1928

Karácsonyt és az újévet klinikán tölteni: nem valami nagy élvezet. De, rajtam már annyi nyomorúság vágtatott át, hogy föl sem veszem az újabb bajokat. Talán hozzá is tartozik az életemhez, a pályámhoz, hogy szenvedjek, szenvedjek, szenvedjek. A kínok sajtolják ki lelkemből a gyöngyöket vagy a könnyeket. Iam alios ventos vidi...^[1]

*

A debreceni Tisza István Társaság megemberelte magát: kiadja  A művészi alkotás lélektana c. munkámat. Valahára! Próbálkoztam vele Pesten, Pécsen, nem sikerült. Szegeden ugyan kiadták volna (a Széphalom szerkesztője),^[2] de akkor már inkább Debrecen, mint Szeged. - Azt hiszem, érdekes könyv lesz belőle. A fiatal művészek, költők ABC-je. Azonkívül a szépség új meghatározásának bölcsője. A szépség szerintem: eszményi mozgás, eszményített mozgalom. Szeretnék erről külön könyvet írni, ilyen címmel: A mozgás mint a szépség fő eleme. - Különben az egész könyvet másfél hónap alatt írtam a Nagyerdőn. Forrásmű? - igen kevés.

*

Kosztolányi itt járt, felolvasott az Ady-társaságban. Nem valami nagyon tetszett a közönségnek sem, nekem se. Úgynevezett "szabad verseket" adott elő. Ki nem állhatom az ilyen szabad verseket. Magam is írtam fiatal koromban Gondolatok felhőfutását és Rossz istenek alkonyatát, időmértékes, rímtelen, váltakozó sorokban, de ezek, ha prózai formában nyomattam is ki a könyvemben, mégis költeményebb költemények, mint a Kosztolányi vagy a többiek szabad versei. Whitmantól elfogadom ezt a formát, mert az ő zongorája erre volt hangolva; de a fiatal magyar uraktól nem, mert náluk ez csak póz, fölvett és könnyen letehető. Még csak a bőrükhöz sincs nőve, nemhogy a lelkükhöz.^[3] A rímet különben oda nem adnám semmiféle formai szabadságért, mert a rím bilincse nem rabbilincs, hanem művészi forma, mondjuk korlát, amelynek határoló vonalai között akár az égig ágaskodhatik a nemes költő táltos lova, csak legyen az a ló igazán táltos. A zenéje pedig oly fontos a rímnek, hogy aki lemond róla: nincs füle, vagy túl nagy füle van. Nekem pedig művészi szépségek, új gondolatok teremtője a rím, természetes, ha nagyon szeretem.^[4]

*

A debreceni Csokonai Kör kiadta válogatott  verseimnek egy kötetét, 72 verset. Csobán Endre barátom írt hozzá előszót vagy bevezetést.^[5] A verseket magam gyűjtöttem, válogattam össze eddigi köteteimből, egyet kivéve: a "Három csillag"-ot, amelyet a kiadója se ki nem ad, se vissza nem ad. (Hegedűs Sándor debreceni könyvkereskedő.) Csobán általában jól jellemzi költészetemet, csak a pesszimizmusomat hangsúlyozza túlerősen. A kötetbeli 72 vers sem ad neki ebben igazat. Érdekesen meg lehet állapítani ebből a gyűjteményből, hogyan hajlik át a hangom, a formám, a fölfogásom a régiesből egyre modernebbé. Szellemem talajának a rétegződése pompásan megállapítható ebből a keresztmetszetből. - Más szempontból is lehetett volna 70-80 verset kiválogatni, pl. az új hang és új felfogás szempontjából, de engemet a  fejlődés vonalának az iránya vezetett.

A  Bokréta is 25 éves... Negyedik antológiánkat ugyancsak a Csokonai Kör adta ki, szegény Gulyás Jóska posztumusz verseivel. Pintér Jenő írt hozzá előszót. Nem valami sokat ér.

Baja Miska különben irigy szomorúsággal, sőt haraggal fogadja azt a megállapítást, hogy én kinőttem a Bokrétából.^[6] Nem akarja elhinni, hogy csakugyan magasabban vagyok, vagy messzebb jutottam, mint ők. Lelke rajta. Minthogy a hit boldogít, örülök, ha ezzel az engemet leszállító hittel boldog. Belőlem is lehetett volna több, ha szerencsésebb környezetben és jobb viszonyok között élek. De így! Csoda, hogy ki nem száradt és szét nem szakadt a lelkem.

