Előszó

Helyesírási szabályzatunk 10., 1954. évi kiadása három évtizeden át szolgálta társadalmunkat. Ez alatt az idő alatt a magyar helyesírásnak azelőtt sohasem tapasztalt egyöntetűsége jött létre, a 10. Kiadásnak az addig szabályozatlan esetekre adott tanácsai és ésszerű újításai is a közgyakorlat szerves részeivé lettek. Hogy helyesírásunk egységesebbé és szabályozottabbá vált, az iskolai oktatás kiterjesztésének, a könyvkiadás és általában a sajtótermék-előállítás ugrásszerű fejlődésének, a nyomdaiparral szemben támasztott szigorú követelményeknek, továbbá egyéb népgazdasági és művelődéspolitikai indítékoknak szükségszerű következménye volt.

A helyesírás azonban csak akkor tudja betölteni társadalmi szerepét, ha szünet nélkül gondozzák. 1954 óta mind beszélt, mind írott nyelvünk - elsősorban szókincsében - sokat változott, a nyelvi tudományban új nézetek, módszerek jelentkeztek, az írással élő emberek igényei megnövekedtek. Az a minden irányú fejlődés, az az életünk alapjaiig ható változás, amely társadalmunkban így is végbement, időszerűvé tette, hogy az Akadémia ismét áttekintse helyesírásunk szabályainak rendszerét, és formájában megújítva - a magyar írással bárhol a világon foglalkozó egyének és közösségek számára - közzétegye.

Az előkészítő munkálatok során az illetékes akadémiai testületek aprólékosan megvizsgálták helyesírásunk minden kérdéskörét. Elemezték a felvetett módosító javaslatok indokoltságát, és felmérték, hogy végrehajtásuk esetén nyer-e velük a magyar helyesírási gyakorlat. Ez a több évig tartó munka azzal az elvi tanulsággal zárult, hogy a helyesírás állandósága, a kikristályosodott írásgyakorlat lényegének fenntartása napjainkban sokkal fontosabb társadalmi érdekké vált, mint bármikor ezelőtt. Írásrendszerünk nagyobb mérvű átalakítása ezért sem látszott ésszerűnek. Nem kíván mélyreható reformot közönségünk sem. A társadalmi s a tudományos érdek egyaránt azt diktálta, hogy a gyakorlatban és a szakmai vitákban megszilárdult hagyomány minden értékét megőrizzük; a szokásosan elsőnek emlegetett helyesírási alapelvről, a kiejtés tükröztetéséről ezért is a hagyományőrzés felé tolódott el a hangsúly.

Hangjelölésünk rendszere például oly mélyen gyökerezik társadalmunk tudatában és rendkívül kiterjedt mindennapi írásgyakorlatában, hogy teljesíthetetleneknek bizonyultak a magyar betűállomány átalakítását célzó javaslatok; helyesírási alapelveink viszonyának és arányainak módosítására komolyan gondolni sem lehetett. Hagyományos különírási- egybeírási rendszerünket is gyakran kifogásolják, mert nehéznek vélik. Mégis célszerűbb volt megtartani, mint a szavak ezreinek írásmódját megváltoztató, tehát az írásgyakorlat teljes összezavarodásával járó ötletekkel próbálkozni.

Hogy vitatható reformokkal ne kísérletezzünk, hanem a már megszokott írásmódok mellett maradjunk: ezt tanácsolta az az ismert tény, hogy a helyesírási módosítások társadalmi feszültségek forrásaivá is válhatnak. Egyes személyek, sőt egész rétegek is hátrányos helyzetbe kerülhetnek amiatt, hogy az újításokról csak késve vagy egyáltalán nem értesülnek, kimaradnak a fejlődés nagy áramából, s ezért elszigetelődnek. Ez a veszély a határainkon élő magyarság körében fokozott mértékben jelentkezett volna. Ezért is beszéltünk meg ottani szakemberekkel is minden felmerült kérdést.

Helyesírásunk hagyományos rendszerét érintő fontos változás a 11. kiadásban csak az, hogy a dz és a dzs betű ábécénknek teljes jogú tagjává lépett elő: a 11. kiadás kimondja jegyeik sorvégi szétválaszthatatlanságát. Ezzel hosszú helyesírás-történeti folyamatban léptünk előre.

Annak ellenére, hogy tartózkodni kellett helyesírásunk megbolygatásától, szabályzatunk 11. kiadása több tekintetben jelentősen különbözik a megelőzőtől. A szabályok értelmezésében és megfogalmazásában a nyelvtudomány mai álláspontjának megfelelő szemlélet érvényesül. - A szabályzat fejezetei (a helyesírási részrendszereknek megfelelően) a hagyományosak, de ezek tagolása, az egyes pontok elrendezése szervesebb, áttekinthetőbb, ésszerűbb a 10. kiadásbelinél. Számos esetben lehetőség nyílt arra, hogy a közös lényeget kiemelő rövid bevezető után a részletek alpontokba rendezve következzenek: ezáltal a belső összefüggések jól érzékelhetővé váltak. - Minden eddigi szabályzatnál több figyelem fordul most a helyesírásban rejlő stilisztikai lehetőségekre. - A szabályzat gondozói egyeztették a nyelvészet és más szaktudományok szempontjait, s tiszteletben tartották az akadémiai szinten kidolgozott és jóváhagyott szakmai szabályzatokat és szójegyzékeket. - Bár a 11. kiadás is (minden elődjéhez hasonlóan) a helyesírási egység előmozdítója kíván lenni, a 10. kiadásnál rugalmasabban ítéli meg helyesírásunk több vitatott kérdését (így pl. a betűrendbe sorolást, az alakváltozatokat, az idegen szavak sorvégi elválasztását stb.).

A szabályzat megszövegezői érthetőségre és világosságra, törekedtek; a nem közismert, csak a nyelvészetben használt idegen szakszókat tudatosan kerülték.

A szabályzathoz csatlakozó szótár jelentősen megújult. A helyesírási tekintetben fontos és ezért szerepeltetett szóanyag mellé, főként a 10. kiadás idejére jellemző szavak helyére (mint a szabálypontok példái esetében is) mai társadalmi, gazdasági, politikai és tudományos életünk fontos és gyakran használt szavai kerültek. A szabályokra, amelyek az illető szó írása szempontjából fontosak, utalószámok hívják fel a figyelmet. A címszók után következő, előtag és utótag szerint csoportosított szókapcsolatok és összetételek a különírási-egybeírási kérdések megoldásához segítenek hozzá.

Szavaink helyesírása a szabályzathoz igazodik. Ebből az is következik, hogy az eddigi írásmódok túlnyomórészt változatlanul maradtak; csak kevés szó írása módosult, ezzel többnyire elismerve már egyébként is elterjedt, helyeselhető írásmódokat.