1934

Szegény Madách, nem is álmodta, micsoda gyönyörű kiállításban kerül valaha színre az ő Tragédiája. Mert minden szemtanú azt vallja, hogy a bécsi Burgtheater kiállítása, egész előadása gyönyörű.^[1] Sokkal művészibb, mint a mi Nemzeti Színházunké. Se Madách, se Katona nem láthatta színpadon a drámáját. Milyen magyar tragédia ez is. Az embernek összefacsarodik rá a szíve, ha az embernek is várja a feltámadást valamilyen hasonló sorsú drámája, kéziratban. Ennek a két tragikus sorsú magyarnak a példája biztat engemet is: majd valamikor, halálom után jó negyven-ötven évvel, az én fantasztikus színdarabjaim is megkapják az őket megillető pazar öltözetet. A Napkeleti királyfi, a Jött éve csodáknak, a Dante, a Michelangelo, a Beethoven, a Csokonai, az Ismeretlen katonák, a Magyarok, a Nagy emberek iskolája, a Férfitemető, az Édes anyám, a Magyarka gyászban ül, Nehéz idők stb. - Addig csak magam játszottam őket fantáziám színpadán, lelki televíziójával emberi mivoltomnak.

Apropó: televízió. Azt mondják: már ebben a évben tető alá hozzák. Pár év - és minden házba bevezetik mint ma a rádiót. Jaj Istenem, be nagyszerű lesz: világhírű operákat látni és hallani a szobámban, Kar utcán, az Isten háta megett! Gyalázatos is vagy, óh Ember, de hatalmas is vagy. Sár és napsugár.

*

Február 3-án volt kitűzve másodszor a főtárgyalás a Daán-ügyben, de barátaim és ügyvédeim most is lefektettek, s orvosi bizonyítvánnyal igazolják, hogy nem vagyok formában. Azt hallottam, a bíróság kis híja hogy meg nem tartotta a tárgyalást. (Úgy veszem észre különben, a barátaim csupa tapintatból a legfontosabb dolgokat hallgatják éppen előttem el.) Tovább húzni-halasztani nem lehet az ügyet, március 7-re van kitűzve a halaszthatatlan főtárgyalás. Az eddigi elmaradásokat szégyellem, de igazán nem én rendeztem, hanem u.n. jóakaróim.

Jóakaróim egyébként semmit nem tudnak kivinni. Sem állást nem keríteni a (kerítő-) nőnek, sem kiegyezésre nem bírják hangolni az ellenfeleket. Tanácskoznak és ál-okokkal támogatnak, hogy ne féljek, így-úgy...

Köszönöm. De ennyit magamban is ki tudtam volna vinni.

Találkozom az utcán egy ismerős úrinővel, volt tanítványom anyjával, Aszmannéval, akinek a fia kitűnő amatőr fotográfus.^[2] Azt mondja:

- A minap egy nő járt az üzletünkben, a fiammal tárgyalt, valami fényképezés ügyében. Mikor elment, akkor tudtam meg, Daán Ilona. Megvallotta, hogy "nagy port felvert" ügyét akarja megírni, s kiadni, ahhoz kellenek fotográfiák. (Csak nem az önaktjai?)

Micsoda arcátlan egy nő ez! A saját gyalázatában fetreng, s olyan kéjjel, mint a malac a mocsárban. Reklámot csap a saját piszkosságából. Nahát.

*

Ismerőseim hordják róla a szebbnél szebb híreket. Egyik azt mondja: már máskor is kilakoltatták, mert nem tudott vagy nem akart fizetni. A másik azt újságolja: A "Szent László-Dalkör"-be, itt Debrecenben, a prépost ajánló levelével vétette föl magát; de olyan félpucéran öltözve jelent meg, térden fölül érő ruhában, hogy megköszönték neki a szíves jóakaratát - és kitessékelték.

Azt hallom, hogy Keserű Lajos, a törvényszék elnöke, semmiképpen nem vehető le a lábáról, már t.i. arról a rögeszméjéről, hogy Oláh Gábort ne büntesse a pénzbírságon kívül még börtönnel is, amiért megírta a bumeráng-verset. Csodálatos marha ez a Keserű Lajos! Kesserű orvosság durva fakanálban. Ez nem érti meg, hogy egy költő, ha versben írja meg az igazságot, felényire sem bűnös, mint az a nő, aki valóságos modellje volt erre a versére. És, hogy ha már mindenáron büntetni kell, a megsértett világrend helyrezökkenése érdekében: akkor nem a versírót, hanem a versben szereplő kerítőnőt kell megbüntetni. Legalább is a józan ész szerint. Jaj, de hol van manapság az a józan ész?

*

Pataki Tibor miniszteri tanácsos nem tud állást biztosítani D. I. számára. Előrelátható volt.

Mikor Madai Gyula barátom fölment hozzá tudakozódni: lesz-e valami vagy semmi, azt mondja neki a tanácsos úr:

- Itt járt a minap nálam Pap Károly, valami Oláh Gábor ügyében. Kifelé, miféle az az O. G.?

Azt mondja rá Madai Gyula:

- Oláh Gábor? Költő.
- Költő? Milyen költő?
- Nagy költő.
- Nagy költő?
- Nagyon nagy költő.
- Érdekes. Sohse hallottam a hírét.

Harminc-negyven könyvem forog közkézen 1934. táján, s így ismer egy budapesti miniszteri tanácsos.

Vajon tudja ez az ember: ki az a Madách Imre?

*

Mikor bumeráng-versem botránya kipattant, Ady Lajos fent járt Pesten és beszélt Pintér Jenővel. "Na - azt mondja ez a nagyfejű - O. G.-ból sem lesz soha Kisfaludysta."

- Miért? - kérdi Ady.

- Ilyen embert nem lehet beválasztani. Hiszen, ki áll jót érte, hogy rólunk is meg nem ír valami botrányos dolgot.

Ahá!
Tehát a Kisfaludystáknak is van rejtegetni valójuk?
Vajon micsoda?
Csak talán nem a tehetségük?

- Különben, tudja mindenki, micsoda könyökléssel akartam bejutni az öreg tudatlanok e díszes társaságába. Ők puhatolóztak nálam - Kéky Lajos útján - óhajtok-e, vagy sem. Azt feleltem: az a ti dolgotok, én itt csak szenvedő alany lehetek. Szegény Pintér, most mintha büntetni akarna ezzel a kijelentéssel: Sohasem lehetsz Kisfaludysta. - Petőfi sem volt. Ady sem. Nekem 8. (...)^[3]

*

Az Istenét ennek a Németországnak! Ez azután nem tréfál. Minden zsidót leránt az állam bakjáról. Minthogy Jézus is izraelita: őt sem kíméli. Egy Rosenberg nevű úr (milyen sémita név!) könyvet írt a XX. század mitológiájáról,^[4] ugyanazt mondja benne, amit Nietzsche már a XIX.-ben megmondott: hogy Jézus egy dekadens zsidó, tehetetlen nyavalygás, bamba passzivitás az életelve. Hitler vezér úr tehát le fogja Jézus Krisztust is szállítani az állam homlokzatáról és germán nemzeti Istent állít helyébe. Állítólag az öreg hősi Wotant.^[5] Nem is olyan bolond ez, mint amilyennek látszik. Hiszen a vallásokat az emberek csinálták, mindig a kornak és kivánalmaknak megfelelően. Hogy a római pápa "nagy átokkal" sújtotta a Rosenberg könyvét, az már se nem szoroz, se nem oszt. Hitlernek itt igaza van: Minden nemzetnek olyan Isten felel meg, amilyen a nemzet maga. Nekünk is jobb és szebb volna a lovas, íjas Hadúr, mint a körülmetélt Názáreti, mert a pogány ivadékai még mindig itt zsonganak - zsibonganak a Tisza-Duna közén.

*

Kerülöm az embereket,
Mert az embert szeretem,
S félek, hogy az emberekkel
Az embert is megvetem.

Úgy-e, milyen jó kis vers? Czárán Gyula írta, aki a Révi Cseppkőbarlangot fölfedezte a Királyhágó völgyében, valamikor réges-régen, mikor még az is magyar föld volt.^[6] .. (...)

*

(...) az Oláh Gábort-Mentő-Társaság legújabb vívmánya annyi, hogy kiegyezési alapot teremtett köztem és D. I. közt: 1000 pengőt fizetnék rögtön a bestiának, 200-at zsivány ügyvédjének, azonkívül 3 évig havonta 40-40 pengő apanázst. Ez utóbbit semmiképpen nem vállalom. Fizessék, ha tudják, áldozatra kész barátaim. Azonkívül hiába ez a megállapodás: az az arcátlan nő mindig új és új követeléssel áll elő. Csobán azt írja: hogy az én személyem által szeretné tisztára mosatni egész múltját. (Ebből nem eszik.) "Nem akarlak megsérteni vele, hogy nyíltan kiírjam, mire gondol." - Sejtem. Fényes Jenő ügyvéd említette egyszer: D. I. azt mondta, O. G. eltévesztette a dolog jóvátevéséhez vezető első lépést... Mit? - kérdezte Fényes. - A nő jelentősen hallgatott. - Fényes halk hangon hozzátette: - Talán, hogy nem vette nőül? - A bestia beleegyezőleg hallgatott.

Szóval: nőül akarja magát vétetni velem. A háborodott majom. A féleszű bumeráng. Íme, a nő marhasága csillagászati értelemben is határtalan.

*

Szóval: nem sikerült a békés kiegyezés.

