1931

Édesanyám mondogatta, szegény, hogy 50 éves koráig csak megvan az ember; hanem azután! - Kezdem érezni megállapításának az igazságát. 1931. január 17-én betöltöttem 50. évemet; félvállamon 25 év van már... Különös érzés volna, ha utat engednék neki, de nem engedek. Eh, mit, idő nincs, tér nincs, múlás nincs: csak az ember araszolja a végtelent. Nekem pedig nem szabad emberi módra néznem az életemet, még egyéni életemet sem. Vagyunk. Míg vagyunk: mozogjunk; majd ha nem leszünk: lesznek mások, s azok mozgolódnak. - Hogy a hajam kihull? Hogy a fogam kihull? Hogy a kövérségem összeaszik? Hogy a szemem horizontja nem tágul, hanem szűkül? Hogy a vérem nem lobban olyan könnyen, mint húsz évvel ezelőtt? Úristen - olyan nagy baj az? Dehogy. Egyszerűen új fölvonását élem az életemnek, s más a hangulata, más a tempója, más a tartalma, mint az eddigieknek. Fönn a levegőben Zeppelin motorja zúg felettem, hóviharban úszik át Debrecen fölött - minek nézzek én a lábam alá, mikor szebb fölfelé nézni? Hiszen az ember görögül aszthróposz = fölfelé néző. Nagy időket karol át életem: olyan világesemények dübörögtek át rajtunk az utóbbi 30 év alatt, hogy máskor 300 évnek is megfelelne.

Szellemem ereje nem hanyatlik. Még mindig bírom az eddigi iramot. Míg van mit mondanom az embereknek, és külön a magyaroknak: addig nem félek. Ha nem lesz már mit mondanom: behunyom a szememet és hallgatok, mint a tyúk, mikor megtojta a maga tojását.

*

Január elején felolvastam a Tisza Tudományos Társaságban, Shakespeare költészete címen. Annak a nagy monográfiámnak mutattam be első fejezetét, amelyet 1916-1917. folyamán írtam Sh-ről, a háború legvadabb éveiben, odakinn a Nagyerdőn. Botot szúrtam magam elé, ahol a lócára leültem, a botom fejére írómappaszerű kemény papírt fektettem, arra tiszta papírt; a lábamnál kétfelől Shakespeare-drámák hevertek a fűben; baltenyerem alatt jegyzetek... így dolgoztam. Nem messze tőlem játszó gyerekek hancúroztak, dajkák udvaroltak itthon lézengő katonáknak; cigánymuzsika szólt, autó tülkölt, villamos csengetett; fölöttem csodaszép kék ég; alattam csodaszép zöld fű...

A felolvasásom háromnegyed óráig tartott. Még az enyémet csak végighallgatta a helyettes elnök: Pápay Jóska finnugrász; hanem az utánam következő úr megjárta - az öreg Jóska egyre döfölte, intette: elég lesz már, vonja össze, fejezze be. A hallgatóság észrevette a derék nyelvész bácsinak ezt az udvariatlan idegességét és pártját fogta a szegény felolvasónak, aki Madách és Kemény irodalmi fölfogását ismertette. A nagyközönség? Megéljenezte. Közbe kiabált: Halljuk! - Nahát. Ilyen mucsai tudományos társaságot sem ettem még; legfölebb a Pickwick-clubban^[1] bukkan hasonlóra az olvasó.

*

Debrecenben megalakult a Tiszántúli Szépmíves Céh, mint Erdélyben az erdélyi. Baltazár püspök az elnöke. Ez a céh egyesíteni akar minden Debrecenben és Tiszántúl élő írót, festőt, zeneszerzőt, szobrászt, színészt.^[2] A Csokonai Kör és az Ady Társaság kissé fázik tőle, a beleolvadás veszélye fenyegeti. Sebaj. Külön életük sem ér többet, mint beolvadó életük.

Februárban volt a megnyitó ünnepélyünk. Zsigmond Feri okosan beszélt Kazinczyról, Baltazár komoran, oroszlánosan "megnyitott", egy P. Nagy Zoltán nevű zenetanár megzenésítette Haláldélibáb c. versemet,^[3] s Timár Ila színésznő énekelte. (Ez szép volt.) Halasi Mari színésznő^[4] Liszt Nándor nevű lírikusnak olvasta föl kedves verseit - egy a kis gyermekéről szól; az ilyen versek mindenkinek sikerülnek, mert az első apaság érzése olyan, mintha új élet kapuja nyilnék meg az ember előtt. (Nem gyakorlatból tudom, csak látom és érzem a versek hangjából és hangulatából.) Vietórisz József nyíregyházai pedagógus^[5] nagy emfázissal^[6] adta elő néhány rossz versét. Én A művészet tornya c. versemet olvastam föl; a szavaló kórusok közül való.

