1942

Január 5-én újra kijöttem a klinikára. Az ödéma megint erőt vett rajtam, lábaim oszlopokká duzzadtak, a víz megszállta a legrejtettebb zugait testemnek, Mocsári doktort cserben hagyta a tudománya. Alig tudtam járni, alig bírtam feküdni, nem tudtam élni. A rádió legszentebb zenéje, Mozart legfenségesebb requiemje, a legandalgóbb magyar dalok, a legszebb szavalatok, a legszellemesebb felolvasások nem hogy szórakoztattak vagy lekötöttek volna, hanem idegesítettek. Ha barátaim meglátogattak, nem hogy fölfrissültem volna tőlük, hanem úgy éreztem, mintha a nyakamba ültek volna. Csobán rusztikus viccei bosszantottak, Baja Miska elszontyolodott kedve magamat is csüggesztett, Pap Károly befelé suttogó vénasszonyos pletykái kihoztak a sodromból, a Balogh-lányok éretlen viháncolásai elvették a türelmemet, a gyászruhás holló, Greczkó Ilonka haloványan károgott. Egy szó, mint száz összevesztem magammal és in effigie^[1] téptem a hajamat. Mit csináljunk? Mocsári azt tanácsolta, hogy rögtön menjünk ki a klinikára. Hiszen ott is ugyanezt csinálják, amit itthon egy hónapja, vetettem én ellen. Igen ám, okoskodott Mocsári, de ott minden kéznél van, ott rögtön tudnak segíteni a betegen. Autóra ültünk, kimentünk a belklinikára. A klinika persze tele betegekkel, még a fürdőben is életsebesültek nyögtek. Alig tudnak hová bedugni, pedig én már szinte állandó vendég vagyok itten. Jó kis hűvös szobát kapok, amelyik orvosi inspekciósszoba volt előbb, ágyam feje az ablakhoz esik, és bizony a januári hideg szél nagyon dideregteti tarkómat, a rosszul záródó ablakon keresztül. Megfordítottam az ágyamat, most már a talpamat nyalogatják a hideg hullámok. Csöndesnek elég csöndes, egyedül fekszem benne, nem horkol mellettem két felől egy-egy falusi tiszteletes úr az egész éjtszakán; nincs, aki köhögéssel zavarná álmomat, súlyos beteg nem viaskodik a halállal. Igaz, hogy van egy más baj. A zöldkeresztes ápoló testvérek első éves növendékei ide vannak rendelve gyakorlatra; itt tanulják napról-napra, hogyan kell a betegekkel bánni. Persze engemet is ők szolgálnak ki. Új szita szegen függ: túlságosan is szolgálatra készek. Jönnek, mennek, lótnak, futnak, berobbannak, kiröppennek, csatorálnak, siserahadáznak, kacagnak és nyerítenek mint a fiatal lányok szoktak. Vannak köztük kedves úri gyerekek, de vannak faragatlan fabábok is. Ida nővér, a fő ápolónő, kordában tartja őket. Az egész osztályt vezető tanársegéd úr pedig szakadatlan parancsokat osztogat nekik. Dolgoznak szegények kézzel-lábbal, a szobákat tisztogatják, az ágyakat rendbe hozzák, az orvosságokat szétosztják a betegeknek, néha meg is mosdatják, fel is öltöztetik a magukkal jó tehetetleneket. Gyönyörű intézmény, csak egy kicsit lármás a kivitelben. A Capitoliumi ludak^[2] vihettek végbe ilyen gágogást Rómában, a nagy veszedelem idején.

Udvardi tanár úr megnézte, hogy állok és átadott Vendt tanársegéd úrnak, megadva neki az utasításokat. Vendt tanársegéd úr valamikor mint tüdőbeteg került a belklinikára. Meggyógyult, itt maradt, orvos lett belőle. Művelt, olvasott, okos ember. A legelső napon azzal lepett meg, hogy a "Laura fátyola" című verses kötetem " Szépasszony" című versét a Shakespeare tizennyolcadik szonettjével hasonlította össze és mutatta ki, hogy fő gondolatban megegyeznek. Bámultam és jól esett, hogy egyik fiatal orvosom vesz ilyet észre, nem pedig kritikusaim. Azután beszéltünk Rilkéről, Arany János nagyságáról, Ady értékéről és álértékéről. De nemcsak az irodalomhoz ért: olyan jó cseppeket diktált (...), hogy pompás nyugalmas éjtszakáim vannak, amilyen egy év óta nem volt. Ezeknek a cseppeknek a neve Cardiozol-dicodit. Kezelő orvosom először Szücsy doktor volt, azután Zsadon doktor lett, aki a múlt év őszén kezelt már. (...)

Csobán barátomnak panaszkodtam, mikor itt járt, hogy a kis olvasóném megint itt hagyott, nem bír kijárni a Nyilastelepről^[3] a klinikára. Elég kemény idők járnak, nem csodálkozom. Viszont így borzasztóan kínosan vánszorognak a napjaim. Csobán megfogadta, hogy intézkedni fog. És pár nap múlva csakugyan betámít két volt tanítványom: B. Kovács István és Lévai András VI. osztályosok. Ajánlkoznak felolvasóknak és íródeáknak. Nagyon jól esett a két fiú betoppanása, mert ismerős hangot hallok magam körül. Most már leginkább hangjukról ismerem meg az embereket. Egyik nap jön egyik, másik nap a másik. Az az érdekes, hogy Lévai is a Nyilastelepről zarándokol be, ahonnan a kis Balogh Ilonka bejárt. De neki nincs nagy hideg, sem hosszú út, sem külön elfoglaltság. Jól esik a hosszú gyaloglás, mert szabad levegőt szív a tüdeje. A kis Balogh lány is edzett gyerek, de a fiúkhoz képest nagyon lengetegen van öltözve. Így lassanként megint kikerekedett a testőrségem létszáma és most már fennakadás nélkül döcög életem fakó szekere a havas, fagyos rögökön.

A fiúkkal a naplómat folytatom. Hű képét akarom benne hátrahagyni utolsó éveimnek, hónapjaimnak, napjaimnak. Minden embernek az élete kész regény, csak legyen őszinte és hű. Az igazság sokszor maga a jellemző képet kapott szépség. A szépség maga a felsőbbrendű igazság. Arany János művészi szépsége reális igazság, Tóth Árpádé az ideális szépség. A szépség úgy mosolyog át, a reális valóság borító arcán, mint az ősgörög alapszöveg a középkori Minnesängerek énekén. A napló kiszaggatott valóságos élet; de szépsége épp oly határtalan, mint a Dante csillagok közt röpülése. A magyar költészetet azért tartom gazdagnak, mert mind a két arca tisztán látható. Egyik oldalon Zrinyi, Arany, Madách; a másik oldalon Vörösmarty, Jókai, Tóth Árpád.

*

Otthon Kar utcán a fiatal Mocsári doktor kezelt. Megtett szegény mindent ami csak tőle telt, vezette a Combetin kúrát, ahogy a klinikán tanulta. Ki is húzott a Novurittal belőlem hetenként, négy-öt liter vizet, s így a testem súlya hetenként négy-öt kilóval hol gyarapodott, hol csökkent. Mint a változó hold, testem is hol kiteljesedett, hol megfogyatkozott. Ezzel így ideálisan mértem volna az időt, de subjektive nem valami jól éreztem magamat. Váltakozó kedvvel döcögtünk el október végétől, január elejéig. Közben szereltettem fel a rádiómat, beállítottam a kis felolvasó nőt, diktáltam az íródiákomnak, megkaptam a "Termini" két nyelvű számát, amelybe a legtöbb verset Ternay Kálmán és én fordítottam^[4] . Minthogy volt már kis titkárom, verseket küldözgettem a pesti lapoknak. Kezdett a nevem újra forgalomba jönni. Mindenütt Szívesen fogadtak. Minden jó lett volna, csak beteg ne lettem volna. Ekkor már nyugdíjas tisztviselője voltam az államnak. Tíz évemet elvesztettem, amelyet mint könyvtártiszt töltöttem a Kollégiumban. Emiatt havi 200 P-vel kevesebbet kaptam, mint kellett volna. Bizony, kicsit szűkösen tudtam kijönni belőle. Fizetni két orvost, egy felolvasónőt, egy bejáró asszonyt, fölemelt árú diétás kosztot, a sok orvosságot, inzulint: nem olyan könnyű dolog. De oda se néztem volna neki, ha beteg nem vagyok. De az ödéma elhatalmasodott rajtam, s újra bementem a klinikára.

