1932

Voinovich Gézának még a múlt év nyarán vagy őszén elküldtem Széchenyi alkonya c. drámámat: közölje a Budapesti Szemlében. Elolvassa, jónak találja, s újra írja, hogy közli. És most, a februári számban, csakugyan ott díszeleg a darabom, az Akadémia zártkörű exkluzív folyóiratában. Akármennyit ér: egy érdeme van, ez a Széchenyiről szóló legelső magyar dráma, nem a Herczeg F. Híd-ja. Én még 1917-ben írtam meg az első formájában, sok kézen megfordult, Erdélyt is bejárta, mindenki dicsérte, aki olvasta, de a Nemzeti Színházzal nem tudtam előadatni. A múlt nyáron új alakba öntöttem: egyfolytában pereg le az egész, forgószínpadra szánva. Nem tudom, ki adja elő legelőször, mikor és hol. A Bp. Sz. múzeumában elég becsületesen el van temetve. Sebaj. Megírtam. Ez elég nekem. Sőt - még 200 pengőt is kaptam érte, ebben a szűkmarkú világban. Azt hiszem: az én Széchenyim magyarabb, nagyobb és tragikusabb, mint a nagy svábé. Voinovichnak különösen a beszédmódja tetszik: egészen Széchenyies. Ha pedig hű a szó: akkor hű a lélek is.

*

Pokol című új kötetem nagy port vert föl Pesten. A Pesti Napló csillagos cikkírója (Szabó László)^[1] azt mondja: ha franciául vagy angolul írnék így, mint magyarul, világhírű költő volnék. Remélem is. - De sajátságos: a Nobel-díjat milyen kis nemzetek kis írói megkapták, pl. lengyelek, svédek. A magyar irodalom olyan semmiség, hogy Stockholmig sem látszik? Ez nem az én morfondírozásom: a Szabó cikkében bujkál ez a keserűség is.^[2]

A verseim jók, tudom. A prózám se kutya. Még Babits Mihály is elismeri, hogy igazán szép, ez is, az is. Igen ám, de a magyarok nem adnak érte pénzt. Négy-öt hónap alatt nem bírtam eladni belőle ötven példánynál többet. Ötszázban nyomattam. 1200 pengőmbe került; az a 100 arany, amit Pokol versemmel nyertem, ráment. Nem baj. Legalább az irodalomtörténet elkönyveli.

*

Kéky Lajos barátomtól, a Kisfaludy Társaság főtitkárától hallom, hogy az idén szóba került gyűlölt nevem a társaság tagajánló gyűlésén. Négyesy, Horváth János, Szász Károly fejbólogatva helyeseltek; Berzeviczy elnök úrnak csak az a kifogása volt ellenem, hogy egy munkámban meghamisítottam a Giotto egyéniségét: szent helyett bohém művésznek tüntettem föl. (Dantémben fordul ez elő.) Persze, Berzeviczy azt képzeli, hogy aki szenteket és angyalokat festeget (megbízásra, templomokba:) az eo ipso^[3] szent és angyal. Munkácsy remek Krisztus-képeket teremtett; 500 év múlva tán Krisztusi személynek állítja egy akkori bariton hangú Berzeviczy? - Milyen naivak ezek az öregek. - Szóval, nem kandidáltak az egyetlen üres helyre, nem is töltötték be. Várjak, mondhatják magukban.^[4] Én ugyan egy moccanást sem tettem soha semmiféle tagságért, ha nekik nem kellek: azért nem lövöm főbe magamat. A Petőfi Társaság jó húsz évvel ezelőtt beválasztott: soha még felé sem néztem. A székfoglalómat is Váradi Antal olvasta helyettem. Nekem ugyan nem sok hasznomat veszik az irodalmi szövetkezetek. Független csúcsról nézem, hogy forog velünk a Föld.^[5] (...)

*

Éppen április 1-jén (bolondok napján) idézést kapok a debreceni rendőrségtől. Bűnügyben. Hm. Mi a pokol lehet ez? Fölmegyek, megtudom, hogy a budapesti ügyészség sajtópert indít Pokol c. verseskönyvem két verse miatt, egyik A család pokla, a másik a Parasztok a világháborúban: Az elsőben szerinte a család "szentsége" ellen izgatok, mint az állam alapja ellen; a másikban osztály elleni izgatást lát. A Pokol-ciklussal nyertem tavaly 100 aranyat, s azon adtam ki ezt a kötetemet. (A tragikus hős nagyságában hordja tragikumát!) A Parasztokat pár évvel ezelőtt felolvastam a Diákszövetség egyik estéjén, akkor az ügyészség bekérte tőlem a szöveget, s öt hónap múlva visszaadta és nem indított eljárást ellenem. - Nem tudom, ki hívta most föl reá a bpesti ügyészség figyelmét. A rendőrségi előadó, dr. Lengyel bátorítására és ajánlására Fényes Jenő debreceni ügyvédet jelöltem meg ügyvédemül. Most aztán várom a főtárgyalást és elitéltetésemet.^[6] Mert a mai időkben még a nevéért is agyonüthetik az embert, mint szegény Cinna poétát a Shakespeare Julius Caesarában.^[7] (...)

*

Készülök a sajtóperemre. Nem engedem, hogy az ügyvédem védjen; majd csak magam szállok síkra magamért. Elkészítettem a beszédem vázlatát.

Védelem O. G. számára

Tekintetes kir. Törvényszék!

Egy szóval jelölöm azt az érzést, mely elfog, mikor vádlottként állok itt a bpesti bíróság tekintélyes képviselői előtt - ez az érzés a szégyen érzése. Szégyellem, hogy 30 éves írói pályám alatt éppen most, a határvető 30. évben, hull a nevemre a meghurcoltatás, és lehet: az érdemetlen megbüntetés gyalázata. Szégyellem, hogy verseimért, tehát művészi alkotásokért kell itt védekeznem, magyarázkodnom közönséges bűnökben ítélkező bírák, ügyészek előtt, s ami legfájóbb: magyar emberek előtt. A legnagyobb szégyen pedig az a szégyenemben, hogy magyar író létemre, majd magyar bíró olvassa rám a felelősségre vonás, a büntetés sajátságosan kibővített értelmű paragrafusait. Magyar író és magyar bíró... Hiszen igaz, Kazinczy is állott így, mint én, bírák előtt, azok is magyar emberek voltak; de nem a magyar királynak, hanem Ausztria császárjának a nevében ítélkeztek fölötte. Batsányi János feje fölött is zúgott ilyen vihar - ott is magyar bírák zúgatták az ítéletet, de félig idegen államfő nevében. Madách és Tompa az 1849-i forradalom viharában sebesültek meg; de az a folt, amely látszólag nevükre esett, nemzeti szempontból a hűség és jó magyarság vitézségi aranyérme volt. Ezek az írók mind magyarságukért jutottak izgatók, lázadók hírébe - de én, én kétszeres szégyen kárhozottja vagyok, mert magyar bíróság ítélkezik fölöttem: állítólag a magyarság és a magyar állam ellen elkövetett izgatás bűnében.

