1940

Komisz, hideg, rideg tél. Soha ennyi fát el nem fűtöttem, soha ennyi szenet el nem füstöltem. A szegény finneket meg akarja fojtani az orosz medve, Németország Angliával és Franciaországgal birkózik. Engem a cukorbaj gyöngít, cingár tanártársaim is a falhoz mázolnak. Ezelőtt húsz évvel!... Beléptem, 60-ik évembe. Ezt sem hittem volna. 1911-12 táján nagyon sírba hajoltam. Az Adria partján vártam a fehér lovat. Voltak, kik megesküdtek, hogy Cirkvenicában haltam meg, s Fiuméban vagyok eltemetve.

Bezzeg szenvedek is érte, hogy élve maradtam. Egy éjjel, talán február elején, oly rosszul lettem, hogy az agyam is elborult-formán. Előtte való napon fájt a fejem, a bal félagyvelőm. Délután 6 óratájban elkezdtem hányni, s félórás megszakításokkal műveltem ezt hajnali háromig. Fejem bódult, szemem előtt fénykarikák szikráztak, alig láttam. Föl akartam írni egy darab papírra a reggel bejövő takarító asszonynak, milyen rosszul vagyok; hívjon gyorsan orvost. És barátom, nem tudtam azt a pár mondatot leírni. Ötször-hatszor megpróbáltam: nem ment; hol szavak maradtak ki, hol betűk az egyes szavakból. Mintha a látó idegeimet és az írás-székhelyét bénulás érte volna. Összetéve a borzasztó erős hányást és az írni nem tudást: szélhűdésre gondoltam. Agyvérzés ért, vagy agybénulás. Másnap reggel Domokosné asszonyom, takarítónőm, siet az OTI-ba^[1] orvosért, Szabó Sándor ifjúért - persze, esze ágába sincs lejönni, noha megígérte, hogy délfelé tiszteletét teszi. Ellenben írt egy távreceptet: senna hashajtót és calcyumot rendelt benne. Bevettem. Nem ártott. Hanem úgy tébolyogtam napokig az utcákon, mint a főbeütött. Nem tudom, mi bajom lehetett. A cukorbajjal volt-e kapcsolatban, vagy gyomormérgezést kaptam.

Hozzá az influenza is belém szivárgott, rácsúszott a légzőcsövemre, elkínozott hónapokig. Nagyon legyöngültem. Hiába minden inzulin, 56 egység naponta: nem állítja helyre az egyensúlyt. Nagyon fájlaltam, hogy a hangom berekedt, énekelni sem tudok. Mostanában az ének adta vissza úgy ahogy kedvemet. Ha egy óráig zengtem-zúgtam, megkönnyebbült nehéz lelkem. Erről is le kell mondanom. Egyéb nyomorúság is kínoz; fogaim műfogak, nem lehet velük rágni; gyomrom puffadt mint a futball-labda; obstipacio habitualis kínoz, vastagbélhurutom diadalát üli, már természetesen nem is tudok izélni, csak irrigátorral. És mégis él bennem az élet vágya! Csodálatos.

Az iskolában soha annyi gyalázat nem ért a fiúk részéről, mint ekkor. Mintha valaki tudatosan, akarattal izgatta, uszította volna a diákokat ellenem. Különösen a VI. osztállyal volt rengeteg bajom. Mindenünnen összesodrott csőcselék. A háború emberi szemete. Soha nem volt személyes bajom a tanítványaimmal, szerettem őket, mulattattam, játszottam velük. Ridendo dicere.^[2] Most egy Micskey Töhötöm nevű fiút küldött balsorsom elébem, hogy vérig bosszantson és csúfot űzzön belőlem. Csaknem minden órámat megakasztotta; anélkül is agyoncsigázott idegzetemet pattanásig feszítette. Ez időben alig aludtam éjente egy-két órát, zúgó fővel kellett iskolába mennem. Szobám egészségtelen; rothadó padlata miazmás gőzöket szivárogtatott éji levegőmbe, a zárt ablakú szobában majdnem megfulladtam. Ilyen éjek után tanítani - gyötrelem. Micskey, mivel az osztály komisz lelkének roppant tetszett az ő rendetlenkedése, kedvet kapott és vakmerőségig vitte a hátam mögött való kifigurázást. Pofonütöttem. Otthon azt újságolhatta, hogy beteg, mert én megvertem. Pedig az apja szokta állítólag betegre verni; most az ő ütéseit is az én rovásomra írták. Hiába mondtam az igazgatónknak: vétessük ki szépen ezt a fiút az iskolánkból, nem ment bele. A panaszkodó Jesch tanárt kinevette. Én írtam a fiú igazoló könyvébe a szüleinek, elmondtam, miket művelt öt hónap alatt. A fiú csak bennmaradt, ellenben ellenem indult meg valami titkos eljárás. A tanártársaim súgtak-búgtak, néztek rám, különösen a katolikus vallástanár, aki egyszer elítéltet kísért a vesztőhelyre. Edzett férfiú. Nem tudom megérteni: mit akarnak velem. Ha kérdek valakit: nem tud semmit. Igazgatómat fogom vallatóra: azt mondja, nincs ellenem semmi eljárás. Igen, de a tornatanárunk, Szabó József, aki talán rokona a Micskey fiúnak, mindig seseg-susog: a katonák így... a katonák úgy... Nekem bevallja: a fiú egyszer panaszkodott neki: beteg, mert O. tanár megverte. Újra ez a vak és ostoba vád. Hiszen a VI.-ban tanító tanárok (Nádasdi, és egy másik oszt-ban tanító: Galántai) dicsekedve mondják: úgy vágtam képen, hogy rám kiáltott: tanár úr, ez fáj! - Azért ütlek - mondta Nádasdi tanár. Szóval, bizony ütötte Micskeyt mindenki, mert tűrhetetlen arcátlan fiú volt. Pedig apja katonatiszt.

És most mégis úgy hallom, ellenem indítottak a szülei (ezt nem tudom bizonyosan) fiúk megütéséért valami eljárást. Panaszkodom miatta az igazgatómnak; Ur Márton vállat ránt: hja barátom, a szülők az ellen panaszkodnak, aki ellen jónak látják. - Mintha rendben valónak találná, hogy pont ellenem panaszkodnak, s nem a másik kettő ellen.

Nem tudom miért: tanártársaim titokzatosan súgnak-búgnak körültem. Szófoszlányok, mondat-darabok úsznak el a fülem mellett.

A tornatanár, hol itt suttog valakivel, hol amott. Ez hordja a hírt az iskolánkból Micskeyékhez, onnan hozzánk. Baljóslatú tekintetek suhannak arcomon át. Hallom a r. kat. vallástanárnak, a villogó szemű piros arcú, rideg (szinte kasztrált) tenorhímnek hangját, ahogy valakinek mondja:

Valami fekete hidegséget érzek. Nem tudok eligazodni. Senki nem mond igazat. Valamit eltitkolnak.

Megint szívembe fúródik a sejtelem: az én halálomról van itt szó? Hiszen, igaz, nagyon beteg vagyok; a télen kétszer voltam igen rosszul; mintha kisebb szélhűdés is ért volna; egy éjjel, mikor a lelkemet is kihánytam, írni akartam, hogy hívjanak orvost - nem tudtam leírni egy mondatot sem hibátlanul. Az agyamat mintha abroncsba szorították volna: fájt, hátul, és a baloldali féltekében. Ez, tudom, nem valami közönséges fejfájás. Munkácsynak is így fájt paralízise kezdetén. - Ezt jelentené a körültem suttogott halál szó?

Mikor a szemtelenül kicsúfoló Micskeyről volt szó, a tanári szoba nagy tumultusában valaki, ma se tudom ki, meglök szelíden:

Akkor semmi jelentőséget nem tulajdonítottam ennek a figyelmeztető mondásnak. De később e körül kezdett kristályosodni alaktalan félelmem. Az osztályban a fiúk olyan furcsán néznek reám. A IV-ikben halálos csend fogad. A szülőfogadó órákon minden anya feltűnően gyöngéd hozzám - mintha siralomházban levőt látogatnának. Sok rossz tanítványom bocsánatot kér tőlem. Egy V. osztályos, fiú, mikor fölszólítom, alig tud dadogni; rettenetesen fél. Miért? Tőlem nem szoktak félni a diákjaim.

