1933

Micsoda érdekes! Széchenyi naplójából megtudjuk, hogy egész kolosszális reform-munkájának egy asszony megnyerése volt a célja. Belebolondult Zichynébe, Seilern Crescence grófnőbe, s kész lett volna a Holdat lehúzni érte cérnaszálon... Sok magyar morogni kezd: képtelenség, ilyen szoknyaüggyé alacsonyítani a Legnagyobb Magyar gigászi törekvéseit. Pedig hát, van-e mindenhatóbb erő, mint a szerelem? Széchenyi példája is azt mutatja: nincs. Én nemhogy kisebbnek látnám így a tragikus nagy magyart, hanem még nagyobbnak, rokonszenvesebbnek. Igen, uraim: nőktől születünk, nőkért élünk, nők miatt halunk. Ez nem változtat emberfeletti küzdelmeink értékén; legföllebb a Széchenyi-szobrokra oda kell faragni ezután a nemes és kedves Crescence alakját is, mert félig-meddig neki köszönhetjük, hogy van Tudományos Akadémiánk, Lánchidunk, hajózható Al-Dunánk, szabályozott Tiszánk, lóversenyünk, nemzeti kaszinónk és Arany-ódánk.

Most, hogy január elején lejárt négyhónapos betegszabadságom és fölmegyek a Reáliskolába tanítani: furcsa meglepetést vág fejemhez a tisztelt Véletlen. A Debreceni Képes Kalendárium 1933. évfolyamába Kis versek Debrecenről címen négy-öt szonettemet küldtem (a Szonettek II. könyvéből, kiadatlan), amely a reformációt is megénekeli.^[1] A debreceni nemes (vagy nemtelen?) katholikusok sértést orrontottak benne, s az ügyészség elé akarták vinni a dolgot. Úgy látszik, a Szent Anna utcai plébánia vezeti a hajtóvadászatot ellenem, mert az ott szerkesztett Katolikus Figyelő februári száma kezdi erősségemet bombázni harminc és feles gránátokkal. A támadó cikket mai napig sem olvastam, de sokan előzékenyen referálnak a tartalmáról és tenorjáról. Írója valami Szegi Péter^[2] nevű névtelen; később elárulják, hogy a Reáliskola Kat. vallástanára: Kompasz Árpád úr rejtőzködik alatta. Nem tudom, az ügyészség mit mondott nekik, csak újabb bombát vágnak be az ablakomon. A Pokol-kötetemből kihalásznak egy kis verset: "A szélütött ember"-t, amelyben igazgatómnak, Zalai (Zlatochlavek) Jánosnak énekelem meg szerencsétlenségét, vagy mondjuk: tragédiáját. Ez a tótnak született, pánszláv érzelmű atyafi tipikus rossz katolikus: utálja a zsidót és gyűlöli a reformátust; nem magyar, csak katolikus. Pár évvel ezelőtt pont a neve napján részleges gutaütés érte; s én ezt énekelem meg, inkább a szánalomnak, mint a gúnynak vagy a kárörömnek a hangján.^[3] Ezt a versemet is lobogtatni kezdik a kat. torreádorok: vörös posztónak a közvélemény-bika szemébe. Szegény Zalait sajnálom, mert én nem neki írtam azt a verset, hanem a papjainak, akik uszították minden nem-katolikus ellen. Most ezek a szemforgató hamis atyafiak égbekiáltó háborodással sikoltják: micsoda emberi érzésekből kivetkezett egy eretnek ez az O. G., hogy ezt a szegény jó Zalai Jánost így kifigurázza!^[4] A szegény szélütöttet biztosítom változatlan jóindulatomról; fegyelmit akar indítani ellenem. Erre én is megnyomom a gombot: írok Pestre Madai Gyula barátomnak: vigyázzon a VKM.^[5] V. ügyosztályánál, mert valami készül ellenem.

Később az iskolánk egyik szolgája, a katolikus (és volt román!) bizalmasan megsúgta, hogy a kat. Otthonban népgyűléseket tartanak éjente ellenem. Kompasz Árpád vezeti a kampányt; főkortese két tanártársam: a buta sváb Jesch Mátyás (akinek térdéig csüng óriási töke) és Mészáros Sándor (aki csizmadia-legényből lett történet-földrajz tanár, self made man, a'la Amerika). A spontán-kémnek adtam öt pengőt, mert felteszem, hogy rólam éppúgy vitte a híreket a kat. atyafiakhoz, mint azokról hozta hozzám. Ady Lajosnak, a főigazgatómnak jelentem a dolgot. Kompasz úrék nem hivatalosan, (így t.i. nem menne), hanem felülről akarják alattam kivágni a fát, Vajdinger min. tanácsosra, a személyi ügyek fődöntőjére akarnak hatni kat. püspökökkel, fel az esztergomi érsekig: át akarnak helyeztetni büntetésből olyan iskolába, ahol szín katolikus a tanári kar, hadd egyen a fene. Szegény pasasok! Hát nem szánni való gubók ezek?

Így áll az ügy 1933. márciusában. Én várok. És hallgatok. A hajtóvadászok nem is sejtik, hogy mindent tudok.^[6]

A református atyafiak ezóta a hűhó óta jobban megemelik előttem a kalapjukat. A diákjaim még jobban szeretnek. Katolikus ismerőseim pedig furcsa keszeg-oldalazással csillognak rám, ha az utcán találkozunk.

El vagyok rá készülve, hogy minden könyvemet indexre teszi a pápa. Ha megtudja, hogy: vagyok.^[7]

Most, hogy a debreceni katolikusok máglyán akarnak elégetni (miért? maguk sem tudják): egy hozzám írott verset kaptam, innen Debrecenből. 1908-1909 táján is írtak hozzám, akkor is sokan és sokszor támadtak, még a magyar földből is ki akartak átkozni. A Pokol kötetem újra megzúgatta nevemet csonka hazámban, s a korlátolt majmok, bevándorolt barbár tótok és egyebek most is fölhorkantak reá és félreverték Szent Anna utcán a behízelgő, édeskés hangú katolikus harangokat. (Mennyivel férfiasabban szól a mi öreg Rákóczink!)

1.         A nagy Mindenséget átölelő
            lelked egyszerű bámulója
            emeli szavát, királyi erő:
            hozzád! Ó, soha valóra
            nem vált álmok büszkén bús harcosa!
            Minden szavad, minden betűd
            egy örökös Jaj és ezer Soha!

2.         Homlokodon egy csillagot hordasz, mert
            választottja vagy a sorsnak.
            De jaj, - a vakság népe meg nem ismert,
            és nincsen hátra sok holnap,
            hogy belezengjed e süket és gyatra
            lelkekbe: Ébredj, élettől
            megvert nemzet. Láss! Ébredj tudatra!

3.         Lelked: egy vérvirágokkal ékes
            óriás ókori színpad,
            hol harcod magaddal és egy rémes
            lomha világgal megvívtad;
            szemed: a bezárult titkok nyitja,
            szíved: melegség, és mégis
            tested-lelked a pokol pirítja.

4.         Hiába rugdosnak, marnak, tépnek!
            Te vagy a legfájóbb költő.
            A csillagos ég száll síkra érted
            s nyögni fog egy emberöltő.
            S ha ez az ég-föld közötti torna
            elhallatszik a lelkedig:
            vér s szívek festik sírod bíborra.

5.         Téged az ég s pokol kibocsátott,
            de lezuhantál a földre.
            A föld meg csak piszkot, sarat, átkot
            szórt rád s lelked lefödte.
            Lehet - a föld ki is vet magából,
            de az Ég, Angyalok, Szívek:
            örök várad lesznek, Oláh Gábor!

                                                           Tóth Endre

Felolvastam a debreceni Cobden Szövetségben: "Tendencia az irodalomban" címmel.

Minthogy az új idők kollektív irodalmát lesajnáltam: a hozzászóló fiatal óriások^[8] csipkedni kezdték a felfogásomat; de nem tudtak semmire menni, mert az előadásom szerkezete, logikája valamivel erősebb volt, mint az ő nagy készültségük. Talán egy igazság bontakozott ki a felszólalásukból: az, hogy az egyéniséget nem fogja eltemetni sem a szovjet, sem a technokrácia, mert egyéniségek mindig lesznek, míg ember él a földön.^[9] (...)

Mint Saint-Hypothese márki: ötven éves koromban kezdem az életemet...Hahaha!

Az ember sohasem tudja, mikor vágódik hanyatt. Azért hát, bár vagyonom még mindig 0.01, lehetőleg rendben szeretném itt hagyni Kar utcai kis házamat. Végrendeletem ilyesforma volna:

1. Kar utca 29. számú telken a házrészemet, amely az egésznek 1/7-e, a Csokonai Körre hagyom, olyan föltétellel, hogy eladja és az árát alapítványként kamatoztatja, kamataiból évenként vagy harmadévenként debreceni írót jutalmaz.

2. A könyvtáram anyagát két részre osztom: a tudományos (esztétikai, irodalomtörténeti, filozófiai, történeti stb.) könyvek a debreceni Tisza István Tudományegyetem magyar irodalmi szemináriumának a tulajdonába kerülnek, ahol külön csoportban kezelik - ahogy Pap Károly barátom megígérte. A szépirodalmi műveket a Déri Múzeum könyvtárának hagyom, szintén külön kezelésre, ahogy Ecsedi István barátom megígérte.

3. Kézirataimból a regényeket: Heten vagyunk, A gyémánt szívű királyfi, Bárány a farkasok között, A király fia, Három jó barát és a most készülő Magyar Misi kalandjai címűt a Déri Múzeum kézirattárának adom, megőrzésre, esetleg majd kiadásra is, ha a városnak lesz rá pénze. Mert a jog a városé.

A színdarabjaim gépírásos eredeti szövegét szintén a Déri Múzeum kézirattárába tegyék megőrzésre. Ha valaha kiadják: Debrecen városé legyen a kiadás joga, az esetleges színpadi előadás jogával és honoráriumával együtt.

Kéziratban maradt versemet mind dr. Madai Gyula, dr. Gyökössy Endre és Baja Mihály Bokrétabeli barátaimra bízom, azzal a kemény meghagyással, hogy mindenképpen adják vagy adassák ki, s ne szórják széjjel. Ha pedig nem képesek közre bocsátani: adják a Déri Múzeum könyvtárának; ott megőrzik. A jog pedig a városra száll.