Honnan vegyek erőt már a kezdet ilyen gyászos szégyenében? Honnan vennék, ha nem magamból és igazamból? Éppen nemzetemmel való összeforrottságom, sőt egyvoltom igazságából.

Csakugyan innen meritek erőt.

Mert képtelenség az, hogy a szájunk önnön kezünket marja meg, ha csak veszettek vagy eszeveszettek nem vagyunk. De akármilyen tébolyító fergetegben forgatott, tört és bódított is bennünket a világháború - mert ez a jelenet még a világháborúhoz tartozik, annak a mérges uszálya -: hiszem, hogy még nem vesztettük el az eszünket végképen. A Szépségben ugyan már nincs hitünk; a Jóságot nem ismerjük, kihullott a szívünkből, mint rongyos tárcából a nemes arany; az Igazságot pedig, a szentet és egyetlent, annyiféleképpen magyarázzuk, alkalmazzuk, ahányan vagyunk. - Ebben a bomlott idegzetű korban én még merem hirdetni, hogy: egy veszni indult nemzetet sem a fegyver, sem a jogérzet, sem az állami rend, sem a társadalom összefogása vissza nem ránthat a végső bukásból, ha egy erő hiányzik: az irodalom. Írók, költők nélkül nincs nemzet, sem angol, sem orosz, se magyar.

Ha a magyar ügyészség újabban a legnemesebb vadakra, művészekre vadászik: akkor saját népének szegődik önmagafeltolta hóhérául. Mert a művészekben védeni kellene a fajta, a nemzet lelkét, nem pedig vadászni.

Az ügyészség szavakat és kifejezéseket támad Pokol című verseskönyvemben. Hogy én brigantinak gyalázom az Államot. "S mit a család, két szív szakadva termel: learatja brigánti-mód az Állam: fiúkat vágóhídra visz, s vértől dagad a csermely; a lányokkal hazárdol zabolátlan." Mi az brigánti? A lexikonban ezt olvasom: "nyugtalankodó, pártütő, továbbá: fosztogató, rabló. Amilyen pl. Itáliában Fra Diavolo." Én az államról mondom, nem a magyar államról, hogy brigánti-módra bánik a családdal. Magam szemével láttam ezt az elviharzott világháborúban. A szegény fiúkat az iskola padjából vitte vágóhídra. Ölni és öletni. A családokat kirabolta, kifosztotta. A leányokat belekergette a férfiatlanná vált élet beteg erkölcstelenségébe. A háború óta más a szemérem, más a szüzesség, más a szerelem és más a házasság fogalma, mint 1914. előtt volt. A költő ezt látja, mert szeme van, és visszaveri képekben, mint a tükör az előtte álló arcot, alakot. Az állam irtózatos bűnéért én vagyok a bűnös, a jámbor és szörnyűködő egyén?

Európa beteg, mert betegek az államai. Ha az állam beteg: nem egészséges az államok alapja, a család sem. Azt írom a családról: "Ez átkozott szerződést - Nietzsche mondta - bolond fővel kötik az emberek." Az ügyészség nekem, az én rovásomra húzta alá az átkozott és bolond szavakat, mintha én gyaláznám a házasság szentségét és nem Nietzsche. Holott ez a mondatom Nietzsche-idézet. Ami ez után következik "A család pokla" versemben, az mind ennek a nietzschei gondolatnak a továbbvivése és Schopenhauer tanításával való kibővítése. A férfi poligám, a nő monogám. Igenis, így van. Ezt sem én találtam ki: a korom élő és véres példákkal ordítja a tudatomba, lehetetlen észre nem vennem. Ha valaki fölötte áll az uniformizált államnak és társadalomnak, akkor éppen a költő az. Nem sorozom magamat a félistenek közé, de igenis, magasabb szempontok vezetik gondolataimat, mint a büntető paragrafusok dzsungelébe zavarható és ott vadászható mindennapi embereket. Orvosa vagyok nemzetemnek, sőt az emberiségnek, nem pedig bűnözője. Mint a becsületes orvos a betegnek: én is őszintén mondtam meg a diagnózist beteg koromnak: az Állam iszonyatos kórságban szenved, de maga szerezte magának szörnyű betegségét, s az ő nyavalyáját szenvedi a szerencsétlen család, a becsapott társadalom. Az orvost nem lehet bíróság elé állítani, ha egy szép, elegáns, arisztokrata nőnek azt mondja a vizsgálat után: kegyelmes asszonyom, Önnek luesze van, gyógyítani kell. Orvos vagyok, beteget látok, megállapítottam a baját, ki mertem mondani a betegség nevét - ezért akarnak Önök megbüntetni.

A költészet Ibsen szerint annyi, mint ítélőszéket tartani magunk fölött. Én ebben az értelemben vagyok költő. Önök pedig azt mondják: bírónak lenni annyi, mint ítélőszéket tartani a költészet fölött. Hogy végzetesen tévednek, talán mondanom sem kell.

Az ügyészség rám vadászó olvasója talán már a címétől megijedt "Parasztok a világháborúban" című szavalókórusomnak. Ahá - szavalókórus! A szocialisták szoktak ilyenekkel izgatni, lázítani. Parasztok, hm, parasztok...osztály ellen izgatás! - Ezt a költeményt nem lehet úgy fogni fel, mintha minden szava az én szavam, minden gondolata az én gondolatom volna. Hiszen drámai költemény, alakok szerepelnek benne, különböző állású, sorsú, jellemű emberek, jók és gonoszok. Csak nem lehet valamennyit velem, az írójukkal, azonosítani? Ez olyan furcsa naivság volna, mint az a hajdankori antipátia, amely a jámbor színházi közönséget arra bírta, hogy megabcúgolja, sőt megverje az intrikust játszó becsületes színészt, összetévesztve a látszatot a valósággal. A színész is, az író is kénytelen sokszor magára venni gonosz emberek habitusát és szólani a szaván, cselekedni a tetteit, persze, a művészi látszat képeiben. Katona József Bánk bánjában Ottó és Biberach nem valami nemes jellem, Biberach egyenesen gazfickó; de minden szavát, minden aljas gondolatát Katona J. gondolta ki és írta meg; de hol van az a vakmerő, vagyis korlátolt, ostoba magyar ember, aki ezért a költőt merné vád alá venni és kérné államellenes, vagy családellenes izgatásért a megbüntetését?