*

Baja Miska barátom roppant csodálkozva beszéli, hogy Baltazár mennyire kezd engemet szeretni, becsülni.

Csodálatos csodálatosság!

Mintha volna bennem valami szeretni való.

*

Magyar önérzet. Magyar büszkeség. Magyar öntudat. Csak ezekről merjen beszélni nekem valaki. A hájfejű Pekár beiktatja a Petőfi Társaságba a taknyos Habsburgot, Józsefet, de Móricz Zsigmondot kiátkozza. Nem értem: hogy vehette el az Úristen ennyire az én népem eszét. Vagy nem az én népem ez? Pekár nem az én fajtám? De hát akkor hogy mer bíráskodni a magyarság nevében? Ez a megőrjítő. A tót kiveri házából a magyart, mert testvériesen befogadta. Nahát. Az ég rogyjon rátok, meg egy darab isten. Az is megátalkodott marha, aki ezért a bandáért tűzbe teszi a kezét. A bitang Habsburgok juttatták erre az iszonyatos sorsra, azok ették ki velőjét, itták ki vérét; az egész világ ellenére van ennek a félhülye-egész gonosz családnak - pont csak az veszi újra nyakába, akinek kirugdosta minden fogát, lemetélte minden nyúzható bőrét, kikaparta a szemét, levagdalta kezét-lábát - - a magyar!

Vajon miféle csoda van még hátra számunkra?

Nem jobb volna itt hagyni ezt az ostoba és gaz társaságot, s kivándorolni Tasmániába, mint Zrinyi Miklósék is akarták? Vagy beleolvasztani a germánságba, hogy még hatalmasabbá legyen az a hatalmas faj...

Magyarok, magyarok, magyarok! Miért vagytok ilyen gyászmagyarok? Habsburg-ivadékot dajkálók? S Móricz Zsigmondokat utálók?

Szegény Pekár. Be kár, hogy olyan nagy hólyag-fejed van. Miért nem maradtál örök-atléta?^[7]

*

Mégis csak furcsa korszak ez!

Mintha minden elpusztult volna, s mindent újra kellene kezdeni.

Babits elkiáltja Magyarországon: "A líra meghalt!" Miért halt volna meg? Nem értem. Talán éppen újjászületik. A dráma válságáról New Yorktól Londonig szól az ének. Miért? Míg élet lesz, a dráma sem pusztulhat ki. Legföljebb átváltozik. Olyan félelmetes a haladás képét mutató változás? Újabban meg a soha virágzóbb életet nem élő regényről kezdi hirdetni José Ortega Y Gasset spanyol úr, hogy a regény halálraítélt műfaj. Miért? Azért - mondja - mert kiélte magát, s nem tud új témát, új formát találni. Furcsa. Ha az életformák változnak: a regény is igazodik hozzá, éppen roppant népszerűségénél fogva. Már pedig az életformák pont a mi korszakunkban változnak át újabbakká. A regény nem fog meghalni, José pajtás! Spanyolország sem halt meg, csak köztársasággá változott monarchiából. Minden változik, átújul. (Kedvem volna azt mondani: csak Magyarország marad örökké mások bolondja: Habsburgok teherhordó szamara.)

Hát Proust? Nem újít? Le Bon Gustavegalább is formában. Hát a bizarr James Joyce? Vagy Dos Passos? Vagy Virginia Woolf?

Vagy Jean Giradoux? Ezeknek az ideges pointillizmusa a mai jazz-zene irodalmi formai átvitele. Haladás? Vagy visszaesés? Akármi, de új. A szellemi élet: hullámvonalban halad: emelkedések és esések összetétele.

