Apró csoportokban várták a harmadik harangszót, és csendesen, vasárnapi elnyugvással beszélgettek. A férfiak lehúzódtak az iskolaépület sarka felé, külön a fekete ruhás, rövid bundás legények, s külön a csizmás, hófehér kis köténnyel s kerek ünneplős kalappal vasárnapivá tisztult vénemberek. Ezek politizáltak, az időjárást, vásárok állapotát vitatták, azok a piperésen le- s fölsétáló, összeakaszkodott, selymes-barnacipős lányokat nevették, vagy hallgatták a csoport közepén mosolyogva beszélő vállas, nyugodt legény szibériai történeteit.

A templom kőkerítése mellett az öregasszonyok csoportosultak. Vakító fehér bikláik, fehér lenvászon vetettkapcáik ünnepi makulátlansága jólesően vált ki a felhős, naptalan, kopár, locspocsos télvíz-szürkeségből, mely rengeteg sarával és unalmával már hónapok óta elborította a falut. De a fehér ruhákból úgy tűntek elő a ráncos, szikár arcok és kezek, mint a szomorú, útmenti kopasz fák, csendesen, monoton zörgéssel az élet egy-egy elkésett, hűvös és halálszagú szélrohamára.

Végig a kissé megszikkadt gyalogjárón, fel a Magosdi utca felé, lassú lépésekkel jöttek az újabb csoportok, kerülgették a piactér fekete sártengerét, s gyarapították a harangszóra várók beszélgető csapatát. Földre sütött fejjel jött egy-egy öregasszony, szorosan a kerítések tövébe húzódva, ahonnan jobban lefolyt a víz, egyik kezükben a zsoltárt és a fehér lenvászon kendőt szorongatták, másikkal a biklájukat óvták a kerítés nyálkás deszkáitól; s dehogy néztek fel, csak a szemük sarkából vetettek gyűlölködő, botránkozott pillantást a viháncoló, suhogó lányok után.

Szép Zsuzska is a templomba iparkodott. Magas, csontos alakja előrehajolt egy kissé, fekete kendővel bekötött fejét ő is áhítatosan lehajtotta, s nagy, lobogó, fekete szeme alig-alig pillantott fel néha a szikkadt gyalogjáróról. Finom, szabályos, barna, életvert arcán, keskeny száján a magába merült töprengés mély vonalai és éles szögletei sötétlettek, cifrán kivarrott báránybőr subája zsírosan és sárgán takarta délceg, ringó, most minden lépésnél ide-oda biccenő felsőtestét, nem valami tiszta biklája lassú ütemmel verte izmos lábszárait. És a lábai csodálatosan kicsinyek voltak, formásan feszült rájuk a fehér vetettkapca, keskeny, kedves kis lábak voltak, idegesen finomak és puhák. A keze is, immár ráncosodó, barna keze, mellyel a zsoltárt, összehajtott lenkendőt s a kis csokor hóvirágot szorongatta, nagyon kicsi, formás és puha asszonykéz volt, valamikor meleg és sima is, most hűvös és száradó bőrű.

Különös vasárnap reggel volt ez a mai. Szép Zsuzska mélyen szívta magába az esőverte föld szagát, s mintha nagyon távoli ibolyamezők illata kószált volna ezen a szürke, sáros februári napon. Ma frissebbnek, ruganyosabbnak érezte magát, kéjesen nehéz volt a báránybőr bunda, derekában mintha az asszonybaj húzó, finom fájdalmát érezte volna; arcához emelte a hóvirágcsokrot, beleszagolt, s hirtelen eszébe jutott az a kép, mikor mint fiatal lány ment a templomba, talpig fehér lenvászonban, ibolya- és hóvirágcsokorral a kezében. Nagyot sóhajtott - hej, hej - motyogta félig hangosan, nyelvével érezte elöl kihullott két foga rését, a tar faágak közt végigsuhanó hűvös szélre megborzongott, s összébb húzta magán a régi báránybőr subát.

Az iskola előtt neki is feltűnt a Szibériát mesélő, vidám, magas legény, s egy percre elpihentette rajta a szemét. Csinos volt a piros, frissen borotvált, hegyes, fekete bajuszkával ékes férfiarc, erősek a széles vállak, s ahogy a csoport köszöntve utat nyitott neki, s a legény örömmel rámosolygott, és jó napot kívánt, Szép Zsuzska áhítatosan hajtotta le a fejét, s barátságosan vontatott hangon köszönt: "Jaó napot, édös fiam." Emlékezetében kutatott utána. Vaj ki lehet? Nem ismeri. Tán vidékfaluról jött be? Azok szögletesebbek. Nem tudta. A hangja, ahogy a háta mögött folytatódó beszélgetésből hallotta, nagyon ismerős volt, valamikor, valamikor, sok évvel ezelőtt beszélt hozzá, már ez a hang... de hol? Most egy érthetetlen mondat csendült utána:

- A Koltsák ígért persze mindönt, fűt-fát a népnek, de bezög, amikor bement valahová, akasztott, égetött...

Ez olyan különös, zavaros, érthetetlen dolog volt, hogy bizonyos tiszteletet ébresztett Szép Zsuzskában a beszélő iránt. Most már érzett annyit, hogy a legény Oroszországból jött, de ki? Végtelenül kínozta a kíváncsiság. Sorra vett mindenkit, aki háborúba ment. De nem találta ki. Így futólag meg se igen nézhette, visszatekinteni meg szégyellt. Hát csak ment a templom felé, s ismét arcához emelte a hóvirágot. Nem volt szaga, de a tavasz friss lehelete áramlott belőle, s hűvösen érintette az arcát.

Az asszonyok húzódtak előle, de mégis mosolyogtak rá, mint a fütykösre gyáván vigyorgó kutya. Különböző hangon, panaszosan elnyújtva, szinte nyögve szakadt ki belőlük a köszöntés, ő pedig gyűlölettel, éppoly nyögve fogadta. Úgy megsóhajtoztak, nyögdécseltek, mintha mindenük leégett volna; csöndes pusmogással hajoltak egymáshoz, s közben az utcát vizslatták. Szép Zsuzska közéjük állott. De érezte, mint máskor is annyiszor, hogy nem tartozik közéjük, nem hozzá beszélnek, rettegnek tőle, utálják és tisztelik, a torkába marnának, s titkolják ezt, elhúzódnak tőle, s kedvesen mosolyognak. Érezte földöntúli erejét, mindenhatónak tudta magát, aki a természet vak erőin uralkodik, szellemeket nyűgöz le, szemmel ver, ráolvasással ront, a titkok kulcsát tartja kezében, s ezek itt mind gyötrelemmel kerülik a szemét, viselős tehenükre gondolnak, s istentisztelet után seprőt fektetnek az istálló küszöbére.

- Én nem tom, mi talát - nyögte és sóhajtotta a vén Bíró Juli, s nagy, fekete pamutkendőjéből csak szürke hajának egy kócos fürtje és vízben úszó, réveteg szeme látszott ki -, de mint aki minyös-minnyá epémet a számba érzöm... a bélöm meg mint aki úgy ki akar szakanni... E valami olyanos keserű betegség... Jaj neköm...

Az orrát szítta, pislogott vizes szemeivel, s a többi is mind elkezdte mesélni a baját:

- Hát engöm is vaj mi érhetött, Uramisten - panaszkodta vékony, szenvedő hangon Punak Zsuzska -, lá, tennap még a kotyosomat se tudtam megűtetni, annyika erőm se vót... Csak úgy elröbbent előttem a ház, ahogy lehajútam... azt tuttam, azomba ott ér az elmúlás...

- Biza, biza. Nem vagyunk má mink se olyanok, mint még amikor csíkászni mentünk a rétekbe, osztán boncig jártunk a hideg vízbe!...

- Neköm meg még verrasztani is kell az éccaka, mer viselős a tehén, osztán mindég várgyunk má, hogy ellik... Gyerünk ejen derékkal e... - siránkoztak összevissza.

- Bezög jó ezöknek - sistergett az irigy gyűlölet a kacagó, selymes, divatlap után öltözött lányok felé Punak Zsuzska szájáról -, ezök azt se tuggyák, mi az élet... Őtőznek, viháncónak, a templom is vásár nekik... El kell má veszni a velágnak... mink öregök kénlóggyunk, űk bajikat se érzik...

- Hej, biza, biza...

Ahogy így kicsordult belőlük a baj, a vénség, ahogy ott dideregtek, fájlalták minden tagjukat, s egymást iparkodtak túlnyögni, túlsóhajtozni, Szép Zsuzska is érezte minden ízében, hogy beteg. A lábikráin levő sebek egyszerre sajogni, lüktetni, égni kezdtek, térdébe nyilallt a hasgatás, szemét lehunyta, kezében megszorította a hóvirágot, s beszélni, beszélni szeretett volna a bajáról... de vékony száját összeszorította s hallgatott. Titkos volt a baj, és mindenki tudta... Miért mondja el? Ezek éppolyanok voltak annak idején, ki a Kiserdőn, ki a kert alatt csatangolt éjjel; ki a bokor tövén, ki az asztag mellett szeretkezett az erősebbel vagy hazugabbal, csak hát ezek férjhez mentek aztán, őt meg elhagyta hol az egyik, hol a másik, vagy ő hagyta el őket... Most ítéletet mond róla a háta mögött az is, aki valamikor titkon elmesélte, hogy hogyan gyűrték le a szalmára nyári éjjel...

Föltekintett. Nagy, fekete szemét gyűlölettel vetette a most jövő Csecsi Márira, erre a köhögős, piszkos biklájú, zökkenve lépő, vékony vénasszonyra, ki szenvedő arcát, örökké könnyes diószemét mindig csak úgy féloldalvást emeli az emberekre, mintha elmetszették volna a jobb oldali nyakizmát. Csecsi Mári a szomszédja volt, valamikor régen, karcsú, gyenge lány, vékony kezű és arcú, első táncos, akinek rezgőstánc közben úgy remegtek kemény, gömbölyű csecsei a fehér lenvászon ing alatt, hogy máig is Csecsi Márinak hívják érte. Az ő - Szép Zsuzska - szeretőjét hajlította el a táncával, attól is lett gyereke, a Lajos; azóta gyűlöli halálosan, mert azóta romlott meg az élete... Lobogó szeme tövis módján szegeződött a ráncos, gyámoltalan arcra, míg édeskés hangon ismét megkérdezte a kínos kérdést, esztendők óta minden találkozáskor a legjobban gyötrőt és kínzót:

- No, Mári, hát mi van a Lajoskával? Gyün-e? Él-e?

Kíváncsian leste a másik arcát. De az asszonyok közt zsivaj támadt, s Csecsi Mári is kividámult, kiragyogott, féloldalvást hajtotta fejét, s elmosolyodott.

- Hát lá etthon van! - kiáltotta valaki avval az örömmel, hogy újságot mondhat. - Ni meggyütt!

- Meg ááám! Etthon van!

- A Lajoskám? - nyújtotta el a szót Csecsi Mári, s megnyalta a szája szélét, mintha cukrot szopogatott volna. - Te nem is hallottad? Meggyütt az este, szegén, meg ám... Egész Nagy-Oroszországot beutazta, úgy ért ede... Jaj, peeg má azt tuttuk, el is temették szegént!

Mindenki kapott az eseményen. Csecsi Mári köré csoportosultak, száraz kezüket keresztbefonták nagy, puffadt hasukon, fogatlan szájuk nyitva felejtődött, s szemöldöküket feltolták alacsony, görbe homlokukon a hajukig. Szép Zsuzskát elöntötte a harag. Hát mégis megjött. Kilenc év után mégis itt van. S ez a hektikás senki most neveti őt, és neveti a többi is mind. Egyszerre világossá lett számára az iskola előtt mesélő legény mivolta. S milyen derék, piros, vállas legény lett... Ennek a gyalázatos hektikásnak a fia, akit tánc közben akárki fogdoshatott, csecsezhetett... De nyájas kifejezést öltött az arcára, orrához emelte a hóvirágot, égő szemére hunyta a szemhéját, hogy ne lássanak semmit, s lassan mondta:

- Meg-e? Tennap? No, lá csak, mindég is mondtam, egyször csak beállét... No, lá...

Ezer kérdéssel rohanták meg az anyát. Az egyszerre megnőtt, kivirult, felpezsdült, s szemét büszke szeretettel, könnyesen nyugtatta a másik csoportban vidáman mesélő, nagy fián. Szép Zsuzska avval a kíváncsisággal hallgatta, ami minden újság iránt megvolt benne, de a sebei iszonyúan égtek és viszkettek, Csecsi Márit szerette volna megtiporni a sárban, letépni kis kócfejéről a kendőt, mert ez a csúfság esett rajta... Fia van, milyen fia; neki nincs. És most a fiával díszíti fel magát, holott ez az ő fia is lehetett volna... A gyűlölt, hazudozó, leselkedő szomszédasszony.

- Osztán hutyan gyütt? - kérdezte ő is.

- Hon mindenütt is járhatott szegén! - csodálkozott Bíró Juli.

- El se fáradt belé!

- Nem az ugyan.

- Én Istenöm, Istenöm! - sóhajtott hangosan Punak Zsuzska, s a végén nyögött - mejen méjség nagy messzi vót is a Lajoskád!

- Mejen rémisztő péz kellött ejen útra!

- Biza, biza - mesélte a felmagasztalt Csecsi Mári -, kellött is. Ahutyan mondi, mejen méjség nagy pusztákon gyüttek átal, hogy a gőzös csak mén, mén ottan, osztán napokig meg se áll... Hogy még azok a hidak is a vizekön csupa nagy faderék, osztán abbul van összeróva a híd, a vonat meg csak ott mén legfönt, magosan... - száraz kezét megemelte egy kicsit, arcán áhítat terült szét. - Azok a rengeteg erdők, högyek, améken átalgyütt... hogy csak három napig is fát meg bozótot lehet látni, meg őzet, szarvast...

- Hát akkor nincs is ott mindig haó - jegyezte meg valaki.

- Má hutyan vóna! Azok a legszöbb, legzamatosabb ómák, körték, dinnyék nyőnek ottan... A havat csak úgy mondik, akik ott se vótak... Szép ország az, gazdag főd, jó velág... Ott ki annyi fődet szánthat, amennyit megbír... Nem hajti le róla sönki... Ott más velág van, mint ett - súgta csendesen, s mint aki nagy-nagy titkokat tud, de a fejével játszik, bütykös ujjait a szájára tette, s félénken pillantott át a túlsó soron békésen ballagó két szerb katonára. Az asszonyok elámultak, belemerültek a nagy messziségek csodálatába, mérhetetlen tisztelet támadt bennük a nagy földet járt ember s annak anyja iránt, szelíden ingatták a fejüket és sóhajtoztak.

- Osztán a péziket meg, azt a drága sok aranypézt, akit rúblinak mondtak a muszkák, lá akik ett vótak... az aranypézt a csizmájik talpába dugták, hogy ki ne fosszák belűlle...

- Aranypézt!... - ámultak.

- A csizmájikba!...

Mintha sárga, csillogó aranyak közt turkálnának, hökkenve bámultak maguk elé... Mindnyájuknak volt őrzött és féltett aranypénze, ezüstje meg sok, de aranyon járni... Lőrincz Lajos aranyon járt...

- Vaj alhatott-e tűlle?

Szép Zsuzska egy lépést kijjebb lépett a csoportból, összevonta magán a bundát, elnézett végig az utcán, s fekete, nyugtalan szeme megpihent a másik csoporton. Ott is Lőrincz Lajos a hős, ott is azt hallgatják bambán, annak a kedvéért lófrálnak alá s föl a cicomás lányok... Elnézte. Magas, domború mellű, új kalap a fején, új rövidbunda rajta; néha elmosolyodik egy-egy tudatlan kérdésen, s megpödri a bajszát... Szép, derék ember. Az ő fia is lehetne... Milyen nagyot nőtt, szépült, hogy kiteljesedett. Még kamaszkorában volt szinte, egy estén reszketve, pirosan és csikorgó foggal akarta leteperni a nagy, híres Szép Zsuzskát, nem félt a rontástól... Szép Zsuzska most egészen átfűlt ettől az emléktől, hirtelen minden részlete elébe tűnt az évtizedes esetnek... Akkor hazakergette a fiút: ergye anyádhon...

Összerezzent.

- No, Zsuzska, meg ne veszeszd a gyerököt!... - szólt rá fogatlan nevetéssel Csecsi Mári, de a nevetése mögött ott remegett a félelem minden rontástól.

- Mint te az apját! - nevetett vissza Szép Zsuzska, s valami hallatlan izgalom futkosott a gerincén. Magában mondogatta: ergye anyádhon, ergye anyádhon... - s mintha annyi esztendő múltán is megmaradt volna benne valami szűzi, valami, amit nem téptek el, s ami most felingerelte. Az asszonyok nevetését már ismét nemigen hallotta, szorongatta a fehér csokrot, arcához emelte, lehunyta nagy, égő szemét, s Bíró Julihoz fordult:

- Látod-e, mejen szép hóverág... - mutatta neki a csokrot -, mejen szép fehér bumbékok...

- Hej, hej, régön vót má ez a mi kezünkbe való - sóhajtott Bíró Juli, didergett, jobban beleburkolózott a nagykendőjébe s tappogott -, mink má asse tuggyuk, éjünk-e hónapig...

- Jó, akinek van valakije - sóhajtott Szép Zsuzska is.

Ekkor megkondult a harang, az avétt, s komoly szava búgva lendült át a hűvös, szürke februári levegőn. Igyekeztek az iskolásgyerekek be az iskolakapun, mentek az összeakaszkodott cifra, boás, sárga cipős lányok is befelé, takarodtak a férfiak is... Bement Lőrincz Lajos a túlsó ajtón, társai előreengedték, mint valami királyt, s ő nyugodtan, habozás nélkül elfogadta. Ők még nem siettek befelé. Csecsi Mári folyvást mélyebbre és mélyebbre merült az oroszországi csodákba, már szinte ott élt, látta és tapintotta, amit elmondott, a többiek beléfelejtkeztek az erdőkbe, pusztákba, ámultak a faluról falura nyargaló bolseviki lovasokon. Koltsák fehér díszruháján és villogó aranypaszományain, Moszkva zenélő tornyán... Nem értettek semmiből semmit, Csecsi Mári maga se, csak azt érezték, hogy szép... És az aranyrubeles csizmát nem felejtette senki.

A csevetelő asszonyokhoz újak jöttek, új kérdések új meséket szültek, s a falu minden asszonyát izgatta az újság, s ezek a vénasszonyok itt még az ősi idők tiszta kíváncsiságával itták a színeket, az élet más- és másképp megnyilatkozó árnyalatait. Szép Zsuzskában azonban feltámadt az utálat, ő különben is kevés szavú, elvonuló asszony volt, gyűlölettel látta a szomszédasszony dicsőségét, gyötörte a sok értetlen beszéd, a tátva kimeredő képek, a csodálkozó sóhajok és nyögések, ezek az apró, ravasz, gyáva és rettegő, piszkos kis bikla- és kendőcsomók, akik fölött messze kimagaslik ő még most is... Gőgösen rántotta össze magán a zsíros bundát, arcát a virágcsokorra nyomta, s fekete szemét Csecsi Márira, az örökkön gyűlöltre villantva, befordult a kapun.

Áradt kifelé az éles, szárnyaló énekszó. Ércesen zengtek a torkok. Mögötte a felkavart szapulásokat érezte. Magas, csontos termetét kiegyenesítve, lobogó, karikás szemét lesütve, haraggal, komor-nyugodtan lépett a hangözönbe, beállt hátul a helyére, fejét lehajtotta, s felháborodott lelke a nagy, zúgó énekszón megcsillapodott.

Csoszogás, kongó lépések, dobaj a kóruson, ki-ki igyekszik a helyére, izmosodik, lendül, harsog az ének, a nagy, fehérre meszelt négyszögletű templomban szürkén és didergetőn borong a február délelőtt, csupán a szószék vörös bársonya s az úrasztal terítője izzik meleg-pirosan és tompa-aranysárgán. De az ének melegít, az Úristenhez való nagy és zengő kiáltás átfűtötte a szíveket, mindnyájan egyek voltak, s elült a gyűlölet, harag, a jóság ösztönös vágya töltött be mindenkit, s Szép Zsuzska most megint egynek érezte magát az Úristennel, megtölt annak mindenható erejétől, tudta, ha elmondaná az igéket, minden beteljesedne.

Csodaszép, gazdag férfihang búgott fel, s minden sor végén és elején hosszan szólt egymagában, mint az estéli fuvolaszó. Sőt az együttesből is diadalmasan kihangzott, s forrón, tisztítón süvöltött át a lelkeken, mint a szemetet kisöprő, jótékony esőt hozó nyári vihar. Szép Zsuzskának csontjáig állott a borzasztó gyönyör. Mintha lánykora tombolt volna át rajta. Forró esték jutottak eszébe, amikor magasan a távoli erdő fölött úszott a sápadt hold, búza- és szénaillat áradt szét a ködös mezőn, halkan zummogtak a jegenyék, s ezüst leveleik remegtek a finom szélben. Fájdalmas, reszkető ölelkezések támadtak fel, amelyek után messze-messze harsogott, búgott és zengett az énekszó kint az éjszakában... Szomorú temetésekre gondolt, havas utcán, ereszkedő alkonyatban látta a menetet, s hallotta hosszan és fájdalmasan sírni a zengő férfihangot, rég elfelejtett, ősrégi halottasénekek jutottak eszébe és régi-régi, eltemetett szerelmes dalok... Lőrincz János hangja. Egészen az volt. Soha még ilyen megdöbbentően, fájdalmasan nem támadt fel a lánysága... Ahogy most Lőrincz Lajos odafent énekelt, egészen megelevenítette az apját. Keserűen markolt az emlék Szép Zsuzska egész lényébe, fájt és édes volt, eleven és mégis örökre elmúlt, boldogság volt, és sírni lehetett rajta.

Arcához emelte a virágot, egész testében megremegett, kéjes fájdalom és forróság futott át rajta, ajkát összeszorította, s elnyomta a könnyét. Lassan ült le a helyére, s kinyitotta zsoltáros könyvét. De amíg keresgélt benne, önkéntelen visszamerengett a múltba. Ismét megelevenült előtte a régi falu, a hangos fonó, ahova szeretkezni jártak, meghalt emberek, asszonyok, akkor még fiatalok és vígak, most kint a temetőn porladók. A dalegylet, ahol szép, régi énekeket tanított az öreg mester; Lőrincz János, Lőrincz János, az ő néhai kedvese, kit elcsábított tőle Csecsi Mári... Azóta sem volt senkije, csak jöttek-mentek, nem szeretett senkit, csak mindenkit...

Ahogy fölzendült a dicséret, ő is éneklésbe fogott. Különös: most vizsgálta a saját énekét. Vajon a reszkető, bizonytalan hang az-e, ami régen volt? Úgy vette észre: az. Bátrabban énekelt, áhítatosan, szomorúan, s úgy látta, nagyon szép most a hangja, simul a Lajoséhoz, lágy, tiszta és hajlékony.

- Most is különb vagyok, mint akárki - gondolta büszkén, s öntudatos nyugalma visszatért.

Végigénekelte az istentiszteletet, s úgy érezte, mintha újjászületett volna. Lelkében összekavarodott a sok régi-régi emlék az orosz erdők és puszták, végtelen kék vizek képével, s nem tudta miért, ez olyan jólesően vasárnapivá tette ezt a vasárnapot!

*

Azután lassan elfelejtette az egészet.

Ahogy ott ült a kis gerendás szobában, a kötényébe öntött aranysárga kukoricacsöveket morzsolgatta, úgy elringatózott, elfelejtkezett a csöndben, hogy nem is tudott magáról. Gépies, megszokott mozdulatokkal törölgette le a csörgő kukoricaszemeket a csutkáról, félredobta a kályha mellé, s másikat fogott.

Kint lassan ereszkedett az este. Finom, egyhangú eső esett, halkan kopogott a kicsiny ablaktáblákon, s cseppekbe gyűlve gyöngyözött végig rajtuk. Csak mint valami fátylon át lehetett látni a kopasz faágakat s a barna, mélységes híg sarat. A földes szobácskára boruló csendben csupán a kerek falióra ketyegett, és halkan duruzsolt a vastűzhely. Lassan-lassan homályba vesztek a bútorok, csak az ajtófélfán lógó törülközőkendő fehérlett furcsán és halványan.

Szép Zsuzska ölébe ejtette a kezét s elmerengett. A baromfiak már bizonyosan elültek odakint, majd bezárja az ólajtót, más gondja nincs, a földjei felébe kiadva, lova, marhája sohase volt... a kis kertet még nem kell megásatni... Sivár dolog is az, most harap egy-két falatot, aztán lefekszik. Egyedül, és ez még jó is. De tán másképp is történhetett volna.

Sóhajtott. A tűz duruzsolása és a félhomály felriasztotta a képzeletét, s most a férfiakra gondolt, kik úgy belegázoltak, s annyira magára hagyták. Eszébe jutottak sorra, ahogy az első: Lőrincz János után következtek, ki meghalt, ki nem, a kocsis, a segédjegyző, a káplán, a nagy tohonya plébános, a géplakatos, ki vele csalta a feleségét, a bérlő, kinek menyasszonya volt Pécsett, a sok új, más- és másképp ugyanaz az ember, kik mind újabb izgalmat hoztak, és nagyobb ürességet hagytak maguk után, a részegek, durvák és mosdatlanok, kiknek ezerféle módon tudta odadobni magát, kik ezerféleképp fogadták el, s messze földön híressé tették őt.

De ma, ezen a csöndes, esős alkonyaton mintha üres és hiábavaló lett volna minden. Valami enyhe szomorúság ereszkedett rá. Az évek egymás után elillantak, ruganyos fiatalsága, nagy élete elmúlt, a háza üres, gyermeke nincs, minden, ami megmaradt: egy csomó szőrös, állati, barna vagy téglavörös pofa kavargó emléke csupán.

Lassan fölállt, meggyújtotta a mécsest, és befüggönyözte az ablakot. Most sápadt fény terült a szobára, nagy, barna árnyékok libegtek a mennyezetgerendákon, s az ágy fölött egy cifra Petőfi-kép mintha a felnyújtott karját mozgatta volna. A macska leugrott a szalmaszékről, nyújtózkodott, ásított, s mosakodni kezdett. Szép Zsuzska lassan lépkedett a libegő, sárga világosságban, az egyik magasra vetett ágy végéből kis zacskókat vett elő, s a tűzhelyen zümmögő fazék vízbe vetett a száraz növényekből. Halkan suttogott hozzá; nagy, sötét szemeit lehunyta, leeresztette a kezét, s míg szája titokzatos, babonás szókat mormolt, s éles vonású, barna arcára sötét árnyékot vetett a kendője csücske, nem hallatszott más, csak a halványan derengő apró ablaktáblákon permetező eső kopogása, a tűzön zümmögő fazék s a halk, ritmikus pusmogás moraja.

