1927

-Folytatás-

Szeptember 24-én, a Csokonai Színház megnyitó előadásán, beszédet tartottam Trianon  címen. Rákosi Viktor "Elnémult harangok"-ját adták. Rothermere lord nevétől zeng a levegő; beleszőttem ezt a kemény akaratú angolt is a beszédembe. A színház zsúfolásig közönséggel; mikor kilépek a függöny elé, még zsibonganak, veszekednek a karzaton, a hely miatt. Állok némán, míg lassan lecsillapodnak. Akkor belekezdek. Fokozom, fokozom; a legvégén elragad a gyász, a bánat, a lelkesedés, a hit jobb jövőnkben - a mire bevégzem, ez a veszekedős, nyugtalan közönség átalakult, feszülten figyelő és záporozó tapsban kirobbant lelkesedésű tömeggé. Egy  emberré tudtam tenni ezt az ezerfejű szörnyeteget.^[1]

Óh, milyen érdekes! Hogy néz rám a sötét nézőtérről ez a csupa Fej tömeg. Nagyon szeretek így színpadról beszélni. - Az igazgató megölelt, megcsókolt.

*

A felekezetek háborúja dúl szegény, csonka Magyarországon. 1927-ben. Baltazár püspök hiába borotváltatta le kuruc bajuszát, a katolikusok csak nem akarják embernek elismerni sem őt, sem felekezetét. Dezső püspök azután felmegy Horthy kormányzóhoz és panaszkodik neki: milyen pofonokat zendítenek a kálvinistákra az egyedül üdvözítő egyház kakas-gőggel terhelt fiai. Horthy, szegény, ígér mindent, de azt hiszem: itt neki is "hallgass", mert véletlenül kálvinista. Sőt az Bethlen is. Talán ez szúrja a romlott katolikusok fenekét. Zabszem.

A mi iskolánkban, a főreálban is, fel-felvillan a felekezeti gyűlölet. Nálunk a katolikusok mind jött-mentek, svábok, osztrákok, tótok, hiencek^[2] és a fene tudná mik. Jesch, Wirker, Piribauer, Kollwentz, Huss és a többi - zengő katolikus nevek. Ezek közül egy, Piribauer, aki ma "Nádasdi" névre hallgat, pimaszul megsértett a minap; úgy látszik, meggondolatlanul ezt eresztette ki a száján: "Eredj már, te vén kálvinista! Ebben az is benne van: tekergő." Amikor kérdőre vontam, ötölt-hatolt, mintha nem lenne tisztában a "tekergő" szó jelentésével; erre én meg találtam húzgálni a fülét, úgy, hogy majd könnye csordult. Ezt az egyéni sérelmemért adtam neki. Majd a kálvinisták  megsértéséért külön veszek elégtételt.

És ki kacagta szíve szakadtából ezt a csúnya affért?

A katolikus pap. Bizonyos Kompasz Árpád.

Na. Gyönyörű, jellemes népség ez az új kat. náció. Mind valami idegen fajzat begyökerezése, bevándorolt barbár. A fene egye meg az ilyen hősöket! Ezeknek Magyarország semmi, Róma minden. Ugyan miért nem költöznek ki Rómába? - Olyanok, mint a cionista zsidók: azok is örökké készülnek Jeruzsálembe, de soha nem mennek ki. Hogy vernének igazán gyökeret.

*

November 1-jén megint beszéltem a színházban. Ibsen Kísértetek  drámáját adták; jövő évben lesz száz éve, hogy az oroszlánfejű norvég született. - A beszédemben kiemeltem, hogy ennek az idegrázó tragédiának az anya, Alvingné a hőse. Mögöttem a színpadon a játszó színészek hallgatóztak; s hallottam, mikor az előbbi megállapításomra ijedten jegyezi meg a rendező (az Oswald személyesítője): "Hű, én eddig úgy tudtam, hogy Oswald a hős! - Most már mit csináljunk?" Sesegés-susogás, tanácskozás...valószínűleg az Alvingné személyesítőjét oktatgatták: hogyan emelkedjék föl az eddigi II. színtből az I. színtbe. Szegény jó debreceni színészek. Persze, mindennek a nagy olasz színészek az okai: Zacconi, Novelli, akik stagione^[3] társulatukkal játszották nálunk a Kísértetek et, s minthogy az Oswald szerepét vállalták és minthogy ők voltak a sztárok; természetesen Eiffel-torony magasságra emelkedtek ki társaik közül. Agyon-patologizálták a szerencsétlen Oswald alakját, úgy, hogy a jámbor magyarok ezt a fiatal embert érezték a darab főmozgatójának. Pedig hát... Ha végzettragédia is ez a dráma, mégis Alvingné rovására megy benne minden. Ő legalább akar  valamit, ha megtenni nem tudja is. Oswald? Ő csak megszületik és paralízist kap - akarata ellenére.

