1941

Szegény Baja Miska komámat sajnálom. Mint pap, szeretne jót tenni velem: érdeklődik a sorsom iránt, igyekszik bedugni valamelyik klinikára, hogy láb alatt ne legyek. Viszont mint ember, mint bonviván, halálosan retteg, hogy valami bacilust, vagy baktérium-tömeget szed föl rólam, s örökre gondolt földi életét aláfúrom és a mindenek sorsára juttatom. Ha hozzámegyek: rögtön menekül előlem, retteg egy levegőt szívni velem - különösen tavaly tavasz óta, mikor annak a gyanúmnak adtam kifejezést, hogy régi-régi (40 éves) lues rombolja a szervezetemet. A mostani Wassermann-reakció azt mutatná; ez a szörnyű baj ezidőszerint nem virulens, nincs romboló ereje, ha volt is valamikor. Különben is, jobban óvom én magamtól jobb embereimet, mint Baja M. magát tőlem. Nem ebédelek nála, nem köhögöm tele szobáját, nem fogdosom össze sem a bútorait, eszközeit, sem a ruháját. De hiába. Szomorú a halál a gyarló embernek, halál követitől mindenek rettegnek.^[1] Mihály úr fél, mert 80 évre szabta életét, s ma még csak 61. Igaza van. Ki vigyáz ránk, ha magunk nem vigyázunk. - Mikor meglát az ajtója kis kémlő lyukán át, már húzza elő zsebéből a mozi- vagy színházjegyet: jaj, Gábor, véletlenül éppen moziba megyünk. Én. t.i. rendesen 4-5 között kopogok be nála. Szomorúan mosolygok: eredj csak, eredj; éppen csak hogy benéztem, magam is iszkolok innen. - A télen, decemberben sem annyira énértem sürgölődött körültem, írta a hírlapi cikkeket mellettem, hanem magának is jól esett egy kis reklámot csendítenie. Rossz nyelvű, de jó fiú. Ki tenne ennyit is velem? Más? - Azért hát nem is panaszkodom: adjon Isten neki 85 évet, vagy 101-et, hogy élvezhesse a pipázó délutánokat az e.k.l.h.^[2]

Ha orvos volna: hogy merne fertőző betegek közé menni?

*

Különben Baja Mihály mostanában igen boldog. Nem azért, mert lassan elmúlok mellőle vagy előle, s így egyedül marad, azaz: háborítatlanul, hanem mert a tavaszon (1941-ben) megjelent "Debrecen a magyar irodalom történetében" című könyv szerzője, Molnár Pál tanár, körülbelül úgy ír róla, hogy kettőnk közül ő látszik a nagyobbnak.^[3] Comme il faut^[4], jó kis fiú: hazafias, vallásos és harmonikus. Én pedig hazafiatlan, istentelen és diszharmonikus. Bajáról csak jót mond a tanár úr, rólam csak rosszat, jobban mondva: azt keresi: mi nincs meg bennem? Vétkem, hogy nem olyan vagyok, mint más, de mégis epigon, különösen Bpest szerint. Örülök, hogy Baja Misike örül. Ő maga szentül hiszi, mondta is: őneki fennmaradnak a dalai, nekem: a nevem sem. Juhász Nagy Sándor, akinek ezt mondta betegségem súlyosra fordultakor, ezt válaszolta: "Hogy a te dalaid fennmaradnak-e, nem tudom; de hogy az O.G. munkái fenn: azt tudom." Nesze neked, Kukorica János. Az bizonyos: több dalát megzenésítették és énekelik. A nép nem is igen, de vidám műkedvelő urak és kisasszonyok igen. Csakhogy. Szerintem Berzsenyi és Madách mégis csak nagyobb költő, mint Pósa Lajos. Nemde bár?

Nagyobb baj az, hogy szegény Miska komám nagyon két-három-négyszínű ember. Velem szemben is folyton színjátszó. Kálvinista jezsuita, de a legrosszabb értelemben. Jelleme: nem férfi, s nem magyar jellem. Nem adnék a szavára tíz fillért. Mindig hazudik és csűr és csavar. Papi ember, nincs rajta mit csodálni. Szegény kálvinista Egyház, be megszuvasodott régi nagy jellemeid alulmaradt salakja! Még a legjobbak is futkározó hamis atyafiakká lettek, mint fent nevezett nagy papunk. De egyet nem tagadok: Baja a debreceni Kossuth-utcai templomunk remek kifestésével maradandó nevet biztosított magának. Igaz, egyebet sem csinált egy emberöltő alatt. - Éljen Baja Mihály! Le Oláhval, Míg él!

*

Éppen ez a derék barátom akarja az emberekkel elhitetni Debrecenben, hogy O. G. őrült. O. G. elmebeteg. Szőrmentével kell vele bánni, mert soha nem lehet tudni, mikor tör ki rajta a tomboló elmebaj. Úgy kezel szegény, mintha kettőnk közül én volnék a bolond. S nem bírja leplezni: milyen jól esik neki, hogy múlt évi decemberi szélütésem óta milyen könnyen felejtem a neveket, számokat, adatokat. S mikor beszélgetéseink során elkezd hibegni, habogni, nyög a felejtkezés küszködése alatt, nem talál rá sok névre, címre, s én segítem útra, és ezt a elmegyöngülését finoman elébe tárom, bebizonyítom neki ad hominem^[5] : mennyire ritka rosta a memoriája: elnézően mosolyog, mintha szótlan is ezt mondaná: az én feledékenységem szórakozottság, minden nagy embernél megvan; de a tied elmebaj, csak az őrültekkel közös. - Jól van Mihály, légy te egészséges marha, maradjak én őrült ember.

*

Másik barátom: Gulyás Pál, 47 kilós lírai költő. Ez legalább őrült, ha már költő. Borzasztóan él benne a magát közlés vágya. Legalább egy órára szokott jönni hozzám a jó fiú, hogy "szórakoztasson", ezt el is éri, mert maga szórakozik oly fenomenálisan, hogy az ablakomon bekopognak: ne zúgjatok olyan nagyon! Hadar, mint a megbomlott zivatar. Zsidós alakú ember, csontos sovány vékony karjait majd elhajigálja, úgy hadonász. A derekát háromszorosan hajlítja össze, mint a gumi-colstokot. Már a harmadik mondatában - ha Pilátustól kezdette is - saját magán lovagol. De hogy! újságdarabot ragad elő zsebéből - véletlenül nála van - és felolvassa legújabb versét még pedig, hogy a prózától megkülönböztesse: elnyújtott, éneklő hangon, meglepően zsidós gajddal. Mindig Kiss József előadása jut eszembe, csakhogy az kellemetlenebb volt. Akárkinek akármelyik versét idézi, rögtön átvált az előadásmódja erre a csendes vonításszerű módra. Engemet a jó fene majd megeszen, úgy kacagom magamban. Ő komolyan csinálja, mint a feszület. Elmondja egy ittlétekor, micsoda új elméleten töri legújabban becses fejét. Beszámol legfrissebb olvasmányairól. Mostanában Schillert fordítja, s magasztalja elszáradt műdalait a magas egekig. Az Istennek sem lehet kiverni bolondériájából. Tanulmányokat ír, amelyeknek se füle, se farka; nem lehet kitalálni: mit akar. Nincs gondolatmenete egyiknek sem. Líraibb versek a Heine dalainál. A halott költőket dicsőíti, az élőket átkozza. Mivel még engemet is élőnek néz, gondolhatni: hogy bánik el velem. Irtózatos nagyra tartja saját verseit. A fűzfa-dalokat, mint a véletlen sikerült kis verseket. Pestet, a pesti irodalmár-kalmárokat utálja, megveti és irigyli, ha úgy lehetne nagy, pesti költő, hogy 12 pesti írócskát legyilkol, gondolkodás nélkül megtenné. Van egészséges ösztöne is: Platont pl. nagyra becsüli, olvassa. De csak a Szümpoziont. Talán még nem olvasta más dialógusát. Az apjával rossz viszonyban kezd lenni, hogy hozzám hasonlítson, - vagyis inkább az apjukkal villongó nagy költőkhöz. Irt rólam egy verset, s azt mondta: "Ezzel megteremtettem az Oláh-mithoszt." Még az is lehet: igaza van. Először irigykedve haragudott rám; később, mikor a megtámadott embert-költőt védtem benne: hozzám pártolt és állítólag nagyra tart. Mióta sulyosabbodik a betegségem: sokat jár hozzám, és szemmelláthatólag úgy viselkedik, mint aki kötetet ír nemsokára ilyen címmel: O. G. végső napjai. Szeretem, mert sok furcsaság van benne, s jól esik rajta mulatnom. Szegény fiú: inaskölyköket tanít az "iparostanonc" iskolában, és görög mitológiát magyaráz a kis szurtos iparos-magvaknak. Normális felesége van (menekült, 1916) Erdélyből jött Debrecenbe. Két kis csendes gyermekük van. 15 évi házasélet után "megutálta" az érzékiséget (azt hiszem, kifáradt); most, mint mondja: aszkéta életet él. Talán engem akar követni? Mert sógora, a harmadik debreceni költő: Juhász Géza azt hiszi és azt hirdeti: O.G. még ma sem érintkezett nőkkel. Jungfrau.^[6] - Sok bolond van a világon, mondja Heine; eggyel mindig több, mint az ember gondolná. -