*

Harmsworth Debrecenben...^[7] Nobile tábornok az északi sarkon... Berlin mellett rakéta-autó és rakéta-repülőgép... ábránd a Holdba repülésről...  rettentő földrengések a Földgömb öve táján... hamu-eső hull az égből: valahol szétrobbant egy égitest... a távolbalátás egyre közeledő csodája... repülés a föld körül az Emberiség lassú testvéresülése a távolságok lerombolásával... - igazán, olyan, mintha az én költészetem vakmerő előreálmodásai öltenének valóság-ruhát. Még csak az volna hátra, hogy született magyar ember legyen Magyarország koronás királya. De ez a leghitetlenebb csoda. Hamarabb berepül a németek rakéta-repülőgépe a Holdba, mint hogy ez megtörténjék.

Pedig e nélkül nem leszünk magyarok soha!

*

Fedák Sári,^[8] az ötven éves, lerándult Debrecenbe, hogy két szerepét eljátssza. Az egyik darab, amelyikben föllépett, egy rongy semmiség; zsidógyerek fabrikálta "mesterzagyvamű": Borcsa Amerikában.^[9] Lehetetlenség, operett-logika. Mű-nép. Mű-parasztlány. És amit akartok. Csak művészetet ne akarjatok. Szóval, minden megvolt a darabban ahhoz, hogy semmise legyen. És ez a Fedák... ez a köpcös asszony - micsoda élő fruskát teremtett abból a műnépszínműbeli műparaszt Borcsából! Az I. felvonást telerakta apró reális megfigyeléseinek, jóízű ötleteinek a gazdagságával; úgy betöltötte a színpadot, hogy a többiek nem is látszottak tőle. Nem mondom, túlságba is ment a tanyai lány megformálásánál - vakarta a fenekét, mosogatta a combját, majd az Élet Völgyeit... De, hiába: magyar volt, az anyja Istenét! Egy kis dalt harmonikázott az I. felvonásban... mennyi báj, sőt bűbáj volt abban. A templom előtti jelenetben aztán megmutatta, hogy nem csak a népieshez ért, hanem a magasabbrendű művészieshez is. Az előtte becsapódó templomajtóra úgy terjesztette ki két karját, hogy a leomló fehér ruhaujjakkal fehér szárnyaknak látszott. Festői szép volt. No, s aztán az a jelenet, ahol minden szerepét átéli egy-egy daltöredékben: "A régi nóta..." Bob herceg, Aranyvirág, János vitéz... a mulandóság melankóliája lebegett az alakján, a hangján. Igazán van valami megrendítő az elmúlásban. Hát még a színész elmúlásában, akinek a hangja, alakja nem tér vissza többé. (Fedák nem él a filmen; elhangzik egész lénye az idővel.)

Másik szerepe a híres János vitéz volt. Meglepett, milyen pompás, mokány kis kondásfiút játszott! Mikor Iluskának kiált, mély, paraszti torokhangon: "Iluska, te!" - egyenesen csókolni való volt. (50 éves, és 17 éves kölyköt játszik, nem is nőt, hanem férfit!) Másik pompás jelenete az volt, mikor Bagó a furulyáját elkéri, s adná is, nem is. Ilyen piciségekben nagy ez a Sári. Amott, Borcsában a harmonikájával, itt a furulyájával. Jóízű nő, magyar ízig-vérig, azért becsülöm, még az operettekben is.

*

A Nemzeti Színház gárdájának egy töredéke is lerándult hozzánk ezen a zsírforraló nyáron, s eljátszották a XV. századbeli Ismeretlennek Igazi Passióját. Szép volt. Különösen a Máriát személyesítő Tasnády Ilona hangja talált utat a szívünkhöz. Oly megindító volt az Isten anyja szerepében, mintha nem is játszott volna. De Abonyi Géza^[10] is teljes illúziót keltett aranyhajú, szelíd beszédű Jézusával. Érdekes: fölfedeztem a hanglejtésében valami katolikus papos modulációt; nem hatott rosszul, csak modernül "egyházias" volt. Gondolom, mennyire tetszhetett ez Egerben, az érsek úrnak, mikor előtte játszották.

Hanem....

Vass József népjóléti miniszter úr^[11] akaratából - tehát felsőbb parancsra - még egy egyfelvonásos darabot is bemutattak a Passio után; címe: Igaz törvény, tendenciája: teremtsünk mennél több gyereket, ne egykézzünk: szerzője: ismeretlen. (Milyen fura párhuzam van a két darab címe s szerzője között!) Tehát propaganda darab. Csendesen megmosolyogtuk, mikor a végén Rózsahegyi és Vízvári Mariska^[12] azzal indulnak a templomba: "Menjünk, és imádkozzunk, hogy mennél több unokát adjon az Isten." Szegény Isten, mintha nem volna más dolga, minthogy a magyar népség szaporodási tábláján lehetőleg növekedő pluszt mutasson ki minden esztendőben.... Csonka országunkban nem tudunk élni; az emberek öngyilkossága soha nem sejtett fokra szökkent; egymást marcangoljuk egy falat kenyérért - s ez a bolond Vass Jóska még mindig több gyermeket akar? Nem megkólintani való egyén ez? - És miért nem ő jár elől jó példával a szaporításban, ha már annyira szívére esett a magyar házaspárok gyermektelensége, Hock János^[13] legalább alkotott vagy nyolc magyart, s nem is szégyellte. Vass Jóska, ha alkothatna is, kb. röstelné. Mert hogy ez az élet.

