Hetvenöt év telt el Györgyi Alajos halála óta. Hetvenöt év, amely alatt az események soha nem sejtett gyorsasággal követték egymást, az élet lüktetése lázassá fokozódott és a torlódó korszakok vastag rétegekkel borították be a kiegyezés előtti, szárnyát bontogató művészetünket. Nem egy figyelemreméltó egyéniséget, nem egy kiváló alkotást takartak el az új eszmék, az új életformák, az új nemzedék. Most, mikor a magyarság jelene rákényszerít bennünket a nemzeti értékek összegyűjtésére, nagyobb figyelemmel fordulunk a művészeti multunk felé és minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy a feledés homályából minél több emléket ássunk ki. A kutatás nyomán az elismert nevek mellé új értékek sorakoznak fel, egy-egy szemmel bővítve a mult századi művészetünk fejlődésének láncolatát.

Jelen munkánkban is egy elfelejtett és kellőképen nem méltányolt festőnek művészetét tárjuk fel, hetvenöt év történeti távlatából. Emberi és művészi megismeréséhez nagyban hozzásegít bennünket családjának hagyománytisztelete, amely kegyeletes kézzel őrizte meg a Györgyi Alajosra vonatkozó emlékeket. Lindner Ernőné, szül. Györgyi Margit bocsátotta rendelkezésünkre a művész feleségéhez írt német nyelvű leveleit és feljegyzéseit, melyeket a szövegben magyarra fordítva idézünk. Ez a több, mint száz levél tárja fel előttünk a művész élete folyását, gondolkozását és legbensőbb érzéseit. Évtizedek multán is olyan elevenen domborodnak ki emberi tulajdonságai és művészi vívódásai, hogy a sorok között szinte érezzük az élet közvetlenségét és melegét.

Györgyi Alajos festményeinek egy részét Györgyi Dénes építész-tanár gyűjtötte össze, aki nagyapja műveinek lelőhelyére vonatkozólag is értékes tanácsokkal szolgált. Neki köszönhetjük továbbá Györgyi metszetgyűjteményének megőrzését. Segítségünkre volt a család többi tagja is, valamint a Györgyi-képek tulajdonosai, akik nagy megértéssel tették lehetővé vidéki kastélyok és kúriák nehezen hozzáférhető rejtekeinek felkutatását. Külön szeretnénk köszönetet mondani azoknak az elszakított területen élő magyaroknak, akik fölismerték munkánk igazi célját és a nemzeti értékek felkutatásában a legnagyobb készséggel segítkeztek. A Györgyi-irodalom hiányzó adatainak kiegészítését Lyka Károly és Szentiványi Gyula uraknak köszönhetjük. Az említetteken kívül hálánkat fejezzük ki mindazoknak, akik Györgyi megismeréséhez szeretettel nyujtottak segédkezet.

Kelt Budapesten, 1938. év tavaszán.
 
 

Györgyi Alajos élete és művészete a magyar művészettörténet egy félig elfelejtett, félig pedig még fel sem fedezett fejezete. Az utókor alig emlékszik elfakult nevére, sőt művészeti irodalmunk is mostohán bánik vele, szétszóródott műveinek ismerete nélkül, vagy tizedrangú művészekkel helyezi egy sorba, vagy meg sem említi. Pedig őt is a magyar művészet úttörői közé sorolhatjuk, azok közé, akik többre hivatott tehetségüket az itthoni keretek közé szorították és művészi álmaik feláldozása árán lendítették előre művészetünk sorsát.

Élete az ország hősi küzdelmeinek korával esik össze, amely mai életünk alapjait fektette le. Széchenyi a munkás hazaszeretetet hirdette és keze alatt egymás után jöttek létre az intézmények, hogy művelődésünk tátongó sebeit gyógyítsák. Alkotó lázban égett az egész nemzet, amit még szított Kossuth és Petőfi tüzes hazafisága. Egyszerre láttak meg minden visszásságot, hiányt és egyszerre akartak mindent pótolni.

Ebben a tettrekész forrongásban nagyon kevés és gyenge volt az a hang, amely művészetünk sorsára hívta fel a figyelmet. Ezek a hangok se igen találtak meghallgatásra. A köztudatban mélyen meggyökeresedett az a vélemény, hogy a művészi igényeket csak Bécs tudja kielégíteni.

A művészjelöltek nagyrésze így továbbra is a megszokott úton járt. Jelentéktelen helyi festőktől megtanulták a festékek használatát és azután a maguk erejéből próbálták az ecsetet forgatni. A jobbik eset az volt, ha egy idősebb festő alapos mesterségbeli tudással nevelte őket. A régi művészetről képtár híján jóformán semmit sem tudtak, mivel pedig kiállítási helyiségünk nem volt, a korabeli művészi törekvéseket és eredményeket sem ismerték.

A leghőbb vágy volt, Bécsbe kerülni. Akadtak olyanok, akik gazdag pártfogót találtak, vagy más módon jutottak annyi pénzhez, hogy álmukat megvalósítsák. Ezek egy ideig az Akadémia elavult szabályoktól irányított légkörében éltek, hogy azután hazakerülve, annál mélyebben csalódjanak. Szinte lehetetlen volt érvényesülniök, képeiket nem tudták kiállítani és megrendelők is csak ritkán akadtak. Ezekre a művészi viszonyokra vágott csak igazán Széchenyi elnevezése, amit az országra alkalmazott: "a nagy parlag". Még ennek a lánglelkű magyarnak is elképzelhetetlen volt azonban az a gondolat, hogy ebből a parlagból egy, a bécsi művészetet megközelítő magyar nemzeti művészetet lehessen teremteni.

A százados álmát alvó régi művészeti kultúránkban volt azonban még annyi életerő, hogy a kedvezőbb körülmények érintésére erőre kapjon és lassan ismét elfoglalja az őt megillető helyet a nemzet életében. A Nemzeti Múzeum, Marastoni festőiskolája és a Pesti Műegylet alapítása egy-egy lépcsőfok ebben a fejlődésben. Bár ezek a vívmányok nem tették nélkülözhetővé a külföldi tanulmányutakat, mégis azt mondhatjuk, hogy minden rákövetkező nemzedéknek könnyebb volt már a sorsa.

Az első a nagy úttörők között Barabás Miklós volt. Szerencsés művészi és emberi adottságai képesítették arra az óriási teljesítményre, hogy a magyar művész útját járhatóvá tette. Magára vonta az egész ország figyelmét, neve futótűzként terjedt tovább és a nemes urak csodálkozva írták meg szomszédaiknak, hogy egy Barabás nevű tehetséges magyar festő igen találóan festé le őket. Az ő elismertetése természetesen nem jelenti azt, hogy az utána következő nemzedéknek nem volt göröngyös az útja. A fiatalabb korosztály, élén a két legtehetségesebb festővel, Borsossal és Györgyivel sorsának örökösei. Borsos nem küzdi végig a harcot, hanem egyideig Bécsben marad, ott szerez jelentős sikert és vagyont, Györgyi azonban hazajön és az itthoni művészek kálváriáját járja végig.

Az intézmények késői alapítása és lassú kibontakozása mellett különös jelenség hazánkban, hogy a művész és a megrendelő oly nehezen talál egymásra. Festőink nélkülöznek, a vagyonos társadalom pedig vagy nem áldoz művészi célra, vagy pedig külföldről hozat festőt. Ennek a visszásságnak okát Magyarországnak a nyugati államokétól eltérő rétegeződésében kell keresnünk. A nyugati államokban a XIX-ik században a nemesi és a proletár osztály közt levő jómódú, független és művelt polgári réteg az, amely az ország és a művészet ügyét magához ragadja. Nálunk is a polgári osztály termeli ki a művészek nagy részét, csakhogy nálunk ez az osztály erőtlen és nem irányító elem a nemzet életében.

Elsősorban a magyar érzésű és műveltségű, de javarészt német eredetű és ajkú iparosság jöhet itt számításba. Ezeknél megszokott dolog, hogy a fiú folytatja apja mesterségét és a nagyapáknál még mesterségszámba menő iparosság, nemzedékeken át csiszolódva, az unokák munkáiban gyakran már a művészettel párosul. Nemcsak az iparművészet és az ötvösség terén alakulnak ki dinasztiák, hanem a XIX. század legjobb építészei is többnyire építőmester családokból származnak. Példa erre Hild, Discher és Feszl^[1]. A szobrászatra ugyanez áll. A szabály csak a festőknél módosul. Vannak ugyan festő-dinasztiák, mint a Pesky-ek, Schäffer-ek vagy Schoefft-ök, legnagyobb részben azonban a festők más iparoságak gyermekeiből kerülnek ki, mint ahogy Györgyi is ötvösnek a fia.

A céhrendszer a művésszé érést részben elősegíti, részben pedig hátráltatja. Segíti azzal, hogy keretül szolgál a hagyományok kialakulásához és alapos kiképzést nyujt. Ez a festőkre is vonatkozik, akik a városi festőiskolákban különösen a díszítő és az építészeti rajzot sajátíthatják el. A XVIII. és XIX. századi festők nagy részének ez a kiindulása.

A céhrendszer hátránya viszont az, hogy azok, akik a kebelén nőnek föl, bizonyos iparos íztől és üzleti szemponttól nehezen szabadulnak meg, továbbá, hogy minden új eszmét és irányt gondosan kirekesztenek.

A szabadságharc előtti, a rendiség kapuit döngető kor kellett ahhoz, hogy a művészet kitörve a korlátok közül, függetlenítse magát az ipartól és a kasztoktól, elkezdje honfoglalását a hazai földön.

Az egyetlen osztály, amelyikre ebben a nehéz harcban számíthattak, a nagybirtokú nemesség.^[2] A polgárság és a kisnemesség szerény anyagi viszonyai miatt alig jött számításba. A főnemesség pedig nagyrészt még bécsi művészeket foglalkoztatott és csak ritkán karolt fel egy-egy magyar művészt. Így ez a feladat is azon a nemesi rétegen nyugodott, amely elég gazdag volt ahhoz, hogy a napoleoni háborúkat követő gazdasági válságban is áldozzon kulturális célokra. Azok a nevek, amelyek megyéik élén irányították a közügyeket, támogatták az újonnan alapuló intézményeket is és ugyanezeknek a kezében volt a művészet sorsa.

Nemzeti ügynek ők se nagyon tekintik a művészetet. Ha nem is veszik mesterségszámba, különösebben nem érinti őket. Vidéki kúriájukba meghívnak egy-egy jónevű festőt és lefestetik magukat, családjukat az ősök képei mellé. Kedvtelve figyelik, hogyan készül a kép és ha tetszik, tovább ajánlják a festőt a szomszéd birtokosoknak.

A művésszel rendszerint udvariasak, de hűvösek. Nem becsülik le tudását, de éreztetik vele, hogy nem hozzájuk tartozik. Györgyi írja egyik levelében:^[3] "Itt létem ideje elegendő, hogy bepillantást nyerjek a viszonyokba, amelyekhez idényem alatt alkalmazkodnom kell. Annak ellenére, hogy nem vagyok sajnálatraméltó, irígylendő sem vagyok. Nehéz olyan emberekkel együtt élni, akik olyan különbözők rangban, nézetekben és nem egészen igazságosak az emberek osztályozásában, különösen műveltség és tudás tekintetében. Nem vetik meg a tudást, amit emberek fél életük feláldozásával és kimondhatatlan küzdelmekkel, sokszor önmegtagadással szereztek, nem, de csak ezért emelik magukhoz föl, és ami az emberben visszamarad, azzal éreztetik, hogy milyen messze alattuk áll. Viselkedésük olyan előzékeny és jólnevelt, hogy meglep és zavarba hoz. De nem a barátságos, mondhatnám jóindulatú viszony ez, amelyben az ember otthonosan érzi magát. Az arisztokrata korlát az, amelybe ismét és ismét beleütközik az ember. Ennek következménye, hogy annyira visszahúzódom és magamba zárkózom, amennyire csak lehet. hogy az etikettet meg ne sértsem és így illedelmes jóbarátok maradunk, versenyezve az előzékenységben."

A művésznek megfizetik a munkáját, mint ahogy megfizetik az iparcikkeket. Azzal, hogy mi játszódik le belsejében, nem törődnek. Művészlélekről, ihletről, az alkotás izgalmas, örömteljes gyötrelmeiről fogalmuk sincs. Nem veszik észre, hogy a művész lelkének érzékeny szerkezetét megzavarja a kimért, lekicsinylő bánásmód, kifárasztja a hajszolt munka, a pontosan beosztott társasélet.

A művész gépiesen dolgozik, reggeltől-délutánig, ameddig világos van, gyártja a képeket, a legkülönbözőbb lelki hangulatokban, hogy azután kedve ellenére is a társalkodó tisztségét töltse be.

Györgyi keservesen sóhajt föl:^[4] "A gróf már alig várja, míg az ecsetkimosással kész vagyok és megyünk sétálni, többnyire ki a majorságba, utánanézni, vagy a tanyára, mely félórányira van kocsin. Mire hazajövünk, sötét van és az uzsonna vár. Utána kártyázás, természetesen babra, féltízkor vacsora, majd tea. Ha mind ez lezajlik, rendesen tizenegy óra van már. Nap-nap után ilyen egyenletesen folyik az élet és ha ki is akarná az ember erővel szakítani magát - nem lehet, - így volt ez másutt is. Ha az urak tudnák, milyen torkig vagyok ezzel az élettel, ha tudnák, milyen nehéz elviselni az önfeláldozás harcát, ha a szívembe látnának, milyen borús az, amíg ők mulatnak. Ha egy szabad pillanatom van, már jön az inas: A nagyságos úr hivatja. Néha már az ördögbe kívánom. Most is csak azért van annyi időm, hogy írhatok, mert a gróf elutazott."

A vidéket járó művészek a rossz összeköttetést, a járhatatlan utakat, a kezdetleges póstaviszonyokat is megsínylették. Mindehhez a közbiztonság hiányossága is hozzájárult. Rahl Károly, a kiváló osztrák festő élete végéig viselte nyomát egyik magyarországi utazásának, mikor a zsiványok megtámadták kocsiját, őt leteperték és úgy táncoltak rajta, mintha földön lennének. Sarkantyújukkal összehasogatták a fejét.^[5] Rendszerint télen is nyitott kocsikban tették meg az utakat. A Tisza még nem volt szabályozva és így néha órákhosszat kanyarogtak, míg egy közeli ponthoz eljutottak. A hajó-utak sem voltak kellemesebbek.

Györgyi így írja le Szolnokról Tokajba való utazását:^[6] "Hétfőn délelőtt 11-kor indultunk el Szolnokról. Bár a vízállás rendkívül alacsony volt, az utazás egy ideig jól ment. Délután négykor beborult, öt óra felé pedig hirtelen rémes vihar és zivatar keletkezett, amilyet még nem éltem meg. Villám villámot, dörgés dörgést követett és sűrűn esett a jég. A vihar olyan mértékben elhatalmasodott, hogy szegény hajónk nem tudott e rettenetes légáramlásnak ellenállni és a parti homokba fúródott. Így vártunk két és félóra hosszat. Hála a kiváló kapitánynak sikerült kikerülnünk a nehéz helyzetből. Közben a vihar is alábbhagyott és mi tovább utazhattunk. örömünk azonban nem volt hosszú életű. Este kilenc óra felé másodszor is zátonyra futottunk, ez egy óráig tartott, amikor ismét kiszabadultunk. Egész éjjel elég jól mentünk. A sors akaratából azonban utazásunk harmadszor is meghosszabbodott. Hajnal öt óra felé olyan sűrű köd keletkezett, hogy le kellett horgonyoznunk és csak reggel kilenckor folytathattuk az utat. Majdnem éjfél volt, mire Tokajba értünk."

Ehhez hasonló utakat kellett egy XIX. századi festőnek folytonosan megtennie. Csak ment, ment a puszták és birtokok útvesztőjében. Szinte kézből-kézbe adták és mindenütt igyekezett az igényeket kielégíteni. Ezek az igények a hasonlatosságon túl nem igen terjedtek. Nagy kivétel, ha egy-egy előkelő mágnáscsalád a képek művészi értékét is tudja méltányolni.

Csodálatos, hogy ugyanazok az emberek, akik a felvilágosodott irodalmat betéve tudták, akik külföldi utazásokkal csiszolták műveltségüket, akiken az ország ügye nyugodott és akik ennek megfelelő keretek között éltek, milyen távol állottak a művészettől. Olyan megjegyzésekkel, kifogásokkal halmozták el a művészt, hogy az a kétségbeesés határáig jutott. Györgyi már vidéki körútja kezdetén írja:^[7] "Csöbörből-vödörbe jövök. Az emberekben oly kevés művészi érzék van, hogy csodálom, hogy egyáltalán festetik magukat. A legjobb lesz, ha minden egyéni véleményt elvetek és gépiesen csak a pénzszerzés miatt fogok dolgozni, ezzel megkönnyíteném a létemet." Egy tolnamegyei földbirtokos például azt kérdezi Györgyitől, hogy olajjal vannak-e festve a képek?^[8] Egy másik, hogy szabadkézzel dolgozik-e? Ismét egy másik úgy nyilatkozik, hogy nem tetszenek a képek, mert túl elevenek. Ha élőket akar látni, akkor nem kell kép. Aztán, hogy valami okosat is mondjon, hozzáteszi: "Nincs magában semmi költészet." "Hallatlan" - kiált föl a szegény művész. - Vad indiánoknak ez megbocsájtható lenne, ezeket csak sajnálni lehet. Kár ezeknek az embereknek valami jót festeni, mint művész olyan idegennek érzem magam köztük, mint talán a lappok között. Sajnos, az anyagiak itt tartanak. Művészi elismerésre nem számítok, terméketlen dolog lenne, az embereket aléltságukból felrázni, inkább teljesen visszahúzódom. Sajnos, olvasnivalót sem kapok, mert nincsenek könyvek, hacsak nem akarok trágyázásról, lótenyésztésről, vagy száj- és körömfájásról olvasni."

Festeni azonban kell, otthon a család és gyermekek várják, élni kell. A művész úgy érzi, hogy kihúzzák a talajt a lába alól, a külföldi emlékek elhomályosodnak, csak a környezet közönyét érzi. Mindíg több kétség merül fel lelkében, hogy miért is ez az örökös küzdelem? És a képek lassan az unalomba sülyednek.

Ezek után még vannak, akik kifogásolják, hogy festészetünk nem tart lépést a külfölddel és csak kis mértékben fejezi ki a reformkor forrongó hangulatát? Csodálatos, hogy egyáltalában föléled tetszhalott állapotából és a gátló körülmények ellenére is, magára utalva, fejlődésnek indult. Arra senki sem gondolt, hogy az irodalomhoz hasonlóan a képzőművészetet is a hazafias eszmék szolgálatába állítsa. A festők gyakran idegeneredetű polgárcsaládokból kerültek ki, és ha érzésben meg is magyarosodtak, a forradalmi eszmék távol estek tőlük. A megrendelők pedig inkább divatnak tekintették a művészetet, főleg portrékat, ritkábban életképeket vagy szentképeket festtettek. Többet nem is kívántak, nem is vártak a művészettől.

Barabásé volt az érdem, hogy kiszorította az országból a bécsi művészeket és pótolni tudta őket. Művészeti szempontból azonban ő is elbukott a hosszú fárasztó harcban. Képein a friss megfigyelések mind több teret engednek a fásultságnak.

Barabás rögös útját járta Györgyi Alajos is, legalább annyi tehetséggel, de sokkal rövidebb ideig. Különös, hogy míg Barabás nevétől zengett az egész ország, újságok és folyóiratok harsogták a nevét és tudósítottak minden lépéséről, addig Györgyiről alig emlékszik meg a krónika. Rendkívüli dolognak kellett vele történnie, hogy legalább néhány sorban méltassák. Ilyen eset például Széchenyi István gróf vagy Forgách Antal főkancellár lefestése. Hosszabb cikket még akkor sem írnak róla, amikor az a rendkívüli kitüntetés éri, hogy I. Ferenc Józsefet természet után festheti le. Ezt a magyar ember számára szinte elérhetetlen tényt is csak néhány sorral nyugtázzák.

Sem megrendelői, a mágnások és nemesek, sem családja, az idegen eredetű polgárok nem voltak alkalmasak arra, hogy nevét fölmagasztalják. Ez elsősorban a magyar írók és a köréjük csoportosuló szellemiség feladata volt. Ferenczy Istvánt és Barabást az ő hatásukra az egész ország ünnepelte. Györgyinél azonban már csak idegen eredete miatt sem alkalmazhatták a "nemzeti művész" kihangsúlyozható jelzőjét és így többnyire elhallgatták nevét.

A másik okot a művész rövid életében kell keresni, melyből csak tíz évet számíthatunk rendszeres művészi munkára. Mindezekhez Györgyi rendkívül szerény, visszahúzódó természete járult. Barabás a legjobb írókkal állott barátságban, s ezek benne látták a nemzeti festészet úttörőjét és egyengették pályáját. Györgyi viszont egészen más egyéniség volt. Zárkózott, visszahúzódó ember, tépelődő és ideges. A magányt szerette és legnagyobb fájdalma volt, hogy pénzszerzés miatt kellett festenie. Rendkívüli érzékenységénél fogva, minden sértő megjegyzés, rossz körülmény, mély nyomot hagyott benne. Csak kitartó szorgalma és beosztott szerény életmódja polgári jellemvonás benne, problémákkal viaskodó, a reális dolgoktól távol eső lelkivilágát a művészet töltötte ki. Hiányzott belőle a boldoguláshoz nélkülözhetetlen élelmesség, józanság és számítás.

Györgyi azonban a késő utókorban mégis eléri képei művészi értékének megbecsülését és ezt elsősorban annak köszönheti, hogy rendkívüli festői értékekkel volt megáldva, amelyeknek kifejlesztéséért bátran vállalta egy élet küzdelmét.

Györgyi (Giergl) Alajos pesti polgárcsaládból származott. Ősapja, Giergl Márton szabómester 1724-ben cserélte fel tiroli hazáját Magyarországgal.^[9] Fia János és unokája Ferenc még az ősi mesterséget folytatják, a dédunokákból azonban már kiütközik a művészi tehetség. Giergl Károly egy azóta már letűnt művészetet, a kártyafestést űzi, Giergl Alajos, a művész apja pedig ezüstműves. Számos hátramaradt fínom művű, empire-stílű ezüst tárgy bizonyítja, hogy már id. Giergl Alajos is az iparos kereteken túlnövő tehetség, aki Szentpéteri József mellett a magas színvonalú pesti ötvösség legkiválóbb tagja.^[10]

Nemcsak az ő ereiben folyt azonban művészvér, felesége Bayer Anna is művészcsaládból származott, testvére a klasszicista kor gyakran foglalkoztatott festője, Bayer József volt. A kettős művészi hajlamot tíz gyermekük közül Giergl Alajos örökölte és fejlesztette tovább. Hozzátehetjük még, hogy a család más ágain is akadt ötvös, kártyafestő, iparművész, építész és hogy a festők utódai is kiváló művészemberek. A kifinomult iparoscsalád jellemző példájával állunk szemben, amelynél a mesterség már a művészettel határos. Giergl Alajos volt az, aki ezt a határt áttörte. Elhagyta a céh oltalmazó karját, hogy teljesen szakítson az iparossággal és művésszé váljon. Később (1859) nevét is megmagyarosította, részben előkelő pártfogóinak rábeszélésére, részben pedig azért, mert nem akarta, hogy összetévesszék Giergl István kártyafestővel, a botránykrónikák gyakori szereplőjével.

Györgyi (Giergl) Alajos 1821. március 15-én született Pesten. Már gyermekkorában festőnek készült, apja azonban féltette a bizonytalan jövőtől és ragaszkodott ahhoz, hogy fia előbb az ötvösmesterséget sajátítsa el. A pesti arany- és ezüstműves céhkönyv bizonysága szerint Giergl Alajost 1832-ben föl is veszik ellenőrzés alatt álló próbamesternek, 1838-ban pedig fölszabadul. Ezen idő alatt szorgalmasan rajzol. A veleszületett művészi adottságokat az ötvösműhelyben töltött évek hozzák felszínre. Megismeri az alkotás örömét, a művészi munka ízét. Ahhoz azonban nincs kedve, hogy apja mesterségét folytassa. Ellenállhatatlan vágyat érez a színek iránt és későbbi eredményei igazolják is, mennyire nem volt ötvösnek való. Az ötvösökből lett festőkre jellemző a kemény rajz, a részletekben való gyönyörködés, a formák pléhszerűsége, mindezt egy-két kivételtől eltekintve, nem találni meg művészetében. Annál szembetűnőbb erényei, a festőiség és a könnyedségre, kötetlenségre való törekvés.

Úgylátszik, apja is felismerte tehetségét, mert engedett fia kívánságának és ismerőséhez, Pesky Józsefhez adta tanulni. Györgyi itt hasonló színvonalú környezetbe került, mint amilyenben otthon nevelődött, csak a foglalkozás különbözött, a kalapács és a poncoló helyett itt az ecsetet forgatták. A művészet kisigényűsége, iparosságba gyökerezése ugyanaz maradt. Míg azonban Györgyi az örökölt tehetséggel elhagyta atyja mesterségét, s olyan új útnak vágott neki, amely felfrissítette művészetének vérkeringését, Pesky József adottságát és foglalkozását egyaránt apjától örökölte. Nagy lelkiismeretességgel festette tükörsíma kidolgozású arcképeit, lírai természetének megfelelő, lágy, bizonytalan stílusban.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy a fiatal Györgyi más példakép híján kezdetben mestere nyomán halad. Eltanulja annak felületen mozgó modorát, a testetlen síkszerűséget. Utánozza a képek gondos kidolgozását, a nélkül, hogy az arc mögött a koponyát, a ruha alatt a testet érzékeltetné, Peskyhez hasonlóan.

Györgyi haladása még így is meglepően gyors. Tizenhét éves korában, alig egy évi rendszeres tanulás után már megfesti unokatestvérének, Giergl Henriknek portréját. A művész a vele egyidős pelyhedző bajuszú, kissé duzzadt arcú ifjút egyszerű fekete ruhában ábrázolja, arcára a Pesky-féle álmatag kifejezést alkalmazza. Csak a homlokába csavarodó gesztenyeszínű hajon kísérletezik egy kis fényfolttal, a rózsás arcot és a közömbös háttér színét még mestere palettájáról veszi kölcsön.

Annak ellenére, hogy ez a fiatalkori kísérlet még sok naiv vonást mutat, már itt megközelíti Pesky művészetének színvonalát.

A továbbfejlődés útja Bécsbe vezetett. Nemcsak azért, mert Magyarországon nem volt továbbtanulási lehetőség, hanem azért is, mert a hazai művészeknek a bécsi tanulmányok adták meg azt a márkát, amely az elismertetéshez szükséges volt. Szinte azt mondhatnók, hogy a mesterlegények vándorútjához hasonlóan a fölszabadulás lehetőségét hordta magában.

Arra gondolni sem lehetett, hogy Györgyi anyagi gondokkal küzdő szülei fedezzék a tanulmányút költségeit. Hathatós támogatót kellett találni, ha előre akart jutni pályáján. Szerencsére Pejacsevich János gróf személyében ez meg is történt. Nem tudjuk, hogyan ismerkedett meg Györgyi pártfogójával, de valószínűnek látszik, hogy az apja állt üzleti összeköttetésben a gróffal és ő hívta föl a műpártoló mágnás figyelmét fiára.

Tény az, hogy 1841-ben Pejacsevich gróf költségén iratkozott be Györgyi Alajos a bécsi akadémiára, és hogy évek múlva az ő révén ismerkedett meg a továbbfejlődését oly döntően befolyásoló osztrák művésszel, Rahl Károllyal. Később sem szakadt meg a művész és pártfogója közt a viszony. Györgyi legkisebb fiának Pejacsevich gróf lett a keresztapja.