Én egy rossz, aljas lelkű, kicsúfoló tanítványomat megütöttem, arcul csaptam, mert már tűrhetetlen volt velem szemben való magaviselkedése.

A fiúnak katonatiszt az apja. Elégtételt kell vennie rajtam? Ezért támadt az a hír, hogy megvernek?

De az is lehet: törvényszék elé viszik az ügyet: s ha engemet börtönnel büntetnek, ha csak egy napra is: tanári állásomat elvesztettem, talán vele nyugdíjra való jogosultságomat is. Hatvan éves vagyok, új pályát nem kezdhetek, mert a tanárságot is alig bírom már. Éhen halok.

Még egy harmadik eshetőség is van. A mai őrült világban minden lehet. Ezt a tiszti fiú-verést besorozhatják a statárium-törvény alá, akkor engemet ki is végezhetnek. Mintha ez sötétlene tanártársaim arcán. - Igazán nem tudom: fenyegethet ez a vak tragédia is? Az én verésem fenyítés volt, minden tanár alkalmazza. De amilyen veszett szerencsém van, pont csak engemet ítélhetnek el érte. A többiek menekülnek.

Éjszakáim irtózatosak. A felakasztás és agyonlövetés minden mozzanatát szörnyű hűséggel élem át minden éjjel. Az agyam majd széjjelszakad. Nem bírok egy percet aludni. Ilyen agyongyötört idegzettel kelek föl és megyek tanítani. Csodálom, hogy ennyit kibír ronccsá betegült szervezetem. Alig állok a lábamon. Napközben alszom egy-egy órát. Enni sem tudok. Tengek, mint a katángkóró.

Az eddigi rémségekhez most új csatlakozik. Azt a hírt szimatolom a levegőben, mintha megfosztottak volna állásomtól és elvesztettem volna minden nyugdíjamat. Szóval: hatvan éves koromra, nyomorultan, betegen kitettek az országútra. Senki nem mondja ezt nekem, és mégis ez izzik ki a rám vetett szemekből. Igazgatómat faggatom, mondja meg már az igazat, ez a kétség iszonyatos; azt rikácsolja szárazon és hevesen: nincs semmi ellened, semmi sincs ellened. Hát akkor miért érzem teljes kitaszítottságomat? Azt mondja egyik tanártársam: nem is hinném, milyen nagyra értékel hátam mögött igazgatóm. Elismerem, hogy betegségem alatt kímélt: heti 12 órát adott 18 helyett. Ez nagyon jól esett. De talán nem tudom eléggé kimutatni érte hálámat. S a kis Ur Márton azt hitte: nem érdemes énrám kíméletet pazarolni. Most türelme szakadtán eltépte a kötelet, mely az Államhoz fűzött: ha írónak születtél, írd ki magad. Mert egyszer féltréfásan azt mondtam neki: én azt, amire születtem, egy fillér nélkül is csinálom; tanárnak nem születtem - azért elveszem a pénzt; ő pedig rászületett az igazgatóságra, mégis felveszi érte a fizetést. Az ilyenekért gyűlölt meg engemet halálra; mert Ur Márton halálból és halálra gyűlölt. Most áll szegény bosszut rajtam. - Pedig nem tehetek róla, ha éles voltam másokhoz, vagy kiállhatatlan természetű; örökségem ez a kellemetlen kisugárzás, ez a "démoniság"; apám szakasztott ilyen volt; őt másolom. S ha nem szerettem az öreget, magamat nem szerettem benne.

De most már mindez hasztalan panasz. Mindenki sírba viszi magával fehérségét, feketeségét.

Ha paralízisem van most: akkor 1911-ben is az volt. Akkor mindig féltem a megőrüléstől. Most elég hidegen veszem ezt a lehetőséget. Most is szörnyű félelem hidege ráz, de inkább a nem sejtett, vagy nagyon is előre sejtett, jövő miatt. Egy bizonyos: nem hiszek senkinek; mert a körültem tébolygó emberárnyékok úgy tagadnak, úgy hazudnak, hogy hihetetlen. Azt tapasztalom ebben a szűk körben, tanártársaim társaságában, hogy ha valakiről háta mögött sértőt vagy csúfolódást mondanak: alkalomadtán arcátlanul letagadják. Nem képesek viselni bántó mondásaikért a felelősséget. Van itt pl. egy tanár, Nádasdi (Piribauer József), aki az apja tanszékét örökölte; a legnagyobb pletykafészek; minden családi, közéleti, politikai skandalumot tőle tudok meg. Hogy egy fiatal tanárnak beverték a diákok az ablakait, s rémültében a cselédje kamarájába menekült és ott koitált alkalmazottjával, Míg a fiúk kavics-golyói odakint zúgtak - tőle tudom. Hogy Debrecen volt dandárparancsnoka, Siegler Géza altábornagy, aki vezette az északi felföld (Ruszinszko) visszacsatolásának manőverét, valahogy elkésett, s a németek megelőztek bennünket, ezért mi magyarok kevesebbet kaptunk, mint kellett volna - tőle tudom. (Bátyja vezérkari nyug. tiszt, talán attól hallotta.) Nádasdi minden tanártársunkról tud valami csípőset: elmondja, nem tudom mi céllal? Talán azért, hogy megírjam, mert hogy őt is szerepeltetem az Álmodó magyarok c. regényemben, mint Debrecen legrosszabb nyelvű emberét. - Nekem nincs más társaságom, mint a tanártársaim köre; amit hallok, pletykát és takart igazságot: csak tőlük tudom.

A r. kat. vallástanár, mikor kérdezte: van-e társaságom s azt mondtam neki: senki! - elképedve nézett rám:

- Bizony, én ültem életemben legtöbbet, mint az élet rabja. Már hatvanadik éve ülök.

Meg is viselt ez a szörnyű magánosság. Belőle támadt betegségem, az emberkerülés, ha ugyan nem a betegségem következménye. Nincs jóformán senkim, akivel magamhoz való gondolatot cseréljek. Bánattal élek, magamat eszem. Sem nők, sem férfiak. A vascsillag is szétporlik egyedül való kerengésében. Hát én, kis portömeg.

Különben döbbenve riadok rá életem végén, hogy lelkem állapota teljesen olyan, mint az apámé. Az is örökké gyanakodott, nem hitt senkinek, vergődésében magával együtt marcangolta családját. Szakasztott mása vagyok e tekintetben. Örökölt lelki betegségemből fakad minden kiállhatatlanságom, gyöngeségem, ellenmondásos karakterem és magamat kínzó nyavalyám. Kár bántani érte, akaratomon kívül hordom őket magamban. De ez buzogtatja érzéseim és hangulataim gőzölgő hőforrását, ez izzasztja öldöklő képzeletem északi fénytűzeit. Ami az emberben titokzatos nyomorúság: az a művészben a szárnyas, elragadó erő. Démoni van bennem, van a műveimben. Apám emberi voltából szállt belém.

Sokan csodálkoznak, hogy értelmi síkban milyen józan, s ha szabad mondanom: milyen okos vagyok. Ellenben hangulati és érzelmi és fantáziabeli valóm mennyire megdöbbentő és milyen érthetetlen. Ha elemezem magamat: apámhoz jutok. Anyám csak a tépelődő zártságot és hallgatag nemességet hagyta reám.

Zavart riadozásaimban már 1935-ben megirt végrendeletemet elküldtem Baja Mihály barátomnak. (Papp István tanártársamnak is adtam át egy rendelkező levelet - ha leütnek vagy összerogyom, legyen valaki mégis, aki elsepri utánam a szemetet.) A testvéreimtől rég elszakadtam: csak gyalázatot hoztak a nevemre, a szüleim nevére. Csak zsarolni tudtak amúgy is.

A jogász (volt miniszter) Juhász Nagy Sándor visszaküldte a megmutatott végrendeletszöveget, mert jogilag: semmi. Nem jó a formája. Ajánlott két törvényes formát (1876. XVI.tc.) és rám bízta, hogy válasszak közülük. Majd Baja Miskával megbeszélem.