Az előadást a tanítványaim közül is többen megnézték. Még Bohuss Rózsika is, a magántanuló diákleány, aki reszketve közeledik az érettségi felé.

Szinte sajnáltam, hogy ilyen sötét darabot kell átszenvednie - finom stréberségéből.

*

Jött éve csodáknak:

Kossuth Lajos halhatatlan érdemeit törvénybe iktatta a magyar nemzetgyűlés. Március 15-ikét pedig törvényes ünnepnappá léptették elé. Kossuth: a Kormánypárt ideálja! Nem érdekes? Az volna, ha nem tudnánk, hogy ezt is a külföld nyomása alatt vitték végbe Bethlen Istvánék. De még ez semmi! A Kossuth szobrára leteszik koszorújukat az itt lebzselő és alkalmas pillanatot váró Habsburgok! Kacagj, Európa! Kossuth nagyságát - valószínűleg kortesfogásul - el méltóztatnak ismerni azok az osztrák hercegek, akiknek a nadrágját porolgatta nem is olyan régen Kossuth apánk. Oh jerum, jerum, quae mutatio rerum!^[4] Albrecht főherceget, a designált trónutódló Habsburgot, éppúgy hármas kürtjel fogadta, mint Horthy kormányzót. Szegény Horthy, még máig sem merte levetni osztrák tengernagyi ruháját. Talán fél a Ferenc Jóska szellemétől. Ellenben a Habsburg hercegek tetőtől talpig új magyar katonai ruhába öltözködtek. Olyan furcsa ez, mintha operett volna, s nem tragédia.

Idézlek, Petőfi Sándor.

*

Keserű szájízzel írom ide újra, hogy a testvéreim úgy gyűlölnek, mintha nem is vérrokonok, hanem halálos ellenségek volnánk. A legfőbb ócsárlóm, bosszantóm és kínozó hóhérom egy ostobaságba nyakig fagyott bába-asszony, akinek pókháló-erkölcse sok gyalázatot hozott a családunkra. Van három lánya; egy becsületes, két nem jó. A két nem jóval határtalanul bosszantanak, különösen mióta eladták a szülői házat, s mióta én nem adtam el a ház rám eső részét. A szomszédos szobában laknak; s minthogy a választó fal vékony: dobogásuk, kopogásuk, zörömbölésük, varrógép-berregésük, mángorlásuk, fejszekopogtatásuk, súrolásuk, bútorrendezgetésük és réjájuk kegyetlenül áthallik a szobámba, ahol dolgozom és alszom...vagyis dolgoznám és aludnám. Már a nyáron is el kellett járnom hazulról a Csokonai-ház udvarára. (...)

*

Beteg vagyok, beteg vagyok.

Napról napra fogyok és gyöngülök.

Egy barátom unszolására kimentem a belgyógyászati klinikára. Megállapították, hogy komoly cukorbetegségem van. 3.7% a cukortartalom. Az a magántanár, aki megállapította ezt, mindenképpen benn akart marasztani két hétre, mert annyi idő alatt tudja meghatározni, milyen diétával, vagy inzulinnal lehet csökkenteni a bajt. Tépelődtem - s nem maradtam kint, mert az iskolában sok elfoglaltságom van, érettségiztetnem is kell, délutánonként is el vagyok foglalva. Azután meg attól féltem: a klinikán még jobban legyengítenek a kísérletezéssel. Nekem pedig erősödnöm kellene. - Oda van a munkakedvem. Aludni sem tudok: minden órában föl kell kelnem. Bárdolatlan, gonosz rokonság tépdesi mellé az idegeimet.

Na szegény Gábor! Ezt  kaptad hát írói munkásságod 25 éves jubileumára. (...)

*

Ady születésének ötvenedik évfordulóját megünnepelte Debrecen, jobban mondva Debrecennek egy kis - zsidó - része, föleresztve néhány százalék keresztyénnel. Az Ady Társaság rendezte; az a fiatal társaság, amelynek alapszabályait a belügyminiszter nem akarja jóvá hagyni.^[5] Mindegy. Lélegzik, él.

Darabos utcán, nem messze a Csokonai házától, emléktáblával jelölték meg azt a házat, ahol Ady jogászkorában lakott. (Már akkor kereste a Csokonai társaságát.) A leleplezést a tányérsapkás egyetemi hallgatók meg akarták zavarni, de nem sikerült. A másik oldalon beállítottak egy kuplét gramofonra, hogy nevetségessé tegyék a hangulatot, éppen a leleplező beszéd közben. Azonban a szónok meg sem hallotta az idétlen hangzavarást, s így a szamárbőgés a levegőbe fúlt.

Este a Zeneiskolában Babits méltatta Adyt, s mutatta ki, hogy Isten kegyelméből való próféta, aki maga csodálta legjobban csodálatos életét. Babits lenyűgöző előadása teljesen térdre ejtette a közönséget Ady szelleme előtt, viharosan ünnepelték Babitst.^[6] Még az a feljebb említett Pap Károly is, aki azzal mentegette megjelenését, hogy a "halottnak  tartozott ezzel a tisztességtétellel." De hiszen, uram, élőbb élő az,  mint ön! Annyira élő, hogy mellette az ilyen félhalottak, mint ön, teljes halottá dermednek.