Midőn Györgyi 20 éves korában Bécsben Kupelwieser történelmi rajzszakosztályára kerül,^[11] teljesen idegen világban találja magát. Danhauser, Fendi érzelmes polgári képei mellett Waldmüller már napsugaras, vasárnapias naturalizmusú képeit festi. Mivel az akadémia ellenzi újításait, magániskolát nyit nagyszámú tanítványának. A maradi és az új irány küzdelméről azonban az idegenből odaszakadt művész mit sem tud. Nem ismeri a viszonyokat vagy nincs pénze Waldmüller magániskolájába lépni, és így menthetetlenül az akadémia lélekölő karmaiba kerül. A magyar művészekkel rendszerint ez történt. Tudjuk, hogy Barabás friss művészi meglátására milyen rossz hatással volt az akadémiai modorosság, és hogy Borsosnak mennyire kedvét szegte a száraz teoretikus tanítás.^[11a]Györgyi Alajos is az ő sorsukra jutott, szerencséjére csak rövid időre, 1841-42-ig.

Az Akadémián még ekkor is Füger szelleme uralkodott. Kizárták az élet lüktetését és hűvös unalommal tanították a merev szabályokba skatulyázott művészetet. Aki átjutott az előkészítő iskolán, az történelmi rajzot tanult, majd pedig antik gipszöntvényeket másolt. Tanulmányaik betetőzéséül fejtanulmányokat készítettek, nagyritkán aktot. Női aktot sohasem festettek. A nazarénus befolyás alatt álló Kupelwieser még a divatos genre festéstől is eltiltotta őket. Minden héten más tanár korrigált és mindegyik mást akart.^[12] Ender azt kívánta, hogy részletekben dolgozzák ki a fejet, amit viszont Kupelwieser valósággal üldözött. Petter kedélyeskedéssel töltötte az időt, hogy ne kelljen a tanítványok rajzába belejavítania, Führich ecsetje száraz volt. A rendszertelen tanítási felfogások miatt a növendékek főleg egymástól tanultak. A legnagyobb tekintélye mégis Kupelwiesernek volt, ha nem is tehetsége, de legalább alapos képzettsége, biztos és pontos rajza miatt. Főleg vallásos kompozíciókat festett, száraz, kemény modorban.

Györgyi színszomjas szemének pillanatnyi hatások alatt álló befolyásolható lényének könnyen végzetes lehetett volna a tanítása. Nem ismerjük az Akadémián készült képeit, de a költőietlen modor hatása későbbi művein is sokáig kísért még. Az arcképfestés terén szerencsésebb befolyások helyrebillentették az egyensúlyt, vallásos festészetére azonban a sivár tanítás örökre rányomta bélyegét.

Közben Györgyi anyagi gondokkal küszködött. A pártfogás nem jelentette azt, hogy mindenben gondoskodtak róla. Pejacsevich grófot néha fontosabb dolgok foglalták el, pillanatnyilag rosszabb anyagi helyzetbe került, vagy pedig sürgősen el kellett utaznia. Ilyenkor könnyen megfeledkezett pártfogoltjáról és Györgyinek még a legelemibb szükségletekre sem tellett Bécsben.

Egy ilyen alkalomnak megható bizonyítéka a művész anyjának fiához írt kétségbeesett levele, 1842. március 26-ról.

"Kedves Lajosom! Biztosan már várva várod levelemet, de ha tudnád, hogy ez a hét milyen mártír hét volt a számomra. Hajszálpontosan el fogok Neked mindent mondani. Írtam már és Sander úrral üzentettem is, hogy apád maga akar a gróffal beszélni, volt is ott vagy ötször, de nem tudott hozzájutni, végre kedden késő este bevezették. A gróf nagyon el volt foglalva és csak annyit mondott, amikor apád előadta kérését: "fogok Pasberger úrral beszélni" és elbocsájtotta őt. Most annyit tudtunk mint előtte. Szerdán Pasberger ment el, ismét csak este tudott bejutni, amikor a gróf két úrral éppen elmenőfélben volt és azt mondta: "Holnap kedves Pasberger elintézzük a Giergl ügyét". Ez megnyugodva elmegy és valóban 11 óra felé akar odamenni, amint azonban a boltozatos ajtóban áll, a grófot látja utazókocsiban elhaladni. Még ki is hajol a kocsiból és kezével barátságosan köszönve int neki. Most gyorsan egy tanoncot küld apádhoz, hogy menjen rögtön Gschwendtnerhez és kérdezze meg, hogy a gróf nem hagyott-e üzenetet hátra? Ez nagyon zavarba jött, amikor atyádat meglátta és maga is csodálkozott a hirtelen elutazás miatt, mivel a gróf neki sem fizette ki a számlákat. Rólunk nem volt szó, csak annyit hallottunk, hogy egy hónap előtt nem lehet visszajövetelre számítani. 12-kor atyád ezzel a rossz hírrel jött haza. Képzelheted azt az ebédet! Tanácstalan voltam, nagyon sírtam és azon töprengtem, hogy hogyan foglak visszahozatni. De a régi közmondás, ahol a legnagyobb a szükség, ismét beigazolódott, mert mindjárt ebéd után jött a Pasberger és ezt a 20 f. adta számodra, engem megvígasztalt és biztosított, hogyha a grófot úgy fogom ismerni, mint ő, egész nyugodt leszek. Egészen őrá is fogom magam bízni, ő intézze el, hidd el, ezek a Gschwendtnerhez való menetelek már nagyon savanyúak lettek nekem. Hiába hamis, irígy nép, Pasberger is mondja. Mert képzeld, megtudtuk még ugyanaznap este, hogy a gróf csak néhány napra utazott el, azt ezek biztosan tudták. De most Pasberger már mérges és a grófnak a lelkére fog beszélni, alább mint egy forint arany naponta, nem is fogja adni. Csak ki tudnánk Téged így a szünideig tolni, akkor már magad teheted ismét tiszteletedet és gondoskodj arról is, hogy egy szép képet hozz magaddal. Nem csuda, hogy a gróf ugrál, mert Wodianner egy házvételnél 40.000 forinttal becsapta. Most kedves Lajosom, azt ajánlom, hogy ezzel a pénzzel takarékosan bánjál, semmit se szerezz be (azért szabad rendesen étkezned) a frakkoddal is kell még várnod és ha Sander úrnak tartoznál, akkor kérdd meg a nevemben, hogy legyen egy rövid időre türelemmel, míg a grófról valamit hallunk, amit nem fogok elmulasztani Veled közölni. Fejezd ki neki mindjárt tiszteletünket. Én nagyon becsülöm őt és emlékezzél rá mégegyszer, hogy hozzá fordulj, mivel ő nekem megígérte, hogy minden kellemetlenségben tanáccsal és tettel kisegít. Mi mindent tudnék még Neked írni, de sajnos be kell fejeznem, majd mikor egyszer eljössz, el fogom mesélni, hogy mit álltam ki. Hiszen tudod még, hogy megy nálunk, hogyha ünnepnap öltönyben vannak... Írj nekem rögtön, ha ezt a levelet megkapod, hogy ne kelljen aggódnom. Mindnyájan ezerszer csókolunk a Te őszinte anyád: Giergl Anna."

Pontosan nem tudjuk, hogy mikor jön haza Györgyi Bécsből. Az Akadémiára nem iratkozik többet és nem valószínű, hogy másutt folytatott volna még behatóbb tanulmányokat. Egy korabeli adat említi ugyan,^[13] hogy Waldmüllerhez járt festeni, ez azonban felületes időtöltés lehetett, művészetére legalább is a legcsekélyebb hatással sem volt.

Nem tudjuk azt sem, hogy itthon milyen képpel jelent meg Pejacsevich grófnál, hogy eredményeit bemutassa. Lehet, hogy azzal a Hajótöröttek című képpel (1. kép), amely az egyetlen ismert festmény ebből a korból (1842), és amely oly megdöbbentő művészi alkotás. Viharos tengert ábrázol, egy elsüllyedt hajó roncsait és a sziklába kapaszkodó hajótörötteket. A kép mozgalmassága, fény-árnyék játéka megkapó. Fekete haragos felhők gomolyognak az égen, a napsugarak azonban egy helyen átfúrják magukat rajtuk és megvilágítják azt a tengeri sárkányként felágaskodó hullámot, melynek fantasztikus fodrai fínoman porzódnak szét a fényben. A két oldalsó rész sötétben marad, a süllyedő hajó teste mint fekete tömeg emelkedik ki. Elől a sziklán a hajótöröttek alakjai világosan rajzolódnak bele a smaragdzöld háttérbe. Ketten lábukat megvetve kötéllel húzzák egy árbocba kapaszkodó társukat. A harmadik kétségbeesve rogy térdre és összekulcsolt kezekkel könyörög az éghez, míg egy szerencsétlent a visszasodródó víztömeg ragad magával.

A téma regényessége, az elemek tombolása és az emberek végletes mozdulatai hangsúlyozottan romantikussá teszik a képet. Gazdag képzeleterő nyilatkozik meg az örvénylő hullámok szeszélyes játékában, az égen a fény és sötétség küzdelmében. Hibátlan a cselekvésben kidomborodó alakok rajza és a tenger tejes zöld koloritja. A romantikának lendületes ecsetkezelése hiányzik ugyan, de a képfelület simaságát a helyenként merészen felrakott festék megtöri.

Mi sugallhatta Györgyinek a viharlátomás megfestését, a nélkül, hogy valaha is tengert látott volna? Hogyan lehetséges, hogy egy évi akadémiai tanulás után ilyen technikai felkészültséget tanúsítson, mely koraérett fejlettséggel győzi le a nehézségeket, hogy a képzelet látomásait lerögzítse? Megoldhatatlan kérdések, amelyeket csak a művész impulzív, könnyen hevülő lénye magyaráz. A tárgyra talán Kupelwieser hívta fel figyelmét, azzal, hogy egy osztrák falucska számára megfestette a hajótörötteket megmentő Szűz Máriát. Még valószínűbb, hogy Clarkson Stanfieldnek tengeri vihara inspirálta. Ennek a festménynek rossz mását ugyanis Györgyi metszetgyűjteményében találtuk meg. A kalandos életű angol festő hosszú ideig mint matróz járta be a tengert és megismerte annak különböző hangulatát. Később színházi festő lett és foglalkozásának hatásos külsőségeit igénybe veszi tengerképeinél is. Györgyi képzeletét biztosan megragadták festményei, művészi értékek átvételéről azonban szó sem lehet. Stanfield festménye legfeljebb az ötletet adhatta, a kivitel teljesen Györgyi teremtő képzeletének eredménye. Talán egy olyan hirtelen, felvillanó fényről van szó, amely művészeinknek az elmaradottság nehéz idejében néha megmutatta a korszerűség útját, hogy utána ismét a mindennapiságba süllyedjenek vissza. Zichy Mihály öt évvel később hasonló körülmények között Bécsben húsz éves korában festi meg Mentőcsónakját, Györgyi kísérletének méltó folytatásaképen.

Györgyi életének ezután következő három évéről semmit sem tudunk. 1845-ben a még fiatal Műegylet lelkes tagjaként tűnik fel. A Bécsből hozott lendülettel és buzgalommal veti magát a művészi közügyekbe. Először csak a részvényesek és kiállítók között szerepel, később gyakran vásárolnak tőle sorsolásra képet, beveszik az igazgatói választmány tagjai közé, 1853-ban pedig megemlítik, hogy "aláírások szerzésében sikerrel fáradozott".^[14] Mindenütt ott van, ahol hasznos újításról szó esik, igyekszik beleilleszkedni az itthoni viszonyokba. Marastoni festő-akadémiájának pártfogói között is felbukkan neve az első részvényesek között.^[15] A Műegylet kiállításain gyakran szerepel. Először a német színház kis táncosnőjének portréját, melyet az ünnepelt primadonnáról, Aranyvári Emíliáról készített és egy tanulmányképet állít ki. Az előbbiről a korabeli kritikus megállapítja, hogy még kissé merev, nem elég kecses a tartása, a másik képen azonban a tehetség félreismerhetetlen vonásait véli felismerni. Különösen a háttérben álló mosolygó alakon veszik észre a fiatal művész nagy előmenetelét.^[16]

A Keglevich Miklóst ábrázoló, 1847-ben készült képmás (2. kép) alapján magunk is megállapíthatjuk, hogy a művész a legjobb úton halad. Sikerül neki megragadni a kalandos életű főúr virtustkedvelő lényét. Kissé visszafordított fejét, keménytekintetű vöröses arcát férfias erő jellemzi. Mintha nehezére esnék barátságos arcot vágni és szájára egy kis mosolyt kényszeríteni. A jellemzés mellett határozottan festői törekvések nyilatkoznak meg a képen. A fekete ruha és a vállára boruló mente lágy összhangjából az ing és a kéz merészen odavetett fehérje villan elő. Az arc vérdús színezése pedig még később is jellegzetessége marad Györgyinek.

A fiatal festő azonban nem halad tovább a megkezdett úton. Kevés művésznél figyelhető meg az a kiszámíthatatlanság, a jó és rossz festményeknek az a szeszélyes változása, mint nála. Nagy nekilendülések után néha unalmas tömegmunkák jönnek, lágy színharmóniák után kemény rajzos körvonalak, mesterségbeli fölényre kezdetleges elrajzolások, hogy azután váratlanul ismét tehetsége legjavát adja.

Ezeket a művészi letöréseket és fellendüléseket rendszerint az életében bekövetkező események váltják ki. Rendszeres fejlődésében elsősorban a szabadságharc vetette vissza. A hősiesség és üldöztetés a levegőben izzott és lehetetlen volt azt meg nem érezni, különösképen olyan érzékeny idegrendszerrel, mint Györgyié. Ténylegesen, úgy látszik nem vett részt a szabadságharcban. Egy Tisza Kálmán nevű altisztnek szóló lajstromon,^[17] amely a század rendezése végett az őrpolgárok adatait sorolja fel, Giergl Alajos neve mellé a következő adatok vannak írva: "Festő, lakik Sétatér Széchenyi ház. Nem szolgál, mert nincs felesküdve". Talán gyenge egészsége miatt maradt ki a nemzetőrök sorából. A német elnyomásba belenyugodni nem tudó magyarság azonban a magáénak érezte Györgyit. Bizonyság erre az, hogy legjobbjainkat vele festették le, így Széchényi István grófot és Deák Ferencet.

A nyugtalan viszonyoknál sokkal károsabb hatással volt pályájára első házassága. 1848-ban az asztalos céh mesterének a lányát, Musch Elzát vette el feleségül és a házasságból két gyermekük született. Az alacsonyabb műveltségű, józan gondolkodású asszony még a céhek polgári légkörében nőtt fel, Györgyi viszont a művészet szabadabb levegőjét szívta magába. Nem érthették meg egymást és a folytonos félreértések nemcsak a gyermekek lelkére tettek mély hatást, hanem Györgyi művészetében is nyomot hagytak.

Most kezd iskolás képeket festeni. Mintha eddigi forma- és színképzelete cserbenhagyta volna és kénytelen lenne elővenni az Akadémián tanult szabályokat. Már az 1849-ben készült Wieser arckép is bizonytalanabb, a kéz gyenge és azáltal, hogy a fej pontosan a vászon közepére van helyezve, hibás arányok benyomását kelti. A fogyatékosságokért azonban kárpótol a jóságos arc, melynek valóságteljességét aprólékos kidolgozással óhajtja kidomborítani.

Fokozódik ez az irány a Vigasztalás c. képén (4. kép), amely valószínűleg azonos a Műegyletben 1852-ben kiállított Gyászoló, Szomorkodó lány cíművel. A mindenkori akadémikusok, hideg ólomszürke tónusában bontakozik ki a jelenet: a kút mellett ülő, korsójára támaszkodó szép lány és az őt vigasztaló öreg markotányosnő. Míg a két alaknak elrendezése ügyes, a háttérben menetelő katonák ábrázolásában erős távlati hiba csúszott. Egészbenvéve a kép megüti a korabeli népi életképek színvonalát, csak Györgyi művészetén belül tűnik fel az öregasszony ráncos arcának és kezének kellemetlenül aprólékos kidolgozása és a ruhák lármás tarkasága.

A Vigasztalás a jelenetes képek egész sorozatát nyitja meg. A kor divatján kívül ennek oka biztosan abban rejlik, hogy arcképmegrendeléseket a fiatal művész még ritkán kap és a Műegylet szívesebben vesz és pártol kompozíciókat, mint magasabb művészi teljesítményeket. A korabeli kritika egyenesen a művész elsekélyesedését látja abban, ha képmásokat fest.^[18] Annál inkább dícséri Györgyi Szomorkodó lányát és a mellette elhelyezett öregasszonyt ábrázoló tanulmány fejét, amelyet Rembrandthoz hasonlít, sőt félve jegyzi meg, hogy vajjon nem másolat-e?!

A következő évek termése is nagyrészt jelenetes kép. Címeik a közönség érzelmes és romantikus ízlését szolgálják: Kesergő Mária, Leány virágokkal, Az ifjú festész talentuma, Madárral játszó lány, Üldözött vadorzók, Regényolvasás, Leány a tükörnél, A beteg gyermek, Eszmeralda mint táncosnő a közönség elé lép és a Szorgalmas tanuló. Valamennyi megegyezik abban, hogy a nyárspolgári légkör kicsinyes fojtott levegőjét árasztja, a beállítások mesterkéltek, a háttér kulisszaszerű. Meglepő, hogy bár korabeli forrás azt állítja, hogy Györgyi Waldmüller iskoláját is látogatta, a bécsi művész hatását sem tárgyban, sem beállításban, sem pedig a napsugaras szabad levegő ábrázolásában nem tudjuk felfedezni.

A szabadban ülő nő (Regényolvasás) c. festményén (6. kép) a szokottnál nagyobb súlyt helyez ugyan a tájképi részre és azzal, hogy az árnyas erdő mögött napos tisztásra enged bepillantást, távlatot nyit. A háttér valószerűsége azonban mégsem több, mint ügyes színpadi részlet. Az előtérben ülő, a regény fölött elmerengő fiatal nő, a biedermeier festészet világának kedves, megszokott motívuma. Még ennyi jót sem mondhatunk Györgyinek egy másik képére, a Madárral játszó leány-ra. A bájtalan arc és az ízléstelen beállítás, Bécs nyárspolgári világának nyomasztó bélyegét viseli magán.

A megsebesült betyár (Üldözött vadorzó) c. képén viszont újra Györgyi romantikus lénye szólal meg. Az egyik betyár, kinek vonásai önarcképére emlékeztetnek, riadt tekintettel vonszolja sebesült társát. Feszülő izmai érdekes ellentétet alkotnak a sebesült élettelenül lecsüngő karjával. A háttérben egy harmadik, puskával kezében, fedezi menekülésüket. Az ügyesen szerkesztett és jól rajzolt kép, erényei ellenére is olyan, mint egy népszínműből kiragadott drámai mozzanat.

Közben mind gyakrabban fest arcképeket. A Kis festő (5. kép) átmenetet képvisel a két műfaj között. Tulajdonképen két gyermekének portréja. A kis Géza palettával és ecsettel kezében utánozza apját és nagy igyekezettel mázol bele annak félig kész festményébe. Nővére Emmi kezével intőn figyelmezteti. Technikailag a bécsi iskola tapasztalatait használja fel a festő. Jól bevált szabály, hogy a sötét háttérből élénken domborodik ki a lányka fehér ruhája, hogy ebbe viszont a kisfiú sötét bársony öltönye rajzolódjon bele. A tárgy maga is bécsi ízű, hiszen két évvel előtte Borsos festette meg, más felfogásban. Neki a tárgy ürügyül szolgál egy rendkívül gazdag interieur leírásához. Tobzódik a külsőséges, újgazdag biedermeier világ megelevenítésében. Az előtérben festői rendetlenségben pergamentkötésű könyvek, ékszer, egy cselló, csillogó üveg- és fémedények vannak elhelyezve. A szoba közepén állványon félig kész kép áll, melyre hatalmas selyembrokát drapéria omlik. Mindez remek alkalmat nyujt Borsosnak, hogy pompás anyagfestését fitogtassa. Ügyel a széken álló fiú kecses tartására és a derékben összehúzott ruhácska divatos szabására. Bőségesen mesél el minden apró részletet. A háttérben az apa elaludt a karosszékben, mellette a pipája van odatámasztva. A nevetős kislány a palettát a fejére teszi és egyik lábával a könyvekre lép, hogy felérjen bátyjához. Gondosan van kidolgozva az aranyráma és a szék faragása. Minden tárgy élénk, tüzes színekben ragyog. Míg azonban ezek a színek mind külön-külön önálló életet élnek és nem olvadnak tónussá össze, addig Györgyi hasonló tárgyú képén már az egységes festői látás uralkodik. A külső megjelenés nem olyan ragyogó, mint Borsosnál, de annak fojtott, parfümös levegője után a valóság világába vezet. Művészi felfogása komolyabb és elmélyedőbb.

A művész megfigyelőképessége szempontjából érdemes megjegyezni, hogy Géza kissé dülledt szeme és erőltetett tekintete első pillanatra elárulja a rövidlátás tüneteit, ami a gyermeket gátolta a tanulásban és sok szenvedést okozott neki. A művész-apa festés közben meglátta azt a rendellenességet, amit a korabeli orvosok még nem ismertek fel.

A kép a családi portrék sorozatába illeszkedik. Ezeken a festményeken, amelyek Györgyi egész életén át folytatódnak, legtisztábban figyelhetők meg stílusváltozásai és fejlődésének grafikonja. Egyrészt kényszer nélkül festette a szeretett és ismert arcokat, másrészt a megrendelők igényeitől függetlenül, saját kedvére kísérletezhetett rajtuk. A sorrendet első feleségének kisméretű profilképe nyitja meg. A szép, zárkózott arc, a símára fésült haj, az egyszerű ruha, a kemény körvonalak és a komor színek nemcsak a puritán, szigorú asszonyt jellemzik, hanem a férje művészetére gyakorolt hatását is.

Érdekes kísérletről számol be egy gúla alakban felépített hármas arckép, amely a két gyermeket keresztanyjukkal ábrázolja. A kezével figyelmeztetően intő fiatal nő az ölében ülő katonának öltöztetett kisfiú és az odatámaszkodó zöldruhás lányka, nem tartoznak a szerencsés elképzelések közé. A festményt nem is dolgozta ki gondosan. A művész arra szánta, hogy a fényárnyék segítségével domborítsa ki a rajzot és a formákat. A színeket síkszerűen rakja fel, hogy a megvilágított és árnyékos rész találkozásánál éles határt húzzon. Így vonja meg pl. a nő határozott arcélét is.

A kísérlet azt mutatja, hogy Györgyi maga sem volt teljesen megelégedve eddigi irányával és valami kiutat keresett. A kísérletezések azonban nem jártak eredménnyel, a magárahagyott művész elkedvetlenedve, fásultan festi meg Spuller Ferenc és felesége arcképét. Bécsi szabály szerint történik a beállítás, a részletesen megfigyelt környezet, a szépen festett ruha és a külső hasonlóság megragadása. Semmi sincs a képen azonban a művész énjéből. Nem leli kedvét egy-egy szín szépségében, nem gyönyörködik a formák változatosságában, nem ragadja meg az ábrázolt egyénisége.

Ismét külső eseményeknek kell jönniök, hogy felrázzák a művészt csüggedtségéből és új lehetőségeket csillogtassanak meg előtte. 1854-ben meghal Musch Elza, s ezzel egy szerencsétlen házasság szűnik meg. Elmúlik az ideges nyomás, mely Györgyi lelkét fogva tartotta és ismét kivirágoznak lelkében az elhalt művészi vágyak. Önarcképe (9. kép) a 33 éves művészt életereje és kedve teljében mutatja. A nemesvonású. szép arcból, élénk érdeklődő barna szemek tekintenek ki és a könnyed, szőkésbarna hajhoz jól illik az arc élénk pírja. Eltűnnek a rajzos körvonalak, hogy szerepüket a színek fokozódó uralma vegye át. Itt először hagy fel a képfelület síma kidolgozásával, hogy a vékonyan alapozott, durva vászonra a textura éreztetésével helyenként idegesen rakja fel a vastag festékréteget és az ecset megcsavarásával éreztesse a formák egymásbafordulását.

Megrendelt arcképen még nem meri alkalmazni ezt a technikát, bár Forstinger vállalkozóé (8. kép) szemmelláthatóan az Önarckép hatása alatt készült. Bencsik Mária arcképén (7. kép) még símább a kidolgozás, felfogásban azonban egészen új oldalról mutatkozik be. A fiatal lányt ugyanis halála után, egy miniatür nyomán festette, s így az élő valóság nem kötötte meg kezét, a pontos hasonlóság nem volt oly lényeges. Eltűnik a kispolgárias íz, mintha a művész valami előkelő szférába emelkedett volna, s megnyílnak Györgyi sokáig visszatartott nemes felfogásának zsilipjei, hogy soha többé nem tapasztalható áradattal halmozza el a fiatal lány arcképét. Akkor alkothatunk magunknak erről fogalmat, ha megnézzük Bencsik Mária gyermeklánykorából származó képét, melyet Barabás Miklós festett meg egy csoportképen, szépítés nélkül, a valóság éles, tárgyilagos megfigyelésével.

Györgyi ódon park elmosódó fái elé ülteti a fiatal lányt, aki könyökével egy omladozó falhoz támaszkodik. Kezét természetes kecsességgel emeli arcához és szelíd szemlélődéssel tekint ránk. Középen választott hajának hullámai fínom átmenetekkel omlanak nyakába. Halvány mályvaszínű ruhája festői redőkben símul karcsú alakjához, melyet mint Györgyi legtöbb női portréján, tarkaszélű, selyemkendő ölel körül. Korántsem jelenti azonban a beállításnak ez az ismétlődése a képzelet szegénységét. Györgyi ösztönösen vágyódik egy-egy ellentétes színfolt erőteljes hatása után és ezért alkalmazza oly gyakran a kendőt. Bencsik Mária képének halk tónusú, fínom összhangjába is szükséges a fényes selyemkendő tarkakockás széle.

A kép összbenyomásánál nem tudjuk elfojtani az előkelő angol portréfestők felderengő emlékét. És hogy a nyom nem egész alaptalan, azt Györgyi reprodukciós albuma igazolja. Rendkívül ritka és érdekes alkalom ez, hogy belelássunk a száz év előtti művészi ízlésbe. A fakult és felismerhetetlenségig rossz metszetek között a művészettörténet dédelgetett nagyságai: Raffael, Leonardo, Ticián, Correggio, Rubens, Rembrandt és Van Dyck mellett ott találjuk a divatos bécsi nazarénus festőket. Túlnyomórészt mégis angol művészek szerepelnek. Az arcképfestészet nagyjai között elsősorban Lawrence van gazdagon képviselve, mint akit a bécsi kongresszus alatt festett képei révén Ausztriában is jól ismertek. Az előkelő világ művészei mellett azonban mindjobban előtérbe nyomultak a század közepén az újgazdag polgárság igényeit szolgáló jelenetesfestők, akiknél a festői és művészi vonások meglehetősen háttérbe szorulnak, hogy teljesen a tartalomnak adják át helyüket. Főleg a tanítójellegű irodalom illusztrálására szorítkoznak, de gyakoriak az érzelmes, romantikus szerelmi jelenetek és anekdotikus ábrázolások is. Ma már jóformán feledésbe mentek ezeknek a tévútra került művészeknek a nevei, akkor azonban a közönség elismeréssel halmozta el őket és így nem lehet csodálkozni azon, hogy Györgyi albumában Wilkie, Newton, Leslie, Steward, Parris, Wyatt, Briggs stb. oly gyakran szerepelnek. A szép háremnők, gondolában ringó velencei hölgyek, szívenszúrt szerelmesek, patak partján síró lányok, búcsúzó lovagok, algiri szépségek, indián családok, a biedermeier kedvelt elképzelése a levelet olvasó leány stb. elkápráztatnak művészietlenségükkel. Dícséretére válik azonban Györgyinek, hogy nemcsak ezektől a hatást vadászó jelenetektől tartózkodik, hanem a magasszínvonalú angol portrék között sem találunk egyetlen egyet sem, amelyet utánzott volna. Önálló egyénisége kerülte még a hasonló felfogásokat is. Ami helyenként mégis hatott rá, az az angol képek előkelősége mellett is közvetlen beállítása, a színezés gyengéd festőisége, a háttérben ködösen elmosódó fák, a nők könnyed eleganciája, lobogó ruhái. Különösen akkor szembetűnő ez, ha az osztrák festők nehézkesebb, aprólékosabb kidolgozású, zártabb hajviseletű és ruházatú portréit vizsgáljuk. Bencsik Mária képmásán az egykorú angol festészetre emlékeztet még a szép tiszta arc problémamentes kifejezése. Későbbi arcképeinek éppen az emberies átéltség kölcsönöz egyéni jellemvonást.

