1930

Ez az év jól kezdődik: Debrecen városa hivatalosan is észre kezd venni, s a polgármester úr nekem adja ki a Koronázási Ösztöndíj írói 700 pengőjét. Ez az első ösztöndíj, amit írói munkásságomért kaptam életemben. Nem nagyon kapatott el sem kisebbik, sem nagyobbik hazám. De ez is jólesik; nem annyira a pénz maga, hanem az, amiért adják.

Ha kedvem lesz, a nyáron nekivágok Itáliának. Rendes útitársam, Bodor Aladár, már feleségestől jelentkezett az útra. Erre kuporgatom ezt a most kapott 700 pengőt, meg azt az 1200-at, amelyet a Pesti Hírlap adott Gyémántszívű királyfimért. Hiszen, pénz volna, csak egészség és erő lenne. Maholnap 50 éves leszek. Ötven év... húsz éves koromban a beláthatatlan öregség téli estéjének rémlett; ma?, mintha csak 20 éves volnék. Ady Lajos a múltkor olvasgatta Isten kémje c. verseskönyvemet, s álmélkodva, irigykedve mondja: micsoda fiatal a lelkem! Ja, ja, a lélek. De a test, uram, ez a rongyos, ez a rongyos test. Vagy egy ez a kettő? Ha egy, akkor kevesebbre becsülöm magamat az értékemnél. Nem baj, mindig híres voltam nagy szerénységemről.

Itáliát azonban mindig szerettem volna látni. Hányszor leírtam, elképzeltem - Az embernek fiában, Danteben, Michelangeloban. Illenék már álmaimat valósággá is realizálnom.

*

Az irodalmi Nobel-díjat Mann Tamás német író kapta 1929-re. Régen ismerem ennek a rokonszenves úri embernek az írásait: a Tristan novelláját, Kröger Toniót, és a híres Buddenbrook-regényét, családja regényét.

Most elolvastam Varázshegy c. két kötetes nagy művét, talán 1100 lap. Davos internacionális szanatóriumi életének a keretébe szövi bele egy fiatal, tiszta szívű német fiúnak 7 esztendejét, amelyet ott tölt el a varázshegyen. Lélekelemzés, 1100 lapon át. Talán a francia Proust óriási analízisei hatottak rá. Előadása sok helyt túl németes, roppant hosszú mondatok óriási kígyói csavarognak lapfőtől lapaljig. Ez sokszor bosszantott, mert mi magyarok sokkal tisztábban és művészibben írunk prózát is. Hanem az alakjai pompásak, sőt hellyel-közzel nagyszerűek. Pl. Behrens udvari tanácsos úr, a szanatórium főorvosa; véreres szemét, hosszú nyakát, roppant nagy kezeit, kacsázó járását mindig látom; kényszerülten szellemes vagy tréfás mondásait és szanatóriumi dialektusát is hallom. Ez az ember is beteg: mélabú öli, ha sok szivart szív; felesége ott porlad a davosi temetőben; az a hang köti ide az öreg urat is. Remekül tudja rábeszélni betegeit, hogy maradjanak még, öt hónapig, vagy öt évig. Pedig neki semmi haszna az idő meghosszabbításából, ő csak "alkalmazott", s a beteg emberiség segítője. Azután a sovány, tüdővészes jezsuita, Naphta úr, aki zsidó fiúból lett katolikus és szerzetes. Élete szakadatlan gúnyos vitákban telik itt, a szabadkőműves olasz írót: Settembrini urat vagdalja életre-halálra. Ennek a két embernek a vitatkozása tölti be a 2-ik kötet jórészét. A fiatal Castorp Hansot szorítják közre, mintha neki magyaráznának, mintha az ő rokonszenvét akarná megnyerni mind a kettő. Nagyon féltik egymás hatásától fiatal tanítványukat, különösen a kockás nadrágú és sárga kabátú Settembrini, a regény legérdekesebb alakja. A jezsuita és a szabadkőmíves egyszer annyira összevész, hogy a jezsuita párbajra hívja a szabadkőművest. Pisztolyra állnak ki, 15 lépésre. Settembrini a levegőbe lő. "Gyáva!" - kiáltja végső szónak Naphta - s a következő pillanatban önmagát lövi főbe. Úgyis megvoltak már számlálva napjai. - Azután a tüdőbajos hadnagy, a kis Ziemssen, ez a lovagias fiú; nem győzi bevárni gyógyulását: idő előtt elszökik a szanatóriumból - beáll a csapatába, hadnagyi ranggal; beteg lesz, visszajön és meghal, gyönyörűen. Ez a halál egyik legszebb része a regénynek. Szinte döbbenetes arányokban bontakozik ki az óriás hollandus alakja, aki szeretőjével, Chauchat asszonnyal jön a szanatóriumba, azzal az orosz nővel, aki előbb már a Castorpé volt. A vörös arcú hollandus megérzi, hogy csak ezek szeretik egymást: kitér útjukból, öngyilkos lesz, megmérgezi magát a varázshegyen. - Chauchatné, a beteg Venus, érzéki nő, aki megédesíti férfitársai utolsó éveit, s talán feledkezésből adja oda testét másoknak. - A hős, a húsz éves Castorp Hans, kedves és rokonszenves fiú. 7 évig gyógyul Davosban; s mikor egészséges: kitör a világháború; önként jelentkezik és egy szörnyű rohamban tűnik el szemünk elől.

