nyelvérzékű, mély kálvinistalelkű kezdő költő volt (...) De a század eleji nagy lírai földrengés idején mintha megcsuszamlott volna lába alatt békés szántóföldje. Nyugalmas erejét vad erő-vé lázította, szemléletét szimbólum-látássá csigázta, erőteljes munkaritmusát mutatványos erőfeszítéssé kényszerítette." (Rédey Tivadar: Oláh Gábor új versei. Napkelet 1926. II. 969-970.) - Az Új Nemzedék szemleírója Babits Sziget és tenger című kötetével együtt ír a Patkánybűvölőről. Mind a két kötetből hiányolja az érthetőséget és ami ezzel szerinte szorosan összefügg a költőiséget. Oláhnak "[f]ölháborító a beteges erotikája és az a Népszavába illő durvaság, amellyel a katolikus papságot jellemzi. (...) Bíztató azonban, hogy amikor a magyar faji érzés szólal meg, akkor költészete nemcsak magasan szárnyal, hanem tisztán, ércesen szól is - ezt az Oláh Gábort megértjük és szeretjük." (r.r.: Modern nagy költőink. Új Nemzedék 1926. 2.)

^[12] A Vígszínház igazgatója elutasította a darabot: "Ez a színdarab minden szókimondó merészsége mellett is túlságosan fogalmi és elvont természetű" - írta Jób Dániel. (1926. febr. 17. - DIM)