17. fejezet
A könyvnyomtatás fénykora Olaszországban


A XVI. század olasz nyomdászatának világhírű mestere a kurzív betű és valamennyi újabb antiqua betű megteremtője: Aldus Manutius, 1449 körül született a Pontini-mocsarak közelében fekvő egyik kis városkában. Tudósnak készült, s nagy műveltségű, humanista nyomdász és kiadó lett. Mint ifjú Rómában tanulta a latint és Veronában a görögöt. 1482-ben Pico della Mirandola gróf, a szépművészetek rajongó pártfogója hívta meg házába, aki Rotterdami Erasmust mint "rarum naturae miraculum"-ot (a természet ritka csodáját) dicsőítette. A gróf révén ismerkedett meg Erasmusszal, a világhírű nagy humanistával, akivel örök barátságot kötött. Csak három évig tartott Pico és Aldus termékeny kapcsolata, mert Pico 1485-ben meghalt. Aldus ekkor átköltőzött Pico nővéréhez, Carpi herceg özvegyéhez, hogy ennek két fiát oktassa. 1488-ban Velencében, a művészetek és tudományok virágzó városában találjuk. Tanítványainak és néhány barátjának támogatásával itt nyomdát alapít, azzal a céllal, hogy az ókori klasszikusok műveit, amelyek addig jórészt csak kéziratokban voltak meg, hibátlan és mintaszerű szöveggel az egész világon elterjessze. Senki nem lehetett erre nála alkalmasabb, mert széles körű tudással és józan ítélőképességgel rendelkezett.

Első nyomtatott könyve Constantin Lascaris görög nyelvtana, amelyet 1495-ben fejezett be. Háza valóságos iskola volt, amelynek tagjai nagyrészt nála laktak. Itt állapították meg a kéziratok kritikai szövegét, megtisztították a helytelen kifejezésektől, nyomás alá rendezték és korrigálták azokat. Az ókori klasszikusok kódexekben fennmaradt szövegei, a másolók hanyagsága miatt, tele voltak hibákkal. Aldus és a köréje sereglett tudósok hozták helyre a hibákat, s a korrigált szöveg alapján került nyomásra a könyv. Az a temérdek könyv, amelyet 1488-tól 1515-ben bekövetkezett haláláig kiadott, tudományos szempontból nem volt mind azonos értékű, de túlnyomó részükre még a mai nyelvészek és kritikusok is nagy elismeréssel tekintenek. Aldusnak köszönhetjük 28 görög klasszikus első kiadását. Görög és latin szótárt is nyomtatott, valamint bevezetőt a héber nyelvhez.

Művészi tipográfia terén a legnagyobb megbecsülés illeti Aldust. Kiadványai ma is mintaképül szolgálnak: szedésük világos és tökéletes, nyomásuk tiszta, papirosuk finom, kötésük egyszerű és nemes.

Nagy művét, a teljes Arisztotelészt 1495-ben kezdte el, de utódai több mint száz év múlva, 1598-ban fejezték be. Ugyanakkor, amikor más nyomdák egyházi, jogi és misztikus tárgyú könyveket nyomtattak, Aldus az ókori klasszikus írók olcsó, tökéletes kivitelű kiadására gondolt, hogy azok mindenki számára elérhetők legyenek.

A görögök után a római klasszikusokat adta ki. Hogy kelendőségüket biztosítsa, könyveit kis alakban jelentette meg, és ehhez mérten kis alakú betűket készíttetett szövegük szedéséhez. Francesco da Bologna volt a betűk készítője, aki Aldus többi betűit is tervezte. A római klasszikusokhoz készített betű az első kurzív (dűlt) betű volt. Aldus eleinte a dűlt betű alkalmazását látta célravezetőnek, mert az olvasók szeme a kódexek írott betűit szokta meg, s az írott betűk alakjához a kurzív állott legközelebb. Kezdetben az egész könyvet (pl. Vergiliust) kurzívból szedte, de lassanként felcserélte a szép és erőteljes antiquával, s ettől kezdve csak az előszót, jegyzeteket és a kiemelendő szöveget szedte kurzívból. A dűlt betű neve Németországban és a közép-európai országokban ma is kurzív. Franciaországban és Angliában, ahol Aldusnak ezeket a különleges betűfajtáit nagyon szerették, italique-nak, illetőleg italicnek nevezik.