Kevésbbé önálló Györgyi vallásos tárgyú festészetében. A bécsi példák és a belenevelt iskolás szabályok szerint szerkesztette azokat, tiszta aggyal és hideg szívvel. Reprodukciós albumát is átlapozgathatta ötletekért, ikonográfiai példákért, mert ha pontosan nem is lehet kimutatni, kompozícióiban, egy-egy mozdulatban érezhetők a bécsi minták.

Az ismert vallásos ábrázolások között a legkorábbi a legjobb. 1852-ben festette meg Fájdalmas Szűz Máriá-ját (3. kép) egy bárónő megbízásából. Ugyanakkor egy Rostagni nevű olasz festő is elkészítette a képet, de a bizottság hosszas tanakodás után Györgyiét találta jobbnak.^[19] Az olasz vándorpiktor képe így vidékre került, Györgyié pedig a lipótvárosi Szent István-templomba.

Szűz Mária alakja az előtérben van elhelyezve, amint térdre rogyva, fájdalmas arcát az ég felé fordítja, összekulcsolt kezeit ölében nyugtatja. Körülötte Krisztus megkínzatásának eszközei, a töviskorona, az ostor és szegek, a háttérben pedig sziklás hegyek, lankás dombok és fák elmosódó körvonalai látszanak. A beállítás megszokott. Szűz Mária ég felé fordított szemei Carlo Dolci óta gyakran ismétlődnek a szentképeken. Megszokott a színezés is, az ikonográfiai szabállyá vált piros ruha és kék köpeny színösszetétele. Minden hagyományhoz való ragaszkodás ellenére is a kompozíció olyan tulajdonságokat mutat, melyek kiemelik az átlag-szentképek közül és egyénivé teszik. A fájdalom nemes tartózkodása, a beállítás közvetlensége, a szenvedésben a szépséget kifejezni akarása kétségtelenül a régi olasz Madonnák egészséges hatását mutatja. Györgyi átlagosított és idealizált szentjei között a Fájdalmas Anya átérzett alakja, meggyőző erővel hat. Ennek oka nemcsak a művész lényének megfelelő témában rejlik, hanem valószínűleg abban is, hogy a fej modell után készült és a valóság frissítette a művész elképzelését.

Egy évre a Fájdalmas Szűz képe után, 1853-ban festi Györgyi a csókai templom számára a Szentháromságot ábrázoló oltárképét. Itt a művész fokozott mértékben ragaszkodik az ikonográfiai előíráshoz. Az Atya-Isten, mint a mindenség Ura, pompás kék palástjában felhőkön trónol, jobbkezét felemeli, baljában a hatalom jelvényét, a kormánypálcát tartja. Jobbján a Fiu-Isten ül, a kigúnyolt bíborpalástban, kezével a keresztet magához szorítja, felettük pedig a Szentlélek galamb képében lebeg. Az angyalokat nagy gonddal rajzolta, és ügyelt a gúla alakú kompozíció szigorú felépítésére. Az előadás ügyes és bár az áhítatot és tiszteletet keltő oltárkép minden kelléke megvan rajta, mégis félszegen hat. A művész a legcsekélyebb szubjektív megnyilatkozástól is félve tartózkodik. Pontos szabályok szerint lelkiismeretes gonddal dolgozza ki a képet, de sehol sem találjuk egyéniségének varázsát, sem egy mozdulatban, sem egy arckifejezésben. A feladat olyan területet jelölt ki számára, amely idegen neki. Szinte látjuk, mily izgatottan lapozta fel másolatgyűjteményének albumát, hasonló téma után kutatva. Talált is egy Szentháromság-képet, ismeretlen festő alkotását. A barokkos lendület helyett nyugodtabb vonalvezetésű, de rokon felfogású képet festett annak nyomán.

1858-ban, amikor a művész már legjobb portréihoz ért, szentképein még mindíg a kezdetnél tart, sőt a Szent Veronika-kápolna számára készült Szent Kristóf című oltárképe jóval gyengébb, mint az előbb említettek. A festmény szerkezete sem kiegyensúlyozott. Fent a felhőn, a szent széttárt karokkal lép elénk, mellette egy szőke és egy barna angyalka, párnán hozza a martiromság jelvényét, a pálmaágat. Alul a Veronika-kápolnát festi. A tájat a viharos ég sötétíti el, melyet csak helyenkint világít meg a villám fénye.

Különös, hogy ekkor már látta és másolta Ticián festményeit és mégis ennyire kitartott fiatalkori benyomásainál. Még az olaszországi út sem tudta felrázni, megingatni, megmerevedett képzeletét. Ő maga is érezhette vallásos képeinek hiányait, mert utolsó éveiben nem is festett többet ilyent.

Vissza kell térnünk az 1855-ös évhez, Györgyi életének nagy fordulópontjához. A Pejacsevich-család meghívására^[20] eljött Pestre Rahl Károly, a nagyhírű bécsi festő. Három hónap alatt az arisztokrata családok tagjairól ötven portrét festett és művészi eredményeivel, lobogó vérmérsékletével, rábeszélő erejével, valóságos művészi mozgalmat idézett elő. Rahl ekkor volt erejének teljében. Még frissen élt benne az olasz művészet emléke, a sorozatos intrikák még nem törték meg harci kedvét, melyet a bécsi akadémia ellene irányított. Ticián színeinek és Michelangelo formáinak egyesítését hirdette, szóval és ma már akadémikusan ható művészetével egyaránt. Györgyi valószínűleg Pejacsevich gróf révén ismerkedett meg vele. El lehet képzelni, hogy az elszigetelten küzdő festőre, aki eleinte olcsó munkával és rajztanítással kereste kenyerét, milyen hatást tett az osztrák festő. Több mint tíz éve, hogy kikerült Bécs maradi, de mégis művészi légköréből és azóta magárahagyottan, a fiatalkori benyomásokból és lelkesedéséből táplálkozva tengette művészetét. Most, mint meglett, sokat szenvedett ember és mint kész művész találkozik a bécsi ifjúság bálványával, olyan férfivel, akinek művészeténél fontosabb tulajdonsága, tettvágyat serkentő szuggesztív ereje. Készségesen nyujt baráti kezet a tehetséges magyar festőnek, hogy fanatikusan hirdetett művészi elveiről meggyőzze.

Ezeknek legfőbb tétele az Ammerling-féle "Weissmalen" ellen irányuló "Graumalen" volt. A nagy velenceiek tanulmányozásánál jött ugyanis rá, hogy a szürke alapon festett színek, különös tüzes mélységet nyernek. Rahl ezután úgy belehajszolta magát a fakó-világos színek gyűlöletébe, hogy gyakran az ellenkező túlzásba esett. Ebből a szempontból éppen magyarországi tartózkodása művészetének legjobb korszaka. Nálunk festett képmásain a sötétszürke alapot majdnem fehérre világosítja és fedőfestékek helyett, színes lazurokkal fest rá, úgyhogy világos és mégis tüzes színeket nyer. Györgyi későbbi levelezéséből látjuk, hogy mennyire meggyőzte őt Rahl. Kitörölhetetlenül belenevelte a fehértől való irtózást.

1859-ben írja Radványból, ahol Károlyi Ede gróféknál festett: "A lakásom remek, csak nincs jó műtermem. Fehér falak, fehér ajtók, világos bútorok, hogy a guta majd megüt. Az egész kastély fehér, mit lehet itt csinálni? Első két nap nem nagyon lehetett beszélni a gróffal, most már egyik szívességet teszi a másik után. A szobámat szürke vászonnal huzatta be." Rahl hatása azonban nem szorítkozott csupán elméletének elfogadására és utánzására. Az új technika lehetővé tette Györgyinek, hogy megvalósítsa színelképzeléseit és hogy ezen az úton maradék nélkül magára találjon.

A képek, melyek ezután készülnek, a festőiség jegyében születnek. Például hozhatjuk fel kislányának lobogóhajú arcképét, melyet a fínom zöldesszürke átmenetek és árnyékok tesznek rendkívül kifejezővé. Az Olasz nő című képén még fokozódik a lágy, egymásbaolvadó színek festőisége. A tárgyat biztosan Rahl olasz rajongása sugallta, de mire megvalósult, egészséges magyar parasztlány vált belőle. Kicsattanó piros arca alig észrevehetően hangolódik át zöldesfehér testszínbe. Lágy, sötétszőke haját lazán fogja össze piros kendője, kezével tétován nyúl szétnyíló fehér ingéhez. Valószínűleg tanulmánynak készült, Györgyi egy elkésett jelenetes képéhez, a Meglepett udvarlóhoz (14. kép). A sok rajzos és tarka kép után, végre ebben a műfajban is a festőiség hangján szólal meg. Kihangsúlyozza a színek szerepét, tárgyban azonban még nem tud elszakadni a kortársak tréfálkozó, kissé túlkönnyű stílusától. Humoros témát választ a Meglepett udvarlóban. Az elősiető hölgy megdöbbenve látja, hogy a kerti kőpadon ülő férje félretéve pipáját és a Magyar Sajtó legújabb számát, átöleli a fiatal parasztlány derekát. Ennek kezéből kihull az öntözőkanna és kissé félrefordítja fejét, hogy zavart mosolyát leplezze. Ami a technikát illeti, az Olasz nőhöz hasonlóan, a vékony aláfestés, a lazuros árnyékok alatt, a vászon szövését engedi érvényesülni. Másutt viszont szenvedélyesen rakja fel a festékréteget. Ezen a képén Brocky lágy, festői modorát közelíti meg.

A szabad festői kifejezés elsajátítása után a befelé való mélyülés korszaka következik. Az 1855-ben festett női portréján még Rahl Károly szemével látja a valóságot. Sötét a háttér, a haj és a ruha színe, melyen játékos könnyedséggel fut végig a csipke és aranypaszomány. Az arcot azonban a fény-árnyék segítségével szobrászias formahangsúlyozással fogja fel. Élesen mintázza meg a hajlott orrot, az arcot és a nyak formáit és ez bizonyos férfias keménységet kölcsönöz a portrénak, ami szokatlan jelenség Györgyinél, de annál inkább jellemző Rahl művészetére. Györgyi ideges, nőies, lágyságra hajló lényét ezen a képen még csak a karcsú ujjak fínom formái árulják el.

Rahl hatására kezd behatóbban és nagyobb kedvvel foglalkozni férfi portrékkal, bár élete végéig elsősorban a női szépség rajongója marad. Pejacsevich gróf megbízásából megfesti első hivatalos portréját: Erkel Ferencét (10. kép). Nem szertartásos, köztiszteletet ébresztő reprezentatív arcképet fest, amihez soha sem volt érzéke, hanem póznélküli, emberi közvetlenséggel ábrázolja a nagy zeneszerzőt. A munkában elmélyedő arccal ül asztalánál Erkel Ferenc, a Hunyadi László partitúrája mellett. Elgondolkozva támasztja tenyerébe fejét, leeresztett kezében lúdtollat tart. Az aranybarna háttérből kellemesen válik ki a világosbélésű bordóbársony magyarruha, hogy enyhítse a fülledt levegőt árasztó színeket.

Ugyancsak 1855-ben festi Györgyi Pejacsevich gróf portréját, fezszerű, alacsony, piros sapkában. Színben, különösen az arc vörösségében, emlékeztet még Erkel képére, de sokkal markánsabb, sokkal nagyobb súlyt helyez az arc jellegzetességének kihangsúlyozására.

Minden logikus következtetést megszégyenít azonban az a fejlődés, amit Pejacsevich János gróf arcképén (12. kép) tapasztalhatunk. A velenceiekre emlékeztető nagyszabású felfogással, néhány erőteljes vonallal ragadja meg az idősebb mágnás jellemvonásait: erőt, hatalmat, a fizikai élet elevenségét érezzük a dús körszakálltól övezett arc fölényes, lusta tekintetében, a dísztelen bársonyruhába burkolt hatalmas testben. Györgyi férfiképmásainak csúcspontját jelzi a festmény, a meglátásnak, a beleélésnek és a művészi előadásnak ez a ritka együttese. A gyengéd női szépség, a habkönnyű csipkefelhők művésze ez egyszer meghódolt az erő, az uralkodói fölény előtt. Tagadhatatlanul olasz, főleg velencei hatások is belejátszanak abba, hogy Györgyi ide elérkezett, de ez a befolyás még nem közvetlen, hanem Rahl-onkeresztül jutott hozzá.

Rövidesen ezután alkalom nyílt nemcsak a bécsi hatások kimélyítésére, hanem közvetlen olasz ihlet befogadására is. Rahlnak ugyanis sikerült meggyőznie Pejacsevich grófot arról, hogy Györgyinek még külföldi tanulmányutakra van szüksége, hogy tehetségét a maga teljességében kifejlessze. Így került ki Bécsbe, Rahl műtermébe, mint az osztrák művész első magyar tanítványa.^[21] Ottlétének egyik bizonyítéka Bacchánsnő című képének (11. kép) jelzése: "festté Giergl: Bécsben 855". Maga a tárgy és a beállítás, a puha fehér leplen elnyúló meztelen nőalak, feje fölé kulcsolt kezekkel, a formák tisztaságára való törekvés, a zárt körvonalak hullámzása, olasz hatásra vall, éppen úgy, mint a távoli zöldeskék hegyekre nyíló giorgionés kilátás. Idegenszerű mindeme nagyvonalúság után a németalföldiesen kidolgozott színpompás gyümölcs csendélet. Rahl eklektikus ízlését sejtjük a háttérben és ha az osztrák művész festményei között kutatunk, akkor rövidesen megtaláljuk a nyomot. Akadémiai tanárságának első idejében 1848 és 1850 táján ő is festett egy Alvó bacchánsnőt, még pedig modell után, ami merész újítás volt. Rahl tanítványa, Georg Mayer írja,^[22] hogy a modell rögtönzött ágyon feküdt, meztelen felsőtesttel és karokkal, és hogy a beállítás erősen kidomborította a csípővonal merész hajlását. Mayer mint tanítvány természet után egy lantot festett a képre és gyümölcsöt a lamberghi képtár egy csendélete után. A festményt Amerikába szánták, de mikor Münchenben át akarták adni, kiderült, hogy a még nedves képet újságpapírba burkolták, ami beleragadt a festékrétegbe. A kép így első ízben javítás végett került vissza Bécsbe, másodszor pedig a megrendelő anyagi csődje miatt. A kalandos sorsú Bacchánsnő végre Pesten talált gazdát.

A leírás után nagyon valószínű, hogy Györgyi bécsi tartózkodása alatt látta Rahl képét és annak hatása alatt festette meg Bacchánsnőjét, esetleg részben másolta is. Ez utóbbi feltevés ellen szól az, hogy Györgyi aktján, főleg a has és csípő körül anatómiai elrajzolások vannak, ami arra vall, hogy a szokatlan téma elfogulttá tette a művészt, míg Rahl gyakorlott keze az elrajzolást áthidalta volna. A kép legpompásabb része az előtér jobboldalán szinte önálló életet élő csendélet. A felszelt dinnye, füge, a szőlő és málna, ízléses elrendezése nedvdús festőiséggel van vászonra vetítve, míg a feldűlt rézkorsó, anyagszerű érzékeltetésében az egykori ötvös szólal meg.

Györgyinek a Bacchánsnője nem maradt magányosan a magyar művészetben. Meglepően hasonló beállításban tűnik fel Lotz munkásságában, majd pedig változatosabb felfogásban Grimm Rezső ecsetje nyomán. Az akt beállítása jóformán ugyanaz, csak Lotz már szerencsésebben érzékelteti a test izmainak játékát, az izületek művészi egymásba fordulását. A háttérbe görög templom előtt táncoló nimfákat fest, elől pedig a csendéletet néhány szőlőlevélre és egy feldőlt kehelyre egyszerűsíti le. A képek rokonsága félreismerhetetlen, csak azt nem tudjuk, vajjon Györgyi képe hatott-e Lotzra és Grimmre, vagy pedig, ami a legvalószínűbb, Rahl Bacchánsnője volt a közös forrás?

Akárhogyan is magyarázzuk a kép létrejöttének körülményeit, annyit elárul, hogy Györgyi vágyakozva tekintett Itália felé. Pontosan nem tudjuk, hogy mikor éri el álmai országát, de feltételezhetjük, hogy mikor 1856-ban Rahl hosszabb időre Rómába megy,^[23] egy darabig együtt utazik Györgyivel. Györgyi Velencében marad, és a nagy mesterek műveiben mélyed el. Ticián Mária templombamenését le is másolja, a színek mély átélésével. 1856-ban készült Női arcképén (13. kép) láthatjuk azt a benső átalakulást, amit az olasz út előidézett a művészben. Nem az édeskés szépséget, hanem az egyénit, az érdekeset ragadja meg a nő különös mosolyra húzódó hosszúkás arcán. Hogy a művészien dekadens arcot még jobban kiemelje, fínom stílusérzékkel sötét prémszegélyű ruhába festi síma háttér előtt. Semmi aprólékosság, semmi gyakorlatot fitogtató kellék nem zavarja az egyszerűen nagyvonalú képet, hogy a hatást egészen a velenceiesen tüzes színek lágyan egymásbaolvadó összhangjának engedje át. Micsoda messzeségre jutott itt a művész, nemcsak az aprólékos felületességgel jellemző, biedermeier művészettől, hanem Rahl férfiasan kemény, eklektikus stílusától is! Itt nem külsőségeiben utánozza az olasz művészetet, mint a Bacchánsnőn, hanem teleszívja tüdejét Itália művészetével és a régi olasz művész szemével lát és szívével érez.

Sajnos, a környezettel együtt lassan ezektől a jellemvonásoktól is eltávolodik Györgyi, de nem süllyed vissza korábbi hibáiba, hanem felfrissülve és megerősödve építi tovább művészetének megkezdett útját, mely a kispolgári jelenetes-képeket és Lotz szépségkultuszát kapcsolja össze.

A sok tanulás, szenvedés, kínlódás után az aratás ideje következik. Nem lehet tudni, a komoly művészi értéket ismerték-e fel Györgyiben, vagy pedig a divat emelte tenyerére, de valóságos versengés indul meg érte. Az ország legelőkelőbb családjai adják kézből-kézbe, hogy az állandó crescendó befejezéseképen a főkancellárt, majd pedig a királyt fesse le. A siker öröme mellett azonban a közönség ízléséhez való kötöttség, a művészi kultúra szegénysége és a testi fáradalmak fizikailag és idegileg egyaránt nagyon megkínozzák a művészt. Lelkének titkos rúgója, amely képessé teszi nagyfokú művészi teljesítmények elvégzésére, az a bensőséges, megértő szeretet, amely második feleségéhez Halitzki Amáliához fűzi.

Ezt a házasságot nem könyvelhetjük el egyszerű életrajzi adatként. Györgyi művészete és levelei elárulják feleségének életére és érzésvilágára gyakorolt döntő befolyását. Mikor Olaszországból hazatérve, megismeri Halitzki Antalnak, a Rókus-kórház néhai igazgatójának lányát, első pillantásra beleszeret a gyönyörű teremtésbe. Ő maga így emlékszik vissza egy későbbi levelében:^[24] "Az első perctől kezdve, hogy tekintetem meglátott, megkezdődött életem reménykedése és nemsokára rá leírhatatlan boldogságom." Egy más alkalommal következőkép jellemzi felesége szerepét életében:^[25] "Maga, jó Amelim, a vezérlő csillag, aki biztosan kísér kitűzött feladataimon és életemen át, akitől szerencsémet, elégedettségemet teszem függővé. Maga két részre osztotta az életemet, és segít nekem az elsőre fátyolt borítani, amely soha-soha nem fog meglebbenni. Magának köszönhetem a jövőm iránti becsvágyamat, amely igyekezet öt lélek boldogságát készíti elő. Érzem az erőt hozzá, mert maga azt az erősítő valamit a lelkembe öntötte, hogy minden akadálynak merész homlokkal forduljak. Egyszóval magára, jó Amelim, építem a világomat."

Következetességet, kitartást és a szeszélyes hangulatok fegyelmezését tanulta meg felesége gyengéd irányítása mellett. Házasságuk két elmélyedő lélek tökéletes megértésén és összhangján alapul, amit a művész megható szavakkal fejez ki a korabeli irodalom hatása alatt:^[26] "Ha két szerető, egyformán hangolt szív találkozik, akkor a házasságnak nincs kellemetlen oldala. Akkor két ember kéz a kézben vándorol. Ha töviseket találnak az útjukba szórva, szorgalmasan és vidáman takarítják azokat félre, ha egy folyamhoz érnek, az erősebb átviszi a gyengébbet; ha egy sziklához jutnak, az erősebb kezet nyujt a gyengébbnek. Türelem és szeretet kísérik őket. Ami egy magányosnak lehetetlen lenne, az az egyesülteknek tréfa és mikor aztán fent vannak a célnál, akkor a gyengébb letörli a verejtéket az erősebb homlokáról. Öröm és fájdalom egyszerre éri őket; sohasem emészti gond az egyiket, ha a másiknál az öröm van vendégségben. Mosoly mindkettőjük arcán vagy könny mindkettőnek a szemében. Így életük egy szép nyári nap még akkor is, ha zivatar vonul el felettük, mert a zivatar felüdíti a természetet és új értelmet ad a felhőtlen égen a napnak. Napuk alkonyán így állnak kar a karban, a virágok között, melyeket ők maguk gondoztak és neveltek és várják a rájuk törő éjszakát. Aztán - igen aztán - persze először az egyik fekszik le aludni és ez a szerencsésebb; a másik sír, hogy még nem alhat és ez az egyetlen rossz oldala a házasságnak."

Györgyi házassága előtt még egy nagyon nehéz feladatot vállalt. Nem akarta addig végleg magához kötni menyasszonyát, ameddig valamilyen vagyoni alapot nem szerez, hogy a súlyos anyagi gondok ne keserítsék el későbbi életét. Ezer forintot szeretett volna összegyűjteni, vidéki körutakon és a cél érdekében fájó szívvel elvált menyasszonyától és - mint ahogy maga nevezte - az "első expedíciójára" indult. A néhány hónapra tervezett kirándulásból évekig tartó elválás lett, melyet csak rövid pesti tartózkodások szakítottak meg. Feleségével folytatott sűrű levelezése révén, ettől kezdve pontosan nyomon kísérhetjük életét, a folytonos vándorlást egyik birtokról a másikra, a sok elismerést és csalódást, amelyben része volt, vágyódását a nyugalmas családi élet után és az egész kort, amelyben élt. A ránk maradt több, mint 100 drb. levél megőrizte gondolatait, érzéseit, belső küzdelmeit és a környezettel folytatott kemény harcait. Ezekből a fakult sorokból a legbensőségesebb családi vonatkozások mellett oly megkapó elevenséggel éled fel a körülötte zajló élet, hogy szinte érezzük lüktetését és színességét. Györgyi leveleiben is művész marad, csakhogy az ecset helyett a tollal írja le megfigyeléseit. Írásai közül bennünket elsősorban azok a sorok érdekelnek, ahol önmagáról beszél.

A sok mozaikszemből kialakul előttünk, magának az embernek a képe, mely elválaszthatatlan a művészetétől. Egy rendkívüli, fínom lelkiséget ismerünk meg, telve melegséggel, jósággal és szépség utáni sóvárgással. Szinte nőiesen gyengéd természetét, a kedvezőtlen külső benyomások könnyen a végletekig felingerlik, úgyhogy pl. egy várva-várt levél késése, a búskomorságig lehangolja. Ilyenkor írása az olvashatatlanságig kuszálttá válik, izgatott képzeletét rémképek töltik meg és környezete előtt sem bírja leplezni rettenetes kedélyállapotát. Valósággal belebetegszik a sötét gondolatokba, valószínűtlen összefüggéseket keres az események között, hogy feleségének néhány megnyugtató sora után ismét derűs megvilágításban lássa a világot. A lelki lehangoltság idejében is dolgozik és hihetetlen önuralmat erőltet magára.

Leveleinek legérdekesebb részei azok, amelyekben környezetéről mond véleményt. Meglepő éleslátása elfogulatlan ítéletekre képesíti, mintha valami távoli szemlélője lenne az eseményeknek. Nem ragadtatja magát kicsinyességekbe, inkább a kor tüneteire, egyes osztályok ferdeségeire igyekszik rámutatni, az egyének kellemetlen vagy tudatlan viselkedésében. Ösztönös megérzéssel tapint rá a dolgok lényegére. Színesen írja le az akkori vidéki nemesség életét, eseményeit, gondjait és örömeit.

Utazásának első állomása Tuzsér, Lónyay Menyhért gróf kastélya. 1857. szeptember 5.-éről jelzett levelében számol be először élményeiről: "Végre eljött az a várva várt idő, amikor a szívem felszabadult bilincseiből és végre életjelt adhatok magamról. Az utolsó napok Pesten, a búcsúzás, a tiszai utazás újdonsága, a Tokajban töltött éjszaka, és végül a Tuzsérra való megérkezés, elég ok arra, hogy amúgy is izgatott kedélyemet lázassá fokozza, úgy hogy távollétem ideje álomnak tűnik. Mintegy lidérces álom utáni szorongó ébredés, olyan üres és kihalt minden körülöttem." Az utazás részletes leírása után a megérkezésre kerül a sor. "Meg voltam hatva Lónyay grófnak és feleségének barátságos fogadtatásától. Egy szoba már elő volt készítve a kastélyban, örömömre, igen jó világítású. Egyszóval egészen meg voltam elégedve, azt hiszem, az itteni tartózkodás némi kárpótlást fog Pestért nyujtani."

Az első nap azonban nem múlik el esemény nélkül. "Ebédnél ültünk - írja -, amikor egyszerre megkondult a vészharang. Ijedten tódultunk ki és ekkor megsemmisítő lángok tárultak szemünk elé. A lakók szerencsétlenségére, a nagy vihar, a falu felé sodorta a lángokat és az, hogy a házak náddal voltak borítva és a férfiak nem tartózkodtak otthon, sőt messze el voltak, a kezdődő szerencsétlenséget óriásivá növelte. Én annyira meg voltam rendülve, hogy ösztönszerűen magam is mentéshez láttam. Lónyay követett, de a legnagyobb megerőltetés ellenére is néhány óra alatt harmincnyolc ház esett a pusztító lángok martalékául. Az én ruhám is megszenvedett és több helyen kiégett. Szerencse, hogy a szél a kastéllyal ellenkező oldalra hajtotta a lángokat, különben a kastély is menthetetlen lett volna... Egy ilyen szerencsétlenség leírása, majdnem lehetetlen. Az asszonyok és gyerekek jajgatása, különösen azoké a családoké, amelyek este jöttek meg és vagyonukat hamuban találták, örökké emlékezetemben marad. Borzalmas volt a látvány este, amikor a jószág hazatért a legelőről és nem talált fedelet, illetve izzó parázsban találta azt. Vadul összezavarodva, ordítozás közben rohantak a lovak, tehenek, disznók, egyszóval rettenetes látvány volt. Ezt kellett első nap megélnem, de hála Istennek, hogy csak így volt."