Azt hiszem, az ügyészség eltévesztette a legelső lépést, mikor komoly irodalmi munkát egy kalap alá vesz félreismerhetetlenül izgató céllal készült, pártszempontok sugallta röpiratokkal vagy újságcikkekkel. A művészi forma és művészi tendencia a legkeményebb és legmerészebb tárgyakat is kiemeli a mindennapi élet paragrafusok alá eső tényeinek alantasabb színvonaláról és magasabb szempontok megítélése alá helyezi. Az Oedipusz király tragédia-íróját kábaság és félőrület volna azokért a bűnökért vonni felelősségre, amelyek drámája tárgyát alkotják. A költői művek önmagukért vannak, és a gyakorlati élet morális sínjén nem képesek futni; mert valahogy föntebbi régiókban szállanak, nem a föld szintjén csúsznak.

Nem állok, soha nem is álltam pártok szolgálatában, se parasztéban, se munkáséban, sem arisztokratáéban. A Szépség papja, a Művészet embere vagyok. Igazat mondok, a szépség formájában; ez a magasabbrendű igazság. Ha a bíróság igazmondásomért büntet; nemcsak a verdiktje lesz inverdikt, nem igazmondás, hanem azt is elárulja vele, hogy független bíróság létére pártok szolgálatában áll, s nem az egész nemzetet védi, s éppen nem a nemzet gerincét védi, hanem ideig-óráig uralkodó politikai pártot. Ez pedig igen komoly baj volna. Ez volna igazán "hivatalos izgatás" minden nemesebb gondolkozó és magasabb szempontokból mérlegelő, s ítélő lélek előtt.

*

De mégsem mondhatom, hogy teljesen elhagyott az Isten. Mert egyik püspöke, Baltazár Dezső, mellém állott és fölemelte szavát az érdekemben, Zsitvay igazságügyminiszternél. A Baltazár szép és férfias közbelépésének köszönhetem, hogy véget vetettek ennek a pár hónapos, szégyenletes zaklatásnak. Zsitvay beszüntette ellenem indított eljárását. (A Bt. 101.§-ának 1. pontja alapján: t.i. Pokol c. könyvem tartalma nem meríti ki a bűn fogalmát. Úgy-e, milyen szép és mennyire jogászi?) Másodszor kerültem ki a vetett tőrt. Ez volt a legszégyenletesebb, mert a magyarságomat vonta kétségbe.

*

Ez a jó hír 1932. május 13-án ért hozzám. Föllélegzettem; s egy pár hű emberem örült. Már június 5-én megint majdnem izgatás bűnébe estem. Ekkor adattam elő reálista diákjaimmal az iskolánk cserkész-bemutatóján Élők és halottak című verses dramolettemet^[8], amelyben szavalókórus is szerepel. Irredenta munka. A militaristák és pacifisták vannak benne szembeállítva, Fazekas főhadnagy és Csokonai poéta halott szellem személyében; hogy azután a két szélsőséges fölfogás közt megvillantsam a középutat, amelyet az élőknek követniük kell. A Csokonai szájába olyan antimilitáris szólamokat adtam, hogy az ünnepélyünkön jelenlevő Vályi Nagy tábornok kékült-zöldült belé. Szerencsére végighallgatta az egészet, s így a befejező rész megnyugtató csatás lelkesítője elmosta a középső rész hátborzongató vitáját. A fiúk, az előadók, bár negyedik osztályosok, 14-15 éves fiúk voltak: pompás készséggel állottak szolgálatomba. Különösen a Csokonai személyesítője állott feladatának magaslatán, ahogy mondani szokás. Kaptak is jó munkájukért tőlem egy-egy "őszi barackot" és finom cukrot.

*

Májusban megjelent Költők és írók című könyvem, 500 példányban, a magam kiadásaként. 1200 pengőmbe került. A rávaló pénzt lakáspénzemből rakom össze negyedévenként. A pesti kiadók minden felajánlott kéziratomat visszaküldik; teljesen el vagyok vágva az u. n. irodalmi élettől. Könyveimet nem veszi senki; a debreceniek sem. A Pokolból egy év alatt talán ötven-hatvan darabot tudtam eladni, a többit elosztogatom, ingyen. - Ennek a tanulmánykötetemnek is ez lesz a sorsa. Szomorú idők, kemény napok. De én még keményebb vagyok: nem hallgatok el, míg csak lehelni tudok. Énekelek. (...)

*

Június hónapban írtam meg Magyarka gyászban ül c. drámámat. Forgószínpadra írtam. A magyar nemzet tragédiája. (...) Az öngyilkosságig menő, dinasztiához való kutyahűséget teszem a Magyarság végzetes "erényének", ebből fakad tragikuma. (...)

*

Most, hogy a nyáron újra olvasom Dickenst, egyre világosabb előttem: milyen nagyszerű színész lehetett ez az ember. Vagy ha nem az volt, milyen nagy, nagy színész veszett el vagy lappangott benne. Itt van pl. Kis Dorrit c. regénye. Micsoda pazar embercsoport lép föl, él, köhög, dohog, szuszog, liheg, sóhajt, kacag, örül és morcoskodik csak az I. kötetében! Talán az öreg Clennamné asszonyság köztük a legdöbbenetesebben élő. Kísértetiesen igaz. Látom minden moccanását, hallom a hangját, ruhája zizegését, gördülő széke halk zaját. Itt van orromban a szobája ódon illata. Aki ennyire fel tud támasztani egy halottat - mert ez a nő élt, egész biztos, és Dickens az emlékéből ráncigálta elő: az majdnem isteni hatalommal van felruházva. Micsoda papírból vágott sziluett-képek ehhez a mai kis taknyos regényírók figurái! De nemcsak ehhez, hanem a többihez is. (...) Mennyi pompás megfigyelés: mozdulatokban, visszatérő mondásokban, gondolatcsavargásokban! Dickens mindenikről tud olyan valamit mondani, vagy tud mindenikkel olyasvalamit mondatni, ami egyszerre megkülönbözteti az egész világtól, minden létező embertől. Egyén valamennyi, külön, önálló, egész kis világ. Határtalan örömmel hallgatom őket, kisérem sorsukat. Egyetlen írója van még a világnak, aki hasonló emberteremtő. Érdekes, az is angol. Shakespeare Vilmosnak hívják. Az is remek színész lehetett. (...)

*

El akartam utazni Pestre, jobban mondva Budára, a Hűvösvölgybe, üdülni. Csikesz Sándor öreg komám már ki is nézett a számomra ott egy Szeretetházat, a FÉBÉ-t, amelyet a lutheránusok tartanak fenn. Mindenféle felekezeti látogathatja, napi 6 pengőért. Diakonissza a személyzet, s van egy nőorvosuk: az is diakonissza. Nekem antidiabetikus diétát is ígértek, ha elmegyek. Úgy veszem észre, inkább hittérítő kirendeltség, mint szanatórium; mert Csikesz mondja, hogy már négy zsidót térítettek át Luther tanaira. Valószínű, a szolgáló diakonisszák rendkívül kedves alakok. - De nem tudtam vonatra szállni, mert pont aug.1-jén vett le lábamról a láz. Akadályt gördített elém az is, hogy derékig munkában állok. A Széchenyi-drámámat öntöm harmadik alakjába (talán Nehéz idők lesz a címe), t.i. Kossuth alakját kiteljesítem, hogy Széchenyinek igazi antipodusa legyen, így jobban emelik egymást. A detronizáció jelenetét beleviszem, hiszen időszerű és igen hatásos. A Magyarka mellett ez már a második drámám a nyáron. A harmadik is csaknem kész: a Magyar éjszaka ez a legújabb korunk drámai képe: a háború elvesztésével kezdem és az elrabolt országrészek visszavívásával végzem. Tíz szakaszból áll, drámai korkép.