*

A Belklinika igazgatója, Fornet Béla, francia eredetű. A felesége zsidóleány. Valahányszor bevonulok a birodalmába, mindig szép biztató és lelkesítő beszédet tart hozzám. Most újévkor is. Hitet és reményt igyekszik bennem kelteni az orvosi tudomány iránt, hogy végzetes cukorbetegségemen diadalmaskodni fogunk. Mindenképpen ki akarja húzni belőlem az őket boldogító igent, de én kálvinista makacssággal és hitetlenséggel dobom oda a nemet. Nem hiszek abban, hogy meggyógyuljak vagy jobban legyek valaha. Nem áltatom magamat: a diabetes gyógyíthatatlan. Ilyenkor haragosan csóválja a fejét, szánva néz rám, de egyúttal sajnál is. Ezt az embert nem lehet félre vezetni. Úgy, hogy utoljára még én vigasztalom őt. 10-12 napnál tovább nem bírom egyfolytában a klinikai macerálást. Mert nem gyógyítanak, csak kínoznak. Éheztetés, fektetés, injekció vagyis oltás, a végkimerülésig. Vezérkínzóm: Udvardy tanár úr (egyetemi magántanár), aki láthatóan unja a napi kétszeri vizitelést, s igyekszik mentől hamarabb lerázni a nyakáról; van olyan nap, mikor csak végigszalad a nagyobb kórtermeken, odamutatva az egyes betegekre: rendben, ez is rendben... és kiszalad egy másik kórterembe. A kis kezelő szakorvos, Árvay Lacika tanársegéd, szalad a nyomában, de az ajtóból visszanéz, s a válla fölött vissza-rakétázza aznapi bon mot-ját: "Gazda szeme hizlalja a jószágot." Mi, hat intelligensebb jószág, halkan röhögünk. Ez az Árvay a tanítványom volt a Reálban. Most nagy úr, azóta jár hozzám a poros, piszkos Kar utcára. Injekciókat ád (...)

*

Két volt diákom: a tohonya Karap Endre és a magát agyontanuló kis Meszlényi Iván tartja még velem a barátságot, pedig már egy éve nem vagyok tanárjuk. Hamlet anyja hamarabb elfeledte első férjét, mint engemet ezek a jó fiúk.

Karap Endre félvér: apja keresztyén, anyja zsidó. Nehéz lesz elhelyezkednie a zsidótörvényes Magyarországon. Most még, V-ik gimnazista korában nem is álmodja szegény. Rossz tanuló; egy kicsit hencegő, de megvan benne a conjuncturákat kereső és kihasználó egyén. Engem azért szeretett - amint mondja - mert "soha nem volt unalmas az órám, még a nyelvtani se." Igaz, mulattattam őket, mert I. osztályos koruktól fogva tanítójuk voltam. Karap Endre lakott legközelebb hozzám, ezért őt tettem meg "házmesteremnek", t.i. ő hordta a lakásomra a javítani való dolgozatokat, s ő vitte fel a kijavítottakat az iskolába. A fiúk azt hiszik: ez roppant kitüntetés arra a fiúra, s a tanár kegyeibe való bejutással jár. Igaz, ki is rántottam évente egy-egy szekundájából, de ezt is inkább könyörgő beteges édesanyja kedvéért tettem, mint a fiú jóvoltáért.

Író voltom imponálhatott neki, mert IV-ik osztályos korában, a Toldi olvasása idejében, már elhatározta, hogy író lesz. Drámaíró. Mint félzsidó vér, ösztönösen a hasznost a kellemessel egyesítő színpadi irodalmat választotta. Megismerkedett egy Debrecenben élő nyugalmazott színésszel, Dózsa Jenővel. (Szintén zsidó, olim^[7] Ertler). Ezt a Dózsát diák kora óta figyelemmel kísértem könyvtártiszt koromban; láttam, hogy falta a kollégium könyvtárának nyilvános olvasótermeiben a színdarabokat. Tetszett nekem az a vasszorgalom. Ez már tudta V-ik gimnázista korában, hogy színész lesz. Csakugyan eljutott a pesti Nemzeti Színház színpadára: segédszínésznek szerződtették. Nagyon szerette Shakespearet; játszotta is, de rosszul, mert kulissza-hasogató idejemúlt szavalással pótolta a nála teljesen hiányzó lélektani elemző jellemfestést. Hangja pedig irtózatos volt. A kéményen keresztül is hallatszott. Harsogott, mint a trombita. Általában trombita-színésznek lehetett mondani. Se szíve, se kedélye, se humora nem volt. Nem is született színésznek, mert nem tudott más emberré válni. Mindig Ertler Jenő volt. - Szóval, ez az ember alig harminc éves korában megrokkant. Nem tudom miért, elmebaj tört ki rajta, nyugdíjazták. Debrecenbe jött haza, mert a szülei itt éltek. Idegbetegsége időszakonként érezhetőbbé és láthatóbbá lett, ilyenkor eltűnt hónapokra, félévre. Ő azt mondta: levegőt változtatott, a Dunántúl, meg itt meg ott volt. Én azt gyanítom: valahol kórházi kezelésbe vették, s egy időre megfoltozták, mint a kopott ruhát. Engem nagyon tisztelt: hatalmas költőnek tartott. (Ez volt az egyetlen egészséges gondolata.) Nappal aludt, éjjel élt. Szerette fogdosni a kis éji lepkéket. Havi 66 pengő nyugdíja volt. A hónapok 10-ikétől már adósságból vagy jó emberek könyörületéből élt. Egyetlen téli, nyári fekete ruhája kifényesedett, cipője eredetileg sárga volt, azután szürke lett, majd befestették feketére, utoljára vasporszínű lett, Míg a talpa hűtelenné nem vált fejéhez. Inge egyetlenegy volt, csak gallért tett rá havonta újat, s az elejét lobogós művészi nyakkendővel leplezte; de láttam éveken keresztül, hogy egy téli, fehér selyem nyaksál pótolta nyakára csavartan inge gallérját és nyakkendőjét. Szájában kis fapipa; akkor is szívta, mikor - pecunia absente^[8] - nem volt benne dohány, csak jó levegő. Ha kis kabátja már utcára vihetetlen rongyos és piszkos volt, egy művészi körgalléros köpönyeg borult reá, még augusztus hevében is. Néha nem is volt kis kabát alatta. Velem rendesen hangosan vitatkozott: szidta a moderneket (ezek az Adyék!) és magasztalta Vörösmartyt meg Hugo Victort. Romantikus volt.

Ettől az öreg Yoricktól kért tanácsot az én Karap Endre tanítványom: hogyan dolgozza át Arany Toldiját színdarabbá. Nem tudom: miben állapodtak meg. Csak, én hiába várom ma is a nagyreményű színművet: büszke házmesterem nem hozta el hozzám mai napig sem.

Karap Endre később bejelentette, hogy színész lesz. Tragikus, mint Kiss Ferenc.^[9] Mondtam neki: jobb volna táncosnak, csakhogy ahhoz nehézkes.

- Igen, mikor egy pesti színigazgató itt járt Debrecenben, mikor Turay Ida^[10] vendégszerepelt, azt mondta nekem (felmentem hozzá a színpadra): gyere csak, Ida, táncoljatok egyet ezzel a fiúval. Akkor táncoltam életemben legelőször színésznővel. De úgy égett az arcom, mikor kijöttem a színpadról.