A tuzséri tűzvész magyarázza Györgyi egy különös képének történetét is. "Egy tanulmányt is készítettem - írja - egy zsidóról, aki a háza tetejére állt fel és kezében egy lisztes szitával és egy rúdra erősített vörös kendővel akarta a szél irányát megváltoztatni. Ezt a Jeremiást majd láthatja kedvesem, hazahozom magammal."

A kis kép ma is a család birtokában van. A hátteret a gomolygó füstfelhő adja és ez határozza meg egyben a fínom szürke tónust is, amely a színeket összetartja. A magyarruhás zsidó már feladta a reménytelen küzdelmet a lángok ellen és kétségbeesett arccal támaszkodik a póznán lógó szitára.

Györgyi Tuzséron is, Lónyán is sok vázlatot készít, mint írja, hogy ezekkel majd az egész környezetet, amelyben él, bemutathassa menyasszonyának. Wieser Ferenc számára a tőle tervezett gyönyörű Lónyay kastélyt is vászonra varázsolja, "pompás zöld keretével együtt". Ezek a tanulmányok, amelyeket nem is jelzett, nagyrészt elkallódtak. Az a néhány, amelyet a család megőrzött, mutatja, hogy a közvetlen természet-szemlélet milyen jót tett a művésznek. Nem válogat a témák közt, hanem a legegyszerűbb motívumokba is művészi lélekkel éli bele magát. Lefesti a kert egy részletét, a vadszőlővel befuttatott lugast, a fátyolosan beborult eget egyenletes szürkés megvilágításban, melyben minden levél élesen kirajzolódik. Egy tájkép vázlatán a lenyugvó naptól rózsaszínűre festett felhőket adja vissza, amint a kék égen, hosszú csíkokban húzódnak el. Nem lényeges, hogy a vastag festékréteggel felrakott színek még nehézkesek. A szabad ég alatti jelenségek festése frissíti megfigyelőképességét és színeit.

Egy későbbi, Cilinderes férfi-t (15. kép) ábrázoló tanulmányán, a gyors előmenetelről tanúskodik. Póznélküli egyszerűséggel festette le, amint egy kövön áll, mellén összekulcsolja karjait és figyelően tekint ránk. Magától értetődő naturalizmus nyilatkozik meg a ruhán, az arcon, egészen a megviselt cilinderig, a levegő igazi, s fényárnyékkal mintázza meg a formákat. Túl van a fénnyel való kísérletezések, a kiszépített betyárok és a kulisszaszerű természet korán. Önmaga erejéből, a szabad természet útmutatása nyomán találja meg azt az útat, amelyet Waldmüller tanítása nem tudott számára megnyitni és amely az édeskés, fülledt levegőből a tiszta, igaz világba vezet. A vékony festékréteg éppen hogy fedi a vásznat, a széleken már erre sem volt idő, csak nagyjából szaladt az ecset végig rajta és ez még növeli azt a friss benyomást, amit a képecske kelt.

Ezekre a kedvteléseire Györgyinek azonban nem sok ideje marad. Egész napja pontosan be van osztva. Megérkezése után néhány nappal jelenti:^[27] "Már nagyon szorgalmasan dolgozom, két kedves gyermekkel kezdem meg a sorozatot és remélem, hogy szerdára be is fejezem őket. Felfogásban is sikerült a kép." Egy hét múlva kedvetlenül írja:^[28] "Hű maradtam volna szavamhoz, ha egy előre nem látott eset meg nem változtatja szándékomat. A kisfiú beteg lett és most várhatok a képpel, amíg egészséges lesz. Ez keserű! Bosszúságomra Lónyayné is rosszul érzi magát és így az öreg Lónyayék Pestre maradnak. Ma voltam Lónyán, a Tisza túlsó partján levő faluban, ami Lónyayék szüleinek birtoka. Itt fog vándorlásom második felvonása lejátszódni, ha a kicsik készen vannak. Lónyay úr két testvére is itt lakik. Az egyik őrnagy, azt le fogom festeni, valószínűleg a feleségét is. A másik semmi, ezt nem is festem le, végül mindkét szülőt. A harmadik felvonást, Somban fogom átélni, nyolc mérföldnyire Lónyától, szintén egy testvérnél, ahol hat gyermeket és a szülőket fogom festeni. Itt befejezem földi pályafutásomat és ha innét visszamegyek, ismét felszállok a menyországomba, ahol soha többé nem zavarhatnak boldogságomban." Közben azonban ezerszer megváltozik a terv. Megjön Czóbel, egy gazdag beregmegyei földbirtokos és leköti Anarcsra, hogy őt, feleségét és három gyermekét lefesse. Vay gróf pedig Berkesbe hívja több arckép elkészítése céljából. Úgy tervezi, hogy Somban fest, míg a kisfiú Tuzséron meggyógyul, ekkor érkezik a hír, hogy Lónyán valaki súlyosan megbetegedett. Erre a rémhírre, az egész család odasereglik és festésre többé gondolni sem lehet.^[29] Györgyi végleg elveszti kedvét ebben a folytonos várakozásban. Idegességét még növeli, hogy nem kap levelet hazulról.^[30] "Még mindig nem tértek vissza Lónyayék súlyos missziójukból, még mindig nem tudom, hogy mikor szabadulok ebből a siralomvölgyből. Még természeti tanulmányokhoz sincs kedvem. Igen, Amelim a barométerem süllyed, nagyon szomorú vagyok. Ma tizennégy napja láttam utoljára, azóta semmi hír, semmi felelet, a legcsekélyebb jel sem, ami nyugalmat adna nekem. Ha ez igazságos, úgy megadom, magam türelmesen sorsomnak. A végzet ellen küzdeni, vagy panaszkodni fölösleges volna, ezért el akarom űzni kétségbeesett gondolataimat és amilyen vidám csak tudok, olyan leszek," Másnap így folytatja a levelet: "Késő este megérkezett az uraság, ma reggel látogatást tett nálam Lónyay úr, hogy megbeszéljük a további programmot. Képzelje, megint egy változás! Kétségbeejtő, nevetséges, kellemetlen, a szerencsétlen asszony, akit említettem, egy egészséges kisfiúval lett megáldva és mivel ott falun kevés a segítség, egy sógornőnek kell mellette lennie és Som asszonyára esett a választás. Mi ennek a következménye? Hogy nem mehetek Somba, hanem várnom kell, míg a család megint rendbe jön. Most Anarcsra megyek Czóbel úrhoz. Ma reggel Lónyay volt oly kegyes lovasfutárt odaküldeni, hogy jelezze jövetelemet, ha nekik is kellemes. Még csak az kellene, hogy onnan is azt a hírt kapjam, hogy egy gyerek beteg, vagy valami akadály áll az útban, igazán kétségbeejtő lenne. Én már azt hinném, hogy csak az én jelenlétem hoz mindenütt szerencsétlenséget. Már most is majdnem azt hiszem, mert nem történt-e mindjárt az első nap, sőt megérkezésem után két órával Tuzséron az a szörnyű szerencsétlenség a tűzvésszel, a kicsi, akinek soha semmi baja sem volt, súlyos beteg lett, Lónyán, a szomorú esemény, ami Somot is magával rántotta. A sorozatos bajok, amelyek így a legrövidebb időben követték egymást, nem jogosít-e a fenti aggályok hivésére? Valóban nem vagyok babonás, de önkéntelenül eszembe jutnak a szavak: "Vannak titkok a természetben, amelyekről az embereknek fogalmuk sincs." Annyi biztos, hogy én ettől szenvedek. Mennyi idő elveszett már a sok várakozással, a futárok ide-oda küldésével. Most azonban már ideje lenne, hogy helyzetem megforduljon, amit ma vagy holnap várok. A küldönc ma délután jön vissza Anarcsról, talán már azzal az alkalmatossággal, ami odavisz. Adná Isten, hogy így legyen, hogy végre egyszer már munkához kerülnék. Vágyom már utána, benne fogom egyetlen szórakozásomat találni."

Szeptember 15-én Györgyi útnak indul Anarcsra, bár a sors szeszélye folytán a két gyermek valóban beteg lett. A kezdetleges postaviszonyok miatt már majdnem egy hónapja van távol és még mindig nem érkezett meg az első levél. Így a művész lehangoltsága még fokozódik.^[31] "Nem voltam még olyan boldog, hogy létéről jelt kapjak Ameli, ez nagyon fáj! Mit gondoljak? Hol találom a talajt, amelyen lehorgonyozhatok, hogy az élet viharában zátonyra ne jussak? Bárhová tekintek, kietlen üresség. - A szerencsétlen éjszakák, amikor a hideg ellenére lázas forróságok hevítenek és ha azután elszunnyadok, hogy ellenszegüljek a kínzásoknak, míly sötét álmok, míly nehéz szerencsétlen álmok! Ha néha esténként a parkban sétálok és jósomat, az akácfaágat megkérdezem, mindig míly szomorú felelet. Oh jó Amelim, Isten tudni fogja, hogy mit szenvedek."

A munka tartja a lelket Györgyiben. Három gyermeket fest egy képen és nagyon meg vannak vele elégedve. Lassan kiderül az ég felette. A rég várt levél is megérkezik. Fokozódó kedvvel számol be az életről.^[32] "A munkám elég jól halad, úgy hogy a jövő héten valószínűleg eljutok innen. Építész is lettem egyben. Egy megkezdett fürdőház befejezését vállaltam, mégpedig svájci stílusban. Egy sereg kőmíves és asztalos áll rendelkezésemre, a munka gyorsan halad, az urak el vannak ragadtatva attól az átváltozástól, melyen a mű ilyen rövid idő alatt keresztülment. Olyan kecses, hogy magamnak is örömem telik benne. Vasárnap vadászaton kellett résztvennem, képzelheti, milyen kellemetlen volt ez nekem, hiszen ismeri határozott ellenszenvemet. Csak szívből sajnálom, hogy a rengeteg vadból nem küldhettem néhány nyulat és vadkacsát mutatóba legalább, amiket én lőttem."

Alig, hogy elkészült Czóbeléknál, sietve Mándokra kell mennie Forgách grófékhoz, ahol hat nap alatt kell a három gyermek portréját elkészítenie. "Nem kis feladat - írja^[33] - de bízom akaratomban, akkor nem kell félnem, hogy feladatomat nem tudom megoldani. A nem remélt szerződés miatt sajnos le kell mondanom szolgálataimat, Vay grófnénak. Nagyon sajnálom, mert érdekes feje van. Milyen jót tett volna a sok gyermekfej után végre megint egy olyan arcot festeni, ami sok élvezetet szerzett volna. De én már gyermekfestésre vagyok kárhoztatva. Éveket veszítek életemből, ennél a munkánál. Idényem alatt nem kevesebb, mint 16 gyermeket fogok festeni. Másrészt azért mondom le Vay grófnét, mert Forgáchéknál többet kereshetek és eszembe jutnak szavaid, hogy legyek üzletember."

A mándoki meghívással Györgyi végleg belekerül Magyarország legfelsőbb köreibe. (Ő maga írja le ezt a jelentős szereplését:"Forgách gróféknál egy rendkívül kellemes családba kerültem, akik évente csak 5-6 hetet élnek itt Mándokon, hogy nagyszámú társaságukkal a vadászat örömének adják át magukat, amely elképzelhetetlenül gazdag. 9-én záródik már az idény és még aznap elutaznak. Én, elsején jöttem Mándokra, tehát elsejétől 9-ig majdnem könnyelmű módon olyan munkát vállaltam, amit biztosan mindenki visszautasított volna. Nem elég, hogy négy gyermek portréjára köteleztem magam egy képen, hanem a grófnőt is le kellett festenem, tehát képzelje kedves Ameli, öt portrét egy hét alatt. Hála Istennek brilliánsan megoldottam a feladatot. Az a feltűnés, amit itt a fejek hasonlatosságával keltettem, beláthatatlan előny lehet számomra. Ha lenne időm, olyan végtelenül el lennék halmozva munkával, hogy nem tudnám mihez kezdjek előbb. A legtekintélyesebb és leggazdagabb magyar családokkal ismerkedtem meg és becsületszavamra meg kellett ígérnem, hogy egy időre Kassára jövök, ahol csak egy család 20 portrét szavatolt nekem. Most télhez egy évre tűztem ki az időt és képzelje elfogadták, de jobban szerették volna, ha már ezen a télen jönnék. Forgách grófnál is lesz még dolgom télen, ő is Kassán tartózkodik, egyszóval ezreket kereshetnék és így meg vagyok győződve róla, szeretett Amelim, hogy bölcs beosztással és az én szorgalmam által nagy jövő áll előttünk. Nos, térjünk vissza a jelenhez. Holnapután 8-áig készen leszek a portrékkal, tudniillik csak a fejekkel, a ruhákat sajnos modell nélkül kell befejeznem, ha a grófék már nincsenek itt. A ruhák és egyáltalában minden, ami kell nekem, itt marad használatomra. Szeretném, ha ez az idő már mögöttem lenne. Nem fog ugyan sokáig tartani, azt hiszem négy-öt nap alatt tökéletesen elkészülök, de ezt az öt napot egyedüllétben tölteni egy óriási kastélyban, mint egy sírban, az nem tudom, hogyan fog menni. És mégis meg kell lennie. A kosztom a tiszttartónál lesz, ez majdnem a piac végén lakik, negyedórányira a kastélytól. Az éjszakákat Tuzséron fogom tölteni. Lónyay gróf volt olyan kedves és felajánlotta, hogy minden este értem küldi a kocsit. Tuzsér csak háromnegyed órányira van Mándoktól. Ha képeimet szerencsésen Kassára küldtem, akkor még Tuzsérra megyek a gyerekek megkezdett képét befejezni. Legtöbb három nap alatt kész vagyok. Következő állomásom Som lesz, megint egy Lónyaynál, ott hét fejet kell festenem, majd Lónyán, utolsó állomáshelyemen, három fejet. Ezeket 5-6 nap alatt befejezem és innen végre Pestre utazom, ahová azt remélem, hogy november 15-én 800-1000 forinttal fogok megérkezni. Ez a tervem és Isten segítségével leghőbb vágyam is teljesülni fog."

A terv szerint Györgyi a hónap közepén megérkezik Pestre és november hó 28-án házasságot köt Halitzki Amáliával. Néhány megkezdett Forgách- és Lónyay-portrét fejez be fénykép után. Sajnos ennek az első kirándulásnak a termése nagyrészt a gyors munka és a kiegyensúlyozatlan, kedvetlen lelkiállapot jeleit mutatja. öt-hat képet kell vállalnia egy hétre, vagy abbahagyni a munkát és hónapok múlva újra nekikezdeni. Feszélyezi az idegen, előkelő környezet, melyet még nem szokott meg. Tucatjával kell festenie olyan embereket, akiket nem ismer, olyan vonásokat, amelyek tőle idegenek. El sem juthat a művészi elmélyedésig, csak a fej hasonlatosságát igyekszik lerögzíteni, a ruhák, kezek festésénél már rendszerint nélkülöznie kell a modellt. Eleinte ez még bántja, érzi, hogy a karakter kifejezése, a kép összhangja szenved ennél a módszernél, később azonban már örül neki, hogy legalább nem kell a ruhát elsietnie, hanem kidolgozhatja. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a képek egy kaptafára készülnek, nagyrészt egyforma méretűek is és valószínűleg a vérségi kapcsolatokon kívül a művész is oka annak, hogy valami egyhangúság ömlik el rajtuk. Beállításban és a színek sötét tónusában még Rahl hatását érezzük gyöngédebb megvalósulásban. A férfiak rendszerint teljesen szemben vannak ábrázolva, legfeljebb a fej fordul kissé oldalt. Az alakok rajza és színezése kellemes és lágy. A széles vállakon díszmagyar, vagy katona-uniformis feszül, különös gonddal készülnek a zsinórok és a gombok. A háttér közömbös színű, vagy félrevont piros függöny élénkíti. Hiba nincs a képeken, a megrendelők meg lehetnek elégedve, csak éppen erőtlenek. Hiányzik belőlük az, amit a festőnek önmagából, saját lelkéből kell adnia, hogy valóban művészi alkotás készüljön.

A női arcképek általában jobbak. A művészt a gyors képgyártás közben is megragadja egy-egy kedves arckifejezés, bársonyos tekintet, vagy hamvas bőr.

A családi képtárakban, sok nemesi házban ma is ott lógnak egymás mellett Barabás és Györgyi gyorsan készült portréi. Az előbbi rajzosabb, az utóbbi festőibb, de színvonalban körülbelül egyformák. A különbség az, hogy míg Barabás könnyű lelkiismerettel festette őket, Györgyi sokat szenvedett ezeknél a művészetet megtagadó munkáknál. Egyik levelében írja:^[34] "Énnekem még nem ütött a megváltás órája, sokat kell még elintéznem, sok emésztő nyugtalanságot átélnem; hogy sikerül-e a feladatom vagy sem? Igazán szerencse lenne a számomra, ha kevesebb komolysággal, nem olyan szigorú lelkiismeretességgel vándorolnék útamon, jó néhány komoly óra elől térnék ki. De a Te képed mint egy őrzőangyal emelkedik a lelkem előtt és azt suttogja: "Ne add fel pályafutásodat, szeretteid és hírneved miatt utazol. Nem mondhatjuk, hogy ezeknek a művészi küzködéseknek nem volt meg az eredménye. A nagy gyakorlat segíti elő Györgyi művészetének kibontakozását Rahl hatása alól és stílusának könnyedségét, színeinek kivilágosodását eredményezi. Érzékeny lelkiismerete és önkritikája pedig megóvja az elsekélyesedéstől.

Györgyi igazi élményfestő, a szó teljes értelmében. Latbaveti egész művészi erejét, amint képzeletét valami felcsigázza, de a legfényesebb feltételek mellett sem tud jót alkotni, ha a téma nem érdekli. Első vidéki körútján is akadtak modellek, melyek megihlették és igazán nagybecsű munkák alkotására serkentették. Elsősorban a gyermekportrékat kell idesorolnunk. Kirándulása elején festi a Lónyay gyermekek hármas portréját. (16. kép.) Már a csoportosítás is természetes és kedves. Egy nagyobb kislány bájos öntudattal ül a karosszékben, kishúga mosolygós bizalmassággal ölébe könyököl. Másik kezével babáját öleli magához. Mögöttük lányosarcú, komoly fiú áll és karját a szék támláján nyugtatja. A másik képen a nagy leányka különös mandulavágású szemekkel, ölében kisgyermeket tart és egy szőke, göndörhajú kislány pedig szőlőfürttel kínálja. A hamvas gyermekarcokat elmélyedő fínomsággal és nagy kedvteléssel festi, csak a legkisebb gyermek árulja el, a művész türelmetlenségét, a túlfiatal modell miatt. Itt nemcsak a hasonlatosság érdekelte Györgyit, hanem a kedves csoportok megragadták képzeletét, az üde színek felkeltették benne a vágyat, hogy a rózsaszín, piros, fehér és zöld színeket, mint friss virágokat csokorba kösse. Később a túlsok gyermekkép elkeserítette. Leveleiben nem győz panaszkodni, hogy mennyire vágyódik már érdekes fejek után. Anyósa vidáman üzeni neki, hogy még mindig könnyebb harminckét gyermeket lefesteni, mint négy sajátról gondoskodni.^[35]

A Czóbeléknál és Forgách gróféknál festett gyermekképek már a művész érdeklődéshiányának bélyegét viselik magukon. Csak Forgách Margit grófné gyermekkori képe éri el a Lónyay hármas képmások színvonalát. Bensőséges szeretettel festi meg az álmodozó szőkefürtös fejecskét.

Szirmay Albert gyermekkori képén is nagy gyengédséggel ábrázolja a koravén, beteges arcocska átlátszó, fehér bőrét és az ajka körül bujkáló pajkos mosolyt. A kisfiú sápadtságához tompítja az egész képet. A feketezsinóros magyar ruha és a háttér szürkeségéből csak a szűr élénk színei csendülnek ki élesebben. Kár, hogy csak a fejet festette élet után és a szemekben felcsillanó kifejezés nem folytatódik az alakban és a tartásban. A csípőre tett kéz árulja el leginkább, hogy nem egy nyolc éves gyermek után készült, hanem képzeletből festette. Hiányzik a szerves kapcsolat a fej és az alak között. Ugyanezt mondhatjuk idősebb Lónyay Jánosné képmásáról. Szembetűnő ellentét van az ősz hajtól keretezett ráncos, jóságos arc és a fiatal női kéz között, amely a mellen a kendőt tartja össze. A fekete ruha, a barnás-piros kendő és a fehér csipkefőkötő halk színei között a búzakék szallag a hangadó.

Györgyi öt hónapig tartózkodik Pesten. Ez idő alatt részben a megkezdett képeket fejezi be, részben pedig pesti polgárcsaládok részére dolgozik. Két nagyméretű képen örökíti meg a Romeiser házaspárt. Az ábrázoltak különösebben itt sem ihlették meg a művészt, de az idő és a méret megengedte, hogy bizonyos festői problémákat vessen fel és próbáljon megoldani. A nő szépen kidolgozott fekete selyem ruháját leeresztett rozsdapiros kendő övezi, a férfiarcképen pedig a vörös függöny szolgál ürügyül egy ellentétes színfolt alkalmazásához. Az előadás módja, különösen a női portrén lendületes, ha helyenként, így a szemeknél nem is egészen sikeres.

A Rosmanit család számára festett hármas arcképen (17. kép) az elrendezés hasonlít a Lónyay-féle csoportképre, itt is megnyilvánul azonban a kötetlenebb előadásra és merészebb színhatásokra való törekvése.

Rövid nyugalom után 1858 májusában már ismét Bécsben találjuk. Jó világítású műtermet vesz ki és több portrét fest, köztük Fernkorn szobrászét és feleségét. Örömmel írja:^[36] "úgy Fernkorn, mint felesége portréját oly szerencsésen fogtam fel, hogy már most általános csodálatot kelt, én magam meg vagyok róla győződve, hogy életem legszebb portréi lesznek. Isten kísérjen továbbra ezen az úton, mert ez az, amiért könyörgök." A külföldi környezet tehát megint új lendületet adott Györgyi művészetének. Ismét egy mély lélekzetvétel a magyar vidéki kirándulás után. Bécsben is készül azonban egy képe, amelyről azt írja, hogy "az undorodásig únja". Kicsit keserűen jegyzi meg, hogy a megrendelő még nem fizetett, "mert sokkal magasabb véleménnyel van rólam, semhogy ilyen sürgős pénzzavarban higyjen".

Felesége megértő szeretettel válaszol a levélre:^[37] "Mióta tudom, hogy munkád megkezdted, gondolatban mindennap elkísérlek az állványhoz és látom, hogy művész-kezed mint dolgozik a legnagyobb kedvvel és szorgalommal a képen. Mindjobban közeledik a mű befejezéséhez, míg végre fáradhatatlan igyekezeted után barátságos mosolyt csal arcodra. Mikor lesz részem ismét abban a boldogságban, hogy festés közben lássalak?" Azután örömmel újságolja el férjének, hogy milyen nagy elragadtatást keltett a Rosmanit portré, hogy báró Prónay két arcképet akar rendelni, továbbá, hogy a Lónyay- és Forgách-képeket fényképekkel együtt elküldte rendeltetési helyükre. Következő levelében már sürgeti férjét, hogy térjen haza, mert már több megrendelő türelmetlenkedik. Ne féljen attól, hogy Bécsben sok munkát elszalaszt, itthon is akad bőven.

A művésznek azonban megint nem sok ideje marad Pest számára. Alighogy hazatér Bécsből, már ismét vidéken találjuk, Eszlárban Kállay Ágostonnál. Kimerítően tudósít az ott történtekről:^[38] "Amint már Tokajból megírtam, mult hét szerdáján érkeztem meg Eszlárba. Kállay a grófnővel együtt a legnagyobb szívélyességgel fogadott, a grófnő még jobban örült, mivel már kételkedett benne, hogy egyáltalában lejövök. Azt akarta, hogy még aznap kezdjek festeni, ami lehetetlen volt, mert a kép nagyságára nem voltam elkészülve, előbb meg kellett a keretet rendelnem. Megbeszélésünk szerint még aznap kellett volna írnom, mivel azonban még nem voltunk tisztában, hogy mi mindent fessek itt, - határozatlanságuk igazán példátlan volt - én pedig az én jó Amelimnek a munkámról akartam írni, így elmúlt két nap. Szombaton kezdtem a grófnőt festeni. Műtermemnek kitűnő világítása van, csak kicsi, úgy hogy közvetlenül egy rosszul záródó ajtónál kellett ülnöm. Az első ülésen, mely nagyon sokáig, 8 órától 2-ig tartott, az egész képet aláfestettem, és a kép felfogása véletlenül olyan szerencsésen sikerült, hogy mindenki örült neki. De mi volt a következménye fáradhatatlan szorgalmamnak?! Délután fejfájást kaptam, amely estefelé mindjobban fokozódott, majd a lyukas fogam is jelentkezett, egyszóval a reuma minden jelét és tünetét éreztem. Vasárnap folytattam munkámat, ez még csak alátámasztotta fájdalmaimat, teljes erővel tört ki rajtam, úgy hogy még a januárit is felülmúlta. Környezetem előtt sem titkolhattam már állapotomat. Bensőséges sajnálkozással nyujtottak mindnyájan segítő kezet, sajnos mindez hiábavaló volt. Éjjel-nappal rettenetesen szenvedtem. Mindennek ellenére folytattam munkámat, bepólyázva mint egy beduin, de egy más szobában, ahol nincs huzat. Nappal a fájdalmak is elviselhetőbbek voltak, este azonban annál kínzóbbak. Nem bírtam írni többszöri kísérletezés ellenére sem, bármennyire is szerettem volna életjelt adni magamról. Miután minden gyógymód hiábavalónak bizonyult, a homéopáthiához folyamodtam. És valóban, ahol legnagyobb a szükség, ott legközelebb a segítség! Ezúttal is beigazolódott a közmondás. Tegnap volt az első próbálkozás és ma már hála Istennek, alig merek a javulásban bízni, mintha elvágták, elfujták volna a fájdalmakat.

Végtelen izgatottságom és fájdalmaim ellenére nagy lépésekben halad előre a munkám. A grófnő egy itt tartózkodó rokona, Kornis grófnő, úgy fellelkesült a kitűnően sikerült arcképen, habár még nem kész, hogy meghosszabbítja eszlári tartózkodását és lefesteti magát. Remek! A második kép, habár kisebb méretű, még jobb mint az első. Véletlenül Károlyi Ede gróf, Károlyi István fia is megérkezett franciaországi és angliai útjáról. Látta a portrékat és lekötött jövő tavaszra Zemplén megyébe, ahol sokat fog foglalkoztatni. Nem tudom, honnan tudta meg Czóbel úr, hogy itt vagyok Eszlárban, szívélyesen meghívott Anarcsba, Lónyayék is egy csomó munkával várnak. Mindez arra indított, hogy útitervet csináljak, amely megmásíthatatlanul a következő: Berkesbe nem mehetek, mert Vay grófné várandós és így most nem lenne illendő lefesteni, hanem Anarcs miatt úgyis erre jövök vissza, addigra már a grófnőt is lehet festeni, sőt annál érdekesebb lesz és két legyet fogok egy csapásra. Tény az, hogy először Lónyára megyek, itt addig dolgozom, míg munkám van, azután Somra, mert Lónyay Albert is hivat. Kisvárdáról elküldöm kedves asszonykámnak az eddigi keresetemet, 150 forintot. Sajnos Kállay nem festeti le magát, mivel sürgős üzleti ügyek miatt el kellett utaznia. Egyébként az eszlári tartózkodásom mégis kifizeti magát, Kállaynéért 100 forintot, Kornis grófnéért 50-et kapok és mindezt 12 nap alatt."

