Az önismeret kertjében^[1]

"...kicsoda ismeri már hazánkban Oláh Gábort a debreceni Nagyerdő fáin kívül" - írta már 1943-ban, nem sokkal Oláh halála után Gulyás Pál.^[2] Tíz évvel korábban Oláh maga is hasonlóképp értékelte életpályáját: "A Kar utcán sem ismernek talán. Ilyen fölszereléssel azután lehet halhatatlanságról álmodozni. Summa summárum: nem lett belőlem semmi".^[3] Pedig költői indulásakor tehetségben és ambícióban Adyval vetélkedett, s a század első évtizedében számos irodalmi társulás szerette volna tagjának megnyerni, Rákosi Jenő éppúgy számon tartotta, mint Schöpflin Aladár vagy a nyugatosok, s párizsi útinaplója egymás után két kiadást is megért. Mégis már életében elfeledték. Ritkán nyitottak ajtót a Kar utcai remetére, igaz, nem is hiányoztak neki a látogatók, hisz abból a mindig kevés időből raboltak volna el értékes, pótolhatatlan perceket, amely a művészettel való foglakozásra, az alkotásra jutott. Sokan kutatták, miért is esett ki az idő rostáján, miért, hogy oly romlékonyak művei. Miért, hogy művészi halhatatlanságra talán mindenkinél jobban vágyódó Oláh - akit már 1909-ben az foglalkoztatott, "vajon mi marad meg belőlem?"^[4] -, szinte véglegesen kiesett a magyar irodalomból. Miért, hogy nem írnak róla, nem kutatják, s alig-alig olvassák. Most naplójában ő maga vall erről, anélkül, hogy ez lett volna a szándéka. Oláh Gábor ugyanis azért írta szinte egész életén keresztül naplóját, azért örökítette meg életének oly sok, lényeges és lényegtelen mozzanatát, mert hitte és hinni akarta, hogy naplója igazságot szolgáltat majd a mellőzöttségéért, nyomorúságosb a hétköznapoknak kiszolgáltatott, csonka, mert csak részben a hivatásának szentelt életéért. A naplóban ugyanis mindenki számára feltárulhat majd az igazi Oláh Gábor képe, akit a kortársak nem vagy félre ismertek. Leginkább azt szerette volna megmutatni, és ezzel egész életét igazolni, hogy olyan művész volt, aki nemcsak műveit, hanem életét is a művészet törvényei szerint formálta. Vagyis naplójában arról szerette volna meggyőzni olvasóit, hogy irodalmunk egyik legnagyobb művészeként, alkotó szellemeként kell számon tartani őt, mert "a költősors eszménye uralkodott élményein, de rajta magán is".^[5] E miatt a szinte minden mondatot átható szándék miatt úgy tűnik, hogy nem is naplót, hanem önigazolás szándékával íródott önéletírást tart kezében az olvasó. Szerzője azt szerette volna, hogy olyannak lássák, mint amilyennek ő látta magát. Ha már az élet és a kritika oly cudarul bántak vele, legalább az utókor hadd ismerhesse meg az igazi Oláh Gábort, akit egyaránt elfedett a mindennapi robot szürkesége és a műveit, sorsát elemző-értelmező munkák. Szakadatlanul írta tehát naplóját, abban a meggyőződésben, hogy naplójában színről színre láthatóvá lesz igazi arca.

A századforduló és gyermeke

A századfordulón többé-kevésbé mindenki úgy érezte, hogy a világ, amibe felnőve kilép, nyugtalanítóan iránytalan és reménytelenül pluralisztikus. Nincs tehát biztos talaj, amin az ember megvethetné a lábát. Talán legátfogóbban Hofmannsthal rögzítette e létállapotot. Írásai alaprétegét az az egzisztenciális, hisz a választás kérdését újra felvető, felismerés adja, hogy mindaz, amit a korábbi nemzedékek biztosnak hittek, csuszamlóssá vált. "[K]orunk lényege a sokértelműség és meghatározatlanság" - írta A költő és kora című esszéjében. S épp ezért - a Chandros-Brief tanúsága szerint - reménytelennek látta, hogy az ember megismerje és értelmezze a világot és önmagát: "[m]inden részekre hullott, a részek megint csak részekre, és semmit sem lehet többé egy fogalommal átfogni".^[6] Ady hasonlóképp látta a századforduló világát: "A mi korunk tagadhatatlanul egy forrongó, átmeneti korszak. Soha annyi ellentét, annyi probléma nem nehezedett egy korra, mint amennyi a mi korunkra."^[7] S ugyanúgy ismerte a "minden egész eltörött" létélményét is. Török Gyula regényhősei is értékbizonytalanságban, a régi és az új világ közt vergődnek. Ambrus Zoltán szintén ebben látta a kor alapszituációját: "[a] mi korunk emberét mindenek előtt az ellentmondásoknak ez a szövevénye karakterizálja."^[8] Csaknem mindenki érezte azt is, hogy értékeknek, gondolatoknak, formáknak, hiteknek és érzéseknek e kavargása új magatartást és új válaszokat igényel. Hofmannsthal és Ady tisztában voltak azzal is, hogy a régibe többé nincs vissza út. Sokan voltak azonban olyanok, akik változatlanul és makacsul szilárdnak hitték a régit, s magabiztosan kárhoztattak minden újat. És sokan voltak azok is, aki folytonos köztes állapotban éltek, akik tehát képtelenek voltak választani a régi morál, régi életelvek és az új élettapasztalat diktálta magatartásmód között. Cselekedeteik rendszerint nem is választás eredményeként születettek meg, hanem mindig az az erő döntött, ami nagyobb nyomást gyakorolt a személyiségre.

Oláh is ide tartozott, de az értékpluralizmus nem töltötte el kétségbeeséssel, hitte, hogy értékek és kultúrák századvégi kavargása és e sokféleség elfogadása maga az új, s nem is kell most és mindörökre választanunk, hanem pillanatnyi hangulatunknak, ösztöneinknek vagy (művészi) érdekeinknek engedve szabadon válogathatunk köztük. Nem a személyiség egysége a fontos tehát, hanem a hatás, melyet cselekedeteinkkel vagy alkotásainkkal kiváltunk. A kultúrák közti lebegését az sem szüntette meg, hogy számos kortársához hasonlóan őt is rabulejtette a reneszánsz személyiség egységének varázsa: Michelangelo bár "örök tusakodó", de a művészetnek szentelt élet minden cselekedetét és minden rezdülését összerendezi.^[9] Ez az eszmény inkább csak történeti alapot adott annak az életprogramnak, amely a "nagy ember" eszményének megvalósítását és a művészet szentség voltának visszaállítását tűzte ki célul. Ennek eléréséhez egyetlen utat látott maga előtt: minél hatásosabb, minél több embert lenyűgöző alkotások létrehozását. A művészi eszközök és a gondolatok eredete lényegtelen, egy a fontos a hatás. Az Oláhval foglalkozó kritikusok szinte a kezdetektől szóvá tették művei eszmei és stílusbeli eklekticizmusát, amiben aztán Németh László a debreceni költő sorsának kulcsát vélte felfedezni: magával nem jött tisztába.^[10] S valóban Oláh életét és alkotásait sokkal inkább a szeszély semmint a következetesség jellemzi. Naplójában tételszerűen is elutasítja a következetességet, s próteuszi alkatú művésznek tekinti magát: "Proteus-alak vagyok a szó legmozaikabb és kaméleonabb értelmében. Apró korszakokból van összerakva az életem, azok szerint a könyvek szerint, amiket olvasok".^[11] E két soros önjellemzés mélysége azonban akkor tárul fel igazán, ha egyrészt hozzáolvassuk azt az 1939-ből származó másik két sort, mely a proteuszi lét gyötrelmeiről szól - "[ö]rökös kétség, köd, bizonytalanság és rettegés volt egész életem. Mások milyen nyugodtan éltek át száz évet is."^[12] -, másrészt viszont azt is meglátjuk, hogy a proteuszi alkat nem jelenti mindenféle rendezőelv hiányát. Oláh életében és művészi gyakorlatában ez a hatásos művészi forma volt. Mindez érthetővé teszi, miért nem akart vagy tudott választani a különböző, egymást néha kizáró irodalomértelmezések, művészi eszközök, témák és eszmék között.

Oláh nevelődése a régi, az elmúlóban lévő világ szellemében történt. E világ legfőbb szellemi őre Gyulai Pál, legfőbb tanítója-szónoka Beöthy Zsolt, legfőbb irodalompolitikusa pedig talán Rákosi Jenő voltak. Noha Oláh világosan érzékelte Gyulai és eszméinek térvesztését, melyet fájdalmas értékvesztésként élt meg, de mindezt inkább a nagy kritikus öregedésével magyarázta, mintsem a népnemzeti eszmék fokozatos kiürülésével. Beöthy iránt pedig mindvégig feltétlen tiszteletet érzett, "a XIX. század végének második Kazinczy"-jának tartotta.^[13] Elismerően nyilatkozott szónoki képességéről, amelynek segítségével hallatlan hatást tudott elérni, s a nemzet nevelőjévé tudott válni.^[14] Beöthy viszont Oláhban látta az eljövendő magyar költészet legnagyobb ígéretét. Egyetemista korában kurucos-nemzeti irányú költeményekkel igyekezett tanítómestere tetszését elnyerni. Rákosi Jenőre pedig hosszú ideig úgy tekintett mint legfőbb mentorára, s a legbensőbb gondolatait, vívódásait is megosztotta vele. Bokrétás társain kívül talán senkivel nem volt annyira közeli viszonyban mint vele. S talán élete végéig nem tudta eldönteni, hogy Rákosi valóban szuverén művészként tisztelte, vagy csak a modern irodalom ellen folytatott harca egyik katonájának tekintette őt. Ugyanakkor - amennyire látható - a Kisfaludy Társaságot mindvégig ideje múltnak érzete, amely pedig a társaság vezetői szerint Gyulai eszméinek legfőbb őrhelye, s amelynek irányát hosszú ideig Beöthy Zsolt határozta meg. A debreceni református kollégiumban és a pesti egyetemen is, ahol Oláh világképe formálódott, még e régi, lassan múló világ eszméi uralkodtak. Oláh is a nemzeti költő szerepét álmodta meg magának, s hitte: "...a nemzeti iránynak nemcsak a politikában, hanem a művészetekben is határozó diadalra kell jutnia..."^[15] Viselkedését is ehhez igazította: "[t]udod micsoda kor következik most? Egy újabb nemzeti felújulás kora, olyanforma, mint az ötvenes, hatvanas években, mikor hihetetlen kelete volt a magyar ruhának, a magyar nótának, magyar mulatásnak. - Lásd, ez a három kell ahhoz, hogy nemzeti érzés hasa át elernyedt életünket; szinte furcsa, de így van. Külsőségek, s mégis ezeken alapszik a belső tartalom. Azért fúvom én torokszakadásig csak a magyar nótát, azért mulatok, ha már mulatok, magyar módra, bor mellett, s azért rántok rögtön magyar ruhát, mihelyst a magam koldusa leszek!"^[16]

Irodalomról és önmaga sorsáról való felfogása tehát a népnemzeti iskola századfordulós alakváltozata szerint formálódott. Jellemző e vonatkozásban, hogy Oláht érintetlenül hagyta az az irodalomban a múlt század második felében jelentkező ismeretkritikai probléma, amelynek fő kérdése az volt, vajon a költészetet, pontosabban az általa megjelenő szubjektív értéktartalmakat megilleti-e a valódiság rangja, vagyis a közös valóság részeként lehet-e elismerni azokat.^[17] Oláh nemzeti költőként rendületlenül hitt igazsága feltétlen közösségi érvényességében és abban, hogy épp költészete nemzeti jellege emeli őt a magánbajokkal küszködő, idegen ajkú nyugatosok fölé: "Olvasgatom ezeket az új költőket keresem bennük a nagyot, a minden időre szólót - s nem találom. Ez a költészet nem egészséges és nem magyar! (...) A tiszta hangot, tiszta látást, az erőt, elszánást és az egészséges humort: soha, de soha nem adom én akármilyen festői jelzőkért, hallucinációért, ernyeteg finomságokért, beteges révületekért. A költészet az élet virága; tehát szépnek, elevennek, egészségesnek, megnyugtatónak felemelőnek, életkedvre derítőnek kell lennie; nem álmatag ellankadásnak, izgatónak, leverőnek és halálra keserítőnek. Azért megbocsássatok ti Ady Endrék, Kosztolányi Dezsők és ti többi új utat törők: nem bennetek látom az új kor magyar költőit! Érdekes lelkek vagytok, de németnek éppúgy beillenétek, mint franciának. A magyar pedig 2000-ben is magyar lesz!"^[18] Még 1940-ben is fenntartotta a közösségi-nemzeti költő-szerep érvényességét: "Engem a rokonaim, testvéreim, vérbeli hozzátartozóim soha nem érdekeltek. Soha. Nem értük éltem, hanem a magyarságért, meg az emberiségért"^[19] Ebből az alapállásból érezhette szükségét annak, hogy rendre kiszolgálja vagy kifejezze a kor igényeit. Ha kellett, háborús, ha kellett, forradalmi verseket írt. Noha az előbbi egyben arra is példa lehet, hogyan kezdi ki a hirdetett közösségi morált az egyéni tapasztalatok nyomán támadt szkepszis. Oláh háborús lelkesedését ugyanis hamar felváltotta az egyéni tragédiák és borzalmak fölött átélt elkeseredés. Összességében azonban élete végéig megőrizte azt a Beöthytől táplált hitet, hogy az irodalom a nemzeti lélek tükre, feladata megmutatni az eszményi nemzet képét, a költőé pedig a közösség feltétlen szolgálata, a közös-nemzeti világ fenntartása. S bár gyakran gúnyolódott a hasonló eszméket hírdető Petőfi és Kisfaludy Társaságon, vagy az utóbbi fiókintézményén a debreceni Csokonai Körön, de komolyan még gondolatban sem merült fel benne a velük való szakítás szándéka.

Sőt épp e társaságok által határolt társadalmi körből származtak Oláh társadalmi nézetei, ha egyáltalán beszélhetünk erről, hisz koherens gondolatrendszere, regénybe emelhető társadalomképe nem volt.^[20] Talán nem is érezte szükségesnek, hogy legyen. Legalábbis erre lehet következtetni a Holnap körüli viták idején tanúsított magatartásából. Az egymásnak feszülő nézeteknek ugyanis semmi társadalmi jelentőséget nem tulajdonított, tisztán irodalmi kérdésként s talán érvényesülése szempontjából mérlegelte azokat. Oláh társadalmi nézetei a századfordulót túlélő konzervatív irodalmi értelmiség, s ezen belül is a vidéki irodalmi értelmiség gondolkodását tükrözték, amelynek középpontjában még ekkor is a nemzeti karakter megőrzésének a kérdése állt, s amelyben minden rögtön nemzeti szempontból mérlegelődött. Oláhnál is szinte csak olyan társadalmi kérdések merülnek föl, amelyek nemzeti problémaként is értelmezhetők: a királykérdés, a tanácsköztársaság vezetőinek vagy Horthy magyarsága, a zsidókérdés, a református-katolikus ellentét stb. S költői útja végére is a nemzeti panteont álmodta. A nemzeti központú gondolkodás rögzülésben nyilvánvalóan szerepe volt a háborúnak és Trianonnak is. A trianoni békeszerződéstől eredeztette Oláh is azt az elhatározását, hogy mint költő végérvényesen a nemzeti érdekek szószólója kíván lenni: "Mióta a trianoni béke szétszaggatta a Magyarságot: nem tudok, nem bírok olyan goethei magaslaton élni, mint eddig".^[21]

Noha feltétlenül hitt a nemzeti költő-szerep megvalósíthatóságában, mindez nem jelenti azonban azt, hogy nem érintette meg a fent említett ismeretkritikai kétely. Azzal a nyugtalanító kérdéssel kellett ugyanis szembenéznie, hogyan lehet személyes élete horizontját költői világa horizontjává megtenni, vagyis hogyan tehető a személyes közösségivé. Már egyetemista korában írt levelei arról tanúskodnak, hogy érzékelte a hasadást a közösségi és a személyes között. Látta ezt a Heltai Jenőék által művelt városi líra esetében, amelyet - Schöpflinnel együtt - alkalmatlannak talált arra, hogy megadja a közös, nemzeti világ horizontját,^[22] de saját költészetében is megtapasztalhatta a két világ összeolvasztásának nehézségét. Debrecenben, ahogy írta, elsősorban, ha nem kizárólag a nemzet tagjának, a nemzet által megbízott költőnek, magyarnak tudta magát, és személyiségét is e szerepelváráshoz igazította, s csak Budapesten kísértette meg a belső világ kifejezésére hívó szirénhang: légy, ami vagy.^[23] Ekkor ébredt rá arra, hogy nincs fontosabb feladat, mint önmaga választása. Mindez ekkor nyugtalansággal töltötte el, de felszabadultságérzéssel s nagy önbizalommal is. A Bokréta körül szövögetett tervek mögül ekkor nemcsak a magyar, de a világirodalom fórumainak meghódítására készülő fiatalember arca bukkan elő.