- Hogy mi lett az ajánlat vége: nem tudom; Karap úr ma az V-ik gimnázium diákja. Újabban, ahogy hallom, valami kereskedői irodába szándékozik, ha leteszi az érettségit, Pesten, mint a bátyja. Hogy küszködik benne a keresztyén és a zsidó!

*

A másik, hozzám még hű tanítványom, Meszlényi Iván. Hetedik osztályos. Mindig színjeles. Mindent tud. Kis fehér arcú, szőke, sovány diák. Sokat és gyorsan beszél. Mindig azt hiszem: a leckéjét mondja. Apja tanárnak készült, a pesti egyetemen - dehogy, itt Debrecenben Millekker földrajz professzornak volt már az adjunktusa, és az ő anyukájáért ott hagyta a nagy jövővel kecsegtető egyetemi pályát, elvette azt a kis lányt aki az ő anyja lett, s mivel a házas élethez több pénz kellett és most rögtön kellett: hátat fordított a tudományos pályának, hivatalnok lett: adóellenőr. Mit nem tesz az ember egy kis nőcske kék szeméért!

Meglepett a fiúnak ez az őszintesége, s az az okos és komoly kritika, amivel kísérte az apja gyors döntését.

*

1941 nyarán^[11] ismerkedtem meg a Balogh családdal. A család az apából és 4 kedves leányból állott. A legidősebb 19, a legkisebbik 12 és fél éves. Van köztük barna szemű, kékszemű és szürke szemű. Van szőke hajú, barna és fekete. Egyik kedvesebb mint a másik. 4-4 polgári iskolát végeztek. Főzni még a legkisebbik is remekül tud. Bánom, hogy nem velük főzetem a kosztomat. Hogy kerültem velük ismeretségbe? Cukorbetegségemmel kapcsolatos szembajom a nyáron annyira megromlott, hogy le kellett mondanom írásról és olvasásról. Legutolsó munkám amit a magam kezével írtam meg a Csokonai regényem volt, "A láthatatlan diák" jó 400 oldalas regény. Ezt még szerencsésen be tudtam fejezni. Már a közvetlenül utána írt 3 elbeszélésemet.  (A rettentő bába. A klinika verebei. A Balogh lányok őszi hadjárata.)^[12] a Balogh lányoknak diktáltam. Különösen Piroska, a legnagyobbik, igázta térhez elröppenő szavaimat. Bizony nagyon szokatlan volt eleinte, mert nagyon sokáig kellett várnom a leírásra. A magam kezével mindig gyorsabban tudom leírni. Várakozás közben hányszor elfelejtettem a legjobb kifejezéseket, a legfrissebb szólamokat a legragyogóbb hasonlatokat és bizony csak a második garnitúrából kellett pótolnom. Nehéz munka, sokat kell főben tartanom. De milyen édes dolog, mikor a kis optimista Balogh Katóval összedugjuk a fejünket Kar utcai házunk kis ablaka alatt. Aki elmegy kis ablakunk alatt, nem tudja, miért érez valami melegséget. Megcsapja az a láng, amely a lelkünk kohójából lobog föl. Sóvár pillantást vet az üvegeken át befelé: be jó világ lehet odabent.

Így gömbölyödik ki még a szerencsétlenségből is valami boldogság.

*

A nyáron májusban, júniusban, augusztusban sőt szeptemberben is bent voltam a klinikán mindig 10-12 napra. Egy gyalázatos új betegség támadt a cukorbaj mellé. Szívizomgyöngeség, mondják az orvosok. Aminek a következménye az a vizenyő, amelytől a lábam megdagad és a szívműködésem meggyöngül. Ennek pedig nehéz lélegzés, erőszakos köhögés a következménye. Kombetinnel gyógyítják és novurittal. Csak egy a bökkenő: amit 12-15 napig gyógyítanak, annak az eredménye 5 nap alatt odavan. Amíg a kúra tart, feküdnöm kell vagy kellene. Amíg a kúra szünetel; nem volna szabad járnom; így az egész hátralevő életem reménytelen mozdulatlanságban, vesztegelésben telne el. Már pedig Míg mozogni bírok, mozogni fogok. Az orvosaim nagyon haragszanak rám. Ezt az embert gyógyítani nem lehet. Pedig ezt így kellene mondaniuk: ezt a betegséget gyógyítani nem lehet. "Az a baj - mondja nevetve a kis szőke Árvay -, hogy tanár urat nem lehet elijeszteni. A többi emberre ráijesztünk, mert amúgy is félnek, vakon teljesítik rendeleteinket." Dehogy nem félek, mondom én, csak nem mutatom.

*

Szeptemberben, mikor bent voltam a belgyógyászati klinikán, teljes sötétségben töltöttük az éjtszakákat. Az orosz-német háború vetette ránk árnyékát. Siralmasan beteg éjtszakák voltak ezek. Nehéz betegek jajgattak az ágyakon, lámpát nem volt gyújtani szabad; mint a Dante poklának elkárhozottai, úgy nyöszörögtek a sötétben az elesettek. Itt néztem végig - persze nappal - egy zsidó férfinak a haldoklását. Láng úr, akinek szénbányája van fent északon, cukorbetegséggel kezdte és gyomorfekéllyel végezte. Vagy napokig nem evett semmit vagy mindig eledelért kiáltozott. Mindig aludt, mert mindig nagy fájdalmai voltak, mindig injekciókért kiabált és mindig altatták. Hihetetlen mennyiségű altatót beszedett egy hét alatt, míg ott volt. Tulajdonképpen ez ölte meg. Családja nem törődött vele. A feleségével halálos ágyán is veszekedett. Nagyon gazdag ember volt, mindent fizettek érte, csak az életét nem tudták megváltani. Mikor már nagyon odáig volt, vért ömlesztettek át roncsolt testébe. Egy egészséges asszonyét. 40 pengőbe került. Hanem a vér átömlesztés után nagyon rosszul lett. Elkezdett kiabálni "jaj vért kell köpnöm!" Hát köpjön, mondta az orvos. Láng úr köpködött is, de nem volt benne semmi vér. Még az utolsó éjtszakát ott töltötte velünk, elvesztette eszméletét, nem is ébredt föl többet. Reggel érte jöttek a mentők, hazavitték, másfél óra múlva halott volt.

Láng-halál. Pocsék halál.

*

Debrecenben nem nagyon sokat írtak rólam életemben, csak 1930 táján 25 éves írói jubileumom idején, és 1941-ben 60 éves fordulóján születésemnek. 1930-ban a legértékesebb körülbelül a Juhász Géza cikke a Debreceni Szemlében. Elég keményen, de sok dolgot jól látva rajzolta meg írói arcképemet. Persze néha túl lát rajtam, néha el sem lát odáig, ahol igazi írói alakom bemélyül az időbe. A lírai költészetemmel nincs mindig tisztában; a drámáimat nem ismeri, a regényeimet félre érti vagy nem értékeli súlyukhoz méltóan: tanulmányaimról elfelejtkezik, pedig ezek író voltom hajójának időbe kapaszkodó horgonyai.^[13] Mindent összevéve azért nem írhattak tökéleteset rólam eddig az emberek, mert nagyon felében-harmadában ismernek. Most 1941-ben inkább hangulatos újságcikkeket írtak rólam, mint tanulmányokat. Különösen a sorsom és az író voltom tragikus voltát hangsúlyozzák. Legszebb köztük a Molnár Pál fiatal tanáré, aki még a lángész szót is meg meri kockáztatni rólam.^[14] Legújabb könyvemről A Hangok lázadásáról még a Népszava szocialista újság is megemlékezik, kárhoztatva a tartalmat, a benne szereplő embereket és viszonyokat, magasztalva a formát és nyelvet.^[15]

Legújabban egy fiatal ember volt nálam és interjút írt rólam a Debreceni Újságban. Nem mintha rendkívüli volna a cikk, hanem mert mindig a legújabb képünk a legérdekesebb, ide iktatom ezt a velem való beszélgetést:

Debrecen ezüst koszorúval tiszteli meg nagy költőjét, Oláh Gábort, születése 60. évfordulója alkalmából. Hogyan lett egy kis festőinasból a modern magyar irodalom egyik legnagyobb alakja? - Az egykori debreceni bérkocsis fiának költői pályafutása.

Jubileumi interjú Oláh Gáborral, a Kar utcai szülői házban.