Meg kellett jelennem 1934. március 7-én a debreceni törvényszék előtt. Jeney Sándor volt a tanácselnök, energikus kis hörcsög-ember, aki pompásan kormányozta a tárgyalás ide-oda csavarodó szekerét. Ráripakodott mind a két ügyvédre, mikor oda nem való dolgot kezdtek pengetni, rárivallt a tetszésének kifejezést morajló hallgatóságra, rám is rám förmedt egy ízben, mert nem egy szóval feleltem a kérdésére. Visszaadtam neki rögtön: Én nem vagyok jogász. - Daán Ilona hű maradt magához: szemrebbenés nélkül hazudozott, az ártatlan naivságot játszotta 44 éves fővel és jól kifestett arccal, illegett-billegett a bíróság előtt és igen kellemkedett. A kis hörcsög ember reá is ráförmedt: miből élt és adott ki legújabban verseskönyvet, ha nincs pénze? - Kiderült az adatokból, hogy ez a nő maga verte a dobot legjobban, mennél nagyobb botrány kavarodjék a róla szóló vers kipattanásából. Ő és az ügyvédje hordozták a reklámcikkeket a debreceni lapokba. Szóval: nem hogy kára lett volna a versem miatt, hanem még határozott haszna. Ő, a kis kedves, két marékkal igyekezett és igyekezik még ma is kihasználni. - Erre a cifra erkölcsére hatásosan mutatott rá Fényes Jenő, az én ügyvédem, s ennek köszönhető, hogy a törvényszék elutasította 10.000 pengős erkölcsi kártérítés követelését. Mintha ezt mondaná vala: erkölcstelen nőnek nem jár erkölcsi kártérítés. A 2000 pengős anyagi kártérítés kérésével polgári bírósághoz utasították.

Engemet persze elítéltek. 500 pengőre és 140 pengő perköltség megtérítésére. Ez a "női becsületről" szóló törvény olyan marha, mint a mai Európa: nem tud mit csinálni kínjában, tehát saját magát harapdálja. Mert ez a törvény magát az Igazságot tépi darabokra. Minden ringyót, rimát, utcai lányt, úri kurtizánt és magasabbrendű hetérát egy kalap alá vesz a legtisztességesebb családanyával, szűz leánnyal és egyformán védi. Hány tisztességes ember kap sebet és hány női rongy kap aureólát^[7] piszkos feje köré ennek a marha törvénynek az értelmében. Ennek Zrínyi Ilona és Daán Ilona: egy.

Így aztán foroghattam volna a fejemen, mondhattam volna olyan beszédet, mint Antonius a Caesar holtteste fölött: csak elítéltek volna. Nem szóltam hát magam mellett egy fölös szót sem. Hallgattam. Belenyugodtam.^[8]

*

A tárgyaláson két barátságos arcú csendőr ült a hallgatóság sorában. Egyik ismerősöm megkérdezte: miért jöttek ide? Azt mondja az egyik:

- Érdekelt a dolog bennünket. Ismerjük ám Oláh Gábornak a verseit. Kérem, jó verseket ír! Ez is jó, amit erről a Daán Ilonáról szerzett.

És végigülték a három-négy órahosszát.

Nem tudom, igaz-e, amit feleltek. Én inkább úgy gondolom: az elnökség rendelte oda őket a rend fenntartására, mert a terem zsúfolásig tele volt.

Vagy - engemet "vezettek volna elő", ha esetleg nem akaróztam volna megjelenni a tárgyaláson?

Ördög tudja. Mindenképpen érdekes.

*

Az elnök gyomorbajos lehetett, legalább az arcszíne azt mutatta. Objektív igyekezett lenni, s először az én ügyvédemre kiáltott rá, mikor az közbeszólt, hogy házrészemen 2000 pengő teher van...

- Ne tessék közbeszólani! - förmedt rá, igazán, mint egy jogi hörcsög. - Ne zavarjon bennünket az ügyvéd úr!

Úgy sejtem: azért lett olyan pulykamérges, mert ő nem akarta feszegetni ezt a megterhelést. Ez a megterhelés a Baja Miska gondolata volt: tartoztam és tartozom neki, ő segített Csikesz Sándorral, hogy kiadhassam a Panoráma kötetemet. Az ellenfelem ügyvédje rögtön üstökön ragadta ezt a 2000 pengős terhelést és bejelentette kifogását ellene, mert a per megindulásakor (1933. szept. közepén) még nem volt megterhelve a házrészem. Ez igaz. Baja Miska ijedt meg az ellenfelem ügyvédjének csatakiáltásától: "Elárvereztetem O. G. felől a házat!" Mihály menteni akarta a maga pénzét, s úgy gondolta legbiztosabbnak, ha a házrészbirtokomra tábláztatja. Így jött létre az az óvintézkedés. Most már, ha esetleg polgári bíróság elé kerül az ügy: Baja Mihálynak kell fölvilágosítást adni erről a betáblázásról.

A kis hörcsög-elnök különben keményen vigyázott arra, hogy az ügy a maga természetes medrében maradjon. Nem engedett kisiklást se jobbra, se balra. A maga hite szerint közeljárt a jogszerű tárgyilagossághoz. Még a vádiratból sem olvastatott föl többet 2 lapnál; a részletezést (9 lapot) egyszerűen elhagyta.

Nemtelen ellenfelem, Daán Ilona, iszonyú szépen kifestve már vénülő 44 éves arcát, megfeketítve szürkülő haját és időtől belisztezett szempilláját, szemöldökét: kábító parfümillattal, sötétes lilaruhába burkolózva, s lehető karcsúra szorítva molett termetét, legfinomkodóbb mosolyával jelent meg a törvényszék előtt. Mikor az elnök fölszólította, éppen előttem állt meg, majd leszédültem szétomló parfümjétől; különben is támlátalan padon, a "vádlottak padján" kucorogtam, nem lehetett se kinyújtóznom, se kiegyenesednem. Ilona most is hű volt magához: színészkedett, legszopránabb hangját vette elő, halk szordínót tett a nyelve hegedűjére, úgy beszélt, mintha meg akarta volna bűvölni a három bírót. De azok a Törvények árbocához kötötték modern Odysseus-magukat és nem szédültek meg a szirének dallamára.

Ott ült a sarokban, a bírói emelvény jobb sarkán, Kádár Pista ügyész is. A barátaim megkérdezték: mit keres itt? Érdeklődöm, felelte. Mikor az elnök hozzáfordult: átveszi-e az ügyész úr a vádat - azt felelte: nem veszem. Barátaimnak a szünetben megmagyarázta, hogy csak rám való tekintettel nem vette át; noha sokkal gyöngébben durva kifejezésekért is képviselni szokta az államot. Szóval: méltányos volt az íróhoz. Köszönöm.

Az ellenfél ügyvédje: Lévay Zoltán, selyemfiú, nők kitartottja, (Az Anny-kalapszalon tulajdonosnőjének a macraüja^[9] ), fiatal, sovány, kiszerelmeskedett aranyifjú, eléggé napfoltos magánéletű egyén, csöndes zsaroló, igen stílszerűen képviselte egy úribbfajta kurtizánnak a becsületsértési pörét. Egész nagy vádbeszédjét az én eddigi írói munkásságom megtámadására alapította - s horribile dictu: a kis hörcsögember, a fakóképű, szemüveges törvénykígyó, rácsapott, nem engedte elmondani beszédje 4/5 részét. "Nem idetartozik! Nem engedem!" - harsogott a kis Justinianus. Lévay csak nézett rá, nyelt egy nagyot, gondolkozott, s aztán a legvégén folytatta beszédét. - Viszont az én ügyvédembe is belefojtotta Hörcsög Úr a szót, mihelyt Daán Ilona "női becsületét" érintette. De hogy az Úristen szent szerelmében lehet női becsülete egy becstelen nőnek? Ezt szerettem volna én megkérdezni.

A nyomdászom, a cigányfekete Nagy Károly, hatalmas szál ember, igen érdekes vallomást tett. Daán Ilona nála nyomtatta ki Hová levél c. kis versesfüzetét, amelyben ellenverset írt rólam: A visszakergült bumeráng címen. (...) Hirdetéseket szedegetett a könyvébe - s így lépett be mindenhova: "Én vagyok a bumerángos nő, tessék hirdetni nálam; ez a legdrágább oldal (10 pengő), amelyiken a bumerángos vers van."

Tehát reklámot csinált ebből is magának. Jellemző.^[10]

De hogy miből él: nem bírta bebizonyítani a törvényszék előtt. Közvetve utalt arra a forrásra negatíve, amit én pozitíve megírtam a versemben.

Csúnya egy női állat.

És még volt arca, mersze, hogy felajánlja nekem a kezét, ha in effigie^[11] is. - Nem hiába mázolja be az arcát: vastag is már a bőre nagyon.

*

Furcsa. Mióta ez a pöröm tart, "népszerűbb" lettem homokos városomban. Olyanok emelik térdig előttem a kalapjukat, akiket nem is ismerek. Írhatom én a világ legszebb verseit: a kutya sem ugat meg. De egy irodalmi botrány! Hahaj, hogy felcsapja nevem és hírem ázsióját. - Bizony, ez is gyalázat.

*

Jobbról mellettem egy nagy lerakott kályha volt a tárgyalási teremben. Beledurrantottak pokoli módon. Amellett szégyenemben, zavaromban, félelmemben, rettegésemben magam is lobogva égő test voltam. Izzadtam iszonyatosan; úgy csorgott két halántékomon a verejték, mint a felakasztott emberről, kínlódásában. Az egyik bíró észre is vette, s fölhívta rá az elnök figyelmét. "Szégyelli magát" - ennyit hallottam. Ekkor éppen az ellenfél ügyvédje dörögte rám filippikáját. Az ügyvédem, Fényes Jenő is láthatta, mert védőbeszédében kiemelte: mennyire megbűnhődtem már a múltat és jövendőt...Talán ezért nem kaptam börtönbüntetést.

*

A hallgatóság sorából hallottam:

- Hiszen ez egy hideg ember. Pedig azt hallottam, hogy féktelen...
Csobán Endre barátom felelt rá:
- Féktelen, a költészetében; de hidegnek látszó az életben. Meg aztán tudja, hogy elítélik. Minek táltoskodjék itt hiába...

Csakugyan így volt.