A Lónyay családnál ismét tíz arckép megfestése várja, közben egy Petrovárg nevű gazdag földbirtokos szintén négy-öt portrét akar festetni és Forgáchék is hívják. "Gondold el, drágám, milyen boldog vagyok, mégis csak az a legnagyobb öröm, ha így elhalmozzák az embert minden oldalról munkával. Csak itt lennél, milyen tökéletes lenne boldogságom. Oh mily szép gondolat, de sajnos nem lehet megvalósítani. Viseljük sorsunkat nyugalommal." Ez azonban úgylátszik nem sikerül neki, mert mikor három hétig nem kap hírt hazulról, olyan levertség vesz erőt rajta, hogy környezete előtt is resteli, mert azt hiszik, megbánta, hogy eljött.

Lónyay Gábortól újabb megbízást kap Deregnyőre, ahol nyolc-tíz fejet kellene festenie. Idegrendszere azonban annyira kimerül, hogy rövid időre kénytelen visszajönni Pestre, kipihenni magát. A boldog viszontlátás örömére lefesti fiatal feleségét (19. kép), az egy év előtt készült két nagyobb gyermekét ábrázoló kép párjául. Mindkettő kisméretű és papírlemezre festett. Lehet, hogy ezek a körülmények határozzák meg a képek miniatürszerű zártságát és színezését. A meglehetősen élénk zöld háttérbe rajzolódik bele az asszony rojtos fejdíszű, sötét haja és ruhája. Valami lányos komolyság sugárzik a mélyérzésű szép arcról, az egyszerű beállításról, a csipkegalléros ruha zártságáról. Puha árnyékok mintázzák az arcot, apró fényfoltok fokozzák a szemek könnyes, meleg kifejezését, a száj könnyed remegését.

Erősebb megvilágítással és lendületesebb ecsetkezeléssel találkozunk Györgyinek egy ugyanebben az évben készült, Fiatal leánykát ábrázoló arcképén (18. kép). A kecses tartás, a divatos tollas kalap, a fitos szőke fejecske elragadóan vonzóvá teszik a képet. Önálló egyéniség csíráit sejteti a művész, a büszke fejhordozásban és a vidám tekintetben. Ezen a képen már Györgyi kiforrott, senkitől sem befolyásolt művészete bontakozik ki. A fejlődés további útját a formák fellazulása, a beállítás és a ruházat raffináltsága, a kifejezés mélyülése és a festőiség fokozása jelzi.

A nyugodt fejlődést ismét egy vidéki kirándulás zavarja meg, amelyen azonban a művészi fejlődés szempontjából jelentős alkotások készülnek. Először Tolna-megyébe megy le Dőryékhez. A feleségétől való elválás a szokottnál is keservesebben érinti.^[39] Az egész világot, sőt ezer és ezer évre visszamenően Ádámot is okolja érte. "Ha Istennek kedves kis felesége lett volna, biztosan nem teremtette volna meg az elválást" - írja egyik levelében. Dőryék végtelenül kedvesen fogadják és a kertben lévő háromszobás, fényesen berendezett házat bocsátják rendelkezésére, kényelmes fürdőházzal. Csak a kutyákkal gyűlik meg a baja, ezek ugyanis hadat üzennek neki és mikor vacsora után hazafelé tapogatódzik, a sötétben alig bírja támadásaikat visszaverni.

A művész elragadtatással írja le azt a kedves viszonyt, amely ennek a kitűnő családnak tagjai közt fennáll. A csodás megértést a gyerekek és szülők közt, a házastársak gyengédségét jólesik látnia. Az újabban divatozó szertartásossággal ellentétben jobb időkből való, régi magyar szokásoknak hódolnak. Nagy öröm, hogy a fejek mind nagyon hálásak. Az asszonyoké is, de különösen a férfiaké. Mindegyik kiválóan alkalmas lenne történelmi festményekhez, Körülbelül nyolc-tíz portrét kell majd festenie. Dőry úrét és egy leányét már el is kezdte és már most hasonlók.

Mikor azonban a művész jobban megismerkedik a megye nem mágnás földbirtokos rétegével, megdöbbenve veszi észre hiányos műveltségüket. Könyveket nem olvasnak, a gazdaságon kívül nem értenek semmihez, legkevésbbé a művészethez. Ez a meg nem értés nyomasztóan hat rá. Visszahúzódik, az étkezéseken kívül nem érintkezik senkivel. Kínlódva dolgozik. Kétségbeesve veszi észre, hogy művei a mindennapiságba süllyednek.^[40] "A kellemes szellemi munka ízét - írja - nélkülöznöm kell, ólomsúllyal nehezedik valami a lelkemre. Adná Isten, hogy az önáltatás szerencsés tulajdonságával rendelkeznék, akkor talán vidáman kenném le egyik képet a másik után. Jelenlegi helyzetemben nem törődnék azzal, hogy jó-e vagy sem? - Az emberek úgysem értenek semmit sem hozzá, festhetnék ahogy akarok. De a művész tehetsége akkor kap táplálékot, akkor tud teljes erővel kifejlődni, ha elismerést talál. Áthidalhatatlan akadályokat fog kitartással és merész igyekezettel ostromolni - ha megértik. Ahol nem ez az eset, ahol hiányzik az erkölcsi alap, ott csak gépiesen halad az útján, sajnos ilyenkor föl lehet ismerni a lustaság jeleit. Ezt érzem én is mértéktelenül és ez kedvemet szegi. Ha a Te gondolatod nem élesztene és nem adna erőt, már régen összecsomagoltam és megszöktem volna. Mert emberek közt élni, akik annyit értenek a művészethez, mint egy tehén, nem élet. Hát még üzleti összeköttetésben lenni velük! Nagyon eltévedtem a sorok közt, pedig ezzel a jajgatással nem mulattatlak, de hidd el, nagyon megkönnyebbültem, hogy jól kisírtam magam.

Tizenegy mellképet és két háromnegyedes képet fest rövid idő alatt, s úgy érzi, hogy becsülettel végezte munkáját. 850 forintot kap értük. Ezután Dőry Miklóshoz megy négy-öt képet festeni, ami nagy erkölcsi sikert jelent. Ő ugyanis a környék legtekintélyesebb embere, általa Zichy grófot és másokat ismerhet meg. Következő levelét már innen írja:^[41] "Oly tömeg munkát kell nyolc nap alatt elvégeznem, hogy csak most látom erőmet. Csak akarat és szilárdság kell, akkor majdnem elérhetetlen dolgokat lehet csinálni. Ehez még egy erőteljes kötelék, mint az én bensőséges szeretetem irántad és így nem egy titkos kívánság valósul meg varázslatként... Rettenetesen fáradt vagyok, - fejezi be levelét, - mert reggel 6 óra óta a munkámnál ülök és már sötétedik.

Györgyi elhiteti vendéglátóival, hogy sürgősen Pestre kell utaznia, de megígéri, hogy hamarosan visszajön, még egy csomó arckép miatt. "Úgy érzem, - írja^[42] - kötelességem Pest részére is dolgozni, hogy el ne tűnjek végleg.". Anyagi hátvédként azonban a vidéket tartogatja.

Nem tudjuk, a pénzgondok vagy pedig a nyugtalanság hajtja-e a művészt, de megint csak egész rövid ideig tartózkodik Pesten. Alig hogy a rettenetes fáradalmakat kipiheni, ismét útrakel és szeptemberben már Károlyi Ede gróf radványi birtokáról tudósítja feleségét. Megint panaszos a levél hangja, mert az ottani életbeosztás úgy lefoglalja, hogy gondolkozni sem marad ideje. Következőképen vázolja életét:^[43] "Rendesen 1/2 7-kor kelek, 7-kor már a műtermemben vagyok, 8-kor hozzák a reggelimet, azután megállás nélkül megy a munka 2-ig. Fél 3-kor van ebéd, ami előtt azonban át kell öltöznöm teljesen feketébe, szép munka, mi? Az ebéd 4 felé ér véget, akkor rendszerint még visszamegyek a műtermembe, apróságokat festeni, aztán letisztítom a palettámat és ecseteimet. Most 5-6 óra között van az idő. Egészségem miatt sétálok egyet a kertben. Oh, milyen jó, mikor végre egyedül vagyok és gondolatban teljesen Veled, forrón szeretett feleségem. Alig érek haza, már hívnak a fogadószobába, ahol rendszerint a grófnő, a doktor és a gróf vesznek részt a szörnyű unalomban. Így lesz végre 9 óra, amikor vacsorázunk. Ez 10-ig tart, akkor még egy órát ott kell maradni, míg végre 11 óra felé le szabad feküdni. Nos láthatod, drágám, hogy milyen kevés időm marad az íráshoz. Talán többször elszabadulhatnék, de ez az itt uralkodó pedantéria elleni merénylet lenne.

Szombatig be szeretném fejezni a grófnő portréját. Oh rettenetesen kínlódom a képpel, először egy rettenetesen nehéz fej, azután olyan rosszul ül, mint még egész életemben soha senki, aztán egy fehér szoba - mégis remélem, hogy szép kép lesz... A látogatóba érkező Andrássy Manó és felesége, nyers állapota ellenére annyira el vannak ragadtatva a képtől, hogy rögtön le is kötik a művészt Parnóba, két kép végett. Egy nagyobb térdkép a grófnőt ábrázolná a kis kontesszel, a másik az öt éves grófot, mint csikóst mutatná be életnagyságban. Az Andrássy-képeknél is csak a fejeket fogja befejezni, a többit Pesten festi meg. Ezzel eléri, hogy kevesebb időt kell itt töltenie, aminek végtelenül örül és másodszor Pesten nagyobb nyugalommal, ennek következtében jobban tudja a mellékes dolgokat elvégezni, annál is inkább, mert az Andrássy-képek is ki lesznek állítva.

Mikor Györgyi végre megérkezik Parnóra, a gróf nagy örömmel fogadja és tréfálkozva meséli, hogy már ki akarta doboltatni, mert azt hitte, hogy elveszett. Remek műtermet kap, ugyanis átadják az ebédlőt és a művész elismerően állapítja meg, hogy "ezt nevezik liberálisságnak".^[44] Hosszas megbeszélés után megegyeznek, hogy a grófnőt festi le a kisfiúval (21. kép). "A kép kompozíciója rendkívül tetszik, - írja - a grófnő azt állítja, hogy még sohasem látott szebbet a maga nemében. Nagy szeretettel festem, ezért azt hiszem, hamarosan kész leszek vele... Csak az a kellemetlen, hogy a gróf elutazott nyolc napra és addig egyedül kell étkeznie a grófnővel. A háziúr szerepe sehogy sem tetszik neki, szívesebben lenne egyedül, akkor legalább nem lenne zavarban. Asztalbontás után 6 órakor igyekszik elszökni, mert ilyenkor levelet írhat. Ha a gróf otthon van, akkor a festésen kívül minden időt vele tölt. Sajnos, ennek így kell lennie. Az esős, borús idő is nyomasztólag hat rá. Néha olyan korán sötétedik, hogy drága órákat veszít el^[45] "A jelenlegi utazásom főleg erkölcsi haladást jelent, habár különben sem panaszkodhatom, mert 700 forintnál nagyobb összeget jövedelmez. Ami azonban az erkölcsi sikert illeti, akkor minden illuzió nélkül nagyon fontos lépést teszek életpályámon. Ha Isten és a szerencse nem hagy el, áldatlan kínnal ugyan, de olyan képet szülök, amely visszhangot fog kelteni. Eddig hála Istennek eléggé meg vagyok elégedve, a grófnő azonban olyan mértékben el van ragadtatva, hogy a képet nemcsak a pesti, hanem a bécsi kiállításra is oda akarja adni. Györgyi rossz kedve folyton fokozódik a türelmetlenségig. "Oh Istenem, - írja következő levelében^[46] - már csak vége lenne. Már annyira lehangolt vagyok, mint még soha életemben. Torkig vagyok a cigányélettel, a jövőben meg fogom gondolni, ha megint elutazom.".

Még Terebesre kell mennie, a grófnő képét befejezni Radványba, végül Tokajba Eggerth mérnököt és feleségét lefesteni. Több munkát Pesten szándékozik befejezni, de még így is sok arcképet szalaszt el. Sztáray grófnőt, Leitran grófnőt és még másokat. Tőle függ, hogy még visszajöjjön-e, de nem akar. Négyszáz forintra emeli az oly sok szenvedéssel festett kép árát. Andrássy gróf azonban sokalja, egyelőre 300-at ad és azt mondja, hogyha a kép kész lesz, majd meglátja, mit tehet. "Minden esetre tökéletesen meg van elégedve és hízelgő nyilatkozatait mások előtt is hangsúlyozza. Megítélésem szerint utam hihetetlen erkölcsi hatású lesz, képeim óriási feltűnést keltenek. Hosszas megbeszélésem volt Andrássy gróffal négyszemközt, amikor is szép jövőt jósolt nekem. Véleménye szerint nem szabad a hölgyfestést semmi színért sem feladnom, annál is inkább, mert jelenleg brilliánsul kiálltam a tűzpróbát. Amennyire hatalmában van ő is segíteni fog. Mindenesetre a képeim kiállítása feltűnést fog kelteni, különösen olyan időben, amikor a mágnásság köréből sokan lesznek Pesten. Mostantól kezdve szilárd az elhatározásom, hogy semmi áron nem dolgozom többet, mert végül is fel kell már adnom a sok áldozatot. Milyen nehéz is befolyásos helyet teremteni a világban és milyen sok áldozatot kell érte hozni!"

A portré megérdemelte azt a nagy becsvágyat, amivel készült. Nemcsak Györgyi munkásságában nyit új utat könnyed eleganciájával és festői erényeivel, hanem a művész hírnevén is nagyot lendített. A halála után 50 esztendővel létrejött biedermeier-kiállításon^[47] is főleg ennek a képnek köszönhető, hogy Györgyi megfakult neve újraéledt. A kritika osztatlanul a nagy angol portréfestők hatását véli felismerni rajta. Egyrészt a nálunk szokatlan és előkelő beállítás indokolja ezt. A grófnő habkönnyű tüllruhájában, ülőhelyzetben van ábrázolva, félig háttal, úgyhogy nemes profilja tisztán rárajzolódik az elmosódó park hátterére. Lelógó keze könnyedén érinti a kőpadon elhelyezett rózsákat. Ölében, anyja felé fordulva a kivágott ruhácskájú kisfiú ül széttárt karjainak repeső mozdulatával. Az a nemes előkelőség, amely az alakok beállításából, a ruhákról és a parkos háttérből árad, nem felvett idegen modor azonban, hanem az évek óta mágnás környezetben élő, fogékony művész stílusának önmagából kifejlődő természetes tulajdonsága. Az arc karakterének kidomborítása régi erénye, azt viszont nagy gyakorlatának köszönheti, hogy nem ismeri az anyagfestés technikájának akadályát, hanem szinte odaleheli a könnyed muszlint, a csipkefodrot vagy a szalagot. Miután a kép keletkezésének körülményei ismertek, könnyen megmagyarázhatjuk azt a tartózkodó hűvösséget is, amely a képről árad. A sok elsietett munka után itt végül minden közrejátszott, hogy komoly alkotás készüljön. Becsvágyát még serkentette a gróf hozzáértése, a grófnő elragadtatása és az a tudat, hogy a kép kiállításra kerül. Csak éppen a festő lényéből kiáradó melegség és derű hiányzik. A kimértség károsan érinthette közvetlenségét és ennek nyomát viseli a kép.

A festő szilárd elhatározása, hogy nem vállal többet tömegmunkát és hogy meggondolja, ha mégegyszer vidékre kell mennie, valóra vált. Néhány kirándulást tett ugyan még, de ezek többnyire rövidlélekzetűek, levelezés sem maradt róluk, élete legutolsó korszakát kivéve. Mintha eddigi működése csak egy nagy előkészület lett volna a most elkövetkező korszakra. A festői készség és az anyagi alap megszerzése után a nyugodt munka következett, melynek eredménye kevesebb, de magasabb művészi színvonalú festmény. Több képet fest Tolna-megye birtokos nemességéről. A sorozatot Karlovszky Zsigmond és felesége portréja nyitja meg, melyeken leszűrődött nyugalom, belső kiegyensúlyozottság nyilvánul meg. A teltarcú fiatalasszony arckifejezése barátságos és derűs, kissé balrafordított fejét nyakba omló fekete főkötő díszíti. A kivágott sötét ruhából elővillan a gyöngyházszínű test. A szőke hajú és bajuszú férfi higgadtan tekint ránk. Az elefántcsontszínű arcszínt könnyed szürke árnyékok borítják.

1860-ban festi meg gazdagon férjhezment nővérének, Giergl Emmának, Sartori Ödönnének képmását (22. kép). Ülő helyzetben ragadta meg, amint asztalára könyököl és elgondolkozva a messzeségbe tekint. A szép formás arc kedvére volt a művésznek, szeretettel lesi el a jól ismert vonások kifejezését és a fínomvonalú kézre is nagy figyelmet szentel. A fehér csipkefodros fekete selyemruhát és a környezetet viszont a képzelet költői átformálása nélkül, a maga polgári hétköznapiságában adja vissza.

A sorozatot Szécher Mihály és feleségének képmása folytatja. Az álmatag kifejezésű férfi-portré se nem jobb, se nem rosszabb az átlagnál, az asszonyé azonban valószerű arckifejezésével és ízléses festői hatásokra alkalmas ruházatával tűnik fel. A hullámos fekete hajat a tarkóra erősített fehér tüllfőkötő díszíti, a vállra borított prémkabátka alól pedig a magyaros ruha feketepettyes bő ujja ugrik ki. A művészi törekvéseknek abba a láncolatába sorozhatjuk, amelyet 1859-ben Bécsben Forstinger Ferencné arcképével kezd meg, majd Hegyeshalmi Fischer Lajosné és Ürményi Claudia portréján (20. kép) folytat. Valamennyinek a fő jellegzetessége, hogy a művész meglepően ragaszkodik a valósághoz és élethűséghez. Tárgyilagos a külső leírásban, de ugyanakkor felismeri az ábrázolt lelkiségét, egyéniségét és kifejezésre is tudja azt juttatni. Györgyi rendszerint nemesít. Ha nem is szépít külsőségekben, gyakran hangsúlyozza ki az arcon rejtetten bujkáló érzelmeket és a saját lelki tulajdonságaiból is merít. Itt azonban hűséges megfigyelő marad, nem vesz el és nem tesz hozzá semmit a meglévő valósághoz.

Ürményi Claudia menyasszonyi képén legjobban figyelhetjük meg ezt a törekvését. A kép fínom, egyszerű beállítása mellett is előkelő. Baloldalt kilátni a park fáira, a hátteret egyszerűen tagolt pillér élénkíti. Előtte áll a menyasszony, egyik kezével csipkefátylát tartja, a másikat leereszti és gyengéden érinti selyemruháját. Az arcon nem a szépség, hanem a fanyar kifejezés érdekessége ragadja meg a szemlélőt. A zárt ajakkal mosolygó száj elveszti rajzosságát és növeli az arc különös karakterét, mely folytatódik a mesterien rajzolt kéz ideges hosszú ujjaiban. A sok közvetlen és szeretettől áthatott, vagy tartózkodó előkelőségű, női modell után Ürményi Claudiában Györgyi újra egy rendkívül zárkózott, hűvös lényre akadt, ki egyénisége kiismerhetetlenségével ragadta meg a művész képzeletét. A menyasszonyi ruha pompás alkalom, hogy Györgyi megmutassa anyagfestési tudását. A nehéz atlasz tompa csillogására játékos könnyedséggel hull a csodás fátyol és a lány karcsú alakját alig észrevehető háromszögbe foglalja. A művész kiválóan érzékelteti a test és a bőrfelület életszerűségét, de sohasem a rajz, a nyugodt körvonal hátrányára. Fiatalkori nekilendülések és megtorpanások után hosszabb ideig kitart ennél a stílusnál és legjobb képeinek nagyrészét ebben a modorban készíti. Élete utolsó korszakában kezd formaképzése ismét fellazulni és lassan, de biztosan halad a kötetlenebb festőiség felé, amikor élete delelőjén, legjobb munkáinak alkotása közben ragadja el a halál.

Ürményi Claudia képe azonban bizonysága annak, hogy stílusának ez a zártsága tudatos. A képhez készült kis vázlat ugyanis elárulja a művész közvetlen kifejezésmódját. Mai szemmel nézve, amikor a festői vázlatosságot szívesen helyezzük a gondosan kisimított kép elé, elragadtatva méltathatjuk a lendületesen odavetett és a lényeget megragadó ecsetvonásokat, a vázlat könnyed frisseségét.

A kép keletkezését csak nagyjából tehetjük az 1860-as évre, mivel a művész többször időzött az Ürményi család vaáli birtokán és képei festését sokszor megszakította.

Legjobb férfi portréinak egyike Ürményi József háromnegyedes profil arcképe (24. kép). Érezzük rajta a fej csontozatát, a homlok domború boltozatát. A fej felépítése bizonyos erőt és férfiasságot fejez ki, amelyet az elmélázó tekintet, a bőr fínom árnyékokkal és fényfoltokkal mintázott felülete lágyít meg. Mintha ez a festmény azonban csak bevezetés és előkészület lenne a következő művéhez, Kammermayer Károly-portréjához. (25. kép) Ürményi József gondolkodó feje és polgáribb lénye után, utóbbi megjelenésének romantikus lendületével és van dyckos kifinomodottságával szinte páratlanul áll a korabeli magyar művészetben. A nemes felfogású arcot az erősebb megvilágítás még jobban kidomborítja és egyszerű feketeségében hagyja meg a ruhát. A lágyan hátrahullámzó haj, a dús bajusz és a hegyes álszakáll a megjelenésnek spanyolos előkelőséget kölcsönöz. Mindezeket a külsőségeket felülmúlja azonban a szemek fölényesen határozott tekintete. Ez a kifejezés megvan a fejtartásban, a bátor odaállásban is. Gondoljunk csak a nyaktalan Önarckép félénk beállítására, bátortalan tekintetére és látni fogjuk, hogy a kispolgári szerény festőből hogyan vált a mágnásvilág előkelő művészévé.

Nála azonban minden a művészi érdeklődéstől és az ihlettől függ. Az, ami Kammermayer portréját olyan lendületes, minden gesztus nélkül is szinte patetikus megjelenésűvé teszi, hiányzik azokon a reprezentatív művein, ahol mindenáron el akarja azt érni. Még a legjobbak közé tartozik Balogh Péter református szuperintendens 1860-ban festett arcképe. Tiszteletet parancsoló, fölényes erővel állítja elénk a harcias református egyházfőt, amint egyik kezét erőteljesen szívéhez szorítja. Az ősz hajtól keretezett darabos arcot, a szemet és az összeszorított keskeny ajkat határozottság jellemzi és mégis hiányzik a meggyőző erő. Erőltetett és színpadias a beállítás. Hideg számítás hozta létre a képet, nem pedig benső erő. Széchenyi István gróf és Deák Ferenc arcképén is a nagy méretek, a pompás ruházat (23. kép), a bútorok, a sok apró, magyarázatul szolgáló részlet mellett a művészi oldal háttérbe szorul. Györgyit valami gátlás fogja el, amikor hivatalos arcképmegrendelést kap. Némely reprezentatív képén nemcsak kedvetlenséget, de tudatlanságot is árul el. Megdöbbenve kérdezhetjük, hogyan festhette élete legjobb korszakában, a Kammermayer portréval egyidőben Bezerédy koponyátlan, erőtlen, színtelen képét?! Lehet, hogy ezeknél az arcképeknél Györgyi nem tartotta illendőnek belső megrezdüléseit szóhoz juttatni és a költői varázs nélkül a kép lelketlen vászon és festék maradt. A magába süllyedő, töprengő kedélyű művész vagy nem érezte át a közösség gondolatát és a nagy eszmék harcosait, vagy pedig nagyon is elfogulttá vált festésüknél. Még Clark Ádám képmásán is megvannak ezek a hiányok, míg feleségéé már sokkal jobb.

Egy gyönyörű fiatal leánynak, Deák Szidóniának (26. kép) üde lányossága ismét a művészi teljesítmények magaslatára emelik Györgyit. Meghatott gyöngédséggel ábrázolja az őzikeszemű, gyermekesen tiszta teremtést. Szinte érezni az arc bársonyosságát, a száj puhaságát. Kár, hogy a nyak rajzánál, mint több esetben, itt sem tudta magát kivonni a divatos "hattyúnyak" hatása alól, a lilaszallagos fehér magyarruha pedig kissé mereven hat.

Sztankovánszky Mária arcképén viszont éppen a ruha tűnik fel: az ezüstös csillogású ujjak könnyedsége, a harsogó színek merészsége, a lila szoknya modernül ható elevensége.

Rokonának, Lauffer Vilmosnénak arcképén ismét kísérletezik. Ugy mint fiatalabb korában dúsan és lendületesen rakja fel az arc pirosságát, a ruha bordó színét és a csipke fehérjét a vékonyan alapozott vászonra. A technika emlékeztet az 1855-ben készült képére, de a felfogás sokkal érettebb, az arc sejtelmes mosolya és az elhegyesedő ujjak távol állnak az Olasz lány egészséges egyszerűségétől.

Györgyi nem folytatja ezt az irányt, de a kísérletezés hasznára válik. Az utána következő képek nagyvonalubbak és merészebbek. 1862-ben megfesti Feleségének portréját (29. kép.)egész más felfogásban, mint a három év előtti kis ovális képen. Eltűnik a tartózkodó arckifejezés, a zárt felépítés. Meleg asszonyosság árad az arcról, a nagy fekete szemek odaadó gyengédsége, a megvonagló száj, túláradó érzéseket árul el. Az arcról a fény a meztelen vállra siklik, melyről a ruha és a fehér ing lecsúszott. A fejkötő lazán megkötött fekete tüllje művésziesen hat az elefántcsontszínű testen. A képen valami fínom érzékiség rezdül meg, mely őszinteségében távol áll a biedermeier leplezett kacérságától.

Míg felesége arcképéről az asszonyiság melegsége árad, addig anyósáról készült festményén (28. kép) a lelki kifejezés mélyen ember vonásait viszi vászonra. Az öregedő szép arcról a tapasztalt ember jóságos megértése és bölcsesége sugárzik. A szemek emelkedett lélekről, a száj fáradt lemondásról tanúskodik. Györgyi ezzel a megkapóan kifejező képpel, méltó emléket állított anyósának, aki szerető gonddal őrködött a kis család boldogsága felett és akit leveleiben mindíg mint "engelsgute Mama"-t említett. Szinte halljuk bölcs szavát, amint a festő túlbuzgalmát mérsékli: "Miért az örökös törekvés azután ami pillanatnyilag elérhetetlen?"^[48]

Györgyinek úgylátszik kedve tellett az idősebb emberek, gondolatoktól árkolt arcának festésében. Még ugyanabban az évben lefesti Simonyi Antal festő feleségét. (27. kép) Ebbe a képbe nem visz bele annyi gyengéd szeretetet, mint anyósa arcképébe, de annál több festőiséggel oldja meg feladatát. A kissé felhúzott szemöldök alól ránk tekintő arc élénk szellemisége, a naturalista felfogást hirdeti, amit külső benyomásban enyhít a biedermeier kor divata a bodorított haj és a szalagos ruha. A kép legfőbb ereje színeiben rejlik. A simogatóan lágy és mégis erőteljes, tartalmas színek a művész legérettebb alkotásává avatják a képmást.

Ezután ismét az Andrássy-portrén megnyilvánuló szellemben dolgozik. Stílusában valószínűleg az ábrázoltak lényéhez, társadalmi állásához alkalmazkodik. Különösen Beniczkyné Bajza Lenke portréja (30. kép) emlékeztet az Andrássy-képre, csakhogy itt a művész állva helyezte el a modellt és félig háttal fordította a park tisztása felé. Itt is szerepel a kulisszaszerű kőfal, amelyre az ábrázolt támaszkodik, a művész itt is hangsúlyozza az arcél fínom vonalát és viszontlátjuk az elszórt rózsákat. A fiatal nő fürkészőn néz a távolba, mintha most libbent volna ide könnyed fehér ruhájában, hogy kezében fehér kendővel egy messziről jövőnek vidáman intsen.