Negyven esztendeje annak, hogy Debrecenből egy fiatal, rokonszenves egyéniségű tehetséges költő négy más társával elindult a költészet hol tövises, hol szivárványos útján, szívében bontakozó álmokkal, s a jövendőbe vetett szilárd hittel.

Ez a költő Oláh Gábor.

Az idő kereke pedig sebesen forgott, s az alig húszesztendős ifjúból, aki elindult az úton, meglett férfi lett.

S azon az úton, melyen elindult, érték sikerek, elismerések, de magát a Költőt teljes nagyságában, igazi értékében csak igen keveseknek sikerült meglátni.

Oláh Gábor a Csokonaiak, Tóth Árpádok méltó társa.

Oláh Gábor 1881 január 17-én  született Debrecenben. Ő is, mint nagy őse, Csokonai szintén egyszerű munkás szülőktől származott. Apja Oláh Mihály bérkocsis, anyja pedig Kovács Zsuzsanna kenyérsütő asszony volt.

Elemi és középiskoláit a debreceni református Kollégiumban végezte.

Apja, aki nem Szívesen nézte fia tollforgató pályára való készülődését, mivel jobban szerette volna, ha belőle is mesterember lesz, mikor második gimnazista korában latinból elégséges jegyet vitt haza évvégén, kivette az iskolából és festőinasnak adta Tieszen Henrik debreceni festőmesterhez.

Fűtetlen szobák

Színész-hónapok

Szerencsére azonban egyik volt tanítója, Jánosi Zoltán kollégiumi esküdt személyében pártfogója akadt, aki lehetővé tette, hogy iskoláit tovább folytathassa. Az érettségit jó eredménnyel tette le, utána Pestre került, ahol beiratkozott az egyetem bölcsészeti karára. Itt tanulmányait anyagiak hiányában csak nagy üggyel-bajjal tudta folytatni, s teleket húzott ki fűtetlen szobában.

Szülei végképp levették róla kezüket, s ő mindenkitől elhagyatva beállott a Nemzeti Színház statisztái közé Somlyó Sándor színigazgatóhoz. Esténként egy-egy korona a bére, amiből csak nagy üggyel-bajjal képes életét tengetni.

Közben az egyetemet is szorgalmasan látogatja, s az Egyetemi Kör irodalmi szakosztályának is ő az elnöke. Ekkor ismerkedik meg Beöthy Zsolttal és Gyulai Pállal, ami nagy hatást gyakorol az ifjú költő tehetségére.

A halál mesgyéjén

Az első szerelem

1903-ban szívburokgyulladás támadta meg, s ekkor az orvos tanácsára a Tátrába megy. Ott készült elő a tanári vizsgára, amit 1904 októberében le is tett Pesten. Utána Debrecenbe került, mint a főiskola Nagykönyvtárának könyvtárosa és a református főgimnázium gyakorló tanára.

Egyik levelében debreceni tartózkodásáról a következőképen ír: Próbáltam előre lépni, de valaki mindig a lábamra hágott és visszalökött. Csodálatosképpen a szülővárosom el akart ölni, se tanári széket nem adott a Kollégiumban, se könyvtártiszti állást. Ez engem felbőszített, s írói hírnevem fényével akartam elkápráztatni mostoha magyarjaimat.

"Első és felejthetetlen" nőideálja Ilonka volt. A sugár termetű hunfalvi leány, akit levélben megkért, már akkor másnak volt a jegyese: "Álomkép volt, jelenés volt. Más álmodta el magának" - írja egyik versében.

1906 nyarán Bodor Aladár társaságában beutazta Erdélyt, s élményeiről útirajzban számolt be. Közben egyre-másra írja meg műveit: verset, versesregényt és színművet. Sikere azonban csak igen kevés van.

1908-ban megtakarított "gáborfilléreiből" 6 hetet töltött Párisban. Onnan írja egyik levelében: "Debrecen pora félig elhantolt már, s parlagon hagyott lelkem úgy sóvárogta az életet. A rejtelmes, ismeretlen Páris csábított, homokos Debrecen taszított: mennem kellett."

Találkozás Ady Endrével

Itt ismerkedik aztán meg Adyval, akit többször meglátogatott Rue de Lévisbeli lakásán. Ismeretségük azonban soha sem mélyült igazi barátsággá. A meginduló irodalmi harc aztán végképp elszakította őket egymástól, s az irodalom vezérei, élükön Rákosi Jenővel, Oláh Gáborban látták Ady leghatalmasabb erejű ellenfelét, s ki is játszották ellene.

Oláh Gábor visszavonult a forrongó vita középpontjából, nem csatlakozott egyik irányhoz sem, s visszajött Debrecenbe.

1910 őszén érte el az első nagy irodalmi elismerés: a Petőfi Társaság ekkor választotta tagjai sorába, s ez bizonyára jólesett a betegeskedő költőnek.

Aggódó barátai ekkor Cirkvenicára vitték gyógyulni. Itt ismerkedett meg egy román leánnyal, Dr. Seni Laura budapesti doktornővel, akibe beleszeretett. Ez gyógyítja meg beteg lelkét, s teszi el nem érhető szerelmével "új káprázatok betegévé".

1912 májusában hazajön Cirkvenicából, s 1913 szeptemberéig egy debreceni magán színiskola dráma és irodalomtörténet tanára lett.

Végül 1913 szeptemberében barátai közbenjárására kinevezték a debreceni főreáliskolához helyettes tanárnak. Szülővárosa, mely nagy fiához mindig mostoha volt, 1930-ban jubileumi ünnepségben részesítette a költőt.

Hosszú pályája alatt a lapok csak igen keveset foglalkoztak Oláh Gábor személyével, s most, hogy hatvanadik születésnapja alkalmából ismét ünneplésben részesíti Debrecen, időszerűnek találjuk, hogy felkeressük Kar utcai elefántcsontvárában, s ez alkalommal személyesen is elbeszélgessünk néhány percig életéről és pályafutásáról.

Látogatás Oláh Gábor alkotó műhelyében.

Kopogtatásunkra maga nyit ajtót, s udvariasan tessékel be bennünket egyszerű kis lakásába.

Miközben helyet foglalunk a kéziratokkal teleszórt asztal mellett, jövetelünk célja után érdeklődik. Meglepi ez a hirtelen és váratlan látogatás, mert hisz egy-két barátján kívül csak a legritkább esetben keresi fel valaki.

Elmondjuk jövetelünk célját.

Tehát interjú - mondja csendes mosollyal.

Feltesszük az első kérdést a költőnek:

Mikor és hol jelent meg első verse? Révedezve felel, látszik, hogy erősen gondolkozik.

- Első versem nem a magam neve alatt jelent meg, hanem osztálytársam, Csáthy Dezső neve alatt "Hazaszeretet" címen, a diákok akkori újságjában, a Tanulók Lapjában.

Az első sikerek

Hol nyerte az első pályadíjat? - tesszük fel a második kérdést.

Hetedik osztályos diák voltam, amikor Országh Ilona elbeszélő versemmel megnyertem a debreceni akadémia 100 forintos irodalmi díját. Itt az volt az érdekes, hogy én mint gimnazista nyertem el a pálmát a főiskolások elől. S erre ezideig még nem volt példa. Ezenkívül számos pályadíjat nyertem, a Tanulók Lapjában is.

- Elérte művészi pályáján azt az elismerést, amire számított?

Kissé borús, kesernyés hangon válaszolt kérdésünkre:

- Dehogy értem, dehogy értem... Harminc éven keresztül tanár és könyvtárnok voltam. Nem szólt énrólam senki. Még csak azt sem kérdezték tőlem, hogy élek-e.

- Milyen műfajban dolgozik a legszívesebben?

- Én minden műfajt egyaránt kedvelek és művelek is.

- Melyik versét tartja legsikerültebbnek vagy legkedvesebbnek?

- Erre a kérdésre lehetetlen válaszolnom. Inkább azt kérdezzék, melyik versem tetszett legjobban a közönségnek. Erre a kérdésre inkább tudok választ adni. A legnagyobb sikert aratott versem a Patkánybűvölők című volt. Szavalták rádióban Pesten, vidéken, mindenfelé, s ezt ismerik a legtöbben.

- Férfiak vagy nők költőjének érzi e magát?

Mosolyogva válaszol kérdésünkre.

- Elsősorban föltétlenül a férfiakénak, mert verseimben van annyi - ha nem is több - gondolat, mint amennyi érzés. De azért sokkal jobban esik egy kislány elismerő vagy dicsérő szava, mint egy nagy férfi ünnepélyes hódolata.