Kéziratos Naplóm új két kötetét, mint az eddigieket is, a bpesti Petőfi Társaságnak adom. A kiadás, sőt a közlés joga is erre a testületre száll. - Ha értéktelennek tartaná a P.T.: adja át a Déri Múzeumnak ezeket a kéziratokat is. Ott megőrzik.

4. Összes munkáim kiadásának a jogát Debrecen városnak adom. Ő el is adhatja. Fő az, hogy szétszórt könyveim anyaga a kéziratban maradt munkáimmal együttes kiadásban kerüljön a magyarság kezébe. Ha lesz még akkor is magyarság.

(Két kéziratom a pesti Lantos cég birtokába került, mikor a debreceni Hegedűs és Sándor cég feloszlott. Ez: a Szerelem és halál c. regényem (Lotz Károly és lánya regénye), s a Három csillag c. verseskönyvem. Ezeket is jó volna kiadatni.)

5. A szobám összes bútorzata Mihály öcsémre és családjára marad, a könyvszekrényeim (3) kivételével. Ezek a könyvek birtokosainak birtokába mennek.

6. Ruháimat, fehérneműimet Domokosné vegye át, aki bejáró takarítónőm volt. (Fiai vannak.)

7. Ha készpénzem maradna, amit nehezen hiszek: a két takarító asszonyom, Domokosné és Csukainé ossza meg, egyenlően. (Testvéreimre nem merek hagyni semmit, mert láttam: mit műveltek szegény anyánk halála után azzal a parányi hagyatékkal. És - gyűlöltek, mindhalálig. Jobb, ha teljesen elfelejtenek.)

Azt is meghagyom végrendeletileg, hogy boncoljanak föl. Nézzék meg az orvosok: micsoda rothadási folyamat ment végbe a hasamban, a gyomromban, a beleimben, májamban - mert azt hiszem, ez fájt olyan irtózatosan 42 éves korom óta. Ezzel kínlódom most is. Nézzék meg, milyen a szívem, mert a dobogását úgy hallom, ha párnára hajtom a fejemet, mintha súrolnának benne valamit valamihez. Ez volna az aszisztolikus zörej? - Nézzék meg a veséimet is: milyen állapotban hagyom hátra. Bontsák ki a koponyámat: mi fájt benne hátul, a tarkóm táján oly iszonyatos lüktetéssel, különösen régebben. Mióta a nyakamon hátul kivágták a darázsfészket és sok vért vesztettem: ezek a hátsó fejfájdalmak elmúltak. Állapítsák meg: miféle baj rombol bennem 20-21 éves korom óta. Tuberkulózis? Lues? Vagy mind a kettő? Én ezekre gyanakszom. De életemben egyetlen orvosom sem mondta meg: mi hát az alap-betegségem. (...)

A 75 éves Zilahy Gyula 57 éves színészi jubileumát ünnepeltük itt Debrecenben, a Csokonai Színházban, amelynek színésze és igazgatója is volt valamikor. 18 éves kora óta játszik a nagy Zsül. Ő volt az első színigazgató, aki előadta legelső darabomat: Lillát, 1905-ben. Nagyon szerettem mint színészt, akár Lancelot Gobbo-t játszotta, akár Bannai Gerőt.^[10] Most ebben a Szigeti József-féle Rang és módban búcsúzott. Bizony, már öreg; de még mindig kedves; egy-egy hangjában, mozdulatában fölrémlik a harminc év előtti nagyszerű művész. (...)

Ötvenhárom éves koromban kaptam az első szerenádot. Az idei VIII. osztályos fiúk, az érettségizők, jöttek el május egyik szombatján, este, és húztak, cigányosan, szép magyar nótákat. Megköszönték az eddigi "jóakaratomat", s kérték a jövőre is. Hétfőn kezdődnek az írásbelik. Már félálomban szenderegtem, mikor megszólalt ablakom alatt a hegedű; fel kellett kelnem, s meg kellett köszönnöm a ritka kitüntetést. Adtam a fiúknak egy kis konyakot, hogy mégse menjenek színjózanon tovább.

A Kar utcai kutyák csodálkozva ugattak a szokatlan zenére. S az udvarunkban lakó két leány, pendelyben osont a kapuhoz: meglesni, nem nekik szól-e a zene?

Van egy pár népdalunk: úgy meghat, mintha Werther korában élnék és sírással puhítanám kemény kenyeremet.

Tudja a jó mindenható: mi van ezen sírni való... Különösen az utolsó sor dallama: nagyszerű; a kétségbeesés sikolt belőle. Hej, be sokszor eldalolom.

Csodálatos: a hangom oly tiszta, mint 14 éves koromban. Nem dohányoztam, nem ittam egész életemben.

Olyan ember vagyok, hogy nem mentem soha senki elébe; de ha elébem jött valaki: rá mosolyogtam. (...)

Nagy András, tanárjelölt, aki a rólam írt dolgozatával tette le magyar szakvizsgáját, most doktori disszertációnak is ezt az Oláh Gábor életéről és költészetéről szóló értekezését nyomatta ki.^[11] Tehát elértem azt az időt, amelyről szegény Tóth Árpáddal tréfálkozva beszélgettünk: mikor majd filozopterek kutatják, melyik szerelmes versünknek ki volt a hőse... Megbukhatnak diákok miattunk és doktori oklevelet szerezhetnek velünk. Ha már nekünk nincs: mi adunk... Ez a Nagy András is keresgéli: vajon földönjáró nők voltak-e azok, akiket egy-egy versemben tűre szúrtam, mint diákkoromban a gyönyörű pillangókat. Nagy András koma azt hiszi, hogy minden szerelmes versem puszta ideált énekel, földi test nélkül. No, no. Közeli rokona vagyok Arany Jánosnak: "Elvont, puszta ideállal inkább nem is dallanék."^[12] Hiszen Naplóm valamelyik kötetében talán 26 leány és asszonynevet állítottam sorba és számoztam meg; ezek is belejátszottak az életembe, sokról verseket is írtam. - Nagy András csak kettőt ismer: Forberger Ilonkát és dr. Seni Laurát. Bár Balassi Bálinthoz hasonlít: én is úgy váltogattam az ideáljaimat, mint ez a reneszánsz poéta.

A debreceni öreg Kollégium falába, a nyugati kapu mellett, a Zwingli és Kálvin képe mellé, most^[13] három magyarnak a domborművű arcát illesztettük, mi, a Csokonai Kör vezetői. Mind a három diákja volt a kollégiumnak és dicsősége a magyarságnak: Csokonai, Kölcsey, Arany.

Ahogy a munkások illesztgetik a roppant, küklopszi falba ezeket a bronz-plaketteket, ott bámuljuk mi is többek közt Baja Miskával, a pappal.

Körültünk összebújnak, összesúgnak a tányérsapkás egyetemi hallgatók, papok és tanárok.

Én megmutatom az első emeleti ablaksor felett azt a teret, ahova még föl lehet szegezni a "Bokrétát." - Közbevetve, mi ketten Baja Miskával különösen méltók vagyunk a falba-szegezésre, hiszen Mihályt itt, a kollégiumban vágták el kétízben is a görög-érettségin; engemet pedig, tudja mindenki, kitettek a könyvtárból szűröstől együtt. Van mit expiálni^[14] sorsunkban a boldog maradéknak.

Úgy látszik, Baltazár Dezső püspök, aki a leleplezéskor beszédet mondott az emléktáblák előtt, valakitől meghallotta dicsőségre ácsingózásunkat; mert a többek között azt mondta: Ezzel a három emlékkel még nincs ám vége a Kollégiumunk nagy diákjai megörökítésének; ez a magyar kálvinista szellem egész csillagrajokat bocsát ki; sokan jönnek még Csokonai, Kölcsey, Arany után.

A keresztyén világ utálja a zsidóságot, mert ráveti magát a keresztyén világ testére és éli.

A keresztyén világnak, amelyik Christianus, azaz Krisztusi, a Názáreti Jézus az istene. A Názáreti Jézus pedig zsidó volt; őse a mai zsidóságnak. Mi tettük Istenné.

- Jézus az Istened. Ő volt az Isten fia. Mi pedig az Isten fiának vagyunk a fiai. Isten unokái. Imádj - és tarts el. Azután fogd be a szád.

Valamikor olvastam a Kemény Gyulai Pálját; most fel akartam újítani emlékezetemben, hiszen a diákjaimnak néha magánolvasmányul is ki kell jelölnöm. De nem bírom olvasni - még pedig irtózatosan magyartalan stílusa miatt. Ezután megtiltom a fiúknak, hogy olvassák. Megrontja a nyelvérzéküket, ha van. - A rajongók ellenben most is hatott rám. Ez: egész, nagy regény. Stílusa is jobb. (...)

Szeptember elején kiadtam Panoráma címen újabb verseimet.^[15] 358 lap. Ezerkétszáz pengőmbe került.

Ebben a kötetben napvilágra került egy vers: "A visszaperdült bumeráng" címen. Egy volt színésznőről szól, aki nyilvános házat vezetett - saját hozzám intézett szava szerint; viszont a rendőrség szerint az a ház, amelyben akkor lakott, mikor ezt nekem négyszemközt mondta: soha nem volt nyilvános ház. No, most már mi az igazság? Hazudott volna nekem az a nő, akkor, mikor ilyen lealázó szerepet vett magára? Nem értem. Vagy afféle titkos találkahely lehetett az ő lakása? Nem tudom. Egy szent bizonyos és leimádkozhatatlan való: hogy ezelőtt pár évvel, 1931. szeptemberében, délelőtt, négyszemközt, azt mondta nekem az a nő: "Én megmondom őszintén: ez a ház nyilvános ház." Nyolc leányról tett említést, (a versbe 12-őt tettem a versmérték kedvéért), s egyet nagyon dicsért és szavakkal lerajzolt előttem.

Diétás kosztot kerestem akkor, a Szt. Anna utcai Csokonai-Antiquarium tulajdonosnője vagy pénztárosnője (a kasszánál ült) ajánlotta. Elmentem, Miklós u. 8. szám alá, ott történt a versemben megírt jelenet.