Sok finom irónia van ebben a regényben. Magának Davosnak a mágneses tulajdonsága is rendkívül elegánsan érezteti az üzleti alapot; de úgy, hogy azért nem árt a világhírű hely jónevének. Valószínű: Mann Tamás úr is üdülgetett ottan valaha. Annyi bizonyos, hogy míg olvastam a masztodon^[1] regényt: magam is ott éltem 5000 láb magasan, a felhők között, amelyeket Behrens udv. tanácsos úr mindig ködnek mond. Egészen új világ ez; magam is éltem ilyen beteg társadalomban Cirkvenicán hat hónapig, a Tátrában több nyáron át. Mondhatom: a Mann megfigyelései kitűnőek, igazak. Ilyesféle emberekkel találkoztam én is szanatóriumi számkivetésem idején.

*

Úgy veszem észre: kár volt nekem előleget kérnem a Pesti Hírlaptól. Már három regényemet küldtem el, hogy az 1200 pengőt letörlesszem: Lenkey úr mind a hármat könnyűnek találta és visszaküldte. Nem írja meg, miért nem tetszik neki, csak azt hangsúlyozza, hogy mást, másfélét írjak. Most, hogy a Bárány a farkasok között címűt is visszaküldte, csalogat föl Pestre: szóval jobban megértjük egymást, mint írásban. Bízik, hogy le tudnak beszélni a lábamról. Nehezen hiszem. Mert vagy tudok regényt írni, s akkor nekik is tudok, vagy nem, de akkor másnak sem tudok. - Eszembe jut most, hogy szegény Gárdonyi Gézával is milyen komiszul bánt ez a nagy múltú lap: hat regényét utasította vissza egymás után. Úgy látszik, most velem akarják ezt a kálváriát járatni Lenkey szerkesztő úrék. Meg találják járni. Mert esetleg nem írok nekik többet; választott irodalmi bíróság elé bocsátom három el nem fogadott regényemet: vajon csakugyan olyan közölhetetlenek-e azok?

Hanem az olaszországi utam veszedelemben forog, mert így nem merem elkölteni a Légrádyék 1200 pengőjét, most is rajta ülök, mint a lidérc a tojásán... míg csak valami sárkány ki nem kél belőle.

Igaz ugyan, hogy Kornis Gyula, kultuszminiszteri államtitkár, megígérte a mostani nagyvakációra a római Collegium Hungaricumba való fölvételemet.^[2] Ez jó volna, mert állítólag napi 3 pengőbe kerülne így az élet (lakás, koszt). A várostól kapott 700 pengőm is megvan még, csakhogy ezt nyomdaköltségül szántam: ki akarom nyomatni a Táltosfiú második részét, a Szárnyas Embert. Ez is belekerül vagy 1300-1400 pengőbe. Egy vidéki (karcagi) zsidóval tárgyalok.

Szomorú, hogy Isten kémje verseskötetemet is a magam pénzén kellett kinyomatni; a Csokonai Kör nem ad reá egy garast sem; pedig hogy ígérte az Elnökség! - Odaadtam ennek az irodalmi társaságnak az Urak és szolgák verses regényemet -: ezt pedig nem meri kiadni, mert túlságosan őszinte kormányzónkkal és minisztériumával szemben. Úristen! Micsoda lelki vergődéseken görget végig gyalázatos sorsom. Lassan megfulladok, mint az elsüllyesztett tengeralattjáró legénysége...szinte érzem magam fölött a közönyösség óriás óceánját.

*

Milyen jó ellenben a színészeknek, színigazgatóknak, futballjátékosoknak és tornászoknak. Ezeket hogy ünneplik, hogy dédelgetik, hogy halmozzák el minden jóval! A költő, a művész, olyan a mi századunkban, mint az ötödik kerék: semmi hasznát nem veszik, fölösleges fényűzés a régi romantikus időkből. Pedig ezek az évek is romantikusak; neoromantikusak; most nem a szellemet, hanem a testi erőt részesítik az emberfelettiség ünnepében. Boldog hordárok! Szerencsés díjbirkózók! Isteni távfutó Nurmik! Tüneményes Orth-labdarugók!^[3] Hogy fölvitte Isten a dolgotokat! Nem sokára templomot emelnek a tiszteletére és félistenekként imádnak a rövid hajú és rövideszű emberek. (...)

*

Egy ismeretlen rokonom, édesanyám egyik testvérének az unokája, Szepessy Eta kisasszony, színésznő, fölfedezte, hogy vérségi kapocs van köztünk, s minthogy Temesváron széthullott az a magyar színtársulat, amelyiknek ő is tagja volt: kérve kér, protezsáljam be Kardoss Gézához, a debreceni színház "ünnepelt" igazgatójához. Elküldte a fényképét is. Sajátságos, de így van: egészen hébertípus! Hogy kerül ez a Sáron rózsája az én tölgyfagatyás paraszt családomba? Vérkeveredés? Talán az apja v. anyja zsidó? Mit nem kell még megérnem vén fejemmel!

*

Debrecen aljas népe, minthogy soha nem tudott belátni a lelkem legmélyére, a legképtelenebb és legaljasabb kószahíreket terjeszti felőlem. Megpróbált már befeketíteni mindennek; azok a zsidók, akiket egyik-másik regényemben "fölléptettem", leálcáztam, jobban mondva: akiket tükrömbe nézettem: tehetetlen dühükben szélhámosnak, zsebmetszőnek, gondolattolvajnak, paralitikusnak és minden rossznak elmondanak. Rendben van, Izrael! A szájad mindig piszkos volt, mióta kikerültél Kánaánból; valószínű: a lelked sem hófehér; márpedig: a piszkosnak minden piszkos. Hozzám dörzsölheted álnok pajtáskodás övével a saradat, sebaj: félreállok és letörlöm, mint az a másik nagy Paraszt. Ha Katona Józsefet nem látták meg a maga korában, ugyan mit panaszkodjam, hogy engemet meg rosszul látnak? Majd eljön az idők nagy hengere, letapos benneteket egy szintre; de az én magános sziklaságom akkor messzekiáltóan fog fölmagasodni a nagy, sivár pusztaságon. - Magamon tapasztalom, a bőrömön érzem, hogy aki kivált és fölmagasodott népéből, nemzetéből: azt megkövezik és sokszor halálra csúfolják a legaljasabb utcai kan-ringyók. (...)