Szüksége is volt erre az önbizalomra, hisz ebből az időből talán nincs még egy költőnk, aki ennyire mélyről indult volna, s akinek induló tőkéje csak a tehetsége, a felfokozott akarata és az önmagában való feltétlen, már-már túlságosan is erős hite volt. Apja kezdetben nagy gazdáknál volt cseléd, majd bérkocsissá emelkedett fel. Mentalitását és világlátását is ez a leszorítottság határozta meg. Képtelen volt megérteni, nem is érthette, fia vágyát, aki tanulni szeretett volna, s akit a művészetek ragadtak magukkal, s aki számára mindennél többet jelentett, ha a házuk padlására húzódva olvashatott és ábrándozhatott. Talán Oláh is talyigás lett volna, ha egyik tanítója, Jánosi Zoltán lehetővé nem teszi számára, hogy apja akarata és a család anyagi körülményei ellenére is folytassa tanulmányait. Anyja papnak szánta, de ő tanár, majd költő szeretett volna lenni. Szorgalmasan tanult a pesti egyetemen magyar-latin szakán. Első éves egyetemistaként órákat gyalogolt Kispestről, míg beért az egyetemre. Nem kevés kitartást és szorgalmat kívánt meg tőle Beöthy jegyzeteinek kiadása sem. Tisztában volt vele, hogy számára a tanulás nem pusztán valamely állás betöltéséhez szükséges ismeretek megszerzését jelenti, hanem a társadalmi felemelkedés egyetlen lehetséges módját. Mindent megtanult hát, amit Gyulaitól, Beöthytől és társaitól megtanulhatott. Nevelődését még olyan kitérők sem zavarhatták meg, hogy szociáldemokrata munkásoknak tartott előadást. A tiszta szellem emberének tartva magát, a nem mindennapi és főleg nem a pártérdekektől vezérelt gondolkodás fontosságáról oktatta ki ugyanis őket.^[24] Viselkedésbeli hiányosságait azonban nehezen pótolhatta, hiába szerette volna, hogy az ő fellépése is könnyed, s magabiztos legyen, csak nem tudott szabadulni félszegségétől és darabosságától.

Sokat elárul Oláh önértékeléséről, de a sorsa értelmezésének hátterét adó népies eszmék lelkébe gyökerezettségéről is, hogy a társadalmi felemelkedés modelljét lényegében Toldi Miklós jelentette a számára. Regényeiben rendre ezért térhet vissza az a motívum, hogy ő valójában nemesi szülők gyermeke, aki ugyan átmenetileg kisemmizett és álarc viselésére kényszerített, de a végén mégiscsak megmutatkozhat igaz valójában. A művelődési-irodalmi felemelkedés egyben társadalmi felszabadulást is jelentett számára. Oláh sorsa elementáris szociális töltettel rendelkezett, s ezzel ő maga is tisztában volt, noha ennek szimbolikus értelmezésére alig-alig vállalkozott, inkább a megteendő, a kiválasztottsághoz vezető út szédítette: "... egész életemet szimbólumnak látom: a pusztáról a fényes város felé törtető pásztorfiú, vagyis a szépségtől csalt Magyarság szimbólumának".^[25]

A fentiek talán érthetővé teszik, ha a pályakezdő Oláh számára szinte szentírás volt az irodalom és a személyiség népnemzeti értelmezése. Miért kételkedett volna e tanítás érvényességében, hisz a késői korok emlékezetére is méltó sorsot ígért a vágyaiba kódolt nemzeti költő-szerep. Számára nem volt más szilárd pont, amivel kimozdíthatta volna magát a társadalmi hierarchia alsó fokáról. Nagyra törő álmainak ez az eszmekör képezte alapját. Joggal emlegethette Oláh irodalmi helyzetével kapcsolatban Imre László, hogy a népi írók túl korán született elődje.^[26]

Aztán megismerkedett Ady verseivel, eljutott Párizsba. S szinte kifordult addigi önmagából.

Párizsból valahogy minden másképp látszott. Párizsi útinaplójában alig-alig ismerni a korábbi Oláh Gábora, mert ízig-vérig szecessziós alaknak mutatta be önmagát. Olyan kifinomult ízlésű művésznek, aki nem tesz mást, mert ebben látja a valódi élet megvalósításának egyetlen lehetőségét, mint szemlélődik. A Szajna parti városban megtapasztalta, mit jelent művészi módon élni, esztétikailag szemlélni a világot és önmagát, mintha ezek is műalkotások lennének. Itt ismerte fel, hogy "[a]z élettel szemben egyetlen álláspontja lehet a művész embernek: megfigyelni, tehát ülni az élet vizeinek partján és nézni az előtte elsuhanó hullámokat. Ennél szentebb örömöket nem ismerek".^[27] Úgy érezte, itt talált rá arra az útra, ami elvezetheti önmagához. Személyes világát úgy emelte útirajzában világhorizonttá, hogy távol tartotta magát a korábbi szociális-ideológiai szereptől: az individualitás, a személyes világ elsődlegességére, világalapozó erejére ébredt rá. A Keletiek nyugatonban könnyedén, őszintén és hitelesen adja önmagát. Ekkor ismerte meg azt a varázsos, egy egész életre szóló érzést is, hogy a művészi élet a mindennapok fölé emelheti, valamiféle égi világba: a jelentések világába. Ráadásul itt ő maga alkothatja meg, vagy legalábbis alakíthatja a jelentésképzés szabályait. Hitte és tapasztalta vagy tapasztalta és hitte, hogy a művészetnek, a világ művészi szemléletének köszönheti, hogy életének jelentése van, s nem porlad szét nyomtalanul a mindennapokban. Az önmegértés eddig soha nem tapasztalt élménye véste bele mindörökre a szépség abszolút elsődlegességét, amiben Wilde-dal együtt hitt: "...akik nem szeretik jobban a Szépet, mint az Igazságot, sohasem láthatják meg a Művészet legszentebb oltárát".^[28] Azért kárhoztatta Móriczot vagy Dickenst is, mert a szépséget alárendelik az igazságnak. Holott a Szépségnek kell a költő élete "vezércsillagának" lenni.^[29]

Oláhnak Párizs mutatta meg, hogy a tudatos, szinte még az álmait is megtervező ember és a nemzeti érdekek szolgálatában álló költő mellett ott van a művész-ember, akit inkább élményei, érzései és ösztönei vezetnek, mintsem esze vagy erkölcse. Hisz mire megy az ember a puritán erkölcsű Debrecennel: "Milyen sivár is az én erkölcsös életem! Mit érek vele? Bolondabb vagyok az utcai kutyánál. Huszonnyolc esztendőt éltem és nem csókoltam soha szerelemből és nem csókolt senki szerelemből. Gyáva voltam, becsületes voltam, nem mertem csókolni."^[30] S itt ébredt rá arra is, hogy nemcsak az Arany és Petőfi nevével fémjelzett irodalmi hagyomány létezik, hogy másképp is lehet verset írni, mint eddig tette: "Ha nem látom soha Párizst: Arany Jánosias, népiesen reális történetek beszélője leszek halálig..."^[31]

Gondolkodása radikális átformálódásáról tanúskodik, hogy egész másképp kezdi értelmezni a modernséget, mint eddig. Korábban ugyanis a modernséget olyan kultúrhelyzetnek tekintette, ami új világosságot, új szenzációkat hoz az ember számára. A kultúra válsága így szerinte nem a világ vége, hanem egy új kultúra kezdete. Spencer hatását soha nem tudta kitörölni gondolkodásából, szinte egész életében fenntartotta azt a liberális hitet, hogy az ember kiművelése egyben az emberiség haladását is szolgálja, s nem mondott le a hagyományos morális-tudományos kultúráról. Erről tanúskodik az 1908-ban írt, A halál költészete című esszéje, amiben az egészséges irodalom nevében szembeszállt a dekadens irodalom halálkultuszával. A nemzeti közösség szempontjából tekintette károsnak az irodalmat elárasztó halálköltészetet. "A halálfélelmet mámorba fojtják, a mámor révületeket, víziókat teremt, felcsigázza az ernyedő idegeket csak azért, hogy aztán annál végzetesebben roskassza össze a test egész alkotmányát."^[32] Oláh tehát ekkor egyértelműen csak a racionális, a jövőben bízó magatartást tekintette modernek. A világ efféle felosztásának erkölcsi magabiztossága törik meg Párizsban. A modernség most már kettős értékű kultúrhelyzet: egyaránt táplálkozik a felvilágosodás derűjéből, a fejlődés hitéből, amelyet Oláh számára a repülés szimbolizált leginkább és a romantika kétségeiből, amelyek meglátásához elég volt csak magába tekinteni: magányossága, a legbenső közölhetetlenségének, a biztos pontok hiánya nem egyszer töltötte el kétségbeeséssel, s érzékenységét a modern művész jellemzőjének tudta. Párizsban omlott össze például Oláhban az a férfi-eszménykép, amit a hagyományos világkép állított elé, s amit magáénak is vallott: erős, tekintélyes, családjáért élő. S ettől kezdve mert beszélni a férfi gyöngeségéről-magányosságáról, az idegek és az ösztönök hatalmáról, a szexualitásról vagy a nemi identitás ellentmondásos voltáról.

Párizs a művészi, esztétikai élet utáni vágyat növesztette benne mérhetetlenül és embertelenül nagyra, anélkül persze, hogy tudta volna, mi is ennek az ára. Ady pedig elsősorban arra mutatott példát a számára, miképp lehet a személyes világot a műalkotás horizontjává tenni. Ady költészetének irodalomtörténeti jelentősége mindenek előtt az, hogy nála "a nemzeti hagyományban föltáruló világ elfeledett horizontj[a] " összeolvadt a vitalista alapozottságú személyes mitológia horizontjával,^[33] s így egyszerre közösségi és egyszerre személyes világot teremtett, aminek talán a legszemléletesebb kifejeződése az volt, hogy az utolsó magyarnak tartotta magát. Oláh talán leginkább ezt a világteremtő képességet bámulta és irigyelte: Ady " [i]gazán nagy költő, mert új világot tudott teremteni és pedig a maga képére".^[34] Igaz ezt már az 1919-ben írta, de korábban is látta ezt. Különben 1907-ben nem jegyezte volna be naplójába, hogy "Ady nagy költő mégis, mert a Mulandóságnak adott új ruhát, s úgyszólván szalonképessé, sőt udvarképessé tette az elmúlást".^[35] (Kiemelés tőlem - LL) A nyugatosok rögtön észrevették a Keletiek nyugaton stílusán és elbeszélői magatartásán Ady hatását és lelkesen üdvözölték a költői személyiség felszabadulását és viselkedése természetességét. Ady tehát talán nem is tehetségben haladta meg Oláht, hanem e világteremtő gesztus bátorságában. Debreceni költőtársánál ugyanis a nemzeti-közösségi horizont és a személyes világ horizontja csak ritkán olvadt össze ilyen szerencsésen. Az utóbbi gyakran a magánéleti intimitás keretei közé szorult, s legfeljebb csak szenzáció lett belőle, a nemzeti mitológia horizontját pedig nem formálta át az új típusú személyiség és a személyesség új tapasztalata, hanem a hagyományos keretek között marad. Nem sikerült tehát szuverén költői világot teremtenie. Beszédes példája ennek már a Keletiek nyugaton befejezése, ahol az elbeszélő igaz fájdalommal, szinte sztoikus nyugalommal adja meg magát a környezet hatalmának. A pozitivista alapozottságú sorsértelmezés maga alá gyűrte a személyiség vitalisztikus életvágyát és az önérvényesítés igényét.^[36]

Hasonló megtorpanást láthatunk a modern, addig szokatlan témák megformálásában is. Oláh gyakran nyúlt a korban deviánsnak és tabunak számító témákhoz: pénz utáni sóvárgás, a nemi ösztön különös megjelenési formái, a dicsőség és a hírnév utáni mérhetetlen vágy, a narcisztikus személyiség, az élet szecessziós-művészi értelmezése. Róla is szólnak Ady még 1906-ban írt sorai: "...istenek akarunk lenni, s előttünk nyargal nyomorult halálunkig az új művészetnek, a hírnek és a pénznek a délibábja".^[37] De az új témák rendszerint a hagyományos keretek között nyerik el jelentésüket, vagyis nem formálódnak új tapasztalatokká. A Két testvér című regényének például a testvérszerelem témája, ami akár az (szexuális) ösztönvilág örvénylő hatalmáról is szólhatott volna, amivel osztrák kortársai, Klimt vagy Schnitzler szembesítették a befogadót, ehelyett a példázat adta értelmezési keretek közé szorul a mű jelentése: az erkölcsi világrend és az egyéni vágyak összeütközésének egyik története lett csupán, rímelve Arany János balladáira.

A személyes és a közösségi világ szervetlen összekapcsolódása az alapja Bálint György, majd nyomában Kiss Ferenc által megfogalmazott véleménynek, hogy Oláh legfőbb művészi hibája, mely egyben sikertelenségének is magyarázata, hogy művei gyakran a személyes érdekeltség körében maradnak. Meglátásuk szerint például, az elhíresült Visszaperdült bumeráng című versben nem véletlenül maradt benne a modell, Daán Ilona neve.^[38] Talán soha nem írtak annyit Oláhról mint a vers megjelenése utáni per kapcsán, s talán még soha annyian nem mozdultak meg a költő érdekében, mint most. Kielégülhetett tehát Oláh hírnévvágya, sőt meg volt a lehetősége annak is, hogy mindenki számára világossá váljék, amit Oláh az általa írt védőbeszédében így fogalmazott meg: a művészekre nem vonatkoznak a földi törvények, az állam által hozottak a legkevésbé.^[39] Igaz, Oláh nem mondta el védőbeszédét, de a nagyközönség számára talán enélkül is érzékelhetővé válhatott volna valami a művészetnek szentelt, a művészivé formált élet magasabbrendűségéből. Hogy a sok híradás ellenére sem lett így, annak jórészt az az oka, hogy Oláh, bár szégyellte, de menekülni szeretett volna a vers teremtette helyzetből: rémálmai voltak, s barátai tanácsára betegnek tetette magát a tárgyalás előtt. Taktikázott, miközben hitvallást tehetett volna. Eszünkbe juthat a perbe fogott Wilde, aki a pere elől nem menekült el, hanem vállalta sorsát. A Gondolatok felhőfutása című kötet kapcsán szintén a személyes érdekeltség körében való maradás veszélyéra, a szuverenitás elvesztésének másfajta lehetőségére hívta fel a figyelmet Kosztolányi. Szerinte ugyanis ez mindenfajta ideológiai manipuláció számára kiszolgáltatja Oláht és a műveit, vagyis lehetővé teszi, hogy irodalompolitikai célok eszközeként használhatják őket,^[40] mint ahogy ez a Holnap vita során be is következett.^[41]

A régi és az új kettőssége nyomja rá bélyegét Oláh egyéniségfelfogására is. A személyiség lényegét az egyediségben és hasonlíthatatlanságban látta: "féltem egyéniségem érintetlenségét, eredetiségét a másokkal és másokhoz való súrlódástól; félek, hogy lekopik az a máz, mely az egyéneket megkülönbözteti a tömegben".^[42] Világképe sarkkövének az egyéniség szabadságát tartotta. Sőt néha már-már arra hajlana az olvasó, hogy Stirner szélsőséges felfogásához hasonlítsa Oláhét, hisz sokkal inkább a szeszély, mintsem a következetesség jellemzi hőseit és őt magát is. Vallomása szerint Stirnernek köszönheti, hogy megtanulta: "Minden: Én vagyok".^[43] Naplója egyik helyén tételesen kifejti azt is, hogy a társadalom szabadsága és szellemi állapota a személyiség szabadságától függ.^[44] Ezt olvasván már-már hajlanánk, hogy Wilde egyik hasonló gondolatát idézzük, mely szerint "ahol az én kultúráját nem tekintik többé ideálnak, a szellemi színvonal is rögtön süllyed és sokszor egészen elenyészik".^[45] A párhuzam azonban nem állja meg a helyét, hisz pár bekezdéssel később már arról ír Oláh, hogy akár hatalmi-adminisztratív eszközök igénybevételével is kényszeríteni kellene az embereket, hogy a nagy egyéniségek által felismert és meghirdetett elvek szerint éljék életüket. Vagyis az egyéniség Oláh számára a "nagy embert", mégpedig leginkább Nietzsche Übermenschét jelentette. De nem azt a nietzschei gondolatot emelte ki, hogy csak az az ember lehet egyéniséggé, aki képes önmaga törvényeit megalkotni, hanem elsősorban a nietzschei Übermensch világgal való szembenállása, fenséges magánya ragadta meg. Így az Übermensch-szimbólumnak az a jelentésmozzanata veszett el, hogy az ember etikai-egzisztenciális kötelessége önmaga választása. Sőt a vitalisztikusan megalapozott emberkép pozitivista elvekkel ötvöződött, hisz az ideális társadalmi egyedek megteremtésének egyik lehetséges módjaként a "biológiai nemesítés"-t is elképzelhetőnek tartotta. Nem pusztán az határozta meg Oláh individuum felfogását, hogy a számára oly sokat jelentő Spencer^[46] individualizmus-elgondolása is erősen normatív, hanem a korabeli ideológia csábításának is engedett, amikor az egyéniséget kész volt feltétel nélkül alárendelni a család és a haza érdekének. Mindez együttesen arról tanúskodik, hogy Oláh gondolkodásában meglehetősen bizonytalan a szubjektív világ státusza és az egyéniség helye, szerepe. Ami összefügg azzal is, hogy Oláh egyéniségértelmezése feudális-hierarchikus jellegű, s nem individualitás elvű. Oláh regényhősei, a nagy egyéniségek például szándékuk szerint felszabadítják a többi embert, valójában azonban alattvalóvá teszik őket, amennyiben csak hódolatot várnak tőlük, ráadásul e kivételes egyéniségek is kiválasztottak, s nem saját maguk határozzák meg életük törvényeit. Ugyanígy a naplóban megjelenő Oláh Gábor is sokkal inkább kultusz-alak, mintsem hús-vér ember, mégha ez utóbbi ki is követelte a maga helyét. A modern individuum tehát erősen korlátozva jelenik meg Oláhnál. Felfogását nagyban meghatározhatta a magyar irodalmi értelmiség Oláhéhoz nagyban hasonló Nietzsche-recepciója, másrészt a mindennapival szembeni ellenszenve, vagyis annak a hite, hogy a művészi életet élő egyéniség a köznapi világ fölött él. S neki élete művészivé formálása volt legfőbb vágya.