A közönség naiv. Azt hiszi: az író kifelé, az emberek között is úgy éli ki magát, mint a munkáiban. Szó sincs róla. Ami energia, tűz, szenvedély lobog bennünk: az átmegy teremtett alakjainkba és verseinkbe; mikor emberek közé tévedünk, olyanok vagyunk, mint a kilőtt patronok. Mi a könyveinkben élünk, égünk, féktelenkedünk. Az marad meg úgyis utánunk, amit így éltünk át. Társadalmi életünk? - az Árnyék élete. Mi írók csak bolygó árnyak vagyunk műveinken kívül; átragyog rajtunk a hold, átreszketnek a csillagok, mint Ossián szellemein.

*

Nagyon rossz hatást tett a törvényszék tagjaira az, hogy 1/7 házrészbirtokomat 2000 pengővel megterheltük a Baja Mihálynak való tartozásom fejében. (...) A törvényszék bírái akkor kezdtek ellenem hangolódni, mikor Lévay ügyvéd erre fölhívta a figyelmüket. Talán 2-300 pengőre ha ítéltek volna enélkül. S ez a házmegterhelés majd akkor eshetik súlyosan latba, mikor a polgári bíróság, vagy a tábla megítéli Daán Ilonának az anyagi, s esetleg erkölcsi kártérítést is. - Hiába, belátom: mihelyt ügyvéd szól a peres dologba: mindjárt megesnek az ilyen gikszerek.

Viszont egy igaz: az t.i., hogy Bajának csakugyan adósa vagyok. Tehát a terhelés nem link dolog.

*

Az is különös eset volt, hogy mikor a fizetésemet kérdezték, 299 pengőt mondottam 399 helyett.

Miért?

Félre akartam vezetni a bíróságot?

Szó sem lehet róla.

Fizetésem összegét soha nem tudom, mióta reáliskolai tanár vagyok. Ez hihetetlennek tetszik, pedig így van. Mostanában amúgy is annyiszor változott, csökkent és összevonódott a havi fizetésünk, hogy én, aki amúgy sem törődtem a precíz végösszeggel, most egyszerűen bolondot mondtam. Az alapösszeg járt a fejemben, s az csakugyan 300 pengő körül jár a levonásokkal - de biztosan most sem tudom, törvényesen és pénzügyileg mennyi. A lakáspénzt a múlt évig negyedévenként kaptuk előre; 1933-ban hozzácsapták ezt is az alapfizetéshez és így kapok én most havonta 399 pengő 60 s néhány fillért.

Ezt a hazugságnak látszó tévedésemet nagyon szégyellem. A főtárgyalásról hazajövet, ahogy átgondoltam a lefolyt négy órát, bukkantam erre a tévedésemre. (A tudat alatt az ösztönös csökkentés minimális határát kereshette megzavart és fáradt, szégyenből szégyenbe hulló szellemem; az önfenntartás és önvédekezés szinte állati ösztöne játszhatta itt velem komisz játékait.) - Rögtön megírtam, korrigáltam levélben a tévedésemet és beküldtem Jeney Sándor tanácselnöknek a törvényszékre. - Hogy ő mit csinál vele, nem tudhatom. De magamat legalább megnyugtatom.

Lélektanilag furcsa eset. (...)

*

Láttam Ady Endrét drámahősnek, a debreceni színpadon. Valami Nagy Dániel nevű névtelen írta.^[12] Szakaszokra darabolja az Ady életét, s a Halállal való találkozásait teszi a színmű tengelyévé. Bár, tengelye nincs is, csak úgy csúszik a földön, szánkatalpon. A szerencsétlen, vérbajos embert tünteti föl benne, nem az új költőt és nem a szimbolikus magyart. Csodálatos: egyetlen szép vagy megkapó gondolat nincs benne. Egyetlenegy sem! Irodalom az ilyen? Fenét. Szöveg, sans esprit.^[13] - Azért jó volt előadni; megvillant a lehetőség, milyen drámát lehetne Adyról írni, ha nemcsak a vérbajos beteget, a halállal vívó szerencsétlen embert, hanem a költőt és a magyart is felmutatná benne valaki. - Az első előadást végignézte Tisza István két unokája: Kálmán és József is, akik diákok a Kollégiumban. A nagyobbik unta, semmi érzéke az irodalomhoz, vadászni szeret, reális eszű fiú. A kisebbik, József, ellenben rajong Adyért, s borzasztóan élvezte ezt a rossz darabot is. Lesajnálta a bátyját, mikor az fitymálta az egészet: "Á, jobban érdekli ezt az őz segge, mint Ady!" József novellákat is írogat. Egyik tanártársam, Barra György, a nevelőjük.

*

Debrecenben, az öreg Kollégium óriás udvarán, szabadtéri színpadon, bemutatták Kodály-Paulini Háry Jánosát. Maga a szöveg semmit sem ér, banális ostobaság, a legrosszabb operettszövegekkel állja a versenyt; száraz, hangulattalan, üres, humortalan. A zenéje, néhány kórusa, gyönyörű; de Kodály igen szűkön mérte a muzsikát: három népdal, két nagy kórus, aláfestő zene, pont. Ez csak kóstoló.

Hanem, a kiállítása gyönyörű.

Az óriás színpad meseszerű díszlete szemet gyönyörködtet.

A nagyszerű tömegjelenetek olyan lehetőségeket villantanak meg, hogy az ember a levegőbe emelkedik. Rögtön Két város c. nagy szabadtéri színpadra szánt (s csak képzeletemben élő) darabom ötlött az eszembe, úgy, ahogy megírom a bemutató előadását Három jó barát c. regényemben. Csakugyan nagy kedvem volna ilyen szabadtéri drámát írni; már volna is egy: a Napkeleti királyfi - csak zene kellene hozzá, s olyan rendező, mint amilyen Háryt rendezte.

Három este adták, vagy 12 ezer ember nézte végig, s vagy 35 ezer pengőt vettek be.

Herczeg Ferenc barátunk is végignézte. Egy riporter meginterjúvolta: mit szól a darabhoz? A nagy Franci hímezett-hámozott, a közönségre mutatott, de nem mert érdemlegesen nyilatkozni.

Éppen úgy, mint én. Mert az a riport engemet is meg akart szólaltatni. De hallgattam, mint az ágas. Vagy mint a szfinx.

*

Június 10-én felavattuk Tóth Árpád emlékművét a Nagyerdőn. Szép, stílszerű környezet. Hatalmas tölgyfák, lombok, bokrok, egy mű-patak, hidak, utak. A közeli fán egy kis madár dalolt az egész ünnepség alatt. Ez olyan kedves és olyan ideillő volt. Walter von der Vogelweide szobránál hallottam a természet kis énekeseinek ilyen rögtönzött, de gyönyörű dalát.

Az emlék egyszerű. Kőkeretben az Árpád bronz domborművű arca. Jó, hű kép; a kis gnóm, Medgyessy Feri csinálta. Fönt arany amfora, benne virágok. Az arckép alatt a költő neve, az életét határoló két évszám 1886-1928. És két verssora. Ennyi az egész. A talapzatnál virágok, zöld gyephant. Nem messze: villasor, körút, az Egyetem felé, zúgó-autók. Itt pedig játszó gyerekek, francia bonne-k, német nevelőnők. És csend. És jó friss levegő, tüdőbetegeknek való. Szegény Árpád, ha életedben nem is jutott sok belőle, most halottan ihatod meghasadt tüdővel.

A városban nagy cécó volt ezen a napon is: "Debreceni Hét". S ezen a kis ünnepségen alig volt a százhúszezer lakosú városból hétszer hét ember.^[14] Szegény költők: lejárt a napotok. Éljenek a világhírű futballisták! (...)

*

Herczeg Ferenc beadta végre a derekát. Eddig mindig gyalázta Adyt, most elismeri egy interjúban, hogy Arany halála óta az Ady fellépése az egyetlen jelentős esemény. Rendben van. A svábnak is megjön az esze negyvenéves korára. Igaz, hogy Herczegnek csak hetven évre jött meg. Sebaj. Jobb későn, mint soha.

*

A nyáron megint nekigyürkőztem és parallel-munkát végeztem: délelőttönként írtam a Szárnyatlan ember c. regényemet; délutánonként fordítottam Schiller Don Carlosát. Két hónap alatt kész voltam mind a kettővel. (...)

*

A Szárnyatlan ember tulajdonképpen a Szárnyas ember új kidolgozása: reális síkban. A Budapesti Szemle bírálata^[15] ösztönzött rá, hogy a  Táltosfiú-trilogiának második részét abban a stílusban folytassam, amelyikben az első részt megindítottam. Mert a régi II. rész, a Szárnyas ember, csakugyan stílustöréssel bontja meg a ciklus harmóniáját. Most sokkal hívebb maradtam a valósághoz; így érthetőbb a Bakó László sorsa is, az enyém is. Nagy kedvvel írtam, mert újraéltem keserves-édes egyetemi éveimet és az Ady fellépésének forradalmas idejét. Csaknem minden alakja élő modellről van, sőt talán valamennyi. Lesz riadalom Izraelben, ha valaha megjelenik. Ha életemben: rágalmazások pere; ha halálom után: síromból is kiátkozás. Hiába, már ez az én sorsom. - Belevettem a Keletiek Nyugatonban már említett Sztachon Nelli egyetemi hallgatótársamat, itt Tomori Nelli néven szerepel. Vadul szerelmes voltam ingerlően buja, szép testébe. Kéky Lajos (a regény Fekete Lajosa), aki Beöthy adjunktusa volt 1900-1904 között, a múlt években nálam járt, s erősítette nagy Isten-szavával, hogy Nelli Beöthynek a szeretője volt! Én csak sejtettem, nem tudtam, de ugyanezt gondoltam róla a Keletiekben; most azután megírtam a regényemben. Azt mondják: miután kitombolta magát, Párizsban különösen, hazajött és derék feleség lett belőle. Úgy élt, mint mi nemes férfiak: gárszon-évek után evezett be a családi élet tiszta (?) révébe. Sit sibi venia.^[16] - Szeretném látni: micsoda alak lett akkori méloszi Afrodite-alakjából.