Itt egy bolond gondolatom támadt: megoperáltatom magamat ha lehet. Hiába csitítottak a belgyógyászok, hogy a vizenyőt nem lehet operative elhajtani, én csak ragaszkodtam hozzá. Mocsáry doktor átküldötte a sebész Jáky egyetemi magántanárt, hogy nyugtasson meg. Jáky, kövér, köpcös ember, joviális kedélyes arca van, úgy látom, szereti a jó kosztot. Egy verssorommal lépett be a szobámba: "Gábor, ne légy bolond", nevetett hozzá egyet és így folytatta: ezt feleltem Mocsárynak a meghívására. Mert a vizenyősséget nem lehet operációval gyógyítani, ezt itt a belgyógyászaton lohasztják le apránként Novurittal. Türelem kell hozzá, szigorú diéta és kevés folyadék. Nem szabad sok vizet inni. A viszontlátásra.

Így hát újra ott voltam, ahol a mádi zsidó.^[5]

Itt a klinikán bele vannak bolondulva a Conbetin nevezetű orvosságba. Nem tudom, mit imádnak benne olyan nagyon. Annyit érzek, hogy a szívet izgatja, és kapatja, gyorsabb, tempósabb mozgásra; de egy injectió hatása nem igen tart tovább 24 óránál. 24 óra csak a haldokló életének meghosszabbításánál jöhet szóba. Így hát vagy én vagyok egy év óta haldokló, vagy a Conbetin nem az a világhíresség, aminek hirdetik. Őszintén szólva én ki nem állhatom. Intravénán adják, tehát mindennap átszurkálják érte az ereim falát, néha két oldalon is. Az ér mellé fecskendett konyhasó oldat bizony nagy gyulladásokat okoz, ilyenkor aztán ezeket kell külön gyógyítani. A Conbetin-kúra menete ez: 3 napon egymás után egy-egy Conbetin-injectiót adnak a betegnek, azután egy pihenő napot tartanak, újra 3 injectió 3 napon egymás után, újra szünetnap, ekkor jön egy Novurit, utána egy szünet nap; a Novurit 2 nap alatt négy-öt liter vizet hajt ki a testből. Ez 4-5 kg testsúly-csökkenést jelent. Ha az ember türelmesen fekszik hozzá, reggeltől-estig és nem vesz föl naponta 6-8 decinél több folyadékot, akkor 4-5 hét alatt szép eredményt ér el. Lead a súlyából több mint 10 kg-t, lesoványodik, legyöngül és megkönnyebbül, szóval kitakarodik testéből a víz. Tökéletesen ugyan soha, mert akit az ödéma egyszer meglepett, azt soha többé nem lehet vízteleníteni. Ez annyit jelent, hogy halálos. Ilyen kedves bejelentő jelek közt imbolyog most életemnek hajója. Ezt a kis körbe-körbe játékot játszom most 1 esztendő óta. Az orvosaim örökké azt dalolják fülembe: ne keljen föl, feküdjék le, ne álljon talpra, maradjon nyugodtan vízszintes helyzetben, ne üljön, ne járjon, szóval merevedjek múmia halottá. Csudálom, hogy azt nem mondják: fogja be a száját, ne egyék, ne igyék, szavakat se szóljon, éljen úgy, hogy semmi jele ne lássék. Engedelmet, Míg élek nemcsak lehellek, hanem mozgok is, járok-kelek, mert az élet mozgás, panta rhei: minden mozog - mondja a görög bölcs. Csodálom a mai modern orvosokat, hogy oly kevés kontaktustban [van] tudományuk az élettel. Minden élő orvosi igazságból holt elméletet kovácsolnak, mintha német spiesburgereknek^[6] a kabátja ujjából rázódtak volna ki. Nagyon hasonlít egész lelki berendezésük a "Faust" Homunculusához: lombikban születtek, lombikban éltek, lombikban haltak meg.

Az orvosokkal különben sok összeütközésem van. Sehogy sem értjük meg egymást. Ők bizonyos fensőbbséggel beszélnek hozzám, az úgynevezett tudomány csúcsáról; én pedig kaján humorral öltögetem föl nyelvemet hozzájuk a Tiszta ész józan földszintjéről. Ez a két ellenlábas talaj, amelyen állunk, nem mindig egyenlítődik ki. Ezért támadnak az összekülönbözüléseink, ezért állunk rendesen háttal egymásnak. Némelyik orvosom elismeri, hogy jó megfigyeléseim vannak; másik pedig lehurrog, hogy a betegnek nem szabad mindent tudni. Éppen ez nem fér az én fejembe. Szerintem a betegnek igenis mindent tudnia kell, mert ő van a világon legjobban érdekelve a saját bajában. Sic vobis non vos vellera fertis oves.^[7] Ha engemet, mint beteget megnyírnak a bajomtól vagy az egészségemtől, tudnom kell, hogy az a lehulló gyapjú az én testemből szakadt.

*

Mióta a látásomat elvesztettem, összeszűkült, megsötétedett, megnehezült a világ körültem. Most tanultam meg, hogy nem csak olvasni, hanem írni is a szememmel írtam. Amint a szem szerepe kiesett életemből, más ember lett belőlem. A rövidlátás nem olyan nagy gát az író életében, mint ahogy az ember gondolná. A kicsiségekben talán veszt, de az egésznek a színárnyalatait, a perspektívát, a harmóniát tisztán fogja fel, mert lát. De akinek elvész a szeme világa, annak az egész világa vész el. Verseket írni, már mondtam, diktálva nem tudok; csak úgy, ha magam vetem a betűket is. Mit tesz ez? Azt, hogy amióta nem látok írni, nem tudok verset sem írni. Ez nagy baj. Hiszen téma tömérdek, maga a betegség adta új helyzet, a halandósággal vívott tusa, a megfutott emberi pálya büszkeségének érzete, a reálisabbá csökkent életlátás és életfelfogás, sok kicsiségnek naggyá növekvése, sok nagyságnak kicsivé törpülése: mind hangokat kíván, új formát keres. Ha csak 1 évem témáit hullatom is ki a versszűrés szitáján, sokat vesztett élettartalmam. Verseket nem tudok diktálni, mert hogy versszakaszok kerekedjenek, látnom kellene a szavakat is. A ritmikus és rímes sorokat tulajdonképpen a szemem kötötte össze, ha a fülemen keresztül is. Verseket talán csak a feleségemnek diktálhatnék, vagy egy kedves gyermekemnek, ha volna feleségem vagy egy kedves gyermekem. Most nincs olyan bizalmas, szívbeli jó emberem, akivel teljesen eggyé forrva, mint egy lélek tudnék olyan finom, szellemi műveletet végrehajtani, mint amilyen egy vers fölépítése, megírása. Ebből is sejthetni, milyen éteri finomságú lelki rezzenések játszanak közre versek születésénél. Valami olyan írást kellene kitalálnom, amelyet vakon is olvashatnék, amelyet szem nélkül is érezhetnék. Míg ilyet nem tudok, vers nem születhetik.