Aztán kibontakozott abból a révületből, melyben ismét egynek érezte magát a mindenséggel. Fölvetette égő fekete szemét, nagy sóhajtás szakadt ki a melléből, s egy piszkos fakanállal megkevergette a fazék tartalmát.

- Én Istenöm, Istenöm - mondta hangosan, s nagyon nyomott volt a lelke -, segéts meg!...

Leült, szemben a méccsel, ölébe tette a kezét... Üres, rettentő sivár és idegen volt körülötte minden.

Enni kellene, de nem kívánta. Csak hamar-hamar le akart feküdni a hűvös ágyba, s nem hallgatni így az égő mécs mellett a nyomasztó, halántékaira ülő egyedülvalóságban. Sehol soha egy kéz, mely felé tolta volna az ennivalót, mely egyetlenegyszer testvériesen megszorította volna az övét... kegyetlen, sivár egyedüllét, mintha végtelen puszta kellős közepén állana, s nem kiálthatna maga mellé senkit... Egyszer régen az erdőn jött keresztül, Páprádról tartott hazafelé. A nyári égbolton vastag, nyomasztó felhők sötétlettek, az éjszaka komoran ereszkedett le a világra, sehol egy tücsökszó, sehol egy folt világosság, csak itt-ott rebbent a fák közt valami fölriadt madár, halkan zúgott a nem is érezhető szél, s kábító virág- és esőszagot vert a faoszlopok útvesztőjébe... s ahogy szaporán lépkedett a szívszorító sötét erdőben, távol a fák közt halvány ezüstfénnyel látta derengeni a korhadt fatörzsek lidércét, s látta a kígyókirályt is, amint két másikkal együtt gyémántkövet fújtak a koronája számára. Akkor megrogytak a térdei, s minden ízében zsibbadás futott szét, végtelenül árvának, esettnek és elhagyottnak érezte magát ott az ezüstösen derengő, mélységes erdőben, s emlékezett, hogy forrón kívánta már a vihar kitörését, csak hogy a csendtől és zúgó magánytól szabaduljon. Most élénken és megdöbbentően jutott eszébe a régi eset, s mintha most is az erdő duruzsolását, a gallyak titkos koppanásait hallotta volna, nem mert az ezüstösen derengő ablakra tekinteni, szíve összeszorult, s az elviselhetetlen magányban már másodszor sóhajtott föl hangosan:

- Én Istenöm, Istenöm, segélj meg!...

Kínos töprengés után elkezdte lehúzni sáros vetettkapcáját és vastag harisnyáit. Fehér, még formás és gömbölyű lábikráin előtűntek a szomorú sebek; nagy, duzzadt, vörös szélű kelésekkel volt borítva alul a bokája környéke. A vászon, mely rá volt csavarva, piszkosan hullt a földre; a macska odament, megszagolta, aztán megrázta az első lábát s elszaladt. Szép Zsuzska nyomkodni kezdte a sebeket, nyögött, arca elsötétült, és százesztendősnek látszott. Aztán a tűzhelyről levette a kis fazekat, s addig kevergette, míg egy kissé ki nem hűlt. Vászondarabbal lassan mosogatni kezdte a folyó kelevényeket; eléktelenített lábát keresztbe vetve a térdén, hogy ruganyos, fehér lábikrája földuzzadt, kínos lassúsággal mosta, mosogatta az undorító szégyenfoltokat, melyek mintha a lelkén keresztül ütköztek volna elő látható formában. Majd a másikat kezdte ilyen módon kúrálgatni. Ez még csúfabb és riasztóbb volt; néhány sárgán és vörösen színezett kelevény körül apróbbak burjánzottak, foltosan lepték el a sima, lágy, fehér bőrt, mint a mérges gyomok, melyeket kiirtani nem lehet, mert a talajba mélyen beleszakadt gyökerük százat hajt újból. És Szép Zsuzska ilyenkor érezte mindig, hogy egész testét méreg itatja át, ez folyik minden ízében, gyülemlik meg benne itt-ott, s megrohasztja a húst, ahol kitör. A fájdalom mély vonásai vésődtek ajka szögleteibe, orra szomorúan és árván nyúlt előre a fejkendő alól, s homloka közepén mély árkot szántott az undor. Most ezen az estén undorodott magától. Mi lesz belőle, ha ízenként rohad le minden tagja? Hogy fekszik majd megutálva a házőrző ebtől, a macskától is, hogy válik szét az agya és csontja veleje... s hogy tekintene rá Lőrincz János, az ő néhai kedvese?...

A függönnyel takart vakablakhoz ment, piszkos, törött bögrében zsírszerű kenőcsöt vett elő, az asztalra tette, s most ujjával vigyázón kenegette a sebeket. Majd lenvászonnal becsavarta a lábát, bekötötte, s az orvosságos edényeket ismét visszatette a vakablakba.

Még esett az eső, kopogása sokkal hallhatóbb lett a már teljesen sötét ablaküvegeken. Szép Zsuzskát annyira hatalmába kerítette a búskomor rettegés, hogy sokáig habozott, vajon kimenjen-e bezárni a tyúkokat s a konyhaajtót. Mintha szellemek bújnának meg az árnyékok között, vicsorognának be az esővizes ablakon. Végül mégis arra gondolt, hogy ellophatnának valamit ebben a zavaros világban, s elszánta magát. Fekete pamutkendőjét a vállára terítette, s óvatosan kiment a pitvarba.

"Az Úr pajzsa véd meg engöm! Be ne gyertök gonoszok..." - mormogta, miközben mereven kibámult a sötét, hűvös udvarra. Az ágakon átsuhanó széltől sűrűn hullottak a vízcseppek, az eső csendesen, finoman suhogott, s az ereszről ütemes csettegéssel csurgott a víz. Minden fekete volt, a zsúptetős ólak behúzódtak a sötétbe, mint nagy, fekete állatok, s a gonoszok riadtan menekültek az udvar zugaiba. Szép Zsuzska látta és érezte őket, a mindenünnen rávillogó szemeket érezte magán, de most már bátrabban, nyugodtabban lépett le a lépcsőn, s indult meg a csöndes esőben az ól felé. Átlépkedett a halványan csillogó tócsákon, közben még betámasztotta a rozzant pajtakaput is, mert bár nem volt ugyan benne semmi, mégis azt hitte, ellophatnának valamit... vagy fölgyújthatnák a haragosai... ámbár ezt megtehetnék, hiszen csak a szalma alá kellene dugni a csóvát... És hátha tán ezt érzi ő ma este, hátha ma éjjel fogják fölgyújtani? De miért gyújtanák? Mert boszorkány!...

Már fölzaklatott képzelete látta is a fekete éjszakában lobogó tüzet, látta önmagát fuldokolni a keserű füstben, s a vérpiros ablakon látta bevigyorogni a gonoszokat... Annyira erős volt ez a látomás, annyira fölkorbácsolta egész sajgó, fájó valóját, hogy remegés fogta el, félelem duzzasztotta meg halántékain az ereket, s úgy érezte, futnia kell, kell, hogy gyökeret vert a lába...

Nem bánta volna a tyúkólat, csak a varázslat eresztette volna... Imádkozott, szédülő kétségbeeséssel... Rémülten kapaszkodott a pajta deszkafalába, s mély lélegzetet vett a nedves, friss levegőből. Ekkor valahonnan csikorgás hallatszott, távol valahol ugatott egy kutya, s a túlsó udvaron, a rozoga kerítés mögött lámpa villant, egy magas, fekete alak himbálón vitte át az udvaron, a sárga fény arcába csapott, s megvilágította a fiatal férfiarcot. Szép Zsuzska egy pillanatig dermedt meglepődéssel bámult rá, úgy érezte, valaki föltámadt ezen a különös estén, valaki, akihez hozzábújhatott az idegen földön... Aztán megvilágosodott előtte minden, egyszerre nyugalom szállta meg, az esős homály kitisztult előtte, s odaát olyan melegen, barátságosan fénylett a tovahaladó lámpa, melyet finom selyemszálakként font körül az eső, olyan biztosan lépkedett a magas férfi, még vidáman, hegyesen valami lágy, idegen nótát is kezdett fütyülni, s a dal kivirult a sötétben, mint valami kedves, kék virág az erdő mélyén...

- Te vagy az, Lajoskám - mondta félig magának csendesen, s már nem volt egyedül, megtalálta magát, elindult a tyúkól felé, bezárta a lármás, rikácsoló baromfiakat, s nyugodtan indult vissza a ház felé. A szelíd, vidám orosz nóta áthallatszott a szomszédból, s nyomon követte kedvesen.

Mikor már ismét a szobában volt, vette csak észre, hogy nem zárta be a konyhaajtót. Úgy érezte, megerősítette Isten, s már nyitott ajtónál is tudna aludni... De azért a tolvajok, rablók miatt mégis visszaindult a konyhába, hogy bezárja az ajtót. Még kettőt sem lépett, mikor nagy robajjal, vizesen, csatakosan rontott be a páprádi bérlő, s megállt az ajtóban.

Görnyedt, púpos ember volt, borotvált arca gyűrött, szája gúnyos és lefittyedt, orra vékony és kampós, mint a karvalyé. Vizes puhakalapja alól vastag, kerek szemüvegek villogtak, s a szemei úgy bújtak meg aprón, sárgán és gyáva leselkedéssel, mint két horog. Botjára dőlt, szájából bor- és pálinkabűz áradt, kigombolt kabátja löttyedten lógott le róla, s a mécs halvány világánál vastagon villogott arany óralánca. Lábán térdig sáros csizma.

- Na, Zsuzsa, hát adol-e? - kérdezte rekedten, bal lábával berúgta maga mögött az ajtót, s alacsony, rézsútos homlokán hátralökte a kalapját.

Szép Zsuzska csak nézte, nézte ezt a részeg embert. Legbelül egy kicsit még ott remegett benne az iménti szörnyű ijedelem, a maga megutálása is, de azért nyugodtan állt szembe vele. Annak sárga horogszemei lázasan akaszkodtak a ruhájába, meztelenre vetkőztették, éhesen szántottak végig a testén, s most, most először érezte Szép Zsuzska, hogy milyen kegyetlenül szaggatják ezek a kampók... Arca lángba borult, féktelen utálattal nézte a nyomorultat; az röhögött, félkört kanyarított a karjával, furcsán lépett egyet, s dalolni kezdte:

- Megy a kocsi... megy a kocsi... sej, agyagér... agyagér... Zsuzska, du bist, wie eine Blume, én meg, he-he-he... na, szeretlek én, fiam, józanon is ám, mi? - Éles, sárga szemeivel rámeredt, vizslatta az arcát, tétován az asztalig jött, s vastag, nehéz gyűrűkkel felékített sovány kezét az asztalra tette. A gyűrűk sárgán kopogtak, a gyémántok szikráztak vörös és kék tűhegyes sugarakkal... és az erek vastagon futották be a szőrös, csontos, hegyes körmökben végződő barna kezet... Az arca hülye, ravasz, éles és petyhüdt volt egyszerre, s a szemüvegei ijesztők... Szép Zsuzska most látta őt, látta mindenestül, s a rekedt, borszagú röhögés mint vád csapott le rá...

- Az a marha tanácsos... hát nem egy marha?... - kezdte ismét a bérlő s köpött. - Olyan egy kehes, hímpókos dögöt sóztam a nyakába, hogy magam is megbántam... Ő mondja, én vagyok egy büdös szerbbarát, jó, én azért mégis sajnáltam őtet, visszacsináltam az üzletet; jó, legyek én egy szerbbarát, de a lóhoz ő nem ért, és mégis én sajnáltam meg őtet, én egy ilyen vagyok... he-he-he!... Na, gyere, te szajha, aki vagy, fekügyünk, hónap megyek át Moslavinára, hozok neked halat... he-he-he, most is halat, hónap is egy halat, hát nem? Még mondják, hogy én vagyok egy zsugori? Ilyen szív, mint nekem van... - Bal mellére tette eddig az asztalon nyugtatott gyűrűs kezét, a földre bámult, s minthogy Szép Zsuzska még most sem tudta, szóljon-e, s mit mondjon, leült egy székre, sóhajtott, maga elé meredt, miközben alsó ajka lefittyedt, s szája szögletein úszott a nyál. Szép Zsuzska önkéntelenül a görényre gondolt, amint nézte ezt a görbe lábú, horgas szemű embert. Megborzadt, mikor arra gondolt, hogy ez feküdt vele egy ágyban, ennek adta oda magát számtalanszor... eddig még soha, soha nem vette észre, milyen ronda, görbe és undorító. A nyálas röhögés hülyén szakadt rá ördögi arcából, vastag, kerek szemüvegei éles aranyvillogással fénylettek a mécs hajladozó lángocskája mögött. S ekkor Szép Zsuzska lelke mélyén hallotta az orosz dal lágy, idegen csengését finoman, légiesen, eszébe jutott az iménti jelenet odakint, a különös rettegés, a vigyorgó, horgas szemű gonosz pofák meg-megvillanó sárga szemükkel, a tűz képe s a kerítésen túl nyugodtan himbálódzó szelíd lámpafény... S a füttyszó most tisztán, vidáman és kedvesen csendült meg a fülében.

Fölegyenesedett, szemben a görnyedő férfival. Az asztal, a mécs és az egész világ volt köztük. Az asszony úgy merült az undorodásba, olyan kétségbeesetten, mint az áradatba ugró. Hangja reszketett.

- Perlesz úr - mondta erőszakolt tisztelettel -, maga rossz helyre gyütt máma. Én nem vagyok az, akinek maga gondul...

Perlesz álmélkodott, aztán röhögött. Jóízűen, tele szájjal, s a térdét csapkodta.

- Nini, te vén dög!... Te vén tarisznya!

És úgy nevetett, hogy szemüvege alól kicsurrant a könny, röhögése fuldokló harákolásba veszett, s csontkezeivel a levegőbe kapkodott.

- Nahát, nahát, hallottátok? A kicsi... A drága, aki vagy... Ez jobb, mint a tanácsossal az üzlet. Havvén tarisznya, aki vagy!...

Szép Zsuzskát elöntötte a harag és undor bíbora. Rikácsolt.

- Menjön ennen! Menjön, amíg nem báni meg... - Parancsolt, könyörgött, menekült, s úgy érezte, most valami olyat akar lerázni magáról, ami örökre ráragadt.

De a férfi vigyorral nézte a magas asszonyt, kinek melle kidagadt, szeme feketén és nagyon égett, arca lángolt a szégyentől és dühtől. Meztelenre vetkőztette pálinkás és boros fantáziájával, nagyszerű, veszett ölelkezések jutottak eszébe azzal a híres ölelővel, ingerelte a meglepő ellenállás, és kitűnően mulatott.

- Nem báni meg? Te drága! Te zűsz!... - Vére az agyába tódult, rekedt torokhangok törtek elő a száján, bizonytalanul fölállt, s kezeit kinyújtotta az asszony után. - No, no, te drága, te szép, te dög... Rosseb engem, ha nem neked van a legszebb láb, a legszebb comb... Gyere, na gyere, ne játssz, he-he, én kívánlak, azér gyüttem ebbe a rohadt sárba, vízbe...

Lépett felé, gyűrűs kezét az asztalra támasztva, másikkal felé nyúlt; de az asszony kimeredt szemmel, iszonyodva nézte, mint a halottat, aki nem akar veszteg maradni a földben. Az ment utána szomjasan, tántorgott, kalapja hátracsúszott a fején, s a gyér világosságban fénylett pergamenszerűen ráncos, szögletes homloka.

- Ne!... Ne!... - sikított az asszony. - Perlesz úr! Menjön!... Nem állok jót!

- Én jót állok... Na Zsuzsa! Vessz meg, te dög, vagy egy apáca? Má nem lehet!...

- Megverlek! Megátkozom a feleségödet is! Elpusztítlak, te átkozott, te varangy! - rikoltozott az asszony, s folyton hátrált. A férfi fölgerjedt indulattal lihegve, hadonászva követte, a fokozódó ellenállás fokozta támadó kedvét, s a haragvó, lángoló asszony csak korbácsolta a vérét.

- Zsuzska! Zsuzska! - hajtogatta magánkívül százszor is, kalapja legurult, kapkodó kezén a gyűrűk élesen villogtak, megmarkolta az asszony karjait, feszülő erővel magához rántotta, s szájával kereste a száját.

Szép Zsuzska érezte magára dőlni a bor- és dohányszagú testet, kezeit a bérlő mellének feszítette, s nagyot lökött rajta. Az asztal csikorgó robajjal zuhant odább, egy szék végigcsattant a földön, s a mécses darabokra hullott a lezuhanó sötétben. Most az asszony teljes erejéből a karját markoló csontos kezébe harapott, lélegzete elállt, erei kidagadtak, s a harapás dühében végigcsiklandozott a hátgerince. De a részeg férfi nem eresztette, rekedten hörgött a fájdalom kéjében, ereje megsokszorozódott, s ahogy egymásba hemperedtek a földön, elnyelte őket a mocsok örvénye. A nagy-nagy csendben és sötétben csak az eső permetező kopogása, az asszony fogcsikorgató dühe s a férfi lihegő hörgése hullámzott...

Aztán, mint a megerőszakolt szűz, kétségbeesve ugrott föl az asszony, s szédült a sötétben. Torkát csuklás fojtogatta, zúgó agyában összevegyült a düh és undor néma sikoltása az orosz dal csengő melódiájával, s szemei elől nem tűnt el Lőrincz Lajos vidám, fiatal, barna arca... A földön álomba terülő embert fölrugdalta, s hangtalanul lódította az ajtó felé, föltépte az ajtót, lökte ki a konyhára, a konyháról a pitvarra... Az a nagy erőfeszítés után rongyként támolygott, nyála ráfolyt Zsuzska kezére, s bután dadogott a sötétben.

- Vesd meg az ágyamat!... Asszony!... - motyogta rekedten, és a hűvös, esőtől illatos pitvaron visszatérő józansága ellenállásra sarkallta, de Szép Zsuzska letaszította a lépcsőn, s a nagy test nyögve terült a fekete sárba.

Bezárta az ajtót. Megállt a szobában. Egész teste forró volt, feje lángolt, szemei röpdöstek. A dörömbölés, dulakodás után most végtelen, ritmikus csend terült a szobára. Kezeit lüktető homlokára nyomta, s ahogy lassan-lassan csitult a vére, annál tisztább vonalakban rajzolódott elé a részeg bérlő s a legény arca a sötétben. Lehajolt, hogy az eldőlt szék után tapogasson, s ugyanakkor látta is magát a földön Perlesszel - torkát fojtogatta a könny, vigasztalanul piszkosnak érezte magát, leborult a sima agyagra, tenyereibe temette arcát, s hangos zokogásra fakadt.

- Én Istenöm, Istenöm - kiáltott fel önmaga előtt is különös hangon ebben a visszhangzó csendben, s könnyei omlottak -, mér is tudtam megérni ezt a mai napot?!...

*

Ahogy másnap végigment a locspocsos utcán, s valami öntudatlan szégyentől s a hűvös, borús időtől didergőn burkolózott a zsíros, kivarrott báránybőr subába, látta, hogy itt-ott csoportokba verődnek az asszonyok. Bár csendes pusmogásukat nem lehetett hallani, abból, ahogy összebújtak, homlokukra húzott kendőjük alól felé vetettek egy-egy gyáva, kíváncsi és zavart pillantást, Szép Zsuzska tudta már, miről van szó. Végtelen undor hullámzott föl benne egykori lánytársai: a piszkos biklájú, más dolgán rágódó vénasszonyok iránt, akik most ott ácsorogtak hármasával-négyesével valami kapu előtt itt is, ott is, élvezték a talán kissé enyhülő, de csakugyan szikkadtabb időt, s mint ilyenkor a szájas kacsák, ők is vidáman bukdácsoltak a pletyka sarában. Szép Zsuzska látta, hogy virul bennük új pezsgésre az élet; száraz karjaik hogy lendülnek néha egymás felé; merev derekuk hogy hajlik erre-arra a tátott fülekhez; milyen szépen kigyógyultak egy félórára minden bajukból. Szemét lesütötte, arcát elöntötte a vér, meggyorsította lépteit, s dühös szégyenében, mint a vesszőt futó, vágott neki az utcának.

Visítva és röfögve hajtották vele szemben a disznókat; a híg sár csattogott a körmök alatt, s mint a puskalövés, durrogott a kanász ostora. A kutyák ugattak. Szép Zsuzska a sarok felé került, szorosan egy ház tövében, nehogy mocskos legyen a disznóktól. De gondolataiból felriasztotta a padon ülő Banka József:

- No, Zsuzska, hát hogy mulattál az éjjel?!

Az asszony megtorpant, fölvetette a fejét, s fekete szemével veséjéig sütötte az embert. Ez bamba vigyorgással meresztette rá borotválatlan képét, két kezével a pad szélére támaszkodott, s gépiesen szítta a pipáját. Szép Zsuzska úgy érezte, most már egészen a disznók közé keveredett, visítva taszigálják, marják, s besározzák teljesen. És ebből nem lehet szabadulni többé. Keserűsége könnyekbe facsarodott. Összeszorította a száját, s nyelt egyet, aztán mélységes megvetéssel ment odább.

Az ember röhögött, kivette a pipát, köpött egyet, s utánavetette:

- De kényös vagy, no!... Lá, az éccaka nem vótá ejen kényös!...

... Azontúl - pedig hiszen voltak már az ő házában részeg férfiak - mindig úgy ment az utcára, mintha még a kavicsok is őt bámuló szemek volnának. Noha minden esemény csak három napig új, mégis valami óriási, ronda szájnak érezte a falut, mely szüntelen csak őt rágja, forgatja, nyálazza reggeltől estig. Ez az érzése nem szűnt meg akkor sem, ha otthon ült, s a csend és egyedülvalóság ráborult a sápadt mécsvilágnál. Sőt a maga piszkosságának és bűnösségének tudata is folyton erősödött - de, csodálatos, mégsem tudta alázattal fogadni a büntetést... Ezektől - nem!

Bűnös... Valakit, valakit várnia kellett volna, aki egészen és tisztán elvegye, talán a legelsőt, hisz' egyszer a halála óráján úgyis eljön, felhők között és fényesen... Nem lett volna szabad disznónak lenni a disznók közt.

Ez a bűntudat annyira elhatalmasodott benne, annyira tisztán állt előtte a saját mocskossága, hogy lassan-lassan valami rettenetes büntetés várása, de az abban való teljes megnyugvás is lett úrrá rajta.

Egyszer megint a sarkon ment el, s ismét ott látta ülni Banka Jóskát. Ennek télen-nyáron ott volt a helye, mert a felesége végzett el minden munkát. Olyan nehéz ember volt, amint kilépett a kapun, csak húzta le valami a padra; ott lopta a napot, elmélkedett, politizált. Amint most megint ott látta Szép Zsuzska, elevenen támadt fel benne az utálat és szégyen, egy pillanatra eszébe jutott a részeg bérlővel történt undorító jelenet, s csodálatos élesen látta minden részletét. Eddig nem is tudta, hogy akkor, amikor a bor- és pálinkaszagú férfi nekiment, s ő érezte magára dőlni a nehéz, reszkető testet, minden erejéből mellének feszítette a kezét, de hirtelen bénaság lepte meg, tagjai ízenként mondták föl a szolgálatot, s végigzuhant a földön... Mért nem tudott akkor erősebb lenni? Mért nem tudott megállni az árok szélén?

- Jó napot, Zsuzska! - köszönt rá Banka. - No, még most is ojan kényös vagy, he?

Elöntötte arcát a vér, a szeme villogott, magas termetét kihúzta, s összerántotta mellén a báránybőrt. Valami éktelen, dühösen keserű szitok akart kitörni belőle, valami végső leszámolásféle, hogy most már aztán elég, vége legyen, istenét a sok lustának... Ha van is bűne, megbűnhődik majd érte eléggé... Ekkor mintha minden íze szétkapcsolódott volna, különös bénulás lepte meg, félrecsúszott, s anélkül hogy védekezni akart volna, egész súlyával a sáros árokba zuhant. Egy pillanat múlva már érezte, amint meleg, sós vér folyik a szájába, nagy nyugalom szállta meg, haragja lecsillapult, s úgy látta, most valami nagy szerencsétlenséget előzött meg; valami áldozatot hozott... Szinte öntudatlanul nyalta be az arcán lecsurgó vércseppeket, s csak később érezte a fájdalmát is.

A férfi ámuló, vizenyős szemmel bámult rá, nem mozdult, hogy fölsegítse. Aztán rekedten elnevette magát:

- No lá! Még most is hanyatt eső, akár a szűzlán!...

Erre maga alá húzta a lábait, és gyorsan fölkelt. Sáros bőrsubáját fölrángatta, és jobb keze fejével letörölte arcáról a vért. Akkor már lassan ballagott felé néhány férfi, távolabb, az iskola előtt, két kisgyerek bámészkodott, s egy téglát szállító kocsiról csodálkozva nézett rá Lőrincz Lajos. Szép Zsuzska csak félfüllel hallotta a kiáltásokat, nyugodt volt, valami ismeretlen hatalom kezében érezte magát, elmerengett a templom előtt levő kopasz hársfákon, a szakadozott felhőkkel borított szürke égen... Olyan jó volt ez a fájdalmas szédület. Aztán szó nélkül elsántikált haza.

Néhány napig föl sem kelt. Úgy érezte, nagyon súlyos volt az esés, nagyon megbűnhődött minden bűnéért. Az arcát komolyan és szépen bekötötte, betakarózott a csíkos, duzzadó dunnahegyek közé, csak két barna, meztelen karja gömbölyödött fáradtan és lustán az ágyon. Óraszám a füstös gerendákat nézte, fehér fejkötője alatt sötéten, szomorúan ragyogtak a szemei. Nem tudta, mennyi idő van, nem evett, és nem gondolkozott; néha elszunnyadt egy-egy félórára, s látta, amikor fölserkent, hogy a halvány, szelíd, kora tavaszi napfény már odábbhúzódott a falon, lesiklott az ajtófélfára akasztott csíkos törülközőről, s egyik szélével ráfeküdt egy cifra tányér rózsabimbóira. Később már csak a rég meszelt sarokban sárgállott egy vékonyka sáv, majd eltűnt az is, besötétedett, tompa árnyékok borultak a szobára, s kint hallatszott a hazafelé rohanó állatok dübörgése és visítása. Mély és bő sóhajtások szakadtak föl a száján. Oly egyedül volt és oly Isten kegyelmére szoruló! Annyira minden szeretetet nélkülöző.

Elővette a régi, piszkos, foszladozó Bibliát, lassan lapozgatott benne. A sárga, foltos lapok furcsán zizegtek a csendben. Egy apró, fehér bogár sebesen futott a megzavart papíron, és Szép Zsuzska elnyomta a körmével. Majd csöndes piszmogással, szótagolva olvasott:

"Uram, melly igen megsokasodtak az én ellenségim! melly sokan vagynak az én ellenem támadók!"

"Sokan mondják az én lelkem felől: Nintsen néki semmi szabadulása az Istentől, Sélah."

"Te pedig, óh Uram, nékem paizsom vagy, én ditsőségem vagy és felmagasztalod az én fejemet."