Két világ és számos szubkultúra ütközött a századfordulón, s Oláhban is. A két világ egyike sem hasonította teljes mértékben magához Oláh személyiségét. Mentalitásában, magatartásában és gondolkodásmódjában mind a kettőnek ott vannak a nyomai. A régi világ az elsődleges szocializáció során szinte beleégett személyiségébe, elég ha a naplót átszövő idézetek szerzőire gondolunk (Petőfi, Arany túlsúlya). A másik világ pedig Párizs és Ady képében mintha csak azért kellett volna, hogy nyugtalanítóvá, problematikussá tegye Oláh számára a régi világot. Egy interjúban maga Oláh is úgy értelmezte Párizsi útját, mint ami szakadást hozott létre személyiségében: "a nagy világváros zúgó vörös malma kivetette sarkából csöndes, békés életemet s elérhetetlen vágyak kínzójává tett. Akkor történt lelkemben, művészetemben az a nagy szakadás, amelyet mai napig sem tudtam betemetni fellázadt képzeletemmel. Azóta szakadatlan tart a harc magammal."^[47] S valóban Oláh élete és művészete a két világ szakadatlan küzdelmében zajlott. Mint a misztériumjátékokban, Oláh lelke volt a cél. De egyik világ sem tudott végérvényesen győzni, csak ide-oda rángatták szegény Oláh Gábort. Nem volt soha nyugvópont. Nála minden mozgásban, alakulóban van: a korábbi versek sokkal régebbi kötetkompozíciókban tűnnek föl, a régebbi művek át- és újraírhatók, álláspontja mindig csak pillanatnyilag fixált. Az ellentétek között nem tudott vagy nem akart választani. Úgy tűnik, a holnaposokról írt hírhedt cikkében sem pusztán taktikai megfontolásból vagy elvtelen alkalmazkodásból írta Rákosi Jenőről, hogy a kor egyik legkorszerűbb írója, aki ott hagyta a maga korát és eljött Adyéba-Oláhéba,^[48] mint ahogy nem pusztán gyöngeségből vagy a divathoz való simulás miatt kerül Ady hatása alá. S ugyanez magyarázhatja társadalmi nézetei következetlenségét is. Legpregnánsabban talán a zsidókérdés kapcsán látható mindez, hisz egyszer hol erősen antiszemita legközelebbi ismerőseivel (pl. Kardos Alberttel) szemben is, hol pedig a legnagyobb együttérzéssel beszél sorsukról. Mintha minden egyformán igaz lenne, meg hamis is, sőt mintha ezek felcserélhetők lennének egymással.

Oláh magatartása és létérzése szemléletesen fejezi a századvégi elbizonytalanodást. Az egyik oldalon a kötelesség sztoikus teljesítése, a személyiség szolgálatelvű értelmezése, a naiv önazonosság, a hagyomány eleve adottsága, a művészet nemzeti-közösségi szerepe, a másik oldalon a felnövesztett, modern idegéletet élő személyiség, aki nem megismeri, hanem műalkotásként teremti a világot, a rezignáció, a létezés céljának bizonytalansága, a magány, a szubjektív világ érvényességéért való küzdelem. Oláh leginkább azokra az Ambrus-hősökre emlékeztet, akik bár a régi világban nőttek föl, kapták meg életorientáló elveiket, de visszavonhatatlanul megérintette őket az új világ is. Sem ide, sem oda nem tudtak állni, s így szép lassan mind a két világ, sőt talán maga a világ vált lakhatatlanná számukra. E folytonos köztesállapot köznapi nyelven a magány, társadalmi-szociológiai frazeológiával a marginalitás. Maga Oláh is tisztában volt emberi és egzisztenciális helyzetével, s tudta, akár a Solus eris hőse: "abban a világban, amelyet magad alkottál magadnak, lelkednek igazi otthonában, énednek minden magasabb rendű vállalkozásában, vágyódásában, nagyra törésében, mindig solus eris, egyedül lész."^[49]

Minden bizonnyal igaz lehet Hanák Péter azon meglátása, hogy ez az eklekticizmus és ambivalencia rétegspecifikus vonás. A hagyományos közösségi formákból kihullott értelmiségiek jellemzője, akik "kívüle áll[nak] a világnak".^[50] Míg azonban a többség több-kevesebb vívódás után megtalálta a helyét, Oláh szinte élete végéig gyötrődött. Nem bízta rá magát egyik világra sem, hanem külön-világot teremtett. E sokak által tragikusnak tartott sors lehetséges kulturális és innovatív hatására hívta fel a figyelmet Hanák Péter, aki szerint e magány vagy marginalitás "a függetlenség és integritás olyan fokát teremt[het]i meg, amely afféle kognitív kiváltságot jelenthet".^[51] Így volt ez szerinte Juhász Gyulánál, Krúdynál vagy Gulácsy Lajosnál. Oláh azonban más eset. Hisz bár sorsa arra ítélte, hogy "két nem pusztán különböző, hanem egymással ellentétes kultúrában éljen",^[52] aminek következtében a legvégletesebb magányba jutott, de nem tudta elfogadni sorsát. Miközben egy szinte teljesen külön bejáratú világot épített magának, aközben mindennél jobban várta a sikert, a külvilág elismerő hozzájárulását magán-világához. A siker volt számára a visszaigazolás egyetlen jele. S mivel ez elmaradt, így minden szenvedés ellenére is kénytelen volt társadalmon kívüliségét értéknek tekinteni, annak a bizonyítékának, hogy ő különb mint a többiek. Hitte nem másképp, hanem jobban lát és jobban ír mint kortársai. S nem, vagy csak későn, vette észre, hogy a Weg nach Innen egyre inkább egy zárt, reflektálatlan, önimádatot gerjesztő, belső használatú, privát világ foglyává teszi. Oláh esetében mélységesen igaz az a hofmannsthali meglátás - amely egyben Adytól való különbözésére és az említett magányos alkotókkal való rokonságára is fényt vet -, hogy nemzedékük előtt két lehetőséget áll: vagy saját lelküket elemzik vagy álmodnak.^[53] Oláh inkább álmodott, s nemcsak szépirodalmi munkáiban, hanem többnyire naplójában is, amely azonban mégis gyakran az önmagával való szembenézésre, számvetésre, az önismeret ösvényére való lépésre is kényszerítette: nemcsak a vágyaiban-álmaiban látott, hanem a mindennapi és az emberi sorsot élő Oláh Gábor meglátására. Talán maga sem tudta egész pontosan, hogy a külvilágba, majd ezen át önmagához vagy egy finoman művelt, de zárt és mesterséges kertbe, egy önmagába záruló magánvilágba vezet-e útja!

Identitás és fikció

Ha egyetlen problémára kellene leszűkítenünk a századfordulót, mintegy esszenciáját adva e kultúrtörténeti kornak, minden bizonnyal a személyiség identitás lenne az. A világ szétesése, az énvesztés és az "én átrendezésének" szükségessége jelentette a századfordulós nemzedék legfőbb problémáját. "De hát mi vagyok én?? Úristen, hát mi vagyok én?!"^[54] - kiált fel kétségbe esetten Oláh is. Talán Nietzsche válasza volt a legradikálisabb, aki a kognitív megismerés és a céltételező cselekvés minden korlátjától, valamint a szükségszerűség s a morál parancsaitól megszabadított szubjektivitást állította egyetlen méltó célként. A menekülés útja az ő számára a individuáció elvének dionüszoszi széttörésén át mutatkozott meg. A Tragédia születése óta Nietzsche célja ugyanis a többé-kevésbé tudattalan életet élő örömteli-fájdalomnélküli individuum megmutatása. Nálunk nincsenek olyan művészek és gondolkodók, akiket a Nietzschehez hasonló radikalitás jellemezne. Hanák Péter az identitásvesztés és a magányosság számos századfordulós formáját bemutatva egyik tanulságként épp azt állapította meg, hogy a magyar irodalomban nem kérdőjeleződött meg oly mértékben a közösségi és az individuális viszonya, mint például az osztrák irodalomban, pontosabban a magyar irodalom közösségi jellegének etikai követelménnyé formálódása nem engedte meg, hogy ezek végletesen elszakadjanak egymástól.^[55]

A két (a közösségi és az egyéni) világ horizontjának összeolvasztása azonban - ahogy már láthattuk is - korántsem olyan természetes, mint akár Hanák tanulmányából is következnék. S. Varga Pál a XIX. századi lírát vizsgáló könyvében mutatott rá arra, hogy a kollektív horizont normatív volta és ami ezzel együtt járt a szubjektív világok valóságrangjának kérdésessége a századutó sok költője számára tette lehetetlenné, hogy az új emberi tapasztalatokkal is számoló, önálló költői világképet alakítsanak ki. S ugyancsak ő hívta fel a figyelmet arra, hogy majd csak Ady lesz az, akinél a közösségi-nemzeti és az egyéni világ horizontja összeolvad.^[56] Ady egyaránt fontosnak tartotta a két világ önállóságát és összehangolásuk szükségességét: a költőnek, pontosabban a nagy egyéniségnek "[m]eg kell találni önmagát, s meg kell látnia a világot. Meg kell látnia, hogy a világ egyszínű, Tőle egészen különálló. Az ő világa és a többié: két világ . Ezt a két világot Harmóniába kell hozni s mindkettővel elszámolni: ez az igazi kiválóság..."^[57]

A századutó költői és Ady mellett azonban nálunk is voltak olyan művészek, akik az identitásvesztéssel szembeni viszony "osztrák" útját képviselték, akik magányosak voltak és az öncsalás különböző módjaival éltek. Leginkább Krúdy, Gulácsy Lajos, Csáth Géza és Csontváry magányos kálváriáira kell gondolnunk. Az identitásvesztéssel szemben ők nem a külvilágban keresték a kapaszkodót, hanem belső világukban, önmaguk felé és önmagukba fordultak. S e befelé vezető út egyik legradikálisabb megvalósítására vállalkozott/kényszerült Oláh Gábor is, akinél a világ tengelye saját énje, mely bár az ember legértékesebb, megismerésre leginkább érdemes része, mégis mások számára örökké rejtve marad. Már 1904-ben így írt Madai Gyulának: "Azt hiszem az embert nem is a munka jelöli, amit életében kigyöngyöz magából, hanem az a kimondhatatlan kincs, amit lelke bányájában rejteget, s ami mindenkire másra elveszett - csak önmaga csodálja, önlelkének befelé fordított szemével. Nem bánom én, akármi lesz a sorsom; de azt tudom, hogy volt idő, mikor az örökkévaló Istent, mint atomaimban szétosztott megmagyarázhatatlanságot: éreztem magamban! Vajjon hányan érzik ezt? - Ime, így tanultam meg lassanként, hogy tulajdonképpen Minden: Én vagyok! Én vagyok a mindenség. Magamban látok és érzek és tudok mindent. Ha Én harmóniában vagyok: csillagosan ragyogó az ég felettem, habár mások villámosnak látják is. Az Egyéniségnek szeretnék templomot emelni és imádtatni a nem Egyéniségekkel. Szeretném, ha megtisztelnék ezt a fogalmat azzal, hogy nyelvünk betűiben nagy betűvel jelölnénk: Én."^[58] Hiába írt társadalmi regényeket, hiába foglalkozott szándéka szerint a magyarság nagy sorskérdéseivel, valójában mindig önmagát írta. Mindig azt kereste, mi az, ami csak az övé a világból, s mi az, amit csak ő adhat a világnak. Ezért fájt neki annyira, hogy valódi, legbensőbb énjét nem látják meg kortársai: "mindig másokat látnak bennem, s nem magamat. Összehasonlítottak már Vörösmartyval, Arannyal, Petőfivel, Tompával, Kiss Józseffel, Adyval, Byronnal, Shakespeare-rel, Dehmellel, Ibsennel, Heinével, Ördöggel és pokollal - csak azt nem mondták, hogy O.G.= Oláh Gábor."^[59]

Költői indulásakor még hitte, hogy maga rendelkezhet én-jével és műveivel. A Bokréta kapcsán ekkor írt feljegyzései arról a mély meggyőződésről adnak számot, hogy a külvilág és saját világa összehangolható. Bizonyosságát mi sem mutatja jobban, hogy a Bokréta szobrát is megtervezi.^[60] Még - ha részben más világképi keretek között is - az Élet lobogója alatt című kötete is a belső világ érvényesíthetőségének feltétlen hitéről tanúskodik, különben értelmezhetetlen lenne, miért gondolta azt, hogy "becs szóra" el kell hinnünk, amit a kötet több versében állít, hogy ő lesz a költők fejedelme. Lassan azonban szaporodtak azok a tapasztalatai is, amelyek arról szóltak, hogy a személyes és a közösségi összekapcsolása talán nehezebb mint gondolná. Párizsból hazaérkezve pillanatok alatt rá kellett döbbennie, hogy egyedül van egy számára idegen világban, amit Debrecennek hívnak, s érezte azt is, nincs mód a szabadulásra, pedig ekkor még nem is tudhatta, hányszor át kell majd élnie a fölöslegesség, a "világnélküliség" élményét. A fiatal irodalom körüli harcokban szerzett tapasztalatok közül pedig talán az volt a legfontosabb, hogy csak akkor érhet el sikereket, ha valamely irodalmi társulásba betagozódik. Ő azonban mindennél jobban féltette személyisége és költői világa egyediségét. S még feltétlenül bízott abban, hogy egyedül, önmaga erejéből is lehet valaki, még ha a magány is ennek az ára. Később egyre inkább úgy érezte, a nagy és egész személyiség ma már csak a külvilágtól elvonulva, mintegy álomként valósítható meg. Tapasztalatai közül talán az adta a legnagyobb lökést ahhoz, hogy felismerje és elfogadja, egyetlen lehetősége a magány, annak a belátása volt, hogy a költészet csak kétségbeesett és reménytelen kísérlet a közölhetetlen belső valóság közlésére. Nem azért lehetetlen a személyiség legbensőbb rétegének a közlése, mert nem lennének meg hozzá költői eszközei, hanem azért, mert a világ képtelen az igaz és a hamis megkülönbözetésére. Már 1899-ben a közönség hamis látására panaszkodik: "Háládatlan, rövideszű közönség! (...) Fafejűségének éppen az a bizonyítványa, hogy a szemének hiszen, az tetszik lelkének is (ha van), ami szemének..."^[61] 1909-ben pedig már mint megváltoztatlan tényt rögzíti: "Elolvad mindem mint a hó. Ez a világ: csaló."^[62] E bejegyzés naplója második kötete mottója, ami ekként arról is árulkodik, hogy Oláh mintegy erre válaszul szánta naplóját. 1922-ben még keményebben, még reménytelenebbül írja: "A hit megrendült bennem. Okosság, okszerűség nincs sem az életben, sem a természetben. Hibáink: előrevisznek, erényeink elbuktatnak, jóságunk: ajtónyitója sok gonosznak. Legmélyebb énünk soha nyilvánvaló nem lehet; külső darabosságunk, a védő tüske, sebez és bánatot okoz nekünk."^[63] Azzal, hogy Oláh a külső és a belső világot a hamis és igaz szerint állította szembe egymással, felismerte, nincs mód a személyiség világát a külső világba beépíteni, s nem marad más hátra, mint a belsőt egyedüli értékhordozóként elismerni, s ha lehet, elismertetni. Ez utóbbira tesz kísérletet naplójával, amikor igazi valóját szeretné megmutatni.

