A könyv, mint mindig most is a delejtű érzékenységével jelzi a kor belső változásait, s elsősorban ott, ahol a történelmi erők mintegy gyújtópontba sűrűlve fejtik ki művüket: francia földön. A könyvek lapjairól kámforként párolognak el a Cranachok, Dürerek, Rubensek súlyos mondanivalói, a pompázó, ünnepélyes kompozíciók, templomkapuk, diadalívek, allegóriák, istenek, próféták, királyok, hősök, félmérföldes címszövegek. Most könnyűkezű művészek kecses tolla fut a papíron, szinte táncol, s árnyalja selyemfinoman a rézmetszetek lapjait. Gillot, Boucher, Eisen, Choffard, Cochin, Fragonard, Oudry, Marillier, Moreau, Papillon keze nyomán a gráciák, nyilat feszítő cupidók, szárnyas amorettek, pufók puttók, pszichék, emblémák, delfinek, kagylók, lepkék, virágfüzérek lebegő, súlytalan, mégis buján gazdag sokasága tölti meg a medaillonok, vignetták, fleuronok, cul-de-lampe-ok ornamentikáját a kicsiny, kecses formájú könyvek levegős, tisztaszedésű lapjain. Kivirágzik az egész rocaille, a kagylódísz, amelyről a rokokó nevét vette. S nemcsak a pásztoridillek, kalandregények, erotikus, sőt pornográf munkák, mesék, költemények kapják ezt a kecses, behízelgő köntöst, kijut belőle az ókori és barokk klasszikusok új kiadásainak és a felvilágosodás irodalmának is.
A rokokó új díszítő motívumokat teremt, de korántsem oly szoros kapcsolatban a tartalommal és a tipográfiával, mint az előző korok könyvei. Az ornamens öncéllá válik, s csak alkalmazásában van szabályszerűség. A vignetta, eredeti jelentése szerint szőlőkacs, a végtelenségig fonható, variálható cirádastílust jelzi, de végül finom, miniatűr képecskévé válik. Két formája van: a fejezet elején szalagszerűen futó fleuron, azaz virágfüzér, s a fejezetek végén a kerekedő cul de lampe, lámpaalj vagy lámpatalp: az építészetből vett kifejezés, a boltívek kicifrázott zárókövét nevezték így, emezt pedig a magasan függő templomi lámpák aljáról. Nevezetes szerepet kap, sőt nélkülözhetetlen a rézmetszetes illusztráció; a legtöbbször egész oldalt megtöltő jelenetek, meglepően mozgalmas, finoman rendezett és a kis felülethez képest váratlan térhatásokkal dolgozó rajzok. Csakugyan megelevenítik a könyvek tartalmát, közelünkbe hozzák, kipótolják képzeletünk hiányait, s annyira alkalmasak a tematikus ábrázolásra, hogy önálló műlapokon korszerű grafikai műfajjá divatosodnak. Megesik, hogy olykor az egész könyvet szövegestül rézbe metszik, megismételve az ősi táblanyomat technikáját. A művészek mind értenek ugyan a rézmetszéshez, de a legtöbbször beérik a kép megrajzolásával, s a karcolást és a nyomtatást hivatásos rézmetszőkre bízzák. Híres metszője volt a kornak Jacques Philippe le Bas (1707-1783), aki egész sereg tanítványt képezett ki.
A rokokó tehát az illusztrált könyv aranykora, tetőpontjára a század második felében ér el. Kezdeményezőjének Barnard Picart-t tekinthetjük (1673-1733), Amszterdamban élt, s mint Párizsból menekült kálvinista, merőben távol állt a kor libertinus, szabados, érzéki világától, csupa vallásos művet illusztrált, kitűnő alakítókészséggel, de még kevés mozgékonysággal. A vérbeli rokokó megindítója nem más, mint maga Philippe d'Orléans, egykorú nevén a "züllött Régens" (Régent dépravé): Daphnis és Chloé pásztorregényét illusztrálta, vagyis az ő rajzait metszette rézbe Cochin (1735). Utána jön a vidámkedvű, lepkekönnyű művészek serege. Francois Boucher a század egyik legnagyobb festője, könyvbe szánt képein is az az eleven, csillogó, érzéki gazdaságság duzzad, mint nagy festményein; Molière hatkötetes kiadását 33 remekszép illusztrációval díszítette (1734). Hubert Francois Gravelot művészetének javát Boccaccio Decamerone-jának ötkötetes, olasz-francia szövegű kiadásában adta (1757); 110 metszete és 97 cul-de-lampe-ja sablonos szerelmi jeleneteivel, túlérett, gyakran már lélektelen rutinjával jelzi, hogy a rokokó kifejezőeszközei sem kifogyhatatlanok. Súlyosabb mondanivalókra hivatott tehetség Charles Dominique Joseph Eisen, de a gáláns divat lekötötte, s La Fontaine pikáns elbeszéléseihez (Contes, 1762) rajzolt mintegy 80, híressé vált illusztrációt. Társa Pierre Philippe Choffard volt, részt vett a híres Ovidius-kiadás díszítésében, amire nem kisebb művészek egyesültek, mint Boucher, Eisen, Gravelot, Choffard, az ifjabb Moreau. (63. ábra)
Mindezeket nemcsak a biztos formakészség, a természetes elegancia, behízelgő érzékiség jellemzi, hanem a könnyen ömlő termékenység is; munkáik sokaságából itt csak azokat emeljük ki, amelyek valamely klasszikus vagy maradandó irodalmi remeket díszítenek. E termékenységben már az elfajulás, a stiláris túltengés csírája rejlik. A rocaille, a halmozott kagyló- és egyéb dísz, az öncélú ornamentika burjánzása ellen lép fel Charles Nicolas Cochin mind elméletileg, mind Ariosto "Őrjöngő Lóránt"-jához komponált 46 rajzában (1783). Új stílust teremt vagy inkább javasol velük, az úgynevezett Louis Seize-t (XVI. Lajos-stíl), törekvéseit a király mindenható kegyencnője, Pompadour támogatja, s Pierre Clément Marillier valósítja meg. De ebben már nemcsak a visszahatás érvényesül a rokokó ellen, hanem a felvilágosodás eszméinek terjedése is. Rousseau hirdeti a visszatérést a természethez (retour a la nature), mint az egyszerűség, az épség, a tiszta erkölcs forrásához. A gazdag burzsoázia és a nemesség szívesen hallgatta az új igéket, "egyszerű", de drága pásztorjelmezeket öltött, idilli ünnepélyeket rendezett vidéki birtokain, selyemszalagon legeltette a bárányokat, ízléses majorházakat építtetett, frissen fejt tejet ivott, s vidáman űzte tovább így megfűszerezett szerelmi játékait. A kor legnagyobb grafikusa, az ifjabb Jean Michel Moreau szoros kapcsolatban állt Rousseau-val, 30 illusztrációt rajzolt műveihez, valóban a szerző szellemében (1777 és 1793). A kicsapongó erotika helyett a szolid, erényes családi élet az eszményképe, a "valódi boldogság" (Le vrai Bonheur); ezen a címen két sorozatot rajzolt, s képein az élvező művész helyett már a komoly megfigyelő lép előtérbe. Római útján (1785) végképp áttér a tiszta klasszicizmusra, amely a forradalom idején kiszorítja a rocaille-t, s egy félszázadra szólóan új ízlést, uralkodó stílust teremt, hogy aztán átsimuljon a biedermeier érzelmes, szelíd romantikájába. A 18. században a polgár végre odáig jutott, hogy megfogalmazhatta korszerű életszemléletét, s felvilágosodásnak nevezte el. Noha már a barokk nagy gondolatrendszereinek gyökérhálózata ebből a szemléletből sarjad, belőle nő ki Locke és Hume tapasztalati bölcselete csakúgy, mint Descartes gondolatkritikája vagy Spinoza intellektualizmusa - a polgár mégis szűknek érezte e határokat s a józan ész, a ráció uralmát kiterjesztette az élet egész területére. Elvégre az ész a legmagasabb rendű képességünk, s alkalmas arra, hogy felismerve az élet törvényeit, igazgatása alá vegye őket. A természeti és történeti élet az okok és okozatok logikai láncolata, s ha felfedjük a szemek hézagtalan illeszkedéseit, a természetfeletti, az isteni számára nem marad hely: az ember felszabadult.