Egy orvoshoz járok. Megnézte a cukortartalmat. Soknak találta napi 56 egység inzulin mellett. Mindenképen be akar zavarni a klinikára. Mondtam: képtelen vagyok elhatározni rá magamat; különben is irtózom ettől a Bajvártól, mióta egyszer megkínoztak benne, a karbunkulusom kivágásakor. Nevetett a kis pocakos Árokháti: akkor erővel is bevisszük. - Nem sokat ér már ez. Az én diabetesem gyógyíthatatlan, mert azt hiszem: más végzetes bajjal kapcsolatos. Talán nem is születtem egészségesnek. A testvéreim is félbolondok, Miska öcsémet kivéve. Nem kellett volna bennünket útra bocsátani.

Baja Miskát megkértem: beszéljen Kiss Józseffel, a főigazgatómmal, mi kavarog körültem? Kiss József állítólag azt mondta volna: O.G. ellen semmiféle eljárás nem volt, nincs és nem is lesz. A megvert diákot Ur Márton igazgatóm összeszidta, az megköszönte, tudomásul vette és senki istenfia nem tett panaszt az ügyben sem Ur Mártonnak, sem a főigazgatónak. (Hát a törvényszéknél?) Állítólag azt is mondta Kiss, hogy ha jövőre nyugalomba akarok menni, biztosít egy évi szabadságot, s 26 évi szolgálat után a nyugdíjjárulék 240-260 pengőig megy és azonkívül a lakbér. De ne menjek még nyugalomba, kilenc évet úgyis elvesztettem (a Kollégiumnál, mikor könyvtártiszt voltam), ha bírom: folytassam tanári munkámat.

Csak az a baj, néha lepleznek előttem komolyabb dolgokat. S ha úgyis kiderül: mit ér az ad hoc adott lelki injekció?

Örökös kétség, köd, bizonytalanság és rettegés volt egész életem. Mások milyen nyugodtan éltek át száz évet is.

Engemet a csapások zuhogásszerűen érnek. Nem elég, hogy városszerte zeng paralitikus voltom híre, tanártársaim szinte szemembe vigyorogják - most, április 22-ikén Fazakas Sándor szemorvos, egy. mtanár, megvizsgálja szememet, s kimondja, vagy sejteti, hogy nagy a baj, valószínűen a cukorbetegségem miatt, meg fogok vakulni. Megvakulás. Borzasztó. Mindig éreztem a közeledtét. Már 1908. táján írtam egy versemben:

Ezeket a sorokat (ápr. 24-én) már nehezen látom írni. Vibrál minden előttem. A leírt betűk egy részét nem látom. Szürkés-fényes köd imbolyog köztem és a tárgyak közt. Néha fehérezüst fény cikázik előttem: a szemem szögletéből indul ki, s borítja be látásmezőmet. A fejem is fáj ilyenkor. A fehér papíron mintha homályos foltok, szürke szivarfüst-felhőcskék imbolyognának. Ha csak jobb szememmel nézek: a betűsorok, a nyomtatottak, görbe, tört sorokká szóródnak, mintha a betördelt nyomdai szedés meggörbülne. Úgy érzem, mintha a recehártyám mezeje nem sima, hanem gyűrött volna, s innen származnának a hullámhegyek, hullámvölgyek. Egyes szavak vége felkunkorodik s a végső betűk eltorzulnak. Az orvos szerint vérzés van a szememben, s a parányi vérzési pontok (1/6 milliméteresek) okozzák ezt a gödrösséget.

Keller úr, belgyógyász, mindenképpen ki akar zavarni a bgy. klinikára, ahonnan már egyszer megszöktem. Én semmiképpen nem akarok kimenni. Ekkor megfenyeget:

- Emberileg nem tudunk másképp segíteni. Egy hiperintelligens ember (rám mondta ezt) nem látja be, mikor megvakulás fenyegeti, hogy ennyi áldozatot meg kell hoznia.

- Kimennék, mondom, ha állandóan a klinika diétás kosztjával élhetnék. Onnan hordatnám, nem rongy kifőzésből, az eledelemet.

Ez az egyetlen lehetőség volna, hogy cukorbajomat lenyomnánk - s pont ezt nem tudja a nagy Gyógyító Intézet biztosítani, holott: semmi fáradságába nem kerülne, hiszen fizetném.

Most már aztán várom, Míg egészen beesteledik. Leszáll az éj. Vakulj, magyar. Ne láss Oláh.

Ahogy ma, ápr. 29-ikén elmegyek betegszabadságot kérni a tiszti főorvosi hivatalba, a csekklapot (2.50-et) töltöm ki éppen, beszól egy fiatal rendőr őrmester:

Erőszakkal be akarnak utalni a klinikára. Értem, urak, értem. A belgyógyászattól és szemészettől pár lépés az elmegyógyintézet.

Csakugyan bementem a belklinikára. Kilenc napig fúrtak, faragtak rajtam az orvosok. Diétára is fogtak, vagyis éheztettek. Wassermann-reakciót is vettek föl: negatív...vagyis van lues.

Szememet is megvizsgálták: retinitis diabetica. Vakulásküszöb, magyarul. Mikor 260 pengőmnek nyakára hágtam, kijöttem, hogy folytassam a diétát. Nehezen megy, nincs szemem minden napra kiszámítani a szükséges 140 szénhidrátot és 30 fehérjét, meg a napi 50+30=80 egységnyi inzulint. Mert egyesegyedül vagyok Kar utcai kis diákszobámban. Senki nem segít. Se isten, sem ember. A kis Greckó Ilonka kopogtat be néha az ablakomon: hogy vagyok? Nem tudom, kíváncsiság húzza-e hozzám vagy szeretet? Baja Mihály jó barátom tesz egyet mást az érdekemben, de sokszor többet ront, mint épít. Un. Kényelmetlen már egy 60 éves embernek egy másik 60 évessel bíbelődni. Két hónapi szabadságom csupa szomorúság. Fekete napok láncolata. Látásom napról napra homályosul. Nincs Isten, aki megállítsa ezt a szörnyű folyamatot. Kiméi lantos, vak Milton, atyáim: bátorítsatok a fény éjtszakáin...^[4] Ezeket a betűket már alig-alig látom.

Eljött hozzám Dózsa Jenő színész, a Nemzeti Színház ny. tagja, félbolond, lezüllött szegény aktor és szavalgatott féldélutánon keresztül. Különösen a Tompa Agg Simeonja tett rám nagy hatást, pedig Dózsa úr rossz szavaló: túlkiabálja önmagát. Hiszen agybaja miatt bocsátották el a Nemzetiből is. Na, sebaj. Adtam neki egy pengőt: hadd legyen ma vacsorája. 66 pengő havi nyugdíjból él. Ebből nem valami sokat lehet enni. És mégis él. Van életkedve. És hogy remél! Csodálatos. Nekünk, nyomorultaknak, pedig vigasztaló, hogy vannak nálunk sokkal nyomorultabbak.

Itt volt a kis G. Ilon. Nagyon megöregedett már szegény: 50 év felé járdogál. 25 éve vár rám. Azt hiszem, már csak a szánalom és a kíváncsiság hozza hozzám, nem a szeretet. Gyöngyvirágbokrétával kedveskedett; és érettségi tételeket dolgoztatott ki velem magyar irodalomtörténetből, mert holnap érettségi írásbeli vizsgára megy. Drukkolt szegény, mert semmit sem tud. Buta kis feje nem is arra való, hogy megérjen. Olyan mint a fonnyadt szilva: összezsugorodott, minden nemes tartalom kipárolgott belőle; harisnyakötőjét itt felejtette nálam - nem tudom, szimbolikusan mit akar ez jelenteni.