A hatás, amelyet a kis könyvek megjelenése keltett, leírhatatlan volt. Aldus előtt többnyire hatalmas alakú, nagy betűjű foliánsokat nyomtattak. E könyvek olvasásához megfelelő nagyságú pultot kellett felállítani, s szállításuk is körülményes volt. Aldus ugyan folio alakú könyveket is nyomtatott, de a szöveget kisebb betűkből szedte, és szép nagy margót hagyott a szöveg körül. A legolvasottabb írókat, különösen a latinokat, oktáv alakban jelentette meg. A nehézkes foliánsok után a csinos könyvecskék, amelyeket az emberek mindenhova magukkal vihettek, új utat nyitottak meg a könyvnyomtatás előtt.

Bár Aldus a velencei hatóságoktól, majd a pápától is tíz évre szabadalmat kapott a kurzív betűkkel nyomtatott kis könyvekre, mégis egész Európában utánozták könyveinek alakját. A lyoni nyomdászok egyszerűen lemásolták és utánanyomták az aldinákat, természetesen nem tökéletesen és nem hibátlanul. Aldus egyik körlevelében panaszkodott, hogy nagy károkat okoznak neki a lyoniak, s rámutatott arra a temérdek hibára, amely ezeket a könyveket jellemzi. A könyvvásárlók épp ezért inkább az eredeti kiadást vásárolták.

Hogy milyen népszerűségre tettek szert Aldus kis alakú könyvei "in portibili forma", álljon itt a baseli Heinrich Loriti abból az alkalomból írt levele Ulrich Zwinglihez, a reformátorhoz, hogy a háborús zavarok megszűntek, s a könyveket az Alpokon keresztül ismét szállítani lehetett: "Wolfgang Lachner elküldte embereit Velencébe, hogy az Aldus-kiadások legjobb íróinak könyveit elhozzák. Ha akarsz ilyen könyveket, akkor írj Lachnernek, s küldd hozzám a pénzt, mert mindig legalább harmincan akadnak, akik a könyvre számot tartanak anélkül, hogy érdekelnék őket a könyvek árai. A legtöbben nem is értik a tartalmát, és mégis megveszik."

A "világ legszebb könyve" jelzővel illetik a "Hypnerotomachia Poliphilit", amely 1499-ben hagyta el Aldus Manutius nyomtatóműhelyét. A könyv kiadója Leonardo Crasso veronai prelátus és jogtudós volt. Az ő költségén készítette Aldus Manutius a pazar kiállítású könyvet és szépséges fametszetű ábráit (54. ábra). A könyv szerzője Francisco Columna szerzetes, aki nem fedhette fel magát, és neve később a fejezetek kezdőbetűinek összeolvasásából derült ki.

Aldus 1500 körül feleségül vette Maria Asolát, az asolói Andrea Torresanus leányát. Torresanus volt az, aki 1479-ben Jenson velencei nyomdáját megvette.

Az itáliai háború 1506-ban arra kényszerítette Aldust, hogy nyomdáját bezárja és elhagyja Velencét. Ekkor vagyona nagy részét elveszítette. 1507-ben azonban újból megnyitotta nyomdáját. Kezdetben nagy gondok között vezette, amíg végül gazdag és tevékeny apósával, Andrea Torresanusszal társult, s vállalata újra fellendült. 1510-11-ben megint szünetelt a nyomda, s csak 1512-ben nyílt meg. Ebben az évben született harmadik fia, Paolo Manutius, aki később utódja lett. 1513-tól kezdve ismét nagy tevékenységet fejtett ki Aldus, mindaddig, amíg 1515-ben, szorgos munkája közepette, utol nem érte a halál.