Egy új úttörő angol regényíró tűnt föl: az 1894-ben született Aldous Huxley. Tudósnak készült, halálán volt, Itáliába költözött, s regényíró lett. Regényeiben fizika és biokémia tartja a pszichológia falait. Azt írják róla: új szempontokat lát meg az emberi lélek elemzésében, s eddig rejtett és rejtelmes cselekedetek titkos rugóihoz férkőzik. Az ő képzeletét nem az általános típusok vonzzák, hanem az élet kivételességei, a rendkívüli, excentrikus lények. Alakjait tisztán intellektuális kapcsok fűzik egymáshoz, nincs köztük semmi érzelmi kötelék. (Angol!) Legfölebb néha lángol föl nála "valami féktelen szenzualizmus, ennek az alapja azonban mindig a dekadens civilizációk fülledt fantáziájától izgatott cerebralis^[8] nyugtalanság." - Alakjairól azt mondják sokan: csak egy ironikus bábjáték groteszk marionettjei. (...) Huxley regényeiben u.sz.^[9] semmi akció. Alig történik bennük valami. (Akár Proustnál.) Öt-hat kis történetet indít el egyszerre, s ezeknek csak az u.a. szereplők adnak valami kapcsolatot. E szereplők végtelen dialógusokat folytatnak. Közben az író kis novellákat, naplókat, tudományos értekezéseket, irodalmi és művészi kritikákat sző bele regényeibe. Egyetlen fontos dolog: a dialógus. Az intellektuális vita. H. regényeiben nincs semmi drámai; ellenben van: tragikum. Tragikus minden alakja, "és tragikus maga az az egész döbbenetes kép, mely a mai intellektuális miazmák erjedésétől bomlásnak indult, célját és stabilitását nem találó társadalom lélektelen vonaglásáról kibontakozik."^[10] (...)

*

Most hallom, egyik egyetemetjáró volt tanítványomtól, hogy Zsigmond Ferenc két órán át elemezte, magyarázta az egyetemen: regényköltészetemet. Hm.

*

Sok jót és nem kevesebb rosszat állapít meg rólam ez a Zsigmond Ferenc, Jókainak első monográfusa. De az igazságtól nem jár messze. Azt mondja: olyan Anteus^[11] O.G., akit anyaföldje, szülőföldje nem csak alkotó erővel lát el, hanem úgynevezett vis intertiae-vel^[12] is, amely ólomsúlyú gravitációval húzza le a testét a Kar utcai kis lakás négy fala közé, miközben képzelete annál dacosabb és merészebb kirándulásokat tesz a legkülönfélébb tájak, gondolati és érzelmi régiók felé.

Úgy van. De ezt már megírta Juhász Géza is rólam.

Azután: "Írói pályája kezdetén nemcsak maga ez a roppant ambíciójú költő, hanem sokan mások is azt hitték, hogy 25 év múlva O. G.-t a közvélemény egyhangú meggyőződése a legnagyobb magyar írók között fogja tisztelni. Ez azonban nem következett el; O.G. nemcsak a legnagyobb magyar költői lángelmék magasságába nem jutott fel, hanem költészetének megítélése terén ma is annyira megoszlik az irodalmi közvélemény, hogy ez szinte meglepő, sőt érthetetlen. O. G. fiatal korában nagyszerűbb jövőről álmodott, mint amilyen a tehetsége révén megilleti; viszont azóta annyi elismerés sem jut osztályrészéül az ítélkezésre illetékes fórumok és egyének részéről, amennyit a tehetsége bőven megérdemelne, az erkölcsi igazság szempontja pl. egyenesen megkövetelne."

Helyes.

De engemet, Rákosi Jenőt kivéve, a pályám kezdetén sem tartott senki "legnagyobb magyar írók" közé igyekvő pasasnak; lángészjelöltnek; azóta meg "féltalentum" a gúnynevem Pest zsidó íróköreiben.

Lángész?
Hm.

Ha Herczeg Ferenc vagy Móricz Zsigmond lángész, úgy nem szeretnék lángészjelölt lenni. Ady: lángész, mert agyforgása nem normális. Azt hiszem, a lángelme 50%-a mégis csak "kóros elváltozását" jelenti az agynak. A másik fele: a tehetség háza. Hogy az én agyammal hogyan áll a dolog, talán ma még ne kutassuk, majd post mortem^[13] . - Kicsoda ma, 1931-ben a lángeszű magyar író? Jaj, kérem, a lángelmék nem futkároznak olyan csapatosan az utcán, mint a rikkancsok.

Azután mond egy igazán jót is Zsigmond:

"Ady Endrének az érzése olyan lehetett O. G. iránt, amilyen a Petőfié lett Tompa Mihály iránt, mióta azt látta vagy hitte róla, hogy "futtatni akar vele." - Inkább ne legyen Ady új Petőfi semhogy én legyek az ő vidéki Tompája. De a helyzet analógiája feltűnően érezhető.