Úgy gondolom, nemcsak 1240-ből lehet történelmi tárgyakat venni, hanem a tegnapból is, ha olyan idők hallgatnak a hátunk mögött, mint az 1914. óta lezajlottak. És hiába, a kortárs mégis csak legtöbbet lát a "nagy idők" kis polgári rugóiból, már pedig ezek a rejtett rugók mozgatják az országos, sőt európai eseményeket is. Nem írom alá, hogy 1914-1932. idejét száz év múlva jobban drámába lehet sűríteni, mint most, 1932-ben. Ezek csak olyan esztétikai előítéletek, mint a régi francia dráma "vértilalma", tárgytávolsága és hármas egysége. Ahogy a kommunizmust vagy a fehér terrort színpadra viszem egy-egy szakaszban: olyan hű, tehát olyan érdekes, hogy későbbi korok írójának forrás-csemege lesz. Én még hallom ezeket a napokat, s a hangot is beleviszem a cselekménybe. Életíze van nálam a mondásoknak is, a figuráknak is. Egy szó mint száz: ilyen drámai kort nem lehet emlékiratokba préselni, mint a hervadt rózsákat; ezeknek élő hangot kell adni, hadd rádiózzanak a boldogabb jövőbe, s hadd szörnyűködjenek utódaink, hogy mi voltunk azok, akik tíz millió halottal zártuk az öt éves világmészárlást; és 12 év alatt százhúszszor változtattunk életpályát, mert megtanultuk az amerikaiaktól, hogy: a munka nem szégyen. - És, végül, jól esik a lelkemnek egy kis jövőbe pillantás, egy kis anticipáció: Trianon fekete korlátait már most ledöntöm és élvezem Erdély, Észak-Magyarország felszabadítását, mintha magam is aktívan részt vennék benne.

Az sem utolsó gondolat, hogy esetleg beválik... (...)

*

A nagy titok kipattant!

Lord Rothermere-nek csakugyan felajánlották a magyar trónt.

Mikor Rákosi Jenő kint járt Skóciában, azért kereste föl a lordot, hogy rábírja a korona vállalására. Rothermere most egy cikkben leplezi le ezt a magyar királyfogást, s azt mondja: azért nem vállalta el a jelölést, mert: "Bármennyire meghatott is engem az a megtiszteltetés, amit magyar barátaim számomra terveztek, hogy t.i. nevemet hozzák előtérbe Európa legősibb királyi trónjának betöltésénél, én nem tartottam a magyar nemzet érdekei szempontjából megfelelőnek, hogy egy idegent válasszon meg királynak, ne pedig valakit saját hazafiai vagy régi dinasztiájának tagjai közül."^[9]

Elég rosszul tette.

Vajon nem idegenebb nekünk ma is egy Habsburg, mint egy angol lord?

Rothermere ebben a szenzációs cikkében a monarchia mellett veri a dobot. Németország számára vissza kell állítani szerinte a Hohenzollernek uralmát, még 1932. végéig, s ezzel mintegy kapcsolatban vagy parallel: Magyarországon is királyt kell választani.

Nem tudom, nem nagyobb bonyodalmak magvait veti-e vele el az idő vagy a lord Magyarországon, mint vetette volna a koronának elfogadásával. Ottó főherceg úr is, úgy hallik, Magyarországra szeretne költözni; Habsburg József főherceg még osztrák voltát is megtagadta már értünk, revíziós verseket ír és hősi emléket avatgat Debrecenben is; mintha őmaga is igényt tartana Szent István koronájára. Ilyen kis rongy ország - és annyi trónkövetelő! Albrecht úr is jelölt volt hajdanán. Én még Horthyt tartanám talán a legalkalmasabbnak, csak a fiai degeneráltsága vagy züllöttsége az ijesztő: itt nincs jövő dinasztiára remény! - Nagy baj, hogy nincs egy igazán hatalmas egyéniségünk, Kossuth-szerű alakunk. Újabb tragédiák vöröses felhői vonulnak föl a magyar égboltozatra. (...)

*

A Pesti Hírlap főszerkesztője, Légrády Ottó, pályázatot tűzött ki megzenésítendő revíziós dalra. Pro curiositate^[10] megírtam 15 dalt: a revízió lélektanának tizenöt fokú lépcsőzetét rejtve belé, és elküldtem. Az egyik dallal 100 pengőt nyertem. Pesten szétszedték az egészet: nem vették észre, hogy a tizenöt vers tképpen egyetlen költemény. Az első díjat Falu Tamás kedves kis költeménye kapta. A hangjáért megérdemli: nagyon rokonszenves, szerény; nem fenyeget, nem kiabál, nem lázít, csak azt kéri vissza, ami a mienk volt. Szomorú különben, hogy neves költő senki sem versenyzett. Ezért tagadtam el én is a nevemet, mert egy kicsit szégyelltem magamat. Az ilyennel talán jobb is lett volna megbízni valakit; vagy tíz nagy költővel íratni, s azok közül válogatni. Emígy az egész nemzet vesz részt benne, de persze nem sok köszönettel: több az ocsú, mint a búza. S azután kérdés: Légrády úr rá tudja-e oktrojálni nemzetünkre a maga előre megfontolt szándékkal elkészített új magyar himnuszát? Az ilyen akarton akart nemzeti ének mindig csak egy kisebb köré; az egész ország a maga ösztöne szerint szokta kiválasztani közös érzést megszólaltató verseit. Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi nem pályázatra írta a maga Szózatát, Himnuszát és Nemzeti dalát.

*

Véletlenül elolvastam újra Arany "Murány ostromá"-t, és meglepett. Különösen a jellemző művészete, vagyis a két hős, Wesselényi és Szécsi Mária alakja. Milyen tökéletes a szerkezete! Mindegyik a másikát akarja megfogni és pártállása elhagyására kényszeríteni és a Szécsi nőiességén múlik, hogy pont az ellenfelének sikerül az, amit ő akart amazzal keresztülvinni. Igazi jellemvígjáték magva lappang ebben a témában, így, ahogy Arany látja és fölmutatja; csak több kedéllyel és humorral kell földolgozni. A legpompásabb magyar történeti vígjátékot lehetne kikanyarítani belőle; olyasformát, mint a Shakespeare Makrancos hölgye. Én magam is nagy kedvet érzenék rá (...) A címét már ki is cirkalmaztam: A vasba öltözött asszony.