Az észvallás, a rációba vetett feltétlen hit szüli meg a felvilágosodás határtalan optimizmusát, gáttalan reformkedvét. Kant szerint az ember vele elérte a nagykorúságot, s az enciklopédisták a "józan" okossághoz alig illő mámorral vetik magukat az élet újjáalkotására. A gyakorlati tudományok egész sorát teremtik meg: a gazdaságtant, szociológiát, tapasztalati lélektant, összehasonlító kultúrakutatást. A vallást az örök isteni szférából leszállítják a történeti jelenségek sorába, La Mettrie és Holbach eljutnak a materializmusig. Ám Charron, Bayle és Voltaire viszont a kételyig: vajon csakugyan mindentudó-e, csalhatatlan-e az ész, s ha isten nem volna, nem kellene-e kitalálni? (Deizmus.) Rousseau pedig a ráción túl az érzelmekre is apellál, s felfedezésével, hogy az ember nem csupán észlény, megveti a romanticizmus alapjait.
Szerencsére az elvont okoskodás varázsa nem nyomta el a gyakorlati érzéket s a reális társadalmi cselekvést. A felvilágosodás számolt le a középkor csökevényeivel, hadat üzent az intoleranciának, elvégezte a babonairtás korszerű feladatait, s az emberiség végre megérte, hogy a boszorkányüldözők váltak üldözöttekké - legalábbis elvben és az irodalomban. Törvénnyé emelte a haladás gondolatát, és deklarálta, legalább- is elvben, a polgári társadalom alapelvét: az egyenlőséget. Első diadalát az amerikai szabadságharcban és a Függetlenségi Nyilatkozatban vívta ki, a másodikat a francia forradalomban, mely a Notre Dame-ot a szabadság, egyenlőség, testvériség templomává avatta, s oltárára ültette a Raisont.
Az istennő megszemélyesítőjét, egy csinos színésznőt, római ruhába öltöztették, aminek jelképes jelentősége volt, s számunkra jelzi a kapcsolatot, amely a felvilágosodást és a klasszicizáló ízlést szorosan összefűzte. Az antik hatás már amúgy is éledezőben volt Európa-szerte a forradalom előtt; a "polgári erények" kultusza, vagyis a hazafias demokrata érzés hová fordulhatott volna szívesebben ideálokért, mint a római köztársaság legendává nemesült hagyományaihoz? Hozzájárult Pompéji és Herculaneum fölfedezése, ahol muzeális épségben őrződött meg az ókori élet egész környezete és amely friss anyaggal táplálta a klasszicizáló ízlés alkotásvágyát. Mindenki, így például Goethe is, érdeklődéssel várta a pompéji falképek, díszítő motívumok, műtárgyak, szobrok metszett rajzait, s csakhamar viszontláthatta őket a könyvek lapjain és kötésein, a szobafalakon, bútorokon, dísztárgyakon. A művészek és tudósok Pompéjibe utaztak, s telt vázlatkönyvekkel, jegyzetfüzetekkel tértek haza; Winckelmannt is egy ilyen útján érte gyilkosának tőre, aki régi pénzgyűjteményét aranykincsnek vélte. Divatba jöttek a "görög módi" (a la grecque)" díszítések, babérkoszorúk, akantuszlevelek, vázák, kandeláberek.
A klasszicizáló könyvstílus mindenesetre elérte azt, hogy a tipográfia egy velejében kölcsönvett dísz: a kép, a rajz helyett saját eszközével, a betűvel akart operálni. Noha az uralkodó típus, az antikva lényeges megreformálására mód már nem nyílt, a nyomdászat tudatosan törekedett az antik formák előkelő, hűvös tartózkodását, nyugodt szabályosságát utánozni. Ebben aztán a szűkös, kimért, feszes, olykor már üresen ható takarékosságig is elment, különösen a szűk szavú, sovány címlapokon. Ami a kisbetűs szövegtipográfiát illeti, a francia Didot-család terjesztett el egy igen kedveltté vált rendszert. Alkotója François Ambroise Didot, Fournier kezdeményezése nyomán normalizálta, szerves rendbe foglalta a betűnagyság fokozatait (1775). Pontrendszer ez, alapja az akkoriban "királyiláb-vonalnak" (ligne de pied de roi) nevezett mértékegység, 0,376 milliméter, mai nevén tipográfiai pont. A legkisebb betűgrádus 6 pont nagyságú, jelzése VI, a következő VII és így tovább. Ezáltal mellőzhetőkké váltak a különféle, véletlen adta méretű s bizarr, érthetetlen nevű grádusok: ciceró, misszále, szentágoston, kisparangon, nonpareille, garmond stb. A gyakorlat elfogadta Didot szisztémájának alapelvét, a pontrendszert, de a hagyományszeretőknek sem kell bánkódniok, mert e különös, kedvessé vált mesterszavak azért megmaradtak, sőt máig újakkal szaporodnak. - François Ambroise emellett a betűképet is modernesítette, a garmond típus egyforma vonalazása helyett gondosan megkülönböztette a vastag és vékony vonalrészeket, s ezen elv alapján egész típussorozatokat tervezett. Nagy tetszést aratott vele, mert újítása megfelelt a klasszicizáló, a könyvben a betűt, nem a díszt hangsúlyozó ízlésnek.
Fia és utóda, Pierre Didot szintén nagy odaadással szolgálta a betűművészetet. Céltudatosan síkraszállt a rokokó könyvdísz száműzése mellett, egyetértett az angol Baskerville-lel, hogy a könyvnek megvan a maga saját formanyelve, mely a betűk jóságával és kellő rendjével hat, s nincs szüksége illusztratív, ornamentális eszközökre, melléktermékekre. Ő is tervezett klasszicizáló antikva betűket, és Vergilius-, Horatius-, Racine-kiadásait a párizsi Művészetek Akadémiája a legjobbnak ítélte, amit csak a világ nyomdászata megteremtett. Ez az elismerés jól jellemzi a kortársak nagy tetszését, de aligha fedi a valóságot: a bölcsőkor és a koranyomdászat nagy tipográfusai voltak a betűteremtés, a könyvalkotás igazi művészei. Mindazáltal a Didot-k tényleges eredményei, törekvései korszerű szükségleteket elégítettek ki, s új szakaszt alkotnak a könyv történetében. Törekvéseikben osztoznak az angol Caslon és Baskerville s az olasz Bodoni.
Angliában a hűbériség felszámolását s azokat a polgári szabadságjogokat, amelyek Cromwell győzelmekor lettek volna esedékesek, Orániai Vilmos "felszabadító" hadjárata hozta meg (1688). A puritanizmus csak formailag kedvezett a lelkiismereti és gondolatszabadságnak, még kevésbé a Stuartok restaurációja - s az volt az oka, hogy a könyvnyomtatást béklyóba verő korlátozásokat csak 1696-ban szüntették meg. Eladdig mindössze öt város állíthatott nyomdát: London, Oxford, Cambridge és York. Most tehát az angol nyomdászat felszabadult a terhes hollandi import alól, saját lábára állhatott, szolgálhatta a polgárosodás ügyét. A felvilágosodás ügyét. Itt is új irodalmat teremtett, de az angol természetnek megfelelően nem racionális-ideológiai jellegűt, hanem gyakorlati, tapasztalati életbölcseletet kifejezőt. Hume filozófiája, Defoe Robinsonja, Swift Gulliverje éppúgy ennek a szemléletnek tükrözője, mint az angol kis és nagy realisták és népies költők: Pope, Young, Richardson, Johnson, Sterne, Fielding, Goldsmith, Cowper, Burns művei, és mint Hogart bírálóan realista életábrázolása.
Az angol tipográfia, mint tudjuk, egy századon át meglehetősen hátul kullogott, béklyókkal a lábán, most egyszerre jelentős korszerű alkotókat produkál: Caslont és Baskerville-t. Előzően az egész országban egyetlen jelentős betűöntő működött, Thomas James, s Oxford kivételével mindenütt a hollandi típusok uralkodtak. A nyomdászok közül John Baskett tűnt ki szép kiállítású, de sajtóhibáktól hemzsegő Bibliájával, melyet ezek egyikéről "Ecet-Bibliá"-jának neveztek el, ugyanis a szőlőskertről szól példabeszéd címében: Parabel of the Vineyard helyett Vinegar", azaz "ecet" állt szedve; a könyvről pedig - elmés szójátékra használva a nyomdász nevét - azt mondták: "teledézsa sajtóhiba"(a Baskettfull of printer's errors; baskett = dézsa).[78] Másik jelesebb tipográfusunk, William Bowyer fő érdeme pedig az, hogy felfedezte Caslont.