*

Május 11-én, a Zeneiskola dísztermében ünnepeltek. Az Ady Társaság szólított pódiumra. Ady Lajos akarta, hogy írói munkásságom 25 évéről emlékezzék meg Debrecen.^[4] Az a Debrecen, amelyik olyan mostoha volt eddig hozzám. Ez az "ünneplés" egyszerű, kiskörű, de meleg volt. Haj, 1906 táján még világhírről ábrándoztam:

Most? - Elég, ha kétszáz ember feláll a tiszteletemre és tapsol, éljenez. Jézusnak sem ezerkétszáz vagy tizenkétezer tanítványa volt kezdetben, csak tizenkettő. Mit akarok én?

Megöregedtem. Hallgatok. Semmit se várok. (...)

*

Május 11-én, 25 éves írói jubileumomon, ezt olvastam föl pár száz ember előtt:

Vallomások

a szerelemről, a barátságról, a családról, a hazáról, az emberiségről, a művészetről,
a társadalomról, az életről, a halálról és a halhatatlanságról.

1.

Életünk lángra lobbantója, a szerelem: a két nem harca és békéje. Férfi vagyok: ellenfelem és fegyveres társam a nő. Sokan azt suttogják: Oláh Gábor nőgyűlölő. Érdekes. Hát gyűlölöm én a nőt? Lehet. Míg meg nem hódítunk valakit, addig gyűlöljük. A nők bolondjai és a nőbolondítók azok a szerencsésen szerencsétlen férfiak, akik akaratlanul is játszóbábjai a gyöngébb nemnek, annak a gyöngébb nemnek, akiről ma már tudjuk, hogy a szívósabb, tehát az erősebb. Nőgyűlöletem, ha volna, az erősebbtől való rettegése volna a gyöngébbnek. Engem csakugyan bánt az, hogy a mindent kitervelő és mindent végbevivő férfi: alárendeli magát a mindent készen kapó nőnek. Legalább eddig. Ma már egymás mellett kezdünk haladni, mint egyenlő jogú felek. Azt hiszem, ez az egyenlősödés egészen az egymásba mosódásig fog menni, s a jövő embere az a férfinő vagy nőférfi típus, akit Marcel Proust francia regényíró szerepeltet Sodoma és Gomorra c. regényében. De Tolsztoj nélkül is vallom, hogy: vannak tenyészemberek és vannak művészemberek; amazok szaporítják, emezek nemesítik a fajt. Mind a kettőt vállalni: kissé nehéz, majdnem lehetetlen. Így lettem én gyermekek helyett könyvek apja.

2.

A barátság a szerelem önzetlenebbik testvére. Tisztább és továbbtartó, mint a szerelem. Nem igaz, hogy csak egyneműek közt lehet. Hiszen legjobb barátaim azok a nők, akik régebben azt hitték, hogy feleségül veszem őket. Az idő elrohant, mi megmaradtunk a lélek-egyesség magasabb rendű viszonyában, s beláttuk, hogy nem csalódtunk egymásban. Álljanak föl a házastársak és mondják el ezt magukról. (Nb: senki sem állt fel.)

3.

Sokan szememre hányják: bizonyosan nem szereted a családot, a gyermeket, hogy csatlakozás nélkül rohansz el a nő mellett. - Dehogy nem szeretem. Más itt a baj. Én jobban szeretem a vázát nézni, mint készíteni. Azután, az életem különös ellentétek forgatója: szerelmeimet elálmodtam és elénekeltem, gyermekeimet könyvekké szellemítettem; s a reális társadalom nem akarja nekem elhinni, hogy hatvan mű, hatvan szellemi szülött néha ér annyit, mint hat eleven kis ember. Azt hiszem, öntudatlanul is a halhatatlanságán dolgozik mindenki, túl akarja élni halálát minden ember; ennek pedig két módja van, vagy: a szakadatlan láncolatban örökkévaló család, vagy: a lángoló lélek fényének az idők ködébe világolása. Vagy gyermekeimben élek tovább, mint ősapa; vagy szellemem írásba zárt szellemalakjaiban. A könyvtárak éppoly életmozgató tömörületek, mint a társadalmak vagy az államok. Az én jeligém ez lehetne: "Gyermekek helyett könyveket szerkesztettem."

4.