A versemet az eset után írtam hamarosan, tehát a szavakra is emlékszem. Az eredeti fogalmazásba a nő nevét is belevettem. Így kiadni nem akartam, csak költött névvel. A kézirattömeg egy csomóban volt (285 vers kb.) és nem vettem észre, mikor korrigáltuk, hogy ott egy igazi név van a versben, bár a vers is igazság-tartalmú. Szóval: kinyomtatták, s a könyv ezzel a verssel együtt jelent meg.

A nő bűnvádi feljelentést tett ellenem az ügyészségen; rágalmazás és becsületsértés címen. Az újságok nagy zajt csaptak, de közölték az én nyilatkozatomat is: nagyon sajnálom, hogy buta véletlenségek összejátszásával ez a versem is belekerült a Panorámába. A vizsgálóbíró, Tóth János, kihallgatott; s ő magyarázta meg, hogy igenis bizonyíthatom a versben elmondottakat: magamnak eskü alatt való kihallgatásával. Letagadja, mondtam Tóthnak.

"Na. Nem olyan egyszerű dolog a bíróság előtt esküdni valamire." - mondta a bíró. Rendben van.

Ügyvédem Fényes Jenő, aki jó drámákat ír. Ő volt az ügyvédem a Pokol-kötetem miatt megindított ügyészségi eljárás idején; de azt Baltazár közbelépésére beszüntette az igazságügyminiszter.

Ez a szóban forgó nő kalandornő. Több néven szerepel.^[16] A diétás kosztadáson kívül nyelvtanítással is foglalkozik. Már évekkel ezelőtt az eset előtt hallottam, hogy két tanártársam beszélt róla: D.I., aki színésznő volt nemrégen itt Debrecenben, most egy nyilvánosháznak a vezetője. Hová süllyedt! Valaki fölismerte. - Akkor nem hederítettem rá. Most eszembe jut: tehát mégis csak igazat mondott ő nekem! De valószínű: most már nem rendőri felügyelet alatt álló nyilvános házat vezetett, hanem titkos találkákat bonyolított le. Kár, hogy nem tudakoltam akkor részletek után, esetleg bizonyítékokért (fényképekről beszélt), most más bizonyíték is volna kezemben, nemcsak az ő elszólása, vagy bevallása.

Közben levelet ír hozzám egyik rokona, a nevét mai napig sem tudtam elolvasni, - bejelenti, hogy meg fog jelenni nálam. Mutatom a levelét Fényes ügyvédnek: ez inzultálni akarja a tanár urat, ez a véleménye. No jó. Hogy élét vegyük a dolognak, az ügyvéd megfogalmaz a nevemben egy bocsánatot kérő nyilatkozatot, aláírja két tanú, s elküldjük a nő lakására. Megkapja, maga írja alá az átvételi elismervényt. Az ügyvéd most azt ajánlja: két megbízottam várjon rá, fogadja, tárja elébe az ügy mostani állását, s kérdje meg: mit akar. Két barátomat kérem erre föl: Csobán Endre főlevéltárost és Madai Pál tanártársamat. Én magam elmegyek ebédelni, s azután koronként be-benézek. A közelben tartózkodom: ha szükség lesz, szóljanak. A két emberem esti fél hétig várt déli 12 órától, bent a szobámban. Azt mondják: ez idő alatt senki sem keresett. Ellenben az udvarbeliek mondják, hogy igenis járt akkor délután ott egy úr, s azt kérdezte tőlük: szoktam-e bejárni a szerkesztőségbe. Azzal elment. Másnap levelet kaptam tőle: az ő helyzete megváltozott, azért felesleges találkoznunk. Tehát csakugyan járt az udvaromon, ha a szobámban nem is. Valószínű, volt a nőnél, s megtudta, hogy bocsánatot kértem tőle, s a sértő verset minden könyvkereskedőnél elhelyezett példányból már kivettük.

Pár napra rá jelentkezik a második. Penyigey nyug. ezredes. Ennek az ügyvédei írnak, hogy az ügyfelük házában lakott a hölgy, mikor a versem megjelent, tehát azt gondolhatják: az ő háza nyilvános ház. Jelentsem ki, hogy: nem az volt, várjam, hogy megállapítsák: szenvedett-e már a rossz hír miatt a háza valami kárt - majd akkor kártérítést is indítanak ellenem. És adjak neki békés elintézés esetén elégtételt. Azt írattam neki az ügyvéddel: a versben leírt ház nem az ő háza, minthogy nem is ott történt ez a jelenet; sem nem fizetek, sem elégtételt nem adok.

A bíróság lefoglaltatja könyvemnek azt az ívét, amelyben a vers van. - Egyik újság fantasztikus happy endet vet a levegőbe: házasság. Du sublime au ridicule...^[17]

A rendőrség azt mondja: a nőnek a nevén, sem álnevén nem volt Debrecenben nyilvános háza. Akkor miért mondta nekem négyszemközt, hogy az a ház: nyilvános ház, mikor kiderült a rendőrség nyilvántartásából, hogy soha nem volt az? - Vagy titkos találkahely lehetett? Ezt már én sem tudom, csak a nő tudhatja.

Pap Károly barátom nálam járt, s biztosít a barátaim további becsüléséről és szeretetéről. Hangsúlyozza: erkölcsi folt nem esett nevemen, legföllebb majd pénzbeli, anyagi kárt fogok szenvedni. Bizalmasan fölemlíti, hogy Debrecenben sok ilyes találkahelyet leplezett már le a rendőrség; néhány évvel ezelőtt olyat, ahol öreg urak 13-14 éves lányokkal találkoztak, s állítólag ott kapták volna egyik régi jó barátomat (...) is! Az Úristen tudja már, hol végződik itt az igazság és hol kezdődik a fantázia birodalma. Hogy örülhet most ez a Pap Károly! Azt hiszem: hozzám is inkább kondoleálni jött, mintsem nagyrabecsüléséről biztosítani, ahogy ő mondja.

Csikesz Sándor barátomtól kérdeztem még az ügy elején humorosan: Sándor, mit választanál, egy évi börtönt vagy azt az asszonyt? - A börtönt. - felelte a teológus. S íme, már kezdik ezt a humoros lehetőséget is emlegetni. Nincs olyan érdekes meseszövő, mint az élet, vagyis a véletlen.

Most tudtam meg, hogy a középiskolai rendtartást szabályozó törvényünk (1883. XXX. II.) szerint: "bűnügyi vizsgálat esetén a felfüggesztés mindig elrendelendő." Azt tanácsolták: kérjek szabadságot, mert körülbelül fegyelmit indítanak ellenem. Október 5-én beadtam a kérvényemet az igazgatómnak; Ady, a főigazgatóm, nincs itthon; október végéig Pesten marad. Így nem tudtam tőle megkérdezni: az iskolában mi vár reám.

Ellenben Csáthy Dezső ügyvéd barátom (aki felajánlotta, hogy véd, - de már akkor Fényessel beszéltem): Csáthy megmondta, micsoda veszedelembe kerültem - egy rongyos hölgy miatt. A női becsületet, akárkiét, annyira védi a törvény, hogy bizonyítania sem szabad a vádlottnak. Így hát ez a per elveszett. S a következménye: beláthatatlan. Egy évi fogház is lehet a büntetés, pénzbírsággal vagy anélkül. De még ez csak a "bűn" büntetése. Azután jön a kártérítés, az "erkölcsi" kártérítés - ez szintén kiszámíthatatlan. Egyszóval: nemcsak az elítélés szégyenét és szennyét kell majd viselnem, hanem anyagi romlásom is teljes lesz, ha csoda nem jön közbe. Már pedig csoda nincs. Az a nő, az ügyvédjétől ki és be és megtanítva, jól tudta, hogy biztosra megy. Én pedig nem ismertem a törvényeket, mert soha nem is volt szándékomban kijátszani vagy megtörni.

Mikor lesz a főtárgyalás - senki sem tudja. Ez az izgalom, és magam előtt, mások előtt való szégyenem remek olaj betegségem tüzére. Égek, sorvadok, pusztulok. A diabetesz mind a harminckét fogával marja a testemet. Olyan sovány vagyok, mint a cigány lova.

A jövendőm most irtózatos képekben áll előttem. Egy tanáromnak az elzüllött fiát látom: H. Nagy Jenőt, aki alkoholtól delíriumosan, rongyos ruhában, mint a Gorkij Maxim "Éjjeli menedékhely"-ének lealjasult bárója, jár-kel az utcán, zörget be a barátaihoz, ismerőseihez, hozzám is, hogy egy pengőt vagy húsz fillért kikunyoráljon - és eligya. Mert elissza. Állást sehol sem kap, legalább azt mondja és a vasúti várótermekben alussza át az éjszakát... A kommunizmus züllesztette le ennyire...

Ha engem elítélnek, s elzárnak...sőt, még azután kivetik rám annak az aljas nőnek az "erkölcsi" kártérítését, ahogy hallom: 10.000 pengőt is...borzalom...mivé leszek. Havi 300 pengős tanári fizetésemmel...1/7 házbirtokommal. Elárvereznek mindent a fejem fölül, elkótyavetyélik a bútoraimat, könyvszekrényeimet, talán a könyveimet is. Minden nélkül maradok ezen a világon. Sőt talán a tanári állásomtól is megfosztanak, se nyugdíjam, se semmim; ha lenne is: előre rátenné kezét az "igazságos" törvény. Na, Magyarország, ha ilyen marha paragrafusokkal véded az igazi női becsületet, hogy a ringyókat is egybeöleled a nemes családanyákkal - akkor megérdemelted, hogy olyan legyen a társadalmad, mint amilyen. Festett koporsó.

A főigazgatóm írt, Pesten van: föl nem függesztenek az állásomtól, nem követtem el semmi aljas bűnt, megvárják az ítélet végét. Az ügy eldőltéig szabadságolnak. Ez is valami. - Úgy rebesgetik: ha megszégyenítő lesz az ítélet, elvesztem az állásomat is. Akkor miből fizetem az "erkölcsi kártérítést"? A nyugdíjamat talán nem veszik el - a nyugdíjat pedig nem lehet lefoglalni.