A sok ülő vagy nyugalmasan figyelő arckép után, fokozni igyekszik az életszerűséget és erősebb mozgást visz az ábrázolásokba. A pillanat látszatát érzékelteti, amint a karcsú alak tüllruhájában mintegy elsuhanni látszik a vászon előtt. Ezen a képen Györgyi egy árnyalattal tovább fejleszti művészi felfogását. Mindinkább a mozgás kifejezésére törekszik. Ezt a fejlődést az a vágya sarkalja, amely az utóbbi időben mind erősebben lesz rajta úrrá: átlépni az arcképfestészet megszabott keretét s egy szabadabb művészi terület felé haladni. A sors rákényszerítette, hogy portréit megrendelésre fesse s ezért szabadulni vágyását a műfajon belül apró árnyalatokban igyekszik megvalósítani. Első sorban a megjelenés impressziója ragadja meg. Épen azért hatnak ezek a művei annyira közvetlenül; olyanoknak érezzük őket, mintha egy mellettünk elhaladó alak benyomása egy pillanatra élesen belénk vésődne.

Ennek az iránynak a továbbfejlesztése herceg Odescalchi Gyuláné térdképe (31. kép). A beállítás Beniczkyné arcképéhez hasonlít, de a kép magasabb légkörbe vezet bennünket. Mintha a hercegnő hófehér muszlinba burkolt alakja a mindennapiságtól eltávolodna és egy más világ anyagtalan jelensége lenne. A ködös háttér és a fák elmosódó körvonalai közt csak a felénk fordított fej ad valószerű foltot. A szép metszésű arc idealizálása mellett is egyéni, körvonalai határozottak, a belső formák plasztikusak. Érzéseknek a kifejezését ellenben hiába keresnők a zárkózott arcon, mintha öröm és bánat nem érne el hercegnői magaslatáig. Ezt a hiányt is pótolja Szent Mihály úrnőjének, Milkovich Zsigánénak tündöklő arcképén (a címlapon) (33. kép). Megvan benne a mágnás portrék könnyed előkelősége, de megvan a családi képek közvetlensége és kifejezésteljessége is. Mintha a tüzes szépségű asszony el akarna haladni előttünk, fínom kezével fátylát tartja, másikkal könnyedén húzza összébb ruháját. A magyar ruha sejtetni engedi a kecses mozgású, karcsú. izmos testet, a felénk fordított arc az élénk szellemet. Csodálattal pihenhetett meg a beteg művész fáradt szeme az egészségnek, rugalmasságnak, temperamentumnak megtestesülésén. Szeretettel és biztos tudással festette a képet, a lélek ismeretét, a színek gazdag pompáját pazarolta rá. Túlnő a portré határán, a teljesen önmagáért élő, tisztán művészi értékével ható műalkotás magaslatára.

Báró Augusz Antalné arcképét a szem és a száj barátságos kifejezése közel hozza, emberivé teszi. A környezet és a beállítás a pompás fekete csipkeruha és az arisztokratikus kezek azonban ismét az előkelőség jegyében jöttek létre.

A hűvös tartózkodás után szívreható melegséggel szólal meg Piskovich főorvos feleségének képén (32. kép). A fiatal nő évekkel előtte súlyosan megsérült egy bosszúálló inas merényleténél, melynek egész családja áldozatul esett. Élete végéig betegeskedett és a sok szenvedés rányomta arcára bélyegét, amely különös bájt kölcsönöz neki. A sír szélén álló művész maga is súlyos fájdalmak közt gyötrődött és amúgy is a korabeli szentimentális irodalom hatása alatt állott, így tehát érthető, hogy lelkének egész gyöngédségét adta bele ebbe a munkájába. A fátyolozott szemek szelíd tekintete, a száj epedő mosolya, megejtően valószerű. A meghatóan törékeny testet leheletkönnyű fátyol veszi körül, melyet jobbkezének egy kedves mozdulatával magához ölel, míg balkarja megbujik az átlátszó fátyol alatt. Frissen és gyors iramban oldotta meg a művész a kedvére való feladatot. Ecsetje nemcsak az alakon és a ruhán rakja fel lendületesen a festéket, hanem az arcon és a szemek festésénél is ugyanolyan merészen dolgozik. A homlokon fínom árnyékokkal készíti elő a haj határát és így különös, hogy a tarkóba hulló fürtök merev vonalát nem vette észre és nem próbálta enyhíteni.

A törékeny teremtés után mintegy ellenhatásképen a művész Sztankovánszky Imre főispán egészségtől duzzadó, derűt sugárzó arcképét festi meg. Mint egykor Pejacsevich János gróf arcképén, úgy itt is az erő ragadta meg képzeletét, csakhogy most már elhagyhatta Rahl és az olasz művészet hatásának mankóit, saját szavaival is ki tudja fejezni mondanivalóját. Amennyit a kép erejében veszít ezáltal, annyit nyer átszellemült kifejezésében. A tekintet jóságos és bölcs, a magas, értelmes homlokot az ősz haj könnyed hullámokkal övezi. A jóltáplált test, a pirosas arc ellenére érezzük, hogy itt a szellem emberével állunk szemben.

Györgyinek kitűnő festményei és kiterjedt ismeretsége közben megtette a hatását. A magyar mágnásság kivitte Bécsbe a művész hírnevét és 1862-ben Forgách Antal főkancellár megrendeli nála életnagyságú arcképét, sőt azzal kecsegteti, hogy a császárt is lefestheti a kancellária számára. Györgyi elfoglaltsága, főleg pedig betegeskedése miatt húzódik a dolog, míg 1863 tavaszán megindulnak a komoly tárgyalások. Felmegy Bécsbe, ahonnan a következőket írja:^[49] "A császár biztosan ülni fog. Végre második kihallgatásomnál elhatározták, hogy a ruhákat is megkapom Pestre. A kancellár magának kéri a mellképet, amelyhez a császár ülni fog. Megkapom a császár életnagyságú fényképét is. Holnap 12-kor ismét kihallgatásra megyek, hogy az írásbeli szerződést megcsináljuk." Györgyi szinte utolsó pillanatig nem mer bízni szerencséjében, olyan hihetetlennek tűnt, hogy az elnyomatás korában magyar művész fesse le a császárt természet után, még hozzá a Szent István-rend nagymesteri díszében. Azonban március 27-én egy hatalmas ládában elküldik a díszes ornátus egész felszerelését Pestre, hogy a természet után készült tanulmány után a nagyméretű reprezentatív képet itthon dolgozhassa ki a művész.

Közben Györgyi állapota egyre rosszabbodik. Lehet, hogy gyomorbaj hatalmasodik el rajta, de sok jel arra mutat, hogy hivatásának lett az áldozata és hogy a festékektől súlyos ólommérgezést kapott. Különféle gyógyvízkúra alkalmazása után júniusban mégis felmegy Bécsbe és nyolc nap alatt lefesti a kancellárt.

Megható levelekben mondja el Györgyi életének ezt az utolsó, legnagyobb szereplését. Július 1-én írja feleségének:^[50] "Tegnap midőn éppen a kancellárnál dolgoztam, egy hírnök jött a várból egy cédulával, amelyre a következő szavak voltak írva: "Ungar Maler. Donnerstag 2.Te um halb ein Uhr erste Sitzung in Stefans Appartement." Ezek a szavak el fogják Neked egész állapotomat árulni. Tehát a kocka el van vetve, most komoly a dolog. Isten! Adj bátorságot és nyugalmat, mert csak a Te vezérleteddel sikerülhet vállalkozásom. Ma megmutattattam magamnak az ú. n. István-lakosztályt és elrendeztettem Őfensége fogadására. Még ma odahozzák a képet és holnap, miközben ti nyugodtan ebédnél ültök, nekem gyöngyözni fog a homlokom. Gondolj rám! Ez a tudat erőt fog adni és én is biztosan fogok Rátok gondolni. Istenem, már csak túl lennék a holnapon - rögtön fogok Nektek írni... Ma ült a kancellár utoljára, végtelenül meg van elégedve, egyáltalában nemcsak ő, hanem egyhangúan dícsérik a kép kiválóságait. Egészségem hál' Istennek helyreállt. Szorgalmasan iszom a vizet, a görcs teljesen elmúlt, csak esténként érzek fájdalmakat a gyomor és a has táján, de olyan gyengén, hogy rövid időn belül teljes megszűnése várható."

Különös, hogy Györgyinek ez az országos fontosságú megbízatása mennyire nem kelti fel az újságok figyelmét. Azt a néhány sort, amit a lapok írnak róla, levelének alábbi része magyarázza. "Drágám, nem lenne jó, ha elmennél Sartorihoz és nevemben megkérnéd, hogy az újságban, ha lehetséges a magyarban is, itt tartózkodásomra vonatkozólag egy rövid cikket közöljön? Még használhatna nekem, legalább az emberek ismét hallják egyszer a nevemet. Mondd, hogy nagyon kéretem, azt hiszem meg fogja tenni, hisz mindíg oly barátságos volt irányomban." Másnapi levele izgatott és kuszált. A császár ugyanis nem jött el a megbeszélt időben, helyette a szárnysegéde hozta az üzenetet, hogy rögtön induljon Laxenburgba, a császár ott fog ülni. "Estefelé tehát Laxenburgban vagyok - írja -, milyen különös is az élet, úgy tűnök fel magamnak, mint dióhéj a tengeren. Ide-oda dobálnak az élet hullámai és csak arra kell törekednem, hogy fenntartsam magam, hogy egy hullám rám ne zúduljon." Másnapi levelét már Laxenburgból folytatja.^[51] "Tegnap délután 4 órakor podgyászommal együtt az udvari kocsi elhozott a Burgból Laxenburgba, ahova este fél hatkor érkeztünk. Itt már minden elő volt készítve. A vár főfelügyelője, végtelenül fínom és kedves úr, megmutatta lakásomat. Ez három szobából áll, tudniillik egy fogadóból, egy nappaliból és egy hálószobából, mind pompásan berendezve. Ebben a lakásban szokott a császárné főudvarmesternője lakni, ha itt időznek. Aztán még egy műterem is van itt, elég jó világítású. Mikor beléptem, éppen négy inas foglalatoskodott a fehér falak damaszttal való behúzásával. Mindent elrendeztem, hogy célszerű és méltó legyen Őfelsége ülése számára. Egész szolgasereg segédkezett, némelyek a műteremben és a szobámban, mások utasításaimat várták. Egyszóval láttam, hogy kitüntető kedvességgel vesznek körül. Egy öregedő komorna ugyancsak csodálkozott, hogy a grófnő saját ágyát kellett a legfínomabb fehérneművel számomra felhúzni. Láttam, hogy valami a szívén fekszik, mikor egyszerre csak megszólalt: "Az a megtiszteltetés még senkivel sem esett meg, hogy a grófnő ágyában aludjon." Később a szakács jött kérdezni, hogy dinézni akarok-e vagy pedig hideg húst. Az utóbbinál maradtam. Így lett fél 10, mikor nyugovóra tértem. Közben majdnem elfelejtettem mondani, hogy estefelé Őfelsége egy vadásza jött azzal az üzenettel, hogy Őfelsége szárnysegédéhez menjek, amit rögtön meg is tettem. Ő azt kérdezte, hogy melyik reggeli óra felelne meg nekem a világítás miatt? Én egy korábbi órát kértem, mert fél 1-kor a nap az ablakra süt. Azt felelte, hogy mindenesetre legyek készenlétben, Őfelsége meg fogja üzenni, hogy melyik órát kívánja. Aztán nyugovóra tértem. A ház, amelyben lakom, háromszáz lépésnyire van a főkastélytól, elragadó kilátással. Az ablakhoz mentem, a csillagos ég mágikusan világította meg a szép virágágyakat és fákat. A csendet csak a tücsök ciripelése és egy éjjeli madár kiáltásai törték meg. Olyan ünnepélyes volt minden, hogy önkénytelenül összekulcsoltam kezemet és bensőséges imával csillapítottam le izgatott szívemet, miközben hat év óta először sírtam. Gondolatban lepergettem az egész nap eseményeit és a legkisebb dologban is felismertem a Mindenható vezetését. Össze voltam törve szívemben. Vannak pillanatok az életben, amelyek döntő jelentőségűek lehetnek a jövőre. Csak most éreztem kicsiségemet. Isten ki fog emelni csüggedtségemből, mert csak a vallásra és Istenre támaszkodik művészi életem." Ilyen gondolatok és hullámzó lelkihangulatok között töltötte Györgyi az álmatlan éjszakát. Reggel 5-kor már fenn volt és várta az idő csigalassú múlását tizenegyig, amikorra a császár érkezését jelezték.^[52]

"Úgy tűntem fel magam előtt - írja -, mint egy harcos a csata előtt. A legnagyobb hős is elfogódott az első ágyulövésig, akkor aztán visszatér a bátorsága. Így történt velem is. Elfogódottságomat, mondhatnám félelmemet nem lehet leírni, míg végre a szárnysegéd jött és jelentette: "Őfelsége jön." Pont fél 11-kor lépett be a szobába és mint egy varázslatra, hirtelen eltűnt minden elfogultság a végtelen kedves, szívélyes megszólításra: "Nagyon örülök, hogy eljöhettem és ülhetek Magának." Úgy éreztem, hogy felemelnek, hogy bátorság áramlik belém, éreztem, hogy minden izmom megfeszül, hogy a mű segítségére legyen, habár összehasonlítva vázlatomat a természettel, láttam, hogy egy ecsetvonást sem használhatok belőle. Mégsem hagyott el bátorságom, ellenkezőleg merészen láttam neki az átfestésnek és ötnegyed óra alatt sikerült a képet annyira rendbehozni, hogy pontos és biztosan remélem, hogy sikerülni fog. Ülés közben sokat beszélt Őfelsége. Úgylátszik nem unatkozott, annak ellenére, hogy szerencsém volt egész idő alatt kettesben lenni vele. Még Te is meg lettél említve angyalom, Őfelségének arra a kérdésére, hogy házas vagyok-e, azt feleltem: "Igen Felséges Uram, olyan szerencsés vagyok, hogy kedves jó feleségem és négy gyermekem van." Távozásának utolsó szavai ezek voltak: "Holnapután vagy hétfőn ismét rendelkezésére állok." Mikor Őfelsége elment, inasa, aki az ajtóban állt, így szólt: "Gratulálok. Abból a hangból, ahogy Őfelsége Önhöz beszélt, rögtön felismertem, hogy sokat tart magáról. Nem is ült még soha senkinek ennyi ideig." A második ülésen a ruhát festi meg Györgyi, a harmadik azonban késik, a császár nem ér rá. "Őfelsége második ülése mult kedden volt, amikor ismét végtelenül szeretetteljesnek mutatkozott. Nyiltan be kell vallanom, meg vagyok hatva irántam való kegyelmétől. Elmenetelénél megígérte, hogy csütörtökön ismét jön, de amint látod az ülés keddre tolódott el, ami nagyon elszomorít." A kép a legjobb úton halad, a művész mégis kétségek közt él, hogy úgy sikerül-e a mű, ahogy reméli. Betegsége, amit a nagy idegfeszültségben egy ideig szinte nem érzett, most újult erővel tör rá.^[53] "Jelenleg olyan izgalomban élek, ami hosszabb ideig aligha fog jót tenni szervezetemnek - írja. - De, sajnos nem tudok magamon uralkodni. Csak félig élvezem az itteni életet, hogy teljesen élvezzem, ahhoz hiányzik a nyugalmam." Igyekszik leplezni felesége előtt is rosszulléteit. "Megismerkedtem Seeburger dr. udvari tanácsossal és családjával, igen kedvesek irányomban. Elhatároztam, hogy amint alkalom nyílik, beszélek vele állapotomról. Addig azonban nem akarok szólni, míg Pestről nem kapok értesítést, kérlek, jó asszonykám, menj el Hoffmannhoz, de hamar és mondd, hogy kéretem, üzenje meg, igyam-e még a vizet? Eddig harminc üvegecske van bennem, de azt hiszem, az okozza a vértolulásokat, gyomorgörcsöket és a gyakori szédülést. Nyugodj meg azonban, ne gondold, hogy szenvedek, csak azért kértelek, hogy menj Hoffmannhoz, hogyha hasonló eset előfordul, tudjam miheztartani magamat." Felesége kétségbeesve válaszol,^[54] hogy hagyjon minden kúrát abba és forduljon a bécsi orvosokhoz, mert az itteni olyan zavart, hogy esetleg éppen az ellenkezőjét ajánlaná, mint egy héttel ezelőtt is tette. Úgy látszik azonban a művészen nem lehetett már sokat segíteni. Szerencsésen befejezi még a császár mellképét s büszkén írja alá: "Természet után festté Györgyi 1863." A festmény Ferenc József legjobb fiatalkori képmásai közé tartozik. Karakteres, életteljesés kellemes színezetű. Az egyetlen festmény ebből az időből, amelyen a császár magyar ruhát visel. Szemben áll és fejét kissé balra fordítja. A művész eltekinteti minden külső hatásvadászástól és egyszerűen, emberien állítja elénk az uralkodót. Lehet, hogyha megvalósult volna a nagy festmény, azon talán a hivatalos portrénak már említett hibáiba esett volna. Nem várhatjuk, hogy műremek legyen. Ebben meggátolta a belső elfogódottság, amit a császár jelenléte benne előidézeti és az, hogy először került szembe egy eddig csak fénykép után ismert arccal. Hol volt Györgyi az udvari festők előnyétől, akik nap-nap után az élet különböző megnyilvánulásai közben ismerik meg az uralkodók arcát. Ferenc József portréjának megfestése az adott körülmények között nagy teljesítmény volt és a festő művészi erejét bizonyítja.

Megtörve, betegségtől elgyötörve vonszolta el magát utolsó állomásához Szentmihályra, régi ismerőseihez. Egy év előtt Milkovics Zsiga földbirtokos feleségét festette le, most pedig hosszas unszolás és levelezés után a férfi arcképét vállalja. A rendkívül művelt és közvetlen környezet egy ideig jobbulást hoz.^[55] "Hál Istennek szerencsésen megérkeztem - írja -, félelmem ellenére ez jó jel, és még mindíg erős természetem mellett szól. Állapotomban semmiféle rosszabbodást nem vettem észre, ellenkezőleg mai első éjszakám minden pestinél jobb volt. Körülbelül 5 órát aludtam, kutyaugatás és kakaskukorékolás ellenére. Ma is megkönnyebülést érzek, nem is fogok semmit sem használni. Nem kételkedem benne, hogy az itteni levegő lesz legjobb orvosom. Reményeim, amiket ittlétemhez fűzök, azonban csak akkor valósulhatnak meg, ha szerető jelenlétedet élvezhetem." Még első nap megkezdi a képet, melyet kínlódva, a rettenetes fájdalmaktól minduntalan félbeszakítva készít el.

Györgyi tudtunkkal nem is veszi többé kezébe az ecsetet. 1863. szeptember 22-én, 42 éves korában meghal. Akkor kellett távoznia, amikor megtalálta önmagát, hiánytalanul tudta egyéniségét kifejezni és amikor a gazdag lehetőségek kincsesháza tárult ki előtte. Művészete telve volt friss kezdeményezésekkel, képzelete eleven elgondolásokkal és lelke nyitva állt új élmények befogadására. Meddő volna azonban a csábító következtetések területére átsiklani. A korai halál rákényszerít bennünket arra, hogy az elért eredmények alapján határozzuk meg tehetségének súlyát és helyét a magyar művészet történetében.

Végignézve Györgyi művészeti örökségén, szereplését első pillanatra a bécsi Amerlingéhez vagy az angol Lawrencéhez hasonlíthatnók. Ő is az ország előkelőségeit festette könnyed, elegáns színekkel, nemes tartásban. Amíg azonban külföldi társainak fínomkodó és kissé felületes modora nagy hagyományok hanyatlása és fölhígítása, addig Györgyi művészete távol áll az elkorcsosulástól. Ellenkezőleg, benne az úttörő művész vonásai fedezhetők fel, aki a benső ember kifejezésében, az ábrázolás felfogásában és a festői előadásban a magyar földön újat és eredetit termelt ki magából.

Öntudatlanul is hidat vert a polgári lelkület és a nemesi szellemiség nagy szakadéka fölött, mint ahogy benne is fölismerhető ez a kettős lelki beállítottság. Életének külsőségeiben még a polgári léthez tapad, de gondolatai, megérzései fölülemelkednek a szerény vágyakon és az alacsony látókörön.

Célkitűzéseiben nagyratörő. Az örök művészet eszménye lebeg a szeme előtt és bár nyárspolgárhoz illően súlyt helyez az anyagiakra, a pénzszerzés nem elégíti ki. Elsősorban jó művész akar lenni. Kevesebb önmarcangolással, enyhébb önszigorral és kevésbbé eredeti felfogással is festhette volna képeit, hogy velük elismerést és sikert arasson. Megrendelőinek javarésze ízlés és ítélőképesség nélkül állt a képei előtt. Művészi igényük szerénysége és hozzánemértésük azonban a művészben a feladatok súlyán nem könnyített. Megrendelőinek kritikai hiányát azzal ellensúlyozta, hogy még szigorúbban ítélte meg önmagát. Fájdalmasan sóhajt fel egyik levelében: "Adná Isten, hogy az önáltatás szerencsés tulajdonságával rendelkeznék, akkor talán vidáman kenném le egyik képet a másik után. Jelenlegi helyzetemben nem törődnék azzal, hogy jó-e vagy sem? Az emberek úgysem értenek hozzá, festhetnék ahogy akarok. De a művész tehetsége akkor kap táplálékot, akkor tud teljes erővel kifejlődni, ha elismerést talál. Áthidalhatatlan akadályokat fog kitartással és merész igyekezettel ostromolni - ha megértik. Ahol nem ez az eset, ahol hiányzik az erkölcsi alap, ott gépiesen halad az útján. Sajnos, ilyenkor föl lehet ismerni a lustaság jeleit. Ezt érzem én is mértéktelenül és ez kedvemet szegi..."

Leveleiben a sorok mögül kiolvasható, hogy nem Tuzsér, Mándok, Zomba, Parnó, Nagy-Lónya, Anarcs vagy Radvány urának festett, hanem láthatatlanul Bécs, Velence vagy Róma szakértőinek elismeréséért küzdött. Ha a művészeti központokból és a világvárosoktól távol, nehezen megközelíthető és Isten háta mögé eldugott főúri kastélyokban, nemesi kúriákban egy-egy művészi probléma vagy nehézség állta útját, sohasem folyamodott külső segítséghez vagy mintaképekhez. Metszetgyűjteményében egyetlen oltárképtől eltekintve, nem mutatható ki a legegyszerűbb átvétel sem, pedig az anyag nagyrésze arckép. Inkább önmagával tusakodott, semmint hogy idegen segítséggel oldotta volna meg a nehéz feladatokat. Ez az erkölcsi tisztesség határozza meg jellemét és a maga erejéből való úttörés biztosítja fejlődőképességét az elsorvadás ellen.

Egyéni adottságai hozzák magukkal, hogy öntudatlanul is új vonásokkal gazdagította a magyar művészetet. Elég egy pillantást vetni a vele egyívású kortársak művészetére, hogy meggyőződjünk erről. Az itthon maradottak közül a Györgyivel rokon területen mozgó Barabás Miklóst kell első helyen megemlíteni. Ő is művészetének kezdeti korszakában nehéz küzdelmeket vívott, de ezeket a küzdelmeket főleg a technikai készültség fogyatékossága váltotta ki nála. Magától tanult és érett művésszé, amiért súlyos áldozatokat kellett hoznia. Az elemi tudás megszerzése érdekében figyelmét a legszükségesebbre kellett összpontosítania: a kor ízlésének megfelelően a valóság hűséges tolmácsolására. A fény, a levegő, a festőiség problémái észrevétlensikkadtak el művészetében. Mindezekből a festészeti feladatokból, amelyek pedig a külföldi művészeket élénken foglalkoztatták, Barabás csak annyit használt fel, amennyi szükséges ahhoz, hogy az ábrázolás valósághű legyen. Nem akarjuk lekicsinyelni Barabás érdemeit, mert mint a nemzet festőkrónikásának nagy jelentősége van. Arcképeit vizsgálva azonban a legtöbb, amit mondhatunk róla, hogy éles, tárgyilagos megfigyelő volt, és hogy képeinek hasonlatosságát kedves biedermeier bájjal fűszerezte.

A polgári világ jellegzetesen magyar művésze volt. Nagy műveltsége és nyelvtudása éppen úgy eszköz volt az érvényesüléshez, mint azok a technikai fogások, amelyeket az ábrázolások sikeres megoldása érdekében magának kidolgozott. Értett hozzá, hogy hogyan kell a haránt vonások kihangsúlyozásával az arcokat megfiatalítani,^[55a] és ugyanilyen fogásai voltak a különböző arckifejezésekre is. Ezek azonban csak technikai problémák. az önmagával viaskodó művésztehetség magasabb problémáit nem ismerte. Az életben józan. reális és szorgalmas ember volt. Hasonmása azoknak a polgároknak, akiket vásznain megörökített. Nála Széchenyi, Petőfi vagy Eötvös József sem a szellem és a vér nemesei, hanem polgári megjelenésű és polgári arckifejezésű emberek. Jellemző tulajdonsága Barabásnak, hogy sohasem a feladatból indul ki, hanem mindíg csak magából.

Barabásnál külsőségekben sokkal megkapóbb Györgyi másik kortársának, Borsos Józsefnek művészete. Képei nemcsak tárgyban és művészi kivitelben, de lélekben is a polgári ízlést árasztják. Míg Barabás többé-kevésbbé a polgári világot festi, addig Borsos ecsetje nyomán a polgárság vágyai szólalnak meg. Azt a világot varázsolja szemük elé, amely után áhítoznak. Az előkelő gazdagságot, ruhában, bútorban, lakásban, életmódban, de mindezt bizonyos parvenű mellékízzel hangsúlyozza ki.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy Borsos Bécs kedvelt festője lett. Kortársai ízlését ösztönösen megérezte és mindíg azt adta, amit azok elképzeltek. Képeinek külső megjelenése is a megrendelők ízléséhez simult. A főhangsúly a külső pontos leírása. Fontos, hogy minél pontosabb legyen az arc külső hasonlósága, minél gazdagabb a környezet, melybe alakjait helyezi. Mint egy óriási csendéletet látja a világot. A részletekben duskál anyagban, formában és színben egyaránt. Bár a biedermeier legkedveltebb műfaja az arckép, Borsos nem volt igazi arcképfestő. Nála minden arc személytelen. Típusokat fest nagy készséggel, a lényeget feledtető részletek halmozásával. Az arcokon az egyéniség belső különbözősége helyett a kor ízlésének megfelelő kifejezések uralkodnak. A galambpóstáról csak a galambot kell elhagyni és az arcot kissé hasonlóvá tenni, hogy egy fiatal leány képmása váljon belőle. A "szelíd", az "álmodozó", az "epekedő", a "szégyenlősen kacér" kifejezések pótolják az egyéniséget a női képmásokon.

Az előadás gazdagságát a színek tüzével támasztja alá. Tulajdonképeni festőiségről azonban ennek ellenére sem beszélhetünk. Bármily puha tapintású bársonya és tompa csillogású selyme mégis csak színesség marad, alárendelve a pontos rajznak. Színessége nem tudott festőiséggé érni.

Borsos művészete sokkal egyenletesebben fejlődött mint Györgyié. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nagyobb tehetség lett volna. A bécsi környezet serkentő hatása, a művészi szándék kisebbigényűsége, az állandó elismerés melege segítette át Borsost a nehézségeken. Az élet első kemény érintésére megtorpan a lendülete, az a világ, amelyet magában felépített, egy csapásra összeomlik és önmagával meghasonulva visszavonul a harc elől. Nem képes felvenni a küzdelmet az új irányok mellett vagy ellen. Művészetének és emberi tragédiájának magja: akaratgyengesége, amely a siker érdekében hódolásra unszolja a bécsi ízlés előtt és megsemmisül, amikor a közönség új divatnak kezd tapsolni.