*

Korunkat a gyorsaság és a rossz táplálkozás jellemzi. A gyorsaság gyönyörű dolog, úgy a technikában mint a szellemiekben. A technikában már szinte a szédületig vitt, a szellemiekben is egy rendes kis gömbbé zsugorította a világot. Annál vért forralóbb a rossz táplálkozás. A régi nagyevő-nagyivó magyarok nadrágszíja nagyon összeszűkült. Mióta a Hitler háborúja áll az új világuralomért, megtanultuk mi is kis rátákban^[8] élvezni az életet. Napról-napra kevesebb lesz az élelmiszerünk, napról-napra silányabb a minősége is. Hol vannak már a régi pompás debreceni lakodalmas ételek. Ha az ember most olvassa az Ecsedi István debreceni ételekről írott kis könyvét,^[9] a nyála kicsordul. Nem tréfa, hogy a zsíros Debrecenben híre, nyoma veszett a drága kalácsnak, a jó kétszeres lisztből sütött kenyérnek. A pompás paprikás szalonnának. A szájunkban szinte elolvadó sonkának; nincs tej, nincs vaj, nincs túró, a szemes gyümölcsök is nagyon megfogyatkozának. A legaromásabb gyümölcsöket Magyarország termi a világon, s ma már csak az almánk hirdeti régi magyarságunkat. Itt fekszem kint a klinikán; tömérdek gyomorbajos beteg ember hever körülöttem, ezek közül sokat tiszta tej kúrára fogtak, (a gyomorfekélyeseket), heteken át puszta tejjel táplálták őket, oly gyalázatos moslékot itattak velük, hogy az embernek ökölbe szorult a keze. A világhírű debreceni klinikának a körülfekvő rengeteg tanyavilág nem bírt ötven liter jó tejet szállítani. A cívis mostani magatartása majdnem egy a hazaárulással. Tudom, hogy a szükség nagy úr, de ennyire ellenségnek tekinteni a saját fajtánkat: hátborzongató kegyetlenség. A nemzeti összetartás érzése kialudt a magyarban. Lehet, ha ezer holdas gazda volnék, magam is egy húron pendülnék velük.

*

Németországon még csehebbül áll a dolog. Tudom ezt egy Németországból most hazatért magyar fiú szájából. Ott még szűkösebben élnek mint mi élünk; uralkodik a jegyrendszer, de amit jegyre adnak, az jó, elég és biztos. Nálunk előbb van meg a jegy, s csak azután kerítenek hozzá anyagot.

Most, hogy elszakadtam a külső világtól, van időm töprengeni: hogy változnak, hogy rendeződnek a földgömbön a különbféle színű földdarabok, birodalmak. Ha Hitler álma valósul, elég hosszú időn át mozdíthatatlan lesz a helyzetünk. De ha Amerika döntő csapást mér a germánok fejére, bizony akkor mi is hosszasan szédelgünk belé. A nagy Oroszország jövője is kitudhatatlan. Nagy írók, világköltők még szakadatlanul támadhatnak a szlávságból, ha mint impérium nem ragadja is kezébe a világuralom gyeplőszárát. A mi sorsunk igazán Isten kezében. Most mint elő ember éltem át egy nagy epocháját nemzetünk életének és ámulva láttam, milyen hihetetlen csodás utakon kanyargott sorsunk szekere még a lejtőn is előre. Amit Horthy és országa húsz év alatt csinált, az a lehetetlenséggel határos. De láttam, éltem, tudtam, hogy nem regényt olvasok, hanem nemzeti küzdelem moraja dübörög körültem. Erről lehetne igazán hőskölteményt írni. De nekünk elég megcsinálnunk, a költeményt róla majd írja meg más. Annyi bizonyos, most büszkeség magyarnak lenni.

Egy tekintetben elég tisztán látom a jövőt: irodalmi fejlődésünk tekintetében. Meg lehet jósolni a jövő irodalom képét? Legalább sejteni lehet. Egy ilyen eget-földet rengető nagy kataklizma megfelelő kísérő zenével jár. A nagy tetteknek mindig meg van az elhírlelője, s a nagy tettek elmondásának és emlegetésének a hallgatója. Nem mondhatja senki, hogy kis dolgokat vittünk véghez. Az irodalmak pedig a véghez vitt nemzeti tettekből sarjadnak ki rendesen, még az egyének életében is. A jövő magyar irodalom tehát friss, merész, színes és romantikus lesz, amellett, hogy optimista, ez pedig nagy változás az eddigi pesszimista színezetűre. A mostani fiatalabb, harminc éves költőkre, írókra azt mondta Móricz Zsigmond: "Legyetek optimistábbak." Rendben van, a mostani harminc évesek még nem a jövő magyar irodalom. Majd a harminc évvel ezután fellépők már azok lesznek. Fürkésző szimattal szaglászom az öreg, vaskos Debrecen megújuló irodalmi arcát is. Minden jó szimatú ember sejti, hogy erre a nagy magyar táborszállásra Debrecenben más irodalmi jövő vár mint az eddigi hamu korszak. Csokonain kívül jóformán senkije sincs. Majd lesz ezután. Most kezdenek rendezkedni az atomok, most kezd igazodni az új virágos kert és erdőség alá a televény talaj. Lesznek még itt remek irodalmi csaták, lesznek még itt gyönyörű zenekarok, lesznek még itt csodálatos szimfóniák, ragyognak még itt olyan bengáli tüzek, hogy a mennyország lobog rá a pokolra. Dante fantáziája ragyog magyar színekbe merítve; Shakespeare égcsókoló szent hegytetője tartja vállán a magyar fellegeket. S az Adria szélén egy új Leviathán^[10] kész lelke dalol. Szóval oly csodák várnak ránk, hogy el sem tudjuk hinni mi, akik nem látjuk.

*

Az utóbbi két év alatt az orvostudomány, legalább annak belgyógyászati része, letette előttem az érettségit, jobban mondva beadta hozzám szegénységi bizonyítványát. Mennyi tapogatózás, micsoda kétségek, mennyi félhomály, mennyi féltudás; igazán mintha egy őserdő rengetegében törtetnének előre a derék orvosok. Alig valami biztos, csaknem minden bizonytalan. Bizonyos sémák szerint igazodnak a felcserek. Megvan a cukor betegség terápiája, megvan a szívizomelfajulásé, megvan az ödémáé, megvan a nagy vérnyomásé. Most már engemet négy bajról kezelnek. Mindig ugyanazzal a menettel. Csak az első alkalommal volt új, másodjára már tudtam előre. Két év óta ezt a kerengő malmot járom orvosaimmal. Némelyik próbál egy-két új változatot. Csak a cifrázata más, a lényeg ugyanaz. A naivabbak, humorosabbak, vagy ravaszabbak, akik pénzt akarnak szerezni, megteszik azt, hogy még súlyosabbítják a meglevő bajt, s aztán mintha gyógyítanának rajta, visszaállítják az eredeti fokára, hogy úgy lássék, vagyis úgy érezze a beteg, mintha könnyebbítettek volna nyomorúságán. Én keresztül láttam a szitán, s mélyen elszomorított, hogy a tudomány emberei ilyen szembekötősdit játszanak velünk. Egy mai orvos soha nem vallja be azt, hogy képtelen ezt vagy azt a betegséget meggyógyítani. Köti az ebet a karóhoz még akkor is, mikor a betege már agonizál. Mikor megkérdeztem ennek az okát, azt mondták, hogy az orvosnak a beteget végleheletéig gyógyítani kell. Erre tettek esküt. Belenyugodtam, ez is valami. Csak az hozott aztán ki a sodromból, mikor a szegény orvos tapogatózásai közben mellé fogott a húrnak, mint a rossz hegedűs. Bántanak, bosszantanak a titkolózók is, akik a félelmetes csoda köd-köpönyegébe akarnak burkolózni, s mint egy láthatatlan Siegfried^[11] ütögetik a szerencsétlen flótást, hol főbe, hol farba. A kuruzslás korában csakugyan fontos volt ez a rejtelmes nemtudni kicsodaság; de most a XX. században a gyorsaság és rideg józanság korszakában nem értem: kit akarnak lóvá tenni a mélyen tisztelt mesterek: bennünket-e, vagy magukat?