Baja Miska azt ajánlotta: adjam el neki a házrészemet. Úgyis tartozom neki; mert tőle és Csikesz Sándortól kértem kölcsön a verseskönyvem nyomatási költségét. A házrészem megér vagy 2000 pengőt. De azután másképpen határoztunk: az ellenfél ügyvédje, Lévay, nagyon feni fogát erre a házrészemre: elárverezteti a fejem felől az ügyvédi honoráriuma fejében. Reszkessek. Erre támadt Bajának az az ötlete: tábláztassuk rá a házrészemre azt a 2000 pengőt, amellyel neki tartozom; legalább a sóvár advocatus diaboli^[18] kemény kőbe fog harapni. Rá is tábláztattuk. - Árverezés esetén - ígérte Baja - majd a barátaim megveszik és visszaadják nekem. Ez szép és regényes; nem tudom: alkalom adtán valóra válik-e.

Az én ügyvédemnek, a vers és drámaíró Fényes Jenőnek az az alapfölfogása, hogy ki kell békülni, ki kell egyezkedni. Csakhogy Daán I. éppen ezt nem akar. Neki bírói ítélet kell, mert az én elítéltetésem és megbüntetésem negatív bizonyíték az ő ártatlanságára vagy korrektségére. És bizonyosan remél pénzbeli kárpótlást is, mert erre is alapot ad neki az én elítéltetésem. - Azt mondják: őrjöng odahaza. Hisztérikus bestia.

Fényes ügyvéd, vagy három heti lecsillapodási idő multán elment Daán Ilonához. Amint a nő meglátta benne az ellenfele ügyvédjét, oly rosszul lett, hogy Fényes maga sietett segítségére: aszpirint adott neki. Daán hallani sem akart kiegyezésről. "Hulla vagyok, mondja, hulla. Nem maradhatok tovább Debrecenben, itt lakást sem kapok már, megyek Pestre." - Gyorsírást tanul: újságtudósító akar lenni. Szegény, mi minden nem volt már. Egy katonatiszt szeretője, színésznő, egy Leo nevű bűvész macája, nem tudom mi: Konstantinápolyban, itthon pedig egy "leánynevelőintézet" főnöknője, nyelvmesternő és diétáskosztadó, meg hárfakészítő. Most már eléggé kijárta az élet iskoláját ahhoz, hogy újságíró legyen belőle. - Fényes ügyvéd másfélóráig beszélt neki, hiába. Odaadta egyik színdarabját: Asszony a máglyán, s ennek egyik alakjára, az önzetlen jó barát orvosra hívta föl a nő figyelmét: ilyen ember ő, mind a két félnek jót akar, ne a rideg ügyvédet lássa benne.

Bezzeg az ellenfél ügyvédje, Lévay úr, ugyancsak veri maga és Daán mellett a dobot. "Kivégzem Oláh Gábort! "- fenyegetőzik a szerkesztőségekben, nem minden szándék nélkül.

Én lopom a napot. Harmadik hete vagyok szabadságon. Olvasom Stendhal Pármai kolostorát és kis novellákat írok a P. H. számára. - Anyagi romlás vagy megrendülés fenyeget. Mindenre készen kell lennem.

Közben itt járt nálam két egyetemi hallgató (filozopter), engedjem meg, hogy a Falu-Szemináriumban előadást tartsanak rólam. Kérem, tessék. Szükség van, mondják, az Oláh-revízióra. Bizony szükség, gondolom: az Oláh-ra is, de az oláhra is. Megtartották az Oláh Gábor-estet, Gulyás Pál barátom tartott rólam nagy előadást; állítólag majd a Protestáns Szemlében jelenik meg. Ez a kis hadari Gulyás borzasztó jelentőséget tulajdonít tévedhetetlen igazmondásának, nem tudom, mit hozott ki verseimből és mit tett beléjük. Rossz nem lehet, jó nem lehet, - mint Macbeth mondaná.^[19] Ha ez revízió: vagy korán jött, vagy későn.^[20]

Budapestről is ír egy úr: Kozocsa Sándor, múzeumi tisztviselő. Előadást fog tartani a Fővárosi Népművelődési Egylet vagy micsoda sorozatos előadási keretében, egész estét betöltőt. Kérte két könyvemet: a Panorámát meg a Költők és írókat; elküldtem neki. Ő meg a Magyar világ c. folyóiratnak egy 1929-i számát bocsátotta rendelkezésemre: okos kis cikket írt benne rólam a Válogatott költemények megjelenésével kapcsolatban.^[21]

Óh, hogy szégyellem magamat.... Most, amikor összedarabolt szegény nemzetem Trianon ellen szinte erejeszakadtáig vívja a revízió vagyis az Igazság csatáját - nekem egy rongy némberrel, egy szajhával kell a létemért viaskodnom.

A Faluszemináriumban tartották meg azt a gyűlést, amely Oláh Gábor újjáértékelését pendítette meg. Ahogy hallom: Juhász Géza, a francia nyelven megjelent magyar irodalom-történet (Panoráma)^[22] írója, mondott bevezető beszédet, hangsúlyozva a magyar falu jövő történelemformáló erejét. A Szeminárium - mondta - nem véletlenül kezdi előadásait az O. G. mélyen magyar és népi arcával. T.i. én kötöm össze a falut a várossal. Székáts Sámuel teológus három versemet szavalta: A keresztre feszített ember,^[23] Gábor, ne légy bolond^[24] és A gyermek apoteózisa.^[25] Gulyás Pál, író, olvassa ezután föl rólam szóló tanulmányát, amely - a lapok szerint - a legmélyrehatóbb tanulmány eddig a költészetemről. Művészi jellemző erővel mutatta be a forrongások és a nyugodt magyar idillek O. G.-át, hangsúlyozva lírai és elbeszélő művészetének elintézetlenségét. Kiss Tamás teológus^[26] Makkai Sándorról szóló tanulmányomat olvasta föl. Végül Nagy Tibor filozopter beszélt az O. G. revíziójáról. Hangsúlyozta egy ilyen revízió szükségességét "a magyar Hellász tiszta épülete szempontjából"(?). Általánosságban rámutatott az eddigi Oláh G.-értékelés hibáira. Oláh G. vidékisége magában nem tragikum és még csak nem is egy debreceni Juhász Gyulaság, hanem szükséges írói rendeltetés. Oláh G.-t eddig csak lírája és regényei alapján bírálták, ezért nem juthattak el az ő igazi arcáig. Oláh az esszék lírikusa. Líráját nem találjuk meg egészen a verseiben, ellenben az esztétikusban, ahol nem pusztán magáról van szó, ott van maradéktalanul a lírikus is. Tanulmányaiban tágul univerzálissá; lírai és regényírói elintézetlensége is itt egyensúlyozódik ki gyermekien tiszta és emberien mély vonásokban. A tanulmányok lírikusa. Esszéivel a magyar irodalom újszövetségében jár.

Megint jött egy hozzám írott vers. Ezt egy nyugalmazott rendőrfőtiszt írta: Árvay Szunyogh József. (Később meghalt a pesti klinikán operáció miatt. Lopott, azért nyugalmazták az árvát.)

Érdekes: hogyan tükröződöm egy kortársam lelkében. Azt írja tovább (a tolvaj kapitány!):

A debreceni teológusok Bocskay-bajtársi egyesülete meghívott, hogy tartsak előadást, akármiről. Tartottam, ilyen címen: "Új Debrecen a magyar életben." Tetszett nekik, különösen az, hogy milyen előnyösen változtak meg a debreceni lányok régi gömböc-alakjukból sugár egyenes termetű hajadonokká. Persze, a lelki átváltozás még szebb: az egykori lugubris^[27] tónusú Debrecen, a zord puritán kálvinista-tábor-szállás: ma kedves, vidám, jókedvű, fiatal város. Decentralizált alföldi fővárosa csonka Magyarországnak; lassanként irodalmi középponttá emelkedik és Szegeddel együtt a gyökeres magyarság kiröpítő fészke.^[28]

A Csokonai Körben is felolvastam. 160 éve született Csokonai. A kultuszáról beszéltem. Mi a kultusz? Magunk szeretete másokban. Lehet magunkat Csokonaiban szeretni? Ebben a csúnya, részeges, kicsapott diákban, akinek sem állása, se becsülete, se családja, se senkije? Csak rigmusokat mond és a lelke szabadságával dicsekszik? - Bebizonyítottam, hogy: igenis, lehet. Sőt kell is. Az ellentétek sarkán forgó gondolataim igen éllel vetődnek a hallgatóság lelkének; sokan csodálták váratlan és frappáns hasonlatok ruhájába öltöztetésüket. - Szinte tüntetőleg tapsoltak, éljeneztek - állítólag azért, hogy megmutassák: velem vannak most is, a Daán-ügy idején.^[29]

Megkaptam az ellenfelem ügyvédjének vádiratát. Nagyon piszkos kis förmedvény; egy csámpás kölyök-advocatus^[30] csinálta. 15 pontban feleltem rá, megcáfoltam; de ügyvédem félreértése folytán elkéstünk a feleletem beadásával. S így csak a főtárgyaláson, védőbeszédemül használhatom föl. Ellenfelemre fordítom minden rám szórt hazugságát, s kimutatom, hogy Daán I. a bűnös, tehát ellene kell bűnvádi eljárást indítani, nem ellenem, aki az ő bűnének véletlen feltárója vagyok.^[31]

Fényes Jenő, az ügyvédem, mindent elkövet, hogy a nőt megpuhítsa. Az ügyvédje tartja benne a lelket. Azt hallom, roppant ideges; alig bírja már az iramot. Közben a főtárgyalás napját is kitűzték: december 22-én lesz, karácsony előtt pár nappal. Na, szépen megyünk a Szeretet nagy ünnepének. Daán I. katolikus. A vádiratban letagadja, hogy valaha találkoztunk. Én eskü alatt való kihallgatását kértem. Talán majd meggondolja egy kicsit: hamisan esküdjék-e vagy ne. Különben mind a két ügyvéd ezt a nőt cibálja: most új lakásáról ki akarják lakoltatni; a nő ügyvédje azzal biztatja: nem baj, hadd kerüljön ki az utcára, az is használ az ügyének! A nő sír: de hova hajtsam fejemet? Viszont az én ügyvédem üzen egy újságíróval neki: rögtön lesz jó lakása, csak - kezdje meg velünk az egyezkedést. Ez a jog technikája.