*

37-40 fokos melegben írom új regényemet: Heten vagyunk. Először színdarabnak írtam meg. De míg színre kerül, kiigazítják a trianoni határokat. Regény alakban talán hamarább napvilágot lát. Borzasztó, mennyi munkám hever itt kiadatlan. És milyen csodálatos, hogy gróf Klebelsberg kultuszminiszternek mindenre kiterjed a gondja, éppen csak tőlem nem kérdezi meg: "Van valami kívánsága?" Avagy, az irodalom nem kultusz? Nem kultúra? Avagy, nem volnék olyan jelentős kis nemzetem szempontjából, mint pl. egy egyetemi tanár? Hej, ide is egy lord Rothermere kell, aki felnyissa leragadt szemünket és álló évig folyó cikksorozatával unalomig ismételje: "Kis nemzetek egyetlen tényezője a művelt világ előtt: irodalmuk és művészetük. Az állam karoljon fel minden írót, minden művészt." Szomorú, hogy Dániában, Norvégiában, Svédországban milyen hatalmas irodalmi ösztöndíjakat oszt szét az állam írói közt; s Magyarországon, ahol pedig mindenre busásan telik a pénz - csaknem éhen és kétségbeesetten halnak meg az  igazi írók; s Herczeg Ferencet pedig a Nobel-világdíjra ajánlja egy szemmértékét tévesztett Horváth nevezetű János.^[14] Óh Humor! Óh Szatíra!

Ezért keltett olyan roppant feltűnést Baumgarten Ferenc irodalmi alapítványa. Milliókat hagyott magyar írók fölsegélésére, még pedig világnézeti, felekezeti különbség nélkül. Az igazi Egyén így vágja arcul a talmi Államot. Hát nincs igazam, mikor azt hirdetem: a világon minden eredetit, szépet, nagyot a nagy Egyének teremtenek?

Gondolom, hogy kezd szurkolni 1929. január 18 -tól a Magyar Tudományos Akadémia. Attól fogva már nem csak Ő koronáz, hanem a Baumgarten Alapítvány kezelői is, a Babits Mihályok, Schöpflin Aladárok.

- Úgy hallom, Tóth Árpád barátom lesz az első jutalmazott költő.^[15] Debreceni fiú, igazán nemes hangú költő. Ha valaki - ő megérdemli.

Vannak még ünnepek a világon.

*

1915 óta nincs nyári vakációm. Hiszen éppen ilyenkor dolgozom legnagyobb gőzzel. Az aratók fajtájából születtem, nekem is július-augusztus a fő munkaszezonom. (...)

*

Balzac mégis csak érdekes ember volt ám!

Az ember, az olvasó ember, alig sejtené könyveinek olvasásakor: micsoda hihetetlen életenergia lázongott ebben a dél-franciában! Mindig robbant benne valami, mint az Opel Frigyes rakétakocsijában.^[16] Őrületesen hitt magában; Napóleon ekvivalensének tartotta magát már fiatalon a szellemi téren. S igaza volt. - Micsoda teherrel rótta éveit! - akárcsak én. Örök csoda, hogy 50 évig bírt élni. Erőfeszítését érezni lehet némely regényén: unalmas és hosszadalmas. Nekünk már sokkalta gyorsabb tempót diktál az élet és az idő. Igaz, hogy nem is tudunk olyan mélyre bocsátkozni, mint ő. Goriot apó mégis hatalmas alak. Betti néni regénye mégis csak nagyszerű regény.

És milyen páriája volt a szerelemnek. Talán csak az első szeretője, Bernyné, sejtette, hogy kit szeret benne. (Igaz, hogy ebben a viszonyban az asszony volt a korosabb, tehát Ő neki kellett a férfit megtartani.) Hanska lengyel grófné alakja nem áll előttem tisztán: hideg eszű nő volt-e, vagy hiú arisztokrata, aki csak a Balzac hírébe volt szerelmes?...

S valami mégis hiányzik ebből a nagy emberismerőből és életábrázolóból. Nem tudom egy szóval jól kifejezni - talán a kedély, vagy a szív melege, vagy nem is tudom, mi. Körülbelül az, ami a mi Móricz Zsigmondunkban nincs meg.