*

A legborzasztóbb testi kínok között írtam meg nyolc nap alatt  A vasba öltözött asszonyt. Középfülgyulladásom oly vadul meggyötört ezekben a napokban, hogy kilenc egymásután következő éjszaka nem bírtam egy percet aludni. Fetrengettem, vergődtem. Ilyen diszpozícióban öntöttem formába ezt a történeti vígjátékomat. Halvány sejtelmem sincs: milyen mértékben sikerült, mennyire víg és mennyire játék. A téma csodálatos frissnek tetszett az Arany János verse után. Úgy rémlik, a Murány Ostroma eredetileg színdarabnak volt szánva vagy tervezve; még azt is föl merem tenni: Arany megírta drámai formában s azután öntötte verssé. Egy áruló helye pattantotta bennem ezt a gondolatot: a IV. szakaszban, mikor a "fekete szobát" leírja, ezt mondja Arany, "Ajtaja kettő van: közepén és balra." Ez a két szó: közepén és balra, teljesen színpadi díszletet rejt magában, mert a közép és bal kifejezés nem képzelhető el másképpen, csak a színpaddal szemközt állva. A színpad három oldalról zárt volta érteti meg a középet Arany itt színpadot látott, esetleg színpadra írt. Ezenkívül feltűnő: mennyire lelki rajz az egész költemény. Milyen kevés a külső leírás, a környezetrajz. (...) A balladáin kívül nincs Aranynak epikai kisebb költeménye, mely belsőleg is annyira dráma volna, mint ez. Érdemes volna kutatni: nem maradt-e valamin jele annak, hogy Arany színpadra szánta a Gyöngyösi elavulhatatlan témáját. -

Ha igen: egyetértünk az öreg úrral, mert én pompás darabot láttam meg az ő kis eposzában. Ki is bontottam a nem neki való formából, s a saját ruhájába öltöztettem. Kár, hogy életem egyik legnyomorúságosabb hangulatában történt ez az átöltöztetés. De ha sikerült benne valami, Aranynak köszönhetem.

*

Tegnap megrémültem. Eszembe vágódott, hogy 52 éves vagyok. Balzac 50 éves korában halott, s kész a 97 vagy hány regénye. Húsz év alatt írta; minden évre esett vagy 5 kötet. Milyen teknősbéka-tempóban haladok én hozzá képest. Nagy regényciklusomat, a Magyarokat, nem tudtam befejezni. Dante, Michelangelo, Beethoven: kész; de hol van magyar történelmi tragédiáim óriás triptichona, amelyből csak a Nehéz idők és a Magyarka gyászban ül készült el. Hol van az a hét szimbolikus drámám, amelyet a Szerelemről, Barátságról, Dicsőségről, Önfeláldozásról, Gyűlöletről, Bosszúról és Meghasonlásról akartam írni? Verses eposzom is abbamaradt; az új kor emberéről, jobban mondva a jövő magyarjáról szólana; bevezető része az Urak és szolgák. Hát a Pokol c. verses ciklusom kiegészítő két része: a Paradicsom és a Föld? Ezek is kalamárisomba fulladtak. Lírai verseim nagy sorozata sincs kész; hiszen az öregkor közelgő dalai, ki tudja, megérkeznek-e hozzám? Hát a tervezett nagy új, kollektív drámák: a Két város, meg a többi? Istenem, mennyi be nem váltott ígéret, mennyi csonka fal! Erőm hanyatlik, szárnyam lankad, repülőgépem talán pont a cél előtt billen oldalt és vágódik a földbe. Mit tegyek? Jajgassak? Káromkodjam? - Minden hiába. Behunyom a szememet, várok. (...)

*

Nem tudom, megbízásból-e, vagy csak önszántából, meglátogatott a Pesti Hírlap riportere: Lányi Viktor, a zeneszerző Lányi Ernő^[11] fia. Elegáns, jóképű úri ember. Tudakozódott az egészségem felül, vigasztalt, hogy a cukorbaj nem olyan nagy baj, hiszen az édesapja is abba halt bele, mikor egy furunkulusát operálták - most jön a szívet könnyítő fordulat - mert még akkor nem találták fel az inzulint. Én már boldog cukorbeteg vagyok, mert az inzulin feltalálása után estem bele. Megköszöntöm vigasztaló megjegyzését. Tudakozódott: mit akarok, hogy akarok. Megmondtam neki is, amit Márkus Miksának megírtam: szeretnék bevonulni három hónapra valamelyik pesti, budai szanatóriumba, de mert napi 15 pengő, havi 450-500 pengő a legolcsóbb, legkedvezményesebb, nincs reményem, havi 300 pengős állami tisztviselőnek, hogy valaha meglássam ezt a földi purgatóriumot. Lányi különben idegbajos, a múlt nyáron itt kezelték a debreceni idegklinikán. Áradozva magasztalta ezt a cifra várost, különösen az egyetemét, klinikáját. Wagner operáinak ő az új fordítója. Zenét is szokott szerezni, pl. Csokonai néhány dalát hallottam az ő melódiájával. Végre megemlékeztünk szegény jó Tóth Árpádról, aki mind a kettőnket szeretett. Azzal elment, esti 8 órakor, nem lelve előszobám kivezető ajtaját. (...)

*

Életemben sok rosszat és sok szépet mondtak rólam, az íróról. Talán semmi nem esett oly rosszul, mint Zsigmond Ferenc tanárnak egyetemi előadásán rólam mondott pokoli ítélete: "Oláh Gábornak mocskos az erotikuma." És talán semmi jobban nem esett, mint a Bika-szálló éttermében, egy ref. papi összejövetelen, valami vidéki papnak rólam mondott, meggyőződéses, szép ítélete. T.i. hívtak a papok a maguk nagy asztalához, szabadkoztam: én nem vagyok pap. Az a vidéki lelkész erre mondta:

- Oláh Gábor? Nem pap? Hej, dehogynem! Egyháza az egész Magyarország. Minden magyar úgy hallgatja, mint az Isten követét.

Ha ezt a két ellentétes mondást egymás mellé tesszük és középarányosát vesszük, talán megkaptuk igazi jelölőjét az értékemnek. (...)