Paralízisem és megvakulásom fenyegető érzése eszembe juttatja, hogy a télen mi történt velem. Az a hányással összekötött rettenetes éj (talán február elején) valami mérgezés gyanúját vetette a fejembe. Miért hánytam oly szokatlanul iszonyú módon, ha nem mérgezéstől? S ha mérgezés volt: ki mérgezett meg és miért? - Egyik tanártársam, Szabó József tornatanár elszórt megjegyzéseiből éppen márc. 15-én, azt állítottam össze, hogy engemet, valami halálos ítélettől való megmentés céljából, akarattal mérgeztek meg, hogy elveszítsem látásomat, s így mint beteg ember kikerüljem azt a halálos ítéletet. - Jó. De miért ítéltek volna halálra? Ez a bökkenő. Azért, mert statáriumban megpofoztam egy komisz kölyköt, aki véletlenül katonatiszt fia volt? Verekedni nem szabad, jó; de ez a pimasz diák utazott rám, bosszantott és kigúnyolt, mint soha senki 26 év alatt. Magam is érzem ugyan, hogy ingatag talajon járok okoskodásommal, gyanúval kantározott következtetéseimmel, de azért csak forognak fejemben ezek a vad gondolatok, mint a forgó komédia körbe keringő fa-lovai. Az úristen tudja, mi lesz velem. Csak jó nem lehet.

Elbeszélő verseimet nem valami nagyon vette észre a magyar királyi kritika. (Nálunk ma is minden "magyar királyi", aminek authenticitást tulajdonítanak. Noha jó messze vagyunk a magyar királyságtól.) Pedig már diákkoromban az elbeszélő versekben voltam a legotthonosabb. Már akkor a témához idomult a formám és a hangulatom, tehát bizonyos tekintetben művészi törekvés ösztönzött. Most összeszámláltam 40 év termését: 22 nagyobb-kisebb elbeszélő verset szedtem szerbe-számba. 22-féle téma, 22-féle forma, 22-féle hang. Kitenne egy pár jó vastag kötetet (...)

Április végén már egész Debrecent bejárta a hír, hogy Oláh Gábor elmebajos, kényszerképzetekkel s rögeszmékkel harcol. Sőt: paralízise van. Be kellene vinni az elmegyógyintézetbe. A valóság ellenben sokkal keserűbb volt: a látásom annyira megromlott, hogy kint az erdőn, Dickenst olvasva, eltűnt előlem a kisbetűs szöveg, nem láttam olvasni. Rémültömben ott rögtön verset írtam megvakulásom közelségéről: SOS! Elmentem szemorvoshoz, elébe tettem látásom romlásáról való megfigyelésemet. Elolvasta - majd megölelt, annyira megörült neki. Azt monda: pici vérzések vannak a szemem retináján, a jobbikon nagyobb mértékben, s ez okozza a látási zavarokat. Mikor megtudta, hogy 12-13 év óta cukorbajos vagyok, megvigasztalt: ha rögtön kezeltetni kezdem a belgyógyászaton diabetesemet, azzal együtt a szemem is javulni fog. (1940. májusa óta szakszerűen kezelnek, s ma 1940. nov. közepén, még rosszabbul vagyok mindkét bajom tekintetében, mint hét hónappal ezelőtt voltam. Így áll a bál.)

A nyár folyamán, a szabad levegőn éléstől, a romantikus Nagyerdőn tanyázástól, jobban lettem. Még dolgoztam is. Lefordítottam magyarra vagy 75 olasz verset a kis Ternayval. Azt írja az a tanártársam, az olaszok is fordítgatják verseimet (Mussolini, Dolgozatjavítás, Gábor, ne légy bolond.) Bizonyos nevem van az olasz irodalomban a D'Annunzio-fordításom révén. Mikor a Jorio leányát játszották a Nemzetiben, Olaszországszerte így aposztrofáltak: "O. G. a nagy magyar paraszt költő".^[5] Mindig szerettem volna kimenni Itáliába, sohasem sikerült. Legalább konok szellemem hadd hódítson odakint.

Az új olasz költők versei elég gyengék. Ady, Tóth Árpád, Babits, Juhász, néha még O. G. is, előttük járnak. A futuristák érdekes bordalokat írnak, ditiramb-formában, Silvio Novaro nagyon kedves hangú költő; általában a kicsiségekben excellálnak.^[6] Akármit mondanak D'Annunzióról: mégis csak ő a XX. század vezér olasz költője. Nem bántam meg, hogy éppen őt fordítottam magyarra, s neki is éppen Alkyone kötetét és Jorio leánya drámáját.^[7] A nyelve hatalmas. Tömérdek szót használ. Nagy zenei érzéke van. Mint nekem. De korántsem hasonlítunk egymáshoz. Én sokkal több rétegű és reálisabb szemű költő vagyok.

Októberben, csak úgy kuriózumképpen írtam egy költői elbeszélést: A kékszemű fiút.^[8] A legszebb test, legangyalibb arc, legtündéribb külső, aranyhaj, kékszem: a leglelketlenebb jellemet takarja, hazudja. Régi igazság, de ma is áll. Meg akartam még egyszer villogtatni a színeimet, csengetni a csengőimet, rímeimet, andalogtatni és táncoltatni a magyar nyelv ritmusát - csakugyan öregszem? Úgy látszik: nem. Mert Baja Miska barátom, akivel elolvastattam, azt mondta rá: gyönyörű. S nem nekem mondta, hanem egy harmadiknak. Egy kis bizalmat öntött belém. Ej, jó volna kiadni újabb verseimet. Két kötet készen is áll nyomda alá: egy lírai, egy elbeszélő. A lírai: 1936-1940 közt írt kb. 400 versem - Rossz versek címen. Az elbeszélő: A hangok lázadása címen^[9], ebbe jönne öt verses elbeszélésem (A hangok lázadása, Összeesküvők, A kétéltű ember, Orbán lelke, A kékszemű fiú.) Minthogy 60-ik életévem betöltése is közeledik: szeretném meglepni magamat egy-két új könyvem megjelentetésével. De ezt is a magam pénzén? Rettenetes. Egész vagyonomat elvitte a könyvkiadás, 15-16 ezer pengőmet. Arcom pedig nincs a pesti kiadókat sorra kilincselni. Hankiss János egyetemi tanár ismerősömhöz fordulok: hívják föl rám a figyelmét valamelyik nagy pesti kiadónak (Athenaeum, Franklin), aki zsidó-érdekeltségűből keresztyénné vetkezett. Hankiss csakugyan ír Millekker Rezső, másik egyetemi tanárnak, aki benne van az Athenaeum irodalmi tanácsában; Millekker fölhívja rám az Athenaeum irodalmi igazgatójának, Kállay Miklós írónak a figyelmét, Kállay hajlandó megpróbálni, csak küldjek kéziratot. Felküldöm nekik két kiadatlan regényemet: a Három jó barát-ot és a Timár Ákos házassága c. (két kötetes) munkámat. Tűkön ülve várom, míg az 1300 lap kéziratot végigolvassák...

December 17-ének éjtszakáján rosszul leszek. Hányok egész éjjel. Fejem fáj. Szemem majd kiugrik. Nincs senki mellettem, akinek egy szót szóljak. Míg magam kínlódom a hosszadalmas hosszú éjben, nem veszem észre, hogy a beszélő készségemet elvesztettem. Csak mikor Domokosné, bejáró asszonyom, jön reggel tüzet gyújtani, s kezdenék hozzá beszélni, jövök rá, hogy nem tudom kifejezni gondolataimat. A szavakat elfelejtettem, nevek, fogalmak nem jutnak eszembe, a legegyszerűbb mondanivalóim bennem rekednek. Elkeseredésemben káromkodom - ez eszembe jut, mert rövid szitkokat köpködök a levegőbe. Domokosnét orvosért zavarom. Keller magántanár (OTBA-orvos) mikor meghallja, hogy zavart a beszédem is: mint belgyógyász lemond rólam, s azt tanácsolja: vitessenek be az Idegklinikára. Domokosné egyetlen (Csobán a másik!) jó barátomhoz, Baja Miskához megy, hogy csináljanak velem valamit, mert már nem is vagyok magamnál. Baja jön, néz, lát - beszél hozzám, én egy szót sem váltok vele, igen: mert nem tudok beszélni. Ezt sem tudom neki megmondani, ezért rémül meg iszonyatosan, azt hiszi: megháborodtam. De már gondoskodhatott mentőkről, mert jön a mentőautó - jól-rosszul magamra hányom a ruhámat, derékra valót, nyakkendőt már nem vehetek magamra, mert a mentő urak igen sürgetnek. Felülök. Nem jön senki velem (azt hiszem: Baja fél), fogalmam sincs, hova visznek. Kérdezni nem kérdezem, mert nem is igen tudnám. Egészen regényes ez a zárt autóban ismeretlen helyre loholás. Kiszállunk a téli ködös, zord, naptalan reggelen egy nagy épület előtt, bevezetnek a főkapun, s ott hagynak az előcsarnokban. Ott üldögélek majdnem egy órahosszáig. Senki rám se néz, senki hozzám nem szól. Nem tudom, hogy az Idegklinikán vagyok. Már ki akarok menni a szabadba, hogy tájékozódjam, akkor fognak karon az ápolók: tessék bejönni tanár úr. Bevezetnek egy nagy terembe, húsz ágy, húsz beteg, levetkőzöm, lefektetnek az egyik ajtófélen levő ágyba. Nagyon jól esik pihennem, ennyit érzek. Nem aggaszt, nem félemlít, nem bánt semmi. Apathiába merülök.