*

Azért is dühöngenek rám az orvosok, mert én megkérdezem mindennek az okát, s fürkészem mindennek a következményét. Az orvosok közt találtam a legtöbb és legnagyobb önzőket, legalább a magyar orvosok olyanok, hogy a csillagos égért sem közölnék másokkal a tudásukat vagy tudatlanságukat. Minthogy a megfigyelésem jó, csakhamar kitanultam őkelméket, s velem bizony nem sokra mehetnek. De ha találok köztük egy-egy jó alakot, összemelegedünk és egymást gyógyítjuk; ő engemet panáceákkal^[12], én őt kesernyés humorral.

*

Fentebb említettem, hogy micsoda remek újjászületés vár a magyar irodalomra. És mit látunk a Debreceni Csokonai körben! 20 éve már elnöke Dr. Pap Károly egyetemi tanár. Egy kis elegáns, skatulyából most kihúzott vasalt ruhájú, mindig etikettszerű emberke, aki soha nem mond semmit, tehát mindig tudja: mit kell mondania. Furcsán, pöszén, befelé beszél fakó siket hangon, magyarán mondva kappan hangon, úgy, hogy 3 lépésen túl már senki sem hallja. Gondolni: mit jelent ez az egyetemen a magyar irodalom tanszékében. Azonkívül úgy fossa a szót (magyarán), mint akinek a must elcsapta a hasát. Szerencsétlen hallgatói nevetik vagy átkozzák. Sokan szakot cseréltek miatta. Áttértek egy tisztán beszélő tanár szárnya alá. Más egyetemi tanár egész könyvtárat összeír; Pap Károlynak nincs egyetlen könyve sem. Ami a füstnélküli szivar szivarnak, az ő könyvnélküli tanárnak. Nem tudom, mi okon és mi jogon lett egyetemi professzor. Azt hiszem, az etikett pontos megtartása miatt. Mindenkivel szemben rendkívül udvarias és rendkívül szerény. No már most, ez az ember vezette volna - a vezére lett volna - a Debreceni Csokonai Kört, amelynek én 20 évig alelnöke voltam. Nem mondom, hogy hízelgő társaság. Mindig a legnagyobb időkben legnagyobbak az emberek. De itt mintha nem egészen vált volna be az örök törvény... Egyszóval ezt a Pap Károlyt a fiatalabb, radikálisabb, forradalmáribb debreceni írók le akarták taszítani a trónról - az elnöki székről. Palotaforradalommal. A palotaforradalom vezére Csobán Endre, városi főlevéltáros, a Pap Károly főtitkára lett volna. Ez a Csobán minden lében fakanál, mindent magára vállal, mindent újjá akar alakítani, mindenben tótumfac^[13] akar lenni, mindenütt vezérkedni szeretne, népszerű híres ember szeretne lenni, hogy mindennap 3-szor hozzák az újságok nagy nevét. Nagyon jó szívű ember, minden hozzá fordulón segítene, ha tudna, de sokon segít is. Soha nem felejtem el bajaimban, betegségemben nekem tett szolgálatait. Értékes a korba illeszkedni-tudása; minden új gondolatot megért és szárnyakul övezi magára; csak az a baj, hogy mindenütt ő akar vezérként elöl repülni és nagy sietségében mégis mindig lemarad. Fabius cunctator.^[14] Na már most ez az ember elnöke akart lenni a Csokonai Körnek is, pedig nem volt oda való, mert rusztikus,^[15] darabos ember. Éppen ellenkezője Pap Károlynak. Tudása, érdeklődésköre nagyobb, írónak is íróbb, mint az, akit örökké csipkedett. Alattomban szövetkezett a Debreceni Ady Társaság vezetőivel, a "forradalmárokkal", s azokkal akarta Pap Károlyt lefejeztetni, magát királlyá kiáltatni. Most mit tesz Pap Károly? Beadja Csobán Endre kezébe elnökségről lemondását, és suttyomban fölmegy a polgármesterhez, Kölcsey Sándorhoz, és beárulja neki Csobánt, hogy el akarja forradalmasítani a Csokonai Kört. Kéri Kölcseyt, vessen romboló akaratának gátat, ő lemondott. Kölcsey magához rendeli Csobánt, az alantasát, és óva inti, semmi bolondot ne merjen csinálni. Csobán bejelenti, hogy nem is foglalkozik a Csokonai Körrel. Most megtörténik a Pap Károly lemondásának bejelentése a Kör választmánya előtt. A választmány tagjai elkezdik dicsérni és dicsőíteni az elvonuló királyt, s annyi szépet és jót ráaggatnak a vállára, hogy utoljára maga Pap Károly is hiszi (amit mindig hitt), hogy nincs itt nála különb legény a gáton, botorság volna lemondania. Szilárd elhatározással marad. Kérik, hogy maradjon, tehát marad. Pap Károly újra az elnöki székbe ül, hamarosan megalakíttatja az új tiszti kart. Csobán két szék közt a pad alá esik.

Ez lett vége a palotaforradalomnak. Igaz. Az én nyakamba a díszelnökség selyem szalagját kötötték, nem irodalmi érdemeimért, hanem mert nagy beteg vagyok.

*

Érdekesen megváltozott a viszonyunk a testvéreimmel szemben. Kovácsné az egyetlen testvérem, aki még tartja velem az összeköttetést. Mióta a klinikát járom, még melegebben vonzódik hozzám, még gyakrabban fogja meg a házunk kilincsét vagy a klinika kapunyitóját. Megmondtam neki őszintén, holtom után ne várjanak semmit tőlem. A könyveimet az egyetemnek és a "Déri" könyvtárnak hagyom, ingatlanom nincs, bankbetétem nincs, egyéb értékeimet magammal viszem. Amit életemben kerestem, könyvekre és orvoslásra költöttem. Ha előre eltervezett életet éltem volna, akkor 30-40.000 pengő vagyonom, vagy ennek megfelelő házam volna. Tehát ne tegyen az érdekemben senki egy lépést se azért, hogy valami öröklésbeli viszonzást várjon tőlem érte. Szegény Kovácsné arcán nem láttam megdöbbenést vagy csalódást, de azt csak ő tudhatja: mit érzett. Ezt azért mondtam meg neki ilyen magyarán, mert már hallottam a rokonság köréből hangokat: vajon kire hagyja a könyveit? Senkire. Mindenkire. Az olvasó ifjúságra. Még a műveim kiadási jogát sem hagyhatom rokonaimra, családom tagjaira, mert kútba ejtenék. Különben sem valami nagy értéket képvisel.^[16] Hozzám, míg éltem, nem igen vetődött be egyetlen rokonom sem. Testvéreim is addig szerettek, míg ki nem nőttem közülök. Hogy más lettem mint ők, inkább irigyeltek és lesajnáltak, mint magasztaltak. Az a testvérem, aki csodálta bennem az írót, rég meghalt, szegény István bátyám. Van nem egy, aki szégyent hozott nevünkre, nevemre is. Ezekre hiába hagyna az ember akármit, sárba taposnák.