William Caslon elangolosodott spanyol családból (Caslona) származott, vésnök, puskaműves volt, majd könyvkötő-szerszámok készítéséből élt. 1720-ban Bowyer betűöntő felszerelést vásárolt számára, és arab típusokat metszetett vele. Caslon a rajzlapok alján, amiken az arab írásjegyeket tervezte, a maga kedvére antikva betűket kalligrafált, szépségükből Bowyer azonnal látta, hogy kivel van dolga, s további munkára buzdította. Caslon antikvái nemcsak az apró-sűrű Elzevier-stílus hatása alól szabadították fel az angol tipográfiát, hanem energikus, mondhatni izmos, mégis arányos és szabadon futó formáikkal az angol karaktert tükröző, "nemzeti" típust teremtettek, amely szerencsésen elkerüli a későbbi klasszicizáló betűképek merevségét, kiszámítottságát is, fő szépségük pedig a szedéstükör harmonikus összhatása. Angliában örvendező siker fogadta őket, a nyomdászok érezték, hogy új és saját betűmesterük született, a honi tipográfia - ha szabad úgy mondani - megkönnyebbülve felsóhajtott, lerázván az idegen jármot. De külföldön is messze terjedt Caslon újításának hatása, Fournier és Didot ösztönzést merítettek belőle, s ma elmondhatni, hogy Jenson és Garamond antikvái mellett a Caslonéi játsszák a legnagyobb szerepet. Nyomdáját utódai egy századon át fenntartották, s idegen tulajdonban, H. W. Caslon and Co. cégnév alatt ma is működik Londonban.
John Baskerville (65. ábra) a betűalakításban nem oly szerencsés, illetve tehetséges, mint Caslon, de igen lelkes, vonzó egyéniség, a szakmájukért élő-haló, sokoldalú mesterek típusa. Először egy pap lakája volt, majd szépírástanító, s ez a kalligráfiai érzék vezette a nyomtatott betűk birodalmába. Csak 1750-ben, 44 éves korában vitte odáig, hogy saját műhelyt állíthatott, viszont határtalan buzgalommal fogott a munkához. Mindent maga csinált, öntőműszert, sajtót, festéket, maga rajzolta betűit, csak a betűmetszésre állított be ügyes kezű műveseket. Betűi tiszták, világosak, Didotnál is nagyobb súlyt vet a vékony és vastag vonalak kellő váltogatására, az arányokat matematikai pontossággal számítja ki, s épp ez a hátrányuk Caslon típusaival szemben: szárazzá válnak, soványan hatnak. Ezenkívül mint vérbeli tipográfus, elszántan harcolt a könyvdíszítés szokása ellen, s azt a néhány ornamenst, amit itt-ott könyveibe engedett, gondosan összehangolta betűivel. Rendkívül válogatós volt papír dolgában, lehetőleg csak fényes velint használt, melyet a borjúirha, azaz pergamen (membrana vitulina) nevéről nevezett először François Didot papier vélinnek. Végezetül kitűnő nyomdafestéket is kevert Baskerville, további kísérletek alapját adva meg.
Természetesen nem sikerült a díszt és az illusztrációt a könyvből kiszorítania, mert hiszen az a nyomtatott szöveg természetes, szerves kiegészítője, elősegíti vagy éppen pótolja az olvasó amúgy is képekkel dolgozó fantáziájának munkáját, végül sokszor egyszerűen nélkülözhetetlen. Ettől függetlenül a francia hatás csak a század közepén érvényesült, s nem szült jelentős eredményeket. Addig, ha gyér munkákban is, de a barokk ízlés élt tovább. A század legnagyobb illusztrátor-művésze, William Hogarth pedig a jellegzetesen angolos naturalizmus irányának hódolt, pontosabban: maga kezdeményezte, szatirikus, nyers humorával a társadalom-kritika új eszközeit teremtve meg. Hogarth 1764-ben halt meg, s már ugyanebben az évben érkezik Itáliából Francesco Bartolozzi, akinek működése a klasszicizáló stílus előretörését jelzi. Nagy feltűnést keltett és sikert aratott új eljárása, a stippled work, a pontozó technika, mellyel az addiginál festőibb, árnyaltabb hatásokat tudott elérni a rézmetszésben. Keveset illusztrált, művészetét inkább önálló műlapokon gyakorolta, tárgyaiban a korabeli érzelgősség egyik fő kifejezője volt. A divattal együtt maga is letűnt. A század végén stílusújító, módszeralkotó művészek lépnek fel: William Blake, Thomas Bewick s a kőnyomat német feltalálója, Aloys Senefelder, művük azonban már a 19. századot termékenyíti meg.
Olaszországban Giambattista Bodoni tűzi maga elé ugyanazokat a célokat, amiket Didot és Baskerville. Mint pecsétfaragó kezdi, betűvésőként folytatja. Antikvája kétségkívül Fournier és Baskerville hatása alatt áll, de határozott, egyéni sajátságokat is feltüntet: a vékony és vastag vonalak ellentétének végsőkig való, igen hatásos kiélezését, különösen a kurzívnál (italique), azonkívül a betűkép arányosítását és a szóképek ritmikáját. De célja sokkal több a betűalkotásnál: a könyv egészét tartja egységes, harmonikusan megalkotandó, művészi műnek. Bodoni művész, ám dekadens, a tipográfia öncélúságának hirdetője, e téren valóban a l'art pour l'art megvalósítja, s innen erednek művének fogyatkozásai. Művészi érzéke a formakultusz dolgában egy csapásra visszaviszi a nagy ősnyomdászok közelébe, a roppant időbeli szakadékokon, hanyatlásokon át, a legjobb megértőjükké teszi, csakhogy céljaikat a változott idők változott eszközeivel akarja elérni. Mint maga írja egyik levelében: "Első tipografus mestereink választékosságát és harmóniáját egyesíteni a szépséggel anélkül, hogy kölcsönvennők a metszetek, a vignetták, a fleuronok és cul de lampe-ok segítségét." Könyvdíszt eleinte csak szórványosan használ, utóbb teljesen száműzi, s mint Barge mondja, valósággal fanatikusává válik az alapelvnek, hogy a tipográfia csakis a maga nyelvén szóljon, a maga eszközeivel érje el a benne rejlő művészet tetőfokát. Ezek az eszközök - a betű szépsége, a grádus és a törzs aránya, egymástól való ritmikus távolsága, a sorköz és a sorhossz összehangolása, az oldalak nyomatképének kiegyensúlyozott, zárt összhangja - teszik Bodoni könyvművészetének alkatelemeit, velük komponál. A címlap pedig minden esetben külön is műalkotás, csak verzálisokból állhat, pazarló térközök választják el a sorkompozíciót, az oszlopot (kolumnát) pedig széles margók veszik körül. Röviden szólva: a klasszicizmus végső eszményképét igyekszik megvalósítani: az emelkedett ünnepélyességet a legegyszerűbb eszközökkel. Ahogy kortársai mondták: artista della semplicita (az egyszerűség művésze). S ebben van a gyengéje is: az összkép nem mindig hordozza azt a méltóságteljes monumentalitást, amit beléje képzel, egyhangúvá válik, sőt ha bíráló-kételkedő szemmel nézzük, megüresül, nagyképűnek, fontoskodónak hat. Az öncélú, pompáskodó előkelőségnek ezt a veszélyét maga is érezte, s hírneves elméleti könyvében: Manuale tipografico" ("A nyomdászat kézikönyve", 1788) igyekezett törekvéseit igazolni: "Ha a fényűzés minden egyébnél jobban előtérbe lép a könyvek tárában, úgy ez biztos jele a széptudományok valódi szeretetének. És hogyha a jómódú emberek válogatott, remekbe nyomott könyveket keresnek avégből, hogy ennek a szeretetnek tanújelét adják, akkor a tipográfia művészetének feladata, hogy megteremtse őket számukra." Egyik levelében még őszintébben nyilatkozik: "Csak a nagyszerűt akarom, nem a közönséges fajta olvasóknak dolgozom." Ez lehet egyéni törekvés, de nem a nyomtatás egyetemes célja, ellenkezőleg, éppen a tagadása. A nagyobb baj az, hogy Bodoni csakis a külső forma művészi tökélyét kereste, s a könyv tartalmával soha benső kapcsolatba nem lépett, holott "az első mesterek" nagyságának ez egyik lényeges alkateleme volt. Mi több, a könyvek tárgya, szellemi értéke közömbösen hagyta, fő, hogy a "nagyoknak" tessék. Ezért történt, hogy rengeteg kiadványa közt az irodalmi vagy tudományos becsű elenyészően kevés; így esett meg, hogy például Anakreon könnyed szerelmi és bordalait csupa nagy alakú betűvel nyomtatta ki, végül hogy kiadványaiban bosszantóan sok sajtóhibát hagyott. De ő a pápák, királyok, hercegek, főrangúak tetszését kereste, s meg is nyerte, elhalmozták címekkel, kitüntetésekkel. Ez azonban nem kisebbíti egyetlen valódi érdemét: a tipográfia immanens lényegének felismerését s a küzdelmet e lényeg diadalra juttatásáért. Minden előkelősködése, dekadenciája és saját akarata ellenére a nyomdászat korszerű, haladó, sőt forradalmi törekvéseinek egyik elősegítője volt.