Csodálatos gyorsan rendbe hoznak. Egy Széky Antal nevű tanársegéd három nap alatt normális embert csinál belőlem. Elvesztettem beszélő készségeimet; elfelejtettem neveket, szavakat, fogalmakat; nem tudtam tájékozódni: a legegyszerűbb utakat elvétettem; alig bírtam a lábamon állani, úgy szédültem. Egy hét nem telt bele: már írtam, olvastam, beszéltem, gondolkoztam. Olyan voltam, mint egy sérült gépezet, amelyet a szakmunkás gyorsan rendbe hoz. Az Idegklinikán töltöttem a Karácsonyt is, az Újévet is, mint 1927-28-ban, a belklinikán. Sok érdekes beteget láttam. Az elmebajosok közül is vittek a termünkön át vizsgálni egy 15-16 éves fiút. "Vigyázzon arra az elmebetegre: el ne szaladjon!" - figyelmeztette Széky doktor az egyik ápolót. A fiú nem szaladt el, szépen engedelmesen követte a vezetőjét. Az ápoló megveregette vállát: "Most jó fiú voltál." - Csak egy kínos emlékem van az itt töltött 10 napból: iszonyú fájdalmat éreztem, s ordítottam, mikor Széky doktor a tarkómon a gerincvelőmbe - vagy hova - szúrta injekciós tűjét. Kétszer is. Nem tudom, miért fájt annyira. Hiszen magam szoktam adni inzulininjekciókat a lábszáramba, s alig érzem.

Valami mérgezést kaptam és érgörcsöm is volt. A hányás: agyhányás. Ennyit tudtam meg a bajomból. - Azt hiszem: a tömérdek inzulin mérgezte meg a szervezetemet.

Az Idegklinikáról a Belgyógyászatra vittek. Ez már Színház volt a bolondok háza után. 15 napot hevertem itt át. Itt is injekcióztak, koplaltattak; de szerintem legtöbbet használt a pihenés. Jó kompániába kerültem: ez a hat ágyas szoba sokszor mulatóterem volt, nem betegszoba. Itt tapasztaltam: milyen nagy tekintélyem van mint költőnek. Baja Miska meg-meglátogatott. Egy betegtársam, túrkevei nyomdász, aki ismerte mint volt papját, szavalgatta és dalolgatta Mihály egyik versét:

Nekem egy versem jelent meg az új naptárban: a Debreceni Képes Kalendáriumban:

A nyomdász valahogy megorrontotta. Elkérte a kalendáriumot. Elolvasták. Még az ápolónők is elkérték, kivitték, kézről kézre járt. "Mégsem lehet elmebeteg" - mondogatták.

Valaki szorgalmasan leadja a jelt, ahol csak megjelenek: elmebeteg. Ha semmit nem hinnének el rólam, ezt az egyet elhiszik.

Érdekes volt testvéreim magatartása a betegségem alatt. Szakítottam velük édesanyám halála után, mert az örökségi osztozkodásnál ismertem meg őket igazán. A fiúk tisztességesen viselkedtek, hanem a három asszony közül különösen kettő: Dienné a bába és Kovácsné a bérkocsisné... iszonyat. És mi történik az idegklinikára kerülésemkor? Alig melegszem meg, alig kürtölik tele az újságok a várost betegségem hírével, már jön látogatásomra nagy váltan, ragyogva-mosolyogva a szörnyű bába alávaló rébékké hanyatlott hírnöke, leánya: D. G. A DÖG. Van képe riszálni előttem teste-lelke farát, hogy így Gábor bácsi, meg úgy Gábor bácsi, hogy s mint, merre, meddig, mióta. Csóválhatod a lelked farkát, gondolom magamban, tudom ki küld, s miért jöttél. Elmenőben vagyok, sejtitek, hogy marad valami utánam, biztosítsuk magunknak azt a kis testvéri örökséget. Ha van szavamnak és betűmnek, végrendeletemnek értéke, ható ereje: nem fogtok kapni egy kapcadarabot. Sem ti, sem a többiek. Ne marjátok egymást az én holttestem fölött, mint martátok szegény édesanyám friss sírja fölött. Nem hajtottatok egy seprővonításnyi hasznot sem a magyarságnak, sem az emberiségnek, bolond, aki jót tesz veletek, vagyis: lovat ad alátok, hogy van emberi értéketek. Baja Mihálynál tettem le végrendeletemet, remélem: annak az értelmében járnak el halálom után.

No, de jön a ragyogó bestia után a táborszájú Juli. Kovácsné. Almát hoz, nagy [...]-ességet mutat, karácsony táján vagyunk. Értünk is született a Megváltó Jézus. Ez a hölgy az, aki mindenkivel összeveszett. Csak egy embert magasztal az egekig, Böske lánya - egyetlen gyermeke férjét, finánc-vejét. Hála Isten, hogy találkozott életében egy jó emberrel is. Erre aztán ráaggasztja nőstény oroszlánszíve minden csillogó gyöngédségét, mint a jó szülő gyermeke karácsonyfájára az angyalhajat és az aranypapírba göngyölt diót. Nagy sajnálkozással ült az ágyam mellett. Én, ostoba ellágyulással, odaadattam neki Bajával a szobám kulcsát, hogy kihozzon valami ruhadarabomat. Na, kihozta, - de el is tűnt rögtön három finom alsónadrágom. Ilyenek az én testvéreim. Aztán mondtam neki: ne hordjon nekem almát a klinikára, cukorbeteg is vagyok, az almában pedig cukortartalom is van. Nem értette meg sehogy. Felduzta az orrát. Anélkül is pisze. Elmaradt a háztól. Mikor hazajöttem Kar utcára, még egyszer volt a lakásomon. Mióta sejti, hogy már megint nem halok meg hamarosan, mondjuk: januárban, nem érdemes rázni előttem a rongyot, s mutatni: mennyire szeretnek, várható és feltételezett nagy, eldugott vagyonomért, amelyet rájuk testálok.

Nem, Juli drágám, nem fogsz utánam örökölni egy vasbögrét sem. Hasztalan a fáradozásod. Én a kőszívű ember vasszívű fia vagyok. Amim van, érték: irodalmi célra, és Egyetemnek, Déri Múzeumnak hagyom.^[10] Le fog esni az állad, ha megtudod.

Na, kijött aztán hozzám a klinikára az a testvérem is, akit szeretek, akit mindig szerettem: Miska. Ez jól esett. Ez a fiú (már 57 éves) részt vett a világháborúban, négy évig volt hadi fogoly, a Muhrmannál skorbutot kapott, fogai kihulltak, majd hogy ott nem maradt. Bérkocsis, az apánk iparát vitte tovább. Kár. Pompás esze volt fiatal korában; értékes ember lett volna belőle, ha tanul. Ezzel a testvéremmel szívesen állok meg beszélgetni a kocsisoron is. Sokan ismerik, akik engemet ismernek. Szívesen hivatkozik rám, hogy testvérek volnánk. Mint a drága dög D. G., hogy unokatestvérem volna...

Kovácsnétól tudtam meg, hogy mennyire szétszóródtak édesanyám unokái. Még Londonba is került közülök egy leány. Talán az István bátyámé. Sajátságos: engemet a rokonaim, testvéreim, vérbeli hozzátartozók sorsa soha nem érdekelt. Soha. Nem értük éltem, hanem a magyarságért, meg az emberiségért. Hogy értenék ezt meg? Sehogy.