Ezalatt az Egyetemen, Pap Károly egyetemi tanár, barátom, elnöklete alatt, sorsomról próbálnak dönteni. Baja Mihály, Csikesz Sándor, Csobán Endre, Kardos Albert, Kun Béla barátaim. Azért ez mégis csak szép ezekben a halálos rideg időkben.

S én? Otthon, vagyis itthon Huxley regényét olvasom magyarul: a Point counter point-et. (A végzet bábjátéka.)^[32]

Közben pedig ugyancsak döngetik a zsidókat itt Debrecenben, az egyetemi hallgatók. Numerus clausus. Állítólag még mindig sok az izr. - Persze, a zsidókban dühöng a nemzeti, jobban mondva: a faji öntudat. (...) Bezzeg, mi magyarok, sokszor évekre, sőt évszázadra elfeledkezünk arról: kik vagyunk. Teng és pang a nemzeti öntudatunk. Nekünk is kellene már valami "jelt" kitalálnunk, hogy eszünkbe jusson mindennap kivoltunk. A mohácsi vész idején megszakadt nemzeti öntudatunk, mert a török csaknem teljesen kiirtotta a Duna-Tisza közének magyarságát. Erdély szerencsésebb volt e tekintetben. Sőt még a Dunántúl is. (...)^[33]

Daán Ilonát december elején kitették Kossuth utcai lakásából, mert már harmadik hónapja nem fizetett lakbért. Ez eddig is többször megtörtént vele, mert néhány év alatt számtalan helyen lakott. Azonban az ügyvédje, aki csak egy éve, hogy kibujt az ügyvédi tojásból, ezt a mostani kilakoltatását ellenem akarja fölhasználni. Azzal biztatta kliensét: "Nem baj, nem baj: jó hatással lesz az ügyünkre." Persze, azt deklamálja majd a törvényszék előtt: íme, O. G. miatt utcára került ez a szegény D. I., hát nem irtóztató? - Mindenáron meg akarnak zsarolni. Pénz, pénz, pénz, ide pénz kell, akár kiegyezünk, akár tárgyalásra megy az ügy. Szeretném itthon heverő sok kéziratomból legalább a regényeket pénzzé tenni. De ki veszi meg? A pesti kiadók csak Pesten élő írókat kolportálnak.^[34] Debrecennek pedig kiadója sincs.

A főtárgyalás közeledik. Minthogy a nővel addig nem igen tud az ügyvédem békés dűlőre jutni: el akarja halasztatni a főtárgyalás napját, december 22-től 30 vagy 60 napra. Ezért azt tanácsolja, s azt tanácsolják mentésemre szövetkezett barátaim is, hogy dec. 22-én feküdjek ágyba, legyek beteg; egy tiszti orvos el fog jönni hozzám, megvizsgál és hivatalosan jelenti a törvényszéknek, hogy a vádlott torokgyulladás, vagy láz, vagy tudom is én mi miatt: az ágyat kénytelen őrzeni, a tárgyaláson nem jelenhet meg... Nevettem, de szégyenemben. Nahát, idealázkodni Oláh Gábornak... még ha Daán Ilona tenné, meg lehetne érteni. Fényes Jenő, az ügyvéd, kapacitál, meg akar győzni: "Kérem, ez csak technika. Ezt én csinálom, az ügyvéd, ezért O.G.-ra nem vetődik semmi árnyék. Tessék úgy venni, mint Gömbös Gyula a magyar nemzet sorsát: öncélúság, semmi más. Magunk iránt való kötelességünk. - Csobán Endre barátom, aki ezt a mentő-kampányt vezeti, szintén megnyugtat: Csak feküdj le, ne félj semmit. Keserű Lajos, a törvényszék elnöke is ezt tarja egyetlen eszköznek a főtárgyalás elhalasztására; mert a nővel időbe telik kiegyezkedni.

Most aztán várom dec. 22-ét. Betegen. Van ugyan elég tisztességes bajom: diabetesz; de ez most nem elég. Kell mellé valami ad hoc baj is.

Csodálatos: ez az ad hoc baj mintha máris jelentkeznék. Az alhasi tájak iszonyú fájásában. Mintha viszérgyulladásom volna keletkezőben. Csak nem szándékkal tesznek beteggé túlságos jóakaróim? Ez már több volna a soknál. - Azt hiszem: régi vese és májbajom, vagy gyomorbajom ordít most is kínjában. -

Úgy hallom, Baltazár Dezső püspököt is bevonták már az ügyembe. Daán Ilonának semmiféle városi hivatal nem akar kaput nyitni; most Baltazárnak rágják a fülét, hogy az én megmentésemre teremtsen neki kenyérkereseti lehetőséget. És ez a komor Baltazár kötélnek áll. Majd megpróbálja - azt mondta - báró Vay főispánnal megbeszélni a dolgot. Tehát már a vármegye feje, a főispán is benne van. Benne van az Egyetem, a Város, a Tankerület, az Izraelita Társadalom, most a Ref. Egyházkerület és a Vármegye is. Úristen - mindez egy ringyó miatt. Értem, Oláh Gáborért, a tanárért, az emberért, közvetlenül, soha nem tudtam volna ennyi hatalmat felsorakoztatni. Ha pedig elítélnek: belevonjuk ügyembe a Petőfi Társaságot, a Kisfaludyt, a Minisztériumot, talán a Kormányzót is. Fel, egészen a kis Istenig. Tant de bruit pour une omelette!^[35] Nem csoda, ha elbízza magát ez a tömpe bestia. Természetesen, belőlem akar megélni, élete hátralevő 30 évében. Mennyi bajt szakasztott a nyakamba egyetlen egy versem! Mintha most érteném igazán jó Balassa Bálint felsóhajtását: "Ti, pedig, szereztem átkozott rossz versek, kik búnál egyebet nékem nem szerzettek - tüzben égjetek, vesszetek!" -

Ő legalább tűzbedobta őket, én még azt sem merem. Szeretem ezeket a nyomorult klapanciákat.^[36]

Elolvastam közben Huxley Aldous első regényét: a Point counter point-ot, magyarul: "A végzet bábjátéká"-t. Érdekes munka. Egészen lélektani regény. Meséje, régi értelemben, nincs; csak 10-12 embernek, vagy hat emberpárnak, a szimultán lélektörténése. Rendesen párbeszédekben nyitja meg előttünk személyei lelkét, s mennél tovább haladunk: annál jobban leköt bennünket. Pici belső szenzációkból, mozaikképen rakódik össze minden alakjának a lénye. Igazán jól érzékelteti korunkat: ebben a világban tulajdonképpen nincs távoli cél, mint a múlt századiakban, vagy a háború előtti években volt. Itt az ember csak azért él, hogy éljen. Eszik, iszik, szeretkezik, post mortem nulla voluptas^[38] . Valami elegáns nihilizmus levegőjében élnek Huxley emberei. Legjobban két alakja tetszett: Lucy, modern férfi temetője; ez általános világtípusa a szeretkező nőnek; hideg, mint a kő és mégis éget. Nőstény. De pompás és lelketlen. A másik, férfi: Spandrell, ez a különös vegyüléke jónak és rossznak, nemesnek és nemtelennek; cinikusan gyilkolja meg politikai ellenfelét, nem derülne ki soha a bűne, de önmaga jelenti föl magát és revolverrel támad az érte jövőkre, akik lelövik. Előzetesen Beethoven egyik kvartettjét játszatja le gramofonon, annak az égi hangjainál búcsúzik el az életétől.

Huxley igen komoly író. Sokat tud. Mélyen belát százada embereinek a gépezetébe. Csak egy kissé sivár a világa. Hova lett belőle a régi jó angol humor? - Virág, amelynek nincs illata. Fény, amely nem melegít. Gépezet, amely nem érez.

De micsoda jó alakokat tűzdel a tűje hegyére! S minden embere külön világ, mással össze nem téveszthető.

December 22-én (...) egy tiszti orvos megvizsgált, örvendve fedezte föl, hogy szervi szívbajom van: insufficientia bicuspidalis...^[39] Harminc éve tudom, hogy van. De most nem jutott eszembe. S ő fölfedezte. Tehát csakugyan az. Így nem is kellett szimulálnom, nem kellett hazudoznom, neki sem. Egész jóhiszeműen írhatta rólam az orvosi bizonyítványt. A főtárgyalást elnapolták, még nem tudni: mikorára. Addig a barátaim, Csobán, Ady, Baltazár megpróbálnak állást keríteni Pesten annak a ronda nőnek; az ügyvédem, Fényes pedig megpróbál békét kötni ama ronda nő rothadt ügyvédjével. Ha nem sikerül: eljátsszuk a törvényszéki jelenetet, nekem nyakamba varrják a büntetést, bepiszkolják eddigi büntetlen életemet. S mindezt miért? Egy senkiért. Igaza van Csikesz Sándor komámnak: "Az asszony bestia." -

Most, az év utolján, jó harminc év múlva újra elolvastam Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés regényét. Remek. Alig van hozzáfogható a világirodalomban, az emberi lélek jellemzése tekintetében. Azt mondják: csupa pszichológia, mese nélkül. És mégsem bírtam letenni, oly érdekes, oly izgalmas. Micsoda alakok vannak benne, Úristen! Marmeladov. Razumihin. Szvidrigajlov. Szonja. Rodion. Porfirij. Avdotja. Raszkolnyikov anyja, Marmeladov felesége, családja. Csodálatos mélység. Az a 70-80 év, amely keletkezése óta eltelt: csak világosabbá, modernebbé, hatalmasabbá tette. Érzem, az ilyen műnek nincs kopása, időből kiesése. Azok közé a művek közé tartozik, amelyek mindig időszerűek. Mint Shakespeare Hamletje, Learje és Macbethje. Azt hiszem, a teremtő fantázia legremekebb játékával állunk szemközt, valahányszor olvassuk. Csak a Karamazov testvérek hozzáfogható. Dosztojevszkijt csak önmagához lehet hasonlítani. Nagyszerű szellem az orosz nép szelleme, hogy ilyen géniuszt ki tudott termelni magából. Siralmasan érzem magyar semmiségünket, mikor pl. Herczeg Ferenc urat mellé állítom: 100:1. Ez az arány. Csak Kemény Zsigmond néhány sötéten ragyogó jelenete hasonlít hozzá, de az is vasvértezetben. Vagyis: nehézkes, kiagyalt a Dosztojevszkij természetességéhez, könnyedségéhez képest. Az ilyen olvasása: élmény, még mindig. Mikor első éves filozopter-koromban olvastam, inkább elrémített, mint vonzott, inkább beteggé tett, mint gyönyörködtetett. Akkor levert és fölém került. Most: én kerültem fölébe, azért volt gyönyörű; mert egy nagyszerű szellem világépítését, emberteremtését, lélekboncolását kisértem végig benne. A legszebb játék, amit ezen a földön játszani lehet.