Ha nincs gyermeked, ha nincs családod: akkor hol a hazád? - kérdheti a tépelődő bizalmatlanság. Sajnos, itt azt kell mondanom: valahogy túlemelkedtem a magyarság közösségének a határán. A nemzeti kereteken és körökön túl van egy hatalmasabb, egyetemesebb egység: az Emberiség; ennek a családjába tartozom, hiszen a magyarság mégis csak tagja Európán túl is az emberiségnek. Bármily időszerűtlenül hangzik is ezekben a szomorú magyar napokban, azt hirdetem: a nemzetek zárt autonómiája csak rideg gyűlöletet és emésztő féltékenységet teremt, amelynek törvényes gyermeke minden véres és rémes háború. Aki a béke utópikus álmát akarja a Földre álmodni: az az Emberiség nemzettelen egységét látja ideálul maga előtt. Testvérem Shakespeare az angol, Dante az olasz, Goethe a német; Romain Rolland a francia, Tolsztoj az orosz, Ibsen a norvég - és minden nemzet minden igaz költője. - Akkor hát megtagadod Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt? Dehogy tagadom. Hiszen ezek a vérszerinti testvéreim lélekben is, amazok: a szellemi testvéreim vérségi kapcsok nélkül. A hangom, a lelkem színe: magyar, akármit énekelek is. A kozmosz: a nagyobbik hazám; a Tisza-Duna tája: az én drága mikrokozmoszom.

5.

Az emberiség egységét mindenki hirdeti, de senki sem hiszi. Mindenki akarja, de senki sem szereti igazán. Félnek tőle a nemzetek, hogy elnyeli önállóságukat vagyis egyéniségüket. Pedig ez a félelem a családokban is ott lázíthat, sőt lázít is: a versengő testvérek között; ott lázít a társadalomban a versengő családok között; és lázít az emberiségben a versengő nemzetek között. Lehetetlen volna ez a legfelsőbb egyesség? Nem lehetetlen. Hiszen először az egyes hangszereket találták fel, s először az egyes hangszereken - szólóban - bocsátotta át lelkét, érzéseit a hangok művésze. Azután jött egy nagy rendező, egy nagy szervező, aki megalakította a zenekart, s az egyes hangszerek szerepét a magasabbrendű zeneműveknek rendelte alá. Baj lett ebből? Dehogy lett. Csakis így állhatott elő a leggyönyörűbb harmónia. Elvesztek az egyes hangszerek az összesség zengésében? Dehogy vesztek. Remekül támogatták, segítették egymást; megteremtették az egyszínű, fakó szólamon túl és felül: az ezerszínű és sokszerű harmóniát. A magasabb rendű összhangzatot. - Ez lesz az emberiség sorsa is. Ma még nagyon is külön szóló hangszerek a nemzetek; de már él, már tapogatózik, már kutat-keres az a sejtelem: hogy ezt az ezerféle sokaságot nagyszerű egységgé kell tenni. Ha Arisztotelészre gondolunk: ebben a rendbe igazodó rendetlenségben az örök szépség kibontakozó képe ragyog ránk.

Nekem az a boldogságom, hogy hiszek ebben az elkövetkező egységben.

6.

Minthogy a költészetet, a zeneművészetet, a szobrászatot, a festészetet, az építőművészetet, a színészetet, és a táncot mindennél jobban szeretem: művészetkedvelő, vagy mondjuk így: esztéta a nevem. Minthogy életem egyetlen tartalmául az érzelmek és gondolatok szavakban való kifejezését választottam: művésznek születtem. A művészet azért több, mint a gyakorlati élet legmagasabb polcai, mert az ember legfinomabb, t.i. legszellemibb részét fejezi ki. És mintegy tovább folytatja a teremtést: világot és világképet ad. A művész büszke lehet, mert csakugyan az istenek hangszerén játszik. - Az élet legnagyobb csodája eddig az, hogy két ember, bizonyos hangokból alakuló, zeneileg hullámzó kiáltásokkal, szó-jelekkel meg tudja értetni egymással: mit akar, mit érez, mit gondol, mit lát másban és másokban. Aki ezt a legnagyobb emberi csodát legművészibb, t.i. legtökéletesebb formában ezerszer és ezerszer hajtja végre: az a költő, az a művészek művésze. Anyaga a legszellemibb: az emberi nyelv.

7.

Ha a művész, a költő, a legmagasabb rendű ember, az emberek igazi szellemi királya: úgy-e bár, akkor trón illetné még életében és önkényt fakadó, nem törvények szuggerálta hódolat? Hol a költők trónja? Nem a királyi paloták tróntermében, hanem - nagyon triviális kifejezést használok: - az emberek szívében. Az emberek szíve azonban olyan, mint a fényképezőgép fekete kamrája: ha süt a nap, fölveszi magába a szellemi ember negatív arcképét; az ott benn él és ott benn vész, ha nincs segítő technika: amely pozitívvá teszi a negatívot és megezerszerezi, ha kell. Ez a kihívás, ez az ezerszeres reprodukció a társadalom technikai munkája, amelyben fő szerepet az oktatás, az iskola visz. Az iskola hívja elő az ösztönös ember lelke fényképezőgépjén a szellemiség napfényképeit. - Az, hogy nekem ezer arcom van, nem puszta szólam, nem komédiás önhittség; én tükre vagyok minden jobb és igazabb és nemesebb ember szellemi képének; ha engemet nem lát meg a korom: magának huny szemet és elszalasztja azt a ritka lehetőséget, hogy néhány szempillavillanásig alteregójával állhat szemben. A költő: a társadalom visszhangja, igazabban mondva: a társadalom az a rengeteg erdő, mely visszhangozza a bele kiáltott dallamokat vagy igazságokat, t.i. a költőt, a gondolkozót. Ha az erdő és a visszhang nem talál egymásra: annak egyik sem az oka; hanem oka: az idők akusztikátlansága.

Nem félek és nem panaszkodom, hogy nem értenek meg. Egészen bizonyos, hogy meg fognak érteni.

8.