Aldus Manutius könyvének nyomdajele horgonyt ábrázol, amelyet delfin ölel körül. Utánzói ezt is jogtalanul átvették (55. ábra).

Aldus halála után apósa, Andrea Torresanus vezette tovább a nyomdát, mindaddig, amíg 21 éves korában Paolo Manutius át nem vette az irányítást. Paolo nagy lendülettel kezdett munkájához, s mintaképe, apja nyomdokain akart haladni. Főképpen a latin klasszikusok kiadására fektette a súlyt, s e célból nagyszerű tudósokat vett maga mellé. 1535-ben Rómába távozott, ahonnan kecsegtető ígéreteket kapott, de ezek nem váltak be.

Az ott szerzett összeköttetései viszont későbbi munkásságánál nagyon hasznosak voltak.

1541-ben a velencei nyomdát újból átvette testvéreitől, megnősült, s négy gyermeke született, akik közül Aldus 1547-ben látta meg a napvilágot.

1556-ban IV. Pius pápa fényes ajánlatokkal ismét Rómába hívatta. A meghívásnak Paolo nem tudott ellenállni. Rómában nyomdát rendeztek be számára, s kezdetben jól is ment a sora. Reményei azonban nem váltak be, sok csalódást kellett megérnie. Végül is 1570-ben lemondott állásáról és visszatért Velencébe, ahol akkor a bérbe adott Aldus nyomda elég gyengén működött. Otthon sem érezte jól magát, és rövid idő múlva ismét visszatért Rómába, ahol XIII. Gergely pápa nyugdíjat utalt ki számára. Itt élte le hátralevő éveit 1574-ben bekövetkezett haláláig.

Fia, II. Aldus, koraérett gyermek volt. Már 10 éves korában közreműködött Cicero leveleinek kiadásánál, és 14 éves volt, amikor kiadta Orthographia ratio (A helyesírás rendszere) című könyvét. 1562-től 1565-ig atyjával élt Rómában, ahol sokoldalú írói működést fejtett ki. 1572-ben megnősült, a híres Giunta nyomdászcsaládból származó leányt vett el.

1576-ban Francesco Medici Pisában kinevezte a szépművészetek tanárának, majd ezt követte a római meghívás, ahol VIII. Kelemen pápa a vatikáni nyomda felügyeletével bízta meg.

II. Aldus a sok dicsőséget szerzett, nagy múltra visszatekintő vállalatot 1585-ben feladta. Inkább tudós volt, mint nyomdász, aki a tudósok között nagy megbecsülésnek örvendett, és komoly irodalmi sikereket ért el. Ezért talán nem is csodálható, hogy nagyobb hajlandóságot érzett a könyv megírása, mint nyomtatása és kiadása iránt.

II. Aldus 1597-ben, 50 éves korában meghalt, s vele az utolsó sarjadéka távozott annak a kiváló családnak, amely a tudomány és a tipográfia terén elévülhetetlen érdemeket szerzett.

A másik nevezetes és kiváló olasz nyomdászcsalád, a Giunta dinasztia Velencében és Firenzében működött. Ha nem is érték el az Aldusok dicsőségét, de közvetlenül utánuk ők következtek. Giuntáék adták ki Boccaccio Dekameronját, gyönyörű, kvart alakú kiadásban. Náluk jelent meg Firenzében Michelangelo Buonaroti Rime című verseskönyve 1623-ban, amely a művész szonettjeit foglalja magában, s jóval halála után, hasonló nevű unokaöccse rendezte sajtó alá.

A Giunta család letűnése után a XVII. században Olaszország egész területén hanyatlás következett be. Csak a XVIII. század végén, Giambattista Bodoni fellépésével indul újabb virágzásnak a nyomtatómesterség.


tizenhatodik fejezet - kezdőlap - tizennyolcadik fejezet