A németországi tipográfiában is nagy események történtek, de csak a század vége felé. Az eleje, jó harmadáig, a barokk sínein döcög. A német arisztokrácia a barokkban élte ki formáját, s a szétszakadozott, polgárosodó, sőt vidékiesedő országban már sem ereje, sem ízlése, hogy stílust diktáljon. A rokokót a hanyatló francia arisztokrácia életformája teremtette meg, s pompás művésztehetségek álltak a szolgálatába, juttatták kifejezésre. E ragyogó, illatos rothadásnak Németországban kevés talaja volt, a kispolgári provincializmus uralkodott, átvette, de "megerkölcsösítette" a rokokót, ami által éppen a velejét vette ki, az ihletét fojtotta el. Néhány művész így is elsőrendűt nyújtott finomságban, vonzó, kedves csinosságba, például Johann Wilhelm Meil, ki franciás könnyedségre törekszik vagy Daniel Chodowiecki, (a Werther illusztrátora), de ő már függetleníti magát a divattól, s reális, természetes, igaz képet akar adni a német életről. Adam Friedrich Oeser viszont a klasszicizmus előfutárának számít, római dekorációival, vázáival, urnáival, babérkoszorúival s azáltal, hogy mellőzi a rocaille-t. De ezek kivételek. A mennyiségben hatalmasan nekilendülő német tipográfia termésének zöme az egész rokokón át megmarad kezdetlegesnek, vidékiesnek, kispolgárinak, iparszerűnek, még reprezentatív kiadványai is. Különös tünet: míg a német irodalom és tudomány addig s azóta el nem ért csúcsokra hág ekkor, és a Sturm und Drang vajúdásával Európára szóló korszakot teremt, a romantikát - a tipográfia lélektelenül topog a titánok körül, s Goethe, Schiller, Kant nem egy művét, a romantika könyváradatának javarészét fantáziátlan, piszmogva szabott köntösben jelenteti meg.
Igaz, hogy a korszerű fejlődésnek, a klasszicizmus felülkerekedésének a fentieken kívül még egy akadály állta útját: a fraktúra. A fraktúra a gótikából született, és Dürer-adta formájában, példátlan szívóssággal állta a sarat reneszánszon, hitújításon, barokkon, vallásháborún, rokokón, hanyatláson át a francia forradalomig és a klasszicizmusig, s végleg sohasem adta fel hadállásait. Csakhogy a megújított antikvában lényegileg az ókori klasszicizmus él tovább, vagyis a fraktúrát klasszicizálni éppoly kevéssé lehet, mint gót stílusú görög templomot emelni, mint fából vaskarikát remekelni. Ezért az írók egy csoportja a nyílt szakítás mellett foglalt állást, Bodmer, Gessner, Gleim, Ewald von Kleist, Ramler antikvával, klasszicizáló díszítéssel nyomtatták műveiket. Schiller is erősen ebbe az irányba hajolt, s az "Orleansi szűz"-zel kapcsolatosan így írt kiadójának: "Ha Ön elhatározná magát, hogy az Almanach latin betűit és formátumát válassza, nagyon lekötelezne vele." Már Goethe hosszasan ingadozott, míg végül a fraktúra mellett döntött, összegyűjtött művei sorából csak a "Római karnevál"-t nyomtatta "latin betűkkel", nyilván a tárgya miatt. Döntését anyja nagy örömmel fogadta: "Nincs rá szó - írta fiának -, mennyire örülök, hogy minden írásod, régi és új, nem a számomra oly fatális latin betűkkel látta meg a napvilágot; - a »Római karnevál«-nál még hagyján -, de a többinél, kérlek, maradj német a betűkben is." Itt pontosan ki van mondva az ok, amely az antikvaellenesek táborát sarkallta: a német polgári nacionalizmus. Állásfoglalásukat szakszerűen a kor nagy tipografusa, Immanuel Breitkopf fejtette ki. "A bibliográfiáról és a bibliofiliáról" szóló munkájában (1793): "Miért akarnak egy nemzettől elvenni és megvetendőnek bélyegezni egy oly írásfajtát, amely betűi révén jobban a nyelvéhez szabott, mint az, amelyet helyébe erőltetni kívánnak. A német írásmód megvetése elriasztja a művészt (betűmetszőt) attól, hogy megjavítsa és teljesen kifejlessze, amint ennek a latin betűnél az egyetemes tetszés miatt természetes módon meg kellett történnie." Ekkor már javában folyt a vita és a kísérletezés a fraktúra reformja körül. A külföldön fújdogáló friss szelek végre is megkavarták a német provincializmus állóvizeit, s döntésre éretté tették a kérdést, ha ebben a módosított és korlátozott formában is: közelebb kell-e s lehet-e hozni a fraktúrát a megújított antikvához? A kor vagyis a klasszicizáló antikva követelménye ez volt: egyszerű, tiszta, a többihez könnyen csatlakozó betűkép, azaz sima, világos, gördülékeny, a grádussal arányosított hosszúságú sorok és sorközök, végül ezekből következőleg harmonikus hatású kolumna (oldalnyomat). Miután eldőlt, hogy a gót alapforma megmarad, a megoldás nem látszott lehetetlennek. A nemes cél érdekében először is el kellett tüntetni a fraktúra hírhedt elefántormányait, megkurtítani a nyúlványokat, lefaragni a csúcsokat és hegyecskéket. Az így megtisztított betűszemen nem maradt más munka, mint a szögletek antikvás legömbölyítése. A kérdésnek ez az elméleti megfogalmazása persze csak utólagos, a valóságban nem volt elmélet, mert csupán kísérletek mutathatták meg, hogy a betűképen mi a fölösleges kinövés, a betűszem szerves tartozéka, és mi gömbölyíthető rajta erőszak nélkül.
Az első kísérleteket Joachim Campe végezte (1790); betűi kissé vaskosak, tömpék, nyomottak, szóképei sűrűek. Nem is aratott velük tetszést, de fölkeltette a kor - Breitkopf mellett - másik nagy harcosának, Johann Friedrich Ungernak figyelmét, s ez döntő jelentőségűvé lett. Unger nem volt betűmetsző, de az egyetemes tehetségű tipográfusok fajtájába tartozott, meglátta a problémák lényegét és kapcsolatait, szellemi kérdésekben haladó és biztos ítéletű volt, korának romantikus áramlataiban jól tájékozódó. Fametszőnek indult, ebben is sokra vitte, de főként a nyomtatás kérdéseiben vált ki jó ízlésével, újító érzéke pedig a fraktúra reformját vitte diadalra. Kétségkívül ez a legnagyobb teljesítménye. Minthogy a betűmetszéshez nem értett, az antikva atyamesterével, Firmin Didot-val kötött szerződést, hogy súlyos pénzek fejében fraktúrafajtát tervezzen számára, megfelelő grádusokban (1790). A kísérlet - Unger egyetlen balfogása - mint várható volt, balul sikerült. Didot nemigen értette meg a gót betűt, de finom érzékű művész lévén, nem nyúlt erőszakos kézzel hozzá, minélfogva fraktúrája nehézkes, döcögős, kanyargós lett, sőt szögletes maradt, összképében harmóniátlan. Így jár a francia, ha német akar lenni; fordítva kellett volna tennie, a német betűt franciásítania. - Didot fraktúráját senki sem fogadta el, s Unger is belátta az ellenzők igazát. Szerencsére ügyes kezű betűvésőre talált Johann Christian Gubitzban, maga is beállt tervezőnek, s együtt folytatták a kísérleteket. Az első eredményt 1793-ban publikálta, de ez sem nyert kedvező visszhangot, amit valószínűleg keskeny, szorosra fogott betűi magyaráznak. Ekkor lépett közbe Johann Gottlob Immanuel Breitkopf; Ungerhoz hasonlóan sokoldalú, sikeres vállalkozó volt, de őt is elsősorban a tipográfia mélyebb problémái érdekelték; szintén szegénysorból eredve növelte nagyra tudását és vállalatát. Eleinte az antikva pártjára állt, s nem lehetetlen, hogy mozgékony energiájával, alapos hozzáértésével győzelemre vitte volna az irányzatot. Azonban nyomdatörténeti tanulmányai (20 000 kötetes szakkönyvtárat gyűjtött, maga nyomdatörténetet írt) során Dürer hatása alá sodródott, s e nagy elme Leonardo-szerű kísérletei, matematikai arányszámításai, betűtervei magukkal ragadták: s többé nem tudott megválni a német írás problematikájától. Már láttuk, megjavítani, szépíteni kívánta, de nem fogadta el Unger megoldásait, s maga javasolt helyükbe mást. Azonban erőteljes, kerekded típusait neki sem sikerült diadalra vinnie, talán épp mert túlságosan antikvásítja a fraktúrát. Halála után műhelyében még egy típust dolgoztak ki, de ez aligha jobb az elsőnél; minthogy Jean-Paul Palingenesien című munkáját nyomtatták ki vele, Jean-Paul-fraktúra a neve.