Mennyivel nagyobb Dante és Shakespeare! Ezek óriás gyermekek amellett, hogy egetverő kolosszusok. Az hiányzik Balzacból, ami ezt a két óriást fölébe emeli. Sőt ne hagyjuk el a sorból Goethe uramat se. Balzac talán túlságosan száraz. Igazán, lehet a regényeiből érezni, hogy ennek az írónak nem éppen nő volt a múzsája, hanem az Anyag, a Pénz, amelyen mindent meg akart vásárolni magának. A halhatatlanságot is. Balzac alakja egy kissé szánnivaló, mint a legtöbb alakjáé.

*

Jovanovics Angela. Így hívják. Szerb származású nő, egy magyar tanár felesége; fiukat tavaly érettségiztettem. A minap találkozom ezzel a fekete és kéjesen lusta hölggyel, s hogy valami felvillanyozót is mondjak neki, azt füllentem, hogy írtam róla egy verset: Új Cleopatra címen. Ez a versem csakugyan ekkortájban jelent meg, a Pesti Naplóban.^[17] Nem mutattam meg neki, csak beszéltem róla, s ez roppant fölvillanyozta őnagyságát. Gyöngéden figyelmeztetett: vigyázzak, mert néhány embert már "megbolondított", mióta asszony. Szóval: jelezte, hogy meg fogok érte bolondulni. Mosolyogva nyugtattam meg: iam alios ventos vidi.^[18] (Az asszonyok önhittsége határtalan, s mindig a butaságot súrolja.) Minthogy most már hódolójának hitt: kiteregette előttem családi életüket. A férje - mondja - rajong érte, mint diák korában, ellenben ő már unja szegényt. Lehet. Mert ez a fekete angyal engemet is szeretne "megbolondítani." Elmondja - az én Két testvér c. regényem hatása alatt -, hogy egyetlen fia mennyire jó pajtása, sőt - szerelmese. A férje haragszik a fiúra, s ezt Angela az apa féltékenységével magyarázza, mert sokszor látta az anya és fiú csókolózását, ölelgetőzését. Ninon és fia! (Ez is az én témám.) Elmondta Angela, hogy a fia sokszor látja őt, a mamáját, puszta kombinében vagy ingben, s ilyenkor elragadtatva hódol és bókol neki: "Be szép vagy, anyukám!" S ilyenkor egyszer úgy szorította magához a különben formás, rugalmas (anyai) testet, hogy az Angela szerint már nem a fiú szorítása volt, hanem - a férfié. Úgy-e, érdekes? A fiú bizalmasan beszámol anyjának a szerelmeiről. Egy Böske nevű süldő lány körül kering, évek óta. A mama figyelmezteti: jó, jó, szeressétek egymást, de csak bizonyos pontig. (Scilicet: ad punctum vaginae.)^[19] Mit felel erre a jól nevelt ifjú? Ezt: "Ugyan, anyus, nem olyan nagy dolog már az, azon a bizonyos ponton túl sem; egy kis méhkaparás, vagy jód-injekció és kész. Tudják már ezt jól a lányok."

Na kérem.

Én 1881-ben születtem. 1902-ben még szűz voltam. Ez az okos fiú most 19 éves lesz, már rég nem szűz, sőt - azok az ártatlan, hamvas arcú kis fruskák sem azok, akikkel az utcán kering. Sőt: már azt is jól tudják, hogy kell tehermentesíteni coitus után a kis lányokat. S még azt mondják: nem halad a világ, nem fejlődik az emberiség. Nem ám! Kar utcán, Debrecen legkülső szélén; antenna feszül a szomszédunk házán, és cívisek hallgatják a rádiót. S a lányok....+ + +.

*

Két hónapi szabadságot kértem a reáliskolától, jobban mondva: Ady Lajos főigazgatómtól. Félig: cukorbetegségem gyógyítására, félig: a nyáron megkezdett drámai költeményem befejezésére. Csokonai életét öntöm 12 képbe, dramatizálva. Húsz éve izgat ez a téma; négy vagy öt kísérletem után most jutottam el a végső megoldáshoz. Másképpen lehetetlen ezt a gazdag és cikcakkos életet formába önteni. Így a Csokonai alakja is színesebb lesz, mert több oldalról tudom megvilágítani, nem úgy, mint egy 3. v. 4. felvonásos, komprimált^[20] meséjű darabban. Vissza Shakespeare-hez, jobban mondva a Természethez! A mozidarabok felszabadítják a színpadi művek túlságosan kötött formáját; ugyanaz a folyamat ez, amelyet Shakespeare és kortársai romanticizmusa jelent a francia klasszikus, hármas egységű drámákkal szemben. Nálam ez már a negyedik 1921. óta: Dante, Michelangelo, Beethoven - most Csokonai.