Karácsonykor az Idegklinikán szép karácsonyfát állítottak, feldíszítették, villanygyertyákkal kivilágították. Istentiszteletet is tartottak. A cukrokat, narancsokat szétosztották a betegek közt, nekem is jutott. Ha már elém tették, meg is ettem, mert a papom, Baja Miska, belém diktálta. Bezzeg másnap úszik a rengeteg cukor a vizeletemben. Minden nap vizsgálták. Lehordanak az ápolók, az orvosok. Én vigasztalom őket: ne féljenek, nem halok meg tőle. Karácsony másod napján - vagy az elsőn - úrvacsorát is oszt a kis tiszteletes, ki k. estén imádkozott. A nagy terem csaknem kivétel nélkül református; pár katolikus társunk hazament az ünnepekre s újévre; babonából nem akarták az új év első napját kórházban tölteni. Nekünk, eretnekeknek, mindegy; a nagy világ is kórház, mint ez a kis beteg világ. Mindenki fölvette az úrvacsorát, még az a félbolond kis paraszt ember is, aki tüzes téglával összeégette pucér fenekét, s most itt olajozzák. Csak én nem vettem föl. Nem vitt rá a lélek, hogy végigszínészkedjem azt, amit nem hiszek. Különben sem akarom Jézust testileg megenni, mint kálvinista kannibál, akármennyire szimbolikus ez az úri vacsora. Nem tudom, mit mondott volna Baja komám, a pap, ha látta volna. Legalább itt is őszinte vagyok.

Tíz napig voltam az Idegklinikán. Csak egy ember halt meg. Legalább a mi osztályunkon. Hogy az egész bolondok halálozási statisztikája miképpen alakult - ki tudja azt.

Baja Miskát meg kell dicsérnem: jól viselte magát. Velem volt, lótott-futott az érdekemben. De én vigasztaltam őt, nem ő engemet. Fizikailag megállta a helyét, de lelkileg én vagyok a keményebb. A klinikákon az lepett meg, hogy nagyszámú látogatóim úgy jöttek, mintha utolsó perceimet élném. Nem tudom, ki vagy mi rémítette el őket. Az volt valahánynak az arcára írva: hát te még élsz? - Egy látogatóm elárulta, hogy az egyik debreceni újság (D. U.) naponta közölte kis kommünikében az állapotomat. Mint fejedelmi és országos nagy, beteg emberekét szokás. Mennyi hűhó egy kis omlettért...^[11]

Különösen szemem tisztasága és élénk ragyogása tűnt fel az embereknek. Zavart eszűnek és zavart szeműnek gondoltak messziről. Ezen csodálkoztak legjobban, hogy jókedvűen, tréfásan beszélgetek velük. (Eszembe jutott: szegény haldokló édes anyámnak milyen gyönyörű tisztán ragyogott fekete szeme halálos ágyán is, mikor már beszélni nem igen tudott.)

Az egyik újság cikkírója le meri rólam írni 1941. január 19-ikén, még életemben: "a debreceni cívis gazda lángeszű fia."^[13] Hogy kacagnak ezen ma igen sokan...vagy hogy kacagnak ezen majd igen sokan. Inkább ma kacagjanak - lesz idő levezekelni. Ha később kacagnak: nem teszi már jóvá sem ott fenn, sem itt lenn, sem ember, sem Isten.

Különben, ha kíváncsi volna valaki, hogy értem meg a hatvanadik életévemet, leírom:

Harminc év óta van insufficientia bicuspidalisom, kéthegyű billentyűelégtelenségem. Ezért hagytam abba a tornát, vívást; ezért nem ittam soha bort, ezért nem táncoltam, ezért nem mertem megházasodni, ezért nem voltak nagy szerelmeim. (Most jöttem az erdőről haza, egy órai séta szeles időben, nagyon megfázott a kezem, ujjaim meg vannak gémberedve, nem tudom a tollat fogni, azért írok ilyen gyalázatosan.)

Tizenegy éve múlt, hogy diabetes mellitusom^[14] van. Állítólag ebből támadt az utóbbi években fellépett, s rohamosan növő szembajom: retinitis diabetica. Megvakulás fenyeget.

Nagyfokú érelmeszesedés. Magas vérnyomás (170-190) Ezért alig eszem ma már húst. Bezzeg azelőtt!

Gyomortágulás. Régi vastagbélhurut. Ezzel kapcsolatban obstipatio habitualis; csak segítő szerekkel cserélem és távolítom a salak-anyagot.

Kezd a prosztatám túltengeni, akadályozza a vizelet kiürítését. Hatvan év táján jelentkezik ez a baj.

Fogaim jó része a diabetes óta kihullott, mert nem kezeltem magamat inzulinnal. Mióta állandóan használom az inzulint, az ínyem nem gennyesedik, s a fogak - a meglévők - nem hullanak.

Iszonyú fájások gyötrenek: a végtagjaim nyilalóznak könyöktől és térdtől végig, a kéz- és lábfejig. Lábam feje olyan, mintha zsibbadt volna, vagy láthatatlan papucsba volna dugva.

Lábcsuklóim rugóizmai nagyon elgyöngültek. Mikor a klinikáról kijöttem, kalucsniban mentem a város közepén; Kossuth-utca szögletén a sárcipőm belebotlott az emeltebb gyalogjáró aszfaltjába, istenesen hasra estem, véniát tettem^[15] az újságáruló rikkancsok előtt. Alig tudtam felállani. Egy újságáruló segített föl. ("Részeg" - hajította valaki utánam. "Nem részeg", - mondta a rikkancs, - "tessék nézni: milyen egyenesen megy.") Nagyon legyöngültem. De ki tenné ezt fel rólam! Én - és legyöngülni!

Futni már alig tudok. Ma délután próbáltam az erdőn. A lábam fejét nem bírom emelni: mindig beleakad a cipőm hegye a földbe. Túlságosan vonz. Óh édes anyaföld!

Az anyaföldön kívül még a friss leányok is vonzanak. Az asszonyok már kevésbé. Betegségem idején az esett legjobban, hogy egyik aggleány ismerősömmel, G. I.-val, a kis sógornője is kijött hozzám látogatóba a klinikára, a kis Dóczista-gimnázista leány, a 17-18 éves Végvári Kata. Fekete szem éjtszakája... Az apja tanítványom volt valamikor. Ő pedig irodalmi dolgozatot ír az idén rólam, érettségihez készítő gyakorlatul. - Izzó fekete szeme van, s gyönyörű fekete sörénye. Termete is délceg. Úgy ragyogott az ágyam lábánál, mint a rózsaujjú Hajnal. - Sokat beszélt már azelőtt is róla G. Ilonka néne, mindig ígérte, hogy bemutat bennünket egymásnak; de irigységből (azt hiszem) távol tartotta tőlem, hogy bele ne szeressek, Míg egészséges vagyok; mikor aztán olvasta az újságból, hogy megállt bennem az ütő, hogy végem - kihozta, megmutatta. Tunya dög. Majd elalszik, míg magáról beszél. (T.i. a néne.) Hátha másról! Irigy-buta. Úgy haragszom rá, amiért a kórházat állította halhatatlan alakomhoz staffázsnak^[16] . Ostoba, de az ilyen kis bosszúállásokra van esze. Isten megverte: soha nem fog férjhez menni. 25 éve vár, hogy elvegyem, a szekeremre fölvegyem. Ilyen nőket adott volna nekem a buta véletlen. Vagy olyat, mint a magát övön alul is megmutató... na, na, egyik legszebb percemet neki köszönöm. Hogy belül mi van az amforában, nem kérdés. Az a fő, hogy a külseje csinos, csintalan. (Vajon mit csinál most?)