Az életet csodának tartom, s hogy fölfogom: az a legnagyobb örömöt adó csoda. Mert mi az én életem az élet egyetemességében? Az, ami a tengerből kiporzott vízcseppé: kisebb, mint kibocsátó eleme, de mindenben ugyanaz. Nem mondok újat, de igazat mondok: a vízcseppben benne a tenger. Most már mi a vízcsepp diadala? Az, ha tudja, hogy ő a végtelen tenger része. Mi az ember diadala? Az, ha tudja, hogy ő az istenség része, vagy mondjuk így: a világegyetemé. És mi a magasabb rendű ember, a művész vagy gondolkozó diadala? Az, ha ő tudja azt, hogy az ember tudja magát, még pedig a végtelen élet részesének, vagyis az istenség darabjának. Tehát a művész diadala: önmagunknak ez a világon keresztül való tudása. Ez a magas rendű öntudat. - Én például magamat is harmadik személyben látom. Ketté tudok szakadni, figyelni tudom rejtett énemmel nem rejtekező énemet, kívülről is látom magamat, belülről is látom magamat. Egyik az empíria, másik az intuitio. Én látom Oláh Gábort, a kis szomorú és zárt ajkú paraszt gyereket, akit félelem és nyomorúság nevel és tördel. Látom, hogy lobban föl lelkében egy szikra, amely később lángolva ég és emészti, elemészti az egész embert, de tüzében nemes fémek olvadnak ki és világánál sötét szakadékok mélyébe láthatni. Látom virágösztönét, mely a legelhagyottabb mélységből a kék magasságba tör. Milyen óriás utat kellett megtennie, míg az istállóból az európai költészet atmoszférájába jutott. Sajnálom és szeretem, féltem és bámulom szegényt. Örömöm és gyászom az ő kibontakozó sorsa: nagyszerű és örökké visszatérő példázata a Lélek életfolyamának. Gyönyörű színjáték, melyben az Én a hős is, a költő is, a néző is. Látom lassú elhajlását attól a konok megkötöttségtől, melyet sorsa és környezete diktál. Remek látvány: mint a kitérő bolygó, az ember nem engedelmeskedik az alacsonyabb parancsnak: ösztöne kitér, útja talán elgörbül, de azután kiegyenesedik és nyílként célra tör. Izgat és gyönyörködtet ennek a szellemi lénynek ellentétekben pompázó érthetetlensége és magasabb rendű egysége. Az élet: éppoly műalkotás, mint egy költemény, mint egy dráma; az anyagot a természet adja hozzá, de mi magunk formáljuk belső szerkezetét és öntjük a szépség, a jóság vagy az igazság milliom változatú formájába. Nem kell talán mondanom, hogy az én életem olyan alkotás, olyan mű, amelynek szépség a formája.

9.

Életünk értelmét pedig mi adja meg? A halál. Ebben a végtelen sötétségben lehet csak kiragyognia az élet hullócsillagának. Olyan gyászos háttér a halál, melyben pici kis fényünk érvényesülhet. Vallom, minden rám szakadt vagy önként vállalt pesszimizmus nélkül, hogy az élet pillanatainak csak a halál ad jelentőséget. Kiemeli, megszépíti, s egyetlenné, soha vissza nem térővé teszi. Olyan az életünk, mintha egyetlen-egyszer volna szabad megjelennünk valami fényes és emlékünket megőrző társaságban, - úgy-e, össze kell szednünk minden erőnket, ki kell fejtenünk minden szellemiségünket, meg kell aranyoznunk fakó egyéniségünket, hogy ha halványan is, de bevéssük emlékezetünket az idők táblájába. Az élet folyton foly, a futó hullámok olyan egyformák; milyen nehéz egy-egy hullámnak észrevehetően kivillanni a víztömegből! Az egyénnek ez az egy pillanatig tündöklése: az a szent akarat, hogy örökkévalóvá igyekszik tenni megjelenését, noha lényegében örökkévaló. Ez a roppant erőkifejtés, magunknak ez a megmutatása - milyen szépen mondja Ady: "Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak" - ez az ember életének az értékmérője, és ez az élet tartalmának megadója. Ebben a kovácsmester, aki a legszebb patkót akarja kialakítani üllőjén: egy a tudóssal, aki a legrejtettebb igazságot akarja nyilvánvalóvá tenni, s egy a művésszel, aki önmagán keresztül az Emberiségnek legszebb hangját, legédesebb gondolatát vagy legtündöklőbb látomását akarja kifejezni. A halál legyőzése lehetetlen; de azt meg lehet mutatni, hogy a halál nem porszemet gázolt el bennünk vágtató végzetszekerével, hanem: valami szellemiséget, amelynek porszem alakja volt.

10.

De hiszen a szellemiség: halhatatlan! Tehát a művész, a költő, aki a szellemiség műhelye, már tevékenységénél fogva is csak tetszhalált hal. Emléke él, de ez nem örök. Elkiáltott kiáltásait visszhangozza az idő: ez az örök. Mert mint a hang a rádió hullámain nem ismert csillagokig verődik: a lélek kizengései, lélekhullámokon, nem ismert szellemek tartományáig zenghetnek el. Hogy megszülettem, az a bizonysága, hogy vagyok. Hogy vagyok: ez a bizonysága annak, hogy leszek. És hogy leszek: ez bizonyítja létem tovább tartását, a halálon túl való életemet.

Hiszek halhatatlanságomban.