Semmiképp sem vehette fel a versenyt Unger utolsó eredményével, mely maradandóvá lett, és méltán. A valódi, mai Unger-fraktúra (66. ábra.) erényei: az íráskép tisztasága, világossága vetekszik az új antikváéval, minden ciráda, nyúlvány eltűnik vagy a legkevesebbre csökken, a szögletek megtompulnak, lekerekülnek, s mégis - legfőbb sikerként - az írás hiánytalanul megőrzi gót jellegét. Unger eredeti betűkészlete változatos utakon Hollandiába vándorolt; 1906-ban Carl Ernst Poeschel Haarlemban megtalálta, s minden további nélkül újra nyomtatott velük, általános öröm és tetszés mellett. Ma is az Unger-típus minden fraktúraváltozat apja. De míg a fraktúra szabadságharca folyt a feudális kacskaringók ellen, más csaták is zajlottak Németországban. A könyvpiacon az elsőségért vívott harc Lipcse javára dőlt el Frankfurttal szemben, s ez utóbbi 1750-ben hosszú időre megszüntette vásárkatalógusainak (Messekatalog) kiadását. A lipcsei vásárkatalógus 1730-1739 közt évi átlagban 2719 könyvet tartalmazott, 1765 és 1845 között, ez a duplájára emelkedett. Mindazáltal a könyvkiadás és a kereskedelem egységes rendje, szerveződése távoli álom maradt. Mindenütt így volt ez, de a visszásságok legjobban Németországban fajultak el a birodalom számtalan királyságra, hercegségre, fejedelemségre tagoltsága miatt. Franciaországban, Angliában könnyebb volt egyetlen központi intézkedéssel valamiféle rendet, szabályzatot teremteni, ha mégoly fogyatékosat és korlátozót is. De Németországban a területi széttagoltság a jogok, kiváltságok, tilalmak oly tarkaságát szülte meg, hogy a kiadásnak és kereskedésnek lehetetlen volt hozzá alkalmazkodnia, s ezért vagy megragadt a helyi viszonyok szűk határai közt, vagy igyekezett felszínen tartani magát az egyetemes anarchiában. Noha a könyvtermelés gazdasági helyzete nagyjából egyforma volt Európában, klinikai példaképpen legcélszerűbb a német viszonyokra vetni egy pillantást.
Az egészséges fejlődés rákfenéje mindenesetre közös volt mindenütt: a cenzúra és az utánnyomás. A cenzúra áldásait fölösleges ecsetelni. Arról nem is szólva, hogy a gondolat terjesztésének útját állta, önkényének csak a szeszély vetett határt, s ez néha az elmezavarig fokozódott. 1775-ben Szászországban megtiltották Goethe Wertherének terjesztését. Midőn egy újság valakit a közönség jóindulatába ajánlott, például kérdőre vonták a koldulási rendelet áthágása miatt. Minthogy a könyvek sorsa kiszámíthatatlanná lett, kiadó, nyomdász, szerző minden lehetséges módon igyekezett álcázni magát. 1767-ben megjelent egy könyv "Spanyol-jezsuita anekdoták" címmel; a címlap szerint Strassburgban nyomtatták 1767-ben, a valóságban azonban Nürnbergben, s kiadója az ulmi Bartholomä, volt, szerzője pedig Georg Gasseler. Minthogy a könyv nemcsak a jezsuitákat, hanem a keresztény vallást is érintette, a cenzúra pert indított; a szerző Svájcba menekült, a kiadót 800 forint bírságra ítélték, a könyvet elkobozták, végül Ulmban - a városi tanács, harminc katona és a nép jelenlétében - "az akasztófa és a pellengér között" az "Anekdoták" 1257 példányát három bálában ünnepélyesen elégették. Másutt viszont enyhén kezelték vagy végre sem hajtották a cenzúrarendeleteket. E visszás zűrzavarban az egyetlen pozitív intézkedés II. József cenzúraenyhítő rendelete volt. A császár cenzúrabizottságot nevezett ki a sajtótörvény megszerkesztésére, s azonnal életbe léptette. Életrajzírója, S. Padover így számol be az új törvényről és hatásáról: "Valamennyi tartományi cenzúrahivatal eltöröltetett, irodalmi téren a bécsi bizottság lett az egyetlen ítélkező hatóság. Teljes szabadságot most sem kap a sajtó, ezután is betiltják azokat a könyveket, amelyek erkölcstelenek, trágárak vagy rendszeresen támadják a kereszténységet, ezzel szemben minden tudományos munka szabadon megjelenhetik, s ugyancsak teljes szabadság illeti az irodalmi műveket is, ha valamilyen tudományos tekintély, tanár vagy főpap szabatosságot vállal hitelességükért.
Idegen nyelvű könyveket mindenki kinyomtathatott vagy eladhatott, mert a császár ezeket árucikknek tekintette. Ami a röpiratokat illeti, korlátlanul megjelenhetnek, ha nem rágalmazóak, s nem sértik más ember becsületét; magát az uralkodót is meg lehetett támadni épp annyi szabadsággal, mint legjelentéktelenebb alattvalóját, de a szerző - jóhiszeműsége bizonyítékaképp - teljes nevével tartozott munkáját jegyezni. A pápai Indexben felsorolt könyvek is felszabadultak... A rendelet által betiltott könyveket könyvtárakban gyűjtötték össze, ahol a tudósok bármikor olvashatták őket. Említésre méltó, hogy az új cenzúratörvény nem szabott ki büntetést azokra, akik megszegték... A császár főként a vakbuzgó babonákat terjesztő könyvek ellen lépett fel könyörtelen szigorral. A tudósoknak azonban minden lehető szabadságot megadott... A cenzúratörvényt még a pásztorlevelekre is kiterjesztették, az egyház minden ügye a világi hatóságok igazságszolgáltatása alá került. A főpapok persze keserűen tiltakoztak az egyház régi, megszentelt kiváltságainak megsértése ellen. A cenzúra enyhítése következtében mint egy zsilipjét áttört folyó árasztották el az országot a német és idegen nyelvű nyomtatványok. Az évszázadok óta elfojtott vágyak és érzések, az elnyomott tervek és elhallgatott ismeretek sáros, gyakran trágár, olykor naiv áradatként özönlötték el az olvasóközönséget. Könnyen meglehet egyébként, hogy a veszélyesnek ítélt, és ezért elnyomott véleményszabadság, amelyet a császár mintegy varázsvesszővel felszabadított, mentette meg a Habsburgokat attól, hogy a Bourbonok sorsára jussanak. Bécs valóságos Paradicsomává vált a röpiratszerzőknek és az irodalom többi csúszómászójának. Több mint négyszáz hivatásos író nyüzsgött a kávéházakban, s nagy pipázás és sörözés közben gyűjtött anyagot röpiratai számra..." Természetes, hogy a tehetséges császári műkedvelő kísérlete végeredményben balul ütött ki; a sajtószabadság nem érheti el célját, ha nem szerves alkatrésze a szabadságjogok valamely teljesebb rendszerének, ez a rendszer pedig hiányzott, mert a felvilágosult császár összes haladó szellemű reformja egészében egyéni, ötletszerű mozaik volt.