*

Don Carlost azért fordítottam le, mert nagyon szeretem. (Széchenyi is szerette!) Az ifjúság drámájának tartom: úgy a szerelemben, mint a politikában. Ha pénzem volna, még az idén kinyomatnám - magamnak egy drámájával együtt és kiosztanám a diákjaim között. Nekik való, 16-18 éves fiúknak. Tanuljanak belőle szabadság- és nő-imádatot, és zsarnok-gyűlöletet. - Az is fájt, hogy eddig Radó Antal fordította le, oly dohos és száraz nyelven, amilyen nyelven csak a kereskedelmi irodák alkalmazottai beszéltek 1870 táján. Schiller oly üde, oly fiatal, mint a hamvas alma. S Radó! Száraz tököt hadarintott belőle. Egye meg. Szégyellném, ha olvasnák a fordítását. - Érdekes, Schillerre ebben a drámájában Shakespeare hatott; II. Fülöp: sok helyett a Téli rege Leontes királyához hasonlít; Don Carlosban Rómeó és Hamlet szavai-színei vegyülnek; Posa márki: a legnemesebb Horatio. Eboli hercegnő: egészen modern; az ő sorsa: egész női tragédia a férfiak tragédiájában. Ő a legérdekesebb nőalakja Schillernek.

*

Szeptember elején egész váratlanul levelet kapok Tessitori Nórától, a Fekete tenger partjáról, Balcicból, ahol szavaló-estéire készül, 40 verset magol be könyv nélkül. Az október égő kápolnája^[17] versem egy sorával üdvözöl, s új verseskönyvemet kéri, mert - azt írja - a télen vagy kora tavasszal Debrecenbe is ellátogat, s engemet is szaval. Na jó. Elküldöm neki Pokol kötetemet. Ez elég gazdag.

Úgy látszik, a könyvem nagy hatással volt rá, mert óriás levelet és verset ír hozzám, oly asszonyos áradozással, amilyennel mostanában nem rajongták körül egyszerű személyemet. Valóságos értekezést ír rólam, lelki és írói arcképet. Érdemes volna kiadni, mint Bettina Brentano irodalmi csevegéseit.^[18] Hogy el ne vesszen, ide másolom. Már csak hiúságból is.

A verse így szól:

*

Na. Ez csak elég világos. A levelében, amint majd kitűnik, érinti: miért nem született eddig gyermeke: pszichikai okai vannak; ígéri: majd ezt is elmondja, ha találkozunk. És pont engemet sejt annak, aki meg fogom termékenyíteni. Milyen bolondos egy nőstény lehet ez a Tessitori Nóra. Noha a rajongásában betegessége mellett is van valami fényesség. Idegbeteg volt; pár éve itt gyógyították a debreceni klinikán; akkor hívott szegény, látogassam meg; de beteg emberrel nem szívesen tárgyalok. Nem mentem el. Most nem tudom, hogyan jutottam eszébe, pont a Fekete Tenger partján.

Egész lelki arcképet rajzol rólam hatalmas terjedelmű levelében. "Beszélgetni" akar velem, mondja. Minthogy valamikor tanulmányt akar írni rólam ennek a levelének az alapján, kér: őrizzem meg a levelet. Megőrzöm. Ide írom.

"1934. IX. 23.

"A lelkedet imádom, ezt az északi fényt.
A szellemed imádom: szent Grálját templomodnak.
Kitölteni bűnöd: a szívemet emeljed.
Te vagy a híd, mely Istent köti össze velem.

Itt vagyok 1934. szeptember 23-án vasárnap délelőtt tíz órakor a Fekete-tenger fölött háromszáz méternyi magasságban, vakító fehér sziklacsúcson "egyedül a tengerrel", - és az édesen zenélő ritmusokkal, - és tiszta kristályos hangomat, amelyet a költő szavai gyújtottak fel izzó szárnyalásúvá: valami titkos visszhang visszacsengi a szemközti sziklákból: "a lelkedet imádom!" (ekho: a lelkedet imádom!) - "a szellemed imádom!" (a szellemed imádom!) Négyszer egymásután megismételtem a játékos kedvű visszhang kedvéért ezeket a sorokat, aztán elülről kezdtem az egész verset, minden sort kettészakítva, hogy időt adjak a visszhangnak a válaszra, - és úgy mondtam végig ezt a beethoveni áradású himnuszt, amelynek vulkánikus tüze már bennem is lobogó lánggal ég!

Ezt (=A Grál bíbor kelyhe) és a "Csak ezt akarom" című verset szeretem a Pokol- kötetének lírai versei közül a legjobban. Boldog örömmel egészítem ki Oláh-repertoáromat ezzel a két csodálatos verssel, amelyek a szerelmi lírának tüneményesen szép jelenségei. A "Csak ezt akarom" című, ez a bűbájos, zsongító, szordínós és mégis tikkasztóan perzselő forróságú muzsika úgy hull reám, mint az a most rám záporzó, égő és égető napsugár édes csókjai, amelyeknek egész arcomat, lehunyt szemekkel, s a vízióm és hallucinációm olyan tökéletes, hogy már azzá a szerelmessé váltam, aki ezt a tündéri dalt megírta és már csak a körülöttem hajladozó sykomorgyökérszálak hallják, amint édes mámorral súgom: "halk remegőn - szép szeretőm" "csak magam akarom veled egyszer kicserélni...csak azért öl a vágy, öl, szüntelen érted, érted, mert te vagy elszakadt régi felem, szép kisértet, - öl a vágy érted - szép kisértet..."

(Behunyom szememet...tündérek hegedűje szól, sajka ring a tengeren, szellők simogatják arcom és vad illatok kábítanak el.)

*

Balcic, péntek este 9 óra. 1934. IX/24.

(Úgy-e, az természetes, hogy leveleim kizárólag magához szólnak és nem arra valók, hogy mások is elolvassák?)

Drága Barátom, -

mert azzá tette a "Pokol" kötetének minden mondanivalója! Nagy sétámból, amelyet az oláhgábori fantázia méreteivel azonos monumentalitású sziklák tetején tettem ma délután, csak most érkeztem haza. Szobám asztalán várt a maga kedvesen-kalligrafikus címzésű borítékja. Nagyon megörültem, mert már szomorúan azt hittem, hogy valami olyant írtam vagy kértem levelemben, amit túl bizalmasnak vagy ellenszenvesnek talált, és féltem, hogy érzékenységét megbántottam valamivel.

Most olvasom el hatodszor (egymásután) kedves, meleg sorait. Érzem, hogy csupa derű és mosoly az arcom olvasás közben, és hangosan felkacagtam, ahol azt írja, hogy úgy szeret engem, mint a befőttet! Akkor én viszont úgy szeretem magát, mint a datolyát, mert én a napsugár és a vers után rögtön a datolyát szeretem legjobban a világon. Ez bizonyára egyike az apámtól rám maradt többrendbeli atavizmus jelenségeinek.

Érdekes, hogy ma egész délután magára gondoltam, ami annál könnyebben ment, mert mára egyedül Oláh Gábort vittem magammal barangolásaimra és a görög hegyek csúcsain isteni nektárként ittam a verseit szédületesen igéző magányban "egyedül a tengerrel". És folyton arra gondoltam, hogy milyen jó lenne itt Oláh Gáborral zarándokolni a juhnyájak kolompjának és a tenger zúgásának muzsikája mellett. A fenséges táj káprázatos, gigantikus méreteivel olyan megdöbbentően és dermesztően szép volt, mintha Oláh Gábor teremtette volna annak az "isteni szikrának" erejével, amely benne vulkánikus tűzzé árad néha.

Képzeljen el egy hosszú-hosszú, talán 10 kilométer hosszú sziklás hegyláncot, amely mire ideér ebbe a jeruzsálemi ábrázatú városkába, több helyen megszakad, helyesebben kettéhasad, s az így keletkezett szakadékokon át hidak vezetnek a további városrészekhez, vagy mély utcák nyíltak aljukon. Egy ilyen elszakadt sziklavéget épületté varázsolta valami romantikus lelkű építész, magából a sziklából kivájt szobákkal és ablakokkal, de úgy, hogy az épület tetején sétálni lehet, mert folytatása a hegytető útjainak. - Itt sétáltam ma délután Oláh Gáborral a kezemben, az ajkamon és a szívemben és innen néztem, körülbelül 300 méter magasságból, a nyugalmas tenger zöld hullámait és a feljövő holdat, amely ezüst lávát öntött reá. Jöjjön ide jövő nyáron maga is! Meglátja: milyen és mennyi boldog örömben lesz itt része!

Itt jut eszembe az is, és ezzel a vallomással tartozom magának (miután már jó barátokká lettünk), hogy egy őszi alkonyatkor, amikor a Nagyerdőben sétáltam, 1927-ben, már gyógyult idegekkel (- én is átéltem "október égő kápolnáját" -) hirtelen meleg hullámú erős óhajtás szállott meg, hogy találkozzam magával és megismerjem Oláh Gábort - "még nincs este, gyorsan villamosra ülök és bekopogtatok a Kar utca 29. alá, és megkérdem: találja ki, ki vagyok?"

Gyorsan elrohantam a villamos megállóhoz, fel is szálltam, le is szálltam valahol a főutcán - és percekig habozva ténferegtem a járdán és nézegettem a kirakatokat. Egyik kirakatban datolyás skatulyák ötlöttek a szemembe: bementem és vásároltam egy dobozzal. Kimentem, felbontottam és enni kezdtem a datolyát és tovább sétáltam habozva. "Mindjárt megkérdem egy rendőrtől, hogy merre van a Kar utca?" - gondoltam. De már felgyúltak a villanyfények és egészen sötét volt. "Hátha éppen egy nő van nála, mit fog az gondolni rólam, hogy este 8 órakor ismeretlenül betoppanok egy legényemberhez . Akkor azt fogom mondani, hogy: kérem, itt lakik Fekete Jánosné? Nem? Pardon, akkor eltévesztettem a házszámot."