Az elhalasztott főtárgyalás napját újra kitűzték, még pedig február 3-ra. Nem hiszem, hogy ördögi égett arcú ügyvédem, Fényes úr, addig is menne valamire Daánnal és az ő rossz szellemével, Lévay úrral. Próbálkoznak, próbálkoznak; de mert Daán 12 ezer pengőt akar, mi pedig 1200-at is nehezen szavaznánk meg neki: utaink nem találkozhatnak. Bírónak kell szétvágnia ezt a debreceni csomót.

A főtárgyalás elé különben furcsa, kettős lélekkel nézek. Iszonyodom tőle, mint ember és tanár, de kíváncsian várom, mint pszichológus és író. Sorsom úgyis minden rosszon és kellemetlenen keresztülcibált eddig is, azt hiszem: ezután sem tesz másként. Félek a rámváró szégyentől, izgat a büntetés nyomában járó anyagi megrendülés, fáj a valószínű igazságtalanság: az a bestia a bűnös és a szent törvény mégis őt védené velem, az igazságot mondóval és íróval szemben. Gyenge kis művészet ez a jogászművészet. Azért egy hasznom mégis lesz belőle: az egész ügyet beleveszem valamelyik regényembe. Csak aztán majd a bíró urak ne indítsanak ellenem érte új rágalmazási pert. Milyen piszkos kis társadalom a mienk: irtózatosan lovagiaskodik olyan bestiákkal szemben, akik nem érdemlik meg a napvilágot. És pimaszul komiszkodik olyan művészekkel, akik többet tettek a magyarságért, mint ötven Habsburg József főherceg és százötven Herczeg. (T.i. Ferenc.) (...)

Csobán Endre barátomnak most az az ötlete támadt, hogy el kell helyezni Pesten valamiféle hivatalba. Mivel itt Debrecenben arról volt szó: ültessük be az Idegenforgalmi Hivatal irodájába, hiszen tud angolul, franciául és németül, azonkívül gyorsír és gépír - de mert itt a polgármesterünk nem engedte fölvenni, tekintettel versemre és Ilon kalandos régibb életére: képzettársulás utján Budapest jutott Csobán úr eszébe - küldjük Pestre ezt a romlatag vad nőt! A Székesfővárosi Idegenforgalmi Hivatal főtitkára: Miklós Elemér régi jó barátom, az Egyetemen együtt tanultunk = nála kell Daán úrnőt beajánlani! Baltazár Dezső püspök urunk is írt mellette ajánló levelet, én meg kérő episztolát bocsátottam útnak Miklós Elemérhez. Most azután várjuk a választ. -

Ez a Lévay is stílszerű alak. Illik Daán Ilona mellé. Selyemfiú. Egy kalapszalon tulajdonosnőjének: Annienak a kitartottja. Hujhá, pihá! Brit vért orrontok itt.^[40] Egy olyan társadalmon kívül levő emberke, sovány, mint a szita, rókaszínű kabátban jár, hogy ezzel is szimbolizálja ravasz-senki voltát. Demimondok^[41] advocatusa és barátja. Azt hangoztatja: ki fog engemet végezni; megvette összes műveimet és kiírogatja belőlük "forradalmi" gondolataimat, azokat, amelyekben az államot támadom, a magyarságot gúnyolom vagy pocskondiázom, a vallást és egyházat pellengérezem ki - szóval: őszinte gondolataimat. Harminc éve írok. Vagy negyven könyvem forog közkézen - s most, 1933-ban kezdik észrevenni, hogy vakmerő elveket hirdetek és faltörő kosszerű gondolatokkal döngetem az elavult intézmények vásott falát. Jó vicc. Ugyancsak ismerem magyar polgártársaim.

Csobán "ellenérveket" gyűjt verseimből, könyveimből, hogy megfelelhessenek barátaim a Lévay vádjainak. Úgy hallom, a debreceni katolikus atyafiak is fegyverkeznek ellenem; új kirohanásra készülnek a Katholikus Figyelőben. Kezdünk visszafelé fejlődni. Ellenreformáció. XVII. század. Azt hallom, ez a Daán Ilona is katolikus. Én zsidónak orrontottam. Lehet, kitért. Ehler a becsületes neve.

Most hallom, hogy az az Árvay Szunyogh József, aki verseket irogatott hozzám: Pesten meghalt operáció közben. Egyébként kleptomániás rendőrtiszt volt: könyveket szokott lopni könyvkereskedőktől. Ezért fosztották meg az állásától. Hm, furcsa. Tolvaj - és költő. Úgy látszik: gondolatait és rímeit is lopta.

Mióta ez a Daán-ügy tart: nem tudok dolgozni. Oda a lelki nyugalmam. Betegen még írtam könyveket, de így, zaklató bizonytalanságomban, elvész a jobbik részem. Fenyegető megjegyzéseket hallok ettől is, attól is: súlyos ítélet vár rám, mert meg sem mukkanhatok a főtárgyaláson, már előre el vagyok ítélve. Börtön és pénz. Pénz és börtön. Szépen vagyunk, kedves Magyarországom. Egy kalandor nő szólja el előttem magát, mint titkos kerítőnő, én versben leleplezem: a Törvény (óh, buta paragrafusok!) engemet sújt, a kurvaszerű nőt pedig dicsfénybe vonja. Szajhák: ne féljetek, csak kereskedjetek a szerelemmel, véd benneteket a Törvény, a női becsület így, a női becsület úgy... Ti pedig, bolond igazmondók, el ne vakkantsátok magatokat, mert a nemes, lovagias bírák rátok terítik a vizeslepedőt. (Egy Jankovich nevű bíró nagyon köpi itt a markát: hej, ha én lennék a tanácselnök, be ráhúznám a vizesponyvát Oláh úrra! - Ezt félhülye igazgatóm regélte derűs mosollyal.) - Ilyenformán állunk az ó év végén.

A visszaperdült bumerángnak nem sikerült állást szereznünk a Fővárosi Idegenforgalmi Hivatalban. Most a miniszterelnökségi osztályon levő Kisebbségi Ügyek irodájában próbálkozunk, valami Pataki Tibor nevű miniszteri tanácsos révén. Baltazár levelet írt oda a hölgy érdekében, Pap Károly egyetemi tanár mint gyorsfutár viszi föl és beszél maga is az ügy nyélbeütése irányában. A gömböc Csikesz Sándor, főteológus maga személyében interveniál, mert ismeri Patakit. Szóval: eget-földet megmozgatunk ennek a rongy nőnek az érdekében, mintha valami irtózatos sérelem esett volna rajta. Igazán, ha csakugyan állást kap: minden állástalan diplomás hölgy felcsap nyilvánosház-igazgatónőnek, mert így könnyebben nyílik meg előttük az út egészen a miniszterelnökségig, vagy Magyarország védőasszonyának még be nem töltött állásáig.

Bohuss Rózsa barátom is, aki okleveles tanárnő, csak állása nincs, irigykedve emlegette a múltkor Daán Ilonát: milyen jó annak a rossz nőnek! - Igaza van. Az öreg Tiborccal sóhajtom: Minek becsület emberek között?^[42]

Dosztojevszkijbe egészen beleszerettem. Olvasom rendre valamennyi regényét. Eddig csak a Bűn és bűnhődést ismertem, és a Karamazov testvéreket. Úgy látom, a háború utáni, legújabb európai regények a Dosztojevszkij útját követik. Mintha ez az epilepsziás orosz volna az őse az angol Lawrence-nek, Huxley-nek, és a magyar Körmendinek^[43] . Eljárásuk a következő: valami titokzatos, félig homályos ügyet pendítenek meg a könyv elején, s ezt bontják ki a regény folyamán. Keresztmetszetben adják a társadalmuk képét. Egy csoport ember, 6-8 család vagy egyén természetesen és művészien egybefonódott történetét beszélik el; nem az érdekes mese náluk a fő, mint a romantikusoknál, hanem az emberek lélekrajza. Lassan, óvatosan, fokról fokra haladunk. Inkább a furcsaság érdekli őket, mint a hősiesség. Félbolondok, bolondok és futóbolondok kavarognak nagy panoptikumaikban: néha a kórház szagát érezzük, néha a laboratóriumét, néha a templomét. Reálisták, az bizonyos, de nagyon szeretik és nagyon értékelik a misztikumot. Lenyűgöző erejük onnan van, hogy szinte atomokra szedik szét azt a szenvedő alanyt, aki tolluk alá került. Csak, míg Dosztojevszkij lelkében örök mécsesként világol a hit, ezek az újabbak cinikusok, hitetlenek, vallástalanul vakmerők. Ez az új világ, ez az új társadalom: elvesztette élete iránytűjét, s nem tudja: miért él, hová tart, mi a cél. Elég hű tükre ez a regény-irodalom a mi kavargó XX. századunknak. Forrongó káosz vagyunk, valamikor csillag fog születni belőlünk.

^[1] A versnek csak azokat a sorait idézzük, melyekben sértést látott a Katholikus Figyelő cikkírója. "Fejős tehén két császár jászolánál: / Osztrák s török járom vas súlya tört / Egy halk mormogásod dongotta erőtlen, / Hogy a keresztes Isten nincs veled. / Ekkor rohantál Kálvin pajzsa örvén / Pápátlan Jézusod napudvarába; / Harcos magyarnak harci fék a törvény, / Vetett verembe nem törik ki lába. / Az öreg Istent megtetted magyarnak, / S azóta Rómából örökre marnak. (...) Ez itt a nagytemplom. / Roppant zsilipje / Minden katholikus tengert lezár. / Harangja ágyú. Nem cifrázza csipke. / Nem gyóntató hely, inkább büszke vár! / Itt zengett vétót bősz Ausztriának / Kossuth angyal-szava..."