Most kezdem érteni apámat, aki el akarta adni élete végén mindenét azért, hogy a gyermekeinek se maradjon semmi őseiről a világon, hanem teljesen maguk teremtsenek meg mindent maguknak. Tabula rasa.^[17] Kicsit pogányos fölfogás, de van benne ratio. Könnyű annak százezreket elpengetni, akire apáiról száll a nagy vagyon. Szerezzen maga százezreket, azt pengesse el, akkor nagy fiú. A lóversenyben is Hendikeppel^[18] fut az a ló, amelyiknek a testsúlya könnyebb a többiekénél. Miért legyen szerencsésebb is a boldog ember a világon? Valamikor azt írtam: manapság csak az lehet nagy költő, akinek pénze van. Ady nem hiába énekelte a pénz mindenhatóságát a földön. A világtörténet érzelmi mozgatója rendesen a femina, az asszony, a nő; tehát a szerelem; a földi élet technikai mozgatója a pénz; a pénz hatalmának megkerítője a férfi, a nőt vonzó ragyogó szörnyeteg a pénz, minden bűvének és bájának érték megadója a pénz, mert a szépség is pénzen vehető. Tehát a költőnek volna mint a legférfibb férfinak szüksége arra, hogy aranyak csengjenek a zsebében. Mert a költő vívja a legszívósabb tusát a szépért, az eleven lábon járó asszonyi állatért. Ha pénze nincs: még a kardot sem szerezheti meg a ragyogó küzdelemhez. Tehát szegény legény, álomkripta rakó lehet, de nagy költő nem. Petőfi sem volt. Hiszen álmainak csak a kapujához ért el. Amit megírt, majdnem semmi ahhoz, amit megírhatott volna és mégis csodáljuk. Csodáljuk, mert volt egy nagy kölcsönadója; a tündér ifjúság. Ez adott neki aranyat és gyémántot annyit, hogy elkápráztathatta vele a tündöklő szép asszony, a testet öltött szépség szemét.

Na és itt vagyok én. Szegény voltam mindig, mint a templom egere. Lehettem én nagy költő? Feleljen más, én hallgatok.

*

Régen olvastam új könyvet. Régen idegent, régen magyart. A legutolsó könyv, amit saját szememmel még végig betűztem, úgy hiszem, a saját regényem volt: A láthatatlan diák. Milyen gyönyörűség az előkönyv látása, kézbe venni, megforgatása, levelenként lapozása, tapintása, szagolása. Igen, még a szaga is olyan ingerletesen jó a nyomtatott új könyvnek. Nekem élvezet volt a fölvágása is, levelek szétzilálása, a lapszámok helyességének megállapítása vagy az ívek elrendezési hibája. Milyen jól esett megsimogatni a lapokat, megtapintani a papír minőségét, megállapítani a betűk eleganciáját, megróni a lomposságát, dicsérni vagy kárhoztatni a sikerült vagy nem sikerült címlapot. Mindezt még az olvasás előtt, csak azután jött a gondolatok élvezete. Mindez oda már, még a magam legutóbbi könyvét, a Hangok lázadását, láttam; de ha még jelenik meg valami, azt már csak hallhatom, nem láthatom. A mostani olvasásom? Valami kettőnk közé szorult közegnek, egy idegen harmadiknak a megszólalása. Egy rekedt vagy csengő, férfi vagy női hang, gyermeki vagy felnőtt, álmos vagy eleven, kedves vagy kedvetlen, akadozó vagy vígan futó, intelligens vagy korlátozott, testi és szellemi hang. Milyen mássá teszi ez a közibénk tolakodott harmadik hang a könyvek tartalmi élvezetét. Hogy meghamisíthatja, hogy elhomályosíthatja, hogy összetördelheti, hogy sárba taposhatja. Aki csak teheti, ne olvastasson magának soha könyvet. Petőfit unalmassá teheti, Arany Jánost magyartalannak, Vörösmartyt színtelen unalommá, Jókait érdektelen fecsegéssé, Madáchot könnyű gondolatfoszlánnyá, Adyt érthetetlen dadogássá. Könyvet, különösen könyvírónak, csak a beszéd művésze olvasson föl: színész; sajna itt Debrecenben nincs színész barátom; ezt a kegyet is megtagadták tőlem az Istenek. Minden könyv pocsék, minden író satnya firkász, mert nem hallom igazi hangját. A szememen át. Jaj, hogy megárvult a világ körültem.

*

Már a múlt évben, mikor az idegklinikán feküdtem, megjelent az ágyamnál egy kifejező arcú 60-as években járó idős asszony. Mikor most újra belépett klinikai kis szobámba és rám mosolygott: nem ismertem rá.

- Kántor Róza vagyok. Nem ismer rám tanár úr?
- Bocsánat. Nem tudom kihez van...
- Tavaly, a másik klinikán, már találkoztunk. Koncz tiszteletes úrral, ha tetszik emlékezni -
- Jaj, persze. Hogyne emlékezném. Persze, hogy emlékezem. Karácsonykor a feldíszített nagy fa alatt.
- Úgy, úgy. Akkor, akkor.
- De hát kicsoda is ön tulajdonképpen?
- Kántor Róza, missziós nő.
- Szóval az Úr katonája.
- Az. Koncz tiszteletes úrral járjuk Debrecen kórházait, járjuk a vidéket. Most éppen vidékről jöttünk. Innen pedig megyünk a sebészetre.
- És igazában mi a céljuk?
- Megnyugtatni, vigasztalni a betegek lelkét.
- Az roppant dolog. Hiszi, hogy képes reá?
- Hiszem. Segít az Úr.

Csodálkozva legeltettem szememet az alacsony, fekete kis asszonyon. Ez volna képes engemet megvigasztalni, mikor Dante nem képes? Nem is olyan művelt nő lehet, nem is adhat a lelke lelkemnek semmit, és ő mégis hiszi, hogy ő áll magasabban, ő ád nekem, és nem én neki. A hit. Úgy látszik, neki van hite, nekem nincs. Legalább az én hitem most nem mások felé sugárzik, hanem magamat görgeti a rögökön tovább. Nekem is van hitem, csakhogy nem olyan fajta, mint a Kántor Rózáé. Az ő hite mástól szuggerált, missziós hit. Sötéten csillogtatja mások előtt. Az én hitem magamból támadó és nem is másokért, vagy másoknak világít, hanem magamért és magamnak. És mégis az az érdekes, hogy Kántor Róza hite önmagát teszi boldoggá, bár azt hiszi, hogy másokat boldogít vele. Az én hitem pedig másoknak gyúl ki vezércsillagul, bár azt hiszem, hogy magamat tartom fönt vele.

*

Az ápoló nőknek a klinikán három csoportja zsibong: az apácák nővéri rendje, a vörös keresztesek nővér csoportja és a zöldkeresztes testvérek. Ezek a fiatal lányok a legműveltebbek. Van köztük érettségizett, van okleveles is. Kiosztják őket a klinikákra, mikor még első évesek és gyakorlatilag tanítják meg őket a betegápolásra. Itt a debreceni klinikán is zsibonganak vagy tízen; kedves, fiatal, elkeseredetten szolgálatra kész ugrifüles lányok. Reggeltől estig jönnek-mennek, lótnak-futnak, tébnek-lábnak, ihognak-vihognak, settegnek-suttognak, minden szobába beütik az orrukat, minden beteget meghőmérőznek, a lázlapon minden mellékrublikát kitöltenek, hordják a vizeletet, székletet, rettegnek a főápolónőtől és a tanársegédektől, hivatalosan előzékenyek, a mosolygást Úgy alkalmazzák, mint szalagon a bokrát; néha türelmetlenek, sokszor kicsappan belőlük a gorombaság. A műveletlenebbek sokkalta türelmesebbek vagy legalább hangtalanabbak. Itt az oktatójuk, a vezérük Máthé Ida okl. Köztük van a kis szelíd, csöndes Krüzsei Erzsike, a hajdanában Szabolcska Mihály által fölfedezett költőnőnek, a süketen énekelő Krüzsei Erzsikének^[19] az unokahúga. Szegény már kétszer törte el a hőmérőt. Szegény mindig velem bajlódtában. Borzasztóan igyekeznek, de semmire sem mennek. Úgy végzik a semmittevést, hogy lázas tevékenységnek lássék. Furcsa egy szerzet. Mint zsongó méhraj, megszállják a betegek táborát és addig birizgálják beteges testüket, Míg a rendesnél jobban nem fáj. Nem annyira a betegeket tartják rendben, mint a betegek szobáját. Csodáltam, mindég mennyire pedánsak. A testvér soha el nem végezne a nővér helyett semmit, a nővér soha nem segítene a szobalánynak. A legszigorúbb munkafelosztás alapján állnak. Sokszor harmadkézben viszik a rendelkezésemet, s csak azután teljesül a parancs. Akkorára pedig elhűl a leves. Gépiesen megy minden, lélektelenül és lelketlenül. A vöröskeresztesek különb legények.