*

Heten vagyunk c. regényemet, elküldtem Az Est-nek. Mikes Lajos koma, akinek jeleztem a kézirat útra bocsátását, már látatlanban is kezdett fázni tőle, s olyasformát rejtett a sorok közzé, hogy: elküldheted, úgysem közöljük. Egy hónapig kotlott rajta, s aztán visszaküldte. Meg is próbálta okolni ezt az előre bejelentett-forma el nem fogadást. Azt írja: "Én magam teljesen tisztában vagyok azzal, amit megírtál regényedben, és őszintén megvallom, hogy itt-ott (mondjuk: elég sok helyütt) nagy gyönyörűségem is telt a munkádban. Megírom azonban azt is őszíntén, hogy a munkád - véleményem szerint - nem regény (föntebb még annak mondta! O. G.), hanem prózában írt szatirikus költői epopeia, amely engem leküzdhetetlenül emlékeztetett A helység kalapácsára. (Püff neki! O. G.) Mintha magad is erre gondoltál volna közben. (Fekete fenét! A családunk, a hét testvér Oláh tragikomédiáját írtam meg. O. G.) Érdekes (?) megfigyelésem az is, hogy sok durvaság (= nyerseséget kell alatta érteni. O. G.), amit a verses forma elbír (Petőfinél), nálad a prózában képtelenség. "Eddig az ellenkezőt gondoltam."

Hallottál ilyen marhaságot, óh hazám?

"Szóval: bárhogy szerettük volna regényedet közölni, nem vállalhatjuk a közlését, főleg azért, mert igen sok része nem bírja el a napilap nyomdafestékét, (Ah, ah!) azonkívül pedig azért sem, mert a munka nem alkalmas folytatásos közlésre. A nagy harci jeleneteket egyfolytában kell elolvasni, hogy megértse őket az ember... Oly groteszk túlzásokkal van tele, hogy sipít (?) a versforma után."

(Hallod ezt a marhaságot, hazám?)

"Versben viszont - bár más a témája - groteszkségénél fogva A helység kalapácsának kópiája lenne."

(Ez meg van átkozva ezzel a H.K.-val!)

"Még az állandó epikus jelzőket is megtartottad vagy átvetted. (Kitől?-) Idealista költő vagy, barátom, és reálista regényt akartál írni. Ez magyarázza a túlzásaidat, amelyek relatíve képtelenségek. Karhatalmat senki sem alkalmazhat bírói vagy rendőri végzés és közreműködés nélkül, például, stb. stb."

- Na, végre egy helytálló kifogás: az utolsó. Ezt csakugyan nem tudtam, azért fogtam fel rosszul; de ki nem javítanám, mert a regényben így az igazi, így jellemzi Neumann urat.-

Ad vocem: Neumann úr. Zsidó, aki a ker. magyarokat kilakoltatja. Nem ez fáj Az Est-nek? Ahá, ahá, kezdünk közeledni az alagút kijáratához. Szervusz, Mikes! a te szemeid nem látták meg az Urat.-

*

Szeptember 28-án megnyitottam a Csokonai Színházat, a debreceni színészet 130 évéről szóló beszédemmel. Nem tudtam elmondani mindazt, ami a szívemen feküdt. Azért ide írom a záró szavakat: Nekünk magyaroknak kétféle templomunk van. Egyik az Egyházé, a Szeretet temploma, amelyet a Végtelenség hatalmától függésünk remegő érzése emelt. Másik a Művészeté, az Öröm temploma, melyet a játékösztönünk épített lelkünk szavakban való megnyilatkozására. Nem bánom, mondjanak profánnak, én az Öröm templomát éppoly hatalmas erejűnek tartom, mint a Szeretet templomát, s a Thalia színjátszó papjai előtt éppúgy megemelem kalapomat, mint a franciskánusok vagy benediktinusok előtt. Mert ez a kettő együtt ér valamit. A jövő lelke: az öröm és a szeretet. Az örömmé vált szeretet.^[21]

Szeptember 30-án befejeztem Csokonai c. drámai költeményemet. (Augusztus 12-én kezdettem.) Nem igen vagyok vele megelégedve. Több babonásságot kellett volna vinnem Csokonaiba. (A "Jött éve csodáknak" ebben a tekintetben jobb!) Talán túl józan így Vitéz Mihály. Tulajdonképpen a debreceni Csokonai Színház darabjának írtam; mert szeretném, ha a szegény Csokonai életének az emlékét minden évben fölidéznénk legalább egyszer, az ő színházában. Máshol az ilyen törekvés magától érthető és tetszéssel találkozó; de bizony nálunk, azt hiszem, sokat kell majd mellette magyarázgatnom és harcolnom. (...)

*

Különben minden alkalmazottam nő: a tejhordó, az ebédhordó, a takarító, a mosó, a gépíró, a doktor. Hat részre osztom meg nem levő feleségemet, s éppen csak az marad ki közülük, aki gyermeket szokott szülni az embernek. A gyermekeimet - a könyveimet - magam szülöm.