Szegény Debrecen. Néhány mokány magyarjában felágaskodik a későn fölébredt lelkiismeret, hogy ha már Csokonait belefojtottuk a Hortobágy porába, engesztelő szent miseáldozatul nyalogassuk körül édesdeden ezt a másik vén mágyikás deákot, ezt a me ipsum^[17] . Eljön születésem 60-ik évfordulója, el is múlik, akkor veszi észre a Református Gimnázium magyar tanára, a fiatal Molnár Pál, hogy hopp! - hiszen ez az Oláh Gábor nevezetű egyén él, itt, Debrecenben, Kar utcán, ahol 40-50 éve él. Nemes városa fel sem érez erre a nagyszerű alkalomra - csípjünk rajta egyet, és dörzsöljük meg egy kicsit a nagy író rozsdáit. Szép cikket kanyarít, orrához dörzsölve a derék Döbröcönnek: milyen setén-balul bánik legjobb fiával.^[18] Erre felhorkan a másik újság: kérem, mi úgy tudjuk, Debrecen Kollégiuma, kulturális körei, irodalmi életének vezetői igenis megünneplik a nevezetes dátumot, csak tessék várni, hadd térjen magához a nagy ember, hiszen mindenki tudja, hogy a halál kapujába rúgta most decemberben a fene betegség. Na jó, hadd jöjjön rendbe. De aztán mikor lesz az a jóvátételi ünnep? A születésnap január 17. volna, akkor jó lesz febr. utolja; vagy március eleje. - De miért? kérdezheti a jámbor idegen. Azért, mert Debrecenben jó félórával később kel fel a nap, mint pl. keletebben, esetleg nyugatabban, mondjuk Bpesten. Ha itt az van hirdetve: "az előadás kezdete 8 órakor"- 1/2 9-kor már ott vannak a legéberebb pasasok, 9-re pedig begyűl a közönség. Ha valaki január 17-ikén született, azt febr. 20., vagy március 1. táján lehet ünnepelni. - De hát miért később, ha már nem pontosan azon a napon? - Miért, miért? Több dolgok vannak földön és egen, mintsem bölcselmetek álmodni képes. A város kulturális életének főmozgatója, Debrecen mindenese, Csobán Andorás főlevéltáros úr, aki hetven egyesület titkára vagy vezérigazgatója, soha még a maga napján nem rendezett időponthoz fűződő ünnepet. Mindig későbbi napot választ, hogy el ne siesse a dolgot. - Az én 60 évemet is rá bízta hazám, hogy ünnepelje meg. Ki is tűzte a határnapot: március 1. Hol van már január 17! Ki emlékszik már arra. Praehistoricus idők. A Pickwick-Club jut eszembe.

Jön a hajdú hozzám előtte való napon, hozza a Csobán úr bejelentőjét: holnap (vasárnap) d.e. 1/2 11, vagy 1/2 12, vagy 12-kor jöhetnek-e az ő és Pap Károly egy. tanár vezetésével a küldöttség tagjai, vagy hetvenen. (A szobám oly parányi, hogy másodmagammal férünk meg benne legtöbben.) Kacagok is, sírhatnám is. Micsoda komédiát csinálnak ebből is ezek a statisztikus legények! Látszik, a fene majd kieszi az oldalukat a nagy igyekezetben; de alibit akarnak bizonyítani, majd mikor tetememnél hívják tetemre kortársaimat: hol voltatok, nemes kultúrlegények?

Bosszant a dolog, és fáj a komédia. Üzenem, hogy a szobámat senkinek ki nem nyitom. Elmúlt az ünnep, vége a farsangnak, nem táncolunk. Ahelyett, hogy kiadnák egy munkámat, s vele igaz örömöt szereznének, hasbeszédekkel akarnak még betegebbé tenni. Óh a nyavalyások. Sejtik ezek: kit mocskolnak bennem szinte naponta?^[19]

Domokosné, a bejáró asszonyom, mindenképen el akarja velem hitetni, hogy december 17-én nem voltam eszemnél. Azt állítja: a mosdó lavórt fölemeltem, mintha inni akartam volna belőle, s ő vette ki a kezemből. Ilyen marhaságot nem követtem el, még ha agyvérzésem volt is. Félreérthette a jámbor asszony valami mozdulatomat. Az ellenben igaz, hogy neveket, szavakat, fogalmakat elfeledtem, s nem is tudtam beszélni, bár megvolt a gondolatom. Tudom: Mester utca nevén egy pár napig törtem a fejemet az idegklinika ágyán, Míg egyszer föl nem merült a debreceni ködből. Azt se tudtam: hova visznek; nem is kérdeztem. Hadd vigyenek, ahová akarnak. Egész fantasztikusan ismeretlen volt a város, amelyen keresztülrobogtunk, az utcák, a házak, amelyek elsuhantak mellettünk. Úgy vettem észre, még az orvosaim sem tudták biztosan: mi bajom.

Volt az Idegklinikán egy kis gilisztás, havibajos, karikás szemű medika. Nevét nem tudom. Azt hiszem, névtelen. Széky Antal tanársegéd minden betegének a nyakszirtjébe - vagy gerincvelejébe? - adott legelőször is injekciót. Nekem éppen darázsfészkem volt azon a helyen, óriás és mély keresztvágás díszeleg rajta. Széky is odaszúrt. Kegyetlenül, élesen fájt. Nagyon primitív lelkiállapotban voltam, hát ordítottam, őszintén, mint a Homeros hősei. Az a kis bélbajos, bélférges medika is ott asszisztált: borzasztóan csikolhatta fülét a jajgatásom: láttam, kegyetlenül nevetett rajtam. Pár nap múlva orra alá dörzsöltem: hogy nem illik betegeken nevetni.

Megállj, majd ha valamikor első magzatodat szülöd és a gát reped és folyik a vér, s a nagy méhmagzat nem akar kiférni a vagina torkolatán - majd emlékezzél rá, hogy fogsz szűkölni, jajveszékelni, kis csámpás. De a körülted asszisztáló férfi orvosok közül egyik sem fog rajtad kacagni, azon a jogon és okon, hogy a betegek olyan komikusak. De akkor te leszel az orvosi megfigyelés anyaga, s már olyan hős nem vagy, hogy magadon is mulass. Ha beteg-magadon is tudnál nevetni: akkor meghajolnék előtted.

Minek mennek orvosi pályára az ilyen pocos verebek, az ilyen csámpások és csipások? Tű és cérna az asszony kezébe való, nem orvosi műszer.

Ámbár vannak derék nőorvosok is. De azok komolyabbak, mint ez a Nevenincs Böske. Az Isten tegye a villahajtóba.

^[2] Ridendo dicere verum: nevetve (kell) megmondani az igazságot.

^[4] "Szaladok valami nagy fény után - / S jön hátam megett szörnyű Éjszakám // (...) Jaj, addig-addig bámultam a Napba, / Megvakúlok a várt új virradatra. // Mi lesz velem, világtalan szegénnyel? / Könyörűlj rajtam, ó felséges Éjjel! // Kiméi lantos, vak Milton, atyáim: / Bátorítsatok a fény éjszakáin. (...) // Hogy lássam, amit ember még nem látott: / A bennünk rejtőző titok-világot. // S ha már nekem nem pompáznak a rózsák, / Adj szőke gyermeket, mennybeli Jóság! // Hangja piros virágként húll lelkemre, / Kacagása: hulló víz ezüst gyöngyre. // Hangok tavában megfürödve lássam / Fakó világom, tündér ragyogásban." (Jön az éjszaka - Oláh 1908.)

^[5] Csak 1941-ből sikerült találnom egy olasz újságot, mely "nagy magyar paraszt költőnek" nevezi Oláht: Amore per l' Ungheria. Giornaie di Genova 1941. november 27.

^[6] Silvio Novaro (1866-1938): olasz költő, író.

^[7] Az Alkyone kiadására több kísérletet is tettek. Ternay Kálmán Sinka István révén kapcsolatba lépett Püski Sándorral. 1940. november 9-én kelt levelében arra biztatta Oláht, hogy feltétlenül fogadják el Püski ajánlatát: "...az összes nevesebb pesti kiadónál megpróbáltam, hátha kiadnák még ebben az évben vagy előnyösebb feltételek mellett, de nem sok biztató jel van rá, eddig legalábbis. Azért amondó vagyok, hogy kár lenne elszalajtani ezt az alkalmat, Püskinek csodaszép betűje van, vedd meg Sinka Vád-ját és meglátod, még nem láttam ilyen csodaszép betűt. Ugyanabban a formában akarja kiadni, leszámítva a daróckötést, ami D'Annunziohoz természetesen nem vág." (DIM) - A kötet csak 1942-ben Oláh halála után jelent meg Triesztben.

^[9] 1941-ben meg is jelentette kötetét. Megkérte Földessy Gyulát, hogy írjon róla, de ő kitért a kérés elől: "Kedves Gáborom, írnék én Rólad szívesen, de -- Első nehézségem, hogy a versköteteiden kívül nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy megénekeljelek. (...) Másodszor: hova írjak? Nincs lapom, nem invitálnak sehova. (...) Te, mindenesetre, olyan érték vagy, aki magában, az esztétikusok támogatása nélkül is megáll és beszél magáért. (...) nézetem szerint, kezdettől fogva igazságtalanok voltak azok, akiknek kutya kötelességük lett volna, ha legalább is maguk mellé vállalnak. Babitsnak menthetetlen bűne-gonoszsága, ahogy ő az Ady-utáni irodalmi állapotokat formálta az ő Nyugat-pozíciójával, s aztán baumgarteni diktátorságával. Erről is lesz még mondanivalóm, s arról a mesterséges Kosztolányi-kultuszról, aminek úgy, olyan extenzitásban és intenzitásban, ahogy művelik Illyésék, Cs. Szabóék s az egész nyálas ifjúság, nincs meg a jogosultsága-értelme." (1941. július 18. - DIM) - A hangok lázadásáról Juhász Géza írt kritikát a Tiszántúl 1941. július 27-i számában. Juhász fölemlíti azt a többször leírt meglátását, hogy Oláht "már a valóság semmiféle eleme nem köti, semmi tapasztalat, semmi hagyomány, szabadon zengi alkotó csöndje látomásait" Néhány részlet kivételével nem tartja jelentősnek Oláh verses elbeszéléseit. "[A] mesteri hangszerelés, a lírai részletek kifogyhatatlan szépsége adja Oláh epikájának a fő varázsát. Alakjai [azonban] túlságosan egyvonalúak ahhoz, hogy rajtuk át revelálódhatnék az emberi sors valamilyen titka, - már pedig ilyen kinyilatkoztatás nélkül nincs nagy költői alkotás. De Oláh műveiből mégis sugárzik a nagyság: az élet összes erői egybeáramlanak benne, s hősei sorsa valahol a realitáson túl dől el, túl a kézzelfogható dolgok világán."

^[10] 1941 decemberében tette meg ajánlatát Sőregi Jánosnak, a múzeum akkori igazgatójának, mely szerint szépirodalmi könyveit, valamint művei kéziratát és a szerző jogokat a múzeumra hagyja. Végül csak kéziratai és levelezése került a Déri Múzeumba, könyvei pedig külön letétként a Debreceni Egyetem könyvtárába. (vö. Sőregi János: Emlékeim és feljegyzéseim Oláh Gáborról. Debrecen, 1960. - KLTE)

^[11] Tant de bruit pour une omlette: sok hűhó semmiért.

^[12] Kiss István 1941 január 15-én megjelent cikkről van szó, mely a betegséggel az alkotó munka segítségével küzdő hősként mutatta be Oláht, életét pedig állandó küzdelemként. Tragikus sors Oláhé: "...itt vívja közel egy emberöltő óta sziszifuszi harcát a maradandósággal (...) Lassan a beszélgetés hevében kiszakad egy nemesen büszke lélek minden panasza (...) Itt vagyok Debrecenbe leülepedve, ki sem mozdultam 1916 óta, amikor bevettek katonának és el kellett utaznom vizsgálatra. Nem vesznek észre, mert nem jelentkezem. A könyveim nagy részét magam adtam ki, én törlesztettem az árát kis tanári fizetésemből, megrongyosodva és megkoplalva. Ha látnám innen kiszállni a gondolatokat, embereket tüzesíteni át, akkor más volna... Talán ez hiányzik, ezért fáj az élet: nincsenek írói örömeim és nincsenek emberi örömeim (...) Ahogy felegyenesedik hatalmas alakjával, boltozatos koponyájával, olyan mint egy tragikus hős..."

^[13] "[A] tisztelet, megbecsülés és szeretet melegével kellene kiengesztelnünk e komor, magános Géniuszt (...) Oláh Gábor ízig-vérig debreceni költő, ahogy ő, a bérkocsis cívisgazda lángeszű fia, a népi mélységekből felemelkedik a művészet éteri világába, úgy olvasztja magába Csokonaitól az Ady-korszak lázáig a debreceni költői szellem legfinomabb és legnemesebb erőit." (Molnár Pál: Oláh Gábor hatvan éves. Tiszántúli Független Újság 1941. január 19.)

^[15] Középkori önsanyargatási mód, a térdre borulás egy fajtája.

^[16] Díszül, kiegészítésül szolgáló mellékes dolgok.

^[18] Az Oláh Gábor hatvanéves című, már említett írás név nélkül jelent meg. Szerzője Molnár Pál, a református gimnázium tanára. Nevét maga Oláh is odaírta a lap margójára. Molnár így értékelte Oláh munkásságát: "Oláh Gábor életműve torzó maradt, kiegyensúlyozott alkotásig, tökéletes remekműig talán nem is jutott el. Merész szelleme röptét, széles világképét, nyelve csodálatos gazdagságát, díszét méltányolnia kell mindenkinek, aki irodalmunkban értéket keres. Költői iránya jórészt a múlté, de a múlt érvénye a jelennek és a jövőnek szól. Debrecen nem látta, nem értette meg eddigi nagyságát, a hálátlan, gyorsan felejtő kultúrüzem: Budapest mellőzte, elfelejtette. A költő íróasztalán a kiadatlan művek halmaza (...) Alkotásai halálra szánt gyermekek ..." - Oláh levelet küldött Molnárnak, nemcsak azért, hogy megköszönje írását, hanem azért is, mert "alkalmasnak talál[ta] arra, hogy megírja életrajzát". Molnár Pál udvariasan kitért Oláh kérése elől: "Nagyon megtisztelő az a bizalom, amit rám hárít kolléga úr, hogy rám merné bízni költői pályája értékelését. Bizonyára túlbecsüli képességeimet e rendkívül nehéz és mégis érdekes, vonzó feladat betöltésére. Lehet, hogy bizonyos részt én is vállalok ebből a szerepből majd - de ezzel valóban várni kell addig, míg mindent csűrbe nem takarítanak Ön után. Adja Isten, hogy sok idő teljék még el addig..." Oláh megjegyzésére, hogy jogtalanul minősítik életét és életművét torzónak, Molnár magyarázatként azt hozza fel, hogy "mai igényünk szerint talán több objektivitást, tárgyban való be- és feloldódást kívánnánk, s kevesebbet az egyén túláradó energiájából ". S mivel szerinte ez utóbbi a túlsúlyos Oláhnál, ezért lehet jogosult alkotásaival kapcsolatban a művészi összhang és szintézis hiányáról beszélni. (1941. febr. 2. - DIM - vö. Tóth 1980, 345-346.)

^[19] Kardos Albert üdvözletét köszönő levelében saját munkásságát értékelve tömören bemutatja ezt a külvilág számára még láthatatlan én-t: "Mindenről elmondtam gondolataimat - istenről, emberről, vallásról, társadalomról, művészetről, államról, jogról, erkölcsről, bűnről, békéről és háborúról, életről és halálról, egyénről és tömegről, tudományról és fantáziáról, férfiról és nőről, családról és szerelemről. (...) Irodalmi munkásságom mezője széles és nagyon tarka ábrázatú. Csak Babits állhatja velem a versenyt kortársaim közül. Hiszen munkáimból össze lehet válogatni egy kötet jó lírai verset (100-120-at), egy kötet epikai költeményt, egy maradandó regényt (Deák György, A táltos fiú), egy maradandó drámát (Magyar Tragédia), egy kötet időtálló tanulmányt, egy kötet szépprózát, egy kötet korfestő naplót. Tehát: nem éltem hiába." (O. G. Kardos Alberthez, 1941. jan. 23. - TtREK). - Sőregi említett feljegyzésében is megtalálható a levél másolata, de rossz dátummal.