*

Ezen a nyáron, bár cukorbetegségem nagyon lehangolt, mégis sokat írtam. Lelkem lírai zsilipjét a jubileum kedves izgalma valahogy fölvonta, s páratlan gazdagsággal hullottak a versek nótafámról. Most valahogyan a reális "élmények" kívánkoztak ceruzám alá és sok érdekes vagy furcsa jelenetét rajzoltam meg életemnek. Persze, kritikusaimat újra zavarba hozom, mert eddigi megállapításaik rólam most ismét csődöt mondanak. Oláh kiismerhetetlen... vagy következetlen... (lásd Bismarck ökre).^[6] Örülök, hogy rábukkantam valahogy a szavaló kórusokra, erre az új kollektívnek is mondható új műfajra, amelyre példát soha nem olvastam és nem hallottam, csak egy tanítványom beszélt róla, mert Pesten hallott egyszer ilyet munkásoktól. Nem tudom, milyen lehet az enyéimnek a hatása, valóságban, de ahogy elképzelem: megrázó. Különösen, ha 200-300 emberből áll a kórus. A dinamikája ezeknek az unisono^[7] mondandó soroknak: elsöprő lehet. Szeretném kipróbálni a színpadunkon, de félek: a rendőrségünk nyúlszíve "lázítás jelenlétét" állapítaná meg bennük, s még a színháznak lenne baja. Megírtam a munkások, művészek, orvosok, politikusok, katonák, papok és parasztok kórusát. A vers ritmusa nagyléptű és dübörgő, hogy jól lehessen mondani unisono. A katonáké pláne, szinte dobpergésre menő mars.

Kiürített napi cukormennyiségem: 140 gramm; kiürített két hónapi versmennyiségem: 140. Érdekes. Mi?

Írtam különben egy kis Pokolt is, 12 részben. Az életünk reális poklának 12 körét. Dante nem is hinné, milyen kínok között éljük életünket a technikai csodák századában.

Szeretném ezeket a nyári új verseket Urak és szolgák c. verses regényemmel egy nagy kötetben kiadni. De hol rá a kiadó? A Csokonai Kör - nem meri, nem tudja, nem bírja kiadni. Igaz, nincs is hozzá pénze. Ezt is magamnak kell, mint a Szárnyas embert?

Igaz: a "Szárnyas ember" júniusban megjelent, 500 p.-ban. 1300 pengőmbe került.^[8] Azt se tudom: mit ér? Nem veszik, nem olvassák, nem dicsérik, se nem szidják. Hallgatnak róla mélyen.^[9]

*

Ezen a nyáron ki akartam menni Rómába, Firenzébe. Kaptam is az államtól 500 pengő ösztöndíjat. (Életem első, egyetlen, s utolsó ösztöndíja! Kornis Gyula államtitkár adta.) De: kénytelen voltam visszaadni, mert egyrészt az útitársam Bodor Aladár lemondott az útról (fia fél szemére megvakult), részint betegségem öltött ijesztő méreteket. S aggasztott a nagy hőség is. Szóval: itthon maradtam, a debreceni Nagyerdőn nyaraltam.

*

Augusztus 29-én pedig új regénybe kezdettem, amelynek egyelőre ez a címe: Három jó barát. A lelkek egymásra hatását, s az ideáloknak realitásig jutásuk közben való elferdülését vagy átváltozását akarom benne megírni. A Bokréta három alapítója: Gulyás, Madai, Oláh áll előttem modellül. Persze, csak a megindulásnál. Azután: jöjj, szárnyas fantázia és röpíts, amerre szemed lát. Szeptember végéig a Nagyerdőn akarom írni, azután, ha tudom, idebent, Kar-utcai barlangomban, ha szomszédom, a rettentő Bába nem veri el örök lármájával a kedvemet. - Istenem! Milyen nyomorúságosan élek én! Még 50 éves koromra sem jutottam oda, hogy csendben, háborítatlanul dolgozhassam naponta csak két órát! - Most is, április óta, kijárok szinte naponta az erdőre, s ott irogatok. Remek hely! Csak a minap zavartak meg regényem megindításánál fiatal táncoló leányok, akik klasszikus pózokat gyakoroltak azon a dombon (a "Szerelmesek Domb"-ján), ahol írni szoktam. De érdekes volt! Mintha "Szárnyas Ember"-emnek a margitszigeti jelenete realizálódott volna.^[10] A költészet így diktál néha az életnek.