*

Maday Gyula barátom, a Bokréta egyik tagja, most írta meg első színdarabját,^[22] s benyújtotta a Nemzeti Színházhoz. Előzetesen Kürti Jóska, a Vígszínház volt tagja, olvasta el, s mondott róla igen talpraesett kritikát. Hevesi Sándor^[23] nem adja elő, így Debrecenbe került a darab, a Csokonai Színházhoz. Én bíráltam meg, s minthogy alapgondolata szép, levegője magyar, megírása szép, költői: előadásra ajánlottam. Ha színpadon nem lenne is sikere, irodalmi értéke van. Kicsit ügyetlen, de hát kutyának sem jó az első kölyke. - Most készülnek rá a színészeink. A rendező azt mondja: nem kellene ezt előadni, gyönge. Igen, ám, mondom neki, de lejön az előadásra Klebelsberg kultuszminiszter is, akinek a felesége nagyon szereti a Madai Gyula képviselő verseit. (Gyula képviselő.) Erre azután visszahúzta szarvacskáit a rendező. Egy másik, főrendező, aki zsidó, a darabban szereplő Pianger nevű zsidó intrikust orrontotta meg, s ezért szeretné kitörölni az élők sorából. - Mindegy, a darab megy. Baja Miska, a másik Bokrétabeli, veri már mellette a reklám nagy dobját. Beharangozni beharangozunk mellette, az bizonyos; de illik is. Annyi férc, rongy pesti kabaré-nyavalya után még a dadogás is jól esik, ha tiszta és magyar. Maday Gyula pedig nem pesti, hanem hadházi; nem vigéc, hanem poéta. (...)

*

Gróf Klebelsberg Kunó az első magyar kultuszminiszter, aki elismeri Adyról, hogy "tüneményes tehetség", s a "lángész erejével" tünteti föl magában az egyik magyar típust: a passzívot, az álmodozót, a negatívot. Vörösmartyt állítja szembe vele, az aktívat, a pozitívot, a produktívat.^[24] Holott: Ady mint ember s mint költő is sokkalta aktívabb és pozitívabb, mint az álmodozó Vörösmarty. De hát, ki meri mondani, hogy ismerte, és pedig jól ismerte nagy kortársait? Adyt a "pesti tetvek" (az újságírók) beugratták ellenem, s bizony, a Vér és Arany költője nagyon csúfosan írt rólam; de az élete vége felé, mikor inkább elvonult, magába zárt életet élt, bántani kezdte a lelkiismeret, hogy engemet megbántott, s az öccse előtt sokszor mondogatta sóhajtva: "Hej, Gábor bizonyosan haragszik reám." Úgy érezte, nem hozzám és nem magához méltóan nyilatkozott rólam. Ő legalább számot vetett magával még az ilyen kicsiségekben is. - Klebelsberg azonban nem jól fejezte ki magát, s nem jól állította párhuzamba a két nagy magyar költőt. Mert Ady nem antipólusa Vörösmartynak, hanem folytatása. A hullámzó nemzeti életnek egy-egy visszhangja mind a kettő; a visszhangok nem ellentétesek, még ha feleselők sem. (...)

*

Rákosi Jenő, az öreg 86 éves, Mussolininál járt Rómában, s tanácsot próbált kérni tőle Magyarország jövőjére, mert ha még 10 évig várunk: "nem mi magyarok megyünk fel a hegyekre, amelyek régi határaink voltak, hanem a hegyek szakadnak le ránk, hogy agyonzúzzanak." Mussolini azt felelte, hogy Magyarország sorsa két kérdésen fordul meg: a trianoni béke revízióján és a királykérdésen. Rákosi rettentően megdöbbent, mikor Mussolini a trónvesztett dinasztiák dolgát elintézettnek tartja véglegesen...szóval: hogy Magyarországon nem lehet többé Habsburg-uralkodó; mert minden restaurációs gondolat halálos veszedelmét jelenti nálunk a revíziónak is. A hatalmas sorsfordulat szele csapta meg az ősz újságírót - mondja. Nem értem: mit remeg annyit a Habsburgokért? Hogy azok is halandók? Hát minden és mindenki elpusztuljon, csak a dinasztiák éljenek örökkétig? Csodálatos. Hiszen Ottó vagy Albrecht főherceg talán mégsem Dante vagy Goethe... Vagy talán a királykérdés forgószelétől a magyarságot félti Rákosi? Bizony, itt csakugyan bajok lesznek, ha a kérdés fölvetéséig nem támad közülünk valami roppant ember, "mitológiai hős" - ahogy Rákosi jól mondja, - aki szétvágja a gordiuszi csomót.^[25] De már ezt az ügyet dűlőre kell egyszer vinni, hiszen kiáltó abszurdum, hogy Magyarország:  királyság - király nélkül! Ezen kacagnak még a csecsszopók is. Általában: a mi tragédiánkban mindig van valami keservesen humoros vonás is, mint a Nagyidai cigányok veszedelmében. (Milyen kitűnően látta meg ezt is Arany János!) Pedig ez nagy szégyen. Ha meghalunk: legalább ne röhögjenek azok sem, akik nyernek a bőrünkön.