*

(...) rábukkantam egy abbamaradt, régi témára: Gyermekek forradalma című verses elbeszélésemre. Éppen hogy megindítottam 1907-ben (vagy 1909-ben?) - abbamaradt. Most, huszonöt év multán fölveszem az elejtett fonalat (...) Vas Jankó és társai kalandját. Afféle ifjúsági...eh, fenét ifjúsági! Irtózom ettől a dedós jelzőtől. Afféle gyermekregény; valahányan átéltük 12-13 éves korunkban. Az új hang, a népi forma és nyelv egészen felfrissít, a sok filozófia, okoskodás után. Primér költészet, ahogy mondani szokás. Az élvezi legjobban, aki írja.^[12]

*

Micsoda egy év ez az 1932! - Mint ember: lerongyolódott egészséggel, önmagam árnyaként ődöngök a világban. A diabetesz már megette fél testemet, látni való: megeszi a másik felét is. Kínos fülgyulladás kínoz negyedik hónapja, napról napra kínoznak az orvosok sub titulo: kezelés.^[13] Kezelnek, csak éppen nem gyógyítanak. A betegség kénytelen vakációja, mint a felhúzott zsilip: engedi szabadon összetorlódott áradatát témáimnak, gondolataimnak, érzéseimnek. Most látom újra: micsoda csodálatos termékenységű író bomlott volna ki belőlem, ha semmi másra nem adnám erőmet, mint művészi alkotásra. Hiába hencegek atlaszi vállaimmal: a tanári hivatal taposómalma bizony csak ellopkodja fele szellemi erőmet. Ha megindulok szabadon: szinte ellenállhatatlan a munkásságom sodra. Még így, betegen is.

Gyermekkorom sok ködbe hanyatlott emlékét hívta most fel gyermekkorom legemlékezetesebb, leghosszabban tartó, legfájdalmasabb betegsége: a fülgyulladás. 10-12 éves koromig, öntudatom kibomlásától fogva, ez a kínos betegség tölti ki életemet. S érdekes, most ennek a gyerekkori bajomnak a kiújulása vagy újra föllépése: mintha magával sodorta volna azokat a gyerekkori élményeket is, amelyek régebbi fülgyulladásom idejére esnek. Ezek közül szedtem versbe most egy csapatot: A bekecs és a Két szomszéd c. költői elbeszélésemben.^[14] Hang, versforma, szereplő alakok és világfelfogás: mind a régi. Az, amely A kortes malacban hunyorog. Régi rétege ez a költészetemnek, s azt mondják: innen valók legrokonszenvesebb alkotásaim. A táltosfiú is. Nem tudom, tetszenek-e majd másoknak; nekem igazán nagy örömöt szereztek. Mintha csak 52 éves magam mesélte volna 12 éves magamnak. Holott megfordítva áll a dolog. (...)

*

Megint rábukkantam egy régi témámra. 1905-ben írtam Egy kis ólom története címen 1-10. szakaszos költeményemet, amely tulajdonképpen képek sorozata, egy ólomdarab köztük az összekötő kapocs. Tetszett a gondolat: ilyen átlátszó szimbólumban festeni meg az emberi élet, az egyéni élet tarkabarka mozgóképét. Vagy tíz kis jelenet, tízféle hang. Újra írtam, kibővítettem a régi szöveget. Ne menjen ez se veszendőbe. És, ami fontosabb: kénytelen is voltam vele, mert lírai rétegzetem alatt, vagy fölött, ott lappang kiírhatatlanul az elbeszélő, az epikai elem, most ez tört napvilágra, ez kért hangot, formát. Ez az év különben is emberi alakok megformálásának az éve; nem csak a magam egyéni hangját szeretem hallani, hanem a másokét is. Egész csinos kötetre való elbeszélő versanyagom halmozódott össze, most az ősz folyamán, betegszabadságom idején. Jó volna kiadatni, csak volna rá kiadóm. De ez a korszak: a detektív és Wells-féle kalandos regények kora; kit érdekel ma a debreceni paraszt nép élete? Pedig hát...

*

Ha egyszer felhúzom a zsilipet érzéseim és gondolataim vagy témáim árja előtt: szinte feltarthatatlan zubog a szabad utat tört folyam. Most is, hat hónap óta, szakadatlan ömlik lelkemből a versek, színdarabok, novellák, költői elbeszélések áradata. December folyamán írtam meg egy jó kétezer soros költeményt: Az Átok családot.^[15] A magyarság tragédiája zúg benne. Testvérek egymásra törő vak gyűlölete, turáni átok... Azután: zsidókérdés, ez az örök tengeri kígyója szerencsétlen társadalmi zajongásainknak. Azután: a nemzetiségek kérdése; az idegen-imádat (Szent István Admonitiói^[16] óta szinte kötelező nemzeti bódulat!); a saját fajtánk lekicsinylése és semmibe vevése. Azután: a paraszt nép áldatlan sorsa a "történelmi" nemesség életén kívül; vad, Dózsa-féle lázadások. És végül: a posványból való kikecmergés, a mindenre jó és mindenható parasztság révén. - Tömören mondom el mondanivalóimat, mégis egész kis eposz gömbölyödött belőle. A jambusos sorok, bár keresztrímesek, elég könnyűséggel gördülnek a ceruzám alól. Szeretem a versbe kényszerített gondolatokat és képeket, mert szinte kovácsolt, kemény formát lehet neki adni. Szeretem a magyar nyelvet mindenféle hangban, formában és színben. Ez a versem olyan barna-tónusú, mint a televény magyar föld. A zsidó Gold Lea lányalakja ragyog ki belüle színesen, keletien, mint a homokba ejtett lila ametiszt. Az ilyen kontrasztokat nagyon szeretem. Különben is csupa ellentétes elemekből szőttem össze ezt a verset.

*

Tudom: régóta a Kisfaludy Társaságban és az Akadémiában volna a helyem, ha Aranyt és Madáchot veszem fokmérőnek írói érzékem megállapításánál. Azt is tudom: nem fogok bejutni egyikbe sem, soha. Igaz, nem is törekszem. De egyre hallom, évek óta, így december havában, hogy megint szóba jött a nevem, megint elejtettek, megint akartak, s megint nem akarnak. Messze vagyok Pesttől, könnyű ráncigálni még el nem vedlett bőrömet. De mit várjak én a múmiaszerű vén rozmártól: Berzeviczy Alberttől, aki érthetetlen konoksággal kapaszkodik csaknem minden pesti irodalmi társaság elnöki székébe? Talán tudja, hogyha élete bealkonyul: pusztán ezek az elnöki méltóságok tartják fönn a nevét? - Talán ezek sem. - Én ezek nélkül is átlépem a nagy akadályt, amelybe a kis lényecskék mind fölbuknak. Mit kísérletezgetnek hát velem olyan társaságok, mint ez a Kisfaludy? Jakab Ödönöket koronáztak benne királyokká - mit mondjak többet? Aki elolvasta Jakabról írt tanulmányomat, Az epigon költőt, tudja: mennyit ér egy onnan kiáltott hurrá...^[17] Nem azért írtam meg Az Átok családot, hogy ne tudjam: mit várhatok szegény bolondos nemzetemtől. Rúgást, pofont, leköpést, szégyent. Csak azért, hogy legyen később mit lenyalnia rólam. (...)

*

Irtózatos: januárban újra be kell állanom a taposómalomba! Fölébredtem - most jut eszembe, hogy tanár is vagyok. Kenyér, kenyér, kenyér... De: a borsókon is szépet álmodom.