Mire idejutottam a képzelt beszélgetéssel, valahol kongatta a templomóra - vagy a szívem - vagy egy járókelő mondta társának: 1/2 9! - Jaj! kizárnak az idegklinikáról! És jönnek az esti orvossággal és nem találnak! Eszeveszetten rohanni kezdtem a villamos megállóhoz, és mire a főkapuhoz értem: éppen zörgette a kulcsot a zárban a portás.

Ez a története az én gyáva megfutamodásomnak.

Pedig hogy szerettem volna elhívni magát, hogy járjuk be néha a várost, hogy mutasson nekem Tóth Árpád- és Csokonai-emlékeket. Hogy magával nem mehettem, nem hívtam senkit erre a búvár-sétára.

De koratavasszal, mikor Debrecenbe jutok nagy turném keretében: okvetlenül pótolom, természetesen a maga társaságában, akkori mulasztásomat.

És most - mielőtt elmondanám, hogy mely verseit szeretem legjobban (és miért?) a "Pokol" kötetéből, felelni akarok egy kérdésre: nincs helyén a fejem soha, csak a pódiumon, mikor verseket adok elő.

És még valamit közölnöm kell, mielőtt egyébről írnék: nekem nincsenek "ha" szócskával kezdődő feltételeim, mikor szeretek és megcsókolok valakit, mint magának e mondatában: "Ha ilyen pompás, mondhatni pittoreszk feje van..." stb. És, ha még olyan "semmitmondó" és ha még olyan "cívises" feje van is Oláh Gábornak: akkor is meg leszek elégedve vele, (hogy a maga szavaival éljek) - és ha ragyásképű lenne, vagy akkora orra lenne, mint Cyranonak, vagy olyan lapos orra lenne, mint Michelangelonak: akkor is tetszeni fog, mert nálam is (s még hozzá "ha" - feltételek nélkül) a "belső a fontos".

Most álmos vagyok, holnap folytatom; de egyúttal ígérem és fogadom (önmagamnak elsősorban, s azután magának) hogy több ilyen hosszú levelet nem írok, mert: először is bizonyára unalmas, másodszor: úgysem férne el kétezeroldalas levélre és levélbe sem, amit én még mondani és írni tudnék magának, harmadszor: nem akarok hirtelen olyan messzire galoppírozni, mint Balcictól Debrecen; negyedszer: mert október hó folyamán még 40 (negyven) versre kell miatyánkként elkészülnöm. De ha maga csak megközelítően ilyen hosszút ír: bizony mondom nagy örömet szerez. - Három új műsorra készülök itt szeptember eleje óta: a) egy úgynevezett modern műsorra, amely Adyn kezdődik és Babitson folytatódik és magába öleli (egészen!) az Ady-Babits-generáció igazi költőit (Tóth Árpád, Oláh Gábor, Kosztolányi, Juhász Gyula, Szép Ernő, Gellért Oszkár, Füst Milán, talán Lányi Sarolta is, Szabó Lőrinccel, Illyés Gyulával, József Attilával és Török Sophieval, Nagy Emmával fejeződik be).^[19]

A másik két műsor: b.) egy abszolút és kizárólag erdélyi költőkből összeállított, a c.) harmadik egy eklektikus műsor nagylélekzetű versekkel.

Igaz! Akármilyen álmos vagyok is, még két dolgot meg kell kérdeznem. Először azt, hogy mennyire szereti és mennyire ismeri Illyés Gyula verseit? Én nagyra becsülöm, nagyon szeretem, nagy költőnek és nagy művésznek tartom. Másodszor: megkérdem, hogy ifjúkori barátainak (a költőknek) felsorolásánál miért hagyta ki Tóth Árpádot? Még ha nem is járt ugyanakkor az egyetemre, mikor maga, Babits, Juhász stb. Hogy válhatott ennyire hűtlenné ehhez a drága baráthoz és mélyen nagy költőhöz, hogy ifjúkori emlékeihez a Tóth Árpád neve és személye nem asszociálódott? Nagyon fáj ez nekem és nem tudom megérteni!

És még csak azt hangsúlyozom, mielőtt "álomra hajtom fejemet", hogy ez a hosszú levél (s amit másoknak is írtam néha életemben, - újabban ugyan évek óta senkinek! -) nem: "levélírási szenvedély", távolról sem az; hanem beszélgetési vágy és beszélgetés a távollevő Kedvessel, akit mégis közel akarnék magamhoz hozni. - Az aranyos Földessy Gyula, aki az 1924. évi zilahi Ady-ünnepség óta igaz barátom: Bettina Brentanonak nevezett el ilyen írásos "beszélgetéseimért".

Holnap pedig a "zöngés mássalhangzókról" fogok írni magának, amelyeket kifelejtett a magyar nyelv fonetikai szépségeiből önvallomásának, a "Kiáltó szó"-nak 278. oldaláról.

Szép jóéjszakát!: "versek?...bolondság, - szép jóéjszakát..."

(Remélem: ráismer e sor költőjére?)

*

Fekete-tenger, 1934. szept. 26. szerda

Édes Oláh Gábor, csak szerdán folytatom és fejezem be mondanivalómat. Hallgatásom a maga 18-i sorai óta: vihar előtti csend volt. Olyan csend, amelynek szívdobogása tengereken túlra hangzik.

Mámoros szédületben élek már két hét óta, ez: a "versek pokla", amit átéltem, s maga nem énekelt meg. Kollektív-formában, mert hiszen napról napra, hétről hétre, évről évre részlegesen és részletekben átéli. De én, aki két hét alatt egy egész világot éltem át, a maga versein át, én pokolbeli kínokat és gyönyöröket habzsoltam esszenciába tömörítve ez alatt az idő alatt. Amit maga 1916-1917-ben, a szonettek keletkezésekor és a kötetbe szorított többi idő alatt, ami ismét legalább egy évet jelent, átszenvedett és átörvendett: az mind bennem sürült össze, s bennem ég két hét óta.

A délelőtti úszásról, napfürdőzésről természetesen nem mondtam le ezalatt az idő alatt sem, de a strandra és a tengerbe is magammal vittem a verseit, és a maga lelkének ritmusára mozgattam és lendítettem magamat úszás közben, s a homokban heverészve is a Poklot olvastam. Játszva a fülembe ragadt és a szívemben, agyamban maradt két kedvenc versem: A Grál bíbor kelyhe és a Csak ezt akarom című. Ezekkel alszom el és ezekkel ébredek.

De találtam magamnak valót ostorozó, építő és szép tettekre serkentő versei közt is, amelyek "lelkemből lelkezettek". Így az Öljük meg a háborút címűt, amelynél tapsolva ujjongtam és az egekig szárnyaltam boldogságomban. Ez is benne lesz új műsoromban. Imádom és leborulok gyönyörű szent bátorsága előtt, amellyel igazát hirdetni tudja. Szuggesztív, meggyőző erejű, égi kürtszó ez a vers. Mennydörgést és sziklák görgetését hallom dobbanni benne dübörgő rohanással és égi orgonák jajszavát zengeni. (Nekem is állandóan zenei hallucinációim vannak, mikor verset élek át.)

Ha azt írtam a múltkor az önvallomásáról, hogy elragadott és megrendített, akkor most azt írhatom a verseiről, hogy felgyújtottak. (És lobogásom hirdesse a Mahatma-Oláh Gábor igazságait.)

Ha látná: hogy néz ki a kötete! Titkos hieroglifákkal agyonjegyezve, zenei interpunkciókkal és instrukciókkal, amelyeket csak én értek. Én minden kedves könyvemmel így csinálok, főképen verseskönyveimmel, a férjem szangvinikus dühe ellenére is, aki makulátlan érintetlenségében szereti forgatni a könyvet és zavarja a sok hieroglifa. Az intuíció és megszállottság titkos sugallatait misztikus jelekkel rögzítem le gyorsan. (Ez: a beszédhang zenéje, a vers mellé költött beszédzene, helyesebben és pontosabban: a vers hangos felépítésének alkotó munkája, amely éppen úgy a momentán inspiráció erejéből fakad, mint maga az elsődleges alkotás anyaga. Sőt, tudok én verset mondani szöveg nélkül is, artikulálatlan hangokkal, amelyek azért mégis kifejezik, amit akarok. De ezt csak az önmagam és Istenem kedvtelésére cselekszem néha jókedvemben, s ez műhelytitkaimnak egyik jelensége.)

Olyan ez a verse (Öljük meg a háborút!), mint egy isteni átok. Mint egy monumentális szobor, vagy a Beethoven Eroica-szimfoniája.

Ehhez hasonló extázist váltott ki belőlem a "Nemzetek szimfóniája". - Itt a tudat fölött zeng tiszta szárnya az önzetlen, röpítő szerelemnek. Vad zuhatagokat hallok robogni benne, amelyek végül eggyé simulnak gigantikus béketengerré, amely olyan kék és olyan derűsen nyugalmas, mint ma, itt, az én tengerem. (Jaj de csodálatos színárnyalatokat variál itt naponta előttem a tenger!)

Óh, ha most itt lenne Maga, Barátom, Testvérem, Istenem, Emberem! - és - és - nem merem kimondani, félek a szótól, amely torkomig dobogtatja szívemet: - igazi Életem! Behunyom a szememet, kimondtam.

