Utószó a fordítótól

Mi történik világunkkal, ha szemünk elől nyoma vész az eszményi kéknek, a víz színének, ami nélkül az élet és a művészet is értelmét veszti? Miféle következményekkel jár az, ha éjszakai tolvajok a tóparti nagy vázát megfosztják azúr mázától, istenfejét pedig szájon lövik? Mi lesz a várossal, ha az életét, rendjét meghatározó folyó egyszeriben eltűnik, a sivatag beköltözik a falak közé, és aszályos, hosszú évek következnek? Amikor sorok kígyóznak a vízért, s a válság lassan behatol a legbelsőbb valóba is, és sivárrá, céltalanná lesznek az életek?

Ha új rendet az aszály ténye és az egykori folyó tagadása teremt, és nincs könyörület a szembeszegülőkkel? Ha a világ, akárha túl valamiféle baleseten, magát a valóságot őrli apró szemű homokká, hogy a forróság hutáiban új, őrült formákba öntse? A kegyetlen válasz a Fekete Macska kilépett pincérének történetében rejlik, Jan Roman utópiájában, aki a Vízöntő kávéház felépítésétől reméli a maga és hozzátartozói boldogulását, s közben abban reménykedik, hogy ezzel világra szóló folyamatot indít el, s feloldja a városra és valamennyi lakójára nehezedő átkot.

Persze "valamiféle földi igazságtétel mindig utoléri a bűnösöket, a tébolyultakat és a tévelygőket, de a sors azoknak sem bocsát meg, akiknek valamiben igazuk volt, és sokszor az ő büntetésük is ugyanaz. E kiegyenlítés nélkül mintha nem volna lehetséges, hogy egymás mellett éljenek az emberek.

Lehet, hogy olykor a kitalált történetek fedik fel mindazt, amit ők olyannyira szerettek volna beismerni és kimondani, ha lett volna hozzá merszünk, s ha nem bízták volna a történtek tolmácsolását a valóság helyett a képzeletre."

Boško Krstić regényének fantasztikus máza alatt mégis megfogható eseményekkel és ismert/ismerős helynevekkel találkozunk. A valóság e reminiszcenciája olyan szunnyadó hangulatok felélesztésére alkalmas, amelyektől minden aszályos időt megélt, kiszáradt városban már lakott olvasónak lúdbőrzik a háta. De mégsem a látható, hanem a láthatatlan áll a mű középpontjában. A Vízöntő ugyanis a hiány regénye. A létet meghatározó hiányé. Nem csupán az azúr máz és a víz megfogyatkozását, az emberi kapcsolatokat és a központi sorsokat bekeretező, a betéttörténetek találkozópontjául szolgáló város elsivárosodását rajzolja meg, hanem az összes hiány között a legfájdalmasabbét is, az emberi szabadságét. Ezért a Vízöntő, s nem csak a vendéglő, és a vendéglőről szóló regény, de Hamvastól tudhatjuk, hogy az azonos nevű csillagkép, és a csillagkép fémjelezte kor is: "az apokalipszis egy neme."

Beszédes István