"Én felszóval az Úrhoz kiáltottam, és meghallgatott engemet az ő szentségének hegyéről."

Most elgondolkozott, mert eszébe jutott az ő különös elesése, amit szinte már várt, és ami nem lepte meg akkor, amikor megtörtént. Úgy érezte, most ismét kibékült vele az Isten. Ujját a fakó sorokra bökve, lassan tovább olvasott:

"Én lefekszem és elaluszom és felkelek; mert az Úr oltalmaz engemet." - "Nem félek sok ezer néptől, melly mindenfelől megkörnyékezett engemet."

Szinte átfűlt a szavaktól, Dávid nagy és bő szavaitól, melyek mintha dübörögtek és harcoltak volna a mély csendben. Most, most úgy érezte, meg tudna cselekedni mindent, talán kővé válnék egyetlen szavára az egész falu, és vérré a Feketevíz. Úgy olvasott, mintha nagy kiáltással ő ostromolná az Istent, s arra az erőszakos hívásra felelnie kellene: "Kelj fel, Uram, tarts meg engemet, én Istenem, és verd artzul minden ellenségimet, az istenteleneknek fogaikat rontsad öszve."

"Az Úré a' szabadítás; a' te népeden legyen..."... itt meghökkent, megállt egy pillanatra, mert szeme felfogta ugyan a következő szókat: "a te áldásod!" - de a nép alatt a falut értette... s arra tüzes kénesőt inkább, a Szodomára, mint áldást! De aztán látta "a te népeden" - s ekkor megint tovább olvasott, mert képzeletében fölmerült néhai Lőrincz János, Lőrincz Lajos és az ő alakja.

"... legyen a' te áldásod: Sélah."

*

Másnap délelőtt beóvakodott hozzá Punak Zsuzska.

Nagy, rojtos kendő volt a vállán és fején, fekete, szikkadt kezével valami piros mázas edényt szorongatott. Álmatag, duzzadt, vörös arcából fürkészőn és hegyesen nézett a szeme. Ahogy kínosan és vontatva belépett, egy pillanat alatt átvizslatta a szobát, nyögött, sóhajtott, mintha imádkoznék.

- No, hát te meg fekszöl, he? Aaa, aaa, na még éjent ki látott... Hej, hej, tán megbetegödté, he?

Megállt, sóhajtva csóválgatta a fejét, rettentő sajnálkozás ült ki minden mozdulatára, csak a szeme sürgött-forgott kíváncsian és élesen. Szép Zsuzska elnézte őt az ágyból, fekete szeme csöndes gyűlölettel pihent a piszkos vénasszonyon. Az beljebb került, lassan letette a piros fazekat az asztalra, s egy székre letelepedett.

- Lá', szegén, hát csak elért a baj tégöd is. Ki hitte vóna. Biza, mejen csodálatos is, egyször csak fönbukhatik az embör, osztán azt se tudhati, mibe pusztút el. Úgy-e lá', Zsuzska... de hát mi vót az, a minap, he?

Egészen előredőlt a széken, úgy leste a különös újságot.

- Aszondik, lá, hogy csak eccőre fönbuktá, akár a göcs... Mi talát, he?

Szép Zsuzska elnézte a gerendákat, s arra gondolt, hogy biz' ezt soha meg nem érti senki... Lassan mondta:

- Hát... Isten kezébe vagyok én is, akár a többi... Tán valami nagyobb rossztú mentött meg a kicsivel...

A másik eltátotta a száját, hiányos, fekete fogait csodálkozón meresztette a boszorkány titokzatos szavaira, és lehunyta a szemét.

- Mer nagy bűnösök vagyunk, de engöm, lá, meghallgatott az ő szentségének hegyéről... - folytatta csendesen, s a másik borzongott. Csend volt; a délelőtti napfény beragyogott az apró, maszatos ablaktáblákon, és ők sokáig hallgattak. Punak Zsuzska nem mert többet kérdezni a dologról, és a másik sem szólt róla.

Végre a vénasszony kinyitotta szemét, nagyot sóhajtott, s az asztalon álló edényhez nyúlt.

- Lá, hoztam egy kis gyönge tíklevest - motyogta, s éles szemével leste a hatást. - Mondok, tán jólesne, lá, nincs sönki, aki süssön-főzzön, neköm meg van is, meg hát nem nagy fáradság na, hát, mondok, tán megennéd... Igaz, mút őszön méjség sok tíkom megdöglött... De hát azér... no!...

"Hogy dög ne essön a tikjaiba - gondolta Szép Zsuzska. - Azér hozi..."

- Csak hadd, maj eszök - mondta neki aztán, s a másik csöndesen, nyögve visszaült, szítta az orrát, s azon töprengett, hogyan hozhatná elő a Perlesz esetét. Végre nagy kerülőt tett, s a szomszédban kezdte:

- Lá, a Lőrinc Lajos e, aki most gyütt meg Oroszországbú, edeát aki lakik, a Csecsi Mári fia... - összekulcsolt kezét az ölébe ejtette, félrefordította puffadt arcát, s a szemét ismét lehunyta -, lá, aki röggel összeszedte a Perlecöt ett ni... no, hát épétenek, az ám!... Hordik a méjség sok téglát... Nem is tudom, hány ezöret vevött a Lajos, tán húszat-e vagy huszonötöt. Mast hordik...

Dörmögő, férfias hangján kezdett átizzani a lelkesedés, hogy valamit mesélhet. Megigazgatta a kendőjét és sóhajtott.

- Hej, látod-e, peeg azok is mejen nyomorúságba vótak, betevő falatjik alig vót...

Szép Zsuzska éhes kíváncsisággal hallgatta. Fölült az ágyban, tenyerével végigsimította az arcát, fehér fejkendőjét megkötötte hátul, s lesimította duzzadó mellén a lenvászon inget. De azért iparkodott közönyösnek látszani.

- Hát épét? - kérdezte vontatott hangon, és megakadt, mert nem tudta, mit is kérdezzen voltaképpen, annyira érdekelte minden apróság. - Osztán mit épét? Házat?

- Pajtát, istállót, az ám!... Aszondi a Lajos, mast megmutaszti ű, mindönt újra csinyál, lakóházat is, istállót, pajtát... Hogy má, aszondi, ű biza nem lakik talpas épületbe, zsupposba, nem azér kínlódott annyit... hogy má a fogságba... Nem is hiszöm ám, hogy nem hozott az valami aranpénzt, hallod-e, nem ám!... - Suttogóra vált a hangja, egészen az ágyhoz hajolt, nagy mamuszokba bújtatott lábát maga alá húzta a szék keresztfájára, s fürgén, most már sóhajtások és nyögések nélkül mesélt. - Lá, aszondik, hogy a csizmába hozta az arant, a méjség sok rúblit, azt az orosz pénzt... De hát mit tok én belé! Annyi pénzt mondtak, én biza nem is tunnám kimondani... Kétszázezöret-e vagy milliomot... Tán kétszázezer milliomot vagy mennyit. No, jó jár, akit ez elvesz!...

Szép Zsuzskát valami úgy megütötte belülről, nem tudta, mi, de szinte elsápadt belé. Gyorsan kérdezte:

- Hát mégis igaz, hogy a csizma talpába lánt hozott!... Aaa, mit is beszélök - kapta vissza a szót megszégyenülten, s mind a ketten hangosan nevettek. Punak Zsuzska mély röhögése fölverte a szobát, könnyei potyogtak, s a térdét csapkodta. Ő vele nevetett, de nagyon zavartan. - Arant akartam mondani, arant no! Má ejent! Megtévedtem!...

- Hát botlik az embör néha, úgy van! Lánt a csizmába, no te is, Zsuzska!... De lá aszondik - beszélt tovább megcsillapodva, s keze fejével törölve könnyeit és az orrát -, lá, azt beszélik, hogy menyecskét hoznak má Vejtibű, ha igaz lenne... Én nem tom. De nem is magának épét ám az, má nem, tán csak nem épét az embör magának... Hát ett is az edeje, lá, mennyi is... Burgonya vetőzetbe születött kilencfenötbe... Az, akkor... Mast úgy huszonhat lehet... Az, annyi hát... Annyi.

Ismét csend terült rájuk. Szép Zsuzska nem szólt; visszadűlt az ágyba, s valami kellemetlen szorongás facsargatta a szívét; csak a gerendákat nézte szomorúan. Mit is várt ő, hogy olyan csalódottnak érezte most magát? Mit is törhetett bele ez a vénasszony, hogy olyan különösen sajog tőle az élete?

A másik is észrevette, hogy nem oda lyukadt ki, ahova szeretett volna: a Perlesz úr esetéhez, s most azon évődött, hogyan kerülhetne oda vissza. Mert ennek a vén, rossz hírű Szép Zsuzskának még most is van szeretője, gazdag is, úrféle is, vajon mit adhat neki? Milyen gyökeret, magot vagy füvet? S hogy történhetett, hogy a gazdag bérlőt félholtan szedték föl a sárból?

De a csend, melynek okát adni nem tudták, sokáig ült még rajtuk. Aztán Punak Zsuzska mélységeset sóhajtott, puffadt arcára ismét a szánalomkeltő vonásokat öltötte, s kínosan bökte ki a szókat:

- Én nem tom, hallod-e, mi talát, de a hátam, mejjem mint aki bé akar dűlni... a boncom meg ett ni, végös-végig csak le akar szakanni tisztára... ett, ett a csontot ni, annyira essze, hogy majd megessze... Jaj, neköm, má se éjjelöm, se nappalom tűle... Hát vaj tunná-e valami könnyétőt rá, he? Jaj, jaj, ett végig essze, rági, mast tisztára megesszék a kutyák a lábamat...

Lábát az ágy szélére tette, s csípőtől bokáig végignyomkodta bütykös, fekete kezével. Sziszegett, nyögött és fújt hozzá. S miközben Szép Zsuzska még folyton arra gondolt, hogy Lőrincz Lajos aranyat hozott, épít, Vejtiből házasodik, bezzeg nagyra lesz most a Csecsi Mári... mindez úgy nyomta, mint a malomkő... különösen az, hogy menyecskét hoznak, menyecskét! Hát ez pedig az ő fia is lehetne; s ha az övé lenne... mennyire szeretné!

- Kit hoznak Vejtibű, he? - kérdezte.

Az, még most is az ágyon tartva a lábát, gyorsan, körülményesen és dörmögő hangon mondta:

- Hát hogy má a Gergics Márit akarnák, ahon vót ki, műte otthon van, többször is, a rácformáhon... peeg nem is szép ugyan, olyan kehös vékonka biz az, se mejje, se bonca, csak mint a lőcs... Rácok. Pézik meg biza... Hej, hej, peeg csak tunnék ám én hozzávalót ett a közelbe, ha szónának... De hát ni, nagyra van, nem szól az ugyan sömmit... nem ám...

*

Még délután sietett ki a kert felé. Hajtotta valami. Egyszerre gyógyultnak és frissnek érezte magát; különös izgalom remegett benne.

Üde levegő áramlott be a kertek alól, a szikkadt föld vékonyan és halványzölden kezdte hajtani magából a szelíd füvet, s a tyúkok már bogarászgattak is. Mindenfelé rügy duzzadozott a fákon, s az ég tiszta volt és ragyogott.

Szép Zsuzska most nem érezte a még csípős, kora tavaszi hűvösséget. Egyébként annyira fázékony teste ruganyos volt és feszes, mint a felvont íj, idegei, mint az íj idege. Kendőjét magára burkolva, nagy lépésekkel sietett a kert felé.

A föld gőzölgött, és valahol kedvesen mondta egy madár: "Kicsitér, kicsitér, kicsitér!" De azért még nagy számban szálldostak a varjak.

Odasurrant a kerítéshez, ahol a múltkor látta a magányos lámpást himbálózni; egy nagy eperfa állt ott, annak a törzséhez osonkodott, s körül-körülnézett, vajon nem látja-e valaki az utca vagy a túlsó udvar felől. És a korhadt, pusztuló, ősrégi tölgydeszkák között éhesen tapasztotta tág, fekete szemét a másik udvarra.

Éppen két recsegő kocsi érkezett, téglával rakva, Bodnár Gyuri, a fuvaros inaszakadt, kizsarolt lovai jöttek elöl, utána Lőrincz Lajos egy másik kocsin. Magas, toronyformán rakott téglatömeg állott a gémeskútnál, ott lézengett a bolond Dakos Jancsi is, mezítláb, papírcsákóval a fején, szelíd suhancképe szélesen vigyorgott a kocsik felé, ahogy összecsapta a sarkát és szalutált.

Aztán elkezdték lerakni a téglát. Lőrincz Lajos felment a halmaz tetejére, kiegyenesedett, s szétvetett lábakkal állott a magasban. Mintha valami nagy vörös talapzaton álló szobor lenne, magas, egészséges és bátor, kék köténye az egyik térdére csapódott, puha kalapját a szemére húzta, s a halvány februári nap szelíden ragyogott rajta.

- No, gyerünk hát! - kiáltott le a tégláról, és a cigarettavéget hosszú ívben hajította el. Zsuzska önkéntelen követte a repülő kis csóvát: átsuhant a kerítés fölött, és vékony, kék füstöt eresztve hullott az asszony elé.

Odaát a fuvaros meg a bolond suhanc adogatta föl a téglát, a legény könnyedén lehajolt, s koccanva rakta őket egymásra. Minden darabot egy kicsit megemelintett, s ez a mozdulat kéjesen gyönyörködtette az asszonyt. Közben azok vidáman tereferéltek oroszul - mert a fuvaros is volt fogoly -, hangosan nevetgéltek, s a bolond utánuk mondogatta a gyakrabban ismétlődő szókat. Szép Zsuzska oly magáról megfeledkezve, előregörnyedten és mozdulatlanul bámulta a gyorsan hajladozó, forgó és téglát rakó legényt, annyira gyönyörködött benne, annyira itta hangos, kissé rekedten zendülő hangját az idegen, lágy mondatok hullámzása közt, hogy csak akkor eszmélt magára, amikor odaát elfogyott a tégla, s a legény lement a létrán.

- Nna, igyom, továris - mondta ekkor Lajos, és összedörzsölte a tenyereit. Fölrakták az ülésdeszkákat, s kihajtottak az udvarból. Csak a bolond maradt ott, egy botot puskamód vitt a vállán, s vezényszavakat kiabált önmagának. A nap bágyadtan hajolt a rügyező fák mögé; esteledett.

Szép Zsuzska melléből mélységes sóhaj szakadt fel. Összefogta a kendőt, s gémberedett tagjait kiegyenesítette. Még egy pillantást vetett a másik udvarra: gépies, kemény mozdulatokkal masírozott le s föl a szegény bolond, a nagy tömeg tégla pedig ridegen súlyosodott, mint a szobor talpa, melyen nem áll a hős.

Szinte úgy kellett magát elszakítania onnan. Bement a házba, kivette az egyik ágyból a nagy, kerek kenyeret, vágott belőle, odaült az ablakhoz, és lassan eszegetett. Azon kapta magát, hogy szerelmeseknek való babonázó verseket mondogat. Bosszúsan verte ki a fejéből, de ekkor meg azon tűnődött, hogyan varrhatna be Lőrincz Lajos kabátja szárnyába három szál hajat? Végre félhangosan mondta:

- 'Szen fiam lehetne!... Olyan is, mintha fiam vóna... Az ű apja vót...

És megint csak fölugrott a székről, Punak Zsuzska edényéből kiöntötte a levest egy cseréptálba, s hítta rá a macskát. Az murrogva szaladt, lefetyelt a levesből, majd kiszedett egy combot a lábával és csemcsegett. Eközben Szép Zsuzska elgondolta: ha szerelemfüvet tehetne a levesbe... s Lőrincz Lajos megenné...

Végre is kiment bezárni a tyúkokat. De azok még nem ültek el mind, s hogy megvárja, ismét odahúzódott a kerítéshez. Dakos Jancsi lépegetett le s föl katonásan odaát még most is, pattogó vezényszókat kurjantott, s a papírcsákó mellé még egy szál hosszú lúdtollat is tűzött. Különben csend volt. A nap már szinte teljesen leáldozott a fák mögött, vörösen pirult az ég alja, s a száz vékony gallyacskával át- meg átszőtt égboltozat olyan volt, mint a csipke. Hűvös szél suhant nyugat felől. Aztán nagyon messziről hallani lehetett a kanász ostorának egy-egy elhaló csattanását s a kutyaugatást. Szép Zsuzska csak bámult és várt. Mohó szemei az idegen udvarra tapadtak, fáradó lábait váltogatta, s mikor azok odaát már jól a szürkületben megjöttek, és most szó nélkül, gyorsan rakták le a téglákat, kimeredt szemmel figyelte, falta őket az asszony, s fantáziával színezte ki, amit a téglarakáson álló nagy, sötét alakból már nem láthatott.

Azontúl naponta órákon állt lesben a vén szederfa mellett.

Minden emléke, minden szégyellni való cselekedete csodálatosan lezuhant a múltba. Úgy elveszett az emlékezőtehetsége, hogy úgy érezte, csak tegnap született. És nem tudott uralkodni magán; eleinte ürügyeket talált a leskelődésre, később egyenesen azért ment, hogy gyönyörködjék. A fiában. Most már szinte egészen a fiának érezte.

Később nemcsak téglát hordtak, hanem hosszú faderekakat is keréken. Terméskövet Harsányból négy vagonnal, ezt az állomásról fuvarozták be. A sok kocsinyom és sürgés-forgás teljesen föltúrta az udvart, a tégla, kő- és épületfahalmazok idegenné, furcsává tették. Szép Zsuzska egyszer megpróbálta kiszámítani, mennyibe kerülhet ez a sok drága holmi és a napszám - de kudarcot vallott. Be kellett látnia, hogy Lőrincz Lajos aranyat hozott a talpán, másképp nem győzné... Bezzeg fölülkerekedett most Csecsi Mári!...

Egy darabig csak beérte avval, hogy a kerítés mögül vizsgálódjék, de aztán egyre kínosabban bukkant föl benne a kérdés: hát örökké ez a palánk lesz már közöttük? Soha nem lehet a legény közelében, nem látja evését-ivását, minden lépését annak, aki majdnem a fia lett? S ha nem történik valami alávalóság, most a fia is lenne?

Így érkezett el húshagyó kedd.

A reggel borongósan, hűvösen köszöntött be az apró ablakokon, és Szép Zsuzska sietve öltötte magára azt a hófehér, érintetlen biklát és bő ujjú inget, amit még növendéklány korában néhai anyja, sőt nagyanyja kegyetlenül szigorú felügyelete alatt maga tilolt, font, szőtt és varrt meg, a visszahajtásoknál olyan apró, vakulásos azsúrral, mint a gombostűfej. Gondosan elrendezgette magán a remekbe készült ruhát, s az almáriom legalsó fiókjából sötétlila selyemkötényt bontott ki. Halkan suhogott a gyönyörű, nagy, fekete rózsákkal hímzett selyem, ahogy maga elé kötötte. A fehér ing apró ráncokkal domborodott a mellén, könyökén felül kötött ujja habosan visszaomlott, s ragyogott, mint a hó. Fehér volt tetőtől talpig. Csak a szeme ragyogott feketén és hatalmasan, s a lila selyemkötényen játszott a fény.

Hallatlan izgalom futkosott benne. A keze reszketett, mikor a sötétlila selyemkendőt a fejére kötötte. S reszketett akkor is, amikor a függönyös vakablakból, orvosságos bögrék és rongyok mellől előhúzta a vigyázva odatámasztott botot, amellyel farsangolni járt.

Ezt a rövid mogyorópálcát este díszítette föl piros, kék és fehér szalagokkal, a végén régi csináltvirágból bokréta fityegett. Két ujjal fogta meg, könnyedén és kecsesen maga előtt tartotta, a szalagok pajkosan libegtek, s a színes bokréta csillogott. Szépnek találta. S mikor utoljára vetett féloldalról egy pillantást a kis tükörbe, mely rézsútosan függött a két ablak közt, délceg, magas, hófehér és mélylila alakjára, a kezében tartott cifra botra, a legszebb ormánsági asszonynak látta magát. Ez megnyugtatta; ám, ahogy kifelé ment a szobából, olyan csúnyán elbotlott a küszöbön, hogy sápadt ijedelem szállta meg. Tanácstalanul állt egy darabig az ajtóban. Most nem lett volna szabad elindulnia. De, ahogy szeme ismét a szemben levő tükör ezüstös lapjára tévedt, s látta benne magát sápadtan, mély, fekete szeme égett, s délceg testén mint az álom ragyogott a patyolat ruha, oly szépnek, erősnek és tisztának találta magát, hogy mégiscsak elindult.

Kint a mindennapi kép az utcán. Iskolás gyerekek hancúroztak a szünet örömére, horvát asszonyok a hónaljuk alatt megkötött ingszerű, fehér ruhában tipegve cipelték a fejükre helyezett kosarat, Banka Jóska padja előtt lármás emberek politizáltak, s arrább három kislány gajdolva sétált egy nagy, csíkos esernyővel; nyilván pápista körmenetet játszottak. Szép Zsuzska után mindenki megfordult, a férfiak vastag tréfákat mondtak, a gyerekek tátott szájjal bámulták cifra botját; egy-egy fiatalasszony alázatosan és gyűlölettel köszöntötte. Ment kényesen, szaporán, s a csípőjét riszálta, ütemesen lengett rajta a bikla.

Előbb végig akarta járni a falut, s csak visszafelé akart betérni Lőrinczékhez; talán gyávaságból. De már mosolyogva állt meg, s pár percig elnézte azt a kétesztendős gyermeket, ki részegen, piros arccal és lázas szemmel tántorgott a sárban, s dalolva utánozta az apját. Bizonyosan a nagyapjánál volt, ott itatták le. S már hallotta a sarkon lármázó férfiak röhögését; a részeg gyermeket nevették azok is.

Aztán betért Szép Zsuzska egy zsúpos, alacsony házba, a pitvarban letisztogatta cipőjét, s a cifra botot magasra tartotta. A belülvalók nagy lármával invitálgatták, s mikor belépett az alacsony, gerendás, sötét szobába, a vékony, sovány Hosszú bácsi kezét-lábát hányva ment borért, a felesége, menyecske lánya, vője székkel kínálgatta, hogyléte felől kérdezte:

- No, szülike, ne vegye hát el az álmunkat!

Hosszú bácsi visszajött a borral, felesége poharat kerített, s kitörölte a hüvelykujjával. Ittak. Szép Zsuzska mohón nyelte a szagos noát. Majd fölkelt, a szoba közepére állt, s két ujjával tartva a botot, bal kezét a csípőjére tette, könnyedén hátravetette a fejét, s apró, csöndes lépésekkel táncolni kezdett. Monoton, fátyolos hangon dalolta hozzá a ritmikus verset:

Toppantott, szemét lehunyta, fordult finoman, illedelmesen, ide-oda hajtogatta a botot, formás, ügyes lábai aprón lépegettek. A házban levők mosolyogva bámulták a ritka szép táncot.

Végül ismét ittak, s az asszony elköszönt.

Így ment házról házra.

Gyerekek szegődtek hozzá, visítoztak, körülugrálták, s minden kapunál csoportosan várták, míg kijön. S amikor megjelent ringó, fehér biklája és suhogó selyemköténye az utcán, új elragadtatással ordítoztak, s lesték a röpdöső szalagokkal ékesített botot.

- Szülike, aggya nekőőőm!... Neköm adi, szülike? Ugye nekőőőm?... Aggya hát, halli-e!...

Belegaloppoztak az árokba, könyörögtek, és taszigálták egymást.

Szép Zsuzska nem törődött velük; a sok bor lassan-lassan kezdett a fejébe szállni, néha egy kissé görbének látszott előtte a gyalogjáró, köveket lépett át, ahol nem voltak, s beléjük botlott, ahol át kellett volna lépni őket. Nem látott egészen tisztán, s ahogy bizonytalan vonalakat kanyarított a cifra bottal, bután és könyörtelenül zsongott a feje, s egy dalt dudorászott önkéntelen:

- Meég azt mondik, esse szeép, asse szeép... olyan va-gyok, mint a csilla-goseég...

A gyerekhad vihorászott. Egy fiú tántorogva gúnyolta a háta mögött.

- Olyan va-gyok, mintazen-gödelöma keét orcámon nyílika szerelöma süteétbe!...

A túlsó soron ment visszafelé. Rengeteg bort megivott; néhol szilvapálinkával is kínálták, így szokott ez már ővele történni húshagyó kedden. Ritkán ivott mostanában; de ha megkívánta, végtelen, égető szomját nem tudta a bő, hűvös kortyokkal eloltani; ivott, ivott, mint a férfiak, folyton szomjasabban, mélységes bánat öntötte el a lelkét, s olyan hallatlan vágy ragadta meg minden ízében a férfiak után, hogy a piac fekete sarában szeretett volna hemperegni s ölelkezni mindenkivel mindenki előtt. Most agyába tódult a vér, szeme káprázott, szédült, de nem minden férfival akart szeretkezni, csak eggyel, egyet áhított, kívánt minden porcikája, mint soha még lánykora óta... Lőrincz Lajos száját szívni, harapni, enni, belemarni az izmos barna nyakába, mellére szorítani a keblét, s lábaival átkarolva szeretni végtelenül, mint soha még, napokig, éjjel-nappal, étlen-szomjan... Bizonytalanul kapott a szeméhez, megállt, s öntudatlanul dúdolta:

- Keétorcámon nyílika szerelöma süteétbe!...

Észre sem vette, hogy Lőrinczék elé ért.

Most, ebben a részeg hangulatban, egyszerre olyan érzés lepte meg, mintha a régi ház előtt állt volna... Ugyanaz a két kicsiny ablak, a zsúptető, az oszlopokkal feltámasztott pitvar... mintha tegnap lett volna itt utoljára Lőrincz Jánossal titokban, dobogó szívvel. Eszébe jutottak az elmúlt éjszakák. Mintha a mindennap százszor látott ház most egészen más lett volna... s egészen másképp lépne be a kapun!

Csecsi Mári krumplit hámozott a konyhában. Alacsony széken ült, ölében tartotta a kis fateknőt, mocskos biklája leborult a földig, fején piszkos fekete kendő volt. Amint féloldalvást föltekintett a belépőre, pillantása tele volt gyűlölettel és félelemmel. Örökké könnyben úszó szemei riadtan villantak elő vörös szélű szemhéjai közül, fonnyadt arcán azonban s keskeny szájszögleteiben a színlelt öröm mosolygott. Nyögve és sápódva tápászkodott föl, az asztalra tette a krumplit és a kést, féloldalvást tartott fejjel ide-oda sürgött, s kezét a biklájába törölte.

- Jaj, no, lá húshagyó van, eszömbe se jutott... peeg ejenkor szoktá faluzni, he!...

Faluzni! Szép Zsuzska kihúzta magas, szép szál termetét, s a cifra botot a föld felé fordította. Erőt vett szédülő fején, lobogó szeme végigjárt a nyavalyás asszonyon, aztán nyelt egyet, s két ujjával megtörölte a száját.