*

Az ember alig hinné, ha nem élné át, hogy milyen egyszerűek a legnagyobb, tragikusabb idők is. Távlat kell a mi korunk megértéséhez és értékeléséhez, mint a színpadi díszletekhez; közelről nagyon durva mázolás és fakóan hétköznapi az egész. De ha majd a nagy reflektorok kigyúlnak és belép a kulisszák mögül a Történet Szelleme...akkor! (...)

*

Milyen boldog ember lehet Babits Mihály: az Athenaeum kiadta 25 év alatt írt verseit. Így látszik meg igazán, kicsoda az ember. Babits költészete a filozófiai lírát emelte nálunk igen magasra. Érdekes, szinte izgató 270 versén keresztül kísérni lelke fejlődését. Nem magyaros ez a lélek, hiszen némiképpen kedélytelen, humortalan, de: rendkívül okos és rendkívül művelt. Ady a spontaneitas, az ösztönös lángész maga; Babits: a tudatos ész, a mélyre és magasba látó értelem. Büszkék lehetünk a XX. század két első évtizedére, hogy ilyen két hatalmas szellemet adott nekünk. Ady új nyelvet, új mitológiát teremtett; Babits pedig megmutatta: micsoda páratlan eszköze a legfinomabb, legrafináltabb kultúrának is: a magyar nyelv. A magyar nyelv valami egészen csodálatos márványa az emberi érzéseknek és gondolatoknak: cseng, oly kemény és mégis hajlik, annyira lágy. - Én bizony szomorúan húzom össze vidéki magamat a Csokonai Kör által kiadott kis füzetemben... jaj, ha a verseskönyvünk külső nagyságának a viszonya egyúttal lelki értékünk relációját is jelenti! De hát mit tud és mit akar és mit szokott tenni Debrecen a fiaiért, pláne: versmondó fiaiért? Csokonai sápadt szelleme: idézlek.

*

Milyen furcsák ezek a kis emberek.

A Petőfi Társaság lírai antológiát ad ki a tagjai verseiből. Nyolc verset kértek tőlem. Elküldtem. S jön a Császár Elemér (alelnök) kérő szózata, hogy hármat: Új leányok, Keleti álom, Templomépítő - cseréljek ki, mert az első kettő erotikus, a harmadikban pedig az "aluvó Isten" keltegetése sérti a vallásos lelkeket... Tiltakozó levelemben megmagyaráztam, hogy: ez a harmadolás, így, nem esztétikai, hanem önkényes szubjektív alapon, lehetetlen. Az "új leányok" félig fiús szépsége: híd, amely a jövő leányaihoz, asszonyaihoz vezet, akik - nadrágban fognak járni, mint ahogy Anatole France úr is megérezte előre. Az aluvó Isten keltegetése pedig nem vallássértő, mert a mai elkeseredett korban ki nem ereszti ki száján prózában: "Hogy nézheti ezt és ezt el az a jó Isten? Hát aluszik?" - Azt hiszem, még Scitovszky belügyminiszter úr^[26] sem mentes olykor e profán gondolattól... A másik két vers erotikumát azzal mentettem, hogy ha én szavakban írom le a nő mellbimbóját, az sokkal elvontabb, kevésbé érzéki, mintha pl. Csók István festi meg, vagy Pásztor János faragja ki. - Császár Elemér felhorkant erre a levelemre: "A versek dolga rendben van, parancsod szerint megjelennek a kötetben. A leveledben adott kioktatást ezennel nyugtázom. Hogy nem volt rá semmi szükségem, azt megállapítani jogom van. Azt persze már nincs jogom megállapítani, hogy nem szolgáltam rá arra a fölényes és lesajnáló hangra, amellyel velem elbántál."

Én igazán nem fölényeskedtem és nem sajnáltam le Császár uramat. Ha ő így érzi - már arról én nem tehetek.

*

Szegény jó Tóth Árpád meghalt. 42 éves korában. Tüdővészben. Kezdik fölfedezni, mert már nem él. A szép szomorúság, a nemes bánat költője; ha szűk is a skálája, de gyönyörű. Babitsék Kölcseyhez hasonlítgatták - talán van benne valami. De én inkább Ányos vagy Dayka Gábor modern testvérének látom. Azonban formaművészete vetekedik az Aranyéval. Vagy mondjuk: a Babitséval. A debreceni Reáliskola diákja volt - kondoleáltunk szüleinek. Én az önképző körben méltattam, éppen abban az órában, mikor Pesten temették. - A borbélyom másnap azt kérdezte: "Csakugyan olyan nagy költő volt az a T. Á.? A lapok nagyon szépen írnak róla." - Klebelsberg Kúnó kultuszminiszter kondoleált az özvegyének, a zsidó Lichtmann Annának. Így indul meg a szegény holt költő a halhatatlanságra. A Szegény magyarok regényemben Tóth Árpádról rajzoltam a költőt: Tar Lászlót, és apjáról Tóth Andrásról a szobrászt: Tar Lőrincet. - A Baumgarten-díjnak ő lett volna a legelső jelöltje, ha 1929. januárját megérte volna. A komisz sors ezt is irigyelte tőle. (...)

