1938

Januárban három előadást tartottam Shakespeare-ről, a Színházi Szabadegyetem keretében, az újságírók Klubjában. Szokatlan nagy számú közönség hallgatott, csupa fiatalság. Legnagyobb sikere az első előadásnak volt, mikor Hamletről beszéltem. Nagyon tetszett, mikor az őrület és őrültek rendkívüli színpadi hatásosságáról emlékeztem meg; ma sokkal többféle bolond szaladgál utcáinkon, mint Shakespeare korában, mégsem visszük őket színpadra, mint a Hamlet költője. Az is meglepte hallgatóságomat, mikor a Hamlet tragédiájának meghatároztam színben való szimbolikus összesűrítését: fekete és arany; ez a szimbolikus szín (királyi gyász) ott van a Hamlet királyfi öltözetén: a fekete ruhában és az arany nyakláncban. Ez már a tragédia kivonata. - A második előadásom Leart és Othellot fejtegetett. Itt különösen az lepte meg a közönséget, hogy a mai színészeket nem tartom igazi Shakespeare-színészeknek, mert fizikailag is kis, nyápic emberek. Aki az igazi Leart és igazi Othellot akarja megszólaltatni, az Nagy Frigyes testőreihez hasonló kétméteres ember legyen. Persze a művészi tehetsége hasonló arányban magasodjék ki a többi színész közül. Egyik zsidó hallgatóm felhorkant, mert a mi színházunk Learje egy kis alacsony, sovány fekete zsidólegény, ott ült az első sorban, s magára vehette megjegyzéseimet. Megnyugtattam, hogy nem őreá gondoltam, hiszen nem is láttam Lear-alakítását. Én csak Szacsvay Imrét fogadtam el Learnek, mikor egyetemi hallgató koromban a Nemzeti Színházban láttam. Virággal koszorúzott, rongyos, nagy botú háborodott Learjének az arca még mindig ég a lelkemben: király is volt, őrült is, de shakespeare-i méretekben.

Betegeskedtem, mikor ezt a három előadást tartottam, mégis úgy vitt magával a téma, hogy órák hosszán át bírtam hanggal is, lélekkel is. Hatalmas szónoki beszédnek hatott mindenik előadásom, legalább az ismerőseim így mondták.

Egész könyvem van Shakespeare-ről.^[1] A háború alatt írtam, a Nagyerdőn. Szeretném már kiadatni, de nincs rá kiadóm. - Ez a költő volt rám legnagyobb hatással, mióta élek.

A múlt nyáron megírtam, fölkérésre, a debreceni Kollégium 400 éves jubileumára színdarabomat: a Kősziklán épült vár-at. Bár ne írtam volna. Megrendelőmnek, Csikesz Sándor egyetemi rektor úrnak, nem tetszik. Mások egy-egy keményebb és antikatolikusabb kifejezésétől remegnek. Az öreg pohos istenember, Csikesz, át akarta dolgoztatni velem. Próbáltam is színpadszerűbbé tenni, de nagyon nehéz, majdnem lehetetlen. Csikesz komának így se tetszett. Megint új terveket akart sugallani. Meguntam és azt mondtam neki: ha nem tetszik, adjátok vissza, de én át nem változtatom. Színpadon nem bánom, akármilyen alakban adják elő, de ha nyomtatásra kerül a sor: csak abban a szövegben kerülhet a közönség kezébe, amelyikben először megírtam. Most aztán tanakodnak a nagyfejűek: mit is kezdjenek vagy végezzenek velem. Undorodom a megrendelt könyvektől. Járomba fogják az ember szabad lelkét. Hogyisne. Azért éltem eddig a magam feje szerint.

Különben, mintha kimerültem volna. A múlt nyár óta alig írtam valamit. Igaz, hogy október óta folyton betegeskedem. Csak apró verseket szülök. Pedig az idők nagyok. Vagy nem élnék már a saját koromban?

Mikor 1938. március 13-ikán Hitler beolvasztotta Ausztriát Németországba: elképedtem. Hátha jövőre a Dunántúlt csatolja a harmadik birodalomhoz? Hátha csakugyan igaz, amit egyik képviselőnk mondott: a debreceniek nem tudnak mit kezdeni a Hortobággyal, bezzeg a németeknek már megvan a tervük e nagy puszta hasznosítására. Huss Richárd debreceni egyetemi tanár német propagandát űz külön németnyelvű lappal^[2] itt az ország közepén, mintha Berlin keletre küldött pionírja volna. A Dunántúl baranyai magyar falvai kihalóban; németek szivárognak a kipusztult ormányságiak helyébe, s a germán tenger öntudatosan csúszik előre a Duna felé. Nemrég jelent meg a Die Woche német folyóiratban Nagy-Németországnak egy új térképe: már Budapest is a germán határokon belül esik benne. A románok is így csinálták a háború előtt: előbb térképen, azután a földön foglalták el Erdélyt maguknak. Szegény Magyarország, be nagyon útjában vagy a világnak! Nagyon az országút szélére esel: minden kóbor hasít egy darabot belőled. Maholnap eltűnsz a föld színéről. S mi a zsidókat kutyaszorítóba zavaró törvénnyel akarjuk nemzeti létünket biztosítani. Álmodozó magyarok.

Mikor Bécsbe bevonultak a Hitler német katonái: a kávéházakból kiterelték az ékszeres, drága bundás zsidó úrinőket és úgy ahogy voltak, súroltatták fel velük a Ring aszfaltját. Ez ma a legnépszerűbb akció a Rajna-Duna közt. Magyarországon is ezt szeretnék a horogkeresztesek és a nyilasok. Szánalmas komédia. Holott sok igazság van benne. Mert az mégis csak piszokság, hogy Magyarországon is magyar cselédek szolgálják a zsidó urakat s nem megfordítva. A magyar falusi vagy városi szegény népnek nincs egy fillérnyi öntudata és önérzete. Ezen kellene segíteni valamilyen új törvény hozásával. Itt Debrecenben is milyen szívesen lesz a keresztyén lány a zsidó legény szeretője. Hogy Hitler ezt szüntette meg Németországban: azért csak becsülni lehet a magyarnak is. Legokosabban tenné ez a bolond zsidólány, ha fölvenné a keresztyénséget; nekik is jobb volna, nekünk is. Míg körülmetélteti magát és sakterrel vágatja libáját: addig nem veszi emberszámba Európa; vagy ő nem tartja embernek a gojt. - Az ilyenekből érzem; mennyire a gyermekkorát éli még az emberiség! Hány ezer, hány millió évnek kell letűnnie, Míg hasonlítani kezdünk egymáshoz és eljön az egy akol, egy pásztor tiszta kora.

Régi szívbajom mintha kiújult volna. Sétálok a Nagyerdőn, vagy ülök a Színházban: hirtelen nagyot dobban a szívem (mintha a katonazenekar nagydobjába ütöttek volna), s megáll - azután pergőtűz-szerű gyorsasággal elkezd kalapálni. Félelem fog el. Nehezen lélegzem. Nem tudok mit csinálni. Mintha a halál állana hátam mögött. Lefekszem, várom a fejleményt. Néha megszűnik ez a roham egy-két óra alatt. De néha, most legutoljára, egész éjjelt tart, 14 órán át. Aludni egy percig sem tudok. Feküdni sem. Fölkelek, villanyt gyújtok, sétálok fel s alá a szobámban, nagyokat lihegve, mert levegőszomjúság gyötör. Az orvosom biztat, hogy ne féljek tőle, nem veszélyes. Megelőzni nem tudjuk, mert igazán nem tudni: mi az oka. Meglepetésszerűen szokott fellépni. Valami port írt fel: hordjam magammal a receptjét, s ha jön a baj: vegyem meg a patikámban és kapjam be; egy óra alatt felszívódik, és attól fogva hat. - 1902. óta szívbillentyű-elégtelenségem van. De a doktor azt mondja: nem ez okozza ezt a bajt, hanem az idegességnek valamelyik titkos fajtája. - Akárhogy van, de kellemetlen. Öregszünk. Elkopunk, elromlunk, mint szegény édesanyám mondta. Ötven éven túl nem gyönyörűség, hanem gyötrelem az élet. Én is érzem.

Kodolányi János nagy regénye: A vas fiai meglepett. Ilyen földízű és szinte bőgő - magyar-ősi nyelven még nem írtak nálunk regényt. Szinte el kell hinnem, hogy a magyarság magva csakugyan a Dunántúl, Somogy és Baranya megyében, Veszprémben, lappang. Szomorú, hogy éppen ez a részünk kezd pusztulni. Kodolányi emberlátása jó, leírásai elevenek, nyelvkészsége nagyobb - de lélektana szegényebb a Móricz Zsigmondénál. Nem tud fejleszteni. Mozaikszerűen egymás mellé rakja a lelki jeleket, nem organikusan növeszti ki őket egymásból. Ellenben pompás megérzés tőle, hogy a legalsó, népi rétegből indítja el a tatárjárás korának magyar történetét; aki fát növeszt, annak a gyökerén kell kezdeni. Csodálatosan felvirágzott nálunk a háború óta a történeti regény. Pedig igaza van Szabó Dezsőnek: a saját korunkat se tudjuk híven megrajzolni, hát a 700 évvel régibb időket!

A Kollégium 400 éves jubileumát rendező bizottságnak nem tetszik a "Kősziklán épült Vár". Megrendelt drámai költeményem így kikerüli az alkalmi hurrátiráda veszedelmét: nem fog elmerülni az idő tengerében, vagyis: nem azért fog elmerülni, hanem másért.

Az öreg, nagyfejű Csikesz, a keresztapa, ümmög, látszik, hogy röstelli a dolgot. Ne haragudj, - öreg apám, ért engem már nagyobb csapás is.

De azért a vén giliszta nem akarja visszaadni kéziratomat. Spekulál, mint Hatvani az árokban.^[3]

Móricz Zsigmond 60 éves. Megjelent képe a P.N. vasárnapi képes mellékletében.^[4] Elképedek. Egy öreg, ráncos ősz paraszt áll a búzában, kaszájára nyugtatva kifeszült jobb karját. Mi a macska! 60 éves? Már? Hiszen csak tegnap járt itt nálam és kusztonzott^[5], heccelt mosolygós ábrázattal: "Gyere Gábor a Nyugathoz; mindenről és mindenkiről megírhatsz akármit, csak a zsidókat nem szabad bántani." Nesze neked, független magyar irodalom. Ő csakugyan nem merte kikezdeni a zsidókat, mert tőlük szedegette föl százezreit. Sőt a minap védőcikket írt a magyar Izraelről, a zsidó-törvénnyel kapcsolatban. Hadd rakosgassák a maguk kis sakkfiguráit, nekem már nyolc. Magasabb dologra feszül a figyelem.

Hanem a Zsiga szobra kész. Az a póz, az a milieu, ahogy ott a képen áll, kaszásan egy ingben, búza között - elsőrendű. Figyelmeztetem a jövő magyar szobrászait, ha Móricznak szobrát meg akarják faragni: ez az egyetlen és legjobb modell hozzá.

A nyár elején, egy vasárnap délelőtt, ahogy indulok a Nagyerdőre, egy piros szvetteres, szőke, igen kedves arcú, fiatal lány megszólít:

- Székely ügyvéd? Nem tudom. Nem ismerem. Hanem, minek megy maga Székely ügyvédhez, mikor jöhetne hozzám is?

A lány ránéz feketeszemű, feketehajú barátnőjére (ketten voltak), mosolyog:

A barna, Rózsi, kint maradt, őr a vártán; a szőke, Bözsi, bejött, mert pénzre volt szüksége.

Nem is álmodtam, milyen gyönyörű testet fogtam benne magamnak. 17 éves; szőke germán-magyar keverék. Tar Erzsikének hívják. Valószínű; törvénytelen gyermeke egy német nevelőnőnek, aki Nyíregyházán és Debrecenben német szót tanítgatott. Anyja meghalt, apja (valószínű, de törvényes apja, Szabó) újra házasodott, s a drága mostoha elmarta otthonról a szép kis félárvát. Most valamelyik rokonukhoz kerül a lány, Tar nevű vasutashoz, s annak a nevét veszi fel. Sokat éhezik a félidegen háznál, hazulról, Nyíregyházáról, az apja nem segíti. Erzsike testi és lelki nyomorúságában, kint a Nagyerdőn, az Auguszta-Szanatórium mögött, heresóval^[6] megmérgezi magát (1937-ben). Vadászok bukkannak rá; a szanatóriumban gyomormosás, injekciók, azután be a belgyógyászati klinikára, s ott ápolják három hónapig. (Erről a három hónapról mint az Édenkert boldog idejéről beszél Bözsi.) Megmentik az életnek. De a méreg az agyában is kárt tett: feledékeny lesz, nem emlékszik sok dologra; elmemunkára, még könyv nélkül való tanulásra is képtelen. De igen jókedvű és igen szerelemkívánó leány. Az élvezet lesz egyetlen célja az életének. Azt hiszem, van 4-5 barátja, azokkal szimultán bonyolítja ügyeit, s hónap elején és közepén szokott inkasszálni. Gyűjti a kelengyére valót, mert állítólag meg akar házasodni.

Először semmit nem hittem neki. Leszidtam. Kurválkodásból akar megélni. Sírt. Mert - mint később bevallotta - igazam volt. Azután lassanként rájöttem, elfogadható bizonyítékok alapján, hogy a sorsát, átélt életét illetőleg nem igen hazudott. Csakugyan ilyenforma múlt áll mögötte 17 éves korára, amilyet elmondott. Először azt se hittem, hogy 17 éves. Később bizony kiderült, hogy 1920-ban született.

Jó gyerek. Hálás, ragaszkodó. Fiatalságát az is bizonyítja, hogy hallatlanul élvezi a test szerelmét. Még nem üzleti számításból mímeli a kéj lihegését és a kielégülés paroxizmusának görcsös vonaglásait. Most láttam először: hogy felzilálja a nőstényt is a kéj. Eddig jóformán frígidus hölgyeket ismertem, egy-kettőt kivéve.

Bözsinek oly fiatal, friss, szép, tökéletes a termete, hogy szánva szánom piacra kerülését. De már vissza nem fordíthatom. Menj, menj, hová a Történet viszen.^[7]

Mondtam neki: halálom előtt küldte az Isten, hogy megédesítse nyomorult napjaimat. Szomorúan csókolgatott és vigasztalt. (Havi x pengőkért.)

Most már nem tudom megvetni az ilyen szerencsétleneket. Az élet űzi őket, nem tehetnek róla. Mások törvényes hátteret állítanak törvénytelen szeretkezéseiknek, Bözske keresi a pénzt és a férfit, mert mind a kettőt "kívánja."

Májusban fölkért a Petőfi Társaság, hogy a Kölcsey emlékünnepen (1838-1938.) olvassak föl a himnusz költőjéről, mert: nekem bizonyosan van róla mondanivalóm.

Átnéztem Kölcsey minden munkáját. A prózai írásai érdekesek és értékesek, de ezekről nem akartam írni, mert éppen folyik a B. Sz-ben Kornis Gyula cikke Kölcsey világnézetéről.^[8] A verseiről pedig - alig tudtam volna valami kézzelfoghatót mondani. Olyan levegőtelen költő ez a félszemű hős; nem magyar lélek a rímek korlátai közt, mintha német visszhangot énekelne, magyarul. A Zrínyi két dala, a Vanitatum vanitas és a Himnusz szinte ráhibázott véletlen-költemény. Noha érdekes írói arcának a kettőssége: a saját magyarságának elfojtott viharában és a kor szentimentális, felhők közt tébolygó révedezésében. Semmi helyi szín, semmi életíz, semmi egyéniség. Ennél még Bajza is keményebb legény. Gondolkozó agyvelő a Kölcseyé, neki csakugyan van mondanivalója. De mi a Himnusz örökértékű költőjét keressük benne - s bizony itt csalódunk. Bartaynak, a Nemzeti Színház hajdani igazgatójának köszönhetjük, hogy nemzeti ének lett az "Isten áldd meg a magyart"-ból.^[9] Nem mindig a legnagyobb költők a legnépszerűbbek. Már Petőfi csak valaki, mégsem ő a nemzet lelkének hogy úgy mondjam "hivatalos" kifejezője. Pedig be szép A hazáról írt verse: "Óh nagy volt hajdan a magyar...." Persze, egy nemzetnek a jövőt kell hinnie, nem csak a múlton elandalognia.

A minap este nyolc óratájban, ahogy az erdőről hazajöttem, elkezdtem énekelni. Dalra dal, operaáriák, népdalok, műdalok, indulók, balladák csak úgy omlottak egymásután. Úgy belemelegedtem, hogy a napfény szürkületbe, a szürkület sötétségbe veszett. Magamhoz tértem. Lámpát gyújtok, tíz óra. Éppen két órahosszat énekeltem. Még csak rekedtség fátyola se szállt a hangomra. Sőt, kinyílt, mint az olajozott ajtó.

Istenem, ha operaénekes lehettem volna! Azok a világ legboldogabb emberei. Örökké a remek zene hullámain ringatóznak.

Éjjel nem hagyott valaki nyugton. Éjféltájban titkosan kopogott az ablakomon. Fölserkentem rá, de lomha voltam fölkelni s kinézni az utcára. Valami ábrándos (vagy nagyon is reális) hölgyecske lehetett.

Ezen a nyáron, huj, hogy suhogott a kaszám! Arattam az aratni valókat. Már rég motoszkál bennem, hogy megírom az életemet versekben. De még előbb egy romantikus elbeszélést hoztam tető alá, amelyben egy ember két életét írom meg: az igazit és az álmodottat - de a végén kiderül, hogy az igazi az álmodott, s az álmodott az igazi. Sivár valóságos napjaimat ott ugyancsak megfürösztöm a romantika kék tavában. Hiába, nem tudom magamról levetkőzni a regényeskedők színes köntösét. Ez a két ellentétes elem mindig megvolt írói egyéniségemben: a reális vaskosság és a délibáblebegésű romantika. Majd a méltatóim elemezzék ki költészetemből, rájuk hagyom.

A kétéletű ember után új téma hömpölygött elébem, szintén régóta kísért: az életünk után való, a halálon túl következő élet. Az Orbán lelke nemcsak arra felel, hogy oszlik szét elszálló lelkünk a tovább élőkbe (lélekvándorlás), hanem arra is: hogyan lesz porrá omolt valónkból tégla és malter, amelyből templomot és börtönt építenek. Itt már reális a hang is, a mese is, a transzcendens gondolat is.^[10]

Mikor ezzel a kettővel végzek: indul meg a Pesti Napló-ban Móricz Zsigmond "Életem regénye". A régen tartogatott téma csak kibukkan, mint a búvópatak és megkezdem A bérkocsis fia című verses önéletrajzomat.^[11] Alig van a világon csodásabb élmény, mint újra átélni elfolyt életünket. Sok gyász és sok gyönyörűség; de a gyász is édes, a gyönyörűségnek is van valami bánat-velejárója. Egészen más, mint a Móricz Zsigmondé. Ő csak az első tizenkét évét írta meg, Proust-forma emlék-kristályozódással. Én az egész életemet felölelem, az idő szubjektív keretében. Néhány jó alakom is beleszorult a családomon kívül, debreceni és pesti tanáraim, kivirítóbb szerelmeim, furcsa hölgyek és urak. Hiába szorítottam meglehetősen túl gazdag rímű verses formába: mégis úgy omlanak benne a szavak, mint a schaffhauseni vízesésnél omlik a Rajna. Azt a gyönyörűséget éreztem írásakor, amit színdarab játszásakor érzünk: magamat láttam kívülről és belülről. Mintha beszélő filmen láttam-hallottam volna magamat, de úgy, hogy kisfiú korom óta életem minden fontos szakában vettek rólam felvételt. Érdekes érzés volt.

Kint a Nagyerdőn írtam ezt a három versemet. Június, július, augusztus, szeptember havában. Októberben már itthon szorultam. - Az erdőn bújtam az emberek elől, ne lásson, ne zavarjon senki. De egy alak mindig rám bukkant, akarva-akaratlan. A szerencsétlen Kardos Albert, dadogó vén zsidó, szinte vadászott rám. Akármelyik részén furakodtam be a park sűrűjébe: a vén Shylock már ott somolygott előmbe. Mondtam pedig neki: kíméljen egy kicsit, nem valami emelő hatással van rám. Vigyorgott és csikorgott, idegesen krákogott, hebegett-habogott, köpködött, mintha torkán akadt volna a kutyagumi. Nem vette komolyan a kérésemet, háborgatott tovább, a zsidó fene egye meg. Csodálom, nem látja be: milyen kínos lehet egy normális embernek is órákig hallgatni ideges zihálását, nyekergését, Míg abortálja a halva született szavakat és gondolatokat. Gondolatokat? - szélhüdött mondatokat. Kellemetlen valóság a kellemes természet sokattűrő keretében, az isteni művészet szentsége mellett. Hja, mindig ilyen emberekből állott az én környezetem.

Mennyivel tapintatosabb lélek a magyar Szabó Marci, az erdőnk másik hímnemű tündére, aki szintúgy szeretne félnapon át "tárgyalni" velem, és éppúgy dadog, hammog, nyögdécsel, mint Adalbertus Gladiator. De a kérésemet komolyan vette: soha meg nem zavar. Áldott legyen az emlékezete. A zsidó még ebben az antiszemita korban is praepotens. Magyarul úgy mondják: szemtelen.

A minap a moszkvai rádió propaganda beszédet adott le, magyarul. S a magyar szónok engemet idézett bizonyos állításokra magyar tanúnak. "Oláh Gábor, az író, már csak elég jó magyar ember, s mégis ő mondja, hogy Magyarországon három millió koldus él."^[12] - Hogy honnan vette ezt, nem tudom. Csak annyi bizonyos, hogy itt Debrecenben nagy port vert fel. Érdekes: az én magyarságomat Moszkvában akarják szentesíteni. Itt Debrecenben csak annyit tudnak rólam: bevándorolt nemzetiségi vagyok. Erdélyben számon tartanak a románok, mint Eminescu nagy tisztelőjét és fordítóját. Sehol sem látnak jól igazán. Koromhoz még nagyon közel vagyok.

Hanem ez a november! 1938. novembere. Visszajön kardcsapás nélkül Komárom, Ipolyság, Érsekújvár, Kassa, Beregszász, Munkács. És még vagy öt magyar város, környékestől. (Csak Pozsony maradt oda.) Kezd omlani a trianoni határ. Micsoda öröm! Kezdünk hinni magunkban, fajunkban. Kassa megmaradt 20 éven át magyarnak. A kis elemisták éppoly tisztán beszélnek magyarul, mint az ötvenévesek. Ez gyönyörű hűség az ezeréves földhöz, nyelvhez. Nem tudom, ha majd Romániára kerül a sor, hogy leszünk az ott született magyar gyerekekkel. -

Mert ez az északi visszakapcsolódás most már új reményt lobbant a csüggedező erdélyi magyarokban. Most már Erdély következik. Rothermere lord azt mondta: két éven belül új visszacsatolások következnek. Milyen más a levegő, mint tavaly! Szabadcsapatok verődtek össze az északi trianoni határon, különösen a ruszinszkói részen, Ungvár és Munkács táján, nyugtalanították a cseheket s lassan ráhajlították a kisoroszokat, hogy kérjék Magyarországhoz csatolásukat. Benes Eduard, a hazug Benes, a világ legerkölcstelenebb, legbecstelenebb politikusa, kénytelen menekülni hazájából, mert nem biztos ott az élete.^[13] Micsoda történelmi igazságszolgáltatás! Mégis csak eljön a harag napja a gonoszokra.

Nemzetünk új életkedvet kap, most látok nagy idők múltán boldog magyarokat. A kassai bevonulás megindítóan szép lehetett. Én csak rádión hallgattam, de a dómbeli hálaadás lelkemig megrázott. Horthy milyen okosan beszélt a dómtéren; a szlovákokat anyanyelvükön köszöntötte. Gyönyörű őszi napok. Velünk örül a természet is. Hát ezt is megértem. Milyen időket élek át!

Megint írtak hozzám verset. Csakhogy ezt már költő írta: a debreceni Gulyás Pál, a 47 kilós lírikus.^[14] Volt tanáromnak, Gulyás Istvánnak a fia. Szintén tanár. Egy üldöző feljelentés következményeitől megmentettem:^[15] ezért hálából emelt föl a versébe. Ideírom, hogy ország-világ lássa nagy hiúságomat vagyis nagy ürességemet.

Itt járt Debrecenben. Egy este összegyűltünk az Arany Bikában a tiszteletére. Én a város szélén lakom - elkéstem. Addig Herczegék és a Kisfaludysták nem ültek le. Vártak. Én debreceni szokás szerint élek: itt akkor jelenünk meg, amikor akarunk. Nem is excusáltam magamat, csak köszöntem és levetettem felöltőmet. Herczeg valami megjegyzést tehetett rám, mert sváb garral hátat fordított és az asztalfőre ült. Sajó Sándor és Kéky Lajos, mintha el akartak volna választani, körülvettek és nagy lelkesen terelték el figyelmemet Herczegről. Ez akkor nem igen tűnt föl nekem, csak most látom tisztán a helyzetet. Olyasféle volt, mint mikor a francia színművekben megsérti x úr y urat. De azon az estén nem jutottam tudatára annak, hogy Herczeg mit mondhatott reám. Nem is mondta meg soha senki. - Ellenben: ettől a pillanattól fogva Herczeg észre se vett. Került és kikerült. Írtam is neki egyszer - a Daán-per idején - de nem is válaszolt. Azelőtt váltottunk levelet, cseréltünk ki könyvünket. Na jól van. Nem sokat szoktam adni ellenségeimre, de barátaimra sem. Végül Kéky Lajos mondja meg: hogy elkéstem, Herczeg ezért orrontott meg. Igen? Na hát vaskarika az orrába, mint a vén bialnak. Azóta elszakadtunk egymástól. Másodrendű alak, hercegi allűrrel. Magyarországon nagy urak a svábok, de engemet ugyan nem dirigálnak. Ezt a hosszú sváb legényt nyakukra ültetik a szegény bolond magyarok; azért imponál nekik, mert "finom" és a pályája kezdetén megölt egy magyar katonatisztet. - Én valamivel többre tartom nála magamat. Adieu, Herczeg úr.

Különben, mikor a következő (1939.) év június 3-ikán a 60 éves Szabó Dezsőről felolvastam az Ady Társaságban: a közönség hallatlan ösztönösséggel tüntetett Herczeg Ferenc ellen; mikor említettem, hogy benne egy sváb fiút ültetett a legmagasabb irodalmi polcra és imád a magyar (=pesti) közönség: taps-zivatarba hurrázták a mondatomat.^[16] Rákosi Jenővel együtt a zugba hajították őkegyelmét, pedig a nagy Jenőnek már szobra is áll abban a városban, ahol Madáchnak hely sem jutott, nemhogy szobor.^[17]

Debrecenben kezdenek rájönni, hogy mégis csak van valami értékem. Irodalomtörténeti. T. i. Csokonai 1800 táján bevitte ezt a homokos várost a magyar irodalomba. Nagy becsülete lett a révén. Száz évig élt belőle. De száz éven át senki mást nem küldött képviseletében Panteonunkba. Ekkor jöttem én 1900 táján. Száz év múltán fölvettem a Csokonai-elejtette fáklyát, ki volt aludva, fölgyújtottam, s tovább rohantam vele, mint az olimpiai fáklyafutó. Debrecen újra bent van az irodalomban. Szint ad, számít. Az öreg Oláh megindította a nagy szárnyas kereket, mehet tovább. Jönnek az újak, jönnek a fiatalok. Doppingoló pátoszom ingerli őket, hogy újat alkossanak. Köztük legkülönb Gulyás Pál, 47 kilós lírikus. Ő juttatta eszébe közönségünknek, több cikkében^[18] már, hogy ki vagyok. Ezt is megértem.

Juhász Nagy Sándor barátomnál voltunk a múltkor Juhász Gézával, Debrecen harmadik költőjével. Beszélgetés közben felvetődött, hogy mennyi munkám van kiadatlan. S ekkor kibökkentettem rég bennem hallgató tervemet: szeretnék a Városi Nyomdával szerződésre lépni, hogy évente kinyomat kéziratban levő munkáim közül 5-5 kötetet, 50%-a övé a tiszta haszonnak, a nyomatási költséget ő viseli. Esetleg megveszi tőlem minden munkám kiadói jogát. Olcsón adom. - Barátom, nem nevettek ki érte! Sőt a makedóni, nem tudom mennyi őszinteséggel, buzdított is. Én aztán, mint az elvetélt tervek nagy mestere, pár hétig rendkívül boldog voltam. Összeállítottam az első 30 kötetet - hat évre van kész kiadni valóm! (...)

Az őszön, Észak-Magyarország visszavételekor, el voltunk szánva, hogy cseh repülőgépek látogatnak el hozzánk. Ezért légvédelmi készültségbe szervezkedtünk. Minden háznak kijelölték a légvédelmi felügyelőjét. Kar-utca 29. számú házunknak én lettem volna a parancsnoka. De betegeskedésem miatt nem mertem vállalni. Az összeíró mogorván morgott valamit. Akkor nem értettem, most már tudom. Azt mondják: mindenkinek be kell lépni, férfinak, a hazát védő és elszakított darabjait visszavívó magyar honvédség kötelékébe. Ezt én is megértem. Aláírom. Igen, de aki nem vállalt légoltalmi szerepet, azt - büntetésül - behívják katonának. Így tanártársaim, akik egészségesek és vállalták a polgári légoltalmat, kikerülik a katonáskodást; ellenben én, aki komoly (és gyógyíthatatlan) betegségem miatt joggal kivonhattam magamat a házvédelem felügyelői tisztje alul, jogtalanul betegen bekerülök majd katonának, 59 éves főmmel. Aki volt katona, tudja, hogy ott ugyan nem adnak semmit cukorbajra, szembetegségre és szívbajra. Mind a három rág, sorvaszt és vakít. A kiképzés minden erőt megkívánó hónapjaiban ez a három bajom óriás handicap^[19] gyanánt ül a nyakamban. Beledöglöm, ha csoda nem esik.

Csodák még esnek, de nem velem, úgy gondolom. Szóval, remek jövőnek nézek elébe. Hősi halál.

Most minden gondommal, gondolatommal verses önéletrajzomat írom. Olyan friss érzéssel öntöm meglehetős szigorú formába mondanivalómat, mintha 16 vagy 26 éves volnék. Ilyenkor érek el igazi költővoltom termő talajáig. Ez már mély réteg. Míg idáig le nem merülök: csak írok, de nem költőmódra, hanem az írást kenyérkeresetképpen űző pesti írómódjára. Felszínes munkáimban soha nem lehetek költő. Humor és szenvedély - ez az én elemem. A bájat megtagadták tőlem az istenek, már a kis groteszk zsidó, Kiss József azt mondta egy frissebb lépésű versemre: olyan, mint mikor az elefánt táncol. (Piros koboldok bálja.)^[20] Pedig nem volt igaza: mert ebben a versemben a rém, nem a báj az uralkodó elem. Oh, mindegy. Nem írok apológiát a verseim mellett. Nyugodjanak békében. Csak egynek örülök: a humorom pajkos pofájú koboldja itt is kimosolyog, ott is kivigyorog. Akaratlan. Ez már művészet. S milyen ritka manapság! Adynál nincs, Babits száraz - komoly tudós, Tóth Árpád pedzette olykor, Kosztolányiban megölte a rutin és a halálrémület, Juhászban naiv báj lett belőle. Én közel élek Biharhoz, Pázmányhoz és Arany Jánoshoz, nem csoda, ha van bennem belőle. Mikszáth óta ritka kincs, ma nem is fogékonyak iránta az emberek. Érdemes volna kikutatni: miért öli meg a gép és technika a humort? A humor a remegő testi élet koefficiense^[21], páncélon keresztül nem igen hat. - Úgy látszik: a szenvedéllyel együtt vész ki. A mai ember: a középutak vándora; elég monoton a költészetének a hangja is. Egy kis szentimetálizmus, egy kis cinizmus, föleresztett - Herczeg Ferenc-i - szellemesség - kész. Nagyon csattogó patkós ló a mai Pegazus: nem repül, csak kocog, Míg repülőgép nem lesz belőle. A repülőgép metaforáját már vállalom. Gép, igaz, bőgő technika, de mégis a felhők fölött jár. Ez újra az én elemem. Miért nem népszerűek a verseim? Mert nincs bennük se cinizmus, se szentimentálizmus. Egészségesen komolyak, művészi módon humorosak. Nem a "seregnek", csak az emelkedett szelleműeknek való. Például a szonettjeimben (a Miniatűrökben) annyi gondolat-, kép- és ötletgazdagság van, hogy ötven évig élhetnek belőle boldog utódaim. S eddig még föl sem fedezték őket. Igaz, hogy a Panoráma- kötetem (benne vannak) alig 10-20 példányban forog a magyarság kezén; a bekötött szemű justitia elkobozta, megherélte, s mire újonnan megjelent a boltokban: megcsömörlöttek tőle, mert hiányzott belőle A visszaperdült bumeráng.

Az 1938-39. iskolai évben, akarva-akaratlan, megírtam tanítás közben az újabb - XIX. és XX. század - magyar irodalomtörténetét. Csak át kellene hidalni az egyes írók életét és munkásságát, s össze kellene ragasztani a most még széthulló részeket. A kötelező óravázlatokból kerekedett ki ez az új irodalomtörténet. Formát kellene neki adni, keretbe kellene feszíteni, s piacra kellene vinni. De Oláh Gábor és könyvpiac! Nevessetek, barátaim. - A Beöthy könyve elavult, ma már nem lehet vezérkönyvül használni. Haladunk. Haladunk.

Mindenki faggat: még mindig nem megyek nyugalomba? Még nem. Mert bár 34 éve vagyok tanár, 9 évemet elvesztettem a vén kollégiumban mint napidíjas könyvtártiszt. Velem is roppant nemesen bánt kisebbik hazám és református egyházam. Így csak 1949-ben, 69 éves koromban mehetnék teljes fizetéssel nyugalomba. Csakhogy ezt már nem érem meg. Ha 1940-ben elbocsátanak, nem 500, csak 360-380 pengőt adnak majd havonta.

^[3] Bajban van és nagyon töri a fejét, hogyan juthatna ki belőle.

^[7] Katona József: Bánk bán. III. felv. - Történet: véletlen.

^[8] Budapesti Szemle 1938. 249. köt. 1-27., 140-163., 290-320.; 250. köt. 27-58.

^[9] A Nemzeti Színház igazgatójaként 1844-ben pályadíjat tűzött ki a Himnusz megzenésítésére.

^[11] Részletek jelentek meg belőle: Pap Károly emlékkönyv. Debrecen, 1939. és Oláh 1957.

^[12] Tévedésről van szó. 1929-ben ugyanis Oláh Györgynek jelent meg Három millió koldus címmel munkája.

^[13] Bene, Eduard (1884-1948): csehszlovák (cseh) politikus. 1921-22-ben Csehszlovákia miniszterelnöke, 1921-35 között külügyminisztere, 1935-től köztársasági elnök. 1938-ban, a müncheni egyezmény után lemondott, 1939-ben Chicagóban vendégtanár.

^[14] Mj.: Protestáns Szemle 1939. február, majd Tiszántúl 1942. március 1.

^[15] "Miután Debrecenben a Csokonai Kör által tervezett antológiában nem vállaltam el a lírai primadonna-szerepet - obskurus társaságról lévén szó -, egyik székely irodalmi ifjú a városi levéltárból kiásott egy régi-régi debreceni zuglapot. Abban egy versre akadt, amely a forradalmat dicsőíti a'la Petőfi és a'la Ady (Egy gondolat bánt engemet... Rohanunk a forradalomba...) Önképzőköri, naiv világszabadság-ömlengés (...) [egy másik székely ifjú] [besomfordált] (...) az igazgatóhoz, s nagy képpel, bizalmaskodó titokzatossággal, mintha Sztalin és Lenin együttes akciójáról lenne szó, kirakta az igazgató elé az írást. (...) Az igazgató elutasította az ifjút, nem volt hajlandó ellenem jegyzőkönyvet felvenni. Erre az ipse - az igazgató távollétében - az igazgatóhelyettessel vetetett fel az igazgató ellen jegyzőkönyvet, egyúttal a turul- és SZEFHE-apparátuson át is mozgalmat akart kelteni ellenem, azt korpoltálván: Íme, amikor az egyetemet végzett derék honfiak százai lődörögnek állás nélkül, az iparosság nevelése egy bolseviki kezébe került...(...) most akad olyan elvetemült írótárs, aki ezzel akart ütni rajtam, mert már másképp nem tudott. (Idejárt hozzám kilincselni unalmas firkáival, még ebédet is adtam neki...) Persze az ügy likvidálva van..." (Gulyás Pál Németh Lászlóhoz, 1938. nov. 27. - Gulyás-Merva 1990, 160.) - Juhász Géza kérésére Oláh közbenjárt Gulyás érdekében a befolyásos történészprofesszornál, Rugonfalvi Kiss Istvánnál. - Rugonfalvi Kiss István (1881-1957): történész, egyetemi tanár.

^[16] Az 1939. június 3-i felolvasó ülésen elhangzott Szabó Dezső, az igaz ember című Oláh-írást részletesen ismertették a debreceni napilapok: "Szabó Dezső - úgymond - tragikus ember, aki az egész múltunk ellen lázad a jobb jövő érdekében. (...) Magyarország álmodozó népe csak akkor riadt meg, mikor Szabó Dezső rámutatott arra, hogy a vezető pozíciókban ma is bevándorolt idegenek másod- vagy harmadfokú leszármazottai ülnek. (...) Az Elsodort falu megjelenése döntő diadal, mely előtt szédülten álltak az emberek. Szabó Dezső pályájának nagy fontossága, hogy felnyitotta a nemzet szemét az idegenekkel szemben. Ráébresztett arra, hogy a magyar parasztság tartotta fenn eddig hazánkat. Az Alföld - a Magyarság jövője. Ez a paraszt talaja, ezt kell népével együtt megmenteni. [Fel kell tehát osztani köztük a Duna-Tisza közét.] Ebben minden benne van: nemzetiségi politika, földbirtokreform, telepítés, az Alföld megmentése. [Szabó Dezső] azt prédikálta: ne nézzük, ki pápista, ki kálvinista, ki lutheránus, fogjunk kezet mind és legyünk magyarok. (...) Nérói fejéből az örök magyar arca nevet ránk, a szónoké." (A magyarság sorsdöntő problémái a debreceni Szabó Dezső ünnepélyen. Debreczen 1939. június 4.)

^[17] 1930. decemberében avatták fel Rákosi Jenő szobrát Budapesten, a New York kávéház előtt.

^[18] Nem tudni, mely cikkekre gondolt itt Oláh, hisz tudomásunk szerint Gulyás Pálnak ekkor még csak egy cikke jelent meg Oláh Gáborról (Protestáns Szemle 1933. 11.).