^[3] "Katholikus. Kedves ember. Szava harsány, szíve lágy. / Áhítattal hull le térdre, ha a misecsengő csendül. / Álma: pápai aranykereszt. Ez az egyetlen, mire szíve vágy: / Élni békén, hinni tisztán, járni bátran, halni szentül. / Eretnek protestánsokat kéjjel tudna húzni nyársra: / Mért vetettek konkolyt Isten tiszta-búzagarmadába? / Mért nem hisznek Máriába? Szentek égi, tiszta társa / Mért nem kell? És mért nem ízlik nekik a szentséges Pápa? // Egyszer, éppen nevenapján, ráütött a Vörös Ember! / Szélütésben kis vér ömlött vidám kéjjel telt agyára. / És azóta halkan lép csak, harsány szóra kelni nem mer, / Imádságba burkolódzik, lelke bátor, teste gyáva. / Az eretnek protestánsok nem böjtölnek, egyre falnak: / Vörös nyakát mégsem üti meg a guta egyiknek sem. / Neki - péntek minden nap már; szédelegve hull a falnak. / Csak a hite áll szilárdan: csak a Pápa, meg az Isten! // S az a piciny aranykereszt, amit egyre vár még: / Ott feketül már a vállán: egyre nő és egyre nő. / Halkan hajlik ő alatta, lejjebb, mint az esti árnyék: / Régi csillagos szemére fátyolt sző a vén idő. / Templomát még egyre járja, bár az élet stációkra / Szelt Kálvária már szegénynek. Lelke lassan elborul. / De még mindig gyűlölettel néz a tisztátlan zsidókra / S kálvinistát hogyha lát - keze ökölbe szorul."

^[4] A Katholikus Figyelő cikkírója vallásuk megsértését olvasta ki a versből, mely "már közönséges gyalázkodás", s "ha nem is tendenciája, de egyes kitételei miatt nyugodtan nevezhető a katholicizmus megtámadásának. (...) nem érdekes, hanem szomorú, hogy mindezt egy középiskolai tanár cselekszi, aki a 68%-ában pápista állam kasszájából kapja fizetését s még szomorúbb, hogy teszi mindezt büntetlenül: anélkül, hogy akár felettes hatósága, akár más fórum felelősségre vonhatná. (...) Mennyi durvaság 24 sorban! Micsoda kivetülése ez egy gyűlölködő léleknek! S ez az ember katedrán ül, s erre az emberre ifjak vannak bízva! Hát nincs itt senki, aki üstökön kapjon egy ilyen nekiszilajodott, szélütött tehetséget!? (...) nincs törvény, amely lesöpörné az ilyen kisiklott poétát a katedráról..." (Szeghy Péter: Egy szélütött tehetség gyalázkodásai. Katholikus Figyelő 1933. február) - A Debreczen című napilap február 4-i számában arról adott hírt, hogy "a királyi ügyészség vallásgyalázás miatt eljárást indított Oláh Gábor ellen". A Nemzeti Újság február 12-i száma már cenzúráért és ügyészségért kiáltott. Példás megtorlást követel, hisz a vers szerzője állami főreáliskolai tanár. A Debreczeni Független Újság Rendszeres tehetségírtás című cikkével vette védelmébe a költőt, az Oláht ért támadásban a szellemi szabadság elleni harc egyik példáját látva: "nálunk rendszeres tehetségírtás folyik; hazafias és vallásos testületeink, orgánumaink valósággal vadásznak íróinkra, hol erkölcssértés, hol nemzetgyalázás ürügyén." (1933. február 12. - vö. Tóth 1980, 303-304.)

^[5] Vallás- és közoktatásügyi minisztérium.

^[6] Oláh jegyzeteket készített az ügy kapcsán, amelyből azért is érdemes idézni, mert újabb fényt vet arra, hogyan gondolkodott Oláh az irodalom és a művészet szerepéről, valamint arra is, milyen mélyen átjárta a felekezeti ellentét Oláh és környezete gondolkodását: "Mit tesz ez [a vers] magyarul prózában. Azt, hogy minden túlbuzgó katholikus antireformátus és antiszemita. (...) Te pedig szegény, jó modellem, Zalai János barátom, ne félj! - A halhatatlanságot, földi értelemben, nem a római pápa, nem a katholikus egyház, nem az állami reáliskola, még talán nem is viruló családod, gyermekeid leszármazó nagy sora adja meg neked, hanem: ez az elátkozott kis három strófás vers, amelynek - milyen szomorú és milyen tragikomikus - nem katholikus, hanem protestáns ember az írója. (...) nem szégyellem, hogy megírtam (...) Z. bűnei: 1. Baltazárt gazembernek kiabálták a fehér terror idejében, mert ref. püspök létére ártatlan zsidókat mentett meg. 2. Mikor Horthy 10 éves kormányzói jubileumának ünneplését elrendelte a kultuszminiszter - úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Átlépett az ünnepnapon. (...) Ki az a Horthy? Mi az a Horthy? - Kérdezte egyszer a tanári szobában valamelyik tanártól (Dalárdát neveztek el Horthyról). (...) Kath. Triumvirátus: dr. Kompasz Árpád, Jesch Matyi (...) Mészáros Sándor (...) Iránytűjük nem Róma, hanem Moszkva felé mutat." - Zalai elégtételt kérő levelére a művészi és a gyakorlati élet, az esztétikai és a pragmatikus látás elkülönítésével válaszolt, s azt állította, a művészi alkotás nem vonatkoztatható közvetlenül a mindennapi életre: "Őszintén megmondom, hogy Igazgató Úrnak az igazgatói működését soha bírálat tárgyává nem tettem, annál kevésbé tehettem ezt, mert velem szemben mindig megértő és méltányló volt. (...) Verset írni valamiről: más, mint ítéletet mondani valakiről. (...) Minthogy tiszteletem és szeretetem Zalai János iránt most sem kevesebb, mint eddig volt: kérem, ne értékelje túl - balfelé - azt a vádat, amelyet az író s nem a tanár ellen kezdenek emelni a Katholikus Figyelő vezetői vagy szerkesztői. Egy bizonyos: Igazgató Urat sem emberi, sem hivatalfőnöki mivoltában sérteni vagy gúnyolni nem akartam." (1933. febr. - DIM)

^[7] Az ügy sajtóvisszhangjához lásd Tóth 1980, 303-304.

^[8] Kardos Pálról és Juhász Gézáról lehet szó, hisz a Debreczen tudósítása szerint ők szóltak hozzá Oláh előadásához. (Debreczen 1937. április 5.)

^[9] "Oláh Gábor gyönyörű költői nyelven, eredeti képekkel fejezte ki azt a harcot, amely a modern író lelkében most folyik, aki szeretné megmenteni a maga lelki önállóságát, viszont öntudatlanul is a közösség vágyainak, örömeinek és fájdalmainak kifejezője. A kollektív irodalom végső eredménye az orosz rendszer, ahol az író egyénisége megszűnik." (Debreczen 1933. április 5.) - Oláh előadása Irányzatosság az irodalomban címmel megjelent a Budapesti Szemle 1933. áprilisi számában.

^[10] Talán Lancelot, a kerekasztal körének legnevesebb lovagja történetének színpadi feldolgozásáról van szó. - Bannai Gábor: Szigeti József Rang és mód című művének alakja.

^[12] "Puszta elvont ideállal / Inkább nem is dallanék." (Arany János: Kozmopolita költészet)

^[15] Úgy tűnik, a kötet nem váltott ki különösebb kritikai visszhangot. Egyedül Kosztolányi gratuláló sorairól tudunk: "Köszönöm megindító ajánlását, s a pompás, gazdag kötetet. Boldogan olvasgattam. Nincs a világon oly remek hangszer, mint a mi nyelvünk, s öröm és büszkeség tölt el, ha oly mester játszik rajta, mint ön." (Kosztolányi Dezső O. G.-hoz, 1933. szept. 27. - DIM)

^[17] A fönségestől a nevetségesig csak egy lépés.

^[20] Gulyás Pál kiinduló gondolata, hogy akarat és tehetség disszononciája miatt elhibázottak Oláh művei. Oláh nagynak szeretné tudni magát, szoborra vágyik és ez a szobor-Oláh írja a műveket, de a nagyság mérhetetlen vágyával és akaratával nem tud lépést tartani Oláh tehetsége. Műveiben egyre nő az aránytalanság. Az egyensúly felbomlása következtében Oláh munkái egyre inkább a groteszk körébe sorolhatók. Ráadásul "[a]zok a stílfellobbanások, amelyek korábban oly izgatóvá tették (...) Oláh versrészleteit, a háborús évek után (pontos határt nem húzhatok) mindjobban elfakulnak, ellomposodnak, s helyükbe lép a széphangzású szavak circulus vitiozusa, az eufónia egyhelyben topogása." Az értékhangsúly épp ezért a pályája első felére tehető. Ha Oláh felismerné saját tehetségének kereteit, akkor sokkal jobb műveket alkotna. "További sorsa, mint alkotóé, attól függ, mennyire képes magára találásának következményeit levonni, jellegzetességét föl tudja-e fokozni autonóm műalkotássá. (...) Oláh Gábor, munkásságának jelenlegi mérlege szerint, nagyon közel áll ahhoz, hogy hőskora elhasznált égési termékeitől megmérgezve végleg elmerüljön önnön szavainak Nirvánájába, ha csak egy elszánt magábatekintés és műfaji alázattal áthatott sűrítő mozdulat az utolsó pillanatban vissza nem rántja." (Gulyás Pál: Oláh Gábor. Protestáns Szemle, 1933. 11. sz. 434-441.) - Oláh levelet írhatott Gulyásnak, aki okosan, megfontoltan válaszolt: "A tanulmány a hibáidat úgy sorakoztatja, hogy azok élesztik lappangó erényedet, s végül a botlásokból kibontakozik legigazabb arcod, de ez a kibontakozás ma még tökéletlen ill. befejezetlen. Én csupán arra akartalak felhívni, hogy lehetséges a felszínen megrekedés. Ilyen esetben persze - aki tanulmányom részletébe kapcsolódik - lesújtó véleménnyel távozik. Nem akarok elébe vágni írásomnak. Áprily még nem írt. Leghelyesebb, ha Te se törődsz már többet az egésszel. Én elsősorban magamnak írtam meg: le akartam zárni egy régóta húzódó gondolati és hangulati folyamatot. (...) Nincs reményem a magyarság "fényes" jövőjére nézve, kár az erőfeszítés, - sokszor ez járt az eszemben. Ellened akartam barát lenni. Németh László megbecsült ezért. Rád bízom, hogy jársz el. Ha cézári mozdulattal elfordulsz, megteheted. Engemet meg nem alázol, én előre megalázom magamat. Elhiszem, kicsiny vagyok: Röpke paránya vagyok a végtelen emberiségnek, tengermélységből fölmerülő buborék... Isten ments, hogy óriási szobornak képzeljem magamat. Abban a pillanatban halott leszek." (1933. okt. 15. - DIM) - Oláh Juhász Gézához írt, már idézett levelében is kitért Gulyás tanulmányára: lásd a 73. sz. jegyzetet.