*

Január egész hónapja elég jól telt el. Kezeltek, gyógyultam, ettem, mert étvágyam volt. Aludni is tudtam, életkedvem is volt. A fiúk is eljártak, diktáltam nekik, ment minden a maga csendes útján. Január végén, mintha csak orvosi rendeletre történt volna, megbomlott minden rend. A fejem elkezdett fájni, lázam támadt, fölszaladt 39 és félre, borzasztó gyengeség vert le. Szájamból kifordult a falat, baloldalam vesetája iszonyatosan fájt, nyögtem, nem tudtam sem feküdni, sem állni, sem járni. Azt mondják meghűltem ebben a rideg időben. Ebben a kis skatulya szobában. Lehet. Elég az hozzá, hogy amit egy hónap alatt fölépítettünk, egy hét alatt lerontotta a vak véletlen. Úgy guzorogtam itt mint az ázott túzok.^[20] Szárnyaim csapzottan vergettek alá. A két fiú jött-ment. Lévay mikor bejött, nem akart kimenni. Hiába tessékeltem négyszer is, hogy mehet már haza, nem tud csinálni semmit, nem akart beleegyezni, hogy munka nélkül távozzék, erővel kellett eltávolítani. A kövér Kovács vidáman fordult sarkán, nincsenek egymás írásával kibékülve, mindég bírálgatják egymás munkáját. A két örök magyar, aki még tanárja holtteste fölött is összekap.

*

1942. febr. 19. (éppen édesanyám neve napja.) gyönyörű egy nap a magyar nemzet történetében! Mit ránk kentek a századok, lemossuk a gyalázatot.^[21] Több, mint négyszáz évig nyögtük a Habsburgok vas igáját, kiszedték az erőnket, kiszívták a vérünket, kiszopták a velőnket, s mikor már nem volt csak a csontvázunk: mint halállovakon lovagoltak rajtunk a halhatatlanságba. Be sok könnyet elsírtak az anyák, be sok vért elcsorgattak az apák, Míg kikanyarították ezek a petyhüdt alsó ajkúak világraszóló birodalmukat. A magyar nemzet meghalt, Míg alattuk élt. Mint egy nagy fekete vasfal állottak elébünk, elállták előlünk a szabad napot, árnyékba borítottak, nem láttak tőlük bennünket, nem hallották jajkiáltásainkat, nem ismerték nevünket a szabad nagy nemzetek. Óh, hónapokig lehetne beszélnem megaláztatásainkról, gyászunkról, egeket verdeső siralmainkról. Olyanok voltunk, mint a leroskadásig erőltetett szegény ló: a sarkantyú véres lyukat ásott oldalunkba, zabola törte szájunk tajtékot vert. A nyelvünk kilógott, mint a lehegő kutyáé, és hörgött torkunkon a lehelet, mint a kovács fújtatójában az összeszorított levegő. Nincs szó kibeszélni négyszáz éves gyötrelmeinket. Kik nyúztak bennünket halottakká? A Habsburgok. Kik vették ki gyermekeink szájából a kenyeret? A Habsburgok. Kik sütöttek szégyenbélyeget homlokunkra? A Habsburgok. Kik átkoztatták meg velünk azt a napot, amelyen születtünk? A Habsburgok. Kik tették földúlt temetővé a siralmak Magyarországát? A Habsburgok. Óh nincs szó, amely ki tudná fejezni azt a veszett gyűlöletet, amelyben feketülő lelkünket s átkunkat erre az embertelen fajra okádtuk? Ha majd a világköltészet gyűlölet-eposzát megírják: a magyarok írják meg a Habsburgokról.

Csak három magyar nevet említek: II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Horthy Miklós.

A többiről beszéljen az, hogy hallgatok.

Diák-gyerekkorom óta egy szilárd cél égett előttem verseimben is: El Ausztriától! Nem volt más politikám. Nem volt soha pártom csak ez: El Ausztriától! Kérve-kértem rettentő Istenemet: csak azt engedje meg, hogy ezt megérjem. És megértem. Vakon, siketen, bénán, haldokolva, félhalottan mindegy, de élve. Hogyne ujjonganék most, ezen a rideg, de mégis forró téli napon. Ha nem szégyellném, sírnék örömömben. Most csak azt kiáltom, sokáig éljen ez a remek magyar ember, ez az országépítő, ez a magyar dinasztiaalapító Horthy Miklós!

Most február 19-én Horthy nagyobbik fiát, Horthy Istvánt, választotta a magyar nemzet kormányzóhelyettessé. Gyönyörűen, egyhangú felkiáltással választották meg. Horthy Miklós új magyar dinasztiát alapított. Ez az egyszerű mondat oly súlyos, hogy derékba szakad alatta egy iszonyatos vas híd: a Habsburgok rémuralma.

Ezért érdemes volt élnem, szenvednem, megvakulnom.

*

Na végre megjött a nagy ezüst koszorú.^[22] Sokáig váratott magára: kb. másfél évig. Nem csoda, 80 levele van, mindenik levelen 1-1 név; nem kis időbe telt, Míg ezt a 80 embert vagy testületet összegereblyélte Andorás mester. Ez is bámulatra méltó Debrecen városában. A fejemre nem tehetem, olyan nagy; legföljebb a nyakamba akasztva hordhatom, mint a diplomaták az aranygyapjas rendet. Kicsit idegen az ezüst hidegsége, jobban illenék hozzám a sárga arany. Móricz Zsigmond jött le Pestről, hogy rám terelje a mafla debreceniek figyelmét. S azt mondják, a kőszívű debreceniek lelkesedtek. Hogy mik nem esnek meg ebben a zimankós világban! Különböző verseket szavaltak tőlem; legjobban dicsérték egy színész, Zách János szavalatát. A Babonás hajót,^[23] azt mondják, remekül szavalta. Móricz Zsigmond gyöngy szavakkal és gyöngy gondolatokkal méltatott. Nem is hittem, hogy ennyi gyöngédség, ennyi báj, és ennyi humor legyen ebben a vadkan emberben. Kijelentette, hogy a jelent eldobtam magamtól, de tartom jussomat a jövőre. Csobán Endre Debrecenhez való viszonyomat boncolgatta, fejtegette. Eléggé kemény szavak ... kíséretével.^[24] Két debreceni poéta versekkel köszöntött.^[25] Mindenki megvolt mindennel elégedve, pedig senkinek nem adtak semmit. Az ünneplésnek állítólag folytatása következik: Debrecen város kiadja Szépség és Igazság című tanulmánykötetemet.^[26] Várjuk. Csak aztán ez is másfél évig ne tartson. Ezt is Csobán vezeti. Az ő neve pedig Fabius Cunctator. - Az ezüst koszorút kihozták hozzám a klinikára, itt vettem át ékes beszéd kíséretében. Inkább dorgáltam az átadóját, mintsem magasztaltam.

A klinika ápolói és orvosi személyzete nagy szemeket meresztett a ritka téli csodára. Most kezdték hinni, hogy én vagyok az az illető, azóta megnőttek a borravalóim is.