*

A 109. zsoltár az Átok-zsoltára, remek és rettenetes. Ma elszavaltam Baja Miskáéknál, karácsony első napján, az ebéd után - s az öreg nagyfejű Csikesz Sándorban megállt az ütő; Baja Miska pedig elsápadt; mert eszébe jutott: micsoda költő ez az ószövetségi író őmellette, és mi mellettünk. Sámsonomat ezekért a rettentő és remek héber szólamokért írtam. "Befedik átkai, mint gyászruha." Széthullnak: "erős dorgadalmadtól, örök Isten, orrod szelének fuvalmától, Jehova." -

Micsoda nyelv ez! Micsoda fantázia!

*

Stefan Zweig könyvét olvasom Marie Antoinette-ről.^[18] Ebből tudtam meg, mi volt a nagy francia forradalom oka. Az, hogy a férjének, XVI. Lajosnak hét éven át nem sikerült asszonnyá tenni a finom, nyugtalan kis szőke főhercegnőt, Mária Terézia leányát. A kis hölgy, a királyné, kielégületlen nemi életével belevetette magát az élvezetek hajrájába, mikor a szerencsétlen francia nép éhen halt. Meg kellett halnia ennek a két önmagáért élő fejedelemnek, hogy pici kis rekompenzációt kapjon Franciaország, az agyonsanyargatott, a halálra éheztetett. - Úgy-e, érdekes? Meghiszem azt.

*

Ady tehát skizoid-költő vagyis a skizofréniás lelki betegek primitív archaikus lelki rétegéből meríti költészete legjellemzőbb alkotásait. Legalább ezt akarja példákkal bizonyítani bizonyos Nyírő Gyula, elmeorvos, a Magyar Szemle 1933. I. számában. Lángész és őrület - újra felüti fejét ez a lombrosoi tanítás.^[19] Hogy Ady költői személyiségében hasadás van, s egyszerre két lelket érez magában; hogy képzet és észrevevés közt nincs meg benne az éles határvonal; hogy egész gondolkozása képekben történik; nyelvének és képzeletének agglutináló volta (jaj-muzsika, virág-vénség, eszmebarikád stb.); meglepő, bizarr új szóképzései (izga, hömpöly, kiszimat, mátlanság, altatlan... holott ezek jórészt elvonások, tehát a nyelvújítás tudatos receptje szerint való új szóképzések); hogy Ady időérzése is hiányos; hogy egyik versében (Közel a temetőhöz) a jövő kerül a jelenbe, másik versében (Egy ismerős kis fiú) pedig a múlt kerül a jelenbe; hogy Ady is sokszor külön egyéneknek érzi testrészeit, s úgy beszél hozzájuk; hogy indulatai, gondolatai külön egyénekként élnek benne; hogy meghétszerezi vagy megsokszorozza saját személyiségét; vagy hogy Én-jét a világnak teszi meg; hogy az egész természet élő emberfeletti lény, aki mágikus erővel rendelkezik Ady költészetében; hogy ez a nagy költő csodálatos mítosz- és babona-teremtő lélek; hogy hiszi a lélekvándorlást; hogy az ösztön, a vágy uralkodik egész életén; hogy az érzelmi kétértékűség (ambivalencia) feltűnik nála is; hogy fantázia és valóság összeolvad költészetében; hogy hallucinál; hogy autisztikus, képzeletteremtette világba vágyakozott - mert minden, amit elért, unottá és gyűlöletessé vált előtte; hogy tudaton kívül szorult érzés-komplexusokban gyökerezik költészetének jó része; hogy elfojtások támadnak lelkében; hogy sajátságos rövid mondatokban beszél = mindez Nyirő orvos úr szerint azt bizonyítja: Ady költészete és a skizofréniások lelke közt nagy a hasonlatosság. Szóval: Ady félig-meddig olyan, mintha elmebeteg költő lenne.

Holott:

Mindaz, amit a doktor úr lelkendezve fölsorol, mint külön Adyságot: tulajdonképpen minden költő lelki alkatára áll.^[20] Még a túl egészségesnek jelzett Goethére is, sőt a mi Petőfinkre is. Nyírő úr nem igen lehet tisztában a művészi lélek labirintus-voltával; minden finom eltérésében rendellenességet, sőt betegességet szimatol. Széchenyi óriás lelkét is betegnek hirdették eleinte Grünwaldék,^[21] csak újabban kezdenek ráeszmélni a vele foglalkozók, hogy a lángész mindent magában foglal, amit a szétszórt egyedek együttesen jelentenek. A lángész = az egész ember. (Ezelőtt éppen a félszegen egyoldalú tehetségeket jelölték ezzel a szép szóval.) A csodagyermek: egyoldalúan fejlett ingénium,^[22] de a csodagyerek: nem lángész. Mozart gyermekkorában is csodás tehetségnek látszott, pedig tulajdonképpen rövidéletűségének a szabályos, arányos elrendezése juttatta abba a kiváltságos helyzetbe, hogy már 12 éves korában 30 éves embert mutasson; mert az évei száma nem 82-re volt szabva, mint a Goetheé. Petőfinek is bele kellett szorítania 26 évébe mindazt a 60-70 évet, amely közönséges embernek kijár.

Ady: nem beteg, hanem rendkívüli szellem. Orvosi tudománnyal nem lehet megközelíteni, sőt magyarázni sem.

*

Kipattant hát a nagy titok: lord Rothermere miért olyan nagy barátja a magyarságnak. Azért, mert Rákosi Jenő felajánlotta neki a Szent István koronáját, a lord elfogadta.

Így írja Schiller úr, a Rákosi "magántitkára", uráról írott és sok érdekes levelével súlyosított emlékezéseiben.^[23]

Herczeg Ferenc nem hiszi el, hogy Rákosi ilyet mert volna. Én elhiszem.

Apponyinak egy riadtan felhorkanó levelét is közli Schiller, amellyel Rákosinak ront a hosszú nyurga gróf: "Hogy merted a Habsburgokat dezavuálni? Mit tudja azt Mussolini, mi kell a magyarnak? Megkompolyodtál, Jenő?"

Istenem.

Milyen elkeseredett hévvel rángatja az öreg bariton a lármaharangot, mikor a Habsburgok esetleges második detronizációjáról lehet szó. Bezzeg, nem dörgött 1914-ben, mikor megindította a dicső I. F. J. a véres lavinát és vitte mészárszékre a magyarság színét-javát. Miért? Semmiért! Ha ekkor zengett volna a nemzet baritonja: most egészen másképpen néznénk a nemes és hosszú grófot. Neki lord Rothermere: kalandor, esetleges megkoronázása, vagy más, új magyar király választása: nevetséges kaland, Európa vigyorogni fog rajtunk. Ugyan, Albert, hát a Habsburgok uralkodásában nem volt elég operettszerűség? Nem kacagtak eleget a bolond magyaron, mikor eladta nekik lelkét-bőrét? Ugyan, kérlek, ne zenélj... Tudom én, mi fáj neked. V b t t^[24] vagy, a Habsburgok belső titkos tanácsosa: a gazdádat félted bennük, s nem a magyarság tragikomédiája aggaszt. Ha a nemzetért szállanál így síkra, királyára való tekintet nélkül, akkor én is megkondítanám tiszteletedre a Rákóczi-harangot. De így? Akárhogy kuruckodtál is valaha: csak fekete-sárga bugyogóban látlak, öreg kalandor! Mert te vagy a kalandos gróf, s nem Rothermere lord. Szerencse, hogy a te életed is véges. El fog takarítani az Idő a nemzetünk szabad utjából.