Györgyi művészetét emberi tulajdonságai teszik mélyebbé. Az ő nehézségei nem a technikából születnek, hanem a belső kifejezés megragadásából. A külső csak keretül szolgál ahhoz, hogy az ábrázoltak egyéni jellemvonásait minél hívebben fejezze ki. A kor ízlése az arcképek külső megjelenésében ütközik ki, főleg az öltözékben. A szépítésre nem a banális polgári szép értelmében törekszik, célja az ábrázoltak belső lelki szépségének kifejezése. Nagyobb súlyt helyez az egyénire, mint a megszokott szépre. A képzeletét serkentő modelleknél szinte hozzájuk idomul kifejezési formában és technikában egyaránt, hogy minél jobban meg tudja közelíteni az egyéni jellemvonásokat és minél világosabban tudja azokat kivetíteni. Mily megkapóan érzékelteti Pejacsevich gróf vaskosságát, életörömét; anyósának érett emberi vonásait; feleségének odaadó asszonyosságát; Piskovichné törékeny fínomságát; Deák Szidónia vagy Milkovichné őzikeszerű tisztaságát. Milyen nyárspolgáriasan kicsinyes Spullerék arcképén és milyen hozzáférhetetlenül előkelő az Odescalchi hercegnő portréján. Megérzi, kinek az egyéniségéhez illik a díszes ruha, fínomkodó mozdulat és hogy kit ábrázoljon egyszerű ruhában, póz nélkül. Van azonban valami, ami minden arcképén végigkísér, hol a száj ideges vonalában, hol a szemek könnyes-meleg tekintetében, hol pedig az ujjak vibrálásában. Ez a megnevezhetetlen vonás Györgyi egyénisége. Azé az emberé, aki nőiesen lágy és gyöngéd, gyerekesen türelmetlen, de a nagy dolgokban nemes és férfias. Sajnálja a vadászaton egy nyúl életét kioltani, fél a sötétben hazamenni, letörik, ha nem kap levelet feleségétől, de ugyanakkor elszántan küzd meggyőződéséért és megadóan Istenhez fohászkodva tűri halálos betegségét, még legszűkebb környezete előtt is leplezve gyötrelmeit. Élete tele van tűzdelve a mindennapok eseményeivel, melyek alól nem vonhatta ki magát, hiszen a sors rövidre szabta életét. Mégis ezek az események eltörpülnek a lelkében végbemenő folyamatok mellett.

A mult század első felének magyar mesterei közül egynél sem látjuk a lelkiélet oly magas fokát, mint Györgyinél. Az önelemzés példája, hogy az ösztönös cselekedetet a tudat mérlegére helyezi, a benne visszatükröződő külső benyomásokat a megfigyelés antennájával fogja fel és az őt környező világ külső látszata mögött keresi az élet lényegét. Az arcképfestés közben bő alkalma volt idegen emberek és különböző társadalmi rétegek megfigyelésére. A mások megismerése a legbiztosabb út volt ahhoz, hogy önmagát megértse. Ezért vált elsősorban emberábrázoló művésszé. Akiben megvan az élet iránti kíváncsiság nagy adottsága, annak a lelke nyitva áll új dolgok befogadására. Képzelete nem sorvad el, hanem frissen és rugalmasan fogja fel az élményeket.

Ezek a tulajdonságok fejlesztették Györgyiben az embert és az ember alakította a művészt. Romantikus lelki adottságai, melyek művészetében csak a maga szórakozására festett képeken csillannak fel, mint első korszakában készült "Tengeri vihar" című festménye is bizonyítja, kedvezőbb környezetben a romantika művészévé nevelhették volna. A magyar viszonyok és elszigeteltsége miatt nem fejlődött ki lelkének romantikus iránya, hanem az akadémizmusba vezető nemes realizmusa jutott túlsúlyra.

Szerény anyagi lehetőségei csak rövid időközökben engedték meg, hogy az igazi művészet éltető közelségét élvezze. Kezdő korában Bécsben az akadémia és a múzeumok nevelték. Azután a magyar főváros alig megmozdult művészi szelleme vette körül. Egyetlen egyszer sikerült kiszabadulnia megszokott környezetéből, amikor 1856-ban Velencébe utazott. Idehaza nagyobb élménye csak egy akadt, amikor az itt dolgozó bécsi Rahl Károlyt megismerte. Röviden végigtekintve Györgyi fejlődési lehetőségeit, nyilvánvaló, hogy jelentőségét nem mérhetjük fel az általános európai mértékkel. A sors nagyon is távol vetette a fejlődés forrásától és talán még hírt sem hallott arról, hogy Ingres utoljára arat sikert klasszicizmusával, hogy Delacroix diadalra vitte a romantikát és hogy Courbet a realizmusért tör lándzsát.

A történelmi fejlődés szempontján túl azonban van egy másik értékmérő, mely időhöz és korhoz nem kötött, s ez a művészi kvalitás. Míg az utóbbit az élet eseményei irányítják, a művészek helyzeti előnye vagy hátránya befolyásolja, addig az abszolút értékelés minden mellékszempont nélkül, csakis a tiszta tehetséget helyezi a mérleg serpenyőjébe. Ismerve Györgyi emberi tulajdonságait, elért eredményeit és tudva azt, hogy a fejlődése lendület közben szakadt meg korai halálával, méltán állapíthatjuk meg, hogy tehetsége fölülemelkedett a korabeli hazai művészek átlagszínvonalán. Nem tartozott a zseniális újítók közé, de a követők szolgatermészetével sem rendelkezett. Azon a területen, melyre a sors vetette, minden nehézség ellenére megoldotta a fejlődés által számára kiosztott feladatot. A nélkül, hogy szorosabb kapcsolat fűzte volna magyar elődeihez, kortársaihoz, vagy az utána jövő nemzedékhez, művészete öntudatlanul is beleszövődött a fejlődés menetébe. Dús festőisége, mélyreható emberábrázolása és nemes ízlése kiszakíthatatlanul beletartozik abba a fejlődésvonalba, mely a történelem tanusága szerint jellegzetesen magyar. Brocky festőiségét Györgyi vezeti át Lotz, Székely, Benczúr, Munkácsy, Szinyei, vagy a maiak: Csók, Vaszary, Szőnyi és Aba Novák színekben látó irányába.^[56]

Felfogásának újszerűségét maga a korabeli kritika is észrevette. Keleti Gusztáv maradi felfogásával halála után meg is rója érte:^[57] "Most csak az óhajtandó, hogy a divatkór ferde követelései által le ne térettesse magát a művészi arckép irányától, mint letért szerencsétlen Györgyink, ki jeles arcképeket festett korábban, utóbb pedig mindinkább meghajolt a romlott ízlés előtt."

Magyar tragédia, hogy Györgyi tevékenységét és tehetségét csak halála után 75 évvel kapcsolhatjuk a történeti fejlődés láncolatába. Művészeti alkotásaira kellőképen nem figyelt fel kora és az utána következő nemzedék nem folytatta ott az elhagyott munkát, ahol ecsetjét elejtette, hanem újra és újra megjárták azt az utat, amelyen Györgyi nehéz küzdelmekkel haladt. Úttörő volt a nélkül, hogy kortársai felismerték volna.
 

(Évszám szerint)

Pesti arany és ezüstműves céh könyve 1759-1833, 47 l. (Kézirat, Budapest Fővárosi Múzeum. 8461 lt. sz.)

Spiegel, 1845, 945 l.
Honderű, 1845 II. 137 l.
Spiegel, 1852, 747 l.
Pesti Műegylet évkönyve 1853-ra 461 l.
NEY FERENC: Az első magyar festészeti akadémiát gyámolító társulat évkönyve. Pest, 1852, 24 l.
Budapesti Hirlap 1852. 298, 318 l.
Vasárnapi Ujság 1854, 170 l.
Pesti Műegylet évkönyve 1854-re 18 l.
KERTBENY, Ungarische Malerrevue Pest, 1855, 18 l.
Pesti Műegylet évkönyve 1855-re 16 l.
Pesti Műegylet évkönyve 1856-ra 18 l.
Pest Ofner Zeitung 1856. IV. 2. köt. 134 szám.
Pesti Műegylet évkönyve 1857-re 18 l.
Napkelet 1857 kőnyomat melléklet.
Divatcsarnok 1858, 660 l.
Pesti Műegylet évkönyve 1858-ra 28 l.
Vasárnapi Ujság 1858, 513 l.
Vasárnapi Ujság 1861, 417 l.
Ungarns Männer der Zeit (Kertbeny) Leipzig 1862, 126 l.
Vasárnapi Ujság 1863, 47 l.
A Pesti Műegylet kiállításainak lajstroma 1845-1865.
Az Ország Tükre 1865, 13 sz.
Magyar Képzőművészeti Társulat évkönyve 1865-66, 51 l.
KELETI GUSZTÁV: Az Orsz. Magy. Képzőművészeti Társulat idei kiállítása. Fővárosi Lapok 1866, 246 szám.
Nemzeti Múzeumi Képcsarnok lajstroma. szerk. Ligeti A. Budán 1870, 154 l.
SZANA TAMAS: A magyar művészet századunkban (1890) 104 l.
Vasárnapi Ujság 1891, 39 sz. 625 l. Széchenyi István gróf képe repr. a hengermalom számára. 633 l. szöveg.
PEREGRINY JÁNOS: A Magy. Tört. Képcsarnok lajstroma 1894, 133, 136 l.
Ezredéves orsz. kiállítás. A képzőművészeti osztály képes tárgymutatója Budapest 1896, 120-121 l.
Ill. Katalog der Sektion für bildende Kunst Budapest 1896, 201 l.
A festészet és szobrászat az ezredéves orsz. kiállításon. Keleti Gusztáv 1898, 16 l.
A Magy. Nemzeti Múzeum képtárának leíró katalógusa, 1900. Budapest, 468 l.
Vasárnapi Ujság 1901, 200 l. Beniczkyné arcképével.
SZANA TAMÁS: Száz év a magyar művészet történetéből, Budapest 1901.
UJHÁZY FERENC: Fővárosunk művészeti állapotai a mult század közepén. Budapest, 1901, Kézirata az O. M. Szépművészeti Múzeum adattárában.
THOLD ORBÁN IMRE: A budapesti Szent István templom, Budapest, 1905, 49 l.
Vasárnapi Ujság, 1905, 226 l. Beniczkyné arcképével.
Művészet, 1906, 423 l.
Az O. M. Szépművészeti Múzeum modern képtár lajstroma Budapest. 1906, 1907, 1910, 21 l.
Művészet 1907, 138 l.
Művészet 1910. 11 l.
KELETI GUSZTÁV: Művészeti dolgozatok 1910, 209 l.
Ernst Múzeum kiáll. kat. 1913, X. sz. 20. l.-27. l. Női arc. repr. (Milkovich Zsigáné.)
Művészet 1913, 313 l.
Uj Idők 1913, I. félév 499 l. Gr. Andrássyné arcképével.
SZALAY IMRE br: Az Erzsébet királyné emlékmúzeum. Budapest, 1913. 23 l.
Orsz. Szépművészeti Múzeum. A modern képtár katalógusa, Budapest, 1913, 17 l.
Katalog der Gemäldegalerie Moderner Meister, 1913, 18.
Magyarország, 1913. ápr. 30.
Révai Nagy Lexikona 9. k. Budapest, 1913.
Magyar Nemzet 1913 ápr. 30.
Alkotmány 1913. ápr. 30, 12 l.
Pesti Tükör 1913. ápr. 30. 4 l.
Az Est 1913. ápr. 30.
Budapesti Hirlap 1913. ápr. 30. 13, 14.
Világ 1913. ápr. 13.
F. TAKÁCS ZOLTÁN: Ungarische Kunst um die Mitte des XIX. Jahrhunderts. Lipcse, 1913. V. évf. 607-609 l.
Magyarország 1913. ápr. 13. 5 l.
Budapest 1913. ápr. 13.
Egyetértés 1913, ápr. 13.
Pesti Hirlap 1913. ápr. 13.
Pester Lloyd 1913. ápr. 13.
Neues Pester Journal 1913. ápr. 13. 10 l.
Magyar Hirlap 1913. ápr. 13.
PEREGRINY JÁNOS: Történeti Képcsarnok VI. Budapest, 1915.
Az Ernst Múzeum kiáll. katalógusa, 1916. 4 l.
DIVALD KORNÉL: Az Akadémia palotája. Budapest, 1917.
Das Geistige Ungarn 1918, 432 l.
Uj Idők 1918/19. XXV. évf. 1. szám. 6 l. (képpel.)
Az Ernst Múzeum Aukció katalógusa 1919, 8. sz. 7 l.
Az Ernst Múzeum Aukció katalógusa 1920. 125. sz. 9 l. és 106 sz. 14 l.
A Szépműv. Múzeum évkönyve 1920. 82 l.
Műbarát 1921. I. 144 l.
Az Ernst Múzeum kiállítási katalógusa 1921. XLVII. 6 l.
Az Ernst Múzeum aukció katalógusa 1921. 262 sz. 16 l. és 349 sz. 71 l.
LYKA KÁROLY: A Táblabíró világ művészete. Budapest, 1922. I. 131., 138., II. 68 l.
Az Ernst Múzeum Aukció katalógus 1922. 177, 15 l.
Magyar Tört. Képcsarnok katalógusa, 1922. 44 l. 46 l.
Thieme-Becker Künstlerlexikon, Leipzig, 1922. XV. 376 l.
M. N. Reneszánsz Társaság V. aukció, 1923, 26 l.
PETROVICH ELEK: Ujakról és régiekről, Budapest, 1923. 85 l.
A Szépművészeti Múzeum évkönyve, 1924. 110 l.
A Nemzeti Szalon aukciói 1924, XIII. tábla, 6 l.
Magyar Művészet 1925. évf. 25 l, 204, 510, 513 l.
YBL ERVIN: Az utolsó félszázad műv. 1926, 45 l.
ÉBER LÁSZLÓ: Művészeti lexikon Budapest, 1926. 317 l.
Uj Idők 1927, XXXIII. évf. 8. sz. 211 l.
Magyar Művészet 1927. 4 l. képpel.
Műcsarnok 1927, 37 sz. 7 l., 520 sz. 29 l. képpel.
DIVALD KORNÉL: Magyar művészet történet. Budapest 1927. 163 l.
Magyar Műv. 1928. 278 l.
Magyar Műv. 1929. 644 l.
Az Ernszt Múzeum aukció katalógusa. 1929. XLIII. 19 l.
PÉTER ANDRÁS: A magyar művészet története. 1930. 94 l.
BÍRÓ BÉLA: Kovács Mihály 1930. 86 l.
A Pesti Hirlap Vasárnapja, 1930. 36 sz.
A nyolcvanéves Pesti Napló ajándékalbuma 1850-1930. Budapest, 1930. 34 l.
Az Ernst Aukció katalógusa. 1931. XLVI. 17 l.
Magyar Művészképmások kiállítása 1931. 11 l.
PETROVICH ELEK: O. M. Szépművészeti Múzeum új szerzemények 1931. 34.
Műcsarnok 1932. (képpel.)
Magyar Művészet 1932. 77 l. (képpel.)
DR. LÁZÁR BÉLA: Egy magyar gyűjtemény. Budapest, 1932. 70 l.
Uj Idők 1933. 9 sz. 265 l.
Vasárnapi Ujság, a Budapesti Hirlap képes melléklete, 1933. nov. 18. sz.
Magyar Művészet 1934, 66 l. 90, 164 l.
Művészeti Múzeumok Barátainak Egyesülete. Húsz év szerzeményei. 1934. 5 l.
ECSEDI ISTVÁN ÉS NYILAS KOLB JENŐ: Debreceni képeskönyv. Debrecen, 1934. 55, 95 l.
Budapest Székesfőváros Képtárának Katalógusa. Budapest, 1934. 106 sz.
ÉBER LÁSZLÓ-GOMBOSI GYÖRGY: Művészeti Lexikon Budapest, 1935. I. k. 431 l.
FLEISCHER GYULA: Magyarok a bécsi képzőművészeti Akadémián. Budapest, 1935. 45 l.
Magyar Művészet. 1936. 229 l.
Uj Idők. 1936. 28. sz. Deák Szidónia képe a címlapon.
JAJCZAY JÁNOS: Budai és pesti veduták vallásos tárgyú képeken. Tanulmányok Budapest multjából. 1936. IV.
LÁZÁR BÉLA: Beczkói Bíró gyűjteménye, 1937. 57 l.
HORVÁTH HENRIK: Szentpéteri József pesti ötvösmester művészete. K. ny. Budapest Régiségei XII. köt. Budapest, 1937. 202, 209, 253 l.
A magyar biedermeier kiállítás képes tárgymutatója. Budapest 1937-1938. 9, 23, 32 l.
HÉJJAS JÁNOS: A magyar biedermeier kor művészete. Magyar Művészet 1938. febr. 26, 29 l.
BALÁS-PIRI LÁSZLÓ: A reformkor magyar festészete. Kny. Magyar Szemle 1938. januári száma.
BALÁS-PIRI LÁSZLÓ: Művészettörténet. Kny. Kis Encyklopedia. Budapest. 1938. 701 l.
BALÁS-PIRI LÁSZLÓ: Hungarian Biedermeier. Hungaria, Budapest, 1938. jan. 20-21. l.
B. BAKAY MARGIT: Györgyi (Giergl) Alajos. Magyar Művészet 1938. szept.
 