- Osztán lá... - hebegett Csecsi Mári zavartan - tán még pálinka sincsen... etthon, hogy má... Mer a Lajosnak nem kee. Gyüjj be hát a házba - invitálta túlzott buzgalommal, s maga elöl lépett a szobába, hogy addig is ne kelljen látnia Szép Zsuzskát. De a háta bizsergett, amint az égő fekete szem gyűlölettel követte.

Szép Zsuzska szíve a torkában vert, amikor belépett, de most, hogy a legényt nem látta, megnyugodott, tüze lelohadt, s hirtelen valami kedvtelenséget érzett magában. A szoba idegen, dohos illata hűvösen csapta meg, s a félhomályban szinte alig látott. Megállt a szoba közepén. Csecsi Mári folyton beszélt, miközben a székeken szanaszét hagyogatott ruhákat kapkodta össze. A homályból lassanként kibontakozott a bútorok formája, színesedni kezdett a magasra vetett ágy piros takarója a falnál s a barnára festett mennyezetgerenda. Szép Zsuzska egy pár viseltes orosz csizmát pillantott meg az ágy lábánál, s egyszerre megütötte az aranyrubelek meséje. Ámulva és tisztelettel nézte a csizmát; ez hát a híres, ezer kilométert arannyal megjárt csizma! Csecsi Mári megfogta, belökte az ágy alá, mintha éppoly közönséges, buta és piszkos lábbeli lenne, mint akármelyik.

- A Lajoskám kiment a hetivásárra - mondta áhítattal, s vizes szemei pislogtak, fejét féloldalt hajtotta. - Nem is tom, meggyün-e hamarosan. Malacokat akar venni. Űj le hát no.

Szép Zsuzska leült. Most már inkább menni szeretett volna. Keserűség fojtogatta a torkát, de azért várt, várt valamit... Valami nagy csodát.

Csecsi Mári szemben ült vele, az orrát szítta, s különös vegyülékével a panaszkodó dicsekvésnek, akadozva beszélt.

- Jaj, látod-e, mejen fönfordulás van ett minálunk! Má azt se igön tudom, hon a fejem... Az a méjség sok kű, tégla, akit edehordatott ez a Lajoska!... Osztán mejen drága vót, csak a jó Isten mondhati meg, mennyi rémisztő pénzt kellött kianni érte... Jaj neköm, nem is tudom ám, hutyan bírjunk ki! Mondom is mindég, de lá, aszondi a Lajoska, hogy mit ér az a rongy papiros, aszondi, esztendőre-kettőre meg még annyikát se annak érte, mint mast ni... De hát igaz lenne ez, hallod-e? Vaj csakugyan tisztára elmen a pénz értéki, he? Hej, hej, maj utóbb ett is úgy lesz ám, mint Oroszországba, ahutyan a Lajoska mondi, maj föngyújthassunk a pénzüket... Jaj, de hogy má azok a császárok is mit akarnak, mit akarnak! Lá, ett a sok pénzünk, osztán... hej, hej...

Ide-oda ingatta a fejét, legyintett, s ahogy egy pillanatra megállt, kínos csönd feszült a szobára. Szép Zsuzska ugyanis csak hallgatta a szókat, anélkül hogy bármit is értett volna, gondolatai elkalandoztak, s nagy, fénylő szemével konokul bámulta a feszengő vénasszonyt. Aztán összerezzent, megszédült, végigsimította a homlokát, s így szólt:

- Te, Mári, mi is lett a János kutyájával? Az uradéval...

- Aaa, aaa - bámult el Csecsi Mári, s félrebillentette a fejét, könnyes szeme félénken meredt Szép Zsuzskára -, hát hutyan kérdözhetöd? Má ejent. Hát kaszát, osztán a kutya meg ott futosgát mellette... osztán belészaladt a kaszába. Tisztára elvágta a nyakát.

- Belészaladt a kaszába... Emlékszök...

Ismét csend. Csak az óra ketyegett a falon. Csecsi Mári nyögött.

- Jaj, te Zsuzska, de rémségösen fáj ez az egyik fogam - s kitátotta odvas, fogatlan száját. - Ett, ett ni... Sz, sz... bennmaradt a gyökere... Nem alhatok tülle egy szömhunyást se... Má az egész fejemet szétdobi, hallod-e. Jába tettem én erre tömjént, kénküet, marhaganyét, sömmi se használt... Tanácsój valamit...

Szép Zsuzska gyűlölettel villantotta rá a szemét:

- Maj ha megnyugszol, kiáll a fájás... Csak várgy. Nincs messze. Maj ha fődet tesznek rá, kiáll...

S gonoszul nevetett.

Ekkor nyitott be Lőrincz Lajos.

Szép Zsuzska szíve nagyot dobbant, mindkét lábán élesen nyilallott végig a fájdalom, s emlői megduzzadtak az ing alatt. Egyszerre a fejébe tódult a vére, reszkető kézzel húzogatta meg selyemkendője csücskeit, s szemét éhesen vetette a belépő legényre.

Az rendesen föl volt öltözve, barna ruha, cipő volt rajta és piros nyakkendő a puha ingén. Benyomott kalapja hátra volt lökve a fején, s szabadon hagyta domború, barna homlokát. Fekete bajuszkája kedvesen mosolygott finom ajkai fölött. Szép Zsuzska azt is észrevette, hogy a jobb szemöldöksarka le van ütve vagy horzsolva, s ekkor nagy sajnálkozás fogta el. Tán puskatussal, tán korbáccsal sértették föl, Istenem? Milyen kemény lehet, hogy olyan messziről is így jött meg!

A legény megállt, barátságosan nézte végig a vendéget, s gyanútlanul mosolygott. Köszönt. Szép Zsuzska szinte hangtalanul köszöntötte viszont, s lesütötte a szemét. Jaj, csak meg ne lássák, hogy ivott... Hogy részeg. S minden tagját elállta a gyönyör, rettegés, bizalom és vágy, remegett, az asztal lábát nézte, s idegesen játszadozott a cifra bottal.

Csecsi Mári szeme gyönyörűséggel pihent a fián. Kalapjától a cipője orráig, az ujján csillogó kis orosz acélgyűrűig legelt rajta, szinte a pillantásával rángatta helyre a fia ruháját, nyakkendőjét, s igazította meg a kalapját. Mosolygott rá. És leste a szavát.

- Vettél? - kérdezte.

- Nemigen vót. Meg osztán drágán adik a tovarisok!... - Jóízűen nevetett, az ágyra dobta a kalapját s leült. Szemét érdeklődve jártatta Szép Zsuzskán, ki most is a földet nézte, s himbálta a botját. Majd kis fa-dohánytartót vett elő, orosz munkát, faragottat, s cigarettát sodort belőle. Lassan füstölt.

- Maj megveszöm a papét, az tán nem adi ojan drágán... Hát, Juli néni...

- Zsuzska, Zsuzska - javította ki vigyorogva Csecsi Mári -, má elfeledted?

- Hát, biza, röstellem, de olyanformán...

Szép Zsuzska elvörösödött, s valami nagyon keserű szégyenfélét érzett önmaga iránt. Fekete szemét szemrehányóan emelte a legényre.

- Fársángolok lelköm - mondta csöndeskén, szégyene, nem tudta mért, még jobban megnövekedett, szeretett volna bújni, bújni, mint a sánta nyúl, s nem lépni többé emberek elé soha.

Hirtelen felugrott, arca lángba borult, szemei kigyúltak, s míg egyfelől magasra tartotta a pántlikás, bokrétás botot, másfelől rálépett egy vén, tarka macskára, s ez csak növelte elkeseredését. Csecsi Mári féloldalvást fordított fejjel vihogott, a legény zsebkendőjével hajtotta ki a macskát, s bajusza alatt nevette az asszonyt. De az most hátravetette a fejét, bal kezét csípőjére tette, s a világ legapróbb, legkecsesebb és legmórikálóbb lépéseivel járni kezdte a farsangoló táncot.

Erre, mintha elvágták volna, megszűnt a nevetés.

A legény érdeklődve leste a táncot, gyermekkori élmények támadtak föl benne, eszébe jutott a vén Pancsó banya, egy toprongyos, piszokban és pálinkában fogant részeg félkegyelmű, akit a gyerekek csúfolódva kísérgettek az utcán, s aki köveket hajigált utánuk. Azelőtt az járt farsangolni. Most Szép Zsuzska, a híres nyelvelő, babonázó, gyermekveszesztő és... Szép Zsuzska. Milyen délceg, ruganyos és tüzes még most is. Hogy ring-leng a hófehér biklája, dagadoznak az emlői, hogy rakja, aprózza, topogatja a lépéseket, s ringatja hozzá erős csípőjét... Elnézte a táncoló asszonyt, akin fénylett és suhogott a selyem, percről percre pattogóbban, színesebben, szebben járta, s ahogy kipirult barna arcába tekintett, látta, hogy Szép Zsuzska félig hunyt szempillái alól sötéten, lobogón tapad rá a szeme. Meghökkent, zavartan szítt a cigarettából, kifújta a kék füstöt, s nem nézett többé az asszony arcába.

Monoton, ritmikus hangsúlyozással zengett a dal:

Könnyedén fordult, s tekintete Csecsi Márira esett.

Előregörnyedve, meredt nyakkal bámult a vénasszony, görcsösen összegörbített ujjait egymásba kapcsolta az ölében, arca olyan sötét volt, mint a gyilkosé. Piszkos, fekete kendője alatt, alacsony, görbe homlokán mind a szemöldökére gyűrődtek a ráncok, összecsípett, vörös szélű szemhéjai közül sunyi, rejtekező villogással gyűlölködtek vizes szemei. Hol ide, hol oda pillogtak ezek a szemek: egyszer őt nézték irigy gyűlölettel, meredten és szúrva, másszor a legényre tűztek, s ilyenkor féltékeny aggodalom, gyáva rettegés, óvás, simogató, takaró melegség tükröződött bennük, s minden arcvonásán meglátszott, hogy: jaj, tán hiába őriztelek, vártalak, hiába dicsekszem veled! Amint észrevette, hogy Szép Zsuzska figyeli avval az átkozott, vesébe látó, mindent ismerő, fekete pillantásával, megrezzent, s bár nem tudta, miért, hirtelen mosolyt erőltetett arcára, szája szögletein eltorzultak a barázdák, homlokáról fölsimultak eredeti helyzetükbe a redők, s szemébe az ámuló csodálkozás ártatlanságát erőszakolta. Szép Zsuzska tovább dalolt, visszafordult a legény felé, botjával újra kanyarított egyet a levegőben, bal kezével pedig olyanformán legyintett, mintha ökörnyál bosszantaná a homlokát; toppantott, fejét leszegte, majd fölvetette, és sötétlila selymei fénylettek és suhogtak. A legszebb tánca volt ez. Bor- és pálinkagőzös szeme elváltozott, mint az üzekedő tehéné, mozdulatai buján ritmikusak és tüzesek voltak, minden íze táncolt: a feje, a melle, dereka és a lábai hegye, táncolt a pántlikás bot és az ujja, hajlott, ringott büszkén és délcegen... Nem táncolt így... így lánykora óta, amikor Lőrincz János szeretője volt.

A legény csodálkozott és bámulta.

Kihevült, kipirult, szívével-lelkével táncolt, valami komor, félelmetes és emésztő szenvedéllyel, boldogan, de mégis úgy, hogy sírni szeretett volna a nóta mellé, aztán odaesni lihegve Lőrincz Lajos ölébe, beletúrni a hajába, csókolni ámuló, férfias száját örökké, örökké...

Ott ült a legény elmerengve, kissé előregörnyedten, cigarettája elaludt az ujjai között, s néha gépiesen odakapott a lehorzsolt szemöldökéhez. Ott ült előtte, haját, orra mellett a lencsét, barna bőrét apróra látta... Egyet toppantott, megállt, szédülve hunyta le a szemét egy percig, halántéka lüktetett, arca tüzelt, s torkát fojtogatta a könny és szomjúság. Kábultan vetette magát egy székre.

Sokáig nehéz csend feszült közéjük. Most ismét hallani lehetett az óra ketyegését.

Szép Zsuzska fáradtan és mámorosan lihegett, kezét a homlokára tette.

- Ergye, no, Lajos - szólt végül Csecsi Mári éneklő, síró hangon, melyen átütött a gúny -, hozzá bort a Zsuzskának. Lá, megissza ejenkor!... Úgy-e megiszod, Zsuzska?

De az csak lihegett a széken, és nem szólt semmit.

Mikor föltekintett, Lőrincz Lajos már az ajtónál volt, s csöndesen kérdezte:

- Hon a hébér?

- A vakablakba. Jobbrú. Ott hattam... - mikor betevődött az ajtó, utánavetette. - Ű sem issza. Még ejent nem láttam. Igaz, én is csak mast, hogy a fogam fáj... - Pár percnyi szünet után sápódni kezdett: - Aaa, aaa, de hutyan járod még most is, hallod-e, ki hitte vóna! Peeg lánkorodba nemigön értötted. Azűte szoktál így belé, hallod-e?

- Azűte - mondta gépiesen, majd Csecsi Márihoz fordult, s most keményen, égő gyűlölettel nézték egymást, mint két kotlós tyúk, melyek közül csak az egyiknek van csibéje, a másik képzelt csirkéjét védelmezi. - Azűte te má megszuvasodtá, letörne a lábod... - A legény visszajött egy üveg borral, poharat tett az asztalra, s lassan csurgatta bele a rózsaszínű bort. Nézte őket.

- Lá, lá, te csak fiatalabb vagy, mint még akkoriba... - vágta vissza Csecsi Mári elkeseredett, elvakult bátorsággal... - Szereteőd is több van...

Szép Zsuzskát elöntötte a vér. Fölállt, megfogta a hideg poharat, megemelte, s fölötte nézte Csecsi Márit. Az sápadtan, könnyesen, vonagló szájjal ült előtte.

- Van ám... Neköd meg lá, akkor vót, mikor táncóni tudtá jobban nálam...

- He-he! Peeg te is biza, ejen élemödött létödre jobb ne táncóná, lá, eccör a Perlecz is otthagyi ám az embört...

Szép Zsuzska mohón nyelte a hideg bort, de ezek a szavak jobban megütötték, mint a hegyes kés. Üres poharát kezében tartva rámeredt az előtte ülő Csecsi Márira, s az behúzta a fejét, kendőjét igazgatta, köhécselt; az előbbi nagy vakmerőség után most iparkodott tévedésnek feltüntetni mindent, olyan képet vágott, mint aki nem tud semmiről, s mellesleg nagyon vénnek, betegnek, görnyedtnek, szánalomra méltónak akart látszani... Hátha még eldöglenek a tyúkjai, véres tejet ad a tehene, háza kigyúl, s nyavalyatörős lesz az unokája? Annyira gyenge, piszkos és csúszómászó volt, hogy utálatában elmosolyodott, s a poharat, mely szinte összetört a kezében, lassan tette vissza.

- Ha nyolcfan esztendősná is több leszök - mondta gőgösen, s keze fejével megtörölte a száját -, én még akkor is fiatal leszök... Mer én nem vagyok koros: fiatal is, vén is vagyok egyszeméjbe...

Nyelvével megérezte a foghíját, s erre kissé szomorkás mosollyal fordult a legényhez:

- Még ejen fiatal legénkét, mint te vagy e, tunnék ám szeretni...

- Aki így táncol! - nevetett Lajos, és erős, fehér fogai kivillantak. - Még tán jól is járna magával valaki, Zsuzska néni.

Aztán, hogy mindnyájan nevettek, az anyjának mondta:

- Mit szóna, édös? He-he-he! A Zsuzska nénit választom szeretőmnek!

S jókedvében átfogta az asszony erős vállát. Ez összerezzent, szinte odahullott eléje, s lehunyta a szemét. Csecsi Mári pedig dühösen förmedt a fiára:

- Lajos! A rosseb enné meg azt az illetlen formádat! Mejen dolog má ez!...

*

Friss böjti szelek kergetőztek a rügyező fák között és az utcákon. Pajkosan kapták fel itt-ott a tavalyi falevelet vagy a homokot, megforgatták, s ismét visszaejtették. A gyerekek kezdtek mezítláb futkosni, s megkezdődött a késő estig tartó szenvedélyes csigázás.

Üde zöld fű sarjadt a legelőkön, haragos sötétben terültek el a keskeny búzatáblák, mindenfelé tavaszi munkát végeztek a mezőn, s a Feketevíz magasra dagadt hullámai elérték a parti fűzfák tövét, melyeken, mint apró ezüst gombok, sorakoztak a puha barkák.

Szép Zsuzska tiszta biklában és barna pettyes fejkendővel a fején a kert végében kószált. Most sokkal fiatalabbnak, frissebbnek, ruganyosabbnak látszott, mint egy hónappal ezelőtt, azon a szürke vasárnap reggelen. Sötét szeme még nagyobb, ragyogóbb volt, mint máskor, egész lénye megújhodott a megújuló természettel.

Lassan lépkedett a rügyes fák között, itt-ott a barackfák virágos csokra fehéren és rózsaszínűen, a som halványsárgán vált ki a fű zöld alapjából, már méhek döngicséltek, s körülzenélték Szép Zsuzskát. Mikor kiért a kert alá, s föltárult előtte a zöld mezők pazar tágassága, amint emberekkel tarkázva elterült az erdők kék vonaláig s a távol föltetsző hegyekig, mély lélegzetet vett az illatos levegőből, s úgy érezte, most új élet, új, tiszta vírulás kezdődik az ő számára is.

Könnyű, fehér felhőgomolyagok úsztak a ragyogó délutáni égbolton, s ahogy elsuhantak a zöld vetések és barna szántások fölött a messzeségbe, mindenfelé könnyű, lila árnyékok kergették egymást a földön, az itt-ott aranysárga napfényben ragyogó magányos fák hirtelen homályba merültek, majd ismét fölbukkantak belőle. Így váltak lilákká a földeken imbolygó, ragyogó fehér biklák és piros kendők, hogy pár percre ismét fölvillanjanak.

A partoldalon mint dús, királyi szőnyeg virított az ibolya, s kijjebb az aranysárga gólyahír. Mikor a fürge szél közéjük borzolt, valóságos illatfelhőt kavart föl s vitt magával a fák közé, hol még a barackfák illatával is terhesült. És fent, magasan két gólya keringélt mozdulatlan szárnyakkal, vidám kelepelés között írták szabályos csigavonalaikat. Szép Zsuzska szeme rajtuk veszett, s dagadozott a keble attól a gondolattól, hogy hátha... hátha teherbe eshetne még ő is, mi lenne akkor, milyen lenne a fiacskája, hogy szopná a mellét kapargálva, hogy mosolyogna a két búzavirág szeme, hogy fénylene búzakalász haja?... Lassan lépegetett a fűben és ibolyában fehér vetettkapcájával, s hallgatta, amint valahonnan idehallatszott a játszó kislányok csengő, üde nótája:

S ez a kedves, egyhangú dal folyton újra kezdődött, szárnyalt, s összevegyült a méhek dünnyögésével.

Messze szikrázott egy-egy ekevas, kiáltásokat s a lószerszámok halk, ütemes csattogását lehetett hallani. S a kertek felől tyúkok kotkodácsolását vagy egy kakas kukorékolását kapta el a szél.

Az asszony lehajolt, s lassan kezdte tépegetni az ibolyát. Mintha lány lenne még most is, mintha tegnap lett volna itt utoljára, s odafönt várná az anyja, szikár, aszott, derékfájós vénasszony... Egy pillanatra hallotta is zsémbelő, mély hangját:

- A rosseb egye ki a lábadat! Hon lófrász megen, te... - De csak egy dongó zümmögött, s már el is tűnt.

A ronda, pálinkás, cigányos, céda esztendők mintha sohasem lettek volna valóság.

Szép Zsuzska lehajolt, lassan tépegetni kezdte az ibolyát. Karcsú, hosszú szárú virágokat válogatott, melyek körös-körül mint tág, őszinte, kék gyermekszemek mosolyogtak. S ahogy rakta, szedte őket egymáshoz egy csokorba, lelke elringatózott a tavaszi zsongáson, az elvétve hallatszó szavak és kutyaugatás neszén s gólyakelepelésen. Látta magát mint tizenkét esztendős lánykát - hatodik elemista volt -, már eléggé nagyocska és formás, akit a tanító mindig a két térde közé fogva oktatott, látta magát, ahogy zápor után a hűvös fűben jár mezítláb, s a maszlag tölcséres leveleiben összegyűlt "gólyavízzel" mossa az arcát, hogy szeplős ne legyen... Hányszor futott ki már korán reggel a kertek alá, amikor még alig emelkedett föl a nap, az utcán durrogott a csordás ostora, mindenfelé bőgtek a legelőre induló tehenek, sárgarigó fuvolázott a fákon s a földeken túlról, a Cserhát dombos vonalai felől hallani lehetett a kakukk meg-megismétlődő hármas kakukkolását. Millió veréb vonult lármás, felhőző csapatokban a búzatáblák felé, s ő töltögette félmarkába a gólyavizet, s mosta, mosta az arcát rettentő hiúsággal. Aztán nézegette magát a tükörben jobbról, balról, egészen az üvegig tolta az arcát, de a bőre sima volt és halványbarna, a homloka tiszta, mint a tavaszi égbolt, s a szeme bogárfeketén és tágan ragyogott. Már akkor olyan büszkén hordta a fejét, s olyan kényesen járt, mint egy fekete hajú, fekete szemű tündér; kis biklája patyolatfehéren villogott rajta, s a papucsa csattogott. Élesen villant meg előtte a kép: félsötét szobába csak a zsaluk résén tűz be a napfény egy-egy vékony nyila, a sublóton álló fakó fénykép üvegje, a piros poharak s egy vérvörös pálinkásüveg mint drágakövek szikráznak, s nemzetiszínű meg rubinpiros karikákat szórnak a meszelt falakra. Ő a tükörben nézegeti magát, s a sötét, mély háttérből tündéri szépségben bontakozik ki a képe, körös-körül zafírszínű fénynyalábokkal. Ez a szépséges látvány annyira megragadta akkor, hogy hosszú-hosszú ideig nem tudott betelni vele; elbűvölten, lenyűgözve nézte önmagát, s mintha valami földöntúli lény lenne, itt idegen és ismeretlen, misztikus félelem szállta meg, s szinte legyökereztek a lábai. Ekkor lépett be a szüléje, szintén magas, szikár, fekete szemű asszony, piszkos, zsémbes és panaszkodó, s látva őt a tükör előtt, rikácsoló hangon szidni kezdte:

- Hogy az a fekete rosseb enne meg! Mindég, mindég a tikör kee neki! De maj adok én neköd tikört!...

Bal kezével megragadta vastag, fekete hajfonatát, s csontos jobbjával hátba és fejbe verte.

Sohasem sírt, csak a fogát szorította össze meg az öklét; akkor szerette volna odahúzni a zord vénasszonyt a tükörhöz, hogy nézze, milyen szép és titokzatos fénykarikák azok a tükörképe körül, de aztán inkább hallgatott mégis, megszokta már, hogy bolondnak nevezzék és lehurrogják; inkább kiment a kertek alá, kószált a partoldalon, miközben gömbölyű, meztelen térdeit a mohar és lósóska hűvösen verte.

Ezek a képek mind-mind elperegtek előtte, elevenen látta anyját, gutaütött, béna apját, aki örökké a pitvaron ült, s az olasz hadjáratot beszélte, szüléjét, ezt a félelmetes asszonyt, híres csontrakót és veszesztőt, a kertek és kerítések meg nem másított ősi formáját; régi fákat, melyek eltűntek, csalitokat, melyek fává terebélyesedtek azóta... Szedte, szedegette az ibolyát, s meg is feledkezett róla, hogy mennyi idő múlt el azóta. El-elmerengett az új életre pezsdülő mezőkön, egy-egy ekevas villanásán, a dalon és a távoli beszéden, s a csokor lassankint naggyá nőtt. Fölfogta a kötényét, s abba szórta a sok virágot; frissen halmozódott a szelídkék, illatos fejecskék száza, s mikor az Ördöngős dűlő alacsony dombja felé süllyed a nap, teli volt a köténye ibolyával.

El is fáradt. Nem volt már tizenhat éves.

Indult visszafelé. A füvet most hosszú árnyékok sávozták, megritkultak a méhek, s az ég sötétebb kék lett, szinte elmélyült. Amint vissza-visszatekintett Szép Zsuzska, a rügyes fák és halvány barackvirágcsokrok mögött láthatta az aranyos napfénnyel elöntött mezőket s a nyugati égbolton hosszan elhúzódó lila, sötétkék és karmazsinpiros felhősávokat.

Este szorgalmasan díszítette a szobáját. Leült az ablak mellé, föltámasztotta a lábát a szék keresztlécére úgy, hogy szétterpesztett térdei között mély vályú képződött a kötényéből, s miközben a lemenő nap utolsó sugarai sárgállottak odakint az utcán, két ujjával csipegette föl a virágokat, s rakta új csokorba.

Aztán letette a bokrétákat sorba a viaszosvászonnal takart asztalra, s poharakat hozott. De nem volt elég. Bizony, ha törött, nemigen pótolta. Töprengve állott a szoba közepén; a nap lement, lassan besötétedett, már csak bizonytalan körvonalakban és foltokban törtek elő a bútorok, s az ablak előtt világított egy sáv a földön s odakint zöldesbe ment, elővette az orvosságos bögrét, kilottyantotta az ajtón, kimosta, s abba állította az ibolyát.

- Igön-igön szép bumbékok - suttogta kedvtelve, s nézegette az asztalon, almáriumon, ablakpárkányon elhelyezett sok virágot, melyek egyformán feketéknek látszottak a homályban.

Bezárta a tyúkokat, aztán megint leült az ablakhoz és várt.

Egészen besötétedett. Elcsendesült a falu, éles, vékony hangon kondították el a három verset odaát a pápista templomban. Szép Zsuzska csak ült egyedül, kibámult az alkonyatba takart utcára, s szemei megnagyobbodtak az izgalomtól és sötétségtől. Szinte meg-meglobbantak néha, mint erdő mélyén az emésztődő fatörzs titokzatos fénye. Odakint az utcán nem látott semmit: sem az elmaradt és fáradtan kullogó malacokat, melyek megálltak minduntalan, s kérdőn röfögtek a kapukra, sem a túlsó udvaron csikorogva felemelkedő kútgém fekete vonalát, amint a sötétkék égboltra rajzolódott; lelke a szerelmes órák jeleneteit rajzolgatta elé, s a sötétben érezte, hogy arca ég az odatódult vértől, s gerincén végigfut a vágy reszketése. Szándékosan nem gyújtott világot; így félig látni, félig sejteni fogják egymást, s kezeik annál szívesebben fogadják majd a simogatás gyönyörét. És így mintha erősebbnek is érezte volna magát Szép Zsuzska. De ezt inkább az asszonyi ösztöne súgta neki.