Tudomásul kellett vennie: számára a magány elkerülhetetlen. Olvasta és talán számos kortársához hasonlóan szinte bibliának tartotta Jacobsen Niels Lyhne-jét, amely szerint bár kétségbeejtő, hogy a lélek mindig, minden lehetséges emberi kapcsolatban egyedül marad, de mégiscsak tudomásul kell venni: az ember sorsa a feltörhetetlen magány, s egyetlen magatartás lehetséges, ha e tényt elfogadjuk, s eszerint rendezzük be életünket. Oláh is a külvilágtól többé-kevésbé független világot alkotott magának. A külvilág ijesztette. A fenyegetettség eleinte, hol betegség, hol gyávaság, hol az apjától örökölt természet alakjában jelent meg, hol abban mutatkozott meg, hogy a kritika nem érti meg személyisége legbenső, másokkal összehasonlíthatatlan magját. Ezek voltak ugyanis az okai annak, hogy nem mert élni, hogy nem tudott érvényesülni. hogy félt a külvilágot saját világába beépíteni. Később azonban már szinte az ember antropológiai adottságának tekinti a boldogtalanságot: "vágyaink soha nem teljesednek", s "ugyan melyikünk boldog e céljanincsen világon?"^[64]

Oláhnál azonban a magány nemcsak elkerülhetetlen sors, hanem a külvilág elleni védekezés számára egyetlen lehetséges módja. A sors és a külvilág kijátszható, ha a magányt egy önálló, a külső életeseményektől lényegében független és teljes világ megteremtését is jelenti. E belső, "imaginárius Tahitiban"^[65] Oláh olyan kertet vélt találni, ahol az önművelés és a világ formálása, a belső és a külső egysége tökéletesen megvalósítható, mégha azon is áron is, hogy álmodunk. Ha valamikor még hitte is, hogy az én és a sors mégiscsak birtokolható, kézben tartható, idővel be kellett látni az utóbbi alakítása nem is áll hatalmunkban. A belső világ szabad és öntörvényű formálása azonban talán mégiscsak lehetséges. A sors irányíthatóságáról sem mondott le teljesen, hisz feltétlenül hitte, hogy majd az utókor szemében megmutatkozhat nagysága. Emiatt lesz a napló is önigazoló, önmaga mentségét célul tűző önéletírássá. Oláht sikertelensége és boldogtalansága idővel arra tanította meg, hogy semmi sincs a földön, ami képes lenne önmaga értékét igazolni. Érezte, erélyes kiállás kell ahhoz, hogy a külvilág elfogadja olyannak, amilyennek látta önmagát. Minden bizonnyal nem volt rá hatás nélkül Oscar Wilde, még ha életmódja távol is állt erkölcsiségétől és neveltetésétől, de ő adott először nagy hatású példát az image-teremtésre,^[66] arra, hogy a magunkról kialakított képet el lehet fogadtatni a világgal, sőt el kell fogadtatni, ha élni akarunk. Oláhból hiányzott azonban az erély, amelynek segítségével sikert érhetett volna el, ő az image-teremtés szerényebb és kevesebb eredménnyel kecsegtető, de semmivel veszélytelenebb módját választotta: egy különbejáratú világ megteremtését, s ami ezzel majdnem egy: a naplóírást. Oláh nem volt olyan következetes mint Hofmannsthal, aki tisztában volt vele, hogy nem lehet olyan álomvilágban élni, mint a romantikusok.^[67] S nem vette észre vagy csak nagyon későn, hogy világa lassan Narciszosz kertjévé alakult át, ahol a belső és a külső álmodott egysége csak azon az áron lehetséges, ha a világ nem más mint saját belső valóságunk kivetítése. Ha kezdetben volt is e magányos szigetnek utópikus vonása (lásd Gulyás Pál versét),^[68] amennyiben példázta a művészet világalkotó és eszményállító szerepét - erre épít az Oláh-értelmezések legtöbbike -, lassan a narcisztikus személyiség riasztó világává vált.

Oláh Gábor alkati indíttatásból és kényszerből elfogadta, hogy neki a belső világ művelése, esztétikai megformálása jutott. Ennek legfőbb eszközét pedig a képzeletben és az álomban látta. Nemcsak a költői tehetség legfőbb bizonyosságának gondolta a gazdag képzelőerőt - Petőfi és önmaga legfőbb költői erényének is ezt tartotta -, hanem képzelet az az eszköz volt a számára, amelynek segítségével zárójelbe tehető a külvilág. A képzeletnek leginkább látomásteremtő hatása volt áldásos, hisz a látomásban a külső és a belső tökéletesen egybeolvad, s a belső igazság "valóságossá" válik. Akárcsak a fiatal Hofmannsthalnál, Oláhnál is a külső világ dolgai közül csak azoknak volt értéke, amelyeknek ő adott jelentést, színt és formát. "Tapasztalatait a benne lévő eszmények, képzetek szerint formál[t]a."^[69] Oláh számára a világ csak annyiban létezett, amennyiben formát adott neki, pontosabban amennyiben ő adott neki formát. Képzelete világteremtő hatalmát talán leginkább az utolsó kocsikázásáról szóló feljegyzése példázhatja. E rész valóban elgondolkodtathat mindenkit: mi is a valóság. Oláh ugyanis a történet idején már nagybeteg ember volt. A fájdalomtól és a testében felgyűlt víztől szinte lépni is alig tudott, komoly kínokat jelentett számára akár egyetlen lépés megtétele is, mégis képes volt magát kiszakítani e szenvedésteli valóságból egy másikba, "egy tündéri, boldog kocsikázás"-ra: "Az egész életem átgördült emlékezetemen. Szépek az ilyen órák, százakkal fölérnek. Úsztak az akácfák, úsztak a sudár nyárfák, úsztak a hórihorgas fenyők az emlékezet finom ködében, mint messziről közelgő lányok a tavaszi napsütésben. Már a kocsink nem is mozgott, állott mint egy szobormű. Hanem körülöttünk és mellettünk hömpölygött, rohant, zuhant a föld színes szintje és a messze éggel ölelkező határ. Andalító zsongással hullottak a csöndbe a leszakadt madárhangok, mintha koromként üde kis ibolyák hullottak volna a fű bizonytalan színű bársonyára. Elcsigázott bérkocsis lovunk táltossá tündériesült, fakó kocsink diadalmi hintóvá ékesült, s mi ketten olyanok voltunk, mint a megszállottak vagy a görög istenek. Még egyszer boldog voltam, mint talán többé soha életemben".^[70]

Az igaz én és a hazug világ kettősségével függ össze Oláh nyelvmágiája is. Számára ugyanis csak az egyéni képek őrizték meg a valóság adott pillanatát, pontosabban ezek a képek adtak otthont az igazi valóságnak. Minél színesebb és gazdagabb a nyelv annál inkább közelebb van ehhez a valósághoz, pontosabban annál inkább megvan az esély arra, hogy megőrződjön, hogy elmondható legyen, vagyis hogy mások is ugyanazt lássák meg a világból, ugyanazt tartsák valóságnak, amit ő. Oláh Hofmannsthalhoz hasonlóan képekben őrizte meg tapasztalatait. "[K]öltő vagyok, mert képekben élem meg a világot" - jegyezte fel Hofmannsthal-ben.^[71] Oláh szerint szintén a képekben való gondolkodás teszi a költőt költővé, a teremtő, imaginárius képzeletet pedig naggyá.^[72] Mégis nagy különbség van kettőjük felfogásában. Oláht ugyanis nem érintette meg a nyelv krízise. Hofmannsthal a sokat idézet Chandros-Brief-ben arról az élményéről számol be, hogy a nyelv alkalmatlanná vált a világ megragadására, s egyre inkább a hallgatás kerül a beszéd helyére. Hofmannsthal nem általában a nyelvről beszél, hanem az absztrakt és a mindennapi nyelvről. Mindez azonban a költői nyelvre is hatással van, hisz a külvilág tárgyai olyan váratlanul és meglepően ragadják meg a költői-emberi képzeletet, s oly mértékben oldódnak fel az élményben, hogy szinte be is záródnak abban. De azért a képek megmaradnak, s ezáltal bizonyos korlátok között felidézhető és megismételhető az élmény. Hofmannsthal épp e felidézőerőben látta a költői nyelv lényegét.^[73] Oláh viszont eredendően bízott a nyelvben, számos romantikus alkotóhoz hasonlóan hitte, hogy az emberi nyelv eredendően költészet volt. S leginkább ez a hit volt az alapja annak, hogy hagyta magát a képek által sodortatni. Szinte rábízta magát a pillanatnyi élményben feltoluló szavakra és képekre, amelyek aztán szabadon és szinte ellenőrizetlenül áramlottak. Ez a boldog önfeledtség, ez a nyelvre való hagyatkozás teremt hasonlóság Hofmanstahl pillanatban feltoluló és nyelvben megőrződő képeivel. Mindezeken túl Oláh nyelvhasználati módja bizonyára nem független attól a jelenségtől, amely a népnemzeti irodalom számos képviselőjénél megfigyelhető, akik fennakarták tartani a népnemzeti világkép horizontjának érvényességét, ennek hitelessége azonban már csak a retorika segítségével volt fenntartható. E költők tisztában voltak a népnemzeti horizontból látható és megteremthető világ valóságrangja kérdésességével, s így nem az ebből a nézőpontból látható világ képét adták, hanem arra törekedtek, hogy "e világ nyelvéből önkényesen és ötletszerűen kiragadott szavakkal morális hatást gyakoroljanak az életvilág természetes beállítódásában érintetlenül hagyott olvasóra."^[74] Oláh maga is ebbe nőtt bele, hisz ha kellett Rákócziról, ha kellet Deák Ferencről írt ugyanolyan hatásos verset. Sokan szemére is vetették e világnézeti tisztázatlanságot, de számára mindennél fontosabb volt a hatás. Nem gondolkodtatni, nem megdöbbenteni s nem elszomorítani akarta olvasóit, hanem le akarja nyűgözni, meg akarja részegíti őket. Rendkívüli hatására számos példát hoz fel naplójában is. Többek között feljegyzi, hogy Gyóni Gézáról tartott előadása közben beszéde hatása alatt az egyik diák elájult, A meztelen asszony és A halottak visszajárnak című darabjai bemutatóján többen megőrültek és rosszul lettek, máskor Shakespeare-ről tartott előadása közben "egy kis lány [ugrott fel] izgatott jókedvében a padból, s nem tudva hova lenni örömében, a levegőbe kiáltotta - én is hallottam! - nahát, ez nagyszerű ember...".^[75] Persze az is igaz, hogy Oláh költészetfelfogása őriz valamit a művészet mágikus erejében való hitből: "Még a madarak is megszólaltak az énekemre. Fölöttem nem tudom milyen énekes kezdett gügyögni, mintha álmában beszélne. De a villasor felől megszólalt ám a kuvik, a halálmadár is, ocsmány és éles rikoltásait beleszőtte az én finomabb énekembe. Dühös voltam rá, de nem értette a szép szót. - Távolról egy tájékozatlan házőrző kutya is ugyancsak ugatott. - De a Hold annál bájosabban mosolygott kelet ormán."^[76]

A fentiek alapján bizton állítható: az a meggyőződés uralta gondolkodását, hogy bár a nyelv konvencionális jelrendszer, mégis egyrészt szinte az egyetlen lehetőséget jelenti arra, hogy felépíthessük önálló, a külvilágtól függetlenített saját világunkat, másrészt a nyelv segítségével lehet az eszményeket a közönség szívébe oltani, olyan világot teremteni tehát, mely mások számára "gyúl ki csillagul".^[77] Magáénak vallotta a klasszikus modernség azon hitét, hogy a költői nyelv az igazság hordozója, a teljes életet pótló világ megteremtésének egyetlen eszköze. Magánvilág és eszményadás nem is áll oly távol egymástól.

Oláh a mindennapokban is gyakran élt a képzeleti, fiktív világ teremtésének eszközével. Szeretett minél különlegesebbnek, minél titokzatosabbnak és így minél hatásosabbnak tűnni. Viselkedésében, akár csak Wilde-ban, mindig volt valami mesterkéltség, megtervezettség. Úgy lépdelt az utcán és úgy viselkedett, mintha minden lépése és cselekedete csak jele lenni valami mélyebbnek, igazabbnak, a nem látható, de egyedül fontos valódi életének. Mintha nemcsak művei, hanem maga is megfejtésre váró jel lenne. Kortársai azonban mindezt inkább különcségnek látták, s nevettek rajta vagy hóbortosnak találták. Oláh nemcsak jogot érzett e szerepre, ami szerinte méltón fejezte ki a mindennapi világon és a környezetén való felülállását, hanem védekezésül is használta ezt az álarcot, hisz valójában, ahogy a naplóból is kiderül, nagyon is félénk, gátlásos, önmagában kételkedő, s e kétséget narcisztikus önszeretettel legyőző ember volt. Ő maga is tisztában volt e magatartásbeli kettősséggel, személyisége hasadtságával: "Odafent, az emberek előtt játszani a törhetetlent, a nagyot merőt, a halhatatlant ; idehaza: lerogyni a dívány szegletébe, elkészülni az utolsó számadással, s nem hinni többé semmiben... Mindig azon imádkozom: csak az öntudatom hagyna el a katasztrófa idejében; de úgy látom: ezt a kegyet is megtagadja tőlem a nyomorult véletlen. Mindenem elkorhad: öntudatom még akkor is ott reszket fölöttem, mint láp fölött a lidércláng".^[78] S mindezt még 1909-ben vetette papírra, amikor még hitte és hihette, élete és költészete nem múlik el nyomtalanul. S aztán egyre jobban kellett a bódító képzelet. Nem pusztán az a rádöbbenés van e sorok hátterében, amit a Keletiek nyugaton végét oly tragikussá teszi, hogy Debrecen koporsó, mert nem pusztán a Debrecenben maradás következménye volt, hogy kellett a képzelet ópiuma, a nagy költő és a különc álarca. Oláh ugyanis nemcsak Debrecent, hanem az egész akkori világot idegennek és ellenségesnek érezte. A magány és a képzelet egyetlen lehetőséget jelentett számára a nagy ember, az egész ember megvalósítására, abban a korban amikor ez már végképp lehetetlennek tűnt: "[t]ört számokból áll életünk, lelkünk, sorsunk, jellemünk. Egy egész embert, egy tökéletes jellemet, egy szabadon kifejlődő szenvedélyt nekem - és országot adok érte!"^[79] A képzelete gazdagsága személyisége szuverenitásának, egyediségének a jele volt, a különc álarca pedig e korban inkább már csak Don Quiotének számító nagy emberé.^[80]

A képzelet és az álom szülte különvilágban és image-teremtésben látta Oláh annak az esélyét, hogy kijátszhatja a sorsot és a külvilágot, s megőrizheti személyisége egyediségét. Hitt van olyan erős a személyisége, hogy nem kell keverednie a világgal. Van ebben valami hasonló Wilde-hoz, akiről Gide írta, hogy hitt a művészsors végzetszerűségében, hitte, az eszme, a gondolat erősebb az embernél,^[81] vagyis az emberi sors kijátszható. Ahogy a híres dandy, Oláh is ki akarta zárni a véletlen lehetőségét, épp ezért nála a véletlen is mindig szándékoltnak tűnik föl, legyen szó regényeiről, naplójáról és mindennapi cselekedeteiről, viselkedéséről. Mind a ketten provokálni akarták a közönséget és a kritikát, azt akarták, hogy velük és ne másokkal foglalkozzanak, s ami ennél sokkal fontosabb, úgy fogadják el őket, amilyennek szerepük szerint látszanak. Wilde-nak azonban voltak mesterei, akik elindíthatták az ön(kép)teremtés útján, továbbá erélyes ember és erős személyiség volt, aki mikor látta, önvédelmi stratégiája csődöt mondott, vállalta sorsát. Odaállt a bíróság elé, s ez hitelesítette önképét. Oláh viszont botcsinálta showman volt, aki, ha komolyra fordult a dolog, a legszívesebben elmenekült volna a kihívás elől. A Daán Ilona-per és az igazgatójával való összeütközés során képtelen volt legyőzni félelmét, már börtönben látta magát, sőt még a kivégzését sem tartotta lehetetlennek. Innét van a Daán-per során írt önmentségének ellentmondásos volta: egyrészt nem ismert el a művészet és a művész fölött földi törvényeket, másrészt viszont bűneként vallotta, hogy kivonta magát a világi törvényhozás és szokásrend kötelmei alól, ráadásul - és ez is fontos - a kor hivatalos ideológiája alapján ítélkezett önmaga felett: "Én az író, az álmok és ideálok fölszentelt embere: vétettem akaratlanul a lovagi törvények ellen: nekem Nőt, Istent és Hazát kell imádnom".^[82]

Vagyis Oláhnál nem forrt oly erősen össze az image és a személyiség, vagy pontosabban nem tudta az előbbit oly hatásosan mozgósítani személyisége megőrzése, megvédése érdekében, talán nem bízott annyira az esztétikai világ és személyiségkép hatóerejében. Furcsa paradoxonként, mégis Wilde volt, az aki tisztában volt a kettő különbségével, hisz amikor kellett - a bírósági tárgyaláson vagy A readingi fegyház balladájában - pőrén állt a világ elé. Wilde tisztában volt vele, hogy nem bízhat csak a személyiségében, de felismerte azt a helyzetet is, amikor nincs más lehetősége: le kell vetnie az álarcot. Oláh viszont mindvégig fenntartotta azt az illúzióját, hogy személyiségéből eredeztethető nagysága és kivételessége: álarca nem álarc, hanem személyiségére utaló jel. Különbségük abban is megmutatkozik, hogy Wilde a show világába menekült, Oláh viszont a magányba. Sorsa ebben a vonatkozásban sokkal inkább a magyar irodalmi hagyományba kódolt szecesszió-mintát követi. Önmaga világába zárkózása sokkal inkább a Midas király hősének emlékezetbe meneküléséhez hasonlít mintsem Wilde erélyes önformálására. Oláh önlegitimációja sokkal inkább menekülés, mintsem tudatos önvédelem. Alig-alig reflektált szerep és személyiség problémájára, arra pedig nem vállalkozott, hogy teoretikus szinten is megfogalmazza tapasztalatait.