*

Van nekem itt Debrecenben egy szörnyeteg barátom. Monstrum humánum. Úgy hívják: Csikesz Sándor. Teológiai tanár, de igen hasonlít egy becsületes orángutánhoz. Feje nagy, keze nagy, lába nagy, háta széles mint Ázsia. Két karja térdéig lóg, s iszonyatos idétlenül hajigálja ide-oda, mikor gesztikulál. Tarkója hátul buggyot vet, alsó ajka előre áll, s rettentő állkapocs mozgatja. Érdemes elnézni: ahogy eszik és amennyit eszik. A végtelenség jele: kismiska, kezdőpont, ugródeszka a Sándor emésztő étvágyához mérten. A Groteszk és Sándor úr: egy anyaméhből született, ikertestvérek... No most már - ebben a monstrumban van valami gyermekes is; nem mondom: kedvesség, csak: naivság. Erőszakos és önző, mint a gyermek. Karácsony szombatján, gyermek előadás volt a színházban, A csillagszemű királyleányt adták. Elvittem Sándort, a Nagy Gyermeket erre az előadásra. Pazarul élveztem az előadást is, de őt is. Úgy elkelt a többi gyerkőcök közt, mint a pinty. Bár olyan volt köztük, mint Gargantua a párizsi utcán - roppant fenekével rátelepedhetett akár a debreceni Nagytemplom homlokzatára is. Szóval szörnyű volt. - Gyermektársait az egyik színész cukorral megvesztegette; s mikor ezt a színészt a darab menete szerint meg akarja mérgezni az ellensége: a lekenyerezett gyermektömeg kórusban ordítja: "Ne igya meg! Méreg van benne!" (A pohárban t.i.) Monstruózus barátom majd megrepedt, úgy kacagta. De tapsolt is hozzá iszonyú mancsaival, mint a kisebb méretű gyerekek.

Micsoda óriási Krisztusnak kellene lenni annak a Messiásnak, aki Csikesz komámnak karácsonyi ajándékot merne hozni. S mit hozhatna ennek a drága kis gyerkőcnek? 160 mázsa búzát. Mert Sándor ezt az értéket szereti legjobban. Szerkeszt egy teol. szaklapot^[27], s ennek az előfizetési díjait is búzában szedegeti be. Mint a galamb. Mint valami ÓRIÁS GALAMB.

Óh GARGANTUA! Csakhogy találkoztam veled Debrecen lapos és pocsétás^[28] utcáin. Új Rabelais szerepe vár reám.

*

December 20-án belekezdettem egy verses regényembe. Egyelőre Urak és szolgák címet adtam neki. Puskin-versekben írom; de nem az ő hangján, hanem a magamén. A ma regénye lesz. Repülőgép, Amerika, gyár stb. Az az alapgondolata, hogy az élet örök hullámzás, az osztályok és fajok keveredésével; nincs más cél, csak a küzdelem és az elalélás, egyik fölfelé lendít, másik lefelé ejt, s ebből támad az élet ritmusa, melyhez tehát mindkettőre szükség van: vagyonteremtésre és vagyonpazarlásra, vérvesztésre és vérfrissítésre, arisztokráciára és demokráciára. 25 részre szántam; lesz vagy 600 vers. Erről jut eszembe, hogy szegény Tóth Árpád utolsó terve az volt: megírja a magyar Anyegint. Be kár, hogy nem maradt rá ideje. Ez lett volna az ő chef d' oeuvre-je.^[29]

*

Egy új irodalomtörténet-író, Várkonyi Nándor, besorozott a konzervatív lírikusok közzé. (Pintér Jenő a szimbolikusok csapatába.) Várkonyi jóhiszemű; Vajda Jánoshoz lát hasonlónak, "attitűd" dolgában. Azt hiszi, hogy én pózokat vágok, s azokat énekelem, mint - nem mondom, ki. Petőfi lelkét sejti elfelejtett naivságom alján, mert nálam valóság és költészet csaknem egy. Lehet. De Várkonyi nem érti: hogyan lehet egy író ember lelke többrétegű. Pedig ezen fordul meg minden. Míg ezt a fő sajátságomat meg nem látják méltatóim, hiába minden jó igyekezet. - Különben, mulattat, hogy: ahányan rám néznek, annyifélének látnak. Ezer arc.. ezer arc...^[30]

VISSZA A CÍMLAPRA