A szobát betöltötte az édes ibolyaillat, összevegyült a doh- és fokhagymaszaggal, s ez, valamint a folyton türelmetlenebb várakozás, fokozták az asszony vágyát. Minduntalan léptek dobbanását hallotta, s ilyenkor szíve a torkában vert, szinte visszhangzott dübörgésétől a szoba; majd megzörrent a kilincs, de csak a macska nyitogatta odakint az ajtót. Végre is nagyot sóhajtott, s a félelemtől szinte megfagyott arra a gondolatra, hogy hátha... hátha csak hazudott Lőrincz Lajos?

De csakugyan: gyors lépések dobogása hallatszott, s most már nem volt csalódás, egyre tisztábban és élesebben lehetett megkülönböztetni a ruganyos, siető férfilépteket. Szép Zsuzskát végigcsiklandozta az izgalom; szeme kigyúlt, melle megkeményedett, s alig tudta befogadni a lélegzetet. Fölugrott, s a szoba közepéig ment, már nyílt is óvatosan az ajtó, s a sötétben szinte óriássá növekedve s minden irányban bizonytalan és szétfolyó foltokban jelent meg a legény még sötétebb alakja. Egy pillanatig tétovázva állt az ajtóban, s csak mikor szeme hozzászokott a szoba sötétjéhez, lépett beljebb.

- Mér nem gyújtasz mécsöt - mondta bosszúsan, s halkan káromkodott. De ahogy nagyot szítt az ibolyaillatból, fölvidult, testét kellemes fürdőként járta át az édes szag, s erre utána tette: - Ejha, van ám ett ibolya, ni!

- Igön, szép bumbékok - suttogta boldogan az asszony, elvette a legény kalapját, s kézen fogva vezette beljebb; a hangja szinte el-elfúlt, s a lelke sikongott diadalmámorában és gyönyörében. - Csodálatos szaga van, csodálatos...

Szerette volna most rögtön átölelni és csókolgatni a száját, de Lajos lassan és tétován huzattá magát az ablakhoz, s megragadva egy széket, ráült, szemben az asszony helyével. S miközben lassan csavargatta cigarettáját, Szép Zsuzska is leült, s a térdük összeért.

Sokáig hallgattak. Távol vonítva ugatott egy kutya. A cigarettapapír halkan percegett. Majd rőten lobbant föl a gyújtó reszkető fénye, hogy azután magas ívben suhanjon át az asztalon, s a kályha alatt pusztuljon el. Ez a kis jelenet eszébe juttatta az asszonynak azt a másikat, amikor a kerítés mellett állt, s az eldobott cigarettavég odahullt a lábai elé.

- Látod-e, Lajoskám - mondotta halkan, a sötétben égő szemét Lőrincz Lajos arcára szegezte, s térdei megremegtek a másik térd érintésétől. A cigaretta tüze piros csillagként parázslott. - Látod-e mast... nem is tom má, mennyi ideje lehet biza... má vót rigyája a fáknak... osztán ott néztelek, ahogy horditok a téglát, kűet...

- Ja! Persze! - kiáltott föl a legény örömmel, mert először kellemetlenül érintette a régi formátlan és csúf "rigya" szó, s aztán mégis kedves témáját, az építést hallotta megpendíteni. Lassan visszahúzta a térdét, anélkül hogy tudott volna róla, s jobb kezével a szemöldökéhez kapott. - A téglát!... Hát te is láttad, he? Sokat behordtunk. Kűet is. Fát...

Pillanatnyi szünet után nagyot kanyarított a karjával, s tervei elragadták.

- Mer én ojan helet akarok építeni, tudod, amejen még ett nem vót! Neköm nem kell a zsúpos ól többet, én nem beszélök, nem veröm a mejjemet, mint ez az itteni nagyszájú, gyáva, kártyás, részögös, ronda nép, aki csak mén tönkre, osztán nem is láti, hogy tönkremen... Én má sokat megtanútam odakint Oroszországba... Az embör nem szól sömmit, csak nekivessze magát valaminek, osztán azt nizi, hutyan rövidebb, hutyan könnyebb. Az embörök hadd komédiázzanak. Minnyá csak gazembör, zsákmány kéne neki... Énfelőlem eheti minnyát a rosseb. Mamá ez, hónap az, bánom is én. Nincs becsület. Nincs testvériség. Le kee húzni az ingöt is, ha hagyi, a másikrú. Mindönki azt tessze.

Egészen beleizzadt, mélyen leszítta a cigaretta füstjét, s arca a homályban keménynek és törhetetlennek látszott.

- Mit! Hogy maj engöm rángasson hon ez, hon az? Mamá a szerb, hónap a sastollas? De má ezt nem! Látom én az életöt, engöm be nem csal az Isten szerbje vagy magyarja se a csárdába táncóni! Mert én fiatalon kerültem belé a háborúba, osztán vénen gyüttem haza... Láttam, hogy hazugság vót mindön: hazaszeretet, isten, lovagiasság, meg fene tudja még milyen cifraság, akit magukra kanyarítottak, osztán az alá dugták a lopott malacot!... A nép meg vakút. Döglött.

Ismét a homlokához kapott, és köpött egyet. Az asszony mintha megdöbbent volna egy percre, kutatón nézte a legény keményen megvonalozott, fekete árnyékként látszó profilját s apró, szúrós szemét, melyben meg-megcsillant a cigaretta tüze. De így, oldalt, olyan volt a hasonlóság Lajos arcéle s az apjáé közt, hogy Szép Zsuzska minden kellemetlen hangulata eltűnt.

- Akár szegén apád, a János... - sóhajtotta mintegy önmagának. - De az nem vót ejen igön-igön kemény embör!...

Lőrincz Lajos oda sem hederített. Hangját, mely kissé rekedten, zummogva folyt, átfűtötte a szenvedély. Minduntalan mélyet szítt a cigarettából, s a szemöldökéhez kapott.

- Kár vót hazagyünni, mer mire gyüttem haza? Nem látni ett semmi jót. De ha má ett vagyok, hát csinálom a dógomat. Maj megmutasztom én. Arra, az utca frontján - s most fölugrott, s a sötétben gesztikulált a karjával, hogy hogyan is képzeli -, így ni, három szoba lesz. Egymásba. Azután osztán a bejárás, nagy, födött kapualja, túfelű meg a kisebb épület...

Hirtelen megállt, elgondolkozott, s minthogy Szép Zsuzska nem annyira a szavak értelmét, mint inkább a legény szenvedélyes hangját itta, egyikük sem szólt. Csend lett. Ekkor a legény lassan visszaült, eldobta a cigarettavéget, s miközben bosszúsan eltaposta, mintegy önmagához szólt:

- Jopp tvojú máty... A kapun túl má a te házad van, Zsuzska...

Az asszony már teljesen a következő órák gyönyöreinek élt, jobb szerette volna, ha már vége lenne a szavaknak, s jönne a legény erős, vetkőztető keze s reszkető, kutató ujjai.

- Az enyém! - kiáltott fel fojtott hangon. - Mi az enyém?! Jobban sömmim se legyön, csak te... csak bá te maradj meg neköm.

Térdeik ismét összeértek, Zsuzskán forróság futott végig, s közel hajolt a legényhez, s lehelete annak az arcába csapott. Lőrincz Lajos kissé hátrább vonta a fejét, s meggyőzően mondta:

- Hát'szen minek is má neköd a ház, hallod. Maj csak el lehetné valahogy...

- Má?! - kiáltott föl rémülten s visszahúzódott. - Má!

- No-no! Hátszen nem úgy mondtam... csak úgy mondtam... - dadogta a legény.

Egymásra meredtek. Kínos csend lett. Aztán az asszony lassan, kínlódva megszólalt, s torkát fojtogatta a könny.

- Hát nem is szeretöl te akkor engöm, Lajos... De hát... hát olyan vagyok én?... Nem vagyok én különb asszony száz másná? Igaz, nem vagyok tizönhat esztendős... de hát nem szerettelek úgy, akár a tizönhat éves?! Én Istenöm, kitanútam mindönt, neköd adtam mindönt, amit csak adhattam... s te mégis... mégis...

- Ne ríjj! - csattant föl ingerülten a másik, felállt, le-föl járt a sötétben, miközben a dohánytartót szerette volna megtalálni valahol. A csendben elkushadva szipogott az asszony. Kis idő múltán odament hozzá Lajos, s a vállára téve kezét, szavakat keresett a békítésre. - Hát mondtam én valamit, Zsuzska? Hát szótam én egy szót? Mondtam én, hogy te öreg vagy, he? Mit réssz, he? Nem muszáj mindön szót úgy magadra venni. Lá, csak kiszaladt a számon, hogy nem kee má neköd a ház... mer ha neköm elannád is, azér meglakhatná benne... Akár velem lakná... Ne ríjj hát no... Nem is tudtam, mit mondok, csak úgy mondtam...

Lehajolt hozzá, s cirógatni kezdte az arcát. S bár az asszony könnyei csak tovább folytak némán, ő tovább vigasztalgatta.

- Ne ríjj hát, Zsuzska. Nem vagy má kisgyerök te. Hát bántottalak? Szótam valaha is egy rossz szót, hallod-e? Nem gyüttem át maj mindön éccakára azóta? Kivel vótá olyan boldog? Ki szeretött úgy valaha? Ki tudott úgy ölelni, csókolni, mint én?

Egészen az arcához vonta az arcát, átkarolta, hogy keze az egyik mellén feküdt, s érezte, mint emelkedik és süllyed alatta. S a hangja suttogóra vált, forrón csapott az asszony fülébe, s megrezdítette idegeit, mint mikor déli szél suhan át a hárfa húrjain.

- Kívántam-e mást, mióta ösmerlek? Hon feküdt valaha úgy a fejem, mint a te mejjeden? Hát nem szerettelek? Zsuzska!... Zsuzska!...

Fejébe tódult a vér, saját szavai elragadták, s gyorsan oldozgatta a szerelem ezermesterének kötényét, bikláját. Majd, mikor lehullottak az asszony ruhái, s csak a combig érő rövid "kising" volt már rajta, megcsapta arcát a tiszta lenvászon lágy szaga, melyet reggel vettek elő esztendős pihenéséből, összevegyült az ibolya és a test szagával, tenyere szomjasan siklott végig az asszony feszes, forró és sima combján, s szája a száját kereste. Zsuzska mélyet sóhajtott, arca még nedves volt a könnyektől, nem szólt semmit, átadta magát az ölelésnek, s hagyta, hogy vigyék az ágyhoz, mint valami alvajáró.

Nem volt olyan friss, gondtalan és túláradóan boldog, mint máskor. Szenvedélye még tán növekedett, némán, komoran, szinte félelmetes erővel és mélységgel fonódott a férfira, könnye még az ágyban sem száradt föl, s szinte fojtó volt a szorítása, s fojtott, pattanásig feszülő csend borult a szoba s a szenvedély sötétjében.

Később bevilágított a hold kék, felhőszerű sugara, s a bútorok és tárgyak óriási, misztikus lényekké nőve lélegzettek körülöttük. A derengő fényködben előbukkant a vánkosok és dunyhák puffadt, bizonytalan tömege, lassan-lassan kibontakoztak ők maguk is a sötétből, az asszony fehér, telt combjai s meztelen karja, mint a márvány ragyogtak. Némán vonta ölébe a fáradtan heverő legény fejét, barna hajában turkált tétován, s ahogy ott ült, ölében a hunyt szemű fejjel, melynek arcán kétfelől, a száj mellett mély ránc húzódott, s olyanná tette, mintha önmaga apja lenne: kemény, kiábrándult, jóllakott és undorodó... ahogy ott ült s az ablak kék kockáira meredt, olyan volt, mint aki halottat tart, a gyermekét, a férjét, vagy mindkettőt egyszerre s most már nem sír, végtelen üresség veszi körül, vár-vár valamit a tiszta égboltozatról aláhulló holdfénytől, s nem kap tőle semmit.

Azután sokáig nézte a férfi arcát, s szomjasan szedegette rajta össze, ami szépet, kedveset és ismerőst találhatott, mint délután az ibolyát. S ujjaival lassan rajzolgatta végig a vonásokat: hátrahajló barna, erős homlokát, egyenes, rövid orrát és keskeny száját, melyet fekete sávként díszített a bajusza, előreugró makacs állát... Érezte szemöldöke fölött a sebhelyet: ott simább volt a bőr és csorba a szemöldök vonala. S térdeivel érezte, hogyan emelkedik és süllyed a szabályosan lélegző férfi erős, boltozatos mellkasa.

- Mejen szép a fejed... mejen szép a fejed... - suttogta simogatás közben. - Mejen kondor a hajad ott ódalt... mejen puha a hajad... Ett meg a homlokod mejen okos... Hogy velágít a homlokod... Mejen fiatal vagy, mejen erős, derék... Vaj ki lesz a feleségöd? Honnét hozod? Szép lesz-e, vaj? Szeret-e úgy, mint én szeretlek tégöd?...

Lőrincz Lajos lustán, elnyúlva feküdt, s úgy beszélt dörmögő hangon, a szemét sem nyitotta ki.

- Tizönhat darab marha tér majd az istállóba, nyóc egyfelű, nyóc másfelű... Tizönhat svájcer. Meg négy ló, két anyakanca, két csikó. Cemöntjászol lesz előttik, nem fa... A pajta meg akkora lesz, hogy méjség. Majd megmutasztom... Jó, hogy gyűtötte az ezüstpénzt meg arant az a vén anyám, ebbe az egybe bezzeg nem vót buta... He-he-he...

- Mejen sokat is szenvedtél, szegén, idegönbe... Hon ütték így le a homlokodat, he? Fáj, nem fáj?... Fájt-e akkor?

- A'sömmi. Báni fene. Leütték, jó van... Maj azt nízzék meg, a házat, akit én épétök. Nagy, világos tíkörablakok lesznek a szobákon, stakatúros lesz a plafon, hajópalló lesz bennük, cilinderkémény... Ha villany lenne, azt is bevezetném. De lá, arra már nincsen eszik a durákoknak!...

- Mejen okos állad van... Mint szegén apádé vót... azé is ejen vót... De te néha olyan vagy, akár a Lucifer... mintha két kis szarvas is vóna ett...

A legény hirtelen félkönyökére emelkedett, s az ablakra bámult. Lassan emelkedett a hold, éles, feketén vonalazott kék kockákat vetett a földre, ahogy betűzött az ablakon, s ez olyan volt, mintha ollóval kivágott halványkék papirosok hevertek volna szabályosan egymás mellett valami végtelen, fekete síkon. Most tisztán láthatták egymás arcát, s ezek az arcok ott a sarokban egyformán vének és viharvertek voltak.

- Tejcsarnok is lenne... túrót, sajtokat, vajat kűdenék Pécsre... tejcsarnok is lenne, ha te, Zsuzska, eladnád a házadat neköm...

Visszafordult, s egymás szemébe néztek. Lajos mosolygott, az asszony végtelenül komoly volt még most is. Ezekre a szavakra fájdalmasan megvonaglott az arca, s nagy, a holdfényben kétszeresen sötét szeme elborult.

- No? - unszolta a legény. - Minek neköd a ház? Magad vagy... Rokonyod, gyerököd nincs... Felőlem meglakhatná benne, akármeddig...

Szép Zsuzska nem szólt. Úgy érezte, mintha imádkozás közben arcul csapták volna. S az a puszta lehetőség, hogy az ősi, zsúpos talpasház, melyben ősei jobbágykodtak, nagyapái dolgoztak, szerettek és nemzették az utódokat, apja mesélte háborúit, s anyja pörölt és zsoltárokat énekelt egész nap, melyben ő is született, játszadozott, font-szőtt és szeretkezett, melynek minden zugához nemzedékek élete kapcsolódott, hogy a rozzant viskó másé lehet, elrémítette. Világos: a legény meg akarja venni. Talán orosz aranyakat, talán a Csecsi Mári arany-ezüst pénzét adná érte. De hol van a világnak annyi aranya, amennyiért ő odaadná a házát, a vén szederfát az udvaron, a kert sűrű, beszédes málna- és ribizlibokrait s gyümölcsfáit?!

- Ne beszéj má ejenöket! - kiáltott föl, s rázta a fejét, mintha ki akarná belőle rázni az odaültetett szavakat, félvén, hogy gyökeret vernek és fölburjánzanak benne. - Nem szeretöm hallani. Amég rám nem húzik a fődet, én el nem adom.

- Bolondság! - nevetett idegesen a legény. - Megfizetök érte. Meg osztán benne lakhatsz...

- Júj neköm! Ne beszéd má, ne beszéd!...

És fölsikoltva tenyereivel befogta a fülét, elfordult, úgy, hogy a hold rávetette arcára egy vékony, sápadt sugarát, s látni lehetett az azon tükröződő irtózatot.

A legény mormogott valamit, visszafeküdt, s megint lehunyta a szemét. Sokáig hallgattak. A hold lassan vándorolt odakint a hideg égboltozaton, s a földön heverő kék foltok hosszú háromszögekké nyúltak. S ők némán és komoran töprengtek az ágyon, s nem simogatták egymást, az asszony keserűen fojtotta vissza a vágyát, s a férfi meg sem mozdult.

Egyszerre fölállt, s kelletlenül nyúlt a ruhái után. Szép Zsuzska nézte, amint lustán, mogorva arckifejezéssel öltözködni kezdett. Arra gondolt, hogy most ismét egyedül lesz, átkozott csendben, siváran fognak múlni az álmatlan órák, melyeket csak egy-egy kutya ugatása és az őrkakasok órákat jelző kukorékolása szaggat meg... Nem lélegzik mellette senki, hiába fordul oldalt, nem látja a szundikáló férfi nyugodt arcát és domború homlokát maga mellett... S nem tudta megállni, hogy alázatos, bátortalan hangon ne szóljon:

- Hát má mégy? - Nem verrad még...

De Lőrincz Lajos oda sem hederített; a csizmáját húzta, s minden dühét ebben a kemény húzó mozdulatban fojtotta el. Az asszony torka összeszorult, elfacsarodott a szíve, de uralkodott magán.

- Mikor gyüssz megen, he? - kérdezte óvatosan, egyik meztelen karját a férfi vállára téve.

- Nem tom - válaszolt az és fölállt. - A faluba úgyis beszélik má a dógot... Az anyám is firtati furtonfurt. Meg osztán - tette hozzá -, a te szeretetöd is csak szóbeszéd...

Szép Zsuzska minden tagját elállta a hideg. Karjai lehulltak. Mintha egy nagy kapu dördült volna a lelkében, melyet becsapott valaki, és kinyitni már nem lehet többet.

- Az én szeretetöm... - hebegte. - Az én szeretetöm...

Lőrincz Lajos legyintett.

- Sokat szeretté te má... Eccör ezt, eccör azt... Nemigön válogattad. Mindön szemét megfordút nálad... Engöm is csak úgy szeretsz. - És összerántotta derekán a nadrágszíjat. - De a próbát ez a szeretet ki nem álli.

Fölrántotta a kabátját, a kalapot fejébe csapta, s úgy állt meg ott a sötétben, hogy vállaira és fejére ráhullt a holdfény, mintha derékig valami nagy, sűrű fekete folyamba gázolt volna. S így sokkal délcegebbnek, szebbnek és mindenek fölött állónak látszott. Az asszony megigézve bámult rá, mint egy kísértetre, mely rögtön visszamerül a semmibe.

- Az én szeretetöm... Az én szeretetöm... - csuklottak föl az asszony szavai, miközben gyámoltalanul ült az ágyon, s bámulta a férfit.

- Az. A tiéd. Nem álli a próbát.

Megfordult, az ajtó felé ment, kezét a kilincsre tette. Úgy merült el a homályban, mint valami kedves, soha vissza nem térő emlék.

S most pillanatok alatt, míg a legény ott állt az ajtóban, ezer gondolat rohant át Szép Zsuzska agyán. Mi lesz, ha örökre elmegy Lőrincz Lajos? Hogy él ő már azután egyedül, szeretet híján, hogy kezd új életet, vagy hogyan folytathatja a régit, egyáltalában lehet-e ezt folytatni? S miért történik mindez? Fiatal ember, építeni akar, hiszen megfizetne becsülettel, s lám, holtig lakást is ígér benne, még tán azt is kiköthetné, hogy míg ő él, le nem ronthatja... S ha a fia lenne, nem adna-e neki nem egy házat, de egész várost is ingyen? De hátha csak azért szereti, mert házat remél tőle? Nem, nem, az már lehetetlen. Sokkal becsületesebb volt az apja is, ő is. Egy ház! Mit ér? De mégis az ő háza, az évszázados ház... Mindegy.

- Lajos! - mondta, a hangja bátor és határozott akart lenni, de szánalmasan gyönge, szinte suttogó, zokogó hang lett, s ahogy megszólalt, ellenállhatatlanul törtek elő a könnyei. - Lajos! Ne menj hát! Fiam!...

Azt akarta mondani, hogy nem bánja, vegye meg hát a házat, legyen az övé ingyen, de csak más szavak szöktek a szájára. Erre kilépett az ágyból, a legényhez sietett, átfonta karjaival a nyakát, rövid ingbe takart testén vonaglón viharzott át a zokogás, könnyekkel befolyt arcát a férfi vállára nyomta, s kétségbeesve akarta visszatartani. "Egyetlen, akit szeretek! Ki marad meg más nekem, ha te elhagysz! Milyen jó, tiszta és szép lettem a te kedvedért! Vegyél el mindent, amit akarsz, üss, rúgj, verj, de maradj!" - cikázott át rajta, hogy szinte kábult belé, de nem tudott egyebet mondani suttogva és sírva:

- Lajos! Lajos!. Ne menj hát! Lajos!...

De az eltolta magától, két ujjával megfogta az asszony állát, s csöndesen szólt:

- Én nem akarlak bántani tégöd, Zsuzska, mer azén én nem akarok rossz lenni, mer én azér szeretlek tégöd, Zsuzska... De má csak lesz, ahogy lesz. Maj gyün más utánam.

Most nem volt ingerült, az asszony őszintesége és saját szép szavai meghatották. Lassan nyitotta az ajtót, kiment, s lépései elhaltak a pitvaron.

Szép Zsuzska sokáig hallgatta maga elé meredve, s akkor is hallotta még, amikor az már régen odahaza lehetett. Nem akarta hinni, hogy vége mindennek. De olyan üres, ostobán néma és szűk volt a szoba, olyan hideg a betűző holdfény s a bepislákoló kicsiny csillagok, hogy dideregni kezdett, s tisztán alakult szavakká benne a gondolat: íme, hiába élt, hiába tisztult meg az élettől.

*

Mikor reggel a tükör elé állt, hogy megfésülködjék: visszadöbbent a saját képétől.

Nagy, kék sávok keretezték a szemét, s az most feketébbnek, nagyobbnak, de bágyadtabbnak látszott, mint rendesen. S a szemhéjai vörösek és duzzadtak voltak, a sarkoknál ennyire még soha nem látszottak a szarkalábak. Ez lenne az az arc, amely húshagyó kedd reggelén olyan büszkén, nyugodtan és szépen tekintett vele szemközt a tükörből? Akkor a nehéz, lila selyemkendő ragyogó redői közül úgy nézett ki, mint valami festmény; most... ugyanaz az arc, de iszonyú vén, csúnya és szomorú.

Dermedten bámulta önmagát. Vajon ősz hajszála van-e sok? Itt-ott akadt már, de hátha, hátha most teljesen fehér?

Reszketve bontotta le magáról a fehér fejkendőt. Nem, a haja nem volt fehér. Amint lecsatolta a halhéj kontytartót, ruganyos, vastag fonatokban hengeredett le a vállára kétfelől, s fekete volt, fényes, combig érő. Nagyot sóhajtott, örömkönnyek szöktek a szemébe, csuklójára és ujjaira tekerte a haját, nézte, mint boltban szokás a portékát, arcához nyomkodta, s kéjelgett a simaságában... úgy érezte, mintha nem veszett volna el minden.

Aztán megint feltűzte a haját, s kitekintett az ablakon. Odakint ragyogott a hajnali nap, s szemben a gémeskút ágasa csikorgott. Ekkor megint eszébe jutott Szép Zsuzskának az éjszaka, ismét érezte azt a különös ürességet, amit akkor érzett, mikor Lajos lépései elhaltak az udvaron, s utána csend lett, hidegen ragyogott a hold, s szikráztak a csillagok... és a könnyek elfojtották a torkát, nyelt, szítta az orrát, s a szíve szinte dongott a mellében.

Hiába várja már ma, holnap vagy holnapután. Nem jön többet soha.

Körös-körül rengeteg ibolya illatozott pohárban, tányérban és bögrében... Lajos kedvéért szedte. S most hervadnak, hervadnak, s kidobhatja őket a szemétre.

Fölzokogott, s öklével törülte a szemét.

Majd tekintete a föltúrt ágyra esett. És most elgondolta mindazt az enyelgést, kéjes módot és sokféle csalafintaságot, ahogy a legényt szerette, ahogy az szerettette magát vele, s azt a titkos, remegő vágyat, hogy meddő méhében hátha még gyermek foganhat... Nem nyúlt semmihez, úgy, ahogy volt: ingvállban, meztelen karokkal az ágyra borult, és zokogott keservesen. Melle meg-megrázkódott az ing alatt.

Mikor kisírta magát, megnyugodott egy kicsit, s szipogva, hüppögve törülgette az arcát. Ismét a tükör elé állt. Arca gyűrött volt, visszataszítóan csúf és vén. Csak a haja volt a régi.

Kerek fateknőben esővizet hozott, legombolta az ingét, s derékig mosdott a síkos, hideg vízben, marhaepével főzött szappannal. Sokáig locsolta arcára a vizet. Ettől felfrissült egy kicsit. Megtörülközött, leült az asztal mellé, s miközben lassan eszegette a szalonnát, bús szemei hol a virágcsokrokon, hol az ágyon révedeztek, s azon gondolkozott, hogyan változtasson a dolgon. De összes babonázó módszereit el kellett vetnie, mert sem füvet, sem hajszálat nem tehetett a legény ételébe vagy kabátjába, sem a szemével nem babonázhatta meg úgy, hogy el ne szakadjon tőle, mert hiszen, íme, elszakadt. Vagy tán nem nézett a szemébe eléggé? Most hirtelen úgy érezte, hogy nagyon is gyorsan, váratlanul, véletlenül jött a legény, csábítani sem nagyon kellett, félteni se, hát nem is nézett a szemébe úgy... De ha még egyszer láthatná, majd ránézne akkor istenigazában...

De - jutott hirtelen eszébe - tud-e ő babonázni ilyen kisírt, kivörösödött, hamvadó szemmel és gyűrött, vén orcával?

Megint torkán akadt az étel, s szinte ki akart fordulni a szájából. Maga elé meredt, letette a kést, s olyan volt, mint önmagának élettelen szobra. Nyomorúságának tudata színültig töltötte a lelkét. Könnyei kicsordultak, végigperegtek az arcán, s ráhullottak fehér kenyerére. A falat olyan keserűvé vált a szájában, hogy eszébe jutott a kovácslegény átka, aki nagyon szerette valamikor: "Legyen szádban keserű a falat, annyira szeress valakit!..."