*

Látogatóim minden rendű és rangú emberek. Eldugott rokonaim éppúgy előbújnak, mint a denevérek szürkület leszálltával. A régi szerelmes kislány nagyanyává öregedve ugyancsak sokszor zörget a kapumon. Jönnek az irodalmi létrán fölfelé mászók, szürkék és feketék, valakik és senkik. Persze, jönnek a jó barátok, lankadtan vagy nekiiramodva, amint már az idő hozza magával. Kijárogat hozzám Móricz Zsigmond is, a kis zömök vadkan-magyar, akinek a feje mintha Arany Jánoséból és Deák Ferencéből volna összeróva.^[27] Seregestől senkik jönnek.^[28] S az a megható, hogy mindenik hoz magával vagy egy pár narancsot, vagy néhány szép almát, vagy befőttet, vagy drága vajat. Mint a három királyokat a betlehemi csillag, úgy vonja őket ezüst koszorúm és nevem. No meg a halálom híre. A halálhír a legnagyobb felhorkantó. Mikor hal már meg, hogyan hal már meg. Ez érdekli a rokonokat. Ez az idegeneket. Én nyugodtan vagy nyugtalanul fekszem kis koporsó-ágyamban, amely tiszta fehér, mint a tavaszi felhő, vagy a háztetőn maradt hó. Szeretnék nekik furcsákat, tréfákat mondani, hogy - mint egy régi versemben írtam - koporsómon táncra perdüljön a fájdalom. Mert nem tartom ám halotthoz méltónak a kesergő nagy fájdalmat. Jobb szeretném a halált vigalmi és diadalmi nagy ünneppé fehéríteni. Nem fekete színű volna a lobogója, hanem fehér, mint az angyalok szárnya. Gyönyörű zene kísérné utolsó útjára az Úristen elé a hivatalos halálrajelöltet. Az emberek nem sírnának, hanem mosoly imbolyogna az arcukon. Nem az enyészet férgeiről forgatnának undorító kaleidoszkópot, hanem az örök élet fehér aszfodélosz^[29] virágú mezőin andalognának. Általában szeretnék visszatérni a régi pogányok primitívebb, de hősibb halálfelfogásához. S az a régi vágyam is él, hogy szeretnék ravatalomon egy kis időre újra élni, érezni, látni, hallani: vajon hogy viselkednek, micsoda meztelen szavakat szólnak, utolsó utamra az idegenek, a rokonok. Vígjátékot is írtam már én erről; az emberi élet legmélyebb humorát látom benne.^[30]

De hát mit törődik ezzel a halál. Fent ül nagy fekete kocsija bakján, a kocsin fekete koporsó, rajta bádogbetűkkel a nevünk, és úszunk zörejtelen menetben az örökké valóság folyamán, vagy levegőjében lefelé.

*

(...) Már két évvel ezelőtt megmondtam itt a belgyógyászoknak, hogy a betegségemet vagy, mint hogy időközben egyre nő a számuk, a betegségeimet ők nem tudják meggyógyítani. Még mindig reménykednek, még mindig áltatnak, még mindig erőlködnek. Az időt akarják húzni, halasztani, mert szerintük az is eredmény, ha valaki nem hal meg a kezük között.

Most már én is holtpontra jutottam. Se előre, se hátra, csak forgok magam körül, mint a kerge birka.

A professzor úr homloka is borús. Ennek a laikusnak, mintha igaza volna: csakugyan nem lehet meggyógyítani.

*

Orvos és beteg kimondhatatlanul egymásra un az idők folyamán. Akiknek mindennap több ízben van kellemetlen dolga egymással, azok ráunnak egymásra, sőt Úgy eshetik, hogy meg is gyűlölik egymást. Ez nem az indulat gyűlölete, hanem a logikáé. Az orvos dühöng, hogy a beteg nem segíti elő az ő gyógyítási terveit; a beteg pedig kétségbe van esve, hogy haszontalan gyötrelmeket szenved. Előáll a társas gyűlölet, az, amely a házastársak között sem ritka. Pl.: V. tanársegéd tudása kimerült azt a bajt illetőleg, amelyben én szenvedek. Most már mit csinál? Ismétli önmagát, vagyis ismétli a megtanult dolgokat; hígítja a levest, a felszínen lavíroz. Olyan állapot ez, mint a szélcsend a hajón. Sem előre, sem hátra, csak saját magunk körül forgunk. Szeretnék innen hazamenekülni, a tanársegéd szeretne tőlem menekülni; de én félek, hogy cseberből-vederbe menekülök; a tanársegéd úr pedig attól fázik, hogy nem tesz előre egy lépést, míg hátra kettőt is.

És áll a két fél közt a lappangó gyűlölet.

*

Baja Mihály is, hogy megváltozott. Eleinte igazán teljes lélekkel állott mellém, testvérebbem volt a testvéremnél. Mihelyt kértem, rögtön futott; mihelyt szóltam, rögtön megértette. Telt-múlt az idő, megfordult a szélvitorla a tornyon. Ötször-hatszor intek: fülebotját sem emelinti rá. Ha néha elvetődik: keserű szemrehányással fogadom. Ő sem tűrne el egy beteg szót, jól visszadögönyöz. Egy közömbös harmadiknak kaján kis élvezet. Pedig Miska a régi jó, csak a szél iránya változott. Most is sajnál és szeret, csak az évek szállottak el. Most is egymásra találunk, ha rövidítjük az utat, szívből a szívig. A régi bolondos ifjúság koporsójából kilép a halhatatlan szeretet. Szép ez, jó ez, igaz ez, csak mi emberek vagyunk a gyöngék. Mit csináljunk? Játszunk magunkkal, mint óriás gyermek a játszószerével.

*

A világhírű debreceni klinika, közelről mást mutat, mint messziről. Gazdag, modern, dús fölszerelésű, és a jó ég tudná: mi nem még. Ez távolról. Közelről: piszkos, elhanyagolt, szegényes, szűk, csak a külön beteg szobák tiszták és csinosak. Mindeniket öt ember tisztogatja naponta. A kis Pavilon, amelyikben én lakom, olyan, mint egy gróf kastélya Erdélyben. Tele van ablakkal, ajtóval, szélhuzattal. Télen rekkenő hideggel, nyáron erdei friss levegővel és madárdallal. Olyan mint a kis villa, amelyikben báró Eötvös a Karthauzit írta. Ellenben ha az ember belül kerül a küszöbön, nem várt dolgokra bukkan. Az én csinos, csont és fehér színű modern kis szobám ajtója alatt reggelente sokszor tócsa áll: az eldugult vízvezetékből oda buggyan ki a víz. Mosdani nem lehet, legföllebb fürdeni. A szobám ajtója csaknem a tálalóra nyílik, onnan örökös ihogás-vihogás, leány kacaj, és férfi hahota, nőstényi réja és hím durrogás, szóval szakadatlan lárma kalapácsolja az áthangzó falakat. Reggel hat órakor Antal nevű inas búsbaritonja bőg Míg a közös fürdőt súrolgatja. Amint a nap kiragyog, valami finom morajlás ütődik ki a falak közül, mégpedig a tálaló tájékáról. Az a millió hangyaraj zúg, amely a tálaló minden etye-petyétől szagos kamaráját választotta élésterületéül. A kályha lábain, amely gázkályha, a szekrény polcain, amely tele mindenféle finom fajta csemegével, fürge hangyák megszámlálhatatlan légiója sürög és forog, kanyarog-csavarog, jön-megy, téb-láb, mint a Hitler hadserege Szibéria pusztaságán. A székeken, az égő kályha előtt a szekrények mellett, a polcok előtt ajtókon be, ajtókon ki, csinos szobalányok, jóképű inasok, cselédek, finomabb fajta zöldkeresztes ápoló lányok jönnek, mennek, állnak-várnak, csiripolnak mint a verebek és valamennyien majszolnak valami süteményfajtát, kétszersültet, piskótát vagy/és isszák a jó romlott teát. Mintha ők ennék el a szegény betegek elől a táplálóbb emberi kosztot. A koldulók nyögésére gyakran frivol-ricsaj felel. A kétségbe esettek imáját gyakran bizony szerelmi suttogás göngyöli füstbe és lángba. Odakint az erdőben már szólnak a madarak. Április közepe van. Messze bent zúg a nagy város, őrli az őrleni valót ennek a nagy szürke malomnak, amelynek dohogó kazánja ezer és ezer kigyulladt szív. Én is benne vagyok.