Mindez talán azért alakult így, mert élete nagy eseményeit a képzelet pótolta számára. Párizzsal véget érnek a külföldi utazások, legfeljebb majd egy-egy gyógyfürdő lesz úticél, de azok is inkább zárt, mintsem világra nyitott terek. Budapesten 1917-ben járt utoljára. Úgy volt mint Huysmans A különc című regényének hőse, aki "a mozgást fölöslegesnek tartotta, s úgy gondolkozott, hogy a képzelet könnyen pótolhatja a tények durva valóságát. Nézete szerint a legbonyolultabb és a legnagyobb vágyakat is ki lehet elégíteni a közönséges életben, még pedig azáltal, hogy a vágyott tárgyat valami enyhe csalással és csalafinta furfanggal megközelítjük."^[83] Így lehet képzeletben utazni, s ezért mindegy, hogy valódi vagy hamis a bor, ha ugyanaz az íze. Érteni kell hozzá, hogy "előidézzük az érzékcsalódást és az igazi valóság helyébe behelyettesítsük a valóság álmát."^[84] Oláh természetesen soha nem mondta volna, hogy a mesterkéltség az emberi szellem jele, s hogy a természet lejáratta magát, mint Huysmans hőse, mégis, ahogy részben már láttuk is, élete, művei és naplója nem mentesek mesterkéltségtől. Írásain gyakran érezni a kimódoltságot, a kitalációt. A naplójában megörökített szerelmi életéről is nehéz eldönteni, mennyi benne a valóság, s mennyi a költői képzelet. Mesterséges volt Oláh egész világa, amennyiben annak minden pontját maga szerette volna meghatározni és uralni. Nemcsak a szinte percnyi pontossággal beosztott életrendre gondolok, hanem arra énképre, amit formálni vélt, s amit elszeretett volna fogadtatni. Folyton az élet vesztesének érezte magát, mégis hitte személyiségének belső sorsa nem függ a külső életkörülményektől, a külvilágtól. Szinte csak önmagát érezte jogosultnak sorsa és alkotásai helyes értelmezésére: "Nem utolsó gondolat: így tisztában lenni magunkkal olyan időben, mikor még mindig holdkórosan vonít ránk az értetlenség és megdöbbent nyárspolgáriasság."^[85] S mi más lenne az értelme annak, hogy a naplóíró szinte önmaga biográfusává válik, mint az, hogy a maga által hitt-teremtett valóságot fogadtassa el a valóságként. Oláhnak így csak önmaga kivetítése és a másokkal való kapcsolatteremtés lehetetlensége maradt. Akárcsak Leopold von Andrian regényhősének Erwinnek, aki képtelen volt a másokkal való érintkezésre. Mindketten az én megmentésének azt az útját választották, amikor az én birtoklása a világot énkivetítéssé, a személyest pedig narcisztikus különvilággá teszi. Oláh is egyre inkább bezárkózott a maga teremtette világba. Eleinte mégcsak az ihlet pillanataiban távolodott oly messze a mindennapi világtól és testi valóságától, hogy "egy-egy rész megírása után (...) nehezen tudo[tt] visszazökkenni a valóságba",^[86] idővel azonban szinte a nem tanítással töltött valamennyi óra az ihlet varázsa alatt állt, s rémhírekkel és legendákkal (őrült, hermafrodita, otthonába senkit be nem engedő különc) zárta el magát a többi embertől, végső soron attól a közös világtól, ami saját világát és identitása valóságát szavatolhatta volna.

Debrecen és a "megölt élet"

Oláh narcisztikus, egyre inkább magába záródó világa jórészt annak ellenhatásaként született meg, hogy Debrecenben maradt. "Rettenetes az élet ilyen emberek között, amilyenek közt én élek" - jegyzi fel már 1909-ben.^[87] A századfordulós Debrecen nem kínált kapaszkodókat és lehetőségeket még azok számára sem, akik művészettel szerettek volna foglalkozni. Azoknak pedig végképp nem, akik finomabb, művészi életet szerettek volna élni. Márpedig Oláh legfőbb vágy az volt, hogy a magyar irodalom egyik, ha nem a legnagyobb művészeként művészi módon éljen és műalkotássá formálja életét. De sem a Kollégium, sem a város nem segítették célja elérésében, úgy érezte, gátolják, hisz ahelyett, hogy felszabadítanák a mindennapiság terhei alól, rendszeres napi robotra kényszerítették. Még rendes jövedelemhez sem segítették hozzá, így aztán gyakran, legbensőbb meggyőződése ellenére pénzért volt kénytelen írni. Oláh gyakran érezte, hogy a mindennapi betevőért való hajsza megöli énje jobbik felét. A Párizst megjárt, a modern irodalom vonzásában élő, az esztétikai tapasztalatot minden más fölé helyező költő számára az "eseménytelen élet, unalom, visszhangtalanság, a debreceni egykedvűség"^[88] nemcsak taszító volt, hanem félelmetes is. Attól félt, Debrecen megrabolja őt, vámpírként kiszívja vérét, élősködik rajta, amíg haszna van belőle, s aztán sorsára hagyja: "Debrecen megölt engemet, mint ahogy megölné az Úristen fiát is, ha Betlehemének választaná. Az volt a baj, hogy dacból benne maradtam. Na bosszút is állt rajtam, rettenetesen."^[89] A kiválasztott, a nem földi világ hírnöke áll itt szembe a szállást nem adó, az igazi értékek felismerésére képtelen emberekkel. Itt ugyanis "[a]z élet = evés. Legalább Debrecen ezt tanítja. Itt, barátom, egyebet sem tesznek, mint esznek".^[90]

Debrecen ekkor történetének egyik szellemi-mentális mélypontját élte. Az ide vezető folyamat még a XIX. század első felében kezdődött, de a legmélyebbre talán ekkor süllyedt a város. A XIX. század második fele, s a századforduló irodalmi-kulturális értékteremtés nélkül zajlott le. Nem született olyan mű, amely az egész magyar irodalom szempontjából méltó lenne az emlékezetre. Éltek itt ugyan emberek, sok érdekes és tehetséges figura bukkant fel a város művelődési életében, de eltűntek nyomtalanul. Vagy elmenekültek, mint Ady, vagy nem jöttek vissza semmi hívó szóra sem, mint Tóth Árpád, vagy alkalmazkodtak, mint az akkori irodalmi értelmiségi rétegbe tartozók, akik bár tehetségesek voltak, de tehetségük irányát a hivatalos intézmények szabták meg, mint Zoltai Lajos vagy a naplóban is sokat emlegetett Csobán Endre. A cívis polgár, aki támogatója és fenntartója lehetett volna a kultúrának, már inkább csak a történeti emlékezetben élt. Testi-lelki valójában azonban egyre inkább elszegényedett. Történelmi szereplőből egyre inkább anekdota figurává vált. A debreceni cívis úgy élte meg a modernizációt, mint ami számára semmi jót nem hozhat, s távol tartotta magát a nagy társadalmi-kulturális ügyektől. Debrecen akkori, egyetlen irodalmi köre, a Csokonai Kör vezetői sokszor panaszkodtak arra, hogy a város tehetős polgárai nem támogatják munkájukat, érdektelenek a körrel és közömbösek a kultúrával szemben. Mindezen az sem változtat, hogy a debreceni cívis ekkor is fontosnak tartotta a művelődést, de már inkább csak a családi körön belül, mint ahogy már csak itt kereste a boldogságot is. Vagyis Debrecenben hiányzott az a művészetre és irodalomra fogékony réteg, mely társadalmi-művelődési tényezővé tudott volna válni, s amely felemelt volna egy-egy írót, művet, bevitte volna őket a köztudatba, kultuszt teremtett volna nekik, ahogy ez - közeli példára gondolva - Ady esetében is történt. 1924-ben Oláh Jött éve csodáknak című darabja kapcsán írt bírálatában azért sajnálkozott Kuthi Sándor, mert a darabot Debrecenben mutatták be, s így biztosan elvész az ismeretlenségbe s visszhangtalanságba. Hiányzik ugyanis a vájtfülű, a művészetekre fogékony és a modern emberi problémákra rezonáló társadalmi közeg, pedig Oláhnak és "költészetének nagy intellektuális megértés, megérzés, szeretet, méltánylás és ilyen kritika illene, ahol az avatatlanok nem csóválhatják nyárspolgári megfontolásoktól ijedősre kiformált, a hétköznapok, szürke életben nagyon álszemérmessé változott fejüket."^[91] Később Móricz, aki pedig szerette a várost (és nyugalmát), hasonlóképp írt Magoss Olgának Oláh a Parasztok kórusa című szavalókórusa fogadtatásáról: "A költő mindig pontosan tudja, hogy mikor mit nem illik csinálni. Azért költő. Csak az a baj, ha semmi rezonanciája nincs. S itt attól félek, hogy csak annyi visszhangja lesz, hogy megzavarta a polgári nyugalmat. De ez is több, mintha beleilleszkedett volna abba a nyájas vasárnap délutáni hangulatba."^[92]

Ady amint tehette, itt hagyta a várost, nem tudta elviselni a "debreceni szellemiség"-et: "ordítás a hasért, sujtás, szűr, zsinór, kerek kalap, zsír, bor és szűzi erkölcs", "tunyaság és elzsírosodás".^[93] A legnagyobb bajnak azt tartotta, amit már Kazinczy is emlegetett az Árkádia-pör során, hogy a város elzárkózik minden újtól, hiányzik belőle a kezdeményező szellem, s ez még azt is lehetetlenné teszi, hogy akár csak meg is közelítse korábbi művelődéstörténeti jelentőségét. Tóth Árpád tízes években írt cikkei szintén lesújtó képet örökítenek meg a város kulturális állapotáról: nincsenek jó írók és költők, tehetséges irodalmárok, ezért hát nincsenek és nem is lesznek színvonalas lapok, könyvek és előadások sem. A nagy mű és nagy alkotó születéséhez megfelelő szellemi-mentális környezet kellene. Debrecen "unalmasabb mint valaha, iszonyú hőség s bús kánikulai látványosságok." Egyetlen tehetséges ember ismert csak: Oláh Gábort, azonban ő is csak kényszerűségből él itt.^[94]

Oláh Gábor tisztában volt mindezzel. Számára a döntő felismerést - ahogy már volt is róla szó - Párizs hozta meg. Ott döbbent rá, milyen is az a város, ahonnét nem is oly régen a magyar költészet megújítását várta. Ott értette meg, hogy a város erkölcsössége már csak terméketlen képmutatás, s legfeljebb csak az újtól, a modern élettől és annak problémái tudomásulvételétől való elzárkózás hivatkozási alapjának jó. Párizsi útjáról írt útibeszámolója utolsó soraiban ezért azonosulhat a Debrecenben való maradás a halállal: "Halálos, halálos csend mindenütt. Teremtő Isten, hát ez az én hazám? Az asztalomon finom ócska por; a könyveimet kezdi beszőni két fiatal pók. Egy pár hervadt koszorú a falon. Hiszen ez koporsó! Eleven halottak koporsója. Bezárom üveges ajtaját, leomlok a sötétben és siratók híján siratom, siratom szegény magamat."^[95] S mégis marad. Ady elmenekült Nagyváradra, s ott rátalált saját útjára. Debreceni költeményei még a kor átlagos költészeti nyelvét beszélték, s ahogy a Maradandóság városa című verséből kitűnik, később már idegennek érezte debreceni énjét. Oláh azonban maradt, s így elveszítette annak a lehetőségét, hogy hathatósan megtudja formálja igazinak vélt énjét, amire Párizsban talált rá, s kényszerült aztán arra, hogy egy képzeletbeli világba meneküljön, s életét könyvekbe és naplójába mentse. Szinte mazochista módon ragaszkodott a maradáshoz, a mindennapos szenvedéshez. Csak az a kár, hogy a szenvedés szép lassan mindennapivá, megszokottá vált, elveszítette azt a revelatív hatását, amit Wilde oly jól meglátott: "a szenvedés valójában kinyilatkoztatás. Észrevesszük a dolgokat, amelyeket azelőtt sohasem vettünk észre (...) Amit homályosan, ösztönszerűen éreztünk csak a művészetre vonatkozólag, az most az értelem és a kedély révén valósággá válik a vízió tökéletes tisztaságával s a megértés teljes hatalmával".^[96] De mégha veszített is a mindennapivá váló szenvedés a megvilágosító erejéből, Oláh mindvégig megőrizte érzékenységét arra, hogy meglássa a dolgok új oldalát, hogy ne veszítse el képességét a világ esztétikai szemléletére. Csak az volt a baj, hogy közben, szép lassan világidegenné vált. A művészhez méltatlan körülményei, rossza anyagi helyzete, mellőzöttsége és művészete visszhangtalansága szinte embertelenné növesztett hivatásérzetét és önnön jelentősége tudatát. S idővel aztán már csak a rendkívüli dolgokat, az álmokat tudta megírni. "Nekem nagyszerű témákkal kell foglalkoznom; mert a kicsikben kicsi vagyok. Nagy csak a nagyokban."^[97] Jellemző, hogy a Táltosfiúban és főleg a folytatásában csak az álmok vezetik a hőst, s szinte feledi származását.

Oláh a művészetet és a művészi életet mint védőburkot terítette magára, s ez ugyan óvta őt, de egyben el is zárta a világtól, s ezzel attól, hogy felismerje élete valódi eseményeit, s hogy a vele történtek mintegy megmutassák a további utat. Naplójában 1939-ig mindössze három-négy tragikus, élete megváltoztatását követelő eseményt jegyezet föl, anélkül azonban, hogy ezek tanulságai tapasztalattá értek volna benne. Úgy élt ezek után is mint addig. Így aztán szinte egész életében újra meg újra ugyanazokkal a problémákkal küszködött, anélkül, hogy megoldotta volna őket. Első tragikus-katartikus élménye: Párizs után visszazuhanni Debrecenbe. Már hazajövetelekor tudta, hogyha marad, elzárja magát az élettől, s mégis maradt. A másik nem sokkal későbbi élménye, ami talán még ennél is megvilágosítóbb lehetett volna: az idegbetegsége. Ekkor ugyanis nemcsak emberi halandóságával, hanem művészi halhatatlanságával, eddigi élete lehetetlenségével, csődjével is számot kellett vetnie: "Fiúk, ha meghalok, tireátok bízom az emlékezetem csöndes ápolását. Más nincs. Addig élek, míg ti el nem felejtetek. Óh milyen parányi körre zsugorodott össze halhatatlanságunk ".^[98] S aztán maradt minden változatlan. Majd csak a halálos ágyán ébredt rá újra: talán mégsem érte el a vágyott-megálmodott halhatatlanságot. Említésre méltónak érezte, s talán a leginkább megviselte, anyja elhidegülését és halálát. Talán nem is a halála volt annyira fájdalmas, inkább annak a tudata, hogy ezzel végletessé vált magánya és nincs többé az az ember, aki feltétlenül hitt az ő tehetségében, elhivatottságában. Lehet, hogy az eddigieknél is tragikusabb az a felismerése, hogy bármennyire is próbál apja hatása ellen védekezni, örökségét mégiscsak éreznie kell nap mint nap: a mentalitásában, s a gőgős, bizalmatlan, emberkerülő természetében. Jogosan merülhetett fel benne a kétség: van-e lehetőség az önformálásra, a külvilágtól független önálló, csak a művészetnek alárendelt személyiség megteremtésére.

Az enyhületet soha nem az idő, s nem is a mindennapok hozták meg a számára, hanem a szakadtan írás, vagyis a szakadtan távolság önmagától. Ő maga fejti ki A művész alkotás lélektana című munkájában, hogy a művészet valójában nem az önismeret, hanem a kompenzáció eszköze.^[99] Védőfal, hogy távol tartsuk magunktól a tragikumot, de vele együtt a katarzist is, ami mégiscsak egy kis reményt jelentene életünk megváltoztatására. S így bár mindig tragikus sorsú embernek tudta magát, de ezt kivételes nagysága jeleként értelmezte, s ezzel fel is oldotta, értékké transzponálta. A helyzettudat (magányos, mellőzött, elfeledett) és az önértéktudat (kivételes egyéniség és nagyság) mindvégig meglévő feszültsége legtöbbször nem reális cselekvésre, hanem álmokba menekülésre késztette. S ez egyre narcisztikusabbá formálta személyiségét. Az önmagában való hithez néha már elég volt annak a tudat, hogy ilyen mostoha körülmények közt is meg tudta őrizni önmagát, s nem apadt el művészi vénája: "Ez a város: mocsár; itt a lelkek piszkosabbak, mint az utcák. Ha van hősiség a mai napjainkban: az én szilárdan megállásom ebben a posványban igazán hősiség."^[100] Általában azonban szinte korlátlan önértéktudata: "Nem szeretem a szerény embereket! A szerénykedés a gyöngeség beismerése. Én Isten vagyok. Érzem."^[101] Ha idővel valamit szelídül is hang, kiválasztottságtudata mindvégig megmarad. S halhatatlansága is gyakran bizonyosságként vetítődik elé. Mintha Oláh Gáborból hiányzott volna az emberi végesség tudata, mintha alig-alig vett volna tudomást emberi esendőségéről, mintha művészvolta elfedte volna embervoltát. Annak a hite, hogy a jövőnek meg kell hoznia számára az eddig hiányzó elismerést, szinte végtelenné tágította léte időbeli határait: "hiszek halhatatlanságomban".^[102] S ezzel ki is lépett az emberi tapasztalat köréből, vélte, a művészet örök világába, a művészi halhatatlanságba. Boldogtalanságát is mindig valami egyedi és esetleges szerencsétlenséggel magyarázta. Élete vége felé azonban a boldogtalanság elveszítette esetszerűségét, konkrét okszerűségét, mint ahogy kiválasztottsága is hiábavalóságnak tűnt már ekkor. Don Juannak látta már magát, akit egyre hajt és űz a vágya, de aki a beteljesülést soha el nem érheti. A megfellebbezhetetlen véglegesség, a változtatás lehetetlenségének tudatával adta meg magát sorsának: "Soha nem voltam boldog".^[103]

A helyzettudat és az önértéktudat mindvégig jellemző aszinkronitása ölte ki Oláhból az empátia képességét, vagy ahogy ő maga írja, tette emberkerülővé, vagyis lett a világ énkivetítéssé. Ez szabja meg a hozzá közel álló emberek és csoportok naplóbeli ábrázolását. A Csokonai Kör tagjairól vagy a Fazekas Gimnázium tanári karáról készült képeket Oláh Debrecenhez fűződő viszonya és kiválasztottságtudata karakterizálja: csak annyiban örökítődnek meg, amennyiben alkalmasak Oláh kivételessége és nagysága érzékeltetésére. A két társaság mindig a művészhez méltatlan, kicsinyes környezetként jelenik meg. Feladatuk annak érzékeltetése, hogy milyen művészetidegen és emberileg is méltatlan körülmények között kellett Oláhnak megőriznie művészvoltát. Tagja ennek a két társadalmilag is körülhatárolható körnek, ugyanakkor mégis kívülről nézi őket. Velük van, de mégis egyedül. Különbnek tudja magát náluk, s nem vállal közösséget velük, ő egy másik, egy magasabb rendű világban van otthon, ahova ők soha el nem juthatnak.