De hát miért? Miért?

Kendőt vetett magára, s az udvarra ment.

Ragyogón sütött a nap, fákon, háztetőkön fülsiketítő lármát csaptak a párosodó verebek, s az ég oly végtelenül szelíd sötétkék és tiszta volt, amilyen csak így tavasszal lehetett. Szép Zsuzska egész valóját erősítő balzsamként járta át az illatos, üde levegő, s fölfrissítette a lelkét. Ő abban is különbözött a parasztasszonyoktól, hogy már gyermekkora óta meglátta a természet körülötte kibomló, szüntelen alakuló és örökúj szépségét, s el tudott gyönyörködni a nyár buja színeiben éppúgy, mint az ősz végtelen szürke egyhangúságában, a tél fehér, borongó csendjében. Ezért most is erőt öntött belé a friss, tavaszi reggel, a mindenen aranyosan elomló napfény s a körös-körül szeretkező, ujjongó, pogány tavasz csókdosó simogatása. Megnyugodott, s avval a pillantással tekintett körül, amellyel máskor is szokott: új formáit és lehetőségét kereste az örök életnek.

Szinte önkéntelenül a vén szederfához osont. Átnézett a túlsó udvarra. Ott állt a nagy, kocka alakú téglarakás a kút mellett, a harsányi terméskő rózsaszín és kék halmaza, távolabb a faderékok egymáson, baromfiak lézengtek erre-arra, s egy fiatal kendermagos kakas mellét kidüllesztve büszkén kukorékolt a tégla tetején. Senki sem járt az udvaron. Csend volt. Szép Zsuzskát száz emlék vette körül, szüntelen szeme előtt lebegett az izmos legény, amint a téglát rakta odafönt, hallotta az érthetetlen, vidám, orosz beszélgetést, s folyton a fülébe csengett a kacagás. Alig bírt magával, úgy elöntötte a vágy Lőrincz Lajos után. Szeretett volna átmenni hozzá, térden csúszni elébe, megragadni a kezét, és elmondani minden, minden szépet, amit emberi nyelven csak kifejezni lehet.

Beszélgetést hallott odaát. Hirtelen figyelni kezdett. Hátha róla beszélnek? Vagy a Lajos házasságáról?

Két asszony jött lefelé: Csecsi Mári meg Punak Zsuzska. Az előbbi félrebillent fejjel ballagott, kötényét rázogatta egy kotlóalja csibe terelgetése közben, a másik lassú, dörmögő hangon magyarázott. Egy napos helyen megálltak, s csípőre tett kézzel nézegették a pittyegő, csevegő kis csirkecsaládot.

- Mennyi méjség sok kű, tégla, göcs! - ámuldozott Punak. - Sokba kerűhetött ez mamá!... Ugye csak?...

- Hát biza, biza szegén - nyögte Csecsi Mári. - Asse tom, hutyan győzzünk... Nagy fába ütte a fejszét ez az én Lajoskám, nagyba!...

Punak Zsuzska mélységest sóhajtott.

- Hej-hej!... Osztán mire? Hívságra. Utóbb is csak odajussunk ni, hogy mindön házunk a koporsó, mindön örökségünk a sír. Heej, hej!...

Sokáig csendben álldogáltak.

- Peeg csak nem örömest mén az embör! - dünnyögte keserűen Csecsi Mári. - Mire vótam én is a fődön? Bajra...

- Hej, tod Mári, igön-igön szépön kibeszéte a Varga Jóska! Má igaz. Hogy az csak belé-belénízött abba az Evángéliomba, osztán úgy beszéte, hogy mi az igaz élet. Mire gyűtötök, építötök, takargattok, aszondi, hát nem ett hagyitok-e egyször, osztán mi marad nektök, aszondi, akkor, csak a lelkötök?! Gyűtt, gyarapét, dúlódik az embör, aszondi, osztán a lelkébe meg nemcsak hogy nem szánt, vet, aszondi, de még csak belé se níz... Szöbben kibeszéte, mint akár a pap!... - Mély hangja lelkesen dörmögött, a másik rámeresztette vizes szemét, s kezeit összefonta magzatelhajtástól puffadt hasán. - Úgy ám! Nézzétök a mezők liliomát, aszondi a Krisztus, azok nem szűnnek-fonnak, mégis Salamonnál ékösebbek. Ti is, aszondi a Varga Jóska, olyan ékösek lehettök, ha nem szűttök-fontok, hanem az Isten szentjei lesztök. Akkor, aszondi, ha maj föntámadtok az utósó napon, ruhátok fényleni fog, mint a haó, aszondi, orcátok meg, mint a nap, s látitok eljönni az Urat az ég felhőjében...

Áhítattal magyarázott. Mozdulatain, hangján meglátszott, hogy most elképzeli a borzalmas "utolsó nap"-ot, amikor lángtenger és kénköves eső lesz a világ, s ebben a rettentő lávatengerben fehér felhőn jön el az öklét rázó Úristen. Csecsi Mári mindezt olyan nyugtalansággal hallgatta, amely rémítően ült ki vörös, könnyben úszó szemébe s tátva felejtett szájára.

- Az ég felhőjében... - mondta Punak Zsuzska után - hej, hej az a Varga Jóska!... Osztán te most názárenos lesző, he?

Punak Zsuzska alázatosan lehajtotta a fejét.

- Az. Názárenos. Én má nem törődök a világi dolgokkal eztán. Elég nagy sütő-főző asszon vótam egész életömbe...

- Neköm nem lehetne - szólt Csecsi Mári -, lá most gyütt meg a fiam, épét, gyarapszik... ennek a cömöndének is meg akari venni a házát edeát... Az nem engenné.

- Hát! Ni az én uram se akari! Megmondtam neki szépön, hogy így meg úgy, én má az Úrnak élök, az Úr szentye akarok lenni, hogy má... Igaz, le vénmarházott, fejemhön ütte a fejőkét, de hát, tod, Mári, ezér szenvedni kee... Végezetül eltétetett az igazság koronája. Én biza kiszökök akár éjjel, ha úgy lesz... Maj ha körösztőnek a kanálison... Éjjel. Ott lesznek minnyá hívek... Azám...

A kiscsirkék kedvesen fötörgettek a napon, s a két asszony visszaindult.

- Jaj, de hát menni kee! - dörmögte Punak. - Asse töm, hon a fejem, úgy fáj mindön tagom... Mit főzöl mamá? Én megmondtam a menyemnek: főzz, amit akarsz, én nem bánom... Igaz, az uram dühösködött... No...

Mind a ketten visszaballagtak a ház felé.

- Nekünk, öregeknek, mamá csak ez a sorunk - mondta elmenőben. - Ezök a fiatalok... erős népség. Nem kee nekik az Úr igéje. Pénz ett az Isten mamá...

Szép Zsuzska még nézte őket, amint lassacskán mentek, és szavuk elhalt. Piszkos bikláik ide-oda lengtek, úgy lógtak le formátlan, széles csípőcsontjukról, mint a rongy.

Aztán nagyot sóhajtott, s ellépett a fától. Szüntelen a fülébe csengtek a szavak: "...ennek a cömöndének meg akari venni a házát..." Cömönde! Cömönde!... Alig bírt felháborodott önérzetével. Csak egyszer lenne elég bátor, s foghatná meg a vénasszony kontyát, szánthatna végig körmeivel a képén, vájhatná ki vizes szemét!... Kezeit ökölbe szorította, összecsikorgatta a fogát, s szemébe könny szökött. Hát még ez is. Nem elég szerencsétlen? Mért veri az Isten annyira?

Ott állt egy helyben, s gondolataiba merült. Úgy érezte, most feneketlen mélységben van, lezuhant, mocsok veszi körül, s nem tud kivergődni belőle. Minden tagja ólomnehéz volt, s a fejét oly kicsinek, oly töpörödöttnek érezte, mint egy borsószem. Keze nyirkos volt, teste és arca forró. De nem tudta, mért van ez így. Csak nagyon-nagyon kellemetlen, szomorú volt ez az állapot, nagyon keserű a szája és nagyon keserű a lelke is. A gyűlölet iménti fellobogása után most sírni, feküdni és aludni szeretett volna örökké, mellén keresztbe tett kézzel, nyugodt, örökre megpihent szívvel.

Avval a szándékkal ment visszafelé, hogy lefekszik, s alszik álomtalanul. De szeme az oszlopos, zsúpos kis talpasházra esett, az ősi házra, a meszeletlen falra, melyen foltokat hagyott a téli eső és hólé, a rongyos tetőre, melyből itt-ott fűcsomók nőttek, és verebek bújtak elő, s a lépcső töredezett, foghíjas fokaira. Elundorodott tőle. Révedezőn bámulta az ajtófára cifrán faragott jeleket: "S. J. 1837." Szép Jákob építette... s mióta ő a gazda, minden pusztul. Nem jobb lenne, ha más kézbe jutna? Nem lenne legalábbis igazságos? Minek már őneki? "Nézzétek a mezők liliomát - csengett a fülébe. - Az utolsó napon ruhátok fényleni fog, mint a hó, arcotok, mint a nap... Látjátok eljönni az Urat az ég felhőjében..."

S elképzelte Lőrincz Lajost, nagy, fehér felhők között, amint érte jön, s körös-körül láng- és füsttenger a világ. Erre szomjúságot érzett s valami olyat, mintha körös-körül szűk börtön lenne az udvar és a ház, mintha minden nyomná, s menekülni kellene valami tág, sík helyre, ahol sok a levegő, s nem lát semmit, ami Lőrincz Lajossal való viszonyára emlékeztetné.

Hátha mégis el kellene adni a házat? Hátha akkor nem lenne semmi baj? Az ő szeretete nem állja ki a próbát... Hátha megmutatná, hogy kiállja?

Úgy hitte, most alá tudná írni a szerződést. Csak az ő kedves, egyetlen fia, a szeretője el ne szakadna tőle!...

Elhatározta, hogy kimegy a földekre, megnézi, mennyire haladtak a felesek.

Kifordult az utcára, s lehajtott fejjel, lassan ment. Annyira kábult, beteg és gyönge volt, hogy tagjai szinte gépiesen mozogtak. Az utcából nem látott semmit, csak fázott és égett, szomjazott, s az alacsony házak sorát szűknek, szorongatónak érezte.

Mikor a nagykocsma elé ért, muzsikaszó riasztotta fel. Megállt az ablak alatt és hallgatta. Duhaj lárma csapott ki az utcára, férfiak rekedten daloltak, hogy csak úgy zengett, csörömpöltek a poharak, dongott az asztal, s a cigány olyan szépen, duruzsolón, bizsergőn húzta, úgy sírt a hegedű, beszélt a cimbalom, zokogott a nagybőgő, hogy Szép Zsuzska lába gyökeret vert, s egész testén végigfutott a fájó gyönyörűség. Egyszerre végtelenül sajnálni kezdte magát, s szomorúsága olyan erővel hasított belé, hogy egyszerre szabadulni szeretett volna saját magától. Erős borszag csapta meg az orrát, mintha minden bor lenne körülötte, s elszántan megindult befelé.

Eh! - gondolta. - Soha jobbkor.

Benyitott a nagy, füstös, hepehupás padlójú szobába. Az ismerős szag - bor, pálinka, dohány, lámpafüst és feketekávé keserű, fülledt szaga - forrón csapta meg arcát, s kellemetlen undor forgott a gyomrában. De a muzsika orkánszerű forgataga úgy kavargott, viharzott a nagy ivóban, hogy ellenállhatatlanul sodorta őt is magával. Lassan lépkedett a kerek, zöld asztal felé, s akaratlanul riszálta a csípőjét. Ugyanakkor szégyellte is magát, arra gondolt, ha most Lőrincz Lajos látná... de hát mindegy!

A férfiak először nem vették észre. Szerb katonák voltak, sapkájuk félrevágva a félszemükre, és illatos cigaretta a foguk közt. Veszettül ordítozták a magyar nótákat, bár felét sem értették. Verték a lucskos asztalt. Ott ült közöttük Perlesz Jakab is, tökrészeg volt, duzzadt szemhéjai szinte leragadtak az álmosságtól, de azért bamba mosollyal üvöltött, s minduntalan megigazgatta horgos orrán ülő aranycvikkerét. Velük dalolt a másik asztalnál ferbliző tojásszedő meg két, disznókereskedésből és kártyából élő paraszt: Bana János meg Koponya József. Ezek a gépiesen ordított nóta közben mondták be egész éjjel ismétlődő figuráikat, söpörték ide-oda a rakás dinárokat és baranyai bankót, káromkodtak, vagdalták a bor- és feketekávétócsákat... Mikor Szép Zsuzska belépett, a tojásos elvesztett már ezerkétszáz tojást, a kocsit lovastul, összes pénzét, s a felesége lepedőit tette föl éppen. A söntésben álmosan bóbiskolt a szerb kocsmáros.

Perlesz vette észre először az asszonyt. Egy pillanatig meglátszott rajta, hogy kellemetlen emlékek rémlenek föl benne, de aztán mindent elfelejtett ismét, a részegség homálya elborította lelkében egy másik részegség halvány képeit, s szája szélesen elvigyorodott.

- Csuti! - ordított föl örömmel, s a cigány elhallgatott. - Czu mir, Zsuzska! Ide, hozzám! Itt a Jakabkád!...

A hirtelen beállott csendben csak a makacsul forgatott kártya csattogott, s fölbúgott a nagybőgő egy húrja, mint a csömörletes böfögés. Mindenki Zsuzskára nézett. Aztán fölordítottak, összevissza kiabáltak magyarul és szerbül, egy káplár az asztal közepére csapott a tele pálinkásüveggel, úgyhogy a szilánkok és pálinkacseppek szanaszét fröccsentek körös-körül.

- Ide! Hej! Hozzám! Zsuzska!

- Szudá! Idi szudá!

- Nincs baj má! Itt a Zsuzska!

- Tusst!

Már nem is tudta, mi történik vele. A férfiak jobbra-balra rángatták, markolták a mellét, karját, combját, görcsös nevetés szakadt föl benne, a sok férfikéz csiklandozta, vihogott, már nem volt ura magának, labdának érezte magát, akivel valami nagy, buja isten dobálózik, erőszakos, forró és esztelen, mint a csődör... Fölharsant a hegedűk, cimbalomhúrok vihara, egy pohár pálinka kelletőzött az asszony szájánál, behunyta a szemét, nyelt, nyelt, a forró tűz lángolt a szájában, belében, s érezte, mint villanyozza, járja át nyirkos testét... Aztán Perlesz Jakab ölébe esett, két remegő, szikár, csontos kar fonódott rá, s ő beleharapott a ráhajló szájba. Perlesz villogó, vastag szemüvege rámeredt, horgos, sárga szemében élesen ágaskodtak föl a kampók, s a két gyenge kar szorongatta.

Elrikoltotta magát, vadul üvöltöttek körülötte a rekedt torkok, s az ablaküvegek rengtek, mint az őrültekházában.

- Szokics! Feketét! Szilvát!

- Nyikoláj! Vino!...

- Kólót!

A cigány rárántotta a kólót. A már-már elposványosodó dáridóba új vért eresztett az asszony jötte. Mindenki hátralökte a székét, dörgő dobbantással ugrottak ki a banda elébe, s veszettül járták a kólót. Szép Zsuzska csak itta, itta a pálinkát egymás után, olyan elkeseredett jókedvvel, mintha mérget inna. S érezte, hogy lesz utána még szomjasabb és szomorúbb. Szédelgett, gyomra olyan volt, mint a parázzsal megetetett táltosé, s hányási inger fojtogatta. Szeretett volna leborulni az asztalra, s keservesen megsiratni önmagát. S miközben ezek a zagyva érzelmek labdáztak a lelkével, színtelenül, buta makacssággal tért vissza ez a mondat: "Nézzétek a mezők liliomát..." S dalolt. Kissé fátyolos, lágy hangja tisztán csendült ki az ordító, üvöltő karból. Mikor aztán a katonák kólózni kezdtek, s a tánc ütemei rázuhogtak a lelkére, a rövid csizmák verték a görcsös pallót, a széles tenyerek össze-összecsattantak, mint a pisztolylövés, a barna arcokon valami túlvilági gyönyör s a bika zordon verekedő kedve látszott, az asszony nem bírt magával, közéjük ugrott, s belevágott a kólóba, mint akármelyik szerb férfi...

A katonák lassankint leültek a helyükre, nekitámasztották fejüket a mámor buta szomorúságának és vígságának, s nézték a táncoló asszonyt. Szájuk nyitva maradt a gyönyörtől, s sarkain lecsöppent a nyál, szemükben borongott a pálinkagőz. De volt köztük egy fiatal legény, tán huszonnyolc éves, olajbarna arcú, aki fejét öklének vetve nézte őt, s fekete, szinte gyermekies ártatlan és tiszta szeme elmerengett a tánc láttán... Mintha nagy messzeségekben kalandoznék a lelke, s égig nyúló hegyek és rengeteg erdők közt bolyongna, ahol született s legeltette kecskéit gyermekkorában... Szép Zsuzska meghatottan figyelte ezt a vad gyermeket, oly szép volt, oly daliás és tiszta... Hirtelen valami anyai érzés szállta meg, védelmezni, becézgetni, simogatni ebben a ronda balkáni tivornyában. Odaperdült a katonához, és ölébe ült.

A banda tovább rángatta a vonókat. A nekibúsult arcok maguk elé meredtek, már ismét elaludt bennük a kitombolt szilajság, most álmodoztak, merengtek, s néha valami szomorú, állati bőgés tört ki a szájukon. Szép Zsuzska átölelte a legény nyakát, s megkérdezte tőle:

- Műte nem vótá otthun, Lengaics?

- Tizenkét év... - mondta Lengaics szomorúan. - Tizenhat vót, mikor katona lett, most huszonnyolc...

Intett a cigánynak, s búsan, halkan dalolni kezdett, a többiek zümmögve kísérték, s a cigányok ujjukkal pengették ki a dal ritmusát:

Túlról csattogott a kártya, csörömpöltek a poharak, káromkodtak és magyaráztak a parasztok, ordítozott a tojásos zsidó... Itt szomorúan bőgtek haza a hegyi vadak...

és Perlesz meg-megigazítva cvikkerét, kiabálta:

- Én vagyok egy szerbbarát, ugye, Lázár, nem igaz? Segítünk egymás baján... Embernek muszáj lenni, nem szerbnek!... Jaj Zsuzska, tu züsz, tu sén, komm czu mir! Hol vagy? Gyere, én nem haragszok...

Szép Zsuzskának, nem tudta, miért, nagyon fájt, hogy Lengaics huszonnyolc éves, tizenkét esztendeje nem volt otthon, s a kedveséről énekel... Könnyei kicsordultak, legördültek az arcán, és zokogás csuklott föl benne. Kihajtott egy pohár pálinkát, halántékát mintha vaskapcsok szorították volna össze, s szeme előtt a kocsma falai ferdén összehajoltak. Visszatámolygott Perleszhez, mert a fiatal szerbet annyira tisztának és gyermeknek érezte, hogy szinte fájt neki ez a tisztaság. Perlesz átfogta a derekát, s tántorogva vitte kifelé, a pajtába, istállóba, vagy Isten tudja, milyen rossz, szalmás helyre, egész jól érezte magát, megnyugodott, s úgy látta, nem is történhet ez már másként... Leszámolt, visszaesett oda, ahol volt, és vége... Bizonyosan jobb is lesz így.

*

Fényes dél volt, amikor fölébredt.

Eleinte nem tudta, hol van. Szemében vibrált a napverés, arcát hűvös fűszálak simogatták. A fény bőven zuhogott a fákra, s szerteszét méhek zenekara muzsikált. Hogy került ő a virágos, illatos, napsugaras helyre? Ahol mégis idegenek a fák, bokrok, és idegen a levegő?

Fölemelte a fejét, fölült. Fájt a nyaka, a dereka, lába, tompa szédület sajgott a fejében. De eszébe villant, hogy Lőrincz Lajos eljön hozzá ma este, s megvidámodva simultak el arcán a ráncok, frissen akart fölugrani... s hirtelen belenyilallt a ráismerés: a nagykocsma kertjében fekszik, mellette a fű letiporva, kendője gyűrötten hever odább, s bronzszínű futóbogarak, aranyos legyek csillognak rajta. Ijedten húzta le térdeire a biklát, s mintha szemközt csapták volna ököllel, visszahanyatlott a fűre. Nem akart tudni arról, ami vele történt. De bizony a képek egymás után tűntek föl benne, visszafojthatatlanul és kiűzhetetlenül, mintha egy makacs, bosszúálló isten szórná eléje ezeket a festett kockákat, s folyton újabb és újabb lappal forgatná felé. Zúgó fejét eltakarta a karjával, de hiába, mégis... Perlesz... Milán... az őrmester... ez volt az utolsó...

Szeretett volna azonnal meghalni, s nem tudni erről az undorító, aljas életről semmit.

Hogy menjen el innen? Merre? Miért? Ha Lőrincz Lajos szeme elé kerülne, mit mondana róla? De hát az ő Lajoskája sincs többé, az is elhagyta, nem törődik vele... Vén, vén, vén!...

S most ez a szó dobolt a fülében. Milyen jó is lenne elcsöndesedni, megnyugodni odakint a szomorúfüzek alatt, szép búcsúztató versek s a harangszó elhangzása után, s bent a koporsóban feküdve megbánni mindent, az egész életét!

Vagy elnyugodni az Istennel való közösség áldott békéjében. Nem törődni többet a földdel, a házzal. Fákkal és virágokkal beszélgetni csupán, s így hajolni őszhajú nénikévé.

Ellenállhatatlan, szomjazó vágy szállta meg az Isten után. Lemondani mindenről, s csak az Istennek élni - milyen szép lenne ez! Adj erőt uram Istenem...

*

Végre is lassan fölerőszakolta magát a fűből. Mintha végigtördelték volna a csontjait, úgy fájt mindene. Fölszedte a kendőjét, megrázta, s bekötötte a fejét. Kissé odább, a fűben aranyóra csillogott. Szép Zsuzska megismerte, Perlesz órája volt. Elkeseredett düh szállta meg. Villogó szemmel taposott rá, sarkával verte, amíg csak élt, ketyegett, és meg nem vakult. Akkor aztán megindult, végig a kerten, ki a mezőre, s gépiesen, szomorúan, fáradtan csatangolt a Feketevíz ezüstös fűzfái, a Gólyásfák, a Kiserdő, a besencei rezula környékén, s csak napszállatkor tért haza a falu ellenkező oldalán.

A sok járás, a szabad levegő annyira megnyugtatta, hogy most egész egykedvűen pillantott Lőrinczék házára, látta Csecsi Márit a kapu előtt, nem izgatta föl a maga udvara, pitvara sem, csak nagy, halálos, ólmos fáradtságot érzett minden tagjában, s a kilincsre tett keze reszketett.

Már alkonyati homály borongott a szobában. A falon kattogó óra, a cifra tányérok rózsái, Petőfi, derekán a széles anyakönyvvezetői piros-fehér-zöld szalaggal, már csak színtelen foltokban látszottak; az összedúlt ágy most is azonmód rendetlenül várta, mint ahogy itthagyta reggel. Savanyú éjszakai levegő terjengett a szobában és hervadó ibolyák illata. Olyan volt itt minden, mint temetés után a halottas szoba.

Szép Zsuzska ledobta ruháit, s nem törődve többé semmivel, befeküdt az ágyba. Dideregve húzta magára a dunyhát, szemét behunyta, kezeit összekulcsolta a mellén, s egyedül, rettenetesen egyedül, megverve, összetörve szédült a csönd monoton sustorgásába.

*

Úgy megváltozott az élete, mintha kifordították volna. Nem tudott őróla a faluban senki. Nem állt össze beszélni senkivel. Az utcán lehajtott fejjel, lassan lépkedett, csípőit nem riszálta, nem nézett senkire, néma volt és süket. Tetőtől talpig fehérben járt, a vénasszonyok és gyászolók fehér vásznaiban, homlok- és állkendőt használt, s ebből a sok fehér redőből úgy tekintett ki barna arca és nagy-nagy fekete szeme, mint a temetésen lobogó fáklya. Mindenben teljesen letisztult, leegyszerűsödött, s magas, fehér alakja megdöbbentő nyugalommal, komor egyszerűséggel haladt végig a nyárelői napragyogásban úszó utcán. Kerülte és köszöntötte mindenki. Féltek tőle, jobban, mint valaha. De most a férfiak is elkushodtak előtte.

Kezdetben kijárt a földre, utánanézett a felesek munkájának, úgy látszott, földi javak gyűjtésére adta magát; hanem utóbb beleunt, belefáradt, nem neki való volt a rendszeres munka, s a felügyeletből, számítgatásból egész napig tartó csendes barangolás lett a határban. Még azt a kevés ház körüli munkát is nehezére esett elvégezni, amit otthon talált.

Ellenben annál jobban örült, ha gyógyítania kellett valakit. Mikor kocsi állt meg a ház előtt, s a csíkos dunyhák, vánkosok rengeteg hegy-völgyei közül törött taggal emeltek le valakit, egyszerre fölélénkült. S míg a csontokat tapogatta, léc közé kötözte (a beteg ordított, ahogy csak a torkán kifért), becsavarta szorosan vászonnal, homlokán elsimultak a redők, és szája csücskein mosoly játszadozott. Gyakran hoztak nyomorék, sírós, ványadt gyermeket, ezeket csak a véletlen segítette át embriókorukban a magzatelhajtás ezer fortélyán, s nagyon kellett az életet akarniok, hogy sikerült a világra jönniök. Ilyenkor Szép Zsuzska arcán gyöngéd szeretet, sajnálkozás és szomorúság ömlött el, sóhajtozva, gügyögve készítette el a fürdőket, úgy fogta a gyermeket, mintha az ő méhéből szakadt volna... Lőrincz Lajosra gondolt, aki elhagyta, s a gyermekére, aki nem érkezett el.

Egyszer beállított hozzá egy menyecske. Hiricsi volt, kedves, alig húszéves, egészséges, kerek arca majd kicsattant a melegben tett gyaloglástól és egészségtől; szegről-végről rokona. Széles csípőin úgy duzzadt a halványkék, áttört kebél, lábszárain a fehér harisnya, réklije alatt kemény, gömbölyű emlője, hogy látni is boldogság és kacagás volt. Keze-lába kicsiny, formás. Úgy állt meg Szép Zsuzska nagy, fehér alakja előtt, mintha valami szép almafa virága lett volna. Zavartan váltogatta a lábát. Szép Zsuzska csak állt előtte csípőre tett kézzel, fekete szemét a piruló menyecske rejtőző arcára vetette, s egy szóval sem mondta neki, hogy üljön hát le. Csalhatatlan emberismerete megsúgta neki, hogy Kecze Zsófi magzatelhajtás végett jött.

- No, hát mit akarsz, Zsófi? - kérdezte.

A menyecske lesütötte a szemét, s kötényét szaggatta. Széles, arany karikagyűrűje félénken csillogott rövid, vastag ujján.