*

Ötven éves koromban megértem azt a furcsaságot, hogy egy nő megkérte a kezemet. Egy elvált asszony, Somogyi Irénke, Somogyi szemorvosnak a leánya. Őmaga bevallotta, hogy 1925 óta, öt éve készül már erre a vakmerő tettre. Virágcsokrokat hozott, később küldözgetett; 16 oldalas levelekben nyitogatta szívét, magasztalt az angyalokig, szent embernek, az ő Nagy Barátjának, és még nem tudom minek nevezett. Mikor nem válaszoltam a levelére, az utcán fogott meg és szegezte mellemnek a kérdést: óhajtok-e férje lenni, vagy sem? Azt feleltem: vagy sem. Miért? - kérdezte meghökkenve. - Azért, mert iszonyú rossz férj lenne belőlem; két hét múlva már menekülne tőlem. - Elgondolkozott: hm... maga csakugyan nehéz ember... és, úgy látszik, rosszul ismertem. - Meglehet, mondottam. - Újra ostromolni kezdett - hogy nem tetszhetik ő nekem, mikor a nagybányai festő iskola művészei, maga Ferenczi is, úgy hívták: "földreszállott Múzsa"? - Festőknek lehet, de én nem fogok magáról soha írni. - De megígérte, a Városháza előtt, hogy regényben szerepeltet... - Nem, nem, visszavonom, ha mondtam. - Csak ne a nevem alatt, nézett rám iszonyattal. - Se a neve alatt, sem álnévvel. Soha. - Ez újra rosszul esett neki. Attól is drukkolt, hogy esetleg szerepeltetem; az is bántja, hogy nem "ihletett" meg. - Kereken kijelentettem előtte, hogy sem őt, sem mást nem engedek belekapcsolódni az életembe. Bámult. Nem értette meg. Gondolom, bolondnak vagy ultraszentnek tart. - Mikor látta, hogy velem semmire sem lehet menni, azt kérdezte: hogyan váljunk el: mint barátok vagy mint ellenségek? - Ahogy magának tetszik. - Szomorúan nyújtott kezet: "Akkor hát nem lehetek magának, csak Flórája". (Virágküldözője. Nb: úgy veszem észre: nagyon fáj neki az öt virágcsokor hasztalan kidobott ára.) - Komoran, csalódottan ballagott a Nagytemplomtól a Déri Múzeum felé. A megkérésem t.i. stílszerűen a Nagytemplom nyugati oldalán történt, a híres iszalagfával szemben. 12 óra volt éppen - a reálban már vártak a fiúk, stilisztika-órám kezdődött. Ott hagytuk egymást. Sajnálom szegény asszonyt; csak azt nem értem: ki ugratta be, hogy pont nekem kérje meg a kezemet, mikor mindenki tudja: irtózom a házasság szentségétől. - Gondolom, hogy átkoz azóta! És hogy formálja munkás képzelete (szégyene) a helyzetet, ahogy majd elmondja ezt a fura jelenetet másoknak; kiemelve az ő határtalan áldozatkészségét az én szent vagy szemtelen egoizmusom mellett.

*

November 4-én befejeztem új regényemet: a Három jó barátot. Fogalmam sincs, milyen hatása lehet másra. Reám? Nem igen hatott. Pedig van benne egy pár érdekes alak, s néhány friss fejezet. Saját magamat rajzolom Országh Györgyben, a színész alakjában. Elfojtott, lappangó színészösztönömet itt élem ki. Olyan jól esett végighurcolnom remete-magamat Amerikán és Európán! És játszanom a saját darabomban: a Férfitemetőben, amelyet itt Atalantának kereszteltem el. Megteremtem itt a regényben az új kor új színdarabját is, a kollektív drámát, a Két Városban, amelynek a Nép, a Tömeg a hőse, az arisztokratákra és demokratákra szakadt, s önmagát maró Emberiség. Nem volna bolondság külön, igazán is megírnom ezt a regénybe szőtt színdarabomat. Mostanában úgyis szavaló kórusokkal kísérletezem, a Két Város egy hatalmasabb kórus, újkori görög-dráma. Visszafelé! Visszatérni Szophoklészékhez! No, de az én újításom mégsem archaizálás vagy antikizálás lesz, hanem modern tömegekkel dolgozó verses színdarab.

A regényt az átkozott Pesti Hírlapnak szántam. Nem merem elküldeni, mert biztosan tudom: ezt sem fogadják el. Nem "népszerű" és van benne politika is, még pedig pártoktól független.

Mit csináljak? Várok. Előttem nagy árok, átugranám - de nem merem... hátha belé pottyantanám búsmagamat? Várok...

*

Október 31-én, a reformáció évfordulóján, buzgó teológusok előadták Michelangelo drámai költeményemnek egyik epizódját: Luther a pápa előtt címen. A vígszínház-mozgóban. A mélyen tisztelt ev. ref. közönséget igen meglepte a darab. Az oroszlánhangú püspök, Baltazár, azt mondta: "Fenséges!... Végig kellene vele járni Magyarország minden városát, eljátszani katholikusok, reformátusok, zsidók előtt, hadd lássák: mi volt a reformáció". Üm... Általában azt mondják: megrendítő hatása volt az emberekre. Pedig - pici kis töredék a nagyból. Istenem, milyen jó lenne, ha a Nemzeti Színház ilyen darabokat is be merne mutatni, mint az én Michelangelom. Milyen hatása lenne ott az emberekre: II. Julius pápának, az isteni Raffaellonak, a medveszerű Michelangelonak, X. Leó fényes, artisztikus udvarának...vagy a Medici-ház Platón-ünnepének, Savonarola halálmadár-dalának; a titokzatos vén Leonardo da Vincinek. Ha méltó keretben, művészi gonddal hoznák színre a darabjaimat: be másképen nézne rám homokos Debrecen. Meg kell a szívnek hasadni - mint Bibó Lajos regényének címe mondja.^[11] Meg kell az embernek döglenie, hogy észrevegyék.

Mint szegény Tóth Árpádnak is...