Drága Barátom! Ez nem hisztéria, ez nem szerelem, csak hasonlít hozzá, ez több mindennél: ez maga a Szépség! Én, amit most, e pillanatban átéltem, láz és hideg egyszerre borzong bennem, azt minden nagy művészi és életélményem hatása alatt sokszor átéltem. Zenénél és versnél különösen. Ha valami grandiózus zenét hallgatok: utána egész éjjel nem alszom. Egyszer például, bizonyára maga is "fogta" akkor Bayreuthot, 1931. őszén, a Tristan és Izolde után negyedóráig tartó sírógörcsöket kaptam. Ez az igazi művészek megszólaltatásában hallgatott zene valósággal álomjáróvá tett és tesz. S mikor felébredek: szeretnék nyakába ugrani az egész világnak.

És tapsoló örömmel örülök az Áprilisi fény, fény, fénynek. Ilyenkor tudja, mi történik bennem? Versre válik sok átélt élményem, tehát nem megfordítva. Nem a versélmény válik valóvá, hanem az életem válik verssé. Fickándozó, nyerítő, hempergő csikó ez a vers; zöld lombot lengető, evoét kiáltó diák a hegytetőn! Utolsó sorának  mámora emlékeztet engem erre a Petőfi-sorra: "Istenem, be boldog vagyok, majdhogy sírva nem fakadok." (Hegyen) Azt hiszem, ez a címe.

Aztán nagyon szeretem A zene aranykorát is - "zeng bíbor hanggá vert szívünk harangja" -, bimm, bamm, bimm, bamm. De nem egészen mély itt a harangszó, középmezzo, vagy baritonális. Repít, repít, fel, az egeken is túl, valami kimondhatatlan szépségbe, szédítő magasba. "Kibontakozik lelkünk égi szárnya", s emel, emel földöntúli, ismeretlen gyönyörökbe. (Még jó, hogy itt a tenger, hűs hulláma eloltja lázamat naponta.)

Sem a "Grál bíbor kelyhé"-ről, sem a "Csak ezt akarom" címűről kabbalából nem beszélek. Debreceni estélyemen úgyis hallani fogja, hogy mit olvastam és éreztem ki ezekből a ringató, szárnyaló, lobogó ritmusokból.

Én is mindent monumentális megnyilatkozásában szeretek, mint Maga a "Nagyság álmá"-ban. Ez is lelkemhez nőtt verse. Enyém a "Wagnerhez" írott ódája is. És melyik nem az enyém?

Az "Aranykígyó" pokoli izzása, "A sebzett kagyló" bánatos muzsikája, a "Haldokló úrvacsorája"-nak gyújtó tüze, "Az idegen leány" lehelet-könnyű zenéje, a "Törpét fogtam az erdőn" bűbája és enyém már minden verse, beégette mindegyiket lelkem, szívem, agyam és minden porcikám szövetébe: mélyre tetovált jegyekkel. Szédülök a rám omló nagy gazdagságtól. Titáni szenvedélyének lobogása megvakít és lángba borít.

A "Boszorkányszombat" víziója kábítóan szép. "Az ég operát játszik" címűnek festőisége "bűvölve hegedül." Az "Elmerülés a hallgatás tavába" és a "Hamlet és Ofélia" címűnek misztikuma gyötrőn csodálatos. Az Oláh Gábor-i "központi gondolat", amely vezérmotívumként visszatér költeményeibe a Patkánybűvölő c. kötetének "Mámor"-ában a felfedezés és a valóságra-igazságra ocsúdás ámulatát váltotta ki akkor belőlem. Ez bukkan fel az "Elődök és utódok"-ban, az " Őszi remegés"-ben (III. versszak), "A nagy úton" címűben stb. - A Mámor egyike kedvenceimnek, már ezer éve tudom "kívülről" mint a miatyánkot. Ezt is előadom új műsoromban, Debrecenben is.

Titkos mélységeket és beláthatatlan magasságokat felvillantó "vers-esszenciáit" is közel érzem magamhoz: "A tudatfölötti világá"-t például. Az Oláh Gábor-i nyelvművészet megdöbbentő erővel tömöríti, sűríti, kevés szóval naggyá: a lényeget. -

Nem is tudom: mit szeressek jobban magában? A gyönyörű, ezer meg ezer színeket-e? Vagy a káprázatos áradással hömpölygő forrón szuggesztív szenvedélyét? Vagy a mindent megszépítő, s még a kerékvágást is zenévé varázsoló fantázia gazdagságát? Vagy nagy, nemes szívének izzó melegét, örökgyermeki lényének szép ámulásait, vagy lángostorral büntető bátor igazságait? Vagy a hatalmas, nagy világnyi-Egészet, amely vakító bőséggel és mázsányi súlyokkal árad reám, hogy össze kell roskadnom a gyönyörűségtől és édes alázattal lehunyom a szememet. "Itt bontja lobogóját hűs tetőkön a lelkesedés, a szent akarat, hogy szivárványként az égre vetődjön, s ezrek álljanak lángszárnya alatt."

Szubjektív lírájának könnyesen ragyogó gyöngyszeme az "Őszi remegés." (Rossz megjelölés, - hiszen minden verse szubjektív!) A "Tragikus szépség" Vajda János-i pesszimizmusa is mélyen megfogott. - "A nagy kapu előtt"-nek tragikus rezignációja is közel jutott hozzám.

"És minden porcikád zeng, énekel!"

A maga kezében, ajkán és szívében még a sár is muzsikává válik. "Minek nevezzelek?" Felfokozott Élet! Ez vagy Te, drága Testvérem? Oláh Gábor! Zenévé vált Élet. Szépségáradás. Igazság és Jóság apostola.

Óh! És szinte megfeledkeztem az "Új szent Antal álmá"-ról, amelyet egyenrangban szeretek az "Öljük meg a háborút!" és a "Nemzetek szimfóniája" cíművel. Ezt is beleveszem valamelyik műsoromba. (Hiszen, ha lehetne: az egész kötetet belevenném!) Ezt is csillaggal jelöltem meg a tartalomjegyzékben. Az a csodálatos zenei egység, amellyel fölépíti verseit, minden poézise és szárnyalása mellett is olyan hatást tesz az olvasóra, mintha szigorú matematikai törvények alapján teremtette volna meg. És ez így is van. Csakhogy magánál és magából már készen buzognak elő, fejtörés nélkül, a megoldott matematikai problémák, mert érzései és átélései folyamatában kiválasztódik a  lényeg és világra jön a kristályos formában. Egyszer, mikor sem műsorra nem kell készülnöm, sem nem turnéznom: szeretném megírni a maga lelki arcát és költészetének lényegét. És akkor forrásmunkának elkérem ezt a levelemet, amelyet soha, soha senkise lásson és olvasson, csak maga. Ezt úgy-e megígéri nekem oláhgábori becsületszavára?

A "Rabszolgák ellette rabok"-ban is gyönyörű bátorságát szeretem. És, ahogyan az "Ülök a dombon" címűben magába olvasztja és kivetíti a mindenséget: az már varázslat. Szuggesztív ereje van úgy látszik személyes beszélgetéseinek is, hiszen az "Én és az emberek" címűben új hitet tudott adni kedves, egyszerű embereknek.

"Nagy hegyek orma romba omolva" - ilyen soroknál hangosan fel kell kacagnom a gyönyörűségtől.

Intim szerelmi titkait eláruló sok versét (A páholyban, Kapuk alatt, Találka, Carmen dala) is nagy érdeklődéssel olvastam, mert már minden érdekel: ami maga. A "Gáztámadás" döntő vízióját is megcsodáltam.

És heuréka! Az "Arckép részletekben" c. verséből megtudtam, hogy "méltóságos nyergű" az orra, domború a homloka és kékeszöldszínű a szeme. De mielőtt ezt a versét elolvastam volna: egy este kezdtem rajzolni az elképzelt vonásait és nem is annyira a fizikai vonásait, hanem lelki nemességének arcvonásokban kifejezett rajzát.^[20] Gyermekes kedvtelés: ne vegye komolyan, s a világért se gondoljon olyasmire, hogy én rajzoló művésznek tartom magamat. Mindenben amatőr vagyok, kivéve a verselőadást: ezt az egyet felelősséggel vállalom. És még valamit, amelyben szintén művészit tudok produkálni: meseírást. Van körülbelül 14-15 állatmesém, egyszer kiadom. No meg az élet élését, intenzív megélését is, egész szívvel vállalom jellemző tulajdonságomul.

Éppen azért, mert ilyen őszintén bevallom a versírásban való dilettáns voltomat: kérem, nézze el ezt a verset és bocsássa meg, hogy elkövettem; ez is csak játékos kedvtelés, s mentő körülményül legyen mondva: ritkán előforduló gyakorlása e kedvtelésnek. Egyik kezemen össze tudom számolni, hogy hány verset írtam életemben. És mindig csak olyankor, (mint Musset!) ha valami vagy valaki felgyújtott. Lánykoromban írtam a legelsőt vőlegényemhez (aki most férjem: Kőmives Nagy Lajos, a Dunántúlról származott ide), újságíró. Jó társam és igaz barátom. Csupa szív és lélek. Nagy emberformáló tehetség, ami az emberi lélek fölépítését illeti; tüneményes felismeréssel tud belelátni az emberi lélekbe. Lehetett volna belőle pompás és egyéni regényíró. De hiányzott és hiányzik belőle a tettre váltó energia és akaraterő. Ez az ő sorsának a tragikuma. Maga szeretni fogja, ha valaha megismeri: igaz barát tud lenni, olyan, amilyen igaz ember. És hozzám hasonlóan tud lelkesedni és égig repülni és igaz szépségektől megittasulni. Színésznek indult. Emberábrázoló tehetségét ott is kitűnően érvényesíthette volna. De nincs energiája befejezni, amit elkezdett. Szomorú ember, de komédiás kedve és őszinte láza egész társaságot tud felvillanyozni és álmosságából felébreszteni. Imádja a gyermeket, és őt is imádják a gyermekek. S hogy miért nincs nekem mégsem gyermekem? Most csak ennyit: pszichikai okai vannak. Egyszer, talán, elmondom.