- Tuggya, ángyikám - kezdte csöndesen, mint tanítója előtt a gyermek -, én bizon-bizon nem akarnám, de az uram meg a napám akari legfőképp... Én nem bánnám, tuggya, ha tíz lenne is... de az uram akari, osztán hát annak a kedvéér... meg osztán láti-e, magunknak is nehéz mast ebbe a világba, sokat kee biza dógozni... Osztán hát terő ám, halli-e, nagy!...

Mindjobban összezavarodott, hogy látta Szép Zsuzska rászegezett, komoly tekintetét, s a végén hebegett, ötölt-hatolt, papucsát nézte.

- Hát osztán mit akarsz?

- Én... én nem tom... Ángyika má tuggya... Hogy ne legyen még gyerök. Maga má érti eztet. Azér gyüttem... Mer tuggya-e, ángyika, még alig mast vót a lakzi e, osztán hát hama van!... Ki a rosseb győzi eztet? Későbben is ráérne, ha má muszáj neki lenni. Ha má nem lehessünk meg anékün. Ha má olyan esztelen az az Isten is.

Fölvetette árnyas szempilláit, s barna, gyermekien ártatlan szemében kigyúlt az utódoktól, a kenyérevőktől, a lármázóktól és munkaszaporítóktól való rettegés, a gyermek gyűlöletének villogása. És ahogy pillantásuk találkozott, egyszerre tisztában voltak egymással. Szép Zsuzskában undor, utálat kevergett, és düh öntötte el. Egy pillanatban mintha meg akarta volna ragadni a gyermekasszony haját, letiporni őt a földre, s addig rúgni és gázolni, amíg gyermekével együtt kiontva nem hever a földön. De lebírta ökleit - hiszen anya a szegény, anya, letörne a keze tőből, ha csak rá is emelné... De a szavak bőven indultak el a szájáról, s ha egyebet nem tehetett, de vállánál fogva kegyetlenül megrázta Kecze Zsófit, mintha álmából akarta volna fölverni.

- A gyerököt?! A gyerököt! - kiáltotta a képébe. - Te szajha! Te utolsó, te! Nem sül ki a szömöd? Nem ég le a pofádrul a bőr? Hát csak hentörögsz az ágyon, te piszok, te sönki! Ede gyüsz hozzám, hogy csinájam el a gyeröködet? Mer neköd kevés, amit megesző? Mer nem akarsz kapáni, aratni, szoptatni? Hogy az a Jehova egy igaz Isten rohasszon belé az ágyba, te szemét!...

S a szavak csak omlottak, sisteregtek a foghíja közül, szemében rettenetes düh és utálat lobogott, s barna arca és nagy, fekete szeme félelmetes volt a fehér lenvászon redők között. Ujjai morzsoló erővel mélyedtek a menyecske gömbölyű, húsos vállába, s rázták, mint a játékbábut. Kecze Zsófi ereiben megfagyott a vér; ez az őrült utóbb is megöli, rémületében sikoltozott, kendője lebomlott a fejéről, papucsa lehullt támolygó lábáról, karjáról a kis füles kosár, kezeivel a levegőbe kapkodott, de a nagy erő, az isteni düh játszott vele, rázta, hol itt, hol ott lepte meg, s bizonytalansággal, rémülettel töltötte el. Szédült, s nem értett semmit. Hiszen ez az asszony hivatásos magzatelhajtó! Az volt az anyja, nagyanyja is. Csontrakó, gyógyító, embertársai baján segítő... Mi ütött belé?

- Ángyikám!... Ángyikám! Zsuzska néném! Jaj, jaj, meg ne őjön! Eresszön hát!...

Szép Zsuzska eleresztette. Lihegve állott meg vele szemközt. S míg a menyecske sírva, halálsápadtan hozta rendbe a ruháját, s szétdobált papucsa, kosara után nézett, a kiöntött harag utolsó szavait lökte ki magából:

- Más az életit anná egy gyerökér... Másnak meg kee dögőni gyerök nékün, még csak egy kutya se vonít utána... Ez meg csak heverkőzik, de bezög én csinyájam el a gyerököt! Nincs mit enni a nyavalyásnak. De a köténye sejöm. Négy fertáj fődje van! Coki! - mutatott az ajtóra, s Kecze Zsófi leforrázva iszkolt kifelé. - Vigyön a rosseb! Meg ne lássalak többet!

A menyecske aztán elment Borjús Máriához, annak adta a pár csirkét meg húsz tojást, gyereke nem született még évekig. De Szép Zsuzska akkor nagyon nyugodtnak és tisztának látta magát, mint mikor a Dráva hűvös hullámaiban megfürdik az ember, tiszta ruhát húz, s kifekszik a fövény bársonyára, s minden ragyogó, fényes, tiszta körülötte, rajta és benne.

Vasárnaponként eljárt a templomba is. Eleinte félszemével Lőrincz Lajost kereste, "csak azért, hogy megvan-e" - később, mikor látta, hogy az a tisztességből hallgatott egyetlen istentisztelet után tájékára sem néz a templomnak, elhatározta, hogy ő most istenfélő öregasszony, aki imádkozás között várja késő vénségét. De hát amikor fölbúgott az orgona, s az egész gyülekezet fölállva harsogott, neki mindig eszébe jutott az a hűvös, februári vasárnap, amikor először látta Lőrincz Lajost, és énekeltek együtt... Milyen szépen egyesült a hangjuk akkor!

Szabad idejében - volt szabad ideje elég! - odalent kódorgott a kert végében. Teljes pompájában bontakozott ki a tavasz mindenfelé. Ameddig a kertek alatt el lehetett látni, a gyümölcsfák roskadoztak a dús, habos virágok alatt, és illatözönnel árasztották el a falut. A fecskék már költöttek néhol. Este át- meg átszelték a makulátlan égboltot, s csicsergésüktől visszhangzott a falu. Hajnalban sárgarigók furulyáztak pajkosan, krúgatott a vadgalamb, s kint az erdőn - hallani lehetett napsugaras reggel - a kakukk huhukkolt.

A húsvét úgy múlt el, mint valami emberekben, fákban, házakban és énekben kizengő, óriási tavaszi himnusz. Minden ünnepelt. Minden föltámadt, és az ég felé tárta karjait. Nem volt vallás ember és ember között, állat és állat között. Egyetlen kacagó, szent, éneklő szájjá olvadt minden, az élet, a tavasz dicséretére: a tisztán söpört utcák, melyeket színessé tett az ormánsági asszonyok hófehér, a menyecskék lebegő fehér-piros-zöld-sáfrányszín, a pusztai katolikus cselédasszonyok fekete, a horvátok fehér és szlávcifra, a nyelvelő cigányok piszkoszöld, sárga és vörös ruhája, a kiöltözött pógárlányok "párizsi" és "bécsi" kosztümje, boája, a környékről beözönlött biklák, kebélek, gatyák, kötők, szoknyák, prémek, napernyők, hólos, cipfes, guvrált, slusszban lezser, plisszírozott vagy nem plisszírozott tavaszi öltözetek, csizmák és félcipők... Kavarogtak, illegtek, kacagtak az utcán, mint a párzó madarak, s körös-körül éppúgy kacagtak a fecskék, verebek és rigók, barátkoztak a kutyák egy-egy kapu előtt, mosolyogtak az aranyzöld fák, s a nap... a nap oly tisztán, bőven, isteni jósággal és pazarul zuhogtatta aranyát, mint valami végtelen, kifogyhatatlan fejedelem, aki semmit sem tart számon, ragyog és boldog, mert belőle él kicsiny és nagy, és nem vesz vissza semmit. S a harangok lelkendeztek, búgásuk összefonódott, s az emberekkel együtt énekeltek egy halottról, aki föltámadt, a halálról, akin győzött az élet, s az életről, mely örök, végtelen formákon át ömlő gazdag öröm még a halálon túl is.

Szép Zsuzskán ezekben az áhítatos napokban valami mély megilletődés ömlött el. Lassú, komoly, méltóságos léptekkel ment a templomba. Zsoltára mellett kis fehér kendőt és korai rózsa apró fehér bimbóit szorongatta. Néha arcához emelte a virágcsokrot, mélyet sóhajtott, nem nézett se jobbra, se balra, nem köszönt, nem állt szóba senkivel, lenézett a földre... Félénken tért ki előle mindenki, s a háta mögött összesúgtak az asszonyok:

- A Zsuzska... Ni, mejen más lett...

- Kifordút a természetje.

Csecsi Márira oda se pillantott. Ment a maga útján.

De esténként, mikor alkonyat borult a kis szobára, odakint elcsöndesedett a falu, elhangzott a legelőről hazatérő jószág bőgése, a lovak dobogása és nyihogása, a kutyaugatás és a gyerekek lármája, az ég acéloszölddé halványult, a szemközt levő udvaron csikorgott a kútgém, s lassan és feketén rajzolódott föl az ég hátterén, odabent a füstös mennyezet mind lejjebb csúszott, s ránehezedett a bútorok sötét tömegeire, Petőfi szalagját és fölemelt esküvő kezét elnyelte a homály, s a mélységes csendben csak a rossz falióra kattogott egyenletesen, lélekölő butasággal, ilyenkor Szép Zsuzska rajtakapta magát azon, hogy önkéntelenül vár, vár valakit. Elátkozta Lőrincz Lajost százszor. Gazember, haszonleső, hazug... De mégis, mindegy, legyen százszor az, ami, csak szerette őt, itt ült vele esténként, megosztották egymás gondolatát, itt örült a sok ibolyának, amott együtt voltak boldogok az ágyon hajnalig tartó ölelkezésben, s ő lett az anyja soha meg nem születő gyermekének. S a lelke mélyén nem tudott haragudni rá, megbánta rút gondolatait, s maga elé meredve a sötétben csak ült, ült óraszám, s nagyon egyedül érezte magát az irtóztató csendben és sötétségben.

Néha látta a legényt. Odaát szorgalmasan folyt az építés. Kocsik homokot hordtak, sustorgott a mész, s fehér gőzt eresztett a tiszta ég felé, kiásták az alapozáshoz kellő árkokat, feltúrták, szabdalták az udvart, két vén akác méltóságos és szelíd tövére fejszét vetettek, s a nagy ágak megrázkódtak a zokogástól a csapások alatt. Dakos Jancsi ott járt-kelt papírcsákójával a kőművesek és napszámosok körül, mindenkinek szalutált, s a fehér lábú, vihogó napszámoslányok szoknyája alá kapkodott. Lőrincz Lajos is ott sürgött néha a munka körül, tett-vett, s meg-megállt a készülő nagy mű előtt. Ilyenkor zsebre tette a kezét, meztelen karja és melle ragyogott a napfényben, amint kilátszott a nyitott ing alól, s hetyke, kemény arcán meglátszott a büszkeség: no, én is vagyok ám valaki. Szép Zsuzska megnézte őt a szederfa mellett, s ilyenkor szinte érezhető fájdalmat érzett a lelkében. Valahol ott bent. Mélyet sóhajtott, mikor rajtakapta magát ezen... Vén, vén, vén - visszhangzott tragikusan a fülében, lejárt az élet, a haszontalan, hiú, nyomtalan, szomorú élet... Mit vár többet? Újrakezdeni nem lehet semmit. Akkor a gyermekkori gólyavíznél, tükörnél, a tanító térdei közt megtanult egyszeregynél vagy talán valahol a nagyanyjánál kellene kezdeni az újraindulást. És jobb lenne-e? Jobb lenne, ha lenne fia?

Úgy érezte: jobb. Nem szakadna meg az élete. Nem erezné magát ennyire félbenmaradottnak, céltalannak...

És ezért meg tudott volna válni mindenétől. Ha úgy megállt az udvaron, az ő udvarán, s nézte a házát, gyakran szemrehányást tett magának: mért is ragaszkodott hát annyira ahhoz a haszontalansághoz, mely hitvány váz- és zsúpcsomónál nem egyéb, s ha ráborítják a szemfödelet, kié lesz akkor? Hol lesz ő már akkor? Hol bűnhődi meg az egész mocskos, céda életét?

S hátha átadná Lőrincz Lajosnak, a fiatalnak, az erősnek, hogy hadd használják hát az utódai, mintha a saját gyermekének adná, a saját unokái kedvéért, vajon nem tenné-e jóvá egy kicsit az egész életét?

Földje van, háza van... s még sincsen semmije.

Odaadja. Talán így lesz valamije: nyugodt halála.

És pünkösd után egy reggel megint öltözött a tükör előtt. A reggeli nap besütött a nyitott ablakon, s beáradt a friss, balzsamos levegő. Szép Zsuzska remegett. Egész lénye, mint a túlfeszített húr, zengett, reszketett, mintha isteni kéz pendítette volna meg. Nem érzett semmi sajnálatot vagy megbánást. Inkább valami büszke erőt, a diadal gyermeki örömét, amit akkor érzünk, ha sikerült legyőzni magunkat.

Gyorsan előszedte a hófehér lenvászon inget, biklát, kötényt, kendőt, s magára öltötte. Odaállt a tükör ferde ezüstlapja elé. Eszébe jutott húshagyó kedd. Mennyire más öltözés volt is az! Akkor ment, hogy hódítson, most megy, hogy lemondjon. Akkor szépnek, fiatalnak, erősnek, asszonynak érezte magát. Most? Belepillantott a tükörbe. Napfénnyel beözönlött hófehér alakja ragyogott, mint valami éjszakai jelenésé, s a barna, szabályos, komoly arc, a nagy, fekete, szomorú szemek mély bánattal és egyszerűséggel árnyékolódtak a ragyogó foltok köré. Semmi sem zavarta ezt a tiszta, makulátlan összhangot. S Szép Zsuzska mégis, hiába, csak asszony volt. Tetszett így magának, bár elnyomta ezt a tetszést. S fölágaskodott benne a vágy, hiába hazudta le és nyomta el erőszakkal: ha megtetszene Lajosnak úgy, mint akkor, s ha látná, hogy az ő szeretete kiállja a próbát!... Eh - gondolta -, vége van annak. Elég volt. Most már csak az életét akarja jóvá tenni, hogy legyen, aki áldja halála után...

Körülnézett a szobában. Fölrajzottak benne az emlékek, íme, a hely, ahol egész életéről, annak minden mocskáról és szépségéről beszél minden zug, ahol annyit szenvedett, virrasztott, örült és álmodott, a kis kerek falióra, szorgalmasan kattogó sétálójával, az ágy fölött lógó Petőfi-kép, mely évek óta tartja ég felé a három ujját, s mellén fekszik a nemzetiszínű szalag, a sok kedves apróság kié lesz majd? Úgy érezte, most el fog válni mindentől, ami összenőtt az életével. S szemébe egy csepp könny szökött.

Úgy ment ki a házból, mintha a világból menne ki.

Most eszébe jutott, hogy húshagyó kedden elbotlott a küszöbön. Belenyilallt az éles meglátás: milyen furcsa igazság is volt az, mennyire nem kellett volna akkor farsangolni, hanem az isteni ujjmutatáshoz képest megmaradni itthon, megragadni, fölrázni és el nem ereszteni önmagát... De talán sajnálja? Bánja? És szégyenkezett. Hajtotta valami, és ment, sietett.

Mikor benyitott Lőrinczékhez, izgalma a rosszullétig fokozódott. Tűrhetetlen meleg és ételszag csapta meg, gőz, zsír- és hagymaillat sűrűn terjengett a konyhában, és Csecsi Mári egy szál biklában, hátrakötött fejjel éppen a tökribálót vette elő a szekrényből. Különösen suta volt ez az asszony nyári pucérságában. Meztelen karja és nyaka izzadt, lelógó emlői mint a tőgyök himbálóztak inge alatt, s menyecskésen hátul kötött kendője alól izzadságtól csapzottan bújtak elő az ősz hajfürtök. Meglepődött Szép Zsuzska jöttén, kíváncsian fordította oldalt vörös képét, s szemei úsztak a könnyben. Olyan vizes, nyálas, szétmálló és síkos volt, mint a meztelen csiga.

- Etthon a Lajos? - kérdezte Szép Zsuzska elfúló hangon, s fehér kendője redőit igazgatva az arca körül.

Csecsi Mári felugrott. Nem tudta, mit akar ez itt, sejteni meg nem merte. Készségeskedett.

- Etthon, Zsuzska, etthon. Odaki van a kőművesökná... Szójak neki? Szólok. Ezömbe.

Kibillent az ajtón.

Szép Zsuzska egyedül maradt. Papucsával ütemesen topogott a téglán, s hogy nyugtassa magát, a konyha falait nézegette. Hátul könnyű illanással takarodott a füst föl a nyitott kémény fekete öblébe. Az asztalon legyek milliója lepte az egymáson heverő tökgerezdeket s a földön szanaszét eldobált tökhéjat. Az udvarról behangzott a kalapáccsal vert téglák csengése. Mégis, ez a zajokkal teli egyedüllét nyomasztó csendképpen hatott. S a gőz és ételszag, a hőség elviselhetetlen volt.

Szép Zsuzska egész lelke-teste elcsüggedt. Sírási inger fojtogatta a torkát. Micsoda komédia is történik ővele? Milyen játékos isten kezében bábu ő, hogy ilyen kegyetlenül forgatja, üti, öltözteti, vetkőzteti, torzítja az arcát hol sírásra, hol nevetésre?

Odakint lépések nesze és halk beszéd hallatszott. Belépett Csecsi Mári, utána Lőrincz Lajos.

- Ett a Lajoska... Ett van ni...

Szép Zsuzska egyenesre húzta ki magát, kezével végigsimította arcvonásait, s a szíve nagyon vert. Odafordult Lőrincz Lajoshoz s mosolygott.

A legény szintén mosolyogva nézett rá, de csak olyan fölületes, játszadozó mosollyal. A lelke közönyös maradt. Sőt egy kis bosszúság is felhőzött a homlokán. Karjain föl volt gyűrve az ingujj, s miközben poros kezét nyújtotta az asszony felé, olyan volt ez a mozdulat, mintha pénzt akarna a tenyerébe számláltatni. Egymás szemébe néztek, s Szép Zsuzska úgy érezte, most valami hatalmas, lebírhatatlan lény előtt áll, aki mindenét követeli, akinek oda kell adni mindent, amivel csak bír, anélkül hogy egy szelídebb pillantást is várhatna tőle. A férfi szemei kutatón, szívósan függtek az övén.

- Jó napot. No, mi az? Régön láttuk.

- Elhoztam a házat - mondta halkan az asszony, s úgy érezte, mintha csakugyan hozta volna, s most letenné oda, a konyha közepére ezt a nehéz terhet; a megkönnyebbülés sóhaja szakadt föl a száján, s hangosabban, gyorsabban, bátrabban folytatta: - Úgy, ahogy mondtuk is: amíg én élők, benne lakhatok... osztán maj a jegyzőná megírjunk a szerződést, osztán...

Hát kimondta a nagy szót.

Most egyszerre, mint az őrültek, a helyüket sem találták.

- Eladod a házat? Lajoskának? - sikoltotta Csecsi Mári. - Gyűjj be hát! Gyere hát be no! Má csak ne legyünk ett a konyhán! ...

S invitálta befelé a szobába, mint hálójába a pók a legyet, hogy kiszíjja a vérét. Lőrincz Lajos kis fekete szemei pedig kigyulladtak, mintha nagyon éhes ember elé odateszik a megsült, ropogós pecsenyét, s most már csak a villát kell beledöfni, a kést belehasítani, hogy a rettenetes gyomor teljék... S ez a fölvillanás olyan volt, mint a párzásra kész csődör szemének vad lobogása: most már mindent, foggal, körömmel és öleléssel, mindent be, saját magába, a gyomorba és a vérbe, átömleszteni, fölemészteni, falni, falni, falni... Szép Zsuzskán forróság csapott végig erre a pillantásra, s eszébe jutottak a legénnyel töltött éjszakák. És most fölágaskodott benne: hátha? Hátha? S kicsit mégiscsak riszálta a derekát, mikor bement a legény előtt a hűvös, homályos szobába.

Ott aztán sokkal könnyebben, biztosabban és nyugodtabban érezte már magát. A félsötét szoba emlékeztette húshagyó keddi diadalmas táncára, szépségére, teljes asszonyiságára. Leült, s most nyugodtan adta elő a dolgát. Csecsi Mári tátott szájjal hallgatta. Szüntelen sóhajtozott, óbégatott, úgy tett, mintha neki csak teher lenne már minden újabb megmozdulás, de azért nem győzött örvendezni, s ez a hazug kettősség nagyon fonák és utálatos volt. Lőrincz Lajos meg az asztalra könyökölt, s néha vetett közbe egy-egy kérdést. Az első örömteli meglepetés után most higgadtan, hidegen, éles szemét maga elé szegezve összegezte az átvétel módozatait, s iparkodott minél előnyösebben megkaparintani az örökséget. Szép Zsuzska, mihelyt elmondta a mondanivalóját, nem tudott gondolni többet a dologra. Csak nézte, nézte a beszélő legényt, nem hallotta, amit az beszélt, s most, mikor már túlesett a nehezén, aláírta volna a saját halálos ítéletét is.

- Csak csinyájátok meg - mondta és legyintett - a jegyzővel a dógot... Maj aláírom én. Én ahhon nem értök. Csak írgyátok.

- Jó van, Zsuzska - felelte Lőrincz Lajos, hálásan nézett a szemébe, s átnyújtva meztelen, kék erekkel behálózott karját a viaszosvászonnal takart asztalon, nehéz, barna kezét az asszonyéra tette.

Zsuzskát ismét átjárta erre a lázas forróság. Lehunyta a szemét, s egész testében elgyengülve, szinte odahullt a férfi elé. Sivár hetek után megint kezén érezhette Lajos kezét. S fölgerjedt benne az asszony, akit pedig már erőszakkal fojtott el önmagában, s már vágy bomladozott ki benne, nőtt, erősödött, s elterebélyesedett minden más érzésén. Az, hogy most a fiú anyja már tudott mindent, előtte szólította egyszerűen Zsuzskának, s fogta meg a kezét, csak egy pillanatra dobódott elé minden mocskával, lápszerű, piszkos mélységével és hínárjával... Aztán eltűnt, elmosódott, s kettőjüket látta csupán: magát és a férfit. Úgy, mint azelőtt.

*

Sürgött-forgott a szobában. Rakodott, rendezkedett, csinosított. Gondosan kisöprögette a szemetet, leporolgatta a bútorokat, a cifra tányérokat és Petőfit a falon, a szorgalmas órát és a légypettyes ablaküvegeket. Most megint megújult, fölfrissült, kividámodott... Már nem volt tiszta fehérben. Babos kendőt kötött a fejére és virágos kötényt maga elé. A poharakba pedig harmatos, feslő rózsabimbókat tett.

Olyan volt körülötte minden, mintha nem is adta volna el. Pedig a szerződést nagy, kanyargós betűivel alá is írta a jegyzőnél.

Sokkal egyszerűbb volt a dolog, mint gondolta. Mikor vasárnapi ruhában megjelent, már minden el volt intézve, nem is nézett semmit, a jegyző nevetve csípte meg az állát, s eléje tolta a papírokat, melyeken már ott volt a két tanú neve is.

Mintha meg sem történt volna, olyan minden. Hát ez az egész? Most már ő itt lakhat úgy, mint eddig lakott, senki meg nem mozdíthatja, pénzt is kap, Lőrincz Lajos pedig megígérte, hogy eljön. Boldog volt. Nem látott ezeken a dolgokon kívül semmit. Nem is akart látni. Minden gondolatát lefoglalta az öröm, hogy Lajos jön, itt lesz megint, hogy fogja ölelni-csókolni-szeretni megint... Néha megdöbbent ugyan, hogy hová sodródott... De aztán mindegy volt számára minden, annyira áthatja minden ízét, porcikáját ez a szenvedélyes szerelem.

Sárga napnyilak omlottak be, egy tyúk rivallt az utcán, a mezőről behallatszott a pacsirták csacsogása, finom fátyolként reszketett körülötte a por. S Szép Zsuzska egyszer csak halkan, önkéntelenül, remegő hangon dalolni kezdett.

"Dráva partján csak egymagám halásztam." Cifrán, kanyargatva dalolt, s úgy szállt ez a hang, mintha nagyon-nagyon messziről jött volna.

És úgy takarított, forgott, énekelt, mint a lakodalmát váró menyasszony. És olyan türelmetlenül, remegőn, föl-fölnevetve várt éjfélig, mintha az első szeretőjét várta volna. De Lőrincz Lajos nem jött.

Így történt ez néhány napon keresztül.

Az asszony vágya betegesen izzóvá fokozódott. Szüntelenül azok a szavak csengtek a fülében, amelyekkel Lőrincz Lajos az átjövetelét megígérte. S kiforgatta mindenféleképpen. Bizonyosan nem pontos időre szólt az ígéret. Bizonyosan jönne, ha nem akadna annyi dolga most az építésnél. Meg odakint a mezőn is. Ezerfelé tépi a gond. Csoda, hogy bele nem bolondul. És nem ő mondta-e: "Kívántam valaha mást, mióta ösmerlek? Hon feküdt úgy a fejem, mint a te mejjeden?..." S a megőrzött szavakat elő-elővette, csiszolta, fényesítette, forgatta őket, gyönyörködött bennük, mint a gyémántban, lelke legmélyébe zárta el. Utóbb oly színesek lettek, hogy a legizzóbb szerelmi vallomás sugárzott ki belőlük, és soha még szavak nem tartalmazták annyira a maguk szépségének s az őket használó érzelmeinek belső ellentmondását, a hiú kérészélet szomorú hazugságát, mint ezek.

S egész nap takarított, rendezett és várt az asszony. Majd este kétségbeesetten túrta fejét az ágyba, sírt, körmével és fogával tépte a vánkost, s ilyenkor mindig éreznie kellett a foghíját. Csupa ellentmondás volt minden. Hánykódott a lelke, mint a rozzant falióra ingája a falon.

Futott a kerítéshez. Óvatosan bújt a vén szederfa tövébe, s átleskelődött. Nézte a túlsó udvaron folyó munkát, a földből napról napra emelkedő vörös falakat, hallgatta a lármázó téglacsengést, kalapálást, a férfiak kiáltásait s a lányok nevetését, érezte az oltott mész, a homok és téglapor szagát, s eltöprengett, vajon az ő udvarán mikor kezdik az ásást, hordást, forgást-sürgést, hogyan fogják fölismerhetetlenné alakítani a régi örökséget? Ilyenkor fájt egy kicsit a szíve; de hamar megnyugodott a szívós várakozásban. Csak most, csak még egy kicsit legyen boldog, aztán majd igazán lemond mindenről, igazán öreg lesz, s igazán beletörődik Lőrincz Lajos házasságába, gyönyörködik a gyermekeiben, mintha az ő unokái lennének...

S a napközben átvergődött szemlélődések, gondolkodás, reménykedés után mindig pontosan megjött az este, az éjszaka, s meghozta a végsőkig feszített vágyakozás kétségbeesését, a csalódást, mely megtörte a lelke mélyéig, s mégsem tudta megtörni a hitét.