Nőgyűlölő-e Oláh Gábor?

Most egy kényesebb kérdést pendítettünk meg.

- Úgy hallottuk, hogy Oláh Gábor nőgyűlölő? Nem tud a közönség semmit szerelméről, nem voltak nagy szenvedélyei és nem is házasodott meg soha.

- Nem gyűlöltem soha a nőket, sőt egy időben rajongással, imádattal néztem föl rájuk, de azután megszűrődtek ezek az érzések, s az imádatból becsülés, a szenvedélyből szeretet lett. Már csak azért is hálás vagyok a nők iránt, mert ők a legkitartóbb, leghűségesebb olvasóim. Mint regényírót pedig ők ismertek el először... Hogy miért nem házasodtam meg? Nem mertem. Azt hittem, csak én felelek a másik fél boldogságáért, a másik nem az enyémért és féltem a nőben az ellenféltől... a döntő ok ez.

A művész életkora

- Mit tart az életről és halálról?

- Az élet nagy csoda. Az ember mikor kezdi megérteni, már kiszalad a kezéből. Szerintem a művésznek 150 évig kellene élni, hogy megértsék. Az élettel szemben egyetlen álláspontja lehet a művész embernek: megfigyelni, tehát ülni az élet vizeinek partján és nézni az előtte elsuhanó hullámokat. Ennél szentebb örömöket nem ismerek.

- A halál? - tűnődött el a kiváló költő. - Nem a nagy nirvána, a nagy semmi, hanem az életnek a folytatása. Az ember jön a semmiből és megy a semmibe. Milliárd éveket nem él - tudniillik a születés előtt - és milliárd éveket alszik halottan. De ez nem azt teszi, hogy az élet megállt, hanem hogy akarata ellenére folytatódik: Átváltozunk! mint ahogy legutolsó kötetemben az "Orbán lelke" című versemben elbeszéltem. A halál az élet folyamának árnyékban haladó része.

- Milyen új munkákon dolgozik jelenleg tanár úr? - kérdeztük végül.

- Elbeszéléseket írok, illetve diktálok, mert szemem igen gyenge és írnom, olvasnom nem szabad. Legutolsó művem, amit a magam szemével és kezével írtam, Csokonairól szól, a bűvölőről, bájolóról, "A láthatatlan diák" címen, és verseket is írok...

...Eddig tartott interjúnk Oláh Gáborral, aki búcsúzásunkkor szívélyesen fogott velünk kezet.

A nagy költő beszélgetésünk során bizonyos mélabúval emlékezett meg arról, hogy nem kapta meg eddig azt az elismerést, amire számított. Nos hát Debrecen város közönsége tudja mivel tartozik Oláh Gábornak, s éppen születésének 60. évfordulója alkalmával akarja vele szemben leróni tiszteletét, háláját és elismerését. A Csokonai Kör kezdeményezésére ugyanis a nagy költő tiszteletére hódolói és rajongói hatalmas ezüst-babér koszorút ajándékoznak neki és kiadják egyik könyvét. Oláh Gábor minden esetre sokkal többet, sokkal nagyobbat érdemelne ennél, de ma rendkívüli időket élünk, s minden tekintetben le kell csökkenteni az arányokat. Mindenesetre még a rendkívüli idők ellenére is helyesnek és célravezetőnek tartanánk, ha az új színévadban valamelyik színigazgatónk bemutatná Oláh Gábor egyik színdarabját. A költő talán ennek örülne leginkább...

*

1941 nyarán még nagyon frissen töltöttem a napokat. Még láttam valamit, még tudtam írni, s még tudtam olvasni. Ekkor tájban fejeztem be a Láthatatlan diákot is. Júliusban történt a katasztrófa. Egy délután leheveredtem, elaludtam, s mikor fölébredtem: riadtan láttam, hogy a jobb szememre valami homály, vörös folt borult. Azzal a szememmel már nem is láttam. Megrémültem, mert sem az írás, sem az olvasás nem ment attól fogva. Minthogy a jobb szememre boruló folt vörhenyes színű volt: az a gyanúm támadt: újra vérömlés történt a szememben. Sok hamleteskedés után, már ősz elején elmentem Miklós Andor szemorvoshoz, egyetemi magántanárhoz és megmutattam neki. "Nagy vérömlés történt a jobb szemben, - mondta - olyan nagy, hogy az már nem is a cukorbetegséggel kapcsolatos, hanem mással. Nem nagy a vérnyomása?" "De bizony nagy, - mondottam - 180, 190, sőt 200." "Ahá, - mondotta Miklós - még a balszem meglehetős tiszta, majd felszívódik ez a vér - biztatott. Én fejet csóváltam, s nem hittem szavának. De az elmúló nyár még a régi ép embert juttatta eszembe. Napról-napra dolgozunk az udvaron, egy kis asztal mellett, a virágok színes fala tövében, árnyékban, délutánonként, Balogh Piroska felolvasónőmmel. Ez a jó kedélyű lány nagyokat ásítva, de szapora tollmozgatással szedte sorokba a gondolataimat. Három jó kövér novellát hizlaltam meg vele. Az udvarbeliek nagy figyelemmel hallgatták a kialakuló mesét, a kibontakozó jellemeket, különösen a rettentő bábáét, különösen egy Szabó Lajos nevű ingyenélő vagyis szabad-magyar. Az tetszett nekik, hogy manapság minden ember, bölcsőjétől-koporsójáig az Állam-bálvány áldozata.

De ekkortájban még kijártam a Nagyerdőre is és verseket írtam a zöld lombok alatt. Sajátságos, verset addig tudtam írni, míg magam is láttam leírt betűimet. Prózát tudok diktálni, verset nem. Roppant zavar egy harmadiknak a jelenléte, aki tulajdonképpen második, mint ember rajtam kívül, de a versem és közém áll és megbontja azt a forró viszonyt, ami köztünk van. Más jelenlétében lehetetlen verset írnom. Ott a szívtől az agyig, az agytól a toll hegyéig áramlik a villamos áram; ha ezt megszakítja valami gát, vége a folyamatnak. Én pl. írógépen is nehezen tudnék fogalmazni, pedig ott nincs harmadik személy, jobban mondva: második.

Mitől fogva a szemem fölmondta a szolgálatot, és se írni, se olvasni nem tudtam, csak a prózaíró maradt meg belőlem.

Cukorbetegségem lassanként háttérbe szorul. Már csak a szememben él, de ott aztán fenyegetően. Ellenben a másik bajom: a vizenyő kezd veszedelmes arcot ölteni. Ez olyan lassan, csendesen, kúszva lepett meg, mint a szegény indiánt a sűrűben az óriáskígyó. Csak azon vettem észre magamat, hogy vaskapcsokba szorítja a lábaimat, összepréseli a mellkasomat és éjtszakánként sokszor majd megfojt. Úgy látszik, ez időben is sok folyadékkal éltem, ha nem is 5-6 literrel, mint hajdanán, cukorbetegségem elején és nem tudtam azt, hogy ez a tenger folyadék a vesémet veszi igénybe annyira, amennyire nem volna szabad. A testemben rekedt víztömeg, amelyik nem tud a vesén át távozni, felszívódik a szövetekbe, teletömi a lábszáraimat, meghúzódik a mellkas zegében-zugában, sőt utoljára áttör a here zacskójába, sőt a penis külső felületbőrébe. Irtózatos félelem fog el, mert előttem áll annak a szerencsétlen embernek a képe, akit vagy 15 évvel ezelőtt láttam a klinika nagy kórtermében, középen, egy hatalmas Luther-székbe ültetve. Ezt a beteget, hogy úgy mondjam, színig megtöltötte a víz, lába talpától a feje tetejéig, hurka vagy gömböcszerűen kidagasztotta, hogy moccanni sem tudott. Se feküdni, sem állni, se járni, csak ülni. Olyan volt ott, mint egy vörös bálvány. Csak nem ez lesz az én sorsom? Akkor inkább a -