És: amit maga a "Művészi stílusok" ciklusban produkál: az már varázslat, tünemény, boszorkányos, ördöngös virtuozitás. Csupa grimasz, fintor, irónia és maró gúny: és emellett mégis mindegyik abszolút művészet. A "Mindenki mindenkiért" címűt például annyira szeretem, hogy egyszer elszavalom valahol.

A szonettek? Hiszen ez a ciklus valóságos hősköltemény: És milyen gyönyörű a kettős vezérmotívuma: fajának tragikuma és szívének lobbanásai, így egymás mellett, váltakozva felcsendülve! Mintha nem is külön, önálló szonettek lennének, hanem egy életsorsnak és egy nemzet sorsának eposza. Szó és kifejezés alig tudja megjelölni helyét a világirodalomban. Mintha maga a Sors és maga az Isten szólalna meg benne, néhol az ördögök sátáni muzsikájával, máshol az égi tisztaság angyalainak hangján.

Óh légy ezerszer áldott!

A "Pokol" ciklust most nézegetem. Erről legközelebb referálok; még nem vettem át az egészet. De már nem volt türelmem további hallgatásra. Meg kellett írnom, amit belőlem ez a könyve kiváltott.

Most megyek aludni. Szerda este 10 óra van. Álmos vagyok, mert sokat úsztam ma a tengerben.

*

Csütörtökön délután

1934. IX/27

Hát mondja, nem vagyok én őrült? Ahelyett, hogy szorgalmasan magolnám a verseket, a műsorom anyagát, (mert már úgyis a körmömre égett minden) ridegen és józanul kikapcsolódva minden egyébből (főképen ilyen fellángolásokból, amilyenben két hét óta égek), ehelyett mondom hosszú episztolákat rovok magának napról-napra. Másrészt: ilyen mámorok nélkül nem is lennék az, aki vagyok, és nem születnének meg a versvízióim és hallucinációim sem olyan intenzitással és olyan szuggesztív forróságúvá, amilyenné válniuk kell, mire az emberek elé viszem.

Én azt sem bánom, ha maga most éppen olyan időszakát éli életének, mikor másfelől égeti hasonló láz, amelynek forrása nem én vagyok (habár ez esetben hidegen pattannak le a maga lelkéről mondanivalóim, mert a pozitív elektromosság hullámai nem jutottak beteljesülésük helyére), - mert mindaz, amit itt leírtam, megszületett: él és van! És nem törölheti le szívem, lelkem, szellemem faláról semmi és senki. (Látja, milyen pompás talajra hullottak a maga igéinek magvai? íme, már csirát bontott bennem tanítása.) Egyszer úgyis odatalál megindított lélekhullámon, ahova rendelte a végzet. Ha most tiltó ércfalak védik is az adekvát - energiák hullámait előlem, addig döngetem és rombolom arany csákányommal, addig öntözöm kohóban izzott tüzemmel, amíg leolvadnak és lebomlanak a gátak és megérkezem, ahova elindultam. Mert én is hiszek az ibseni "kiválasztottak" akaraterejében, amely Wangel Hildát hevítette, és számomra is gyönyörűség lesz, ha valaki modern Wiking-kalóz módjára repülőgépen üldöz és elrabol, hogy életfogytiglani szavalásra ítéljen. (Most már mindent tud, és ismer, úgy-e?)

Milyen jó, hogy magának nincs felesége (ne is legyen!), és szabadon írhatok meg mindent, amit akarok. (Mellesleg: a házasságról ugyanolyan véleményem van, mint magának, habár én nem panaszkodhatom, mert az én házasságom a bizonyos szempontú szabadságomat illetően ideális. Az évnek felét egymástól távol töltjük férjemmel, ennek az időnek a fele a műsoraimra való készülés ideje, a másik fele a szavalóturnéim ideje, amelynek egy részét vele, másik részét egyedül bonyolítom le.)

Nincs meg magának véletlenül (vagy szántszándékosan) a Lányi Sarolta "Napjaim" című kötete? (Jó 12-14 éve, hogy megjelent, Gara Arnold fametszetével.^[21] Furcsa hanyagságból kifolyólag nincs ráírva: hol? Bizonyára Pesten, még mielőtt Oroszországba ment volna Lányi Sarolta.) Ha megvan, vegye elő a 97. oldalon a "Fakírtudomány" c. versét: ma egész nap ez bolyongott bennem, új olajat öntve tüzemre. Ha nincs meg magának, íme lemásolom. Azt akarom, hogy legalább addig, amíg levelemet olvassa: velem, mellettem legyen és mindent úgy itasson magába, ahogyan én kivetítem most magamból.

"A lelkem Louvreja" is az én versem; és könnyesen szeretem magát meleg gyermeki szeretetéért, amellyel édesanyját glóriázza és édesapját övezi.

Amit még nem mondtam el, legközelebb elmondom, de soha, soha ennyit nem írok már magának. Mindez bennem égett lávaként, ki kellett buggyannia, de soha többet máskor!

Még néhány fontos megjegyzésem lett volna, de mindjárt 1/2 6 szerda délután, sietek feladni, hogy a holnapi posta elvigye.

Írjon, írjon, írjon!

Hamar, hamar, hamar!

Az elvarázsolt és megbabonázott

                                                           Tessitori Nórájának.

*

Október 22-én volt a sajtópöröm táblai tárgyalása. Eredmény: az ítélet súlyosbítása: 1000 pengő büntetés, 1000 pengő "erkölcsi kártérítés"! 220 pengő ügyvéd-díj.

Az elnöklő Visky Sándor^[22] folyton mint úri nőt aposztrofálta ezt a minden hájjal megkent ringyót, alias (vagy aljas) Daán Ilonát. Úri nő! Az, aki egy Leo nevű bűvész kitartottja volt öt éven keresztül; aki harctéren szenvedő férjét itthon megcsalta, s a hazatérőt egy zabigyerekkel fogadta; akit el is kergetett a férje; aki itt Debrecenben a román megszállás idején összeszűrte a levet a román tisztekkel; akinek a háború után bordélyháza volt D.-ben, vagy legalább is ő vezette; aki sok aranyifjúnak volt kerítőnője, 1931 szeptemberében nekem is felajánlott 8 szép testű lányt; aki 1933. decemberében egypár kesztyűt lopott a Benyáts üzletben...^[23] ez a hazudozó, erkölcstelen, züllött dajna^[24] úri nő a Visky úr fölfogása szerint. Vajon nem részeg fővel mondhatta ezt ez a pálinkanevű jogi matador? - Még ezen a tárgyaláson is új hazugságot tűzött a régiekhez Daán Ilona: azt hazudta, s ügyvédjével együtt, hogy a bpesti Vitézi Szék elfogadta egy zenésített versét. Egy betű sem igaz belőle.

A tábla sem hiszi el, hogy a versemben megírt találkozás úgy történt, ahogy elmondom. Mert nem vittem magammal két tanút, mikor D. I.-nál jártam diétás koszt miatt. Sőt, Visky úr "súlyosbító" körülménynek vette, hogy fenntartom most is a versemben írtak valódiságát és bizonyítását kérem. Hát nem őrült a magyarok jogszolgáltatása? "Női becsület"-ről lévén szó: nem enged bizonyítani! De viszont, ha nem bizonyítom állításomat: elítél. Vak dilemma. Lélektan: nulla. Csak a dohos, elavult paragrafusok virulnak.

Az ügyvédem föllebbezett a kúriához. A hölgy megnyugodott.

*

November első hetében Szabó Dezső három előadást és egy botrányt tartott Debrecenben.^[25] Először Adyról beszélt okosan és szépen; még azt is kimutatta, hogy balladákat írt, a magyar népballadák művészi továbbképzésével (pl. Ős Kaján, A disznófejű Nagyúr stb.) ("Veri a jövőt, s balladát akar, balladát, balladát!") A Kató a misén, meg az Öreg Kunnét nem említette, pedig ezek állnak legközelebb a népballadákhoz. Egyszer el is káromkodta magát Dezső úr: "Aki azt mondja, hogy Baudelaire hatott Adyra, vágjátok pofon, a fene egye meg!" Óriási taps; hatás az egekig. Részemről: szótalan undor... A másik előadása a kálvinizmus problémáiról szólt; sok egészséges gondolatot vetett föl, kár, hogy éppen azok hiányoztak, akiknek szólt: a papok, a teológusok. Na és harmadik este! Önmagáról beszélt és jött a botrány: megtámadta a gondolatait elferdítve népszerűsítő Zsilinszky-Bajcsi Endrét, a képviselőt, Áchim András egyik gyilkosát: hogy a Vass József minisztertől neki, Szabó Dezsőnek kiutalt segélyösszegből 2000 pengőt elcsaklizott és csak négy év múlva fizette ki. Ekkor egy ügyvéd - a Zsilinszkyé - közbekiáltott: "Rágalom!" Az ifjúság kis töredéke Zsilinszkyt éljenezte, a többség pedig Dezsőt. - Még ez nem volt elég: az illusztris előadó, kitűnő üzletember, gyanúba fogta az estéket rendező egyetemi ifjúságot, hogy: elsikkasztja a jövedelem egy részét, mert a közönség nagy számához képest elenyésző a bevétel; ezért barátait kéri meg ott a közönség előtt, hogy ellenőrizzék a jegyeket. Azok végig elszedik a közönségtől a jegyet. Senki nem tiltakozik. - Zsilinszky persze nyilatkozik és bíróság elé viszi a dolgot. Dezső úr pedig 530 pengő tiszta haszonnal megy vissza Budára. Egy svábnak a villájában lakik. A svábokat mindig fékevesztetten rágja, Rákosi Jenőtől Herczeg Ferencig.

Debrecen is látta legalább egyszer az Elsodort falu íróját a maga mivoltában.