Ily radikális kiszakadása közvetlen emberi és társadalmi környezetéből megint csak annak a jele, hogy birtokolni akarta önmagát, vagyis hitte, nincs szüksége tükörre. Ő maga a kép és a tükörkép is. Oláh így a ricoeuri értelemben vett "közvetlen tudat"^[104] foglyává tette magát, ahol az önismeret csak önlegitimációs aktus, az álom és a képzelet pedig az öncsalás eszközei. Emiatt van az is, hogy regényei rendre a mindennapi és a társadalmi valóság reális ismeretének a hiányáról tanúskodnak. S az is ebből következik, hogy képtelen volt a személyes és a közösségi világ összeolvasztására, ahogy erre legutóbb Bodnár György is felhívta a figyelmet.^[105] Önértéktudata a kollektív valóságot csak annyiban engedte érvényesülni, amennyiben személyisége felnövesztését szolgálta. Tanulságos e szempontból összevetni a Pál családról készült feljegyzéseit Pál Juliska levelével. Nem helyzetértelmezésük ellentétessége a fontos, hisz ez természetes, hanem a hangvétel és az érvelésmód különbsége. Pál Juliska számol az álláspontjuk eltéréssel, racionális, tehát a másik által is értelmezhető, megerősíthető vagy tagadható érveket hoz föl a maga igaza mellett. Oláht az indulat vezérli, hiányzik belőle minden kompromisszumkészség. Neki nem kell érvelnie, a "nagy ember"-nek elég kijelentenie valamit.^[106] Minderre amiatt volt érdemes utalni, mert ebből a monologikus beszédből következik élete és életműve legfőbb tehertétele is, amire Kiss Tamás is felhívta a figyelmet: "a művésznek valami emberfeletti megfogalmazása élt benne".^[107] Az elbeszélő önkényesen, minden motiváció nélkül alakítja regényhősei életét, akik be vannak zárva saját világukba. Életvezérlő eszméik fantazmagóriáknak tűnnek, mert a nincsenek rájuk hatással sem más eszmék, sem pedig a külvilág, hanem monoton módon ismételgetik hiteiket. Mint ahogy Oláh Párizs utáni élete is megszakíthatatlan monológ.

Oláh helyzet- és önértékeléséhez Debrecen irodalmi köre, a Csokonai Kör jelentette a közvetlen hátteret. Azt a hátteret, amely előtt nagysága, jelentősége és nem utolsó sorban modernsége megmutatkozhatott. Oláh számára kétségtelenül ez a kör volt az a közösség, amely viszonyítási alapot jelenthetett számára és sok tekintetben - Oláh elhatárolódása ellenére is - vonatkoztatási csoportként működött, hisz innét származott Oláh társadalmi eszméinek jelentős része. A Csokonai Kör konzervatív szellemű, a hivatalos irodalomeszményt és ízlést képviselő irodalmi társaság volt. Tulajdonképpen a Kisfaludy Társaság fiókszervezetének lehet tekinteni. A századvégi-századeleji népnemzeti-iskola hivatalos intézményeitől és képviselőitől kapták irodalmi és társadalmi eszméiket, amelyek a kör félévszázados működése alatt mit sem változtak. Az irodalmat Beöthy felfogása szerint a nemzeti lélek tükrének tekintették, de csak a nemzet eszményei és értékei jelenhettek meg e tükörben, hibái nem. Tagjai bár a hivatalnoki rétegbe tartoztak, s így naponta átélték a hatalmi apparátusnak való kiszolgáltatottságukat és a társadalmi hierarchiába való betagozódottságukat, mégis az eszményi nemzet képviselőinek tekintették magukat, ami alatt elsősorban azt értették, hogy mindenfajta társadalmi és politikai tagoltság fölött állva a tiszta nemzeti érdekeket és célokat képviselik, s mindenfajta társadalmi szempontú megítéléstől függetlennek.^[108]

Oláh mindig csak az irónia vagy a gúny hangján beszélt a körről. Nevetett vagy bosszankodott konzervativizmusukon. Tudta, közülük egyedül ő tarthat igényt arra, hogy számon tartsák a magyar irodalomban: "Óh a nyavalyások. Sejtik ezek: kit mocskolnak bennem szinte naponta?"^[109] Ugyanakkor nagyon jól érzékelte társadalmi-politikai kiszolgáltatottságukat. A kör modernizációjára tett kísérletről készült feljegyzései egyértelműen tanúskodnak erről. Csobán Endrét a kör modernebb és mozgékonyabb szellemű főtitkárát maga a polgármester fegyelmezte meg, nehogy az eddigi szellemmel összeférhetetlen irányt szabjon körnek.^[110] Annál is inkább tisztában lehetett szociológiai helyzetükkel, mert maga is átélte a (hivatalnoki) függőség és az (irodalmi-művészi-értelmiségi) autonómia konfliktusát. Az iskola akkori szellemiségéről írott munkája, A vidámság iskolája, s naplója több feljegyzése is arról tanúskodik, milyen jól érzékelte, és mennyire negatívan élte meg, hogy a 20-as évek minőségi szellemi környezet megteremtését célul tűző klebersbergi kultúrpolitikája után a 30-as évektől egyre inkább a tekintélyelvűség, az egyén szigorúbb hatalmi ellenőrzésére és betagozására törekvő társadalmi-politikai-kulturális szemlélet lett meghatározóvá.^[111] A kor egyik legjelentősebb kérdése, ahogy ezt Oláh is látta, a függőség és az autonómia viszonya volt. Oláh megoldása kettős: egyrészt egy eszményi, magaalkotta világba menekült, másrészt azonban osztozott a kör azon hitében is, hogy a magyarság eszményei és érdekei tisztán, mindenfajta társadalmi kötődéstől függetlenül is léteznek. Hitte, hogy az ő társadalmi irányú művei képviselik az igazi, a valódi magyar érdekeket és értékeket, vagyis közelebb állnak az eszményhez és az igazsághoz, mint kortársaié. Oláh a társadalmi-szociológiai mozzanatok zárójelbe tételével olyan társadalmilag tagolatlan közösséget feltételezett, amelynek érdekei közvetlenül egybe esnek a magyarságéval. Abban a korban, amikor az irodalom társadalmi jelentősége kétségkívül megnőtt, sőt egyes irodalmi irányokat épp társadalmi szerepük emelt az érdeklődés középpontjába, az érdekek és értékek társadalmi tagoltságának figyelmen kívül hagyása, egy korszerűbb szociologikus tájékozódástól, világ- és történelemfelfogástól zárta el az utat. Hiába írta meg a Táltosfiút, amit reális társadalomképe miatt annyira dicsért Móricz, lényegében azonban nem mozdult el a népnemzeti nemzetfelfogástól, amely homogén egységként tételezte a magyarságot, vagy legalábbis minden társadalmi problémát feloldottak a nemzeti hovatartozás kérdésében. Oláh e regényében is a társadalmi környezet inkább csak díszlet a főhős és az anyja álmodozásához. Talán így akarta kompenzálni származása miatti kisebbrendűségi érzését, ami rendre előbukkan a naplójában. Megbecsülése hiányát már 1907-ben paraszt származásával magyarázta: "Ezt nem tudja megbocsátani Kölcsey Ákos úr."^[112] Mikor taggá választották a Petőfi Társaságba, akkor is ebben vélte felfedezni az ellene szavazók motívációját. Rendre visszatérő ideája, hogy ő nemesi származék, s mennyivel nagyobb költő lett volna belőle, ha gazdagabb családba születik be.^[113] Úgy tűnik, Oláh nem igen tudott mit kezdeni önnön sorsa szociális jelentésével: "sem a fajtámhoz nem bírok leszállni, hogy egészen parasztember legyek, aminek születtem; sem úrrá nem tudok fajulni. Küszöb vagyok...a küszöböt pedig mindenki tapossa".^[114] Egyikhez nagy volt távlata, műveltsége, s nem utolsó sorban vágya, a másikhoz hiányzott viselkedéskultúrája és magatartása természetessége. Egyedül a magateremtette világban érezte magát biztonságban, míg a betegség és a halál közelsége szét nem törte ezt a védőburkot is.

A kör és Oláh közötti alapvető különbség akkor mutatkozik meg igazán, ha megnézzük, hogyan viszonyultak a múlt korok irodalmához és nagyjaihoz. A Csokonai Kör szemléletét a kultikus irodalomértés határozta meg, azt hitték, az irodalom világa szentély, amelynek épp ők a papjai. S ha nem is főpapok, de odatartoznak a hagyomány kiválasztottjai közé, akik egyedül jogosultak arra, hogy megmondják, ki az, aki tagja lehet e szent világnak. Oláh számára a művészet szintén templom volt - mégha tisztában is volt azzal, hogy nem árt, ha a művésszé emelkedés útján az irodalmi élet számos akkori meghatározó tagjánál földi kapaszkodókat is keres -, de azt tartotta, hogy a valódi beavatást nem a fölkent papok, hanem a múlt nagyjai végzik el. Oláh múltszemléletéből hiányzik mindenféle kultusz. Mikor egyszer Pap Károly azt mondta neki, " Barátom, te már klasszikus vagy", megijedt: "[ú]gy éreztem, mintha vassá vagy márvánnyá szoborúlnék. Ez mégis csak kellemetlen állapot: mintha élve válnék az ember múmiává. Vagy csak nekem ilyen különös? - Hirtelen elszakadtam Pap Károlytól, hogy jobban érezzem lüktető, élő, romantikus, be nem fejezhető és meg nem jegecesedett egyéniségemet."^[115] Közelebb volt hozzá a Nyugat szellemiségének azon vonása, amit Schöpflin Aladár így formulázott: "mi éreztük először, hogy a régi nagy költők nem szobrok, hanem írótársak".^[116] Oláh mindig azt kereste, mi az, amit a régi költőink a mának mondani tudnak. Gyakran szólt a nyelvükön, ami rendre ki is vívta a kritikusok haragját, hisz vagy az anakronizmus, vagy a megengedhetetlen eklekticizmus jelét látták benne: hogyan is kapcsolódhat össze a régebbi nyelvhasználat a modernebb irodalmi irányok poétikai eljárásaival. Még maga Kosztolányi is meglepődött a Költemények című kötetet olvasván, hogy Oláh verseiben a régi és az új "sokszor nem minden harmónia nélkül egyesül", s ami a fő, hogy "ósdiságba sohasem esik".^[117] Oláh Aranyhoz hasonlóan átmenetinek érezte korát, s ezért a szintetizálásban látta feladatát. A különböző történeti irányok összefűzésére azért vállalkozhatott, mert az irodalmat nem tartotta társadalmilag, történetileg tagolhatónak. Számára az irodalom sokkal inkább szövegek és stílusok kavargó, de nem rend nélküli világa volt, mintsem eszméké. Ezért is tartotta a művészetben fontosabbnak a szépet mint az igazságot.

Mindezek után nem meglepő, hogy Oláh társtalan maradt a Csokonai Körben, ami azért is fontos, mert e kör hosszú ideig a város értelmiségi társadalmát jelentette. Később is magányos maradt azonban, mikor pedig már az 1927-ben alakult, a Nyugathoz kapcsolódó Ady Társaság is meghatározó szerepet vitt a város szellemi élete formálásában. Hiába választják a társaság tiszteletbeli tagjává, s hiába közeledett hozzá egyik vezetője, Gulyás Pál is, aki maga is a művészet éteri felfogását vallotta, s nagyra becsülte Oláht, s akiben szellemi-lelki társat találhatott volna, Oláh már túlságosan is megszokta a magányt, s nem szívesen áldozta másra az idejét. Elszakadt ifjúkori irodalmi vállalkozásuk, a Bokréta tagjaitól is. S bár később is jelentettek meg közös köteteket, de valójában már semmi köze nem volt hozzájuk. Az ő emberi és művészi tapasztalatai lényegesen mások voltak, mint a többi bokrétásé.

Már idéztük azt hofmannsthali gondolat, hogy a századforduló gyermekeinek nem maradt semmi más, mint az önboncolás vagy az álom. S hozzá tettük azt is, hogy a fiatal Hofmannsthal tudta, a külvilág zárójelbe tétele csak ideiglenesen lehetséges, s nem adhatja egy életre szóló vállalkozás motivációját. Oláhnak azonban nem volt hova kilépnie, nem volt kihez szólnia. Leginkább Huysmans különcének rokona. Vele együtt sóhajthatta volna: "Hol és mikor, milyen világban lel ő testvéri lelket, aki utálja a közhelyeket, s a csendet úgy áldja, mit egy jótéteményt, a hálátlanságot, mint enyhületet és a gyanakvást révnek, biztos kikötőnek tekinti?".^[118] Oláht az a hit tartotta fogva egész életében, hogy csak akkor élhet teljes, ami annyit tesz, művészi életet, s csak akkor lehet igazi, nagy művész, ha minden idejét önmagára és az írásra szánja. Talán nem lett volna ennyire narcisztikus életfelfogása, ha más művelődési-mentális környezet adatik a számára: "Itt Debrecenben rettentő mostoha a poéták sorsa. Itt mi vagyunk a legnevetségesebb állatok. Mi soha föl nem cseperedhetünk arra a nívóra, melyen egy született nemes, egy orvos, egy ügyvéd, vagy éppen egy katonatiszt áll. Bennünket a lányok kacagva néznek, az anyák kárhoztatva emlegetnek, az apák lesajnálnak. A papok szabad szellemünkért rágják a fülünket, a népboldogítók érthetetlennek érzik arisztokrata lelkünket. A csőcselék ránk ugat és kimar magából, a felsőbb tízezer ajtót zár előttünk. Így aztán ég és föld közt lebegünk, mint a Mohamed koporsója."^[119]

Napló és halhatatlanság

Naplót abban a hitben vesz kezébe az olvasó, hogy így közvetlenül, mindenfajta közvetítő eszköz nélkül szerezhet tapasztalatot a naplóíróról, akire kíváncsi. Az az érzés töltheti el, mintha szemtől szemben állnának egymással, mintha az író neki vallana. A naplóíró szempontjából is hasonló történés zajlik le, amennyiben a személyiség közelebb kerül önmagához, megtapasztalhatja, megláthatja saját magát. S nem csak belülről, hanem ami a fő, kívülről is. A napló tehát nemcsak azt mondja, "ez vagyok én", hanem mint a tükör, azt is, "ez vagy te".^[120] A napló az önismeret kegyetlen médiuma lehet. Hisz ez a "másik" nem feltétlenül egyezik meg a magunkról elhitt és elhitetett képpel. Nem véletlen, hogy Thomas Mann elégette fiatalkori naplójegyzeteit. Oláh viszont épp azt akarta, hogy feljegyzéseit hozzák majd nyilvánosságra. Célja nem annyira az önismeret, mint inkább a nyilvánosság meggyőzése volt. A napló által megjelenő "másik"-at is uralni akarta, ő akarta megformálni a "másik" által mutatott arcképet is: "[é]n (...) önzésből irogatom ezeket a lelki apróhirdetéseket".^[121]

Oláh elsősorban önigazolást írt, hogy korrigálja azt a képet, ami róla az irodalmi közvéleményben kialakult. A kötetek gyakran nem napi feljegyzéseket tartalmaznak, hanem összefoglaló-visszatekintő részeket, sőt arra is vannak adatok, hogy nem egyszer előre megírta a bejegyzendő szöveget. Naplója legfontosabb jelentésteremtő eljárása az önéletrajzokat jellemző elbeszélői értékelő folyamat (Erzählischher Bewertungsproze), ahol is az egyszeri történés mindig egy későbbi tudásba van beillesztve, vagyis minden egyes cselekedet és történés valami általános tudás révén nyeri el helyét és értékelődik az élettörténetben.^[122] Minden egyes életepizód a személyiség egész életéből leszűrt tanulságon át értelmeződik, s ez alakítja az elbeszélői perspektívát. Oláh szintén erre törekedett, ezért rendelte alá feljegyzéseit az önértékelés és az önigazolás szándékának. A tét nem volt kevés: bebizonyítani, hogy egész életét a művészetnek rendelte alá és a művészet törvényeihez igazította. Vagyis megmutatni, hogy ő is tagja a művészet birodalmának. Az értékelő horizont: a jövő, a remélt, mert megérdemelt halhatatlanság.