A könyvkiadás másik rákfenéje az utánnyomás volt. Ha a cenzúra pusztított, az utánnyomás a meghagyott könyvek között teremtett káoszt. Minthogy a kiadásjog ismeretlen volt, a védekezés egyetlen módja abban állt, hogy az iparjog akkori rendje szerint a nyomtató egy-egy könyvre kiadói különjogot, privilégiumot szerzett az államfőtől, s a kizárólagos engedélyt a címlapon feltüntette. Ez már régi uzus volt, s a hatása a legtöbbször annyi, mint az ördögűzésé szenteltvízzel. Először is a privilégium érvénye csak a kibocsátó fejedelem területére szólt, másutt a művet szabadon utánnyomatta akárki. Azonkívül, ha az utánnyomó valamit változtatott a könyvön, a címlap szövegén vagy akár csupán az árán, jogilag máris nem számított azonosnak az eredeti, privilegizált kiadvánnyal. Ily esetben még újabb privilégiumot is lehetett rá szerezni, úgy hogy létrejött a "privilégizált utánnyomás", mint nyomtatástörténeti kuriózum és mint beteg kinövés. Végezetül, ha megvolt is a privilégium, egészen más lapra tartozott a megvédése. Előzetes védelem nem volt, a jogot csak pör útján lehetett érvényesíteni, s a paragrafusok útvesztőjében az igazság addig tévelygett, amíg el nem fáradt; a pör könnyen túlélhette magát a könyvet. Volt eset, hogy a pör 1723-ban indult, 1736-ban még nem jutott ítéletig, további sorsa ismeretlen.
Ez az anarchia nemcsak a kiadói erkölcsöt ásta alá, hanem a józan üzleti számítást is lehetetlenné tette, elfojtott tipográfiai becsvágyat és a törekvést jeles művek szép megjelentetésére. A kiadónak nem volt bátorsága költséget, időt szánni a gondos, szép kiállításra, sietve, olcsón dolgozott, s igyekezett túladni portékáján. Ennélfogva az írók díjazása is a legmélyebb szinten mozgott, s az a visszás helyzet állt elő, hogy minél kiválóbbat nyújtott, minél népszerűbb lett, annál több orvkiadó leselkedett a sarkában, hogy tehetsége gyümölcseit zsebre tegye.
Nem csoda, ha az írók keblében magasra gyűlt a felháborodás, olyannyira, hogy e nehezen zabolázható had kis híján céhbe tömörült. Elsőnek nem kisebb valaki, mint Lessing tett kísérletet az írók függetlenítésére; J. J. Chr. Bode a hamburgi nyomdász segítségével megkezdte a maga és a (...)[79]
(...) A könyvek lapjairól eltűntek a rocaille cirádák pazarul ontott virágfüzérei, az illusztrációk, vignetták, kifinomult érzékisége, s helyüket a klasszicizmus minden henye cifraságtól megfosztott formavilága foglalta el. Arány, mérték, józanság, olykor üressé vált merevség szabta meg a római motívumok, harcias vagy fennkölt emblémák rendjét, az antik mintájú ornamentika formaszabályát. A klasszikus stílushagyományt tudatosan ápolja tovább az empire, a császárság rövid korszaka, hamis színekkel kendőzve Napóleon öncélú hatalmi politikáját.
De a forradalom elsősorban a könyvtárügybe vitt hatalmas fordulatot. 1789-ben egyetlen rendelettel köztulajdonba vették a szekularizált szerzetesrendek és az emigránsok könyvgyűjteményeit, s ezeknek anyagát, a szokott forradalmi radikalizmussal, mindjárt át is adatták a közhatóságoknak. Óriási könyvtömeg, mintegy nyolcmillió kötet halmozódott fel a kijelölt "irodalmi raktárakban" (dépôts littéraires), hogy alapul szolgáljon a kormányok nagyszabású könyvtárpolitikai terveihez; a cél ez volt: minden könyvet mindenkinek hozzáférhető közkinccsé kell tenni. De a forradalom eseményforgataga és a megindult háborúk nem engedtek időt a tervek végbevitelére. Már az összegyűjtés folyamán a könyvek tetemes része elpusztult, elkallódott. A depókban tornyosuló, "ömlesztett" könyvhegyeket a már előbb is nyilvános jellegű és a most államosított könyvtárak rendelkezésére bocsátották, de az Arzenál-könyvtár, a Bibliothèque Mazarine, a Bibliothèque Royale, ill. most már Bibliothèque Nationale és a többi nem tudta átvenni a roppant anyagot. Csupán a Bibliothèque Nationale 300 000 kötetet kapott, s ennek bekebelezése, feldolgozása egy századon át tartott. A maradékot a kormányzat elárvereztette, de a forradalom nem volt alkalmas idő aukciók tartására; nem jelentkeztek vevők, potom pénzért kellett elkótyavetyélni a könyveket, a vásár igazi hasznát a könyvkereskedők szüretelték le. A Szajna-parti bouquinisták aranykorukat élték. A nyugodtabb idők beálltakor természetesen minden könyv gazdára talált, s a piacra került anyag tetemes része kellő helyére, a közgyűjteményekbe jutott, igaz, hogy olykor többszáz százalékos áremelkedéssel, de a luxuskönyvtárak kora mindörökre letűnt.
1943 végén vékony kis kötet hagyta el a nyomdát. Várkonyi Nándor jelentkezett az írás történetét tárgyaló könyvével. Ennek az előszavából idézek:
"Nem szorul magyarázatra, hogy ... az írásnak mily nagy a jelentősége az emberiség történetében, azért néhány szóval tájékoztatni szeretném az olvasót, milyen felfogás alapján igyekeztem megközelíteni ezt a nagyfontosságú tárgyat. ... Ebben a könyvben nem a szakemberhez, hanem a tudnivágyó olvasókhoz szólok, akinek - ha az írás kialakulását és az emberi szellemhez való viszonyát megismerni akarja - nincsen szüksége rá, hogy e párhuzamos fejlődések százain végigmenjen; elegendő, ha csupán azokkal ismerkedik meg közelebbről, amelyek a történelem nagy népeinek kezében valóban világtörténelmet csináltak." Majd kicsit később így folytatja: "...Meg kellett kísérelnem az ember és az írás viszonyának bemutatását a történelem hosszú korszakain át, vizsgálnom kellett az írásművelés helyzetét és szerepét a szellemi életben."
A könyv megjelent, de - valószínűleg a határokhoz közelítő, majd az országot elérő háború miatt is - lényegében visszhangtalan maradt, a Bertók László szerkesztette bibliográfia (B. L.: Várkonyi Nándor. Pécs, 1984.) mindössze két kritikát regisztrál róla. Várkonyit azonban a téma tovább foglalkoztathatta, mert néhány év múlva visszatért rá, és most már az írástörténeti fejezetek jelentős átdolgozásán, kibővítésén túl a könyv és a nyomtatás történetét is feldolgozta. Terve az, mint a kéziraton olvasható, hogy a magyar hírlapsajtó születésének 250. évfordulójára (azaz 1955-re) megjelenteti az írás és a nyomtatás históriájának gondosan összeállított tablóját. A nemzedéktársak és az utódok is tudják - a kor nem kedvezett a Várkonyi Nándor-féle szuverén gondolkodóknak, életműve meghatározó részéhez hasonlóan ez a munkája is asztalfiókban maradt, csak két rövid részlete jelent meg (a magyar rovásírásról a Dunántúl 1955-ös évfolyamában, Gutenbergről pedig, halála 500 éves jubileumán, 1968-ban az Életünk című folyóiratban).
A kötet első részében igyekszik felderíteni az ember és az írás sokáig mágikus kapcsolatának kezdeteit. Amikor a letűnt birodalmak, az egyiptomi, mezopotámiai vagy éppen yucatáni népek írásait elemzi, Várkonyi megosztja olvasóival következtetéseinek lényegét: "A régi kultúrnépek már nagyon magas fokú csillagászati, mérnöki, gazdasági ismeretek birtokában vannak, társadalmi, vallási, művészeti életüket az emberi szellem páratlanul gazdag kincseivel ékesítik, amikor írásuk még kezdeti fokon áll ... azaz közkeletű tévedés, miszerint írás nélkül magasabb műveltség nincs."
A könyv első fejezetei számos példával bizonyítják Várkonyi Nándor igazát; ugyanakkor a szerző választott témájához végig hűségesen, helyenként egészen aprólékos gondossággal igazítja el olvasóit az írásrendszerek labirintusában.
A munka második - Várkonyi Nándor eredeti tartalomjegyzékének tanúsága szerint terjedelmesebbnek készült - része a könyvnyomtatás történetét hozza. A papír, a sajtó és a szedésnyomás feltalálása történetének állomásai alkalmat teremtenek Várkonyinak, hogy az általa oly nagyrabecsült nép - a kínai - szellemi teljesítménye előtt tisztelegjen.