A lírikusról ezt mondja Zs.:

"O. G. költői egyéniségének fő fogyatkozása az, hogy noha jó negyedszázesztendei múlt van mögötte, mind mai napig sem tudott az igazi kiforrottságig eljutni, talán nem is jut el soha. Kritikusai nem tudnak tisztába jönni vele, mert roppant termékenysége örökös ingadozásról, kísérletezésről, magakeresésről, irányváltoztatásról tanúskodik. Ha kevesebbet írt volna (= ahá! ahá!), talán ez a kevesebb több volna a művészi romolhatatlan értékek mérlegén. De egyrészt maga ez a túlságos szaporaság természetszerűleg salakossá teszi a költészetét, másrészt könnyen hangolódó költői egyénisége folytonos ide-odalengést mutat a legkülönfélébb nagy mintaképek között: most Vörösmarty színpompás retorikája cseng verseiben, majd Petőfi népdalokon nevelődött egyszerűsége vagy nyers és szókimondó büszkesége ihleti meg, máskor Arany gazdag veretű nyelve és tudatos finomságú formaművészete lebeg előtte, néha Shakespeare képzeletének vakmerő száguldozásával próbál iramot tartani és sokszor megérzik rajta Ady Endrének a hatása is. Kritikusai közül a legszigorúbbak ezt a fővádat emelik ellene, hogy igazi költői eredeti énje nincs, vagy legalább nem jelenik meg tisztán, hogy nem tudott igazi külön utat taposni magának, hanem hol ennek, hol amannak a területén lépked tilosba; hogy mivel konzervatív is és modern is, hát ennélfogva egyik sem igazán, egyik tábor sem akarja a magáénak vallani. Holott még ha minden részlete igaz volna is ennek a vádnak, még akkor is meg lehetne fogalmazni az ítéletet úgy, hogy elismerő és kedvező volna O. G.-ra nézve, mert ha a lángelmék eredetiségének a magaslatát megtagadta is tőle a sors, viszont költői szemléletének széles horizontja nem csupán mintaképekhez való ragaszkodásról tanúskodik, hanem arról is, hogy a szépnek minden korú, minden fajú nyilvánulását szomjasan élvezni tudva, gazdag skálájúvá fejlesztette lelkét, sokféle regisztert tud megszólaltatni költői hangszerén, s egyszerre tud fogékony lenni a klasszikus hagyományok és a modern művészi kánonok iránt. Azok közé a nem nagy számú lírikusaink közé tartozik, akik nemcsak naturalisták, hanem folytonosan tanulnak is, elméleti úton és a remekművek példájából egyaránt, s anélkül, hogy tudós költőkké hidegülnének, nagy olvasottságuk, esztétikai műveltségük szempontbeli gazdagságot, alkotásbeli művészi tudatosságot ad nekik."

Erre itt külön nem felelek. De részletes felelet rá a magam igazolására írt (1930-ban írt) füzetem: Kiáltó szó a pusztában. Ezt a kiáltásomat még a Zsigmond kritikai összefoglalása előtt írtam, tehát régi, tudatos állásfoglalásom írásba öntése. Olvassátok józanon.

Azután:

"A líra és epika, valamint a verses és prózai stílus között O. G.-nál olyan átmeneti fázisok vannak, amelyek valami kétlakiságot, kölcsönös határsértést, a műfajok közötti nem szerencsés kompromisszumot mutatnak."

Túl díszes neki a prózám is. - Holott, nincs két regényem, melynek egyforma volna stílusa. Deák Györgytől - a Két testvérig, mennyi árnyalat!

A Gondolatok felhőfutását nem szabadversnek veszi, hanem "ütemes prózá"-nak; uram: az ütemes próza már vers!

Ezt a diákjaim is tudják. És ön nem?

Valaki - említi Zsigmond - "magyar D'Annunzió-nak mondott. De Zs. szerint D-ban ember és író megfelel egymásnak, ellenben az én írói egyéniségem ellenlábasa emberi voltomnak, s így nem vagyok őszinte. - Igazán? Hát Vörösmarty? Hát Jókai?