Annyi mocskos, pusztán állati közösködés után most szeretett valakit halálos szenvedéllyel, teste-lelke minden utolsó fellángolásával, ez a szerelem több volt szerelemnél, mert anyává tette, több volt az anyaságnál, mert befejezetlen, kielégítetlen és fájdalmas volt, s áthurcolta őt az emberi lélek minden mély szenvedésének és örömének tisztítótüzén... Nem hihette, hogy mindez valami szép, szent megdicsőülésben ne végződjék.

S a nyár buja színei, forrósága, a mozdulatlanul pihegő, dús lombú fák, a térdig érő fű, a szénaillat, a mezőkön pattogva égő gabona s a pipacsok vérvörös zászlócskái ontották magukból a legduzzadóbb egészség, a párzás és magérés illatát. A szénarendek vastag vánkosain, suttogó bodza- és galagonyabokrok tövében, a sárguló búza szélén hol egy-egy madár, hol egy-egy emberpár találkozott ölelésre, s egészséges testük-lelkük minden örömével, csókjával és szépségével gyönyörködtek egymásban. S a lány pirosan hozta rendbe ruháját, a madár a tollait, s szemükbe nevetett a bárányfelhős, végtelen égbolt.

Ebben a nagy, fényes, forró nyárban úgy járt-kelt, keresgélt, kiáltozott néma kiáltásokkal az asszony furcsa, magas, színes kendővel, világos köténnyel fiatallá erőszakolt, szenvedélyes alakja, mint a természetes életkörülményeiből mesterségesen kiszakított, szomorú vad.

Aztán a búzák mindenfelé éretten hajtották le sárga fejüket a határban. A rozs, árpa már alkalmas volt az aratásra. Az áldott nap nevetett saját bőkezű kegyelmén, s a falut fölverte a kis üllőn kalapált kaszák csengése. Mindenki készülődött az aratáshoz. A kutak mellett szalmakötelet csavartak. Koplaló napszámosok elszegődtek, hogy összeizzadják az egész esztendei szűk kenyeret. Parasztok kegyetlen, józan fejében nehéz gondolatok birkóztak arról, hogy tavaszra mi lesz a búza ára, s esztendőre mi lehet... Vasárnap pedig népgyűléseket tartottak az urasági cselédek, szerb katonák felügyelete mellett énekelték, hogy: "Föl, föl, ti rabjai a földnek..."

Péter-Pálkor aztán különös izgalom fogta meg Szép Zsuzskát. Maga sem tudta, mi. De ahogy estébe hajlott a nap, úgy lett belőle mindjobban, ösztönösebben, valami ősi vallás eltemetett igazságainak még mindig újra kibimbózó ösztökélésére boszorkány.

Dél óta már enni sem tudott a különös izgalomtól. Ide-oda járt, helyét nem találta, idegennek érezte magát a saját testében, bőrén futkosott a csiklandozó viszketés, kendőjét megoldotta a nyakán, s a macskát, mely lábához dörzsölődött, kirúgta az udvar közepére.

Este körbe-körbe járt a szobában, s egyhangú, szótalan nótát dünnyögött. Ennek a nótának nem volt eleje, nem volt vége, szüntelen megismétlődő, lassú motívumokból alakult, s olyan bús-vidám hangulata volt, mint a kasza előtt lehanyatló búzakalász jajdulásának. Közben előkereste a sarlóját s egy nagy lenvászon hamvast.

Körös-körül mélységes, pihegő csend volt, a mező és a föld illatozott, s a fák nyugodtan aludtak a falu szélén. Az erdő mögött lassan, piros párákba burkolva emelkedett a félhold, s egyszerre halvány fátylak ereszkedtek a vidékre. Mindenfelé mélységes álomba merülve guggoltak a vadkörte- és tölgyfák, az erdő felől valami különös, halk, sikongató hang hallatszott, s a csendet még mélyebbé, titokzatosabbá tette. A búzában, mely finoman hullámzott mindenfelé, sáskák hersegtek, tücskök zizegtek. S a falu sötét fái közül fehéren ködlött elő a templomtorony.

Szép Zsuzska egy dűlőn ment, tiszta fehérben, mezítláb, egyik kezében a sarlót vitte, másik karján az átvetett hamvast. Jobb felől kukoricatábla suttogott, beszélt a halk szellőtől, s az úton világosan látszottak a keréknyomok s a köztük fölburjánzott, fehér porral belepett moha és lósóska. A levendula és mécsvirág illatozott. Szép Zsuzska előtt kitárult az egész határ. Látta az Ördöngös, a Taligás szelíd dombjait, a Balátát, a Czirkust... S fönt, a mélységes, irtóztató messzeségekben ragyogtak, reszkettek a csillagok, a Tejút fehér szalagja s az erdő vonala fölött mindjobban tisztuló, fényesedő hold tükörlapja.

Az asszony megilletődve állott a hűvös, illatos éjszakában.

Minden érzékén dobolt, kiáltott, suttogott, zengett a világmindenség szörnyű szépsége, titokzatos nagysága és hideg nyugalma. Végtelen néma zenekar volt az, ami körülötte és benne harsogott. Egy darabig állt, s egész lényét eltöltötte a lesújtó fenség érzete.

Aztán hamar magára kanyarította a fehér lenvászon hamvast, mely fejétől talpáig redősen eltakarta, s bal kezével összefogta elöl a lepedőt. Majd nagyot fohászkodott, s egy nyom szélességben sarlózni kezdte a búzát.

Micsoda szokás volt ez? Milyen vallás emlékeképp maradt meg évezredek után? Miért csinálta ezt éppen ő? Miért az anyja, a nagyanyja, vissza a sötétbe merült ősökig?

Gépiesen, mélyen meghajolva aratta a búzát. A sarló harsogott, s keskeny nyiladékot falva a kalászerdőben, döntötte az érett búzát bal felé. S ment előre. Gyorsan, egyenletesen, némán. Kipécézte magának a falu túlsó sarkát, s afelé törekedett egyenesen. És a keskeny út ott maradt mögötte, mint fehér hajó után a holdsütötte barázda.

Ahogy lehajolt, s a búza tövére vetette a sarlót, gyakorlott, vérében rejlő mozdulattal nyisszantotta el az összefogott kalászokat, s vetette oldalt, s ezt gyorsan, ugyanúgy ismételte meg tízszer, százszor, ezerszer egymás után, anélkül hogy odafigyelt volna, a fehér lepel redőiből kitekintő fekete szeme elkalandozott az éjszakai úton, ahol ismert minden zugot, minden gyalogutat és nyárfát, s ahol minden második évben - amikor a határnak erre a felére került a búzavetés - elvégezte ezt a különös kötelességet. S most végigpergett előtte az egész élete. Olyan volt ez az éjszakai munka, mint a gyónás. Mélyen magába merült, s csodálatos finomsággal, pontosan érezte meg életének, cselekvéseinek, a véletlenek láncolatának megdöbbentő törvényszerűségét, látta, hogy önnönmagából hogy csíráztak ki az évek során szenvedései és örömei, s hogyan hajlott az élete folyton gyorsabb zuhanással oda, ahol most van, mint ahogy a fölhajított kő egyre sebesebben hull vissza a pocsolyába. Ilyen földobott kőnek érezte magát. De hát vissza kell őneki hullani, csupán a benne rejlő nehézkedés folytán, hiába törekszik fölfelé, hiába?

Megpihent, s fölpillantott az égre. Egyetlen öleléssel szeretett volna átfogni minden szépséget, leborulni az egész világegyetem előtt, annyira átfűtötte, izzóvá lelkesítette ez az illatos, friss, titokzatos neszekkel teli csillagos éjszaka.

Mi is hát a világ? Mi az élet?

Mik ezek a szüntelen keringő fényes csillagok, melyek egymást ragyogva iszonyú messzeségekben körüludvarolják?

Mi az ő élete?

Így forgott az eszében minden. Inkább megérezte a dolgokat, mint elgondolta. De ezek az érzések nagyon tiszták, világosak és pontosak voltak, mint a csiszolt üveg, s ezer színre bontották előtte a látszólag egyszerű, sötét és durva életet.

S eközben, mint apró tüzecskék, föl-fölgyúltak benne a hétköznap képei: egy-egy ember, ismerős, az utca, a sarki pad, Lőrinczék udvara, a kert, az építés, töprengett Lajos elmaradásán, s a vérében vágyak zsibongtak... S mindez valahogy összevegyült, összekeveredett, mint a zenekar különféle hangnemei, örvénylettek ritmikusan hullámzó színekben, s mindebből tisztán vált ki a világmindenség nagyságának, az élet megdöbbentő végtelenségének és titkosságának állandó átérzése.

Újra lehajolt, s belevágott a sarlózásba. Egyik táblából kiért, belehasított a másikba, egymás után, gyorsan, forrón. S mögötte ott kígyózott hosszú, sötét vonalban a kimetszett nyom, mint valami földöntúli lény csapája.

A nép sohasem tudta, ki aratja meg a határt, csak suttogta, rebesgette, hogy a boszorkány. Meglesni nem merték. Aki találkozik vele, nyomban meghal. Óriási fehér asszony, nem lehet látni belőle semmit a tetőtől talpig leomló redős lepeltől. Csak ha keresztúton éri az ember, akkor nézhet az arcába, de megutálja tőle az egész életét. Hogy ez mit jelent, nem értette senki. De borzadtak tőle.

Így Szép Zsuzska zavartalanul arathatott, s megtette a dolgát akkor is, ha zuhogó eső verte a koromsötét határt, vagy mennydörgés dübörgött fölötte, s kék és fehér villámok ostora csattant végig az égboltozaton. Másnap reggel ott kígyózott a megaratott nyom a búza vetésben.

A hold lassan emelkedett az erdő fölé. Tükörfényes lapja szelíden hintette az ezüstsugarakat. Néha egy-egy kutya vakkantott az álmodó faluban. S Szép Zsuzska közeledett az Ótemető dűlőhöz.

Mikor kiért az útra, mely bal felől az erdő sarkán át Vejtibe, jobb felől a sellyei országútra vezetett, föltetszett előtte az Ótemető dombja egy-egy csonkán félredőlt százesztendős fejfával a holdfényben, egy-egy bokorral, mely a régi csalitokból, kertből hírmondónak ittmaradt, s a magányosan búsongó szomorúfűzzel, mely hosszú haját lelógatva bólingatott, s zokogta örök fájdalmát a suttogó szélben.

Szép Zsuzska megint kiegyenesedett, s letörölte homlokáról a verítékcsöppeket.

Csend volt. A természet pihegett. Már magasan állott a hold, az égen egyetlen felhő sem látszott, világoskéken borult a határra, mint egy nagy kupola, s az egyedülvalóság lesújtó és fölemelő volt egyszerre...

Hirtelen, messziről, az erdő irányából vidám, halk füttyszó csendült, s tisztán szökellt végig a suttogó búza- és kukoricatáblák fölött. Valaki jött Vejti felől, már hallani lehetett szapora lépteinek ütemes dobogását. Taktusra fütyülte az idegen, ismeretlen indulót, s ahogy közeledett, úgy lett erősebb a vékony fütty s tisztábban kivehető a léptek dobaja.

Szép Zsuzska odaállt a keresztút közepére, s kíváncsian leste, ki jöhet onnan olyan sietve, Vejtiből, füttyszóval, Péter-Pál éjszakáján. Először, a dalról, szerbnek ítélte, s jobban beleburkolózott a hamvasba, csücskét elhúzta az arcára. De egyszerre csak fölbukkant a holdfényben Lőrincz Lajos.

Az asszony dermedten nézte.

Egyszerre tisztában volt mindennel. Kezei lehanyatlottak, s elejtette a sarlót. Egy pillanat alatt világossá lett számára, hogy a legény örökre idegenné vált... S ha tudta eddig is, ha Gergics Mári s Lőrincz Lajos viszonya nem is volt titok előtte, most úgy hatott, mint mikor a lepel kíváncsi tekintetünk előtt lehull valamiről, s mi aztán szívesen visszaterítenénk, de már nem lehet.

Lőrincz Lajos egy bottal csapkodta a gazt és sietett. Kalapját a szemére húzta. Csak mikor egészen az asszony közelébe ért, harapta el a nótát, s torpant meg egy helyben. Rámeredt Szép Zsuzskára. A hold bevilágított rémült arcába, kimeredt szemeibe, álla leesett, ajkai hangtalanul mozogtak. Az asszony számára olyan rettenetesen szomorú volt a legény rémülete, ez a halotthoz hasonlatos arc, mintha ő ölte volna meg a saját gyermekét. Észrevette magán a lepedőt, s most pillanat alatt ledobta. Úgy állt ott szégyentől, szerelemtől, alázattól égő arccal, s ajkai körül torz mosoly játszadozott.

- Én vagyok, Lajos... Fész tűlem?...

- Hogy a fene egyön meg, de rám ijesztöttél!... - káromkodott Lajos, s megigazította verejtékes homlokán a kalapot. - Ki gondóta, hogy te vagy ett... Na, de sietök - s ki akarta kerülni az asszonyt, szégyellte magát s kapkodott. Rálépett a fényes sarlóra. S már ment volna tovább, menekült volna, de Zsuzska remegve fogta meg a kabátja gombját, szemét elfutotta a könny.

- Hát Lajos... Lajos... - nyögte elfúló hangon - má mégy? Futsz? Nem akarsz látni se, he? Lajos.

A legény arca eltorzult, dühösen szakította ki magát, s fölkiáltott:

- Ej, hagyj a rossebbe! Mi közöm hozzád?! Mit állsz az utamba? A szerződés megvan, osztán vége. Eressz!

Szép Zsuzska előtt elsötétedett minden. Úgy meredt a férfira, mint egy rémre, akit még sohasem látott. Egész testén jeges borzongás futott végig. Szavai iszonyú idegenséggel siklottak a holdfényes csendben.

- A szerződés!... A szerződés!... Én Istenöm, Istenöm!... Lajoskám! Fiam!

Térdei megrogytak, leomlott a legény elébe, átkulcsolta makacs kezeivel a menni akaró férfi lábát, s hetek óta gyötört lelkéből kiszakadtak a könnyek, lefolytak az arcán, s a válla görcsösen rángatózott.

- Csak egy szót szólj! Fiam! Lajoskám! Ne legyé olyan... Bántottalak? Mindönt neköd adtam, akár a fiamnak... Anyád akartam lenni! Lajos!...

A legény lenézett rá végtelen undorral és megvetéssel, s hogy ettől a kínzó undortól, amely saját maga, az élete és az egész világ ellen fölkavarta, meneküljön, kegyetlen és durva mozdulattal fölrúgta az asszonyt, hogy az hanyatt bukott a búzába. Kiköpött.

- Eressz hát! - sziszegte. - Mer agyonváglak!... Dögőj ott ni... Eleget megutáltam magam miattad.

És gyorsan sarkon fordulva siető, szinte futó lépésekkel elindult az úton tovább.

Rettentő csend maradt utána.

Az asszony szinte ájultan ült a földön. Nem sírt. Bámult a siető férfi után. Csak ült csendesen, mint egy jó őrült. Nem tudott gondolkodni. Gépiesen, üres tekintettel követte a holdfényben mozgó alakot, míg egy kukoricatábla sarkánál el nem tűnt. Akkor meglátta a földön heverő lepedőt s a sarlót, mely úgy csillogott a fűben, mint egy odahullott másik hold. Lassan föltápászkodott, fölment az Ótemető szelíd dombjára, egy besüppedt sírra ült, s onnan még egyszer láthatta a falu felé siető férfi alakját a kukorica szélében, de a lépések neszét már nem hallotta. Egy kidőlt fejfa volt előtte, körös-körül mély csend, s az úton gazdátlanul fehérlett az otthagyott vászondarab és a sarló acélja.

*

Két esztendő múlva sok minden megváltozott.

Lőrincz Lajos a "törvények igazára támaszkodva" kiverte Szép Zsuzskát a házból, s maga épített helyette másikat, magas, cserepes kőházat, közbül a tervezett kapubolttal. Mindenki tudta, hogy miképpen szerezte, mondták is a háta mögött, de tisztelték, mert "erős ember" volt, ésszel élt, s a háborúban beszíjasodott lelke megbirkózott a mások nyomorán érzett ostoba szánalommal. Ebben egyébként nem sokan maradtak el mögötte.

Boldog ember volt Lőrincz Lajos, rászokott a borra is, megházasodott Vejtiből, s az a törekvés, hogy valamiképpen gyermekük ne találjon születni, sikerrel is járt. Ilyenformán Csecsi Mári is fölmagasztalódott, s büszkén panaszkodott Punak Zsuzskának, a nazarénusnak:

- Jaj, látod-e, asse tom, hon a fejem... Most vót félmilliom ni, osztán má alig van... Nincs értéki a péznek! Mejen jó, hogy megvettünk annak a cömöndének a házát, igaz, drága vót ám akkor... de mit ér az mast!...

*

Szép Zsuzska odakint lakott a Tapasztón, a község adott neki lakást a koldusházban, s esténként látni lehetett a Tapasztó szélén, amint piszkosan, maga elé meredve ült, és nézte a mocsarat. Sűrű fűzfabokrok között kacsák úszkáltak, tapicskoltak a part sarában, s a nyárfák mögött mint nagy tűzgolyó szállt le a nap. Ott ült, ült órákig a viskó előtt, kezében valamilyen virágot vagy bimbót, bumbékot forgatott, s néha arcához emelte. Sovány, ráncos volt ez az arc, mélyen belesüppedtek a nagy, lobogó szemek, s állandóan vizesek és vörös szélűek voltak.

Szánalomra méltó volt rongyaiban, némaságában. Földjét a nazarénus gyülekezetnek adta. Nem volt semmije, senkije.

A nap lebukott, lángba borította a fák mögött az eget, és a rokkant vénasszony belenézett a messziségbe.

Eszébe jutott a nazarénusok hite az ég felhőin eljövő Krisztusról, s amint nézte, nézte a vörös égboltozatot s a sötéten fölmeredő jegenyefák őrcsapatait, úgy látta, hogy megnyílik az ég, nagy lobogó mélységek tárulnak elé, s nem tehetett róla, de a felhőn leszálló Krisztus olyan volt, mint első szeretője: néhai Lőrincz János.

Az urak beléptek a tágas, meszelt szobába, és érdeklődve tekintettek körül.

- Tessék, uraim - recsegett a hátuk mögött erős, hurutos hangon Nagy Varga János -, tessék az én kis viskómba fáradni!... Ne zsenérozzák magukat. Juli! Asszon! Hon vattok, rosseb az ejen vendéglátót. Gyüjjetök hát, segéljetök az uraknak.

A gúnyosan tiszteletteljes hangsúlyozások egész skálája szólalt meg ebben a néhány mondatban. S a gőg és alázatosság úgy keveredett bennük, mintha ez a gondolat húzódott volna meg a szavak mögött:

- Na, büdös vásottnadrágú, most hasra!

Maga Nagy Varga János, negyvenöt éves, borotvált állú, nem magas, de nagy csontú, darabos ember, ott állt az ajtóban, lábát szétvetette, kék, ganajszagú kötényét le sem porolta csupa büszkeségből, barna, vastag ujjával a bajszát pödörgette, s olyanformán hajtotta le a fejét, olyan hamisan, egy csöpp mosolygással, egy csöpp szánalommal, mintha végtelen magasból tekintene alá alig látható emberkékre.

Az emberkék: az urak pedig elkezdték a padlóra lerakni kézitáskáikat, köpönyegeiket, az ajtó mellé, a sarokba, s kellemetlenül szaglászták a díszszoba dohos, ünnepi levegőjét. Kocsin jöttek, egyikük, a járásbíró: Strimpf, kedélyes, kövér ember volt, sima, kerek álla halványvörös árnyalatú, apró szemei kékek s a bajusza nyírott, vörös angolbajusz; a másik úr alacsony, fekete emberke, olyan, mint valami fürge rőfössegéd, kinyalt és modoros, bal lábát minden mozdulatnál meglebegtette egy kicsit a levegőben, s kecsesen támasztotta meg aztán a cipője hegyén, mintha kiszolgált volna egy vevőt. Dőlt belőle a finomság és udvariasság. Szemei gyors, fekete szemek, aprók és élesek.

Dr. Fejő ügyvéd volt ez az úr.

Most érdeklődve tekintettek körül. Nagy Varga János ott az ajtóban csak nézte őket, s időt hagyott nekik a bámuldozásra. S ők csakugyan meglepődtek. Legalábbis ez látszott rajtuk. A nagy, ebédlőbe való vörös plüssdívány ott gőgösködött mindjárt a lenfüggönyös ablak mellett, cifra tornyai kétfelől székesegyház tornyaihoz illő nagyralátással meredeztek, s ugyanez nyilvánult meg az "urasan" egymás mellé állított két ágy vásári cifraságain. A hármas tükörrel ellátott toalettasztalon meglátszott, hogy azonmód érintetlen szüzességében áll most a két ablak között, ahogy odaállították egy-két esztendővel ezelőtt, amikor Varga János napja kezdett fölvirradni. S a falon ott virított Ferenc József, Vilmos császár és Mehmed szultán hármas mezőben rajzolt téglavörös arca, körös-körül bonyolított piros-fehér-zöld sávokkal, a tizenhárom aradi vértanú gyalog és lóháton, hupikék ég alatt, salátaszínű fák tövében, hátul kaszákat emelő gatyás parasztok tömege ordított, s egy mérföldkövön, mely Mózes tábláihoz hasonlított, díszlettek a hősök nevei. Odább meg, a dívány fölött, pödrött bajuszú férfiarcok koszorúja ékeskedett, mind rendkívül komolyan, rendületlenül, sziklaszilárdan meredtek egy távoli pontra valahol a sarokban, s legeslegfölül Nagy Varga János nyírott, kerek fejét lehetett látni, kétszerte nagyobb méretekben, mint a többiét, mellén feszült a katonazubbony, gallérján kétfelől egy-egy fehér csillag ragyogott, bajusza tűhegyes, egész ábrázatán zordon harciasság ömlött el, mint valami római légionáriusén. De az csak sisakkal volt olyan kemény, mint ő födetlen fejjel. Efölött pedig két kövér angyal tartott egy kacskaringós szalagot, ilyen fölírással: "V-i hősei az 1914-18-as világháborúban". Még két szekrény is volt a szobában, más stílusban ugyan, mint az ágyak, s a padlót házilag szőtt, keskeny pokrócok takarták. Az ablakokon belátszottak az utca bólogató akácfái, melyek rogytak a fehér virágfürtök dús hótömege alatt, s a nyugodni készülő májusi nap utolsó aranysárga sugaraiban ragyogtak. Egy fénykéve ferdén betűzött a piros, hosszú és üres virágvázákra, melyek kétfelől ott álltak az asztalon, s átvillanva a bennük összegyűlt döglött legyek halmazán, hosszú, piros csíkot hasított a félhomályban pöffeszkedő bútorokra s a meszelt falra.

Strimpf járásbíró keménykalapját a táskájára helyezte, s ugyanúgy tett az ügyvéd is a magáéval, mert fogas nem volt a szobában. Aztán azzal a zavart, kényszerű mosollyal álltak szemben egymással, amely akkor ül ki az arcra, amikor nem tud mit szólni az ember, de hallgatni kellemetlen.

- Rossz az út - szólt végre Strimpf, s kövér arcát megtörölgette zsebkendőjével, duzzadt hasát pedig otthonosan előrefeszítette. - Szinte agyonrázott. Nem vagy te éhes, Béla? - fordult az ügyvédhez, ki zsebeiben kotorászva állt előtte.

- Nem. Nem vagyok - dörmögte Fejő kedvetlenül. S a másik percben már szíves öröm ragyogott az arcán, kis termetéhez illő fürgeséggel fordult a házigazdához, s bal lábát meglebegtetve egy kicsit, cipője hegyére támasztotta. - De milyen szép lakása van, Varga úr! Milyen ízléses! Ki hitte volna. No lám. Ezek a bútorok! Sokba kerülnének, ha most kellene megvenni.

Nagy Varga János fölemelte a fejét, s arcán meglátszott, hogy tudja, mire való ez a bók. De gőgje is egyszerre megduzzadt a kimért szavak mögött.

- Hát biza... Ejen bútorér, mint amejen ez, kellene mamá egy milliom.

- Nono! - hökkent meg a járásbíró őszintén.

Varga János egyetlen, hosszú, nehéz lépéssel a szobába dobbant, kiegyenesedett, s miközben jobb kezével az ügyvéd feje felé kapkodott, a hangja szenvedélyesen reccsent meg:

- Hát, doktor úr! Nincsen igazam? Ha ez a bútor ett meg nem ér mamá egy milliomot, hát azomba vágják el a nyakamat. Nohát!

Az ügyvéd egészen összezsugorodott a szikrázva rámeredő szemek tüzében. Készséggel csosszantott, s mosolyát elnyomva felelte:

- Hát bizony. Az ám. He-he-he. Igaz. Ilyen árak mellett.

- De még osztán ejent nem is kap! Nem ám! Mit gondónak. Ejen bútort mamá!

Éppolyan gyors és szenvedélyes mozdulattal, mint ahogy az imént a szobába lépett, megragadta az ágy végét, s rázni kezdte.

- Ez nem lotyog! Úgy áll, mint a szakrament. Mint az Isten!

A két úr csak állt mellette kétfelől, s most már a tisztelet és alázat egy halvány színét is vegyítették bámuló arckifejezésükbe.

Varga János pedig észbekapott, s elnevette magát.

- Jaj, de hát el kell látni a lovat, marhát, mer béestelödik. Nem is mondtam, hogy tegyék le a cókmókot. Letették? Jó. Maj osztán gondoskoggyunk vecserárú. Mer ha parasztok legyünk is, nem éhezünk ám.

Azzal megfordult, és himbáló léptekkel kiment az ajtón.

Szokása szerint egyetlen pillantással végigpásztázta az udvart, s meglátott mindent. A vadonatúj kerekes kút mellett állt a kopott, fekete cséza, melyen az urak jöttek. A lovakat már kifogták, s bekötötték az istállóba. De alaposan feltúrták a frissen lehintett homokot, egy fiatal diófának letépték egy ágacskáját, s a kút vödrét nem eresztették vissza, amint dukál. Lejjebb, az ólak körül éktelenül visítottak a malacok, s a csapatokba verődött baromfiak sóváran várták az etetést. Azonban sehol senki. Az asszony, a gyerek, mintha meghalt volna. A lány dalolását ugyan hallotta a konyha felől, hamisan, vinnyogva dalolt egy városból kiplántált nótát: "Egy rongy van, egy rongy van a szívem helyén!..." - de nem szólt neki, a lány esetlen, hamis dalolása mindig meleg szánakozással töltötte el, egy pillanatra megjelent előtte nagy, nehéz, csontos és húsos teste, szeplős arca, az övéhez hajszálig hasonló sasorral, elöntötte a szeretet lánya iránt, s az imént tapasztalt rendetlenségeken fölizzott dühe annál sistergőbb lobogással irányult a fiú és az asszony ellen.

- Rosseb egye le a kezetök szárát! - dörmögte fogcsikorