1939

A zsidótörvényt ebben az évben hozták, s már kezdik is végrehajtani. Annyi hasznom van belőle, hogy mind a két nagyapám és mind a két nagyanyám nevét megismertem; mert az állami tisztviselőknek fölfelé a harmadik fokig igazolniuk kell, hogy sem apai sem anyai ágon nem voltak a családjuk tagjai az izr. hitfelekezetnek. Igazoltam én is. Az anyakönyvből tudtam meg, hogy édesapám apja Oláh György volt, anyja Pap Erzsébet, édesanyám apja Kovács István, anyja Beke Eszter. A Beke családból nadrágos emberek kerültek ki: városi hivatalnokok és tanítók. Az Oláh család tölgyfagatyás parasztokból állhatott s fölfelé talán jobbágyokból. Így én mind a két ágon jobb ágyból eredek. Csakugyan nagy bennem az úrhatnámság: engedelmeskedni nem tudok, a parancsot még nevében is utálom. Ellenben nagy a hajlamom a remetéskedésre. Őseim között botos ispánok és remete barátok feles számmal lehetnek. - Úgy hallom, ez még csak a bevezetés; a családfát tovább kell kutatnunk, míg el nem jutunk Ádámig és Éváig; furcsa lesz, ha kiderül róluk, hogy pont zsidók voltak ők is. - Ez az Ó szövetség sok bajt okozott az embernek fiai között.

*

Igazgatónk, a kis kopasz, mérges, kiabálós Ur Márton kész komikum. Mindent betűszerinti értelemben vesz, s őrületes marhaságokkal terheli lelkünk rogyadozó vállait. A legrongyosabb semmiségnek is olyan irtózatos nagy feneket kerít, hogy a szegény Jászai Marié semmi hozzá. (Pedig neki volt a legnagyobb, mert a zsivány Ujházi, mikor azt kérdezték: mi a legnagyobb a világon, azt felelte: a J. M. fenekének a fele.) Ur Márton vak buzgalommal eszi, rágja a paragrafusokat; a hátgerince is paragrafus, a feje szintén, az orra őszintén. Jókor nevezték ki igazgatónak, az új rendszer az osztrák bürokrácia legsötétebb korát borította nyakunkba. Rendelet szabályozza még a fingásunkat is. Azonkívül gyalázatos kémrendszert honosítottak meg az iskolánkban; az igazgatónak spionjai vannak a szerencsétlen ideiglenesen alkalmazottak közül, akik a kinevezés reményében minden titkosan elejtett szót besúgnak a főúrnak. Hogy magyar ember ilyenre is kapható! Nahát... Ur Márton kéjjel, még pedig nem csekéllyel, gyakorolja hóhéri hatalmát. Ha rajtakap valakit valami mulasztáson, vásott fickó módjára hahotázik félórákon át, hosszú kezével, mint az orangután, csapkodva rogyadozó térdeit és sovány combjait. Lapos, hivatalnok-feneke vidoran ring ilyenkor gyűrötten bő nadrágjában. Arca, nyaka vörös, mint a szegedi paprika, ordít, éles reszelő hangján, hogy az ajtó sokszor kinyílik rá bámultában. Nyakán kidagadnak az erek, kékszínű szeme tüzes vízben forog, s három méteres sugárban izzó atmoszféra veszi körül. Kopasz koponyája ferde-hosszúkás tök gyanánt ring inas nyaka indáján, s a tarkójától fületövéig huzódó hajkoszorú szinte nyüzsögni látszik. Falusi Julius Caesar. - A fiatal, kezdő tanárokat udvari kéjjel idomítja, kínozza. Ilyenkor mindig cirkuszi lóidomítónak látom, aki ostort cserget a kezében, farka alá csípve egy-egy nehezebben betörő lónak. Volt egy Béla nevű új csődöre, metszett (zsidó), aki mindig agyonbeszélte Márton főnököt.^[1] Ez pedig óriási teljesítmény, ha tudja az ember, hogy Ur Marci soha még fél órán belül be nem fejezte egy tárgyról az előadását, akármilyen semmiség volt is az. Béla nemcsak agyonbeszélt, hanem támadott is. Elégedetlen izr. volt, irigyelte a szerencsésebb kollégákat. Néha még gúnyolódni is mert. Ur Márton azután munkába fogta. Hosszú szár gyeplőre bocsátotta, mint a lóidomító az új csikót s elkezdte idomítani. Körbe-körbe kapatta, hol vágtába, hol hajrába, csípős ostorával oda-odacsapott a farka alá, hogy Béla elnyihantotta magát éles fájdalmában, nagyokat ugrott és nagyokat fingott. Ez a kellemes zaj csak animálta^[2] a Maestrot és még keményebben táncoltatta üde remondáját^[3] . Szegény Béla, lemondott a mennybeli üdvösségéről is, csak szabaduljon ettől a magyar Torquemadatól, Marci aztán kegyelemből, kitüntető büntetésből Kisvárdára helyeztette. Ez t. i. a magyar állami tanárok Tomi-ja.^[4] Azóta Béla a legpéldásabb alázatú szamár, vagyis tanár.

Marci velem is ki akart kezdeni. Csakhogy én meglepetésszerűen kikaptam kezéből az ostort és jól a farkára csergettem. Öm. Mondta a kis hóhér hallgatag ámulattal - így is lehet? Elkezdett körültem keringelni, lesve az alkalmat: mikor kapjon belém. Résen voltam. Magánbosszúját hivatalosan úgy töltötte ki rajtam, hogy megtett osztályfőnek, holott eddig soha nem viseltem ezt a másoknak kitüntetés számba menő tisztséget. Kárörvendően kacagott, hosszú orangutang-kezével verve nyavalyás combjait. - De nem bírt velem. Akkor fölmentett a sok irkafirkával járó osztályvezetés alul és heti 12 órát osztott ki, hogy levegyen a lábamról. Csakhogy nekem még nagyobb kedvem kerekedett s még többet figuráztam vele. Mondtam neki olyat, hogy csak harmadnapra értette meg. Akkor kezdett kerülni. Mert tartott tőlem. Nem szerette, ha a tanári kar előtt kezdtem vele magyarán beszélni. Beszorítottam a barlangjába, az irodába.

Fölkért: tartsak pedagógiai felolvasást az utolsó neveléstani konferencián. Jó. Miről? A vidámság iskolájáról. Helyes. Megírtam. Megírtam és felolvastam. Tanártársaim majd ledűltek a székről, úgy kacagtak. Sokan szájuk elé tették a kezüket, ne lássa az Ur, mennyire mulatnak valakin. Bemutattam az új rendszert, az új rendszer új igazgatóját, Ur Marcit. Hogyan lesi a W.C.-ből tanárait, diákjait, hogyan hallgatózik az ajtó mögött, hogyan figyelteti György nevű buta szolgájával a legtisztességesebb tanárokat. Bemutattam betűrágását, paragrafus-mámorát és a felsőbbség iránt való vak engedelmességét.

"Ez a mai, szeges övvel szorított derekú iskola nem igen lehet a vidámság iskolája. Vidámnak ugyan elég vidám, furcsának is elég furcsa, ha az ember kívülről vagy felülről nézi. Micsoda híreket hallunk az új berendezésről! A mai igazgató nem úr, hanem házmester, folyosó-felügyelő, tanulmányi inspektor és szellemi hóhér. A megszámlálhatatlan rendelet, paragrafus, szabály, utasítás, vissza-utasítás, ellenrendelet, pótrendelet, ellenpótrendelet labirintusában sokszor önmagát csípi nyakon és üti főbe. - Hallottunk róla, hogy sok intézetben magándetektív a szegény igazgató. A W.C. előcsarnokában, picit nyílt ajtó mögött lapulva hallgatja a folyosón vigyázatlanul beszélgető, vitatkozó tanárokat, diákokat s ha valaki csak egy ungutgesinnt^[5] szót mer ejteni: kész a sötét pont. Ez a sötét pont mindig egy-egy terhelő adat a tanárok, tanulók bűnlistáján. - Az igazgató kipuhatolja minden tanárja magánéletét: hozzávaló feleséget vett-é el, van-e gyermeke, ha nincs, miért nincs? Biológiai kényszer alatt nyög-e, vagy állam ellen lázadó ormánsági egykés, avagy egyetlenegyse-kés? Jaj neki, ha tudatosan billenti félre a népszaporodás statisztikáját! - Van olyan hír, hogy egy túlontúl lelkiismeretes igazgató: egy induló helyettes tanerőt alsófehérneműjének nem megfelelő színezete miatt büntetésből helyeztetett a végekre. Az új iskola a fiatalokat általában úgy kifacsarja pályájuk elején, mint a citromot; minden belőlük telik ki: irodai segédszemélyzet, légvédelmi háztető-ügyeletes, katonai tornaórák felvigyázója, a tanulók vasárnapi templomba kísérője, órahelyettesítő, Színházi jegykezelő, és meteorológiai híreket reggelenként bejelentő. - A tanári szobák, amelyek eddig dolgozótermek és óraközi pihenők voltak, most örök kémfelügyelet alatt állanak, a régi osztrák-cseh policáj rendszer dicsőséges felújításával. Nem hisznek most senkinek egy árva szót sem; összekavarják a nemes búzát a legsemmibb konkollyal. Világháborúban minden poklon átgázolt katonák, tanári civilben, kénytelenek pirulni, mikor arcukra sütik a megszégyenítő paragrafusokat, mint a bagno-beli^[6] rabnak a tüzes bilyogot. Lábat adnak a titkon besúgóknak, testvér testvért, apát fiú elad... Milyen ifjúságot nevel ez az iskola? Egyéniségüket elvesztő vagy magtagadó, hízelgő, tőrtető (stréber), hajlott gerincű, pénzért mindenre kész húszéveseket. Átszivárog lelkükbe felülről a mások ellen áskálódás ösztöne, tekintély-tisztelet helyett a muszáj-görnyedés, az egyéniség szabad kibontakozása helyett a szolgai kétlelkű alázat. Emberek, de nem magyarok. Mindenfajta humaniorát és realiát bemagolnak, de igazán semmit sem tudnak.

Elég. A példa fáj.^[7] Az új iskola ez."

*

Verseim, szürke kis apostolaim, a világba szétszóródva, lassan de szakadatlanul hatnak. Egyszer a moszkvai rádióban zendül föl a nevem, máskor a pesti leadóállomásról vág szét a földön Tessitori Nóra ajkán a Grál bíbor kelyhe pár izzó strófája. Most meg egy katolikus egyetemi tanár vallásos könyvében villan meg egy versem s a nevem. Schütz Antal theol. tanát könyvet írt 1938-ban az Eucharistiá-ról, s benne idézi Új Istent keresünk c. versemet. Mint a keresztyénségről távoleső, magános egyéni úton barangoló, kereső mély lélekét...^[8] Jól van, kis katonáim. Jól van, kis apostolaim. Csak menjetek, üzenjetek, tanítsatok. Nem baj, ha néha félreértenek: mihelyt félreértenek valakit, nagy dolgok vannak keletkezőben. - Schütz Antal egy 30 éves versemre emlékezik. Ez is jól eső. Bangha jezsuita páterről mondta Milotay Pista barátom: minden könyvemet ismeri, mert olvasta. A Két testvér-ről vitázott vele. Elég ez nekem kis Magyarországon. Csak a kálvinisták ismernének ennyire.

*

A nyári nagy vakáció az egyetlen menedékem, mikor tanárrá bűvöltetésem paragrafusbilincseiből pár hónapra kiléphessek. Ekkor öntöm ki magamból, ami egy év alatt összegyűlt bennem. Minden évre esik két-három témám: ezeket július, augusztus izzó hónapjaiban kölykezem meg. Az idén egy húsz év óta hordozott témát sűrítettem könyvvé: megírtam Don Juan tragédiáját. A megváltó szerelmet kereső hím-emberről szól az ének, aki 1003 szeretője után éppen rábukkan igaz szerelmére, mindent megtesz érte, de rajtaveszt, nem lehet övé, férjét és apját meggyilkolja, s az ördög lerántja a pokolba. Vágyaink végesek. Az elért vágyak kis boldog embereket finomítanak belőlünk, az el nem értek pedig tragikus hősöket faragnak. Szerintem Don Juan Tenorio is tragikus ember. Drámai formában írtam meg, mert a verses forma sűrít. Ma ugyan ki nem állhatják ezt a márványba faragást - én bizony nem sokat törődöm vele, jobban tudok beszélni versben, mint prózában. 15 jelenetre vagy képre apróztam: így több oldalról tudom megvilágítani a spanyol hidalgót. Örömmel írtam, mintha régi tartozásomat adtam volna meg magamnak. De nem mindenütt sikerült a hang: itt-ott mintha nem egészen természetes volna. A labor vaskos képe még mindig átrémlik az új-tényszerűség nem egészen mindent fedő fátyolán - jobban mondva vászonán. De a vége jó, esküszöm. Örök téma. Ktéma es aiei...^[9] A magyar irodalomból eddig hiányzott.

Úgy szeretném Színpadon látni! Persze, soha nem látom. Mert vágyaink soha nem teljesednek. Így farag belőlünk a sors tragikus márvány alakokat. Aki Don Juan sorsát hordozza magában, annak 1003 után nem lehet a megkoronázó 1004-et elérnie. Ez fáj nekem. De 20 évig hordozni egy témát és megérni megszületését: nem utolsó gyönyörűség.

Az idei nyár másik zsákmánya regény: Az idomító. Írtam mérgemben. Az iskolánk belső életét mutatom meg benne, vezérürünkkel, krumpli fejű jó Ur Mártonnal. Szegény Ur Marci, az ő csúcsos koponyáját is futball-labdának rúgta be iskolánk kapuján a mérges Végzet, hogy én ebben a regényben visszarúgjam neki. Ez a paragrafus ember, ez a jobb sorsra érdemes kuli, mindent betű szerint vesz és bolondabbnál bolondabb szituációkba kergeti tanári karát és bonyolítja magamagát. Senki sem szereti. Önmaga pedig imádja önmagát. Torz lény, mint a gascognei legények Rostand Cyrano-jában. Ordít, mikor a leghétköznapibb fakóságokat teregeti is elébünk; vörös nyaka majd lángot vet, sápadt feneke majd kiszakad. Üldözési mániában szenved; senkinek nem hisz, tulajdon édesanyjának sem. (Nem hiszi, hogy normális fia.) Tapintatlan, mint a fűrész foga; durva-pokróc, mint a kiképző őrmester. Leginkább szalon-őrmesternek illenék, aki lóvakaró-stílusban cirógatja alárendeltjeit. Én bizony beköszöntő beszédjétől fogva (ez is marhaság volt) kalapálom kukó^[10]-fejét, hogy csak úgy köhög és heherészik belé. Meg az Isten az apádat - Debrecenben vagy, nem Beregszászon vagy Munkácson. Kutyaidomítónak született, nem állami iskolák igazgatójának.

A regényemben meg is teszi ívelő pályáján ezt a görbét: gimnáziumi igazgatótól cirkuszi kutyaidomítóig. Pár évet vonultatok el igazgatóságából. Azt hiszem, jól tökön ragadtam, köhög belé. Tanártársaim közül is bemutatom a címeresebbeket. Némelyik méltó Marcihoz; úgy ül a Schulmeister úr ölében, mint fiahordó-anyja tarisznyájában a fia.

A regény: jellemregény, nem a mese benne a fontos, hanem az emberek. Magamat is odapeccentettem a hős, Rög Marci, ellenlábasának, én vagyok a Luciferje. Sokat mulattam, Míg írtam. Mert nagyon frissen fogott a pennám is. Korrajznak tudom hogy jó. Jellemrajznak se rossz. Csak nincs izgató meséje. Pedig regényben annak is kell lennie. Általában a regényeim emberi dokumentumok, mint a kis Juhász Gyula is észrevette. Így éltünk akkor Odesszában...

Lassan-lassan 31-32 kötetre szaporodnak kézirataim, ki nem adott munkáim sora. (...)

Ha Schütz Antal egy 30 évvel ezelőtt megjelent versemet idézi dogmatikai könyvében 1938-ban: szűkebb hazám bezzeg nem nagyon simogat. A Csokonai Körben felolvastam Csokonai halála címen egy nagy, Csokonairól írt drámai költeményem^[11] utolsó részét - a nagy reményű debreceni ifjúság ott levő pionírjai halkan röhögtek rajta, énekelve utánozták felolvasó hangomat. Mert minden érzelemnek más-más hangot adtam. Jól hallottam ezt a kaján zenekíséretet a közönség zsúfolt tömegéből. Hiába. Asinus ad lyram.^[12]

*

Annál szebb dolog, hogy 1939. aug. végén a kis szőke Bohuss Rózsa, írói modellem, újra eljött hozzám Kar utcára, s levetkőzött tiszta meztelenre kis diákszobámban, mint ezelőtt pár évvel újév második napján. Be szép volt, be gyönyörű volt. Az én nemzedékem nem hiszi el: mennyi művészi áhítat volt - legalább részemről - ennek a szabad jelenetnek az élvezésében. Nem tagadom én, hogy az érzéseim fele akkor az erotika köréből támad, de a másik fele a szűz leánytest isteni szépségének az imádata. Próbáltam én ezt Rózsával megértetni, de félek: nem hitte el azt, amit erről mondtam neki. Neki azt hiszem 90%-ig erotikum. Nem is gondolja: milyen boldoggá, milyen szabaddá, milyen bátorrá tett önfeláldozó tettével. Mert, valljuk meg: kezembe tette le leányi-becsülete, jóhíre megőrzésének a zálogát. Vagy nagyon kell bíznia bennem, vagy - neki nem olyan nagy dolog ez, mint nekem. Hogy tehette meg - igazi okát nem tudom. Csak találgatom. Első, piszkos gondolatom az volt, hogy azért a 100 pengőért, amelyet nyomdatartozása kifizetésére adtam neki. (Doktori dolgozata.) Második gondolatom, hogy azért a 25 aranyért, amelyet neki ígértem, ha megmutatja magát. De ez sem igaz; mert nem adtam neki egyetlen darabot sem az első levetkőzés után, s mégis levetkőzött másodszor is. Harmadik gondolatom az, hogy megértette diákos szépségimádásomat és hajlott a szavamra. Bárcsak ez volna az igaz. Mert a nő sokkal reálisabb, mint a férfi. Titkon kinevet bennünket, halovány álmodozókat.

Mindegy. Láttam egy úri leány tiszta testét. Ha szobrász volnék, ezt faragnám. Ha festő, ezt festeném. Ha költő, ezt énekelném. (...)

Először megsimogattam bársonyos fehér bőrét, meggörgettem arcomat édes puha mellén. Másodszor nem engedte. Miért? Mert félt. Félt, hogy... Szóval, én is férfi vagyok. Még ha csak szóval is. Melle szépen kifejlődött. Már van bimbója is. Eleinte nem volt. Most már szoptathat.

*

Nem gyalázatosságból vagy hencegésből írom ezt ide; hanem azért, hogy tudják az életemet és költészetemet kutatók: kiről szólnak Rózsa-verseim. Nekem ez a lány adott legtöbb élményt és témát életemben.^[13] Legyen tisztelt a neve is, mikor már mindketten elmentünk.

*

Örülök, hogy még életemben megtudtam: mi az írói értékem mások szemében. Egy fiatal debreceni tanár a Protestáns Szemlében^[14], egy másik f.d.t. a katolikus Napkeletben^[15] írt rólam cikket. Megállapításuk végső eredménye ez: O. G.-nak két irodalomtörténeti jelentősége van;

1./ Csokonai után száz évre újra beviszi magával Debrecent a magyar irodalomba;

2./ a népies lélekből fakadó nemzeti költészetnek ő a megindítója a nyugatosok (Ady és társai) európai szimbolizmusa után, sőt mellett.

Elég ez egy életre?

Nem tudom. De 3-iknak még hozzátenném: O. G. költészetének műfaji, tárgyi és nyelvi gazdagságát. Líra, epika, dráma; az egész magyarság, első sorban Debrecen mint téma; a nyelv népies ízétől föl a Madách és Katona tömött nyelvéig, s a Jókai fantáziájáig. Francia formaszépséggel írt tanulmányok, emberi dokumentumokkal gazdag regények - teljes kört adnak írói munkásságom mezejének. Nem csak lírikus voltam, mint az Adyék tábora.

Miért nem ismernek még sem?

Mert a könyveim pár száz példányban is alig forognak kézen. Nyírő József regényein 30-40.000-es példányszámok ragyognak. Legjobb versesköteteim jó ha 2-300 példányban bolyonganak és rongyoskodnak a hazában. Mi lenne, ha én egyszer 30-40.000 számban jelennék meg? - Sebaj. Még így is hatok. Lassan, de biztosan.

*

Figyelem a betegségeim lassan növekedő sorozatát. Először a hajam kezdett ritkulni, azután a fogaim hulladoztak ki. A balfülem a sok középfülgyulladás után lassan befalazódott; most már nem hallom vele az óraketyegést, sem a suttogást, néha még a normális beszédet sem. Szemem rövidre látó volt már diákkoromban; most valami szürke fátyol borul látásomra. A gyomrom egyetemi hallgató koromban ment tönkre, de 35-45 éves koromban kitűnő volt, meghíztam 100 kilóra. Azután újra elromlott. Nem is lesz jó soha többet. A csúz vagy micsoda az alsó lábszáramat és az alsó karomat kínozza. Beleim el vannak podvásodva, ősi vastag bélhurut, mint a kis Jánosi mondta. Állandó székrekedés. Obstipatio habitualis.^[16] Ma már csak az irrigátor^[17] segít. Legújabban húgycsőszűkülés jelentkezik; vízsugaram már csak 1/3-a a normálisnak. Meg kellene operáltatnom magamat, de nem merem, mert aggaszt az erős cukorbaj. Hátha nem gyógyul be a seb, hátha elgennyesedik. Viszont így a hólyagkiszakadásnak vagyok kitéve - akkor kámpec. Úgy halok meg, mint ifjabb Andrássy Gyula. A szívem is rossz: billentyűelégtelenség, 1903. óta. Tetőtől talpig feketében. Féllábbal a sírban. És még így is megeshetik, hogy bevesznek katonának. Talán ki is képeznek. Vagy elkezdenek kiképezni. Mert hogy ki nem bírom azt a fizikai erőfeszítést, több mint biztos. - Nem sokat ér az életem 50 éves korom óta, addig meg semmit sem ért. Mégis két ember munkáját végzem ma is. És sokan csodálkoznak: milyen mogorva és milyen ideges vagyok. Pedig mennyit fásultam a nagy háború óta. Ma már alig-alig csodálkozom valamin. Úr lettem: nem sietek, nem csodálkozom - csak fizetek. Mindenkinek. Busásan.

*

A szegény kis Gr. Ilonka!

Több mint húsz éve ismerem. Több mint húsz éve szaladgál utánam. Eleinte mindenképen el akarta magát vétetni velem, azután barátommá szegődött, most már nem akar semmit, de úgy látszik, hű marad hozzám a sírig. Mindenképen szeretné letenni az érettségit (több 40 évesnél), töri-öli magát szegény, mert amiből eddig élt, a zongoratanítást a rádió elcsente tőle. Hivatalnoknő szeretne lenni. Öreg már a fejed, kis G.I. s nehéz az érettségi.

A város másik végén lakik, de még karácsonykor is elszalad hozzám, hogy az utcáról bezörgessen az ablakomon. Nem tudom: hova, kihez járhat ezen a tájon? Valami ismerőséről beszél. Ördög tudja. Nem hiszek az asszonyi állatnak, mert ritkán mond igazat. Félrebeszél.

Szép kis teste összement. Igazán kedves leányarca megvénült. De kedélye még mindig olyan, mint a gyermeké. Csak sunyi egy kicsit. Fejében nem sok a velő, tyúkszerű az esze járása. Nem tudom, mit szerethet rajtam, ha szeret. Azt mondja B. Miska, aki látta kifejlődő barátságunkat, hogy az én lelkemen szárad a boldogtalansága. Ugyan, melyikünk boldog ezen a célja nincsen világon? Majd, egy másik csillagon.

*

Megható, ahogy a magyarság minden atomja, mint a megsebzett testrész parányi élő sejtjei igyekeznek a támadt rést beszőni, áthidalni: belső parancsra mint feszül az élő nemzettestszövet új páncélja lenni a múlt sebek begyógyítására, s a jövő erő tovább-fejlesztésére. Talán egymagamat kivéve: minden valamire való magyar író, öklöt marva, fejét törve igyekszik kitalálni a megszabdalt magyarság új útját s az új utak új törvényeit. Szépirodalmunk is csupa hasznossági káték nagyhangú, de őszintén átérzett jelszavai után tébolyog; igazi művészi munkát - l'art pour l'art - nem akar ma senki; ma minden a nemzet boldogulásának az érdekében történik.

Hát csak én volnék rossz magyar?

Dehogy. Látszat. A látszat csal.

Nekem is magam vagyok örök témám, magamban pedig az örök magyarságot hordozom, talán jobban, mint Herczeg Ferenc. Nem akarok a nagy Goethére hivatkozni, de én tudom, mit jelent a korabeli nemzeti harcok idején az időtlen Faust rímeit csöngetni a kardok csörgésében. Valami ilyesféle időtlenség északi fénye villog és villózik fehéredni kezdő fejem fölött. Hogy 1939-ben, a háborúk évében, én Don Juan alakjával mertem bíbelődni, huszonöt évig hordozva témaként a lelkemben kialakuló magzatot fantáziám méhében: ez magyarságomnak éppolyan hatalmát jelenti, mint ha az északi felföld, a Kárpátalja visszafoglalásáról írtam volna regényt. Egy világtémát magyarrá tenni: van olyan magyarság, mint pl. Toldit világtémává örökíteni. Nem akarok Madáchra sem hivatkozni; pedig a Tragédiája van olyan magyart emelő tett, mint a Petőfi János vitéze. A kis finn nép nagy nemzet, nemcsak azért, mert Kalevalát adott a világnak, hanem azért is, mert bámulatos elszánással és hősiességgel védi hazáját a roppant Oroszország ellen. 1849-ben néztek így ránk a föld népei, mint most Finnországra. S mily érdekes, éppen 1939-ben adja Svédország az irodalmi Nobel-díjat Sillanpää regényének.^[18] Van ám a történetek egymásutánjában és láncolatában is logika.

Időszerűtlenségem csak látszat. Nem évekre s nem emberöltőkre dolgozom. Míg magyar lesz: hadd legyek én is. Ha megvan bennem a fajtám minden fővonása egyéni tömörségben: képviseltem a magyart időtlen időkig. Tudom, hogy változik és bővül a magyar psziché, de az az érdekes, hogy a nemzet tudata magához változtatja az elavulni látszó reprezentáns egyént: magát pedig a gazdag egyénhez. - A Szegény magyarokat 1914-ben adtam ki, most 26 éves. Most, negyedszázados élete fordulóján olvassa egy tanártársam, Papp István, aki még nem olvasta: és lelkendezve állapítja meg a nyelve nagy zeneiségét, előadásának és fantáziájának "ragyogását." Mi ez? Szín és zeneiség, a Vörösmarty nyelvgéniuszának két fő komponense. Meg a Shakespeare-é, meg a Dantéé, a Goethéé. Úgy látszik, Papp István a szellemiségünk horror vacuijának^[19] kiegészítő törvényével reklamálja ezt a manapság oly ritka két magyar írói érdemet (lásd Móricz Zsigmondot): úgy tesz, mint a cigány dádé a rajkójával: "te is mindig olyat kérsz, ami nincs." Papp István pont azt emeli ki bennem, ami ma a magyar irodalomban nincs. Lesz idő, mikor ezt a két egyéni sajátságomat a nemzetem átveszi magára (mint nagy színészek átveszik elődeiktől a Hamlet ruháját és gesztusait) - és ezzel nem magát kicsinyíti, hanem engemet magasztal; de a magyarság lelki alkata is bővül és színesedik vele (keleti faj vagyunk!), nekem pedig élesebbé válik írói profilom.

*

A minapában Debrecen dzsungelében barangoltam, egy mosónőre vadászva. Valahol, Sarok utcán, fölfedeztem. Egy ötven-ötvenkét éves asszony tett-vett a lomos szobában; vasárnap d. e. volt. A szoba hátsó falánál, a kályha mellett, egy 30 éves fiatal ember ült, szakálla két hetes; sovány és sápadt. Eleinte nem is figyeltem rá. De mikor meghallotta a nevemet, odaszólt:

- Nem az, aki könyveket is szokott írni?

Ránéztem:

- Az.

Csak most láttam meg Tóth József volt kereskedő urat, ahogy ott ült a széken reszkető fővel és gyakran megremegő tagokkal. A szeme is olyan lázasan fekete. Hiszen ez az ember beteg. Bizony az, mondja az anyja. Idegbajos. A kisagyvelőjében van a baj. A fiatal ember megmondja a baj latin nevét is. Multiplex... ennyit hallottam belőle. Az apja iszákos ember volt. Valószínű, hogy tőle örökölte ezt a gyógyíthatatlan betegséget. (Az anyja az udvaron mondta ezt meg, mikor kikísért - "mert a fiamnak nem szabad megtudnia.")

Kérdeztem azután Tóth urat: honnan ismeri a nevemet?

- Könyvtáros voltam a Kereskedő Ifjak Egyesületében. Ott találkoztam az Oláh Gábor Két testvér c. regényével. Mindenki azt olvasta. Ronggyá olvasták, pedig tiszta újonnan került hozzánk. Még azt is tudom: hogy kezdődik.

S elmondta a regényem legelső sorát.

Gratuláltam neki. Paralitikus létére még nem vesztette el az eszét.

Gondolkozva jöttem haza Sarok utcáról. Íme, az északi sarkon is ismerik a nevemet. A Két testvér kényes témája még a fűszerkereskedőinket is leveszi lábáról, s paralitikusan is emlékeznek reá. Erős impresszióval törhetett be Tóth József úrnak is az emlékezetébe, hogy nem tudja elfelejteni.

Ugyanezen az utamon tudtam meg, hogy Csikesz Sándor öreg barátom meghalt a klinikán. Tüdőgyulladásban. - De ez már 1940. februárjára esik.

*

Sajátságos, de mégis csak úgy látszik: a regényeim vannak legnagyobb hatással kortársaimra. Új főigazgatóm, Kiss József, az egyik Habsburg-főherceg nevelője, külön üdvözölt első látogatásakor, mint regényírót és esztétikust. Az adjutánsa Gáspár Gyula nevelésügyi tanácsos, az érettségi vizsgán figyelmeztette az egyik maturandust: ne hagyja ki O. G.-t a magyar sorslátó íróink közül - "hiszen egyik legnagyobb sorslátó írónk". Mintha a rossz tanárt akarnák a jó íróval elspanyolfalazni. Hiszen van is benne valami. Most újabban pedig Papp István tanártársam, nyelvész, egyetemi magántanár (egy cigányprímás fia) viaskodik a regényeimmel. A Szegény magyarok II.-ik kötetét, stílus szempontjából, az egekig magasztalja: minden mondata csupa zene. A Két testvér elbódította, elrémítette: "Azon az éjszakán, mikor elolvastam, nem bírtam aludni, ördögök táncoltak behunyt szemem előtt. Féltem! Ami soha nem történt meg eddig életemben. Féltem! Valami démoni van ebben a könyvben. A szerzőjében. Valami démoni. Sajnáltam az írót, hogy ennyi szépséget, ennyi művészetet pazarol ilyen témára. Hogy adjam én ezt a fiúk kezébe?" - Nem kell odaadni, mondottam, mert úgyis elolvassák. Különben: nem gyerekeknek írtam, hanem felnőtt marháknak. Nem haragudott meg érte, pedig egy magántanár. Ezért nagyon megszerettem. Nem Pintér Jenő, aki hájfejű bolond, s amellett elbizakodott, mint egy görög isten.

Vigasztalás sötét sorsom halálmesgyéjén, hogy mindenfelé foglalkoznak velem. Schütz Antal professzor úrtól Tóth József paralitikus fűszerkereskedőig. - Egy bornírt bíró barátom szava kong a fülemben:

- Te, Gábor, regényeket írj: új Jókai lesz belőled.

*

Móricz Zsigmondot is elbűvöltem A táltosfiú könyvemmel.^[20] Úgy veszem észre: ilyen regényt szeretett volna írni - de nem tud szegény. Benne nincs kedély, nincs szív, nincs dickensizmus. Száraz, mint a bocskorbőr.^[21]

*

A tanárság, noha csökkentett óraszámmal (12 óra hetenként) dolgozom, nagyon lefogja minden időm, minden erőm. Olvasni is alig tudok; csak estelenként. Most, karácsonykor, hogy lélegzethez jutottam, Fr. Jammes Az élet diadala c. kötetének második darabját, az Existencest fordítottam. Ezenkívül megismerkedtem Nyírő József erdélyi író könyveivel. Uz Bencéje és Isten igájában c. önéletrajza nagyon tetszett. Komoly író. Nem pesti. Uz Bence méltó testvére a Tamási Áron Ábeljének. Az Isten igájában pedig pompás, tiszta és szép előadásával kötött le. Értékes fiú. Olyan lelki gyönyörűséget adott, mint régebben Zilahy Két fogoly c. regénye. Óh, ez a sivár tanárság kiszárasztja a lelkemet. Pedig úgy hívna a próba mezője.

35 éve vagyok tanár, most mennék nyugalomba. Ezt várom. Lehet, hogy elkéstem. Lehet, hogy nem engedik az istenek.

VISSZA A CÍMLAPRA