"Az anachoréta^[14] életmód, amelyet O. G. folytat, megbosszulja magát, s csak azért is a legrikítóbb másik végletbe kergeti bele szeszélyesen a természetes ösztöneivel dacolni merészelő poétát. Amilyen kolostori igénytelenség és absztinencia jellemi az O.G. reális, külső életét, annyira kicsapongó tud lenni a fantáziája; az elfojtott szenvedélyek és legyőzött ösztönök ott szabadulnak fel, s vad mohósággal vetik rá magukat olyan témára, amelyek az erotika tüzétől vannak átfűtve, sőt több ízben ezen a határon is túlmennek, s már beteges elfajulássá csigázódnak." - Itt elemezi a Két testvért. Zsigmond nem ismer a világirodalomban az enyémen kívül olyan művet, amely két testvérnek tudatos vérfertőző szerelméről szólana; én a Két testvér megjelenése után olvastam éppen D'Annunziónak "Talán igen, talán nem" c. regényében két testvérnek ilyen szerelmét. Persze, nála ez csak bujdosó epizód.

Regényalakjaimban - mondja - nincs erkölcsi nagyság, s így nincs tragikum. Ez téves kapcsolás. III. Richárd! - De nálam: Deák Györgynek, Bakó Mihálynak, Ács Zsuzsikának, sőt Bakó Lászlónak is mély erkölcsi alapja van. De lesodródnak róla, s innen ered tragédiájuk. A tragikum színe és hangulata más egyik században, más a másikban. A mi hőseink nagysága nem a Shakespeare hőseinek a nagysága. Más.

Ellenben a Táltosfiút magasztalja. Móricz Zsigmond után szabadon.

*

Egyik, kéziratban levő regényemet, per jux,^[15] elküldöztem az Új Időknek, azzal a kívánsággal, hogy Herczeg Ferenc mondjon róla ítéletet. Ez 1930. decemberében történt. Herczeg szellemesen tud beszélni, de most szellemtelenül hallgatott, míg meg nem sürgettem vagy háromszor. Végre 1931. május 20-án ezt a levelet írta hozzám:

"Tisztelt és kedves Írótársam!

Nagy zavarban vagyok, valósággal pirulok, midőn meg kell köszönnöm a Petőfi-könyvét és válaszolnom kell egy ki nem mondott, fájdalmas kérdésére. Nagyon bánt, hogy mi ketten olyan furcsán állunk szemben egymással; Ön fölteszi rólam, hogy "nem kerítettem még sorát" az Ön kéziratának, (alkalmasint "bokros teendőim miatt" nem)...én pedig igen kényelmetlenül érzem magamat a nekem osztott nyegle szerepben. Drága Barátom, én régen elolvastam már a regényét, az költő munkája, mint minden, amit Ön ír. Aki előttem elolvasta az Új Időknél, ugyanazt vallja, de hozzáteszi: nem a mi családi lapunkba való. Az én viszonyom a laphoz külön téma, amelyről egyszer még beszélni fogunk, egészben véve azonban nekem is az a nézetem: nem az Új Időkbe való. Nem tudom, vannak-e nehézségei annak, hogy a regény másutt megjelenjen? Igazán boldog volnék, ha Ön igénybe venné kollegiális szolgálataimat ebben a dologban. Önzésből tenném, hogy megszabaduljak egy kínos érzéstől. Úgy tudom, Ön elég gyakran fordul meg Pesten. Nem volna lehetséges, hogy egyszer találkozzunk? Akár nálam, akár máshol. Ez különben is régi kívánságom. Kérem, ne legyen gőgös, hanem írjon erről egy sort. Megjegyzem: holnap reggel elutazom, a hónap 26-án azonban megint a Hűvösvölgyben leszek.

Tisztelettel és szeretettel köszönti

                                                                   Herczeg Ferenc

A levelet magam gépeltem, mivel írógörcsöm van."

(Írógörcs van neked, komám, a fejedben is.)

A szóban forgó regényem: a Bárány a farkasok között. Diákregény; van benne egy pár kényes jelenet, de nem változtattam meg még eddig. Herczegnek igaza van: így nem való az Új Idők-be. H. valami Petőfi-könyvemről beszél, amit megküldtem neki, s ő későn köszönte meg; itt téved, mert ez a megküldött könyvem: A művészi alkotás lélektana. - Találkozni talán kétszer találkoztam vele, de soha nem tudtam igazán kibeszélni magamat: nehezen melegszem neki. Kollegiális szolgálatait nem vehetem igénybe, már elkéstünk vele. Kiadóm nincs, kiadni valóm sok is van. Majd post mortem. Betegségem miatt 1916 óta nem láttam Pestet; ezért nem találkozhattunk. Ezt igazán sajnálom, mert Herczeggel érdemes szót váltani, s azonkívül sok mondanivalóm volna neki, amit levélben nem lehet megírni. - Elküldtem az Új Evangéliumot, s ő viszonozta a Nap fiá-val.