Hozzám ellátogatott Dezső úr, vagy öt egyetemi hallgatóval; éppen a Széchenyi-drámám végét írtam. Rárohantam: miért bántod azt a szegény Babitsot? Azért, mert sok pénze van, - feleli, - s mert ő kezeli a Baumgarten-díjat. Ez is érthető. Szabó Dezsőnek nincs semmi jövedelme, csak az ilyen előadásokból. Füzetekben adja ki kisebb munkáit, a maga pénzén. Elég közel él a nyomorhoz, mondták azok a fiúk, akik fent voltak nála.^[26]

*

Szeptember 4-től november 4-ig megírtam a Széchenyi-drámám negyedik kidolgozását: Magyar Tragédia címen. Rímes jambusokban, XXIII részben, forgószínpadra szántam. Tulajdonképpen egyetlen hatalmas felvonás az egész, ha színpadra kerül valaha: egyfolytában szabad és kell játszani. Persze, a Széchenyit játszó színész fizikailag is emberfölötti ember legyen, másképp beledöglik ebbe az öt óráig tartó óriási monológba. Azt hiszem, mikor az én intencióm szerint és jól játszik: ájult embereket fognak a mentők kivinni a zsúfolt nézőtérről. Néhány jelenettel meg vagyok elégedve: elértem azt, amit akartam; Széchenyi, a kis sovány testű és nagyfejű ember, ez az irtózatos debatter^[27], aki halálba vagy hősiségbe tudja beszélni a megfogott embereket: a maga igazi mivoltában jelenik meg. - Ma talán én vagyok az egyetlen magyar író, aki monumentális témákat monumentális hangon ad elő. Ez a Széchenyi-dráma is olyan. Ez sokáig fenntartja a nevemet, ha másképpen kialudnék is a lángom.

*

Milyen ravasz fiú ez a Csokonai, még halála után is!

A rendes évi Csokonai-emlékünnepélyt tartjuk a kollégium dísztermében. Ott ül a zöld asztalnál Pap Károly egyetemi tanár, az elnök; előtte nagy üveg víz és pohár. A pódiumon egy fiatal tanár szaval Csokonai-verseket, szabadon válogatva. A teremben nagy a hőség. Elnök úr - megszomjazik, s az üvegért nyúl, hogy töltsön poharába. Az ifjú szavaló - mintha csak a sovány és fekete Csokonai állana ott alakjában - éppen most kezd rá a Búkergetőre. Mikor Pap Károly professzor felhajtja a hűs vizet, rácsendül a Vitéz verse:

Hej, vízivók! be sűrű
Pocsolyába foly világtok.

Halk moraj a közönség soraiban; készülődő kacagásnak csikland viszkető ingere. Pap Károly csak iszik, Csokonai verse csak cseng tovább:

Hej, vízisszák! be sáros
Elmétek és világtok!

A kacagás kirobban. Fent is, a karzaton, a diákok közt, lent a földszinten is. A szavaló bámulva megáll - nem érti - nadrágjára tekint: nem hagyta-e nyitva? Nem. Most kitör a taps a diákok tömegében: viharozva ünneplik Csokonai rendbontó, csúfondáros szellemét, aki holta után is jókat üt a vaskalapon. Pap professzor úr ugyanis a legvaskalaposabb egyetemi tanár. Vitéz Mihály ütése talált.

Soha ilyen jót nem kacagtam a háború óta. (...)

*

Karácsonykor Baja Miskánál, a papnál ebédeltem. Tudtomon kívül meghívta Baltazár Dezső püspököt is, akivel alig váltottam pár szót életemben. Valahogy hideg-rideg volt köztünk a viszony. Baltazár püspöksége alatt rúgtak ki a Kollégiumból, állítólag azért, mert Csokonai-kéziratot loptam volna a Kollégiumi nagykönyvtár kézirattárából.

Nem igaz.

Egy ál-Csokonai kéziratot, egy hat-nyolc soros kis rossz verset: "Ne feledj el, oh..." kezdetűt, amely idegen kézírással volt leírva is, kivettem a Csokonai igazi kéziratai közül. Eldobtam. Ne szálljon egy falusi ökörszem a nagy sas szárnyai alatt föl a felhőkig. Igen ám, de ez a rongy és hamis kis kézirat remek bőrkötésbe volt kötve, kiduzzasztva tiszta lapokkal egész testes könyvvé. Ezt a kb. 300 lapot én írtam tele naplójegyzetekkel. Könyvtártiszti időm kollégiumi és általában debreceni eseményeivel. A Kollégium sok vezérembere, tanárja, papja, püspöke meg van örökítve benne. Ez nálam maradt, mert nagy betegségem alatt nem tettem vissza a Csokonai kéziratai közzé. A megénekelt, jellemzett korifeusok még éltek, féltem, hogy ha rábukkan valaki, kellemetlenség lesz belőle. Tartogattam magamnál. S mikor televolt, egy másik naplókötettel együtt felküldtem a Petőfi Társaság kézirattárába. A kézirat: enyém, de a bekötés és a papíranyag a debreceni Kollégium könyvtáráé. Nem adtam el pénzen vagy cserén: halálomig letétbe helyeztem a pesti Bajza utcai Petőfi Házban. Post mortem meam visszakerülhet Debrecenbe, minthogy akarom is, hogy visszakerüljön - akkorára már nem igen él senki a benne szereplők közül. Így a Kollégium könyvtára megszabadult egy hamis Csokonai-kézirattól, ellenben kapott egy igazi Oláh Gábor-kéziratot, amelynek a tartalma sem megvetendő, se mint korrajz, se mint életrajzi forrásmű.

Persze, az emberek nem valahányan nemes lelkek és nem mind jóhiszeműek: bennem és tettemben kalandort orrontottak, s lehet, csakugyan ezért tettek ki a Kollégiumból. Csokonainak nemhogy "loptam" volna kéziratát: én kapartam ki a szemétre került lapok halmazából a rendkívül értékes magaigazolását: az Emlékezetnek okáértet, én közöltem legelőször az Irodt. Közl.-ben és még valahol, én köttettem be és helyeztem el az igazi Csokonai-kéziratok között. Ezenkívül még vagy 80 különböző magyar irodalomtörténeti értékű kéziratot is gyűjtöttem a Koll. Könyvtár kézirattárának.^[28]

No, de hát - hála és Debrecen = Makó és Jeruzsálem.

Különben ezt a "kéziratlopást" megírtam legutóbbi regényemben, a Szárnyatlan ember-ben is. Így, ahogy történt. Se nem bűntény, se nem legenda.

Szóval: Baltazár maga kereste az alkalmat, hogy találkozzék és "kibéküljön" velem, noha én nem haragudtam rá. Legföllebb gúnyoltam egy kicsit. De mióta a Pokol könyvemet megmentette a sajtópörbe fogástól: becsülöm és szeretem is.

Ő is beteg. Én is beteg vagyok. Baja Miskáék azt gondolhatták: ne haljanak már így meg, egymástól idegenül.

Baja azután úgy megtraktálta, hogy a püspöknek három nap múlva be kellett vonulnia a Sváb-hegyi Szanatóriumba. Májbaja kiújult. Mert a mája rossz, mint nekem.

A nagyfejű Csikesz Sándor állította össze a püspökgyilkoló menüt. Úgy látszik, Sándor úr püspök akar lenni. Ezt is megírtam, egy másik idei regényemben, a Timár Ákos regényében. Ottan Ő Farkas Sándor teol. professzor, aki pályázik a püspöki süvegért, még meg is házasodik érte. Noha "bestiá"-nak tartja a nőt.

*

A Szilveszter-estét pedig Juhász Géza barátomnál akartam tölteni, de 10 órakor már ott hagytam a társaságot. Bámultak is nagyot. Különösen a hölgyek. Különösen egy, a kis Medgyessy Feri szobrász orosz származású felesége, ez a jó telebélű hölgy, aki nagyon dícsérgette az asztalnál Szegény magyarok regényemet. Nem régen olvasta. Nagyon fürkészve nézegette az arcomat, fejemet, mintha azt mérlegelte volna: kitelik-e ilyen sovány koponyából olyan kövér szellemi tartalom?

*

A karácsonyi vakációban kis verseket írtam.

Egyet a bolondos Tessitori Nórának.^[29]

Jézus! Most hallom Ady Lajostól, hogy: vigyázzak, ez a hölgy hisztérika.

- Mi az? - kérdeztem naivan, mint egy filozopter.

Ady Lajos azután megmagyarázta:

- Bemegy hozzád és kiszívja a véredet!

- Szóval vamp! - kiáltottam mozi rémdrámákon edzett borzalommal.

- Az hát.

- Úristen! És ezzel a nősténnyel levelezek én két hónapja. Már vagy 200 lapra terjedő könyvet tesz ki 1934-ben hozzám írt leveleinek az összege. És a jövő tavaszon fel akar keresni. Szavalóestét tart Debrecenben. S velem akar bevezető tanulmányt tartatni.

- Csakugyan naiv filozopter vagy te, - gúnyolt Ady.

Kezdek félni ettől a Tessitori hisztérikától.

*

Tóth Árpád összes verse megjelent.^[30] Egy csomó ismeretlen töredékkel, sőt egész versekkel együtt. Olyan szépek. Nem tudok betelni velük. Szegény Tóth Árpád! Nem valami nemesen bánt veled sorsod és nemzeted. Van rá okunk, hogy halálod után becézzünk. Talán ilyen lesz az én sorsom is.

*

Mostanában sokat énekelek. A nyáron úgy kinyílt a hangom, hogy csaknem három skála a hangterjedelmem. Operák, operettek, műdalok, népdalok szerepelnek a repertoáromon. Ingyen közönségem az ámuló Kar utca. Az ablakomon át kiszűrődő ének megállítja őket ablakom alatt. Csodálkoznak. - Az udvarbeli parasztok, Pálék, pedig nem hitték, hogy én énekelek. Valami színészt sejtenek a szobámban. Én erősítem a gyanújukat.

VISSZA A CÍMLAPRA