*

Május 10. Vasárnap. Most már közel a halál.^[31] Gyakran fulladás fog el. A testem tele vízzel, minden nappal növekszik. A derekam, hasam, szörnyen feszül, mert duzzad és dagad. Lábaim ormótlan oszlopok, alsó lábszáramon kihasadozott a bőr. Hosszú vonalszerű sebek támadtak rajta, de még eddig begyógyultak. Most a kezem feje duzzadt meg, pöffedt, mint eső után a gomba. Az orvosok attól félnek, hogy a kezem fején ki fog hasadozni a bőr és nem gyógyul be soha. Már a két karom is tele vízzel. A lélekzés siralmas, sem ülni, sem állni, sem járni, sem feküdni hosszabb ideig nem tudok. Ma délelőtt a kisebbik orvosom, Zsadon Béla valami injekcióra tett megjegyzésemre egy mindent kifejező lemondó gesztussal felelt, mintha azt mondta volna: Úgy sem ér már itt semmi semmit. Én is azt hiszem. Panaszkodnom nincs kinek, be kell várnom a végső lehelletet. Az orvosok nem mernek rajtam segíteni. Pedig milyen jó volna. Édesanyám jut eszembe, mikor halálos ágyán fuldokolt. Rettentő volt nézni. Végre egészen szederjessé kékült az arca, s egyszer kapkodó lélekzete csak megállt. Akkor az arca elsimult, szép szelíd kifejezést vett föl, meghalt. Ez vár én reám is. De míg odáig jutok, sokszor kell megtanulnom a Mindenható bölcsességét és jóságát, vagy pedig az ember pöffeszkedő gőgjét. Azután örök csönd.

*

A múlt hetekben kétszer kikocsiztam a Nagyerdőbe. Január 5-e óta savanyodom 6 lépés kis szobámban, amelyiket átjár az északi szél léghuzata, ha ablakomra fúj a szél, mert az ablak átellenben van az ajtóval, s ha egyiket kinyitják, a másikon is átzúg a betóduló levegő. Így télen vagy nagyon hideg, vagy nagyon meleg. Szóval máj. elején kikocsiztam. Kimondhatatlan jól esett a szabad erdei levegő 120 napi börtön után, mert a klinika börtön, ahol nemcsak elvett szabadságát siratja a szegény beteg, hanem elvesztett egészségét is. Lépésben haladt a kis kocsi velem. Ember-bogarak sütkéreztek, csillámoltak a langyos levegőben. Máskor ápr.-ban szokott ilyen üvegtiszta lenni a szabad levegő. Gyönyörű, ezüstös ködfény lebegett, reszketett a határon; a mindenség egy nagyszerű ígéret volt. Beh sok szép napot töltöttem el Istennek ebben a remek dómjában az elsuhant 50 év alatt. Be sokszor nem találtam balzsamírt sebeimre, csak itt, a lomha zöld boltozat alatt, a fülemülék gyönyörű primadonna éneke árjában. Beh sok regét, beh sok mesét álmodtam a ringó bokrok madárszava zenéje mellett. Igazán, a Nagyerdő volt nekem egyetlen hatalmas templomom, amelyben ima nélkül is az Istent imádtam. Ha búcsúznom kell városomtól, tulajdonképpen itt tapinthatok szívére, mert Debrecen város szíve a Nagyerdő. Lépést ballagott az egylovas kocsi velem. Olyan fényes volt a körút, mint Párizs Saint-Germain bulvárja 1892 táján. A szerencsétlen Wilde jutott eszembe, aki így kocsizott végig búcsúlátogatásra Párizs nagy utain. Azután meghalt. Én is búcsúzom, én is meghalok. A szegény Csikesz Sándor barátom itt maradt villakertje mellett 3-4 úr álldogált, akik kalap levéve köszöntöttek. Persze, én egyiket sem láttam felismerhetőségig. "Tudod, ki köszönt?" - kérdezte a bakon ülő atyafi. Mert az öcsém táltosa húzta Illés szekerét velem. "Nem én." - feleltem egykedvűen. "Vásáry István volt, a polgármesterünk" - mondta büszkén az öcskös.

No, ez értékes ember, mormogtam magamban, s szerettem volna visszatekinteni rá, de röstellettem; helyettem az öcsém nézett vissza háromszor. Ez a Vásáry volt az az egyetlen polgármester, aki évekkel ezelőtt megszavaztatta nekem a millenniumi királyi díj 700 pengőjét. Legyen áldott az emlékezete. Azt hiszem, mind a kettőnk neve fennmarad. Az övét is sok alkotás őrzi, az enyémet is. Azután úsztunk tovább, az ezüst fényes levegőben. Az egész életem általgördült emlékezetemen. Szépek az ilyen órák, századokkal fölérnek. Úsztak az akácfák, úsztak a sudár nyárfák, úsztak a hórihorgas fenyők az emlékezet finom ködében, mint messziről közelgő lányok a tavaszi napsütésben. Már a kocsink nem is mozgott, állott, mint egy szobormű; hanem körültünk és mellettünk hömpölygött, rohant, zuhant a föld színes szintje és a messze éggel ölelkező határ. Andalító zsongással hullottak a csöndbe a leszakadt madárhangok, mintha koromként üde kis ibolyák hullottak volna a fű bizonytalan színű bársonyára. Elcsigázott lovunk táltossá tündériesült, fakó kocsink diadalmi hintóvá ékesült. Mi ketten olyanok voltunk, mint a megszállottak vagy a görög istenek. Még ez egyszer boldog voltam, mint talán többé soha életemben.

Mikor levánszorogtam a kocsiról, alig bírtam megtenni azt az 50 lépést, amely szobámig vezetett. Annyira holtra voltam fáradva.^[32]

*

Együtt szenvedek a zsidókkal. Őket a hitlerizmus fenéje rágja, engem 5-6 betegség méregfoga. Ők kifelé jajgatnak a világba, én magamba rogyva marom magamat. Az ő kínjuk nemzet-fájdalom, millium és millium részre oszlik, egy-egy zsidónak aránylag kevés jut belőle; de én az esendő embernek minden nyomorúságát vállamon emelem, mint Atlasz a földgömböt, és nyögök alatta megoszthatatlanul. Kardos Albert barátom híven és keserűen számol be minden újabb iniuriaról^[33], melyet Izrael ellen Hungária elkövetett. Én csak, ha kibuggyan belőlem a panasz telije, akkor hörgöm lelkébe átkos szidalmamat, amellyel az életemet apasztó betegségek raját átkozom. Mind a ketten kipanaszoljuk magunkat, s mind a ketten még betegebbek vagyunk. Testem kemény gömböc, melyet a halál felkötött a füstölőre. Lengeti, izgatja, süti a meleg, fojtja a füst és rázza a hideg, Míg lassanként ennivalóvá aszalódik emberi és földi férgek eledeléül. Minden nap megkérdem orvosaimtól: urak, mi lesz velem? Úgy néznek rám, mint akiknek dinnyeföld nem jutott. Vezető tanársegédem, Héger Floris tanítványom volt; amit az iskolában kapott tőlem, most adja csőstül vissza. Nem azt mondom, hogy bosszút áll rajtam, hiszen bosszút állania nincs miért; hanem érezteti velem, hogy a latin nyelvtan semmi, a belgyógyászat a valami. Igaza is volna, ha segíteni tudnának rajtam. De mivel 5 hónap óta folyton közeledem a halálhoz, inkább azt mondhatom, hogy vissza felé haladunk. Ez pedig kevés az üdvösségre. Így lassanként szépen elkészítenek a nagy vacsorára, amelyet nem mi eszünk, hanem bennünket esznek. Gyönyörű kilátás a végtelenségbe.

VISSZA A CÍMLAPRA