A Gutenberg életművét méltató fejezet az egyenletesen magas színvonalú munkából is kiemelkedik. Lehetetlen nem észrevenni a sorokból szinte sugárzó rokonszenvet, amellyel a félezer évvel később élt tudós irodalmár az egyetemes emberi haladás egyik jelesének viszontagságos életét, küzdelmeit mutatja be.
Szólnunk kell arról is, hogy sem a mű címe, sem tartalomjegyzéke nem utal rá, de Várkonyi munkája nem csak írás-, nem csak könyv- vagy nyomtatástörténet, hanem (mintegy "mellesleg") nagyszerű könyvtártörténet is. Bizonyosan sokan tudják, hogy szerzőnk, Kodolányi János Vízözön c. regényének könyvtárosfigurájával, Ur-Ba'uval, is azonos, de a kései könyvtáros utód a jegyzetelések közben örömmel találkozott újra sok ismert (de nem kevés ismeretlen vagy talán csak elfelejtett) adalékkal hajdanvolt könyvtártörténeti stúdiumaiból.
A szerkesztés közben követett módszerekről és gyakorlatról:
Már utaltunk rá: a kézirat közel fél évszázaddal ezelőtt, az ötvenes évek első felében készült, ezután Várkonyi (a megjelenés reményét lassan feladva, és más munkáin dolgozva) haláláig érdemben már nem foglalkozott vele. A kiadás előkészítésekor igyekeztünk jelezni az időközben történt lényegesebb változásokat, az elért új eredményeket (pl. a magyar rovásírás kutatása, vagy a lineáris B megfejtésének területén stb.).
A nevekről: Várkonyi Nándor természetesen a korabeli írásmód szerint rögzítette a kötetben előforduló földrajzi és személyneveket, illetve a szakkifejezéseket. A szerkesztés során - hiszen az öt kontinensen és öt-hatezer éven átívelő történet valamennyi helyszíne és alakítója nevének tudományosan meghatározott, egységes elvek szerinti használata megoldatlan - arra törekedtünk, hogy az adott szakterület (témakör) "alapművének" tartott kézikönyv, lexikon vagy szótár változatát alkalmazzuk. Így tehát:
- a görög neveknél és közszavaknál a hatályos átírási előírásokat;
- a keleti (egyiptomi, mezopotámiai stb.) neveknél (a kínai kivételével) az 1981-ben kiadott Keleti nevek magyar helyesírása c. kötetben olvasható szabályozást;
- a kínai neveknél az ún. magyar népszerű átírást;
- a mitológiai neveknél a két kötetes Mitológiai lexikon megoldásait követtük;
- az amerikai indián neveknél Kiszely István kézikönyvét használtuk.
A kiemelt segédleteken kívül merítettünk az irodalomjegyzék második részében felsorolt szakirodalomból is.
A kötetben előforduló személyiségek kereszt-, elő- vagy közismert melléknevét többnyire feltüntettük, akkor is, ha ez Várkonyi Nándornál hiányzik. Lehetőség szerint közöljük a születési-halálozási időpontokat (dinasztiáknál, illetve uralkodóknál esetenként regnálásuk idejét [u.]. A pápáknál csak pontifikátusuk időtartamát [p.] tüntettük fel. Végül egy-egy személyiségnél előfordul tevékenységének, működésének [m.] időbeli körülhatárolása is.
A kézirat második, A nyomtatás című részéből rövidebb-hosszabb egységek elvesztek (pl. a 347/a kéziratoldal, amit jeleztünk is kötetünk 286. oldalán), illetve sérültek. Így a IV. fejezet 1-2. alfejezetéből[80] (A barokk kor és könyve és A tipográfia) alig néhány lap maradt fenn, és az évtizedek során több oldal eltűnt az V. fejezet 3. szakaszából (A könyv élete a 18. században) is. Az utóbbi szakaszt mégis meghagytuk, mert bár szerzőnk gondolatmenete itt így nem teljesen követhető, de hitünk szerint csonkán is gazdag adatanyaga a "tudnivágyó olvasónak" hasznos lehet. Lényegében ezzel a sérült fejezettel zárul Várkonyi Nándor szellemi felfedezőútja, ugyanis a korunkat (A gépek forradalma, 19-20. század) összegező VI. fejezet teljes egészében elveszett.
Kereszturi József Barge, Hermann: Geschichte Buchdruckerkunst. Leipzig, 1940.
Berger, Ph.: Histoire de l'écriture dans l'antiquité. Paris, 1891.
Breasted, James Henry: Geschichte Aegyptiens. Vienna-Zürich, 1936.
Carter, Th. F.: The Invention of Printing in China... Nwe York, 1925.
Cattani, P.: Das Tatamieren. Basel, 1922.
Danzel, Theodor W.: Die Anfänge der Schrift. Leipzig, 1912.
David, A. Rosalie: Az egyiptomi birodalmak. Bp., 1986. (A múlt születése 10.)
Ecsedy Judit, V.: A könyvnyomtatás története Magyarországon a kézisajtó korában. Bp. 1999.
Faulmann, Karl: Illustrierte Geschichte der Schrift. Wien-Pest-Leipzig, 1880.
Fitz József: A kezdet. = Tíz írás a nyomdászatról. Bp., 1943. (Hungária könyvek 9.)
Fitz József: A könyv története. Bp., 1931.
Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Bp., 1932.
Fitzgerald, Patrick: Az ősi Kína. Bp., 1989. (A múlt születése 17.)
Georgiev, V.: Az ABC keletkezése. MTA Nyelv- és Irod.tud. Oszt. közlem. Bp., 1954. 1-13. p.
Handbuch der Bibliothekwissenschaft, 1-4. Hrsg. v. Fritz Milkau, Georg Leyh. Leipzig, 1931-1942.
Hartleben, H.: Champollion, sein Leben und seine Werke. Berlin, 1906.
Hering, Elisabeth: Az írás rejtélye. Bp., 1966.
Hessel, Alfred: A könyvtárak története. Bp., 1959.
Hrozny, Bedrich: Ancient History of Western Asia, India and Crete. Prague, 1953.
Jensen, Hans: Geschichte der Schrift. Hannover, 1925.
Johnston, Alan: Az archaikus Görögország. Bp., 1984.
Kéki Béla: Könyvtörténet. 2-3. r. Bp., 1953-1954. [Litográfia.]
Loubier, Hans: Der Bucheinband von seinem Anfängen bis zum Ende... Leipzig, 1926.
Messerschmied, Daniel G.: Die Entzifferung der Keilschrift. Leipzig, 1910.
Morby, John E.: A világ királyai és királynői. Bp., 1991.
Németh Gyula: A magyar rovásírás. A magyar nyelvtudomány kézikönyve. 2. k. 2. f. Bp., 1934.
Nunquam retrorsum. Beiträge zur Schrift- und... Hrsg. v. R. Stöwesand. Wolfenbüttel, 1930.
Petőcz Sándor: Az emlékeztetőktől a nyomtatott betűig. Békéscsaba, 1984.
Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994.
Postgate, Nicholas: Az első birodalmak. Bp., 1985. (A múlt születése 6.)
Roaf, Michael: A mezopotámiai világ atlasza. Bp., 1998.
Ruppel, Aloys: Johannes Gutenberg. Berlin, 1939.
Sebestyén Gyula: A magyar rovásírás hiteles emlékei. Bp., 1915.
Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás. Bp., 1909.
Stingl, Miroslav: A maja városok. Bp., 1977.
Tevan Andor: A könyv évezredes útja. Bp., 1956.
Tschichold, Jan: Geschichte der Schrift in Bildern. Basel, 1943.
Végh Oszkár: A nyomdászat Magyarországon. Bp., 1976.
Britannica Hungarica 1-16. kötet. Bp., 1994-2000.
Brockhaus Enzyklopädie. 15. Aufl. Bd. 1-21. Wiesbaden, 1928-1937.
Magyar Nagylexikon 1-11. kötet. Bp., 1993-2000.
Meyers Grosses Konversations-Lexikon. 4. Aufl. Bd. 1-17. Leipzig, 1885-1890.