*

Tóth Árpádnak is meg kellett halnia, hogy Debrecen, sőt hogy Magyarország észrevegye. Mikor a halála híre ide ért a szülővárosába, egy földije, a reáliskola magyar tanára, bizonyos Magiros Béla nevű egyén, csodálkozó fitymálással kérdezte: "Kicsoda az a Tóth Árpád?" - Ma, néhány évvel a halála után, 1200 ember szorong az Arany Bika óriás dísztermében, főispán, polgármester, egyetemi tanár, kisisten, nagyisten, katolikus, kálvinista, zsidó (különösen zsidó! mert szegény Árpádnak zsidó nő volt a felesége...), hogy meghajoljon, hódoljon költészetének. Ady Lajos állítja Csokonai mellé: mind a ketten tüdővészben pusztulnak el, csaknem megsiratatlanul, mind a kettő a "boldogabb időkre" apellál; mind a kettőt meg fogja becsülni a cammogó Debrecen... hiszen az Ady Társaság kezdeményezésére 1931. tavaszán már emlékkő hirdeti hozzánk tartozását a debreceni Nagyerdőn. Ezt az ünnepélyt is ennek az emlékoszlopnak a megteremtése érdekében rendezte az Ady Társaság.^[12] Dicséret és dicsőség érte neki. Lejött a bozontos fejű Móricz Zsigmond, érdekes és kedves emlékezést olvasott föl Tóth Árpádról és édesapjáról, Tóth András elvetélt szobrászról. Eljött Kosztolányi Dezső, hogy megrajzolja a debrecenieknek Tóth Árpád elomló emberi és gránitkemény művészi alakját. Eljött Gellért Oszkár, a Nyugat szerkesztője, hogy versben sirassa a drága halottat. Eljött Ascher Oszkár, szavaló, hogy bemutassa a maga sajátságos modorosságában vagy nem bánom: művészi modorával a Tóth Á. verseit. A debrecenieket Adyn kívül Könyves Tóth Erzsi színésznő képviselte (Tóth verseit szavalta); és én. Felolvastam Az apród c., Tóth Árpád halálára írt versemet.^[13]

Szegény Árpád!

Emlékszem, mikor éppen a Nagyerdőn ábrándoztunk arról az időről, amely majd megbecsül bennünket; s azokról a jámbor filozopterekről, akik rólunk írják szakvizsgai dolgozatukat. Szoborról, síremlékről, plakettről nem beszéltünk...erről még nem is mertünk. És - bekövetkezett. Milyen hamar bekövetkezett! De előbb meg kell halni. És meg kellett írni a Hajnali szerenádot, a Lomha gályánt, Az Öröm illant, és a Lélektől lélekiget. S le kellett fordítani egy kötet szép, idegen verset: az Örök virágokat.

Hja, az emlékoszlopot sem adják ingyen.

*

Kisfaludy Károly halálának száz éves fordulóján előadattam diákjaimmal A kérőket a reáliskola kis színpadán. Három hét alatt, húsz próbára úgy megtanulták, hogy tanártársaim nem győztek ámulni-bámulni a diákok remek beszédkészségén. "A mi óráinkon meg sem tudnak szólalni - mondották, - s itt meg órák hosszáig pereg a nyelvük a színpadon." Hja, mondom, meg kell velük szerettetni az anyagot: akkor úgy fog az eszük, mint a borotva. A ref. főgimnázium magyar tanára, Zsigmond Feri, aki szintén játszat a fiúkkal színdarabokat, nem akarta elhinni, hogy én magam tanítom be a darabot, minden színészi segítség nélkül. "Mi erre képtelenek vagyunk!" - mondotta leverten. Hát bizony, reálban sem igen csinálta előttem senki, de utánam sem nagyon fogja. Erre t.i. születni kell. Én pedig - színész akartam lenni egész életemben. Még most is mozog bennem az elölt akarat és félhalott ambíció. Így éli ki magát.

*

December 1-jén Móricz Zsigmonddal együtt szerepeltem a Debreceni Kollégiumi Diákszövetség ünnepélyén, a Vígszínház színpadán. Móricz a Bornemissza Péter Elektra-fordítását ismertette; a Nemzeti Színház az ő átdolgozásával hozza majd színre. Én pedig egyik szavalókórusomat adtam elő: Parasztok a világháborúban. Hatása ijesztő. Olyan rémület fagyott a színház nézőterére, mintha jeget borítottak volna tapétának a falakra. Olvasásom közben feláll a törvényszék elnöke és kimegy. A jelenlevő ügyész megijed, s rögtön utasítja a rendőrséget, hogy kérje el tőlem a vers kéziratát. A szolgálatos rendőrkapitány éppen egyik volt tanítványom, úgy látszik, röstellt föllépni hivatalosan, nem küldött hozzám detektívet. Hanem Csobán barátom, az ünnepély rendezője fordult hozzám: "Az ügyészség érdeklődik a versed iránt." Odaadtam neki, hogy tovább adja. Móricz Zsiga is meglepetve gratulált: újszerű, görögös végzetdráma, - mondta.^[14] Érdekes. Nem is hittem, hogy ilyen nagy kavarodást keltsen. Ady Lajos, szintén hallotta, kajánul célzott eljövendő börtönbeli büntetésemre: lázítás, nemzetgyalázás stb. vád alapján. Azt hiszem, sokan tapsolnának, ha beleütném bokámat a társadalom és közrend "hatályosabb védelméről" szóló rendkívüli rendeletekbe. - Milyen rabszolga lelkű nép ez a magyar! Ha más mondaná: torkára forrasztanám. De, sajnos, magam látom.

*

Móricz Zsigmond, itt jártában, egy délelőtt csak betámít a reáliskolába, hozzám, az V. osztályba. Éppen Petőfi és Arany levelezését olvassuk. Éppen azt a levelét Petőfinek, amelyben felsóhajt: hej, ha nekem 700-800 pengőt adna évente a hazám, de meg tudnám mutatni, ki vagyok! Zsiga mosolyog, mert eddig még neki sem adott hazája se 700, se 800 pengőt. Haukland, dán író,^[15] itt járt a múltkor Pesten, s azon csodálkozott a legjobban, hogy Móricz Zsigmond nem kap állami ösztöndíjat. - A diákok különben meg voltak hatva, ahogy meglátták a Zsiga bozontos, félig Deák-, félig Arany-fejét. Annyira meghatódtak, hogy alig bírtak szóhoz jutni. Zsiga valószínű a maga kis Nyilas Misijét kereste köztük, de nem találta. Más idők, más emberek. (...)

VISSZA A CÍMLAPRA