Azért szép Debrecentől, hogy halála után kezdi vállára venni Adyt. "Hurrá, hurrá. Kezdenek már vállukra venni."^[7]

*

Mégis csak kimentem a Klinikára, s megvizsgáltattam magamat. (...) Csak a karácsonyi vakáció első napján mentem be. Az orvos úr neheztelt, bár egy ízben megvallotta: "Mi orvosok sem vagyunk Istenek!" (Csak félistenek?) Ott kellett volna hálnom, de csak az első éjszakát vergődtem ott át: nem tudtam aludni, mert a mellettem levő szobában hörgött, fuldokolt, haldokolt valaki. Azt hiszem: meg is halt. Kijelentettem, ha azt akarják, hogy bent maradjak, engedjenek ki éjszakára. Nagy kínnal kiengedtek. 17 napon át éheztettek (diétás koszt címen) és inzulinoztak. 60 egységen kezdték; a harmadik nap már rosszul lettem: hypoglikaemiás^[8] rohamot kaptam. Kevés volt a szénhidrát, sok az inzulin.

Újév után, az iskola megnyíltával, itthon kezeltek tovább kis, szigorló orvoskák. Állapotom javult, a cukormennyiség csökkent, kedélyem vidámabb lett. (...)

A klinikán írtam Makkai Sándor íróról tanulmányt, a Debreceni Szemle  megbízásából.^[9] Az Ady költészetét magyarázó és védő könyve gyönyörű; a többi műve nem sokat ér. Adyt azóta kezdik igazán érteni, mióta a Magyar fa sorsa  megjelent. S az ostoba Szász Károly hogy ordítozott róla és hogy köpködött rá!^[10] Ez  a nemzetgyalázás, bíró uraim! S ennek a vén szamárnak még a patája sem sérül meg; Szabó Dezsőt ellenben elítélik. Éljen a Szabadság!

Alighogy kijöttem a klinikáról, már új feladat várt reám: Debrecen város monográfiájába meg kellett írnom a Csokonairól szóló fejezetet. Megírtam, s a buta Csobán Endre (Debrecen város főlevéltárosa) fintorgatta pisze sváb orrát, hogy: milyen hosszú! (Nem az ő orra, hanem a Csokonaié.)^[11]

Különben, ezt a jó Csobánt nem volna szabad bántanom, mert ő akarja rólam az első könyvet írni.^[12] Úgy látszik, mindenképpen fel akar tűnni, s pont ezt a módot választja rá. Kérdeztem: miben látja a fő erősségemet? Azt mondta: a fantáziám határtalanságában. Van benne valami. Shakespeare rokonának mond; sajnos, a nagy Willy már nem tiltakozhat ellene; én nem tiltakozom.

Igazán - vagyok én valaki, vagy Senki? - Mindig másokat látnak bennem, s nem magamat. Összehasonlítottak már Vörösmartyval, Arannyal, Petőfivel, Tompával, Kiss Józseffel, Adyval, Byronnal, Shakespeare-el, Dehmellel, Goethevel, Ibsennel, Heinével, Ördöggel és pokollal - csak azt nem mondták, hogy O. G. = Oláh Gábor. Ha Buridán szamara volnék, rég megbolondultam volna.^[13]

*

Meg kell adni, Csobán igen szépen írt rólam.

Ez az első komoly méltatása írói munkásságom 1/5-ének. (Líra, költői elbeszélések, regény, dráma, esztétika). Furcsa. Adyról már életében micsoda méltatások, jobban mondva: magasztalások jelentek meg! Nem azért, mintha meg nem érdemelte volna, hanem azért, mert én is  megérdemelném. Ha Ady egyetlen is a maga nemében, ha ő az Ős Lírikus, annyi talán mégis vagyok, mint Juhász Gyula vagy Kosztolányi Dezső! Juhász és Kosztolányi a dicsőség pajzsára van emelve, én pedig itt lobogok elrejtve a nagy Magyar Véka alatt. Csobán tehát jeget tört, mint télen jégtörő Mátyás. Jó, ha az íróról kortársai írják az első méltatásokat, mert az utókor könnyebben elhiszi nekik a jót, mint a rosszat. Ha emberi voltunk kiesik az idő formájából, betűkbe bűvölt lelkünk csak nőni fog az évek lépcsőzetes emelkedésével. Nem hiszem, hogy volna ma két ember Magyarországon, aki elhinné rólam azt, amit magam tudok, s amit Csobán cikke nagyjában érint. De nem baj. Lassan és mélyen hatok; nagy idők várnak még reám.^[14]

Csak ez a vég, csak ezt tudnám feledni.^[15]

VISSZA A CÍMLAPRA