Oláh azonban nemcsak a róla kialakult képet akarta korrigálni, hanem saját életét is: a képzelet segítségével javítani élete elhibázott voltán, pótolni - legalább gondolatban - azokat az életeseményeket, amikben nem lehetett része, amiket nem adott meg a sorsa. Pótszer kellett, hogy elviselhesse, mennyi mindenről lemondott, hogy elérhesse céljait, amik közül aztán megint mennyiről le kellett mondania, a távoli jövőbe tolnia. Műveivel nem hódította meg a világot, sem Magyarországot, de még Debrecent sem. Vagyis a napló pótlék is, ahogy a műalkotásokat is annak tekintette: mindazt, amit az életben nem tudott elérni, legalább képzeletben tudja kiélni. A napló szerint Oláh a magyar irodalom egyik legjelentősebb és legmodernebb alakja, sőt világirodalmi rangú művész. Modernségét és egyben jelentőségét a Kosztolányi bírálatára írt válaszában bizonyította: mennyi mindent meglátott és megsejtett ő előre. Világirodalmi pályája kezdetét pedig a verseiből készített fordítások jelentik. Nem titkolt irigységgel nézte kortársait: Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Herczeg Ferencet, sőt talán még Juhász Gyulát is. Úgy érezte neki is jár, amit ők megkaptak: hírnév, pénz vagy legalább egy kis megbecsülés. Legfőbb vágya a halhatatlanság elérése volt. S noha tisztában volt vele, hogy a jelenbeli siker nem feltétlenül jelenti az "örök életet", de azt is tudta, ha az elmarad, akkor ennek az esélye is csökken: "Párizsban igenis azt tanultam meg, hogy ki a má-t üstökön nem ragadja, lőttek annak."^[123] Oláh számára egyedül a napló ígérte a halhatatlanságot. Ha sikerül igazi arcát, művész voltát megmutatni és elfogadtatni az utókorral, akkor neve fennmarad, akkor volt értelme a sok áldozatnak. Wilde-hoz hasonlóan hitte, hogy előbb életét kell művészivé formálni, hogy aztán a művek is elindulhassanak a maguk - halhatatlanság felé vezető - útján.

Hogy miért bízott inkább a napló erejében, mintsem a művekében, talán abban leli magyarázatát, hogy Oláh a maradandóság biztosítékát, Ambrushoz hasonlóan, azokban a munkákban látta, melyek a lélek intim történéseit a leggazdagabban tárják az olvasók elé. Hitte az én belső életénél nincs érdekesebb az olvasók számára. Oscar Wilde soraira - "Az egoizmusnak még a mindennapokban is van bizonyos varázsa. Ha az emberek másokról beszélnek, rendszerint unalmasak és ostobák, de ha önmagukról beszélnek, majdnem mindig érdekesek"^[124] - rímel Oláh gondolata: "érdekesebb olvasmány pedig nincs a világon, mint egy lélek fejlődésének, kibontakozásának rajza...".^[125] Hitte az is - s itt elvileg Oláh ellentmond magának, egész költői gyakorlatának -, hogy a naplóban megörökített élet közvetlenül, szinte alakítás nélkül is műalkotás: "[m]inden embernek élete kész regény, csak legyen őszinte és hű. Az igazság sokszor maga a jellemző képet kapott szépség. A szépség maga a felsőbbrendű igazság."^[126] De épp e kettősségben rejlik a napló előnye: "[a] napló kiszaggatott valóságos élet, de szépsége éppoly határtalan, mint a Dante csillagok közt repülése".^[127] Persze Oláh azért nem hagyta teljesen a véletlenre a szépség elérését. Egy stilizált, művészileg megkomponált élet tárul elénk a napló lapjain, s ez az élet nem mindig és nem feltétlenül azt mutatja meg, milyen volt az, aki élte, hanem azt, amilyenné formálni szerette volna önmagát. Jelentős személyiségnek, aki a mindennapokban is képes volt megőrizni és megmutatni nagyságát; szemlélni és csodálni valónak mint egy műalkotás; ő a világ egyik legnagyobb művésze, aki szinte minden műfajban alkotott; teste az aranymetszés törvénye szerint van formálva; a leghódítóbb férfi, akihez minden nő feleségül szeretne menni. Talán a legjobban ott érződik a stilizálás, ahol szerelmi életéről beszél. Feljegyzésiből ugyanis hiányzik az életszerűség, s lehetetlen eldönteni, nem vágyai puszta kivetítéséről van-e szó. S általában is kérdéses, hogy aki ennyire önnön jelentősége tudatában éli életét, akinél a szubjektív világnak ennyire primátusa van a közös világ fölött, mennyire képes különbséget tenni a vágyai és a valóban megtörtént dolgok között. Lehetetlen ellenőrizni Oláh összes állítását, de az a tény, hogy számára a valóság mindenek előtt, ha nem kizárólag, énkivetítés, általánosan orientáló lehet az olvasó számára.

Az önigazolás, az önmitizálás azonban nem azt jelenti, hogy emberileg is jobb színben tüntetné fel magát, mint amilyen a valóságban volt. Bőven beszámol gyengéiről és hibáiról is. Gyakran látjuk a mindennapi robottól majdnem megnyomorítottnak, kicsinyesnek, betegesen gyanakvónak, gőgösen önimádónak, perverznek, szerelemre vágyónak, nevetségesnek, tragikusnak, falánknak, irigynek. Bár Oláh szerint a többség hozzá is tartozik a művészi élethez, vagyis egy magasabb rendű valóság által igazolódnak, de szó sincs arról, hogy kétségbe kellene vonni őszinteségét. Bármennyire is szeretné ugyanis uralni a szöveget, a napló kivívja a maga feltétlen jogát: nem elegek a kijelentések, igaz történetek, vallomások kellenek, színt vallani több mint negyven éven keresztül. Oláh tehát nemcsak "önmagát" is látja, hanem azt a "másikat" is, akit talán nem szeret, de aki mégiscsak életet adott a művésznek, a tisztának és az igaznak. Az időben egyre előrébb haladva egyre pőrébben áll előttünk Oláh. Vágya ereje, önmagában való hite nem csökkent, csak emberibbé formálták a csalódások és sikertelenségek. A stilizált arcképen egyre több a repedés, egyre több szépséghiba tűnik elő. Ahogy Dorian Gray arcának változása is felfedi belső világát, Oláh művészi arca mögül akként tűnik elő emberarca. A napló befejező soraiban végtelenség, amelyet halhatatlansága és képzelete révén birtokolni vélt, az emberi végességgel azonosítódik, felfedve élete illúzió voltát, törekvése hiábavalóságát: "...lassan elkészítenek a nagy vacsorára, amelyen nem mi eszünk, hanem bennünket esznek. Gyönyörű kilátás a végtelenségbe".^[128] Véletlen, hogy itt szakad meg Oláh Gábor naplója, de szimbolikus is.

A napló révén hű képet alkothatunk a századfordulón élő művész helyzetéről, aki nagy ember szeretett volna lenni, de valójában maga sem tudta, miben is rejlik a nagyság és a halhatatlanság biztosítéka. Oláh egyszerre szeretett volna testet adni a népnemzeti költészet "nagy ember"-eszményének, aki nemzeti hős, s akinek előbb-utóbb szobrot emelnek, s egyszerre szerette volna magának a századvégi magányos ember érzékenységét. Egyszerre adott volna eszményt és egyszerre adott volna számot az eszmények kiürüléséről. Szecessziós-eklektikus személyiség maradt élete végéig, aki egyik szerepben sem tud teljesen magára lelni, s akinek élete és sorsa épp e köztes állapotot fejezi ki. Saját korában kevesen értették meg, talán közelebb áll korunk decentrált személyiségéhez, aki bár törekszik rá, de soha sem találhatja meg azt a belső magot, ami megnyugvást adhatna a számára, s nem marad más lehetősége, mint az ellentétekkel való kiegyezés. Herman Bahr szerint az osztrák szellemet, amelyben sokan a posztmodern előzményét vélik felfedezni, leginkább az jellemzi, hogy nem tud az ellentétek között választani, semmire sem tud nemet mondani, s így az ellentétek kiegyenlítésében játszik nagy szerepet.^[129] Oláhra szemmel láthatóan e bécsi századvégi magatartás jellemző. Mégsem lett a kor központi, hidat verő alakjává.

Talán leginkább az az image teremtő-képesség hiányzott belőle, ami éppúgy megvolt Wilde-nál, mint Adynál, aminek a segítségével jelentőssé tudták tenni magukat. Tudjuk, milyen fontos szerepe van egy-egy művész naggyá válásában az önérvényesítő erőnek. Mégpedig elsősorban azért, hogy mögötte megformálódhasson egy értelmezői közösség, amelynek tagjai beszélnek és írnak róla, vagyis az irodalmi élet valódi szereplőjévé teszik. Oláhnál hiányzott ez az erély, s így hiányzott a támogató kör is. Szinte élete végéig tartó magány jutott neki, ami azonban szintén nem hozta el a várva-várt sikert. Az egyre végletesebb magány aztán még bizonytalanabbá tette identitását. S egyre görcsösebben hitte, hogy közvetlenül birtokolhatja önmagát, nem pedig csak a művek és az őt körülvevő emberek által. Lemondott ugyan - az evés és a mozi kivételével - minden földi boldogságról, aszkéta módon élte az életét, de nem tudott lemondani a nárcisztikus önszemléletről és önszeretetről, s szubjektív világához nem tudta, s aztán talán már nem akarat megszerezni mások hozzájárulását: "[n]em hiszem, hogy volna ma még két ember Magyarországon, aki elhinné rólam azt, amit magam tudok..."^[130] Az időben hitt, a későbbi korok arctalan embereiben: "[h]a emberi voltunk kiesik az idő formájából, betükbe bűvölt lelkünk csak nőni fog az évek lépcsőzetes emelkedésével..."^[131] Az idő rostáló erejében való hite azonban nem feledtetheti, hogy magányos élete leginkább a tébolyodottak külön világára hasonlít. Olyan világra, melyhez az "alkotóján" kívül senkinek nincs kulcsa, mindenki idegen, a végén talán önmaga is. Nagy tanulsága Oláh sorsának, amire a századvégi bécsi művészek is rádöbbentek, hogy a személyes világ csak a kollektív világgal együtt építhető fel. A Weg nach Innen csak a külsőn át lehetséges.

A reflexió nélküli út mókuskerékbe kényszeríti az embert. Ezért tűnik úgy Oláh esetében is, mintha nem halmozódtak volna fel benne a tapasztalatok, mintha örökös ismétlés lenne az élete: újra és újra elköveti ugyanazokba a hibákat, újra és újra ugyanazokon a problémákon rágódik. Önmaga körül forog. Élete tökéletes példáját adja az emlékezet nélküli embernek, akiről Nietzsche elmélkedett a historizmusról írt munkájában: "...a legkisebb és a legnagyobb boldogságban is mindig egy és ugyanaz, ami a boldogságot boldogsággá teszi: a felejteni-tudás", vagyis "az a képesség, hogy amíg tart, történetietlenül érezzünk. Aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére telepedni, aki nem tud egy ponton - mint a győzelem istennője - szédülés és félelem nélkül megállni, az sohasem fogja tudni, mi a boldogság, s ami még rosszabb: sohasem fog olyasmit cselekedni, ami másokat tesz boldoggá."^[132] Oláh is pillanat embere. Nem arról van szó, hogy a carpe diem jegyében élte volna életét, hanem arról a magatartásról, mely az egész életre szóló felejtésben látja a boldogság feltételét, s amely a személyiség egyediségét a narcisztikusan izolált élet révén akarja megvédeni. Oláh e vonatkozásban talán leginkább Hofmannsthal Gestern című művének hősére emlékeztet, aki szerint csak a jelen igaz, a múlt hazugság, s aki azt hitte, a pillanat művészi megformálása egyben a sors fölötti uralmat is jelenti. Míg azonban Hofmannsthal hőse, Andrea a szerelmese és a barátja révén hamar belátja álláspontja tarthatatlanságát, addig Oláhnak egész élete ráment arra, míg belátta, hogy a még oly művészien megtervezett és megformázott életet is értelmetlenné és terméketlenné teheti az izoláció, a narcisztikus önszemlélet, mely a pillanat szeszélyének szolgáltatja ki a személyiséget. Nem lehetünk egész életünkön keresztül boldogok, nem élhetünk mindig a pillanatban, a felejtés, mint ahogy a boldogság is rendkívüli alkalom.

Talán ennek belátása jeleként értelmezhető, hogy 1938-tól kezdve a napló nyelve egyre inkább leegyszerűsödik, letisztul. Megritkul a nagyotmondás, a túlfokozás. A nyelv most már elsősorban nem egy képzelt világ megteremtésének, birtoklásának az eszköze, hanem a jelenvaló élet és önnön sorsának értelmezéséé. Az ideák is már csak pusztán személyes eszméknek, hiteknek tűnnek, nem pedig örökkévaló emberi igazságoknak, A napló utolsó éveinek bejegyzései Oláh azon felismerésről tanúskodnak, hogy a nyelv által bár világot teremthetünk, de ez nem feltétlenül az emberi élet rendje, nem a valóság, s nem az igazság. A teremtett világ inkább csak saját világunk, saját valóságunk határait jelöli ki. A személyiség valóságának azonosítása a valósággal csak illúzió. Oláh naplója tehát jellegzetesen örökíti meg azt az utat, amelynek végén a két világháború közötti irodalmi gondolkodás az individualitás új felfogásához jutott el (főleg József Attila és Szabó Lőrinc költészetében). A századelőn - ahogy láthattuk is - az individualitás a nietzschei emberfeletti emberként, a világgal szemben értelmeződött, most Oláh is elérkezett ahhoz a küszöbhöz, amelyen túl az individualitás már csak úgy értelmezhető, mint ami mások világának megtapasztalásán keresztül ismerhet önmagára. Ekkor már elmondhatta volna Wilde-dal: "Hogy az ember eljusson ahhoz, amit igazán hisz, idegen ajkakon keresztül kell szólnia."^[133] Mindez arra figyelmeztethet bennünket, hogy ne csak az önmitizáló szándékot lássuk a naplóban, hanem azt a majd egy életen át tartó küzdelmet is, hogy rendezze az én és a világ, a szubjektív és a kollektív valóság viszonyát.

Művészi élet és esztétizmus

Szerte Európában sokan hitték a századfordulón, hogy az identitás-krízist a művészet segítségével lehet megoldani. A művészet krízis-oldó szerepét sokféleképp, nemegyszer egymásnak ellentmondóan képzelték el a kortársak. A válaszok közti eltérés leginkább abból adódik, hogy a modern, indusztriális társadalom riasztó és szorongató jelenségeire, a világ varázstalanítására reagálnak-e, vagy épp a modernizáció előfutáraként, előhírnökeként értelmezik-e a művészetet. Az eltérés leginkább úgy fogalmazható meg, hogy a művészet már önmagában tett vagy csak a tett eszköze. Tőlünk nyugatra inkább az előbbi felfogás a jellegadó: Wilde például egyedül a művészetben látott esélyt arra, hogy megőrizhesse identitását és megvédje magát, Huysmans különce számára a művészi képzelet helyettesíthette a cselekvést, a bécsi szecesszió képviselőinél a művészet valláspótlék, a "Boldogságvágy [egyedül] a költészetben talál enyhületre".^[134] Mit sem változtat ezen, hogy számos művész tartotta fontosnak azt is, hogy a művészet újra társadalmi tényezővé váljon: Hofmannsthal szerint a művész ill. művészet izolációját meg kell szüntetni, George is a szociális rend és a művészi teremtés jövőbeni kibékítéséről beszélt. Nálunk a fentiekhez hasonló szecesszióra, művészi kivonulásra vajmi kevés lehetőség adódott. Többek között Hanák Péter mutatott rá arra, hogy a magyar művészek számára egyszerűen lehetetlen volt kikerülni a társadalmi-politikai kérdéseket. S a magyar irodalom magányos művészei izolálódása és marginalizálódása sem az esztétizmussal kapcsolódott össze. Sokan hittek abban - ha nem is vallották Adyval együtt, hogy "az én szecesszióm a haladás harca a maradisággal szemben"^[135] -, hogy a modernség olyan élethelyzet, amelyben a világ megújítása a művészet feladata. Némelyek szinte eufórikusan hirdették a művészet világújító szerepét: a művészet "az az égre meredő útmutató, lobogó fáklya és világítótorony, melynek fénye világítja be az emberiség útját a boldogság és a megismerés felé", a költő átlát a felszínen és napvilágra hozza az igazságot.^[136] Az esztétizáló törekvések a Nyugatban is összekapcsolódtak a közügyek iránti író felelősséggel.^[137]