1. Giergl Henrik arcképe. (1839) 62x50 cm, olaj, vászon. Giergl Kálmán tul.
2. Hajótöröttek. "Fec. Alois Giergl Vienne 842" 103x78.5 cm, olaj, vászon. Mócsai József tul.
3. Arckép. (1845). Olaj. Lappang. A Pesti Műegylet katalógusa 1845.
4. Tanulmány. (1845). Olaj. Lappang. A Pesti Műegylet katalógusa 1845.
5. gr. Keglevich arcképe. "Giergl 1847." 61.6x48.6 cm, olaj, vászon. Fővárosi Képtár tul.
6. A művész első feleségének arcképe. (1848). 34x42 cm, olajf. vászon. Földessy Lajos és Ilona tul.
7. A Wieser-család egy férfi tagjának arcképe. "A. Giergl 849." 22.6x17.6 cm, olaj, vászon. Szabó Gusztáv tul.
8. Kereveten fekvő nő. "Fest. A. Giergl 1851" 104x134.5 cm, olaj vászon. Klainfälder Mária tul.
9. Arckép. (1852). Olaj. Lappang. A Pesti Műegylet katalógusa 1852.
10. Leány galambbal. "Giergl 1852." 85x68 cm, olaj, vászon. Lappang. Az Ernst Múzeum aukció katalógusa 1920, 125 szám. Képpel.
11. Vígasztalás. "Giergl Alajos 852.". 129x103 cm, olaj vászon. Györgyi Kálmán tul. Irodalom: A Pesti Műegylet Évkönyve 1853-ra, 46 l., Budapesti Visszhang 1852. 318 l. - Kiállítva: Pesti Műegylet 1852. Gyászoló leány címmel; Műcsarnok 1937-1938. Magyar Biedermeier kiáll. 437 sz. Napkelet, 1857 évf. Györgyi maga készítette kőrajzban.
12. Vígasztalás. (1852). 125.5x102 cm, olaj, vászon. Forgách Hann Erzsébet tul. Az Ernst Múz. aukció katalógusa 1921. XVI. 349. Búsuló leány a kútnál címmel.
13. Fájdalmas Szűz Mária. "A. Giergl 852." 150x110 cm. olaj, vászon. Budapest Lipótvárosi Szt. István templom tul. Kiállítva: Pesti Műegylet: Kesergő Mária címmel 1853-ban. Irodalom: Thold Orbán Imre: A budapesti Szt. István templom. Budapest, 1905. 49 l. Művészet, 1910. 11. l.
14. Spuller Ferencné arcképe. "Giergl 1852." 107x85 cm, olaj. vászon. Tauffer Gábor tul.
15. Spuller Ferenc arcképe. "Giergl 853." 107x85 cm. olaj, vászon, Tauffer Gábor tul.
16. A megsebesült betyár. "Giergl 853." 93x74 cm, olaj. vászon. Lappang. Az Ernst Múzeum Aukció katalógusa 1920. 106. sz. A Pesti Műegylet 1853. szept. kiállításán Üldözött vadorzók címmel.
17. Szabadban ülő nő. "Giergl 853." 94.2x68.5 cm. olaj, vászon. Szépművészeti Múz. tul. Irodalom: A Szépművészeti Múz. évkönyvei 1920. 82 l. Magyar Művészet 1925, 510 l. Uj Idők 1933. 265 l. Pesti Napló 80 éves ajándéknaplója. Budapest 1930. 34 l. Pesti Hirlap vasárnapi melléklet 1930. 36 sz. Kiállítva: Pesti Műegylet 1853. Regényolvasás címmel. Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiállítás 25 sz. képpel Uj Idők 1918-19. 1 sz. 6 l.
18. A kis festő. (Az ifjú festész talentuma.) "Giergl Alajos 853.". 102x83 cm, olaj, vászon. Lindner Ernőné tul. Kiállítva Pesti Műegylet 1853 aug.--szept. Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier Kiállítás 441. sz. képpel. Uj Idők 1927, 8 sz. Műcsarnok 1927. 37 sz.
19. Szentháromság. "Festette Pesten Giergl Alajos 1853." 315x190 cm, olaj, vászon. Csókai templom tulajdona. Kiállítva Pesti Műegylet 1853 május.
20. Leány virágokkal. (1853). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet kat. 1853 júni.-júli.
21. Piknik. (1853) 100x73 cm, olaj, vászon. Lappang. Az Ernst Múzeum aukció katalógusa 1920. 125 sz.
22. Györgyi Emma, Géza és egy fiatal nő csoportképe. (1854). 87.5x72.5 cm, olaj, vászon. Földessy Lajos és Ilona tul.
23. Bencsik Mária arcképe. "Giergl A. Budán 854." 98x78 cm, olaj, vászon. Velics Lajos tul. Kiállítva Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 12 sz.
24. Forstinger vállalkozó arcképe. "Giergl A. Budán. 854." 112x65 cm, olaj, vászon. Haardt Róbert Bécs. tul.
25. Önarckép. (1854). 47.5x38.3 cm, olaj, vászon. Szépműv. Múzeum tul. Kiállítva Magyar művészképmások kiállítása, Budapest, 1931. 11 l. - Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiállítás 443 sz. képpel. Művészet VI. évf. 138 l.
26. Leány a tükörnél. (1854). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet 1854 márc.-ápr. kiáll.
27. A beteg gyermek. (1854). Olaj. Lappang. Irodalom. Vasárnapi Ujság 1854. 170 l. - Pesti Műegylet Évkönyve 1854-re. 18 l. - Pesti Műegylet 1854 máj.-jún. kiáll.
28. Arckép. (1854). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet 1854, jún.-júl. kiáll.
29. Tanulmányfő. (1854). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet 1854, nov.-dec. kiáll.
30. Reggel. (1855). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet 1855 jan.-febr. kiáll.
31. Arckép. (1855). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet 1855 máj.-jún. kiáll.
32. Arckép. (1855). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet 1855 jún.-júl. kiáll.
33. Női tanulmányfő. (1855). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet 1855 szept.-okt. kiáll.
34. Arckép. (1855). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet 1855 dec. kiáll.
35. Női arckép. "Giergl Buda 855." 98x78 cm, olaj vászon. Ovál. Szépművészeti Múzeum tul. Irodalom: Az O. M. Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 1931. XXI. tábla. - Műcsarnok 1932. Vasárnapi Ujság 1933 nov. 19. képpel. Magyar Művészet 1932. 77 l. képpel.
36. Erkel Ferenc. "Giergl A. Budán 855." 132x98.5 cm, olaj, vászon. Történelmi Arcképcsarnok tul. Irodalom: Peregriny János, az O. M. Szépművészeti Múzeum állagai, Budapest, 1915. 210 sz. - Magyar Történeti Képcsarnok. kat. 1922. 44 l. - Magyar Művészet 1928. 278 l. - Nemzeti Múzeum Képcsarnokának lajstroma, Budapest, 1870. 154 l. Kiállítás: Az Ezredéves Orsz. kiáll. tárgymutatója, Budapest 1896. 120 l. - Iparművészeti Múzeum. A százéves Nemzeti Színház emlékkiállítása. 1937. 204 sz.
37. Ülő nő. "Giergl 855." 113x82 cm, olaj, vászon. Györgyi Géza tul.
38. Női arckép. (1855). 66x55 cm, olaj, vászon. Árkay Bertalan tul.
39. Női tanulmány. "Giergl. 855." 66x55 cm, olaj, vászon. Árkay Bertalan tul.
40. Tanulmány. "Giergl 1855." 58.3x46.5 cm, olaj, vászon. Györgyi Kálmán tul. Kiállítva: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 438 sz.
41. Gróf Pejacsevich arcképe. (1855). 63.5x50.5 cm, olaj, vászon. Györgyi Kálmán tul.
42. Gróf Pejacsevich arcképe. (1855). 63.5x50.5 cm, olaj, vászon. Györgyi Kálmán tul.
43. Gróf Pejacsevich János arcképe. "Giergl Budán 855." 63.5x50.5 cm, olaj, vászon. Györgyi Dénes tul. Irod.: Magyar Művészet 1938. évf. 29 l. Kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 449 sz.
44. Gróf Pejacsevich arcképe. "Giergl 855." 63.5x50.5 cm, olaj, vászon. Györgyi Dénes tul. Kiáll.: Műcsarnok, 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 453 sz.
45. Bacchánsnő. "festté Giergl A.: Bécsben 855." 165.5x113.5 cm, olaj, vászon. Györgyi Dénes tul. Kiállítva Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 451 sz.
46. Olasz nő. "Giergl 855." 68x55 cm, olaj, vászon. Szépművészeti Múzeum tul. Irod: Das Geistige Ungarn. 1918. 432 l. A modern Képtár lajstroma, Budapest, 1906-1910, 21 l. Az O. M. Szépműv. Múzeum modern képtár kat. Budapest, 1913. 17 l. Kiáll: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 435. sz.
47. Esmeralda mint táncosnő a közönség elé lép. (1856). Olaj. Lappang. Irod.: Pesti Műegylet Évkönyve. 1855-re. 16 l. Pesti Műegylet 1856. jan.-febr. kiáll.
48. A közelgő vihar. (1856). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet 1856 aug.-szept. kiáll.
49. Cleopatra. (1856). Olaj. Lappang. A Pesti Műegylet Évkönyve 1856. 18 l. Kiáll.: Pesti Műegylet 1856. nov.-dec. kiáll.
50. A meglepett udvarló. "Giergl 856." 101x71.5 cm, olaj, vászon. Fővárosi Képtár tul. Kiáll.: Budapest Sz. főv. gyűjteményeinek kiállítása Műcsarnok 1934. - Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 433. sz. Képpel. Az Ernst Múzeum aukció katalógusa 1918. 4-5. sz.
51. Györgyi Emma arcképe. (1856), 33x24 cm, olaj, vászon. Földessy Lajos és Ilona tul.
52. Stolp Ferenc gyerekkori arcképe. (1856). 34x25 cm, olaj, vászon. Györgyi Géza tul. Kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 436. sz.
53. Forstinger Albertné, Tiel Karolina arcképe. "Giergl 1856." 112x65 cm, olaj. vászon. Haardt Róbert tulajd. Bécs.
54. Női arckép. "Giergl 856.". 68.5x55 cm, olaj, vászon. Szépműv. Múzeum tul. Irod: Petrovics Elek: Ujakról és régiekről. Budapest, 1923. 85 l. Kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 442. sz.
55. Tanulmány. (1856). 32x25 cm, olaj, vászon. Szürke alapon szürke. Földessy Lajos és Ilona tul.
56. Báthory Zsigmond. (Jelenet br. Josika Miklós Abafijából.) (1857) Olaj. Lappang. Irod. Pesti Műegylet Évkönyve 1857-re. 18 l. Pesti Műegylet kiáll. 1857.
57. Tanulmányfő. (1857). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet 1857. febr.-márc. kiáll.
58. Leány virágokkal. "Giergl. 857." 53.5x41.6. Olaj, vászon. Erzsébet királyné múzeum. Irod.: Szalay Imre br.: Az Erzsébet királyné emlékmúzeum. Budapest, 1913. 23 l.
59. Vázlat az előbbi képhez. (1857). 42x32 cm, olaj, vászon. Földessy Lajos és Ilona tul
60. Két parasztasszony. (Vázlat) (1857.) Olaj, vászon. Lindner Ernőné tulajdona.
61. Parasztleány és legény. (vázlat). (1857). olaj, vászon. Lindner Ernőné tul.
62. Kékruhás nő. "A Giergl." 1857. 110x85 cm, olaj, vászon. Turóczi Sándor tul. Kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 458. sz.
63. Györgyi Géza és Emma gyermekkori arcképe. (1857). 54x43 cm. olaj. vászon. Földessy Lajos és Ilona tul.
64. Györgyi Géza és Emma gyermekkori arcképe. "A. Giergl 857." 28x23 cm, olaj, papírlemez. Lindner Ernőné tul. Kiáll.: Műcsarnok 1937-1938. Magyar Biedermeier kiáll. 273. sz.
65. Kertrészlet. (1857). (Kis olajvázlat). Györgyi Dénes tul.
66. Tájkép. (1857). (Kis olajvázlat). Györgyi Dénes tul.
67. Cilinderes férfi. (1857). 33.5x8.5. olaj, vászon. Györgyi Géza tul. Kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 439. sz.
68. Védekezés a tűz ellen. (1857). 51x32 cm, olaj, vászon. Földessy Lajos és Ilona tul. Magyar Művészet 1927. 4 l. képpel. Műcsarnok 1927. 27 l.
69. A három Lónyay-gyermek arcképe. "Giergl 857." 92x69 cm, olaj. vászon. br. Kaas Albert tul. Kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 450. sz.
70. A három Lónyay-gyermek arcképe. "Giergl 857." 92x69 cm. Olaj. vászon. br. Kaas Albert tul. Kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 452. sz.
71. Lónyay Etelka arcképe. "Giergl 857." 65.5x53 cm, olaj, vászon. br. Boemelburg Konrád tul.
72. Stéger Ferenc tenorista arcképe. (1857-1860.) Lappang. Kiáll.: Az Ernst Múzeum kiáll. katalógus 1913. X. sz. 20.
73. Stéger Ferencné arcképe. (1857-1860). Lappang. Kiáll.: Az Ernst Múzeum kiáll. katalógus 1913. X. sz. 20.
74. Székely Ferencné arcképe. (1857-1860). Lappang. Kiáll.: Az Ernst Múzeum kiáll. katalógus 1913. X. sz. 20.
75. Szirmay Albert gyermekkori arcképe. "Giergly 857." 65.5x53 cm, olaj, vászon. br. Boemelburg Konrád tul. - Kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier Kiáll. 434. sz.
76. Hármas gyermekarckép. "Giergl 857." 95x72 cm, olaj, vászon. Czóbel Minka tul. Anarcs.
77. Gróf Forgách Kálmánné, báró Pongrácz Eleonora arcképe. (1857). 67x52 cm. Ovál. Br. Waldbott Kelemenné szül. gr. Forgách Erzsébet tul. Nagyszalánc.
78. Gróf Forgách László, Sándor, István és Margit gyermekkori arcképe. "Giergl 1857." 120x90 cm, olaj, vászon. Br. Waldbott Kelemenné szül. gr. Forgách Erzsébet tul. Nagyszalánc.
79. A szorgalmas tanuló. (1858). olajfestmény. Lappang. Irod.: Vasárnapi Ujság 1858. 513 l. Divatcsarnok 1858. 660 l. - Pesti Műegylet Évkönyve 1858-ra. 20 l. Kiáll.: Pesti Műegylet 1858 szept.-okt. kiáll.
80. Lónyay József arcképe. "Giergl. 858." 67x53.5 cm, olaj, vászon. br. Kaas Albert tul.
81. Lónyay Albert arcképe. "Giergl 858." 67x53.5 cm, olaj, vászon. Kaas Albert br. tul.
82. Lónyay Jánosné arcképe. "Giergl 858." 67x53.5 cm, olaj, vászon. br. Kaas Albert tul. Kiáll.: Műcsarnok, 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 440. sz.
83. Lónyay Menyhért arcképe. "Giergl 858." 67x53.5 cm, olaj, vászon. br. Kaas Albert tul.
84. Lónyay János arcképe. "Giergl 858." 67x53 cm. Olaj, vászon. Lónyay István tul.
85. ifj. Lónyay Jánosné arcképe. (1858). 67x53 cm. olaj, vászon. Lónyay István tul.
86. Lónyay Menyhért arcképe. (1858). 67x53 cm. olaj, vászon. Lónyay Sándor tul.
87. Giergl Henrik arcképe. "Giergl 858." 72x58 cm. olaj, vászon. Giergl Margit tul.
88. Giergl Henrikné arcképe. "Giergl 858." 72x58 cm. olaj, vászon. Giergl Margit tul.
89. Stolp Oszkárné, Giergl Mária arcképe. (1858). 67x52 cm. olaj, vászon. Stolp Ödön tul.
90. Wieser Ferdinánd arcképe. (1858). 70x57 cm. olaj, vászon. Györgyi Dénes tul.
91. Krisztus. 1858. "Gy. A." Ceruzarajz. Györgyi Dénes tul.
92. Női arckép. (1858). 53x41 cm. olaj, vászon. Lindner Ernőné tul.
93. Férfi arckép. "A. Giergl 858." 120.5x90 cm. olaj, vászon. Romeiser László tul. Kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 448. sz.
94. Női arckép. "A. Giergl 858.". 120.5x90 cm. olaj, vászon. Romeiser László tul. Kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 454 sz.
95. A Rosmanit-család hármas arcképe. "Giergl 858." 149x120 cm. olaj, vászon. Sisovich Józsefné tul.
96. Szent Donát. "Fecit Giergl 858." 210x135 cm. olaj, vászon. Ferences-rend tul. Budapest.
97. Leányarckép. "G. A." (1859). 21x17 cm. olaj, vászon. Lappang. A Nemzeti Szalon aukció katalógusa Budapest, 1924. XIII. tábla.
98. Tanulmányfej. (1859). 52x41 cm. olaj, vászon. Györgyi Géza tul.
99. Leány rózsával. 1859. "A. Giergl." 86x69 cm. olaj, vászon. Lappang. Az Ernst Múzeum aukció katalógusa 1931. 178. sz.
100. Női arckép. "A. Giergl 1859:" 85x70 cm. olaj, vászon. Fehér Pál tulajdona.
101. Stolp Oszkárné, Giergl Mária arcképe. (1859). 10.5x9.3. Olaj, papírlemez. Györgyi Dénes tul.
102. A művész feleségének arcképe. "Giergl 859." 28x21 cm. olaj, papírlemez, ovál. Györgyi Dénes tul. Kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 271. sz.
103. Arcképtanulmány. (1859). Ceruzarajz. Györgyi Dénes tul.
104. Fatanulmány. "Alois Györgyi:" (1859). Ceruzarajz. Györgyi Dénes tulajdona.
105. Leányka arcképe. "Giergl 859." olaj, vászon. Haardt Róbert tul. Bécs.
106. Hegyeshalmi-Fischer Lajos arcképe. (1859). 67x52.5 cm. olaj, vászon. Degré Miklós tul.
107. Hegyeshalmi-Fischer Lajosné arcképe. (1859). 67x52.5 cm. olaj, vászon. Degré Miklós tul.
108. Bene Ferenc orvostanár arcképe. "Giergl 1859." Olaj, vászon. M. Tud. Akadémia tul. Irod.: Divald Kornél: Az Akadémia palotája, Budapest, 1917. 54 l.
109. Gróf Andrássy Manóné gyermekével. (1859). Olaj, vászon. Andrássy Géza gróf tul. Irod.: Pester Lloyd 1913. ápr. 30. Magyar Hirlap 1913. ápr. 30. Magyar Nemzet 1913. ápr. 30. Kép.: Uj ldők 1913. I. évf. 499 l.
110. Dőry Frigyes arcképe. "Giergl 1859." 125x92 cm. olaj, vászon. Dőry Frigyes tul. Paradicsompuszta.
111. Dőry Frigyesné, Boronkay Laura arcképe. "Giergl 1859." 125x92 cm. olaj, vászon. Dőry Frigyes tul. Paradicsompuszta.
112. Dőry Lajos arcképe. (1859). olaj, vászon. 125x92 cm. Dőry Frigyes tul. Paradicsompuszta.
113. Dőry Ádám arcképe. (1859). 125x92 cm. olaj, vászon. Dőry Frigyes tul. Paradicsompuszta.
114. Arckép. (1859). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet. 1860. jan.-febr. kiállítás.
115. Arckép. (1859). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet. 1860. jan.-febr. kiállítás.
116. Arckép. (1859). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet. 1860. jan.-febr. kiállítás.
117. Arckép. (1859). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet. 1860. febr.-márc. kiállítás.
118. Arckép. (1860). Olaj. Lappang. Pesti Műegylet. 1860. nov.-dec. kiállítás.
119. Szécher Mihály arcképe. "Györgyi 860."67x52.5 cm olaj, vászon, ovál. Navratil Ákos tul.
120. Szécher Mihályné arcképe. "Györgyi 860." 67x52.5 cm. olaj, vászon, ovál. Navratil Ákos tul.
121. Sartori Frigyesné, Giergl Emma arcképe. "Györgyi Alajos 860." 114x88 cm. olaj, vászon. Stolp Ödön tul.
122. Ürményi Claudia arcképe. (1860). 126x95 cm. olaj, vászon. Velics Lajos tul. Kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 27. sz.
123. Vázlat az előbbi képhez. (1860). 26.2x18.4 cm. papírlemez, olaj, Lindner Ernőné tul. Kiáll.: Műcsarnok, 1937-38. Magy. Bied. kiáll. 283. sz.
124. A két Ürményi fiú arcképe. (1860). 169x113 cm. olaj, vászon. Dr. Buday Gyula tul.
125. Csapó Vilmos. "Györgyi 860." 67x58 cm. olaj, vászon. Csapó Dániel tul. Tengelicz.
126. Karlovai Karlovszky Zsigmond arcképe. "Györgyi 860." 67x52 cm. olaj, vászon. Csapó Dániel tul. Tengelicz.
127. Karlovai Karlovszky Zsigmondné, Sorsich Malvin arcképe. "Györgyi 860." 67x52 cm. Olaj, vászon. Dr. Csapó Dániel tul. Tengelicz.
128. Gróf Széchényi István arcképe. (1860). olaj, vászon. A Hengermalom tulajdona volt. Györgyi számadási könyve szerint 1860. nov. 17-én 300 f-ot kapott érte. Bálint B. fametszetében. Vasárnapi Ujság 1891. 633 l.
129. Balogh Péter ref. superint. arcképe. "Györgyi Alajos Pesten, 1860". 144x109 cm. olaj, vászon. A debreceni ref. kollégium tul. Irod.: - Repr.: Ecsedi-Nyilas-Kolb: Debreceni Képeskönyv, Debrecen 1934. 55, 95 l.
130. Gorove István arcképe. "Györgyi 861." 113x87 cm. olaj, vászon. özv. Gorove Lászlóné tul. Györgyi számadási könyve alapján 1861. dec. 26-án 150 forintot kapott érte.
131. Sztankovánszky Mária arcképe. "Györgyi 861." 82x64 cm. Olaj, vászon, özv. Sztankovánszkyné tul. Kajdacs. Györgyi számadási könyve szerint 1861. júl. 26-án 80 forintot kapott. érte.
132. Ürményi Miksa arcképe. "Györgyi Alajos 1861." 155x125 cm. olaj, vászon. Fradenegg báró tul. Nechelheimbi kastély Ausztria. Györgyi számadási könyve szerint 1861. jan. 28-án 150 forintot kapott érte.
133. Ürményi József arcképe. (1861). 52.5x46.5. olaj, vászon. Velics Lajos tul. Kiáll.: Műcsarnok, 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 445. sz.
134. Kammermayer Károly arcképe. "Györgyi 861." 69x55.5 cm. olaj, vászon. Fővárosi Képtár tul.
135. Clark Ádám arcképe. "Györgyi 861." 82x64.5 cm. olaj, vászon. Dr. Hajós Gézáné tul. Györgyi számadási könyve szerint 160 forintot kapott érte. Kiáll.: Műcsarnok, 1937-38. Magyar Biedermeier kiállítás 455. sz.
136. Clark Ádámné arcképe. (1861). 82x64.5 cm. olaj, vászon. Dr. Hajós Gézáné tul. Képe: Der Cicerone Lipcse. 1913. V. 609 l. Kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 444. sz.
137. Bezerédy István arcképe. "Györgyi Al." 1861. 100x80 cm. olaj, vászon. Tört. Arcképcsarnok tul. Irod.: Magy. Történeti Képcsarnok kat. 1922. 46 l. Peregriny János Az O. M. Szépművészeti Múzeum állagai, Budapest, 1915. 377. l. Györgyi számadási könyve szerint 1861. ápr. 9. 120. forintot kapott érte.
138. Gróf Széchényi István arcképe. "Festté Györgyi Alajos Pesten, 1861." 230x158 cm. olaj, vászon. Budapest, Székesfőváros tul. Györgyi számadási könyve szerint 1861. ápr. 4-én az utolsó részletként 425 forintot kapott érte.
139. Gróf Széchenyi István arcképe. "G. A." (1861 ). 220x93 cm. Lappang. Az Ernst Múzeum aukció katalógusa 1819. 7. sz. 8 l.
140. Deák Ferenc arcképe. "Györgyi Alajos 1861." 203x143 cm. olaj, vászon. Budapest, Székesfőv. tulajd. József fiúárvaház. Kiáll.: Pesti Műegylet, 1862 febr.-márc. kiáll. Budapest Székesfőváros gyűjteményeinek kiáll. Műcsarnok 1924. Irod.: Vasárnapi Ujság 1861. 417 l. - Az Ország Tükre, 1865. 13 sz. Györgyi számadási könyve szerint 1861. szept. 7-én 600 forintot kapott érte.
141. Deák Szidonia arcképe. "Györgyi 1861." 73x59 cm. olaj, vászon. Fővárosi Képtár tulajd. Kiáll. l.: Műcsarnok, 1937-38. Magy. Biedermeier kiáll. 460. sz. Nemzeti Szalon, Magyar Mesterművek kiáll. 1936. Kép: Magyar Művészet 1936. 229 l. Györgyi számadási könyve szerint 1861. jún. 21-én 160 forintot kapott érte.
142. Lauffer Vilmosné arcképe. "Györgyi 861." 76.3x59.7, olaj, vászon. Szépműv. Múz. tulajd. Irod.: Magyar Művészet 1925. 25 l. Kiáll.: Szépművészeti Múzeum új szerzeményeinek kiállítása Budapest, 1921-24. 30 l. - Műcsarnok, 1937-38. Magyar Biedermeier Kiáll. 446. sz.
143. Ürményi Claudia asszonykori arcképe. (1862). 82x65 cm. olaj, vászon. Velics Lajos tul.
144. Stolp Oszkár arcképe. "Györgyi 862." 67x52 cm. Olaj, vászon. Stolp Ödön tul.
145. Férfi arckép. "Györgyi 862." 98x76 cm. Olaj, vászon. Lappang. Az Ernst Múzeum aukció katalógusa 1922. XVIII.
146. Lauffer Vilmos arcképe. "Györgyi 862." 76x59 cm. olaj, vászon. Lappang. M. N. Reneszánsz Társaság V. aukciója, 1923. 26 l.
147. A művész feleségének arcképe. "Györgyi 862." 63x52.5 cm. olaj, vászon. Lindner Ernőné tul. Irod.: Magy. Művészet, 1938. 29 l. Kiáll.: Magyar Biedermeier Kiáll. kat. 457 sz. képpel.
148. Halitzki Antalné, a művész anyósának arcképe. (1862). 62x53 cm. olaj, vászon. Györgyi Dénes tulajd. kiáll.: Műcsarnok 1937-38. Magyar Biedermeier kiáll. 459. sz.
149. Simonyi Antal festő nejének arcképe. "Györgyi 1862." 71.8x58 cm. olaj, vászon, Szépművészeti Múzeum tulajd. Kiáll.: Műcsarnok 1937-1938, Magyar Biedermeier kiáll. 456. sz.
150. Beniczkyné Bajza Lenke arcképe. "Györgyi 862." 44x34 cm. olaj, fa. Gróf Haller Ferencné tul. Képe: Vasárnapi Ujság 1901. 200 lap. és 1905. 226 l.
151. Herceg Odescalchi Gyuláné, gróf Dégenfeld Anna arcképe. "Györgyi 862." 140x109 cm. olaj, vászon. Herceg Odescalchi László tulajd. Nyitraszerdahely. Györgyi számadási könyve alapján 1863. febr. 15-én 400 forintot kapott érte.
152. Milkovich Zsigáné arcképe. "Györgyi 862." 116x86 cm. olaj, vászon. Győr város tulajd. Irod.: Magyar Hirlap 1913. április 30. Pester Lloyd 1913. ápr. 30., Kiáll. Ernst Múzeum Biedermeier kiállításán 1913. Györgyi számadási könyve szerint 1862. dec. 30-án 100 forintot kapott érte részletként.
153. Báró Bajzáth Valéria arcképe. "Györgyi 862." 100x77 cm. olaj, vászon. özv. gróf Pappenheim Siegfriedné tulajdona Iszkaszentgyörgy. Györgyi számadási könyve szerint 1862. július 14-én 100 forintot kapott érte.
154. Báró Augusz Antalné arcképe. "Györgyi 1863." 111x91 cm. olaj, vászon. báró Schell József tulajdona, Katalin. Györgyi számadási könyve szerint 1862. dec. 30-án és 1863. ápr. 23-án 100-100 forintot kapott részletként a. képért.
155. Sztankovánszky Imre főispán arcképe. "Györgyi 863," 80x63 cm. olaj, vászon. özv. Sztankovánszkyné Kajdacs tulajd. Györgyi számadási könyve szerint 1863. ápr. 22-én 80 forintot részletként kapott érte.
156. Gróf Festetich Borbála arcképe. "Györgyi 1863:" 155x125 cm. olaj, vászon, Freudenegg bárónő tulajd. Ausztria, Nechelheimbi kastély.
157. Piskovich főorvos feleségének arcképe. "Györgyi 863." 82x64.5 cm. olaj, vászon. Rötth András dr. tulajd. Irod.: Magyar Művészet 1938. 29 l. Kiáll.: Műcsarnok 1937-38, Magyar Biedermeier Kiáll. 447. sz.
158. Gróf Apponyi György országbíró arcképe. (1863). Olaj. vászon. Lappang. Vasárnapi Ujság 1863. 35 l.
159. Gróf Forgách Antal főkancellár arcképe. "Györgyi 863." Olaj, vászon. Gróf Forgách Jánosné tul. Gács. Györgyi számadási könyve szerint 1863. febr. 22-én 400 frt. előleget kapott a képért.
160. I. Ferenc József arcképe. "Természet után festté Györgyi 863." 84x70 cm. olaj. vászon. Gróf Forgách Jánosné tul. Budapest. Györgyi számadási könyve szerint 1863. júl. 21-én 100 frt-ot kapott a. császárról készített vázlatért, amely Forgách kancelláré lett. Irod.: Vasárnapi Ujság 1863. 47 l.
161. Milkovich Zsigmond arcképe. "Györgyi 863." 116x86 cm. olaj, vászon. Győr város tul.

Paulai Gizella arcképe. "Machik Mária.". (1862). 80x61 cm. olaj, vászon, ovál. Fővárosi Képtár tul. - Györgyi Alajostól irányítva és erősen átfestve.

Női mellkép. "Fest. Giergl Lajos 853." 82x69.5 cm. olaj, vászon. Knob Sándor tul. Erősen átfestve, jelzése hamis, talán a kép is.

MÁSOLATOK.

Ticián: Mária templombamenetele. Györgyi Dénes tul.
Velencei iskola: Női tanulmány. Lindner Ernőné tul.
 

^[1] LYKA KÁROLY: A táblabíróvilág művészete. Budapest 1922. II. k. 3 l. ^[VISSZA]
[2] SZEKFÜ GYULA: Három nemzedék. Budapest, 1934. 64 l. ^[VISSZA]
[3] Feleségéhez, Tuzsér 1857 szept. ^[VISSZA]
[4] Feleségéhez, Tuzsér 1858. okt. 31. ^[VISSZA]
[5] WURZBACH: Biografisches Lexikon, Wien 1872. 235 l. ^[VISSZA]
[6] Feleségéhez, Tokaj 1858 IX. 23. ^[VISSZA]
[7] Feleségéhez, Tuzsér 1857. szept. 11. ^[VISSZA]
[8] Feleségéhez, Zomba VI. 24. ^[VISSZA]
[9] A Giergl-Györgyi családfa Giergl Andor jószágigazgató tulajdona. ^{[VISSZA]
[10]} HORVÁTH HENRIK: Szentpéteri József pesti ötvösmester művészete K. ny. Bpest Régiségei XII. kötet Budapest 1937. 209 l. ^{[VISSZA]
[11]} FLEISCHER GYULA: Magyarok a bécsi képzőművészeti akadémián. Budapest, 1935. 45 l. ^{[VISSZA]
[11a]} KOPP JENŐ: Borsos József Budapest, 1931. 19. l. ^{[VISSZA]
[12]} MAYER G. Erinnerungen an Karl Rahl. Wien, 1882. 32, 33. l. ^{[VISSZA]
[13]} KERTBENY: Ungarische Malerrevue Pest 1855. 18 l. ^{[VISSZA]
[14]} A Pesti Műegylet évkönyve 1853-ra. ^{[VISSZA]
[15]} NEY FERENC: Az első magyar festészeti akadémiát gyámolító társulat évkönyve. Pest 1852, 24 l. ^{[VISSZA]
[16]} SPIEGEL, 1845. 945 l. ^{[VISSZA]
[17]} Főv. Képtár tulajdona. ^{[VISSZA]
[18]} Budapesti Visszhang 1852. 298, 318 l. ^{[VISSZA]
[19]} Művészet, 1910. 11 l. ^{[VISSZA]
[20]} MAYER G. id. m., 94 l. ^{[VISSZA]
[21]} KERTBENY: Ungarns Männer der Zeit, Leipzig 1862. 126 l. ^{[VISSZA]
[22]} MAYER. G.: id. m., 101, 110, 113, 127 l. ^{[VISSZA]
[23]} NOACK FRIEDRICH: Deutsches Leben in Rom. Stuttgart 1907. ^{[VISSZA]
[24]} Feleségéhez, Parnóból. ^{[VISSZA]
[25]} Feleségéhez, Tuzsér, 1857. szept. 12. ^{[VISSZA]
[26]} Feleségéhez, Nagy-Lónya 1858. ^{[VISSZA]
[27]} Feleségéhez, 1857. szept. 5. ^{[VISSZA]
[28]} Feleségéhez, 1857. szept. 11. ^{[VISSZA]
[29]} Feleségéhez, 1857. szept. 12. ^{[VISSZA]
[30]} Feleségéhez, 1857. szept. 13. ^{[VISSZA]
[31]} Feleségéhez, 1857. szept. 19. ^{[VISSZA]
[32]} Feleségéhez, Anarcs, 1857. szept. 22. ^{[VISSZA]
[33]} Feleségéhez, Mándok, 1857. okt. 8. ^{[VISSZA]
[34]} Feleségéhez, Parnó, 1859. X. 31. ^{[VISSZA]
[35]} Györgyi Alajosné férjéhez, Pest 1857. X. 1. ^{[VISSZA]
[36]} Feleségéhez, Bécsből ^{[VISSZA]
[37]} Györgyi Alajoshoz, Pest 1858. V. 6. ^{[VISSZA]
[38]} Feleségéhez, 1858 okt. 2. ^{[VISSZA]
[39]} Feleségéhez, Zomba, 1859 VI. 19 ^{[VISSZA]
[40]} Feleségéhez, Zomba, 1859. VI. 27. ^{[VISSZA]
[41]} Feleségéhez, Zomba, 1859. VII. ^{[VISSZA]
[42]} Feleségéhez, Zomba, 1859. VIII. 14. ^{[VISSZA]
[43]} Feleségéhez, Radvány, 1859. IX. 27. ^{[VISSZA]
[44]} Feleségéhez, Parnó. ^{[VISSZA]
[45]} Feleségéhez, Parnó, 1859. X. 31. ^{[VISSZA]
[46]} Feleségéhez, Parnó, hétfő. ^{[VISSZA]
[47]} 1913. Ernst Múzeum. ^{[VISSZA]
[48]} Halitzki Antalné Györgyi Alajoshoz, Pest, 1859. okt. 24. ^{[VISSZA]
[49]} Feleségéhez Bécsből. ^{[VISSZA]
[50]} Feleségéhez, VII. 1. ^{[VISSZA]
[51]} Feleségéhez, Laxenburgból. ^{[VISSZA]
[52]} Feleségéhez, Laxenburg. ^{[VISSZA]
[53]} Feleségéhez, Laxenburg. ^{[VISSZA]
[54]} Györgyi Alajoshoz, Pest, 1863. júl. 11. ^{[VISSZA]
[55]} Feleségéhez, Szt. Mihály kedd. ^{[VISSZA]
[55a]} HOFFMANN EDITH: Barabás Miklós. Budapest, 1923. 20. l. ^{[VISSZA]
[56]} BALÁS-PIRI LÁSZLÓ: A reformkor magyar festészete. Magyar Szemle 1938. XXXII. köt. 58 l. ^{[VISSZA]
[57]} KELETI GUSZTÁV: Művészeti dolgozatok. Budapest, 1910. 209 l. <sup>[VISSZA]

[+]</sup> A könyv fejezetszámozásában tévesen "IV." helyett ismét "III." szerepel. [Z. M.] ^[VISSZA]
[*] A jegyzék sorrendje: a kép címe, a szignatúra, a zárójelben levő szám az általunk megállapított keletkezési idő, a méret és technika, a lelőhely és a képre vonatkozó adatok. ^{[VISSZA]
[**]} Lindner Ernőné tulajdona. ^[VISSZA]
 

1. Hajótöröttek (1842)
2. Keglevich Miklós gróf arcképe (1847)
3. Fájdalmas Szűz Mária (1852)
4. Vigasztalás (1852)
5. A kis festő (1853)
6. Szabadban ülő nő (1853)
7. Bencsik Mária arcképe (1854)
8. Forstinger vállalkozó arcképe (1854)
9. Önarckép (1854)
10. Erkel Ferenc arcképe (1855)
11. Bacchánsnő (1855)
12. Pejacsevich János gróf arcképe (1855)
13. Női arckép (1856)
14. Meglepett udvarló (1856)
15. Cilinderes férfi (1857)
16. A három Lónyay gyermek arcképe (1857)
17. A Rosmanit család hármasarcképe (1858)
18. Leányarckép (1859)
19. A művész feleségének arcképe (1859)
20. Ürményi Claudia arcképe (1859)
21. Gróf Andrássy Manóné gyermekével (1860)
22. Sartori Frigyesné arcképe (1860)
23. Deák Ferenc arcképe (1861)
24. Ürményi József arcképe (1861)
25. Kammermayer Károly arcképe (1861)
26. Deák Szidónia arcképe (1861)
27. Simonyi Antal festő feleségének arcképe (1862)
28. Halitzki Antalné, a művész anyósának arcképe (1862)
29. A művész feleségének arcképe (1862)
30. Beniczkyné Bajza Lenke arcképe (1862)
31. Herceg Odescalchi Gyuláné arcképe (1862)
32. Piskovich főorvos feleségének arcképe (1863)
33. Milkovich Zsigáné arcképe (1862)