451/b oldal: A barokk kor és könyve. - A 17. század annyiban hoz kézzelfogható, rögtönös eredményt, hogy két táborra szakítja Európát; az ellenfelek nem csupán a dúsan felburjánzó hitviták szellemi fegyvereivel szállnak síkra egymással szemben, hanem tényleges katonai fegyverekkel is igyekszenek a hitszakadás társadalmi-politikai okait és következményeit véglegesíteni. (Harmincéves háború, Cromwell.) De mindez valójában csak következmény: alattuk mélyebb erők folytatják szerveződésüket az újkor továbbalakítása felé. Jellemző, hogy míg Hollandia példátlanul hősies szabadságharcban szakad el a spanyol uralomtól és a régi hittől, s e küzdelemben megedződve nagyhatalommá válik, Franciaországban a katolikus abszolút monarchia alatt nyomulnak elő ugyan...
481. oldal: ...meg kellett jelennie a nagyenyedi református zsinaton, és végigszenvednie a megalázó eklézsiakövetést. Ez volt a magyar Galilei-ügy. Az erkölcsileg, anyagilag letört embert megütötte a szél, még három évig sínylődött, 1702. március 20-án meghalt. Evvel a magyar nyomdatörténet legnagyobb fejezete gyászosan lezárult. Kisnek emlékműve, szobra nincs. (Semmiféle könyvművesünknek nincs.)
Ez a tragikus történet a cenzúrára fordítja figyelmünket. Magyarországon törvényes cenzúra sohasem volt, mert nem volt cenzúratörvény, ilyet az országgyűlés nem hozott. Ellenben a német császárok kiadták a cenzúrarendeleteket a német birodalomra szóló érvénnyel, s ezeket hatalmi eszközökkel végrehajtatták Magyarországon is. Az alattvalók meghajoltak a kényszer, az önkény előtt. I. Ferdinánd 1529-ben önhatalmúlag elrendelte, hogy minden nyomtatvány kinevezett értelmes férfiak által megvizsgáltassék s belőle a fogyatkozások töröltessenek. Minthogy ez nem volt törvény s a magyar corpusban nem szerepelt, csak ott lehetett érvényesíteni, ahová a császár keze elért. 1570-ben II. Miksa megparancsolta, hogy minden könyv, röpirat, füzet vagy bármely nyomtatvány a szerző és a nyomtató nevével, valamint évszámmal elláttassék, továbbá hogy felsőbb engedelem nélkül minden nyomda felszerelése és működése tilos. 1584-ben II. Rudolf a nyomdaszabadalmat királyi jognak jelentette ki, s elrendelte, hogy a szabadalom nélkül működő nyomdákat szüntessék meg. Minthogy engedélye csak a Telegdi-féle nagyszombati nyomdának volt, ez gyakorlatilag az összes protestáns nyomda megszüntetését jelentette volna, ha valaki is törődik vele. Ezeket a parancsokat azonban sohasem lehetett végrehajtani nálunk, még III. Károly 1715-i igen szigorú korlátozó rendelkezéseit sem, pedig a 18. században Magyarország már örökös királyság, gyakorlatilag pedig fegyverrel meghódoltatott tartomány volt. Ballagi Aladár megállapítása szerint 1772-ben csak Erdély területén kilenc nyomda működött szabadalom nélkül; Magyarországon pedig például Weinmüller Franciska nyomdája 1835-ig dolgozott így, ekkor feljelentették, mire 1500 váltóforinton kiváltotta az engedélyt; más baja nem lett. Ellenben szokásba jött
482 oldal: nyugati mintára, biztonság kedvéért egy-egy mű kiadására privilégiumot, azaz kizárólagos jogot szerezni; ez tehát védelem volt eleinte, utóbb persze a korlátozás, az ellenőrzés, a cenzúra eszközévé vált. Másfelől az egyházi hatóságok ugyancsak éltek hatalmi körükön belül az imprimatur ("nyomtatható") megadásának vagy megvonásának módjával, a protestánsok nem kevésbé, mint a katolikusok. Már a wittembergi akadémia elrendelte, hogy a rektornak s az illető tudományszak dékánjának jóváhagyása nélkül semmit sem szabad kinyomtatni. Debrecen városa 1633-ban Fodorik Menyhérttel kötött szerződése záradékában kiköti: "Semminemű újítást a könyvek kibocsátásában, sem valami hiába való pascuilust (gúnyiratot), de kiváltképpen theológiát a város becsületes prédikátorai és a becsületes tanács híre nélkül ne merészeljen." - Ennyi elegendő.
Amerikában a nyomdászat kezdetei meglepően korai időkbe nyúlnak vissza, viszont minden különösebb igény nélkül, csupán a hittérítés elemi szükségleteinek kielégítésére szorítkoznak, s folyamatosság bennük nincs. Az első amerikai könyvet Mexico városában nyomtatta Juan Pablos 1539-ben; a keresztény vallás tételeinek rövid összefoglalása volt (Doctrina Christiano en la lengua Mexicana e Castellana). A turini származású Antonio Ricardo a boliviai Limában katekizmust adott ki (1584). Egyébként a spanyol, portugál kivándorlók csekély könyvszükségletét az anyaországok fedezték. A jezsuita misszionáriusok a 17. század folyamán már erős tevékenységet fejtettek ki; a Titicaca-tó mellett letelepült missziójuk kiadta az olasz Luigi Bertoni aymara-szótárát (1612). Ez idő tájt állította fel az első nyomdát Limában a Contreras-család, de ez is leginkább a misszióknak dolgozott. Még tevékenyebbek voltak a kanadai jezsuiták; működésükről rendszeres jelentéseket küldtek rendfőnökeiknek, s minthogy ezeket a párizsi Imprimerie Royale-ben nyomatta ki az akkori igazgató, Cramoisy, a jelentéseket is általában cramoisyknak nevezték; egy teljes, 41 kötetből álló sorozatukat a quebeci egyetemi könyvtár őrzi.
483/a oldal: A mai Egyesült Államok területén a nyomtatás kezdete után kerek 160 év telt el, míg az első könyv sajtó alá került. A nyomdafelszerelést egy new-englandi lelkész, Jose Glover hozta magával Angliából, de útközben meghalt, ezért özvegye még a hajón társult Stephen Daye lakatosmesterrel, és 1638-ban a massachusettsi Cambridgeben felállították nyomdájukat. Első kiadványaik: "A szabad ember esküje" (The Freeman's Oath) és egy almanach, elvesztek, csak az 1640. évi zsoltároskönyvükből (The Whoole Book of Psalms) maradt fenn egy példány, s ezt az amerikaiak nemzeti kincsként becsülik. Daye utóda, Samuel Green nyomtatta ki Marmaduk Johnstonnal 1661-1663-ban John Eliot indián nyelvű Biblia-fordítását. Észak-Amerika legjelentősebb városának ekkor Boston számított, nyomdáját 1675-ben állította fel John Forster. Ugyanitt jelent meg az első hosszabb életű amerikai hírlap 1704-től, The Boston Newsletter.
523 oldal: Mert kísérlet történt a századok folyamán nemegyszer, ámde egyik sem terjedt el, annak bizonyítékául, hogy nem volt reá múlhatatlan szükség. Ezt az időszakot nevezzük mi a fejlődés prehisztóriájának, s nem véletlen, hogy a 18. század végéig, a forradalmak és reformok korának kezdetéig tart. Ekkortól kezdve azonban a döntő, forradalmi jelentőségű új találmányok egész sora jelentkezik, úgyszólván rohamszerűen, a nyomtatásban is széles körű vagy általános alkalmazásra talál, s viharos gyorsasággal tökéletesebbedik a gépek mai egyetemes uralmáig. A fejlődés két vonalon halad előre: az egyik a sajtolás, a sokszorosítás technikája, a másik a betűöntésé és -szedésé.
Az olvasó a szövegben kétféle zárójelet talál. Várkonyi Nándor a kéziratban szögletes zárójelbe tette az idézetekhez fűzött saját kommentárjait, szövegváltozatait, fordításait. Ezeket a jelöléseket mi is megtartottuk.
A K.J. jelzetű ill. jelzet nélküli lábjegyzeteket szaklektorunk, szerkesztőnk, dr. Keresztúri József készítette. A kéziratban fennmaradt eredeti jegyzeteket V.N. jelzéssel láttuk el, néhányat pedig a szöveggondozást végző szerkesztő monogramja jelez (M.K.).
Várkonyi Nándor, kéziratának tanúsága szerint mintegy 240-250 képpel tervezte kiegészíteni munkáját. Elsősorban az ehhez szükséges anyagi források hiánya miatt jelen kötetünkben ennél kevesebb illusztráció van. Legszebb terveinkben szerepel egy képes kiadás megszerkesztése és megjelentetése - a mű megérdemelné; a megvalósulás jövőbeni gazdasági- és munkalehetőségeink függvénye.
a Kiadó