*

Itt járt nálam az Erdős Renée "titkárja" (legalább így mutatkozott be): egy csontos, molett, érzéki arcú, s diszkréten kifestett nő; azt hiszem: Zs.^[16] A nagy Renée 30 éves írói jubileumára kiadják összes műveit 30 kötetben, egységes kiadásban. Jött a titkár, hogy aláírasson nagy ívének. De nem írtam alá. Kifejtettem röviden őnagyságának, hogy a nő írókat nem nagyon szeretem, mert nem tartom őket igazi íróknak. Így E. R.-t sem regényírónak, annál inkább, mert - még nem is olvastam egyetlen regényét sem. (A titkár nem vette észre logikám sántaságát.) Azt kérdezte: hát Lagerlöf Zelmát jó írónak tartom-e? - Nem. Feleltem őszintén. Mint ahogy nem is tartom; Gösta Berling-jét nem voltam képes magyarul végigolvasni. Olyan szirupos líra az egész; kalandok sorozata. - Hát a verseit szereti-e E. R.nek? - firtatta a titkár nő. - Szeretem! - mondtam apropos, következetlenül. (Mert, ha egy nőt nem tartok jó írónak, abban az is benne van: sem költőnek, sem regényírónak. De a titkár itt sem vette észre ellenmondásomat.) Kért: olvassam el próbának egy regényét, pl. Santerra bíboros-t. Megígértem. S attól teszem függővé: megmaradok-e régi hitem mellett, vagy megváltoztatom a Renée kedvéért. - Azt hallom: regényei hallatlan példányszámban kelnek; a titkár 18 ezerről beszélt. - Regényeim és verseskönyveim 500 p.-ban sem. René 36 ezerszer nagyobb író tehát, mint én vagyok. Pest mellett villája van. (...)

*

A Pesti Hírlap visszaküldte negyedik regénykísérletemet is: a Három jó barátot. A regény, azt mondja az öreg úr, Lenkey Gusztáv szerkesztő: elképzelésének monumentalitásával fogta meg. (Érted ezt, Európa?) "Nagyvonalúsága, színessége és szerinte szilaj magyarsága Önt írói ereje teljében reprezentálja, ezt örömmel állapíthatjuk meg." (Azt hittem: régen paralitikus vagyok.) - "A regény azonban nagyobb részében politikai szellemű. (Ahá, ahá!) Ezzel is meg tudnánk barátkozni, bár elvként tartjuk azt, hogy a nálunk megjelenő szépirodalmi művekbe nem engedünk be politikát. (Milyen szelíden marha.) Nagyobb baj az, hogy szereplői, háttere, a regény egész politikai lelkisége annyira mai, hogy az alakok és helyzetek félreismerhetetlenek, szinte ujjal lehet megmutatni: ki melyik mai közszereplő hűséges vagy karikírozott figurája. (Ötven év múlva tehát kortörténeti jelentőségű lesz, mint a Tolsztoj nagy regénye: H. és B.) - A regény egy része (írja Lenkey) hatalmas megszólalása a forradalmi szellemnek, s tekintet nélkül arra, hogy ez a szellem végül diadalmaskodik-e vagy elbukik, folytatásokba tördelve napokon át adni át a közönségnek forradalmi szellemű igéket, kommunista magyarázatokat és terveket - ez olyan veszélyt jelentene, amelyért a rizikót nem vállalhatjuk." (Na, végre őszinte szó.)

Mindezek után a P. H. reméli, hogy kitűnő munkásságom mielőbb az ő szellemével egyező termékekkel örvendezteti meg a mélyen tisztelt szerkesztőséget.

Ezek a pestiek azt hiszik: 1200 pengőért megváltoztatom még a világomat is, nemcsak a világnézetemet. Mely naiv pasasoknak látszanak lenni. (...)

*

Erőszakkal, akaratom ellen, hónapokig foglalkoztam egy epigonköltővel.^[17] Hadd lássuk hát: mi van a felbomlott bábu hasában. Mi? Fűrészpor, fűrészpor, kóc, kóc.