Ez a vizenyősség azóta nemhogy lappadna, hanem dalmahodik^[16] . Most már nemcsak a klinikán, hanem itthon is, Kar utcán ez ellen harcolunk szakadatlan. Kombetin, Novurit, Kombetin, Novurit: ez így megy napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra. Hat Kombetin - egy Novurit. Minden héten 4-5 liter vizet sajtolnak ki belőlem és mindig egy állapotban vagyok, mint a Samu nadrágja^[17] . Igen, mert többet iszom, több folyadékot veszek föl, mint amennyit a vesém föl tudna dolgozni. A vesém kb. 8-10 decit tud ma legyűrni 24 óra alatt. Ellenben ugyanannyi időben legalább 15 deci folyadékra sarkal a szomjúság-érzésem. Így világos, hogy napi 5-7 deci víz szorul bennem. Ebből minden héten levezetünk 3-4-5 litert, de ennek a helyére újabb tömeg tódul egy hét alatt. Olyan ez, mint a Danaidák hordója^[18], csak megfordítva. Régi barátaim ritkulnak, tisztulnak. Baja, Csobán, Kardos Albert megmaradt, ők látnak el mindennel most, hogy magamra maradtam. Idegesen, félvakon, kábultan ténfergek a világban. Szörnyű éjtszakákat fetrengek át az egyedülvalóság szeges ágyán és nincs senki velem, csak a kíntól való borzalom és a megsemmisüléstől való félelem. Egy bejárónő, egy kis buta csizmadia-asszony, akinek urát a világháború seperte el, jár be hozzám naponta és tesz-vesz annyit, amennyit éppen akar. Domokosné asszony, ha rosszabbodik az állapotom, sokkal jobban megijed, mint én, vagy a barátaim. Elveszti a fejét, maga körül forog, mint a csapó-csiga és komikus ijedelemmel tátog és pislog, mint a kocsonyába szorult béka. Nekem kell őt vigasztalnom. Ahelyett, hogy ő bátorítana engemet.

A férfibarátaimon kívül, akiket az imént említettem, megmaradt egy örök hűségű leánytársam is. Ez a kis Greczkó Ilona. 1914 táján ismerkedtem meg vele, s bizony annak 27 éve már. Ha akkor 21 éves volt, most 48. Öreg lány, vén lány. Minden áron hozzám akart jönni feleségül. Én életemben egyszer akartam megházasodni, jobban mondva kétszer. Az első jelöltem egy szép kis szőke cipszer lány volt: Forberger Ilona. Akkor 24 éves lehettem. Ez a lány éppen az idén halt meg, valami felföldi mérnök feleségeképpen. A másik jelöltem B. Rózsi volt, 50 éves korom táján. Ezt pici hijja, hogy el nem vettem. Nagy gyávaságom mentett meg tőle. A kis Greczkó Ilona hűségét és jóságát nem törte meg az én zord elfordulásom. Sőt, hogy rám szakadt ez a nagy betegség, gyönyörűen kifejlett benne a hűség és áldozatkészség remek virága. Igazán csodálom, hogy ilyen lelkek is bódorognak a világban. Semmit nem tudtam neki adni, s ő mégis úgy áll mellettem a bajokban, mint Szent György vitéz a sárkányölő a védelmére bízottak mellett. Azon a címen, hogy elvégezte az ápolónői tanfolyamot, eljárt hozzám a betegségem alatt Kar utcára és ki a klinikára. Mindig hozott a kis bolond valamit. Egy-két almát, körtét, barackot, pogácsát, narancsot, süteményt, csirkesültet, sült kacsamájat és a jó ég tudná még mit nem. Virágot a nevem napjára. Születésnapomra albumot és hozzá mosolygós, örök vidám képet. A város túlsó szélén laknak és esőben, viharban, hófúvásban, fergetegben jött hozzám sokszor napokon át. Csak az ebédidőben volt egy-két üres órája, s ekkor szaladt el hozzám rendíthetetlenül. Neki elég volt az az öröm, amelyet mogorva képemen az ő jósága, szívessége, önzetlen fáradozása keltett föl. A nőknek ezt a fajtáját eddig csak hírből ismertem. Nagy a gyanúm, hogy ürömöt is vegyítsek az öröm közé, régi, el nem halt, csak alvó férjhez mehetnékje mozdult meg ilyenkor bíbor barlangjában, mint óriáskígyó a puha fűben. Mindegy! Letagadni nem lehet, hogy ezekben a szomorú napokban ő állt mellettem a legrendületlenebbül, s ő emelte gyászom fekete uszályát, mint hervatag apród a királya gyászöltönyének sötét szárnyát. Áldott legyen érette.

*

Ezen a régi barátomon kívül új ismerőseim a kis Balogh-lányok. Szóltam már róluk az előbb. A szükség hozta hozzám őket, mikor világ csodájára nyílt két lelki ablakom betörött. A kis Tóth Endre nevű poéta küldte hozzám őket és lettek felolvasónőim, íródeákjaim. Minthogy mindig a lelki világommal vagy teremtett emberek lelkivilágával bíbelődtem az ő jelenlétükben, inkább az írót, mint az embert ismerték meg bennem. S az a kép, amely bennük rólam fönnmaradt, inkább festmény, mint fénykép. Mindegy. Lányos tudatlanságuk (értem ezt az irodalmiakra) sokszor idegesített és bosszantott. Baudelaire és Verlaine nevét nekem kellett velük megtanítanom; de volt valami kedvesség is ebben a siheder csacsiságban, mert a lányok naív bája jórészt a tudatlanság fáján virul. Anyjuk meghalt, ők fiatalon maradtak itt az élet országútján; elég kemény munkával kell keresniük kenyerüket. Hozzám is egy óra hosszát gyalogoltak a lakóhelyüktől, s egy másik órát vissza. Harmadik óra volt az, melyet nálam töltöttek munkában. S ez így ment ám január farkasordító havas hidegében is. S ezért a kemény 3 óra hosszáért nem adhattam nekik naponként többet, mint egy árva pengőt. Sokszor nem volt valamelyiknek cipője, nem tudott volna bejönni hozzám, kiutaltam nénjének a pár cipő árát. Szegények voltak, mint a templom egerei. Három lánynak egy bőrkabátja volt, s ezt mindig az vette magára, akinek legfontosabb és legsürgősebb útja volt. Beteges apjukat is ők tartották. A nyírségi homokon nőtt fel ez a négylevelű lóhere, s van is bennük valami nyírségi pajkosság vagy nyírségi betyárság. Már pedig ez nem kedvesség nélkül való. Mind a [hárman] kitűnő gazdasszonyok lesznek, főzni úgy tudnak mint a XVII. századbeli erdélyi nagyasszonyok. Én is főzettem velük töltött káposztát és remek tyúkhús-levest. Alig várják már, hogy férjhez menjenek. Most karácsonykor Piroska és Ilonka bevetődött hozzám Greczkó Ilonával, s én jó borral kínáltam őket. A két Balogh-lány nagy lelkesedéssel fogyasztotta a szőlőnedvet, s a nagyobbikon már kezdett kémleni a hatása, agyán kezdte szövögetni aranyhálóját a nagy aranypók, a mámor. Ellenben a kisebbik hetykén dacolt a Noét is levágott hatalommal. Magyar lányok ezek, akárki mit mond is.

Gyönyörűségeim lassanként túlságosan reális gyönyörökre szűkülnek, a gyomor gyönyörűségeire. Nem csoda. Egész életemet vendéglők és kifőzők silány anyagából építgettem. Nem csoda, ha a nagy iram vége fele ízesebb és finomabb ennivalókra áhítozom. S ahelyett éppen most kell diétára szokatnom magamat, mikor éhségem nő, az ennivaló pedig fogy. Itt van a koszt-adóm, Varga Lászlóné őnagysága. Jóképű úriasszony, kedves és fiatal, de mint üzletember oly gyalázatosan csaló, hogy túltesz kilenc zsidón. Megalkudtunk, pontokba szedtük megállapodásunk eredményeit és napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra játszotta ki ellenem furfangos kis csalárd fogásait. Megtette pl. azt, hogy 60 napon egymás után mindig csak káposztafőzeléket küldött. Kértem, könyörögtem, üzentem, írattam neki - füle botját sem mozdította szavamra. Két fiatal orvosom látta vergődésemet, kapták-fogták magukat, meglepték őnagyságát, rádörrentettek, ráijesztettek, úgyhogy Vargáné hirtelen másik zászlót tűzött ki tornyára és egészen jó kosztot kezdett küldözgetni. Ma is áll az ököljog.