Oláh is mélyen hitt a művészet válságoldó szerepében. Felfogása itt is kettős. Egyrészt a művészet a modernizáció, a haladás motorjaként és a társadalmi-történeti változások szeizmográfjaként jelenik meg. Kosztolányi bírálatára adott válaszában művészi képzelete látnoki erejére hivatkozik, arra, mennyi mindent megsejtett ő a későbbi tudományos felfedezésekből és történelmi eseményekből. Másrészt ugyanilyen meggyőződéssel hitt a művészet valláspótló szerepében is: a művészet az ideálok, az ember jobb részének az őrzője: "a művészet azért több, mint a gyakorlati élet legmagasabb polcai, mert az ember legfinomabb, ti. legszellemibb részét fejezi ki".^[138] Ugyanígy kétféleképp gondolkodott a művészet társadalmi státusáról is. Egyszerre hitte, hogy a művész a kor gyermeke, tükre "minden jobb és igazabb és nemesebb ember szellemi képének", "[a] költő: a társadalom visszhangja, igazabban mondva: a társadalom az a rengeteg erdő, mely visszhangozza a bele kiáltott dallamokat vagy igazságokat...",^[139] s egyszerre hirdette, "[a] költői művek önmagukért vannak, és a gyakorlati élet morális sínjén nem képesek futni; mert valahogy föntebbi régiókban szállnak, nem a föld szintjén csúsznak".^[140] Mindezeket magába sűríti, mikor Oláh az "álmok fejedelmé"-nek nevezi a költőt. Többször vall arról is, hogy a művészet menedék, ahova "[a]z embernek menekülnie kell a korából, a környezetből és saját magából".^[141] Átélte "az izgatott idegéletet élő ember belső válságait",^[142] s ezeken mindig a művészet erejében és az élet műalkotássá formálhatóságában való hit lendítette túl, ezért nem vált sohase végletessé rezignációja és szkepszise. Szinte kétely nélküli volt az a meggyőződése, hogy a művészet bármely körülmények között képes megőrizni és felmutatni az emberi méltóságot, mint az élet nélkülözhetetlen alapértékét. Sokféle ága van tehát Oláh művészetről való gondolkodásának. Mi mégis arra hajlunk, hogy az esztétizáló törekvéseket tekintsük meghatározóknak. Oláh magatartását, világhoz való viszonyát ugyanis - ahogy az eddigiekből látható - egész életén keresztül alapvetően az a hit határozta meg: "Én fönn maradok a Művészet elefántcsonttornyában", mert "Én egyetlen egy vagyok: művész. Sem több, sem kevesebb. Ezt az emberfajt pedig nem lehet semmiféle társadalmi mértékkel mérni, mert nem a társadalom teremtette. Ez a társadalmon kívül és felül él - néha ellenére. Néha mellette és vele. De soha nem érte. Ő magáért él."^[143]

A művészet és az élet Oláh esztétizmusában, ahogy számos kortársáéban, szemben állnak egymással, de ezt nem lehet a polgár és a művész viszonyaként értelmezi. Nála, ahogy Hysmansnál, Hofmannsthalnál vagy Leopold von Andriannál és Adynál is, a művész a tömeggel, az "izmos butákkal"^[144] áll szemben. Pontosabban nála a művész azokkal áll szemben, akik csak élik, de nem teremtik az életet: "[a]ki a drámát éli: lehet tragikus ember, de nem igazán Nagy Ember; aki a drámáját művészi alkotássá emeli: az a Nagy Ember, az az Alkotó, az a Művész."^[145] Oláh elutasít mindent, ami a tömegnek tetszik: "Úristen, mi közöm nekem az emberek szeretetéhez vagy gyűlöletéhez? Mit törődöm én elismerésükkel és gyalázkodásukkal?"^[146] Ez teszi érthetővé azt a vissza-visszatérő gondolatát, hogy művei legfőbb negatív értékmérője a (debreceni) közönség, hisz, ami azoknak tetszik, biztosan nem méltó a művészet birodalmába való befogadásra és fordítva. A sors különös fintoraként azonban a pénz néha mégiscsak arra késztette, hogy kielégítse az alantasabb, értéktelenebb igényeket is.

Oláh hite szerint a tömegemberek a mindennapok foglyai. S neki a mindennapokhoz semmi köze, tagadja, hogy azokban bármilyen érték is megmutatkozhat. A mindennapi élet és az értékek világa egymás ellentétei. Azért riasztotta annyira saját kora, mert úgy érezte, a mindennapiság az élet minden területét uralja, s neki semmi helye "ebben a bomlott idegzetű korban".^[147] Oláh esztétizmusa menekülés a korát elárasztó mindennapiság, megszokottság és a jelentés nélküli élet elől. Bár tanárként napjai jó része az iskolai teendők elvégzésével telt, mégis naplójából alig-alig tudunk meg valamit élete e részéről. Úgy tekintet ugyanis személyisége és élet e felére, mint ami idegen, mintha ez nem is ő lenne, mintha ezt nem is ő élni. Annál nagyobb tragédia volt számára, hogy mégis tanárként kellett leélnie élete nagyrészét: mennyi minden lehetett volna, festő, énekes, színész, költő, vagyis művész, mégis "nem látszik belől[e] más, csak a nyomorult fakó tanár".^[148] A tanárság szimbolizálta Oláh számára a mindennapi, a földi-állami törvényekhez igazodó, hivatalos és nem hivatásos, nem öntörvényű, nem autentikus életet. Hányszor sóhajt fel kétségbeesetten: "Óh, ez a sivár tanárság kiszárasztja a lelkemet."^[149]

A mindennapi világgal egy meglehetősen zárt, de végérvényes és valódi válaszokat adó, az egyéntől feltétlen lemondást követelő világ áll nála szemben: "Oláh istene a Szépség, s egész életét papi önmegtagadással áldozza érte".^[150] A Daán Ilona per során írt magamentségében ezért lehet az ártatlansága melletti legfőbb érve, hogy a művészeket külön törvények illetik meg, nem pedig olyanok, melyek alapján a mindennapi embereket ítélik meg. A művészet világa, a művészi élet metafizikai többlettel rendelkezik a mindenapival szemben, hisz "tovább folytatja a teremtést: világot és világképet ad".^[151] Vagyis a mindennapokban és a korban tapasztalható értékbizonytalansággal és identitás-krízissel szemben a bizonyosság és természetes (naiv) önazonosság birodalma. Itt ugyanis a hazug és az igaz, a hamis és a valódi, az értékes és az értéktelen elválnak egymástól, színről színre látunk: "Mi tehát a művészet? A végtelennek tudatra ébredése a végesben, az istenségnek kibontakozása az emberből, a halhatatlanság kiragyogása a halálból."^[152] A két világ totális szembenállása miatt Oláh regényhősei a világba kilépve elpusztulnak, akár az esztétizmus kapcsán említett kortársainál. Képtelenek arra, hogy a formátlan, durva mindennapokban éljenek. Olához hasonlóan hogyan is hagyhatnák el a tiszta jelentés, a minden esetlegességtől és véletlentől mentes teljesség világát. Hogyan is hagyhatnák ott azt az egyetlen helyet a világban, ahonnét a dolgok valódi oldalát láthatjuk. Teljes egyértelműséggel fogalmazza meg ezt Gulyás József kapcsán, akinek költészete és élete szerinte azért maradt "csonka és töredék", mert "mint költő nem tudott eljutni a tiszta művészet magasáig, ahonnan a bánat is ragyogást kap, s ahol az örök eszmék zengenek".^[153] Vagyis Gulyás vele ellentétben nem vonta le az esztétizmus etikai-esztétikai konzekvenciáját, ami nélkül pedig művészi élet és igazi műalkotás elképzelhetetlen. Nem tudott eléggé elszakadni a földtől, bármennyire is szeretett volna. S ami talán a legfontosabb, nem ébredt rá arra, hogy "az életnek titka a forma. Találj szót a bánatodra s meg fogod szeretni".^[154] Vagyis csak a "formák" világa adhat értelmet a szenvedésnek, az élet élvezetéről és a boldogságról való lemondásnak. E nélkül a hit nélkül elviselhetetlen lenne az a nemcsak az ifjúkori álmokhoz képest sivár élet, ami Oláhnak jutott. De ha bizonyosak vagyunk abban, hogy az élet műalkotássá formálható, ha hisszük, hogy a művészet és az általa formált világ az igazi, a való élet egyetlen lehetséges tere, akkor minden másképp látszik, akkor helyükre kerülnek a dolgok.

A művészet teremtette élet Oláhnál nem valami steril, élettelen és unalmas világ, hanem épp ellenkezőleg, egyetlen lehetőség a valódi élet intenzív átélésére, ahol csak az fontos az emberi életből, ami lényes és érdekes. Azért szerette oly nagyon a mozit is, mert itt az emberek "keveset beszélnek, vagy éppen semmit, hanem cselekszenek, mernek, törnek-rontanak, vágtatnak: szóval élnek, vadul, veszettül, érdekesen, izgatóan".^[155] Vagyis a művészetben élet semmitől sem zavart átélésének lehetőségét látta, amikor nem kell mindennapi gondokkal bajlódni, amikor nemcsak mechanikus, újra és újra ismétlődő cselekedetek jutnak az embernek, amíg szép lassan el nem kopik. A műalkotásban vagy műalkotássá formált életben a tettek nem esetlegesek, hanem mindig egyedi, megismételhetetlen jelentéssel és jelentőséggel rendelkeznek. Oláh ezt a jelentésességet szerette volna állandósítani. Azt szerette volna mint Leopold von Andrian regényalakja, Erwin, hogy állandó ünnep legyen az élete, s vágyaiban olyan volt mint A különc hőse, akinek művészet felé vonzódása és különc hajlamai "alapjában véve rajongások egy ideál felé, egy ismeretlen világegyetem felé, egy messze-messze boldogság felé, mely olyan, mint az, amit a Szentírás ígért nekünk".^[156] A művészet az egyetlen lehetőség arra, egyszeri életünk megmaradjon a végtelen időben: "[a] halál legyőzése lehetetlen; de azt meg lehet mutatni, hogy a halál nem porszemet gázolt el bennünk vágtató végzetszekerével, hanem: valami szellemiséget, amelynek porszem alakja volt."^[157]

Oláh legfőbb álma volt és következetesen azon is dolgozott, hogy életét a kiergaardi-nietzschei értelemben vett műalkotássá tegye. Természetes volt számára, hogy "az élet éppoly műalkotás, mint egy költemény, mint egy dráma".^[158] Oláh a művészien szemlélt világot tekintette a természetesen adott világnak, s a művészet által nyitott horizontot az életvilág eleve adott horizontjának: "Csupa téma a világ! Én csak válogatok közte!"^[159] Ahhoz, hogy a dolgok, s maga az élet elveszítsék konvencionális jelentésüket, s kiszakadjanak a mindennapi-empirikus világból, művészi tekintet kell. Olyan tekintet, amelynek jelentésformáló eljárásai magából a művészetből származnak. Sok kritikusa számon kérte Oláh Gáboron, hogy kontroll nélkül használja fel más költők képeit, gondolatait, regényelemeit. Holott itt arról van szó, hogy Oláhnak nem az élet, hanem a művészet volt az ihletforrása, pontosabban számára a művészien megformált életdarab volt a valóság, a minta. Semmi kivetni valót nem látott abban, hogy "a művészetek nem ez élettől, hanem egymástól kérnek kölcsön",^[160] s bizonyára egyet értett volna Wilde-dal abban is, hogy nem a művészetnek kell utánoznia az életet, hanem épp fordítva, az életnek kell példát venni a művészettől. Ezért hitte, hogy a művészetnek kell utat mutatni a földi, mindennapi életben is, legyen szó egyénről, közösségről, nemzetről. S ezek után érthető válik az is, miért ragaszkodott például ahhoz, hogy egyik darabját február 21-én mutassák be, vagyis akkor, amikor Hugo Hernaniját is bemutatták.^[161] Nem pusztán a nagyság vágyát vagy a mérhetetlen öntudatot, hanem a művészetnek teljesen alárendelt gondolkodást is meg kell látnunk ebben. Egy-egy szituációban számára rögtön irodalmi példák jutnak az eszébe, s eszerint cselekszik vagy értelmezi saját maga és mások cselekedeteit. Gyakran viselkedik úgy, mintha valamely regényből lépett volna elő, s e jelentőség/jelentésesség tudatában lépked az utcán, beszél, néz. Sőt attól sem riad vissza, hogy másokat is bevonjon e "játékába": eljátszatta például egyik regényének jelenetét, anélkül, hogy barátai tudatában lettek volna ennek. Oláh világa a "mintha világa": mintha ezt élném át én is, mintha életem eseményei megismételnék egy-egy jelentős alkotóval történteket, s így írtam volna le én is, ahogy mások leírták.^[162] Egész élete is ilyen mintha-élet: "Ahogy imádom és sóvárgom a nagy életet, éppannyira rettegek tőle; mert tudom, hogy az élet élése rettentő adókba kerül."^[163] A közös és a mindennapi világ Oláh szemében mulandó, a történeti emlékezet csak azt őrzi meg belőle, amit a művész beemel művei világába. Az embereknek tehát akkor is örülniük kellene, ha a rossz tulajdonságaikat vagy szégyellni való cselekedeteiket örökíti meg a művész.

Oláh az esztétizmus azon képviselői közé tartozik, akik még egy idegen szépségnek is örülni tudnak, még akkor is, ha nem is értik, ha semmit sem ad nekik, de szép. S akiknek így egy színjáték többet jelent mint saját sorsuk.^[164] Oláht, ahogy hőseit is, csak álmok vonzották, s ami nem volt álomszerű, azt is vízióvá formálta. Egy quasi, egy képzelt világ által próbált részesedni az általa igazinak vélt valóságból. Fülöp László megállapítása, hogy "saját fantazmagóriaszerű élményei" adják művei világát,^[165] életére is érvényes. Kegyetlen világ Oláhé, ahol mindenki és minden, sőt maga az élet is csak annyiban lehet fontos, amennyiben jól jöhet egy-egy vershez, egy-egy regényhez. Egyszer például elmorfondírozott azon, hogy "hány fiatal lány (24-26 évesig) jönne hozz[á] feleségül, tekintettel állami tanári nyugdíj[á]ra. Pénzen ébred a szerelem." De rögtön művészként néz a szituációra és önmagára: "Érdekes volna... Megcsalna. Átélném a csalatás tragédiáját. Micsoda fekete-piros verseket írnék! Meg kellene próbálnom."^[166] Oláh A művészet tornyát^[167] építette, ahol a beépített áldozat nemcsak ő volt, hanem azok az emberek is, akiket elrabolt az élettől, akiknek nem a sorsuk, hanem mindenek előtt ennek formája volt a fontos. Mélyen igaz Oláh esztétizmusára is Peter Szondi megállapítása, aki szerint az élet művészetté formálása, a közös világ pusztán esztétikai szemlélete csak az én valóságvesztése, a cselekvésről és az etikai elvekről való lemondás árán lehetséges.^[168] Oláh maga is számtalanszor érezte, hogy kiesett korából. Egyre gyakrabban törtek rá paranoiás félelmek. Etikai megfontolásokkal, morális gátakkal pedig naplójában szinte alig-alig találkozunk. S nem véletlen az sem, hogy még azokat a regényhőseit sem társadalom-lélektani indítékok mozgatják, akiknek pedig korjellemző feladatot szánt, hanem az elbeszélő esztétikai önkénye.

Oláh - ahogy már volt is róla szó - azon az úton járt, aminek első állomása Lukács György szerint a lelki szegénység. Tudta, le kell mondania mindarról, ami a mindennapokhoz kötné az embert, le kell mondani a boldogságról, az embertársakhoz fűződő kapcsolatokról, a szeretetről, a megértésről, a szerelemről. Tudta azt is, hogy a mindennapi élet, s - ami ettől elválaszthatatlan - a személyiség csonkasága nélkül, amit a mindennapi emberek kegyetlenségnek gondolnak, a nagy mű, az élet műalkotássá formálása megvalósíthatatlan. S tudta azt is, hogy jobb felvállalni a magányt, mintsem kompromisszumokat kötni, amelyek aztán megcsonkítják, megvalósíthatatlanná teszik a művészi, az igazi életet. Oláh mindent feláldozott, hogy elmondhassa "az én életem olyan alkotás, melynek szépség a formája".^[169] Ennek ellenére a nagy mű, a művészi élet mégsem született meg, sorsa mégsem azonos Hesse Csillagregényének hasonló karakterű hőséével. Talán nem esett eléggé kétségbe, talán mégiscsak maradtak illúziói az empirikus-mindennapi életet illetően. Talán nem választotta radikálisan önmagát, hanem újra és újra a siker és a pénz adta bódulatra vágyott. Talán nem kellett volna élő szobrot faragnia magából. Talán nem volt tisztában vele, hogy "a lelki szegénység csupán feltétele, kezdő stádiuma az élet igazi vitelének." De talán leginkább azt nem tudta, hogy "a lelki szegénység annyi, mint magunk feladása, hogy azáltal művünket realizáljuk; művünket, mely felőlünk nézve csak véletlenül a miénk, mely által azonban szükségessé válunk".^[170] Oláh előbb akarta érezni, hogy szükség van rá, sőt, ami ennél fontosabb, maga akart efölött dönteni. Ki akarta zárni a véletlent, a jelentéktelent és a jelentésnélkülit, hogy szükségszerű, megalkotott, önmaga által birtokolt életet élhessen. "Mindig egyedül volt. (...) Világossá lett előtte, hogy helyét a világban magának kell megkeresnie, mert ő maga a világ, hasonlóan nagy és egyetlen, mint az ember közös világa."^[171] Mindenhol magát kereste, mindenhol a saját arcát szerette volna látni, mígnem aztán rabjává vált tükörképének. S lassan a világ nem volt már más, mint énjének kivetítése. A végén már maga sem tudta eldönteni, üldözési mániában szenved vagy valóban üldözik, hogy jelentős költő vagy csak annak képzeli magát. Hofmannsthal tisztában volt az esztétikailag formált belső világ és a külső, durva valóság integrációjának lehetetlenségével és az erre tett kísérlet veszélyeivel. Hisz aki kísérletet tesz erre, az vagy megőrül, vagy meghal. Aki királyfi, az a világba kilépve is az marad.^[172] Oláh azonban feltétlenül - kisebb-nagyobb önértékelési lejtőkön is túl - hitte, hogy belső, esztétikailag alakított világa az egyetlen mérce. Még ha el is tűnik körülötte a világ. S közben nem vette észre, hogy aki birtokolni akarja, az elveszíti magát. Önmaga helyett így csak a tükörképét láthatta meg. Róla is elmondható, mint Erwinről, Leopold von Adriann regényhőséről, hogy bár belépett az önismeret kertjébe, de anélkül halt meg, hogy megismerte volna önmagát.^[173]

VISSZA A CÍMLAPRA