^[21] Kozocsa Oláh költészetének két motívumát - ezeket tartva meghatározónak - emelte ki: a pesszimizmusát, mely "valódi s egyéni életének kietlenségéből és fájdalmas magányából fakad", s - ezzel összefüggésben - túlfűtött erotikáját, mely "szerelmi kielégületlenségből táplálkozik. Gondolatvilága is e kielégítetlenség átkától állandóan érzéki képzetekbe tobzódik..." Végül arra hívta fel a figyelmet, hogy "[v]ersei néha darabosak, nehezen küzd a formával." (Kozocsa Sándor: Oláh Gábor. Magyar Világ 1929. június 1. 24.)

^[22] Hankiss János - Juhász Géza: Panorama de le littérature hongroise. Párizs, 1930.

^[26] Kiss Tamás (1912-): költő, író, műfordító.

^[27] Gyászos, komor. - Robert Townson angol utazó jelzője Debrecenre (1793).

^[29] A Csokonai kultusz című előadás mj.: Debreceni Képes Kalendárium 1933

^[31] A hagyatékban fennmaradt Oláh 14 oldalas Felelet és cáfolat című írása (DIM), amit védekezésül kívánt elmondani a tárgyaláson. Érvelése irodalmi tudásra épül, így többek között Arany epikai hitelről vallott nézetét mozgósítja. S ennek következtében lehet igazsága melletti érv írói módszere is: "Lélektani bizonyítékom: egész harminc éves írói munkásságom alatt követett eljárásom; ha életdarabokat, életképeket, alakokat, jeleneteket veszek témául: mindig a valósághoz hűség jellemez. (...) Ha embereket szerepeltetek: mindig élő modell után dolgozom." Mindez azonban csak az alkotás kiindulópontja, hisz ha ír, egy másik, a képzelet világba lép át. A kötet revideálása közben "két nagy regényen dolgoztam egyszerre (...) Igazán mondom: sokkal inkább abban a képzelt világban éltem akkor, mint a magaméban. A Daán Ilona név, ahogy előttem állt: kilenc betűjével, kilenc betűt jelentett akkor nekem, s minthogy a betűk rendben voltak: mentem tovább. A Daán Ilona név - amelyet ma is szép, művészi névnek tartok, - akkor, a korrigáláskor, a munka lázában és hajrájában: éppen olyan magam-alkotta névvé vált, mint a kötetben lévő többi név. (...) Mikor a bajt mások észrevették: a könyv már akkor a könyvkereskedésben volt." Mindezek mellett "[a] valódi névnek egy költői munkában bennmaradását [más] lélektani okok is magyarázzák. Az író szinte a maga "epikai hitelét " akarja vele tudattalanul is alátámasztani." - Érdemes idézni Oláh egy másik, A költő tragikuma című jegyzetéből is, amelyből még egyértelműbben derül ki, hogy noha a művészetet a valóság tükrének látta, de egyben különálló, mindentől független autonóm világnak is: "Álmomból felvágott a valóság - felébredtem. Borzalmas ez az ébredés. Én, az író, az álmok és ideálok fölszentelt embere: vétettem akaratlanul a lovagi törvények ellen: nekem Nőt, Istent és Hazát kell imádnom - és megbántottam a Szentháromság közül egyet: a Nőt - a Nőt, aki édesanyánk, aki hitvesünk, aki leányunk is lehet. Nekem kellene kiállanom minden tiszta, hű és jó Asszony, Leány mellett - és éppen az én dalom fröccsent sarat egy Nő homlokára. Hát érthető ez? Hát józan ész műve ez? Nem vagyok-e tízszerte bűnösebb, mint egy közönséges ember, akit indulata, heve ragadott gondatlanságra, hibára, vétekre? Érzem azt a roppant felelősséget, amely erkölcsi tekintetben a lelkemre nehezül, mert nemcsak polgár, nemcsak köztisztviselő, hanem ezeknél sokkal több: költő is vagyok. Ha a költő botlik: az embereknek nemcsak önmagukba vetett hite rendül meg, hanem annak a valóság fölé emelt szent birodalomnak, költői igazságszolgáltatás hazájának a fundamentuma is szétszakad. Ha nincs hitünk már az ideákban: céltalan és értelmetlen az élet, mert nincs remény, hogy küzdelmünk pályabért, igaztalan szenvedéseink igazságot nyerjenek. Nőt sértettem, mert tükre volt lelkem és szavam a rámvetülő valóságnak. - Tragikus helyzetbe sodródtam: az erkölcsöt akartam a szépség formájában, a költészet lobogója alatt szolgálni, s míg ösztönösen ezt tettem: akaratlan belebotlottam a vas Törvények dróthálózatába. Jól tettem, hiszen a bűnre kiáltottam rá versemben, és eközben hibába estem, sőt a Jog rideg szeme azt erősíti: bűnbe! A Scyllába esik, aki a Charybdist ki akarja kerülni. - Akár balra vágok, akár jobbra sújtok: mindenképen rajtam az átok. Középutat, kimentő ösvényt találni nem lehet. Sőt azt rebesgetik: nem is szabad. Ha ezt beismerem: önmagam ítéltem el legcsúfosabban magamat. Csakhogy - a törvény megállapíttatott, előre kiöntött vasformája nem minden életdiktálta esetre illik. (...) Mi vagyok én? A világ visszaverő tükre, amely szépít, átalakít, összesűrít és színes köddel von be minden képet. Ha az emberek, s ha az ítélők, ha a Törvények nem értik, vagy nem akarják megérteni, hogy az író, a költő, az igazán művész egészen másért ír le egy szót, másért állítja meg a viharzó életnek egy-egy különös, megkapó vagy megdöbbentő jelenetét, mint más ember, akkor nekem veszett az ügyem. Ha nem tudom megértetni vagy megsejtetni sem, hogy itt rendkívüli, ritka esetről van szó, amelynél ezer imponderábiliát kellene mérlegelni a lelkek minden labirintusában eltévelyedés nélkül biztos szemmel és nem botló lábbal haladó és értékelő bírónak: akkor engemet is a tömegesettel bélyeges szenvedő, botló vagy tévedő vagy bűnöző embernek vesznek és gépiesen húzzák rám a paragrafust, mint a tomboló bolondra a kényszerzubbonyt. A kényszerzubbony alakja, célja egy: megfékezni a megfékezhetetlent. Ez a törvény rendes, általános alkalmazása. De az én vétkem, ha az, és nem hiba, más, mondhatnám bíborabb ruhába öltözött, szinte törvényfelettibb, mint a mindennapi botlás vagy indulat szürke ruhás vétsége. Az író lelke nem szorítható a mindennapiság, megszokottság előre kiöntött formájába, Protheus ágya lesz így neki a Törvény: vagy a fejét vagy a lábát kell levágnia, hogy ítéletének mérőjére tehesse. Ez igaztalan volna - a Törvény pedig egy Istent szolgál: az emberileg tökéletes Igazságot. Itt tehát a törvénytevők is tragikus helyzetbe sodródnak: úgy kellene büntetniük, hogy igazságtalanok legyenek az igazság látszata alatt.(...)" (Daán-ügyben az alapvallomásom. 1933. szeptember 28. - DIM) - (Írása első felében Oláh tehát abban látja bűnét, hogy megsértette a művészet törvényeit, hisz a költészet nem pusztán a valóság utánzata, hanem az ideák szerint átformált valóság, amelynek hitet kell ad az olvasónak. Ezek szerint elismeri, hogy léteznek a művészetre és a művészekre egyaránt érvényes társadalmi törvények. Ugyanakkor később mégis ezek törvényfeletti voltáról és ezzel kapcsolatosan a bírók tragikumáról beszél. Oláht mindvégig jellemző ellentmondásról van itt szó: egyszerre akar közösségi kötelmekkel számoló, a valóságnak tükröt tartó, korfestő munkákat író és egyszerre csak a saját maga törvényei szerint élő és a saját külön világának törvénye szerint alkotó művész lenni. E kettő szembenállását nem meg-, legföljebb csak föloldja, amikor módszertani síkra tereli kérdést: a verset "nem szabad bűnügyi kiinduló pontnak venni, mert benne költött és való olyan szétválaszthatatlanul vegyül, hogy néha még a költője se tudná megmondani: hol végződik az igazság, s hol kezdődik a fantázia".)

^[32] A végzet bábjátéka (ford.: Berend M-né). Bp., 1928.

^[37] Én is festő vagyok: engem sem a gólya költött.

^[40] Shakespeare: Lear király. III. felv. 4. szín. Vörösmarty Mihály fordítása.

^[41] Demi-monde: félvilág, kétes foglalkozású személyek társadalma.

^[42] Bánk mondja ezt Tiborcnak. (Katona József: Bánk bán. II. felvonás.)

^[43] Körmendi Ferenc (1900-1972) pszichologizáló regényei nagy sikert értek el nemcsak Magyarországon, hanem Nyugat-Európában is.