*

Testvéreim közül az egy Kovácsné Oláh Julianna édesedett hozzám életem alkonyán. "A felgyűrt orrú", mert így hívtuk hegyes-pisze orra miatt gyerekkorunkban. Nagy jóakarattal és nem kevés szeretettel kezd sürgölődni körültem. Fiatalabb korunkban is ő volt hozzám a legönzetlenebb. Egy-két kis eltulajdonítás megesett közöttünk, de mi ez a másik néném rekvirálásához képest. Loptak engem elölről, loptak engem hátulról testvéreim, rokonaim, s szentül meg voltak győződve, hogy én minden filléremet, az ő támogatásukra kerestem. Kovácsné most 60 éves korán túl, egészen emberi arccal közeledett hozzám. Mit tagadjam: jól esett. Legutóbbi hónapomat otthon töltöttem Kar utcán; Julis néném egész decemberben minden áldott este átszaladt hozzám a Böszörményi útról, elkészítette a vacsorámat, megmutogatta, melyik tányérban mi van, vaksi szemeim elé rakosgatta a különféle fogásokat. Ezek a fogások rendesen egy-ek voltak. Karácsony hetében kalácsot sütött, tésztát készített, vajat köpült, céklát savanyított és bort hozott. Egy hétig majdnem minden nap bort ittam, orvosaim rémületére és ijesztgetésére. De nekem bizony nem ártott. Persze, nem 4 litert ittam naponta, hanem 1 decit vízzel. Kovácsné Oláh Juliánna gyönyörűséggel legeltette a szemét rajtam, tetszett neki, hogy ott nyámmogtam beteg fogaimmal; körülbelül olyan szemmel nézett, mint hízó-malacait. Csakhogy azokat karácsonykor leölette, én meg újévkor is élek.

Idegeskedésem láthatólag bántotta, zokszavamat sértésnek vette és vagy ötször ott akart hagyni. Megesküdve, hogy soha felém se teszi a lábát. Én vigasztaltam, ahogy tudtam, s jó nagyokat kacagtam rajta. Lassanként összemelegedtünk, mint kisgyermekkorunkban. Csak a testének és a ruhájának volt valami ódon, lom-illata. De nem levendula. Végre kifaggattam belőle, hogy ő bizony csak nyaranta szokott megfürödni. Az ura meg egyáltalán nem fürdik soha. Mint a francia hercegek és hercegnők a XVIII. században. Addig példálózgattam neki, addig teregettem elébe közegészségi szabályokat, addig bosszantottam, Míg egyszer csak azzal nem robbant be nagy diadallal, hogy; most jövök a gőzből. Jóízűen mosolyogtam, mert láttam, hogy még mindig hatok az emberekre.

Kovácsnéban különben az örök asszony irigysége is feltámadt. Bejáró-asszonyom Domokosné ellen. Meg van győződve Julcsa, hogy ez az alamuszi bejáró-asszony aljas módon lop engemet. Én nem mondom, hogy Domokosné tisztakezű lény, de valami sokat nem lophatott tőlem, mert magamnak sincs valami sok vagyonom. Egyszer elveszett 120 pengőm, több ízben 10-20 pengőm, egy kis vajam, gyümölcsöm, harisnyám, zsebkendőm, ingem és három alsónadrágom, de hát én minden évben szoktam adni valamit a szegényeknek. Juliánna asszony szeretné ezt a hallgatag kis Domokosnét kiküszöbölni a portámról, gondolom azért, hogy halálom pillanata után ő lehessen ura a helyzetnek.

*

Van nekem egy figurás barátom, Úgy hívják: Csobán Endre. Városi főlevéltáros. Több gyermek apja, titokban költő. Nagyon jóízű fiú volt már egyetemi hallgató korában is. Kukorica Jancsinak hívtam. Utánam ő lett a Beöthy-jegyzetek kiadója. Olyan ezermesterféle típus. Egyik szenvedélye a statisztika, másik a kulturális mozgalmak irányítása. Mindent magára vállal, de nem mindent végez be. Van egy remek tulajdonsága, amit igazán becsülök benne: mindenkivel jót igyekszik tenni. Nincs olyan hozzá bírálatra küldött kézirat, amit el ne olvasna és nem értékelne; nincsen olyan kérő száj, amelyiken mézes madzagot nem húzna át, nincsen olyan kinyújtott kéz, amelyikbe pár fillért ne dobna. Ez a derék fiú velem is sok jót tett mióta lefelé ballagok a hegyről. A Daán Ilona-pörben mellém szegődött, összekötő-tiszt volt közöttem és ügyfelem közt. Önzetlenül próbálta a közvéleményt irántam kedvezőbbre hangolni. Viszont a betegségem alatt nem fordulhattam olyan kéréssel hozzá, amit, ha tudott, ne teljesített volna. Először csodálkoztam rajta, azután megszerettem, azután kihasználtam. Mikor látta nagy elhagyatottságomat, kietlen környezetemet, szükséggel küszködő napjaimat, elhatározta, hogy segít rajtam. Azt mondta, hogy nem jó helyen lakom; kicsi, szűk és elhanyagolt a lakásom. (Persze 50 éve lakom benne.) Tehát: vagy új házat kell vennem, vagy új lakást fogadnom. Szőllősi nevű hajdúját megadott címekre szanaszét küldözgette a városban, ahol kiadó lakást hirdettek. Közben új házvételre is spekulált. Persze, egyik sem sikerült, mert könnyebb a hajókötélnek átbújni a tű fokán, mint O. G.-nak jó lakást találni. De a kutatás folyamata még nincsen befejezve. Azt hallottam, Csobán komám most talált igazi nyomra. Kitűnő lakás integet felém abban a városnegyedben, amelyet úgy hívnak: Köztemető.

Ez a derék Csobán nemcsak százlevelű ezüstkoszorút fonat a koporsómra - akarom mondani a számomra, hanem süket és vak napjaim siralomházát hangos és színes rádióval szereli föl. Azt hitte szegény, hogy tüdővizenyőmet és szívizomelfajulásomat Mozart: Requiem-jével vagy Wagner: Tannhäuser-ével gyógyíthatjuk. A rádió inkább bosszantott és idegesített, semmint gyönyörködtetett. Hiába tompítottam a hangját a lehetőségig, túlzajongta a csönd szintjét. 365 pengőt fizetett ki érte Csobán, én meg természetesen neki. Kissé népszerű mulatság rádió mellett ülni; az ember csodálja a találmány nagyszerűségét, mikor például New Yorkból hallom a hangot, de maga a gép-lejátszta műsor, a tartalom sokszor nagyon silány. Úgy látom én, még a jó zene sem gyógyítja a beteget; ellenben gyönyörködni még a jó zenében is csak az egészséges tud. Csobán csodálkozva csettintett a nyelvével: c c, ejnye, ezt nem így gondoltam.

*

A hozzám járó barátaim közt van egy finom kis ember: Pap Károly egyetemi tanár, a Csokonai Kör elnöke. Nem nagy lumen, de tudja és alkalmazza a társadalmi etikett szabályait. Mindenkinek bókol, szembe mindenkinek csak szépet mond. Herczeg Ferencet imádja, Ady Endrét ma sem érti. Abban a téves hitben ringatózik, hogy a Csokonai Körnek itt Debrecenben a budapesti Akadémiának, vagy Kisfaludy-Társaságnak nyomdokain kell ballagnia. Legyünk konzervativek! - kiáltotta Károly. Ez neki azt jelenti, hogy üssük Babitsot, Kosztolányit és Adyt. Körülbelül 20 éve a debreceni Csokonai Kör elnöke, 20 év alatt többször kirohant a nyugatosok ellen, mint ahányszor Keletre fordult arccal. Beszélni sem tud, nemhogy gondolkozni. Az előbb említett Csobán Endre lassú, de biztos fogással kiemelte a nyergéből és Károly most a földre pottyant. "Lemondok az elnökségről!" - kiáltotta az elnök úr. "Meguntam már ezt a gyalázatos hazárd-játékot, ahol a becsület nem az ütő, hanem az ütött." Csobán odaszaladt, fölemelte fejét a porból és kulacsából megitatta. "Hogy érzed magad, nemes vezérem?" - kérdezte egészséges humorral. "Hálátlan, legalább azt mondd meg, ki következik utánam?" Csobán a földön elnyúló saját árnyékára mutatott: "Az a hosszú fiú." Pap Károly hátrahajtotta fejét és köpött egyet. A köp saját arcára hullt vissza, mint a fel-feldobott kő a magyarra.