A Habsburgok rögtön visszatérnek, mihelyt a revízió megtörténik, s azt fogják hazudtatni szellemtörténeti szellemtelen történetíróikkal: hogy ők hozták az integritást.

Vigyázat, urak! Sokszor voltunk már szamárfejes Zubolyok, csak nem vettük észre.^[25] Mások kacagták szemünkbe a igazat.

*

Egy fiatal magyar: Németh László, hallatlan munkára vállalkozott. Megindította a legkomolyabb magyar kritikai folyóiratot, a Tanút. Az utolsó betűig maga írja. Még pedig olyan enciklopédikus feneketkerítéssel, hogy az embernek tátva marad a szája. Mi a fene. Ez is lehetséges 1932-ben? Ez a harminc éves ember vagy tíz nyelvet tud; olvassa Európa minden íróját, minden folyóiratát; ismeri a szellemi élet minden irányát; az orvosi tudományban éppoly otthonos, mint az esztétikában. Polgári foglalkozása: orvosi pályán mozog, de írt verseket, novellákat és egy Proust módszerére emlékeztető nagy regényt. Kritikai cikke számtalan. Egészen új típus. Gyulaiék után a modern élet legmaibb produktuma. Ezer-tükrű az érdeklődése. Akiről ír, meg van tisztelve. Rólam is ő írta a legelső, magasabb szempontú cikket a Prot. Szemlébe.^[26] Jó szeme van. És hallatlan érdeklődése. Kíváncsian várjuk itt Debrecenben is: mi lesz belőle?

*

Debrecenben is tömérdek a béna koldus.

Ott ülnek az utcák sarkán vagy útkereszteződéseken és nyújtják némán a kezüket, a kalapjukat, vagy mormolják monoton esdeklésüket.

Ezt gondoltam: a koldusok többet kapnának, ha valami érdekeset, eredetit mondanának, mert magukra hívnák a járókelők figyelmét.

Füvészkert-utca sarkán szokott ülni egy öreg, mindig hajadonfőtt, akár esik, akár fúj, akár fagy, akár ver a nap. Elég szépen kér. Elég megható. De próbát tettem vele. Odaadtam neki egy darab papírra leírva Jókai híres négy sorát, hogy tanulja meg és azt mondja kérő szónak:

Minden bánatnak van oltogató könnye,

Csak enyémnek nincsen.

Minden búhoz adott vigaszt, csupán engem

Feledt el az Isten...

Az öreg furcsán nézett rám. Nem értette, mit akarok. Adtam neki a szöveghez egy pengőt. Erre elkezd hálálkodni. Mondom: tanulja meg azt a verset és azt mondja az embereknek, biztosan többet fog kapni.

Később arra járok. Egy este, a ködben, csak fölsirámlanak a szép szavak: "Minden bánatnak van oltogató könnye..."

Az én öreg, csonka koldusom. (Mind a két lába tőből hiányzik.)

Figyelem. Minden arra menő megáll, hallgat, és szaporábban hull a fillér a koldus kalapjába.

Ahá. Bevált. - Jókai így is hódít. (...)

*

Milyen érdekes biokémiai folyamat ment végbe a lelkemben az őszön. Ugyanolyan fülbaj gyötört, mint 10-12 éves koromban. És e betegség alatt merültek föl tudatom mélyéből a Gyermekek forradalmának,^[27] A bekecsnek és a Két szomszédnak a mesetervei;^[28] ezeknek a kis gyermek-történeteknek az elemei azokból az időkből valók, mikor magam is gyermek voltam és ezekhez a kis kalandokhoz hasonlókat éltem át, vagy ilyenekről hallottam. Egy teljesen beomlott, elfelejtett, eltemetett rétege került napvilágra a lelki életemnek, az emlékeimnek, még pedig az akkori uralkodó betegségem felújulásának a hatása alatt. Mert a fizikai mivoltunk forradalmai (betegségei) szoros kapcsolatban vannak a lelki életünkkel. Testi bajok és költői témák gyakran pendülnek egy húron és jelentkeznek egy gombnyomásra. Persze, a miszticizmus kék ködében bolyongók ezt istenkáromlásnak és embergyalázásnak deklarálják. De vele nem változtathatnak az igazságon.

*

Mikszáth azt mondja valahol: a szerelem 50 éves korunkig tart. - Most, hogy 52 éves vagyok, ámulva kezdek fölfigyelni erre a tréfásan is komoly megjegyzésre. Csakugyan - eddig mindig volt egy (vagy több) leány vagy asszony, aki vagy fizikailag vagy pszichikailag ingerelt, azaz érdekelt. Most? Mintha kezdenének a nők közömbösekké válni előttem. Mi ez? A vég kezdete, vagy a kezdetem vége? - Hiszen az öreg Goethe, az öreg Jókai rám cáfol in natura. Hauptmannak, a 70 évesnek pedig éppen most játsszák nagyszerű színdarabját, az öregkor szerelmének roppant érdekes apológiáját: a Naplemente előttöt. Én kiestem volna a tehetős (potens) öregeknek ebből a díszcsapatából? Vagy csak szürke intermezzo a mostani asszonytalanságom? Nem tudom. Az bizonyos: a nők még ugyancsak érdeklődnek irántam. (Legújabban a molett Somogyi Irénke, a szemorvos leánya, elvált asszony, aki fél-török származásától megbódulva: Djalmirának nevezi magát és örökké Seherezade-regékkel akar betörni hozzám. Kegyetlenül visszautasítom. Hosszú levelekben siránkozik: miért nem veszem komolyan? - Miért? Miért? Kérdezze meg Mikszáthot. Mert 52 éves vagyok. Azért.) (...)

*

December végén kezdtem meg egy versciklusomat: Panoráma a címe. Végigvillantom benne a világ történelmét - annak a példázására, hogy nekem, a költőnek, Néro, Marie Antoinette, a Világháború, Szovjet-Oroszország őrülete, csonka Magyarország tragédiája, a gépkorszakot megteremtő Amerika - mind csak furcsa bábjáték, amelyet magasból és messziről szemlélve: még érdekesnek sőt kedvesnek is láthatok... És mégis - nem tudom, miért fájok velük együtt, még így, játékban is. Színésze is vagyok, írója is, nézője is az Ember földi komédiájának. Háromszorosan érdekelt vagyok benne. Azért fáj. És azért mulattat. (...)

VISSZA A CÍMLAPRA