Arany János az Irányok 3. fejezetében talán tévesen emeli ki ezeknek az utódoknak a jelentőségét, mikor azt mondja, hogy lángész nem is lehetne nélkülük, mert előkészítik az útját és fenntartják eredményeit hagyományként. Gyulai Pál mást mond a Petőfi-epigonokról 1854 táján. - Eleinte dühös nemszeretemséggel bontogattam az ipse fércelését, de azután mulattatni kezdett, végül belemelegedtem, míg egyszer csak azon veszem észre: kész egy analizáló dolgozat. Valaki szerette volna, ha átengedem neki, s ő mint a magáét használja hídnak bizonyos szakadékon át, bizonyos út és cél elérésére. Azt mondtam neki: használja föl forrásképen; erre az illető fölhúzta az orrát. Én pedig, hogy lehűtsem, elküldtem a dolgozatomat Császár Elemérnek, az I. K.^[18] szerkesztőjének. Valaki ezért iszonyúan megharagudott. Sajátságos. Ha valakivel jót akar tenni az ember: vigyázzon, meg ne bántsa az illetőt a tisztesség határainak ostoba szemelőtt-tartásával. Gyarlóság...mi is a neved?

*

1917-ben, a háború alatt, már megírtam Széchenyi-drámámat. Nem sikerült előadatnom a Nemzeti Sz.-zal. Közben Herczeg F. megírja A hídját és "nagy sikert arat" vele. Holott - A híd nem jó darab. Széchenyiből egy kaszinótagot ügyeskedik; Kossuthot meg egyenesen torzképpé hitványítja. Hogy mer ez a gavallérokat, és Gyurkovics lányokat írogató Herczeg Széchenyihez nyúlni? - A kritika és a közönség azonban bedől neki, s én magam maradok különvéleményemmel.^[19]

Most, a nyáron újra megírtam a legnagyobb magyar tragédiáját: Széchenyi alkonya címmel. Tulajdonképpen egyetlen fölvonásban, úgy, hogy a nemzet tragédiája párhuzamosan folyik a Széchenyiével. Mert egyik célom az, hogy ne zökkenjen ki a hallgató a hangulatból, az egységes hatásból, a felvonás közök barbár darabdarabolásával. Egy lélegzetre száll le előttünk Széchenyi napja, mint az Oidipusz királyé. Ez persze sűrítéssel és rövidítésekkel jár, de a dráma annál jobb, mennél sűrítettebb és rövidebb. - Felhasználtam Kosztolányinak a Nyugatban megjelent érdekes, izgató cikkét Széchenyinek egy megdöbbentő játékáról, mikor Magyarországot Metternich "javaslatára" bele akarja olvasztatni Ausztriába. Ez pompás, drámai jelenet; készen kaptam. A darab végén fölléptettem Görgeyt is (aki az első kidolgozásban nem szerepel); markáns alakja Kossuth líraiságával szemben jól hat az ellentét erejével.

A darabot elküldtem a Budapesti Szemlének: közölje le.^[20] A Nemzetihez röstellek újra kopogtatni vele. (...)

*

1931. szeptember 12-én, zsidók újévnapján, este 8 órakor beszól valaki nyitott ablakomon:

- Itt lakik Oláh Károly?
- Nem lakik, - mondom.
  Az ipse valami papírt guberál a lámpafénynél:
- Vagyis, jobban mondva: Oláh Gábor.
- Az itt lakik. Én vagyok.
- Sürgöny, kérem. Bpestről.

Átveszem. Mi lehet ebben? Ki küldheti. (Remeg a kezem.) Felbontom, az aláírás Hegedűs Gyula alelnök, azután olvasom a szöveget: "Pokol című költeményével körünk száz arannyal díjazott versenypályázatát megnyerte."

Éljen!

Ez már igen.

Huszonötéves írói pályám egyetlen kiemelkedő mozzanata. Körülbelül ilyen lehetett, mikor Arany János megnyerte a Kisfaludy T. húsz aranyát. Vagy a Nádasdy száz aranyát.

Próbáltam egykedvűen venni: eh, mit, megérdemeltem. De bizony a könny csak kigördült szememből.

Pont úgy éreztem magamat, mint mikor a nyáron olvastam a hírt, hogy Halassy Olivér, csonkalábú magyar úszó, Párizsban megnyerte az 1500 méteres úszást, a párizsiak szemefénye: Taris előtt. Érzésem tehát nem egészen önző, valahogy a magyarság diadalát ünnepelem benne.

Száz arany. Ezer pengő! Most, éppen most, a nagy gazdasági leromlás idején.

Az Otthon-Kör Halmos Izor-féle verspályázata volt ez. Egy derék zsidó 1000 pengővel jutalmazta egyetlen versemet a 700 közül. Hát nem aranyos dolog ez? Még pedig százaranyos.

Másnap olvasom az újságokban: 1600 pályázó közül...

A bírálat azt mondja a versemről: "A 100 aranyos első díjat a "Pokol" című drámai költeménynek ítélték oda, amely koncepcióban és terjedelemben egyaránt hatalmas alkotás és benne az emberiség egész tragikomédiája van mesteri formaművészettel visszaadva."

Az újságok (a pestiek) megtesznek a debreceni Városi Könyvtár igazgatójának! Azt se tudják, hogy 1905. óta szegény vidéki tanár vagyok.

*

A Pokolt, a Kiáltó szóval egy kötetben, a magam pénzén adtam ki, 1931 novemberében. Visszatér a XVI. század: az író egy személyben nyomdász, könyvkereskedő és kiadó. Sőt: olvasó is. (...)

*

(...) [a] sánta és púposan nyomorék pesti fiú, Kodolányi János, aki most itt felolvasott az Ady Társaságban, nem mondható eltorzult jellemnek. Sőt. Igen kemény kötésű fiú. És pompás tisztasággal ír magyarul. Olyan érdekes volt a felolvasása külsőleg: a kis Kodolányi belesüppedt nyakig a nagy székbe, s mivel a villanykörte pont az orránál égett, nem bírta fáradt szeme a vakító fényt - kezét a szeme fölé emelte védőnek, s úgy olvasott napi félóráig. Csak vékony szája látszott, egyebe nem. De azért lekötötte a közönséget.

Itt járt Erdélyi Jóska is, a kiskanászból lett új költő. Olyan kedves pofa ez a naiv, szinte harmatosan üde paraszt-kölyök, hogy egyszerre belovagolt a szívembe. Pompás parasztos legényes hetykeséggel szavalta el három versét. "Még megtanult maga szavalni!" - dicsérte valamelyik ismerőse. Jóska azt mondja rá isteni naivan: "Csak egy kicsit meg kell haragudni az embernek, oszt' megy." - Ott ült mellettem. Szabó Lőrinc szerelmes verset és politikai rigmust olvasott fel; Jóska mormog: nem szeretem az erotikus verseit, csak a politikait.

Kedves büszkeséggel vallja, mikor dicsérem üdeségét:

- Kis kanászból is lehet költő. Csak el ne veszítse a baltáját.

Ez a fiú az első igazi népi költő, akit életemben láttam. Ennek a dalait azután kézből veheti átal a magyar nép. Pedig hát román fiúból lett magyarrá.

Magyar Nép? - Hol van már az!

A gyárakban? Az országúton? A börtönökben?^[21]

*

Úgy örülök, hogy megint beszélhettem Shakespeare-ről, és megint az emberek szívéhez találtam vele. A Népszerű Főiskolai Tanfolyamon tartottam dec. 3-án egy másfélórás előadást, még pedig könyv nélkül, szabadon, nem felolvasással. Így az eleven szó hatalmával és közvetlen hevével még jobban meg tudtam indítani néhány száz főnyi hallgatómat (csupa fiatal lány és fiatal ember), mint felolvasásommal szoktam. Rendkívül érdekelhette őket Sh., vagy az én beszédmodorom, mert láttam: le nem vették rólam a szemüket 90-100 percig. Nem mondom, magam is jól voltam hangolva, hiszen arról beszélhettem, akinek talán legtöbbet köszönhetek, mint író. Leveleket kaptam az előadás után, ismerősöktől, ismeretlenektől, mind elragadtatással hódol "nagy egyéniségemnek". - Úristen, milyen óriás hatalma van az élő szónak! Ha előadásom szövegét olvassák - talán ásítoznak rajta; a szavaimmal meg micsoda lázba tudtam hozni őket. - Pedig az a szándékom, hogy jövőre kiadom egy nagy kötetben Shakespeare költészetéről írt - csak részletek jelentek meg belőle^[22] - könyvemet, kisebb tanulmányaimmal együtt.

Úgy látom: szónoknak sem lettem volna utolsó, ha arra szántam volna fejemet, hogy lelkesítsek vagy lázítsak. Mert ehhez a kettőhöz igazán értek.

*

Mi is lehettem volna még reáliskolai tanáron kívül?

Operaénekes. Drámai színész. Színházi rendező. Rajzoló, aktképek festője. Országgyűlési képviselő. Szónok.

És csak író lettem mégis.

VISSZA A CÍMLAPRA