Hozzám nagyon jónak mutatkozott, mintha meg akarta volna velem magát sajnáltatni. Úgy tüntette föl elnöki lemondását, mintha az nagy tragikus határozó lépés volna. Visszavonhatatlanul! ismételte vagy tízszer. Én nem marasztaltam egy szóval sem, pedig azt várta tőlem. Mikor látta, hogy én is csak olyan dög ellenzéki vagyok, mint Csobán, megharagudott. Haragja indokolt is volt, mert megelőzően, advent hetében két tetemes kalácsot küldött. Kalácsot nem ettem vagy harmincöt éve. Nagyon jól esett. Dicsértem is neki, hogy majd elájult és sűrű sóhajokkal mondogatta: "Teljesen önzetlenül. Pedig én teljesen önzetlenül!" Mondtam neki, hogy Csobán sokszor küld számomra almát és vajat; természetesen én mindig megtérítem a kiadásait. "Neked mennyit fizetek a két kalácsért?" Felháborodva tiltakozott: "Azt már nem, kérlek alássan. Ilyet már nem, kérlek szépen! Én teljesen önzetlenül! Teljesen önzetlenül!" Lisztet ajánlottam fel neki, hogy abból süttessen, de rázta a fejét, mintha a nem tetsző szavakat akarná kirázni füléből.^[20] Később, mikor kellemetlen dolgokat mondottam neki, elkezdett példálózni: "Hiszen lisztünk nekünk is van; tojás, tej, vaj, ezeket borzasztó nehéz kapni. Jaj, már azt én sem adhatok, - mondottam lekondulva. Sokat sápítozott karácsony hetében, hogy az ő lemondása után esetleg valami radikális vagy forradalmár ifjú kapaszkodik az elnöki székbe. Mi lesz ebből a drága Csokonai Körből? Eddig megtartottuk a szent hagyományok kerékvágásában; ha most lázadó csoportok vetnek sorsot királyi palástjára és fejedelmi koronájára: micsoda véres csillag ragyog föl a debreceni égboltozaton? Micsoda huligánok taposnak szeges csizmatalppal a sárba hanyatlott szent selyemzászlón? Összecsapta a kezét és az ég felé forgatta halovány szemeit. Hiszen Csokonai is lázadó volt - kiáltottam én. Nem lehet a garabonciás diákból miniszteri tanácsos urat gabalyítani. Olyan ez, mint a pesti Petőfi Társaság: a legklerikálisabb méltóságos és kegyelmes urak melegesznek benne a Petőfi szent tüzénél. Pekár Gyula nem Petőfi Sándor, Korniss Gyula nem Arany János, Baja Mihály nem Vörösmarty Mihály. Meredt szemekkel, gonoszul tekintett rám. Csóválta olajos rugókon járó fejét: "Most egészen másképpen beszélsz!" Nem mondta ki, de éreztem. hogy azt gondolja: "Már téged is megnyergelt az a fránya Csobán!" És a levegőben éreztem méltatlankodó gondolatának szállalását: "Neked is kár volt azt a két kalácsot süttetnem!"^[21]

Károly vezér különben "megy panaszra, bírót búsít":^[22] bepanaszolta a polgármesterének, hogy Csobán főlevéltáros úr palotaforradalmat akar a gutgesinnt^[23] Csokonai Körben zendíteni. Jó lenne vigyázni erre a kisfiúra, míg valami bolondot nem teszen. A podesta rögtön szólott alantasának, hogy csínján az agarakkal. Csobán azt mondta, esze ágában sincs csóvát dugni az ereszbe. Így aztán Károly vezér nyugodtan alhatik és álmodhatik második elnökségéről.

*

Betegségem meglepő fordulatot vett. A tüdővizenyő elterjedt az egész testemben. Különösen a derekamtól a lábam talpáig vagyok tele vízzel. Űzik ezt az orvosok savanyítással, Novurittal, a folyadékfelvétel csökkentésével és a jó ég tudja, még mivel nem. Nem akar távozni. Ha ezen a héten kiűznek öt litert, a következő héten már hat liter van bennem. Különösen a felső lábszáramban. A fölső lábszáramból átment a scrutumba,^[24] a scrutumból a penisbe. Genitaliáim olyan duzzadtak, mint a Hitler reményei. Megrémültem, hogy ki kell írtani belőlem a központokat. Az orvosaim vigasztalnak és biztatnak, hogy ne féljek semmitől, egyszer úgyis mindenkinek meg kell halni. De félszemmel mindig a sebészet felé kacsintgatnak: Ha mi nem boldogulunk vele, ott egye meg majd a fene. Bizonytalanság az egész életünk. A szívem bizony gyenge, éjjelenként fulladozom, minden kicsiség borzasztóan felingerel, itt pedig annyi fiatal ápoló lány siserahadázik körülöttem, hogy inger a fekvésem, inger a kelésem, inger az ételem, inger az italom. Baja Misi barátom lemondó, bánatos arccal állott meg a koporsóm - akarom mondani: az ágyam fejénél a reménytelenség apró szempillogásaival csipkézve ki szemfedőmet - akarom mondani takarómat, mintha némán is ezt mondaná: ugyan mikor könnyíted már meg a napjainkat és szívünket a tehertől? Jobb volna neked is ott lent, nekünk is itt fent. Megveregetem a kezét és biztatom: Ne búsulj Miska, mindenféle szerelemnek vége szokott lenni. Ha jól viseled magadat, állandó lakásra kiköltözöm a klinikára és nem lesz tovább bajotok velem. Nagyot villant a Mihály szomorú szeme: Igazán? Igazán? Mosoly hajnala derült kerek arcajára. De nem ingyen, magyaráztam tovább. Ti összeálltok heten, felosztjátok magatok közt a hét napjait, s minden nap délelőttjén vagy délutánján kijön valaki közületek hozzám. Így tartom a kontaktust veletek is, azonkívül nem öl a magánosság annyira.

*

Még november vagy október korában bekopogott hozzám egy szőke fiatalember, ifj. Maróthy István bölcsészethallgató, a nemrégen meghalt Maróthy Jenő író^[25] fia. Akkor tájban nagyon nyugtalan volt a lelkem. Már alig bírtam az idegenítő szobor életet. Ez a Maróthy-fiú azzal a szándékkal jött hozzám, hogy egy kicsit elbeszélget velem, szórakoztat, mintegy lelki klinikára vezet. Mert, - mondta - ő filozófus, akit érdekel az emberi lélek, s aki talán nyugalmat tud hozni egynémely nyugtalan lélekre. Én egy kicsit furcsállottam ezt a belépőt. Finom alkatú fiú volt, elég intelligens is ahhoz, hogy velem órákat elbeszélgessen. De filozófusnak mégis kevesellettem, fiatallottam. Kibeszélgette magát és elbúcsúzott. Haza megy, mondta, Budapestre, az édesanyjához és majd hazulról leveleket fog nekem írni. Gondolom, nagy filozófus leveleket. Vártam, de nem írt. Hanem idő múltával újra betámított. Éppen a kis Balogh Ilonkának diktáltam levelet, mikor bekövetkezett Kar utcai lakásomra. Úgy tettem, mintha nem ismernék rá, s ez igen meglepte. Búcsúzni jött, mert hazaköltözik Budára, anyjához. Motyogott valamit az apja nemességéről, előneveiről, úri származásáról. "Felírom ide a budai címemet" - mondotta. S egy névjegyre ráírta a lakásuk címét. Azzal csalódottan visszavonult. Én a névjegyére csak napok múlva bukkantam rá, s meglepődve láttam (most igazán nem hittem a szememnek), hogy a kis fehér kártya balszögletében nem tudom hány ágú korona ragyog. Alatta: gróf Maróthy István. Hm! A múltkor még nem volt gróf. Úgy látszik, azóta kapta ezt a címet. Vajon csakugyan gróf ez a filozopter? S Vajon nem szélhámos ez a gróf? Rosszhiszeműségem odáig ment, hogy Hankiss János egyetemi tanárhoz fordultam, mert őrá hivatkozott a gróf úr, ő küldte: Hankiss azt felelte: ő ugyan nem küldte, de ismerni ismeri. Csakugyan Maróthy Jenő író fia, állítólag joga volna a grófi cím viselésére, de a belügyminiszter még nem adta meg neki, s így István öcsénk várandós. Eltűnt, azóta se láttam.

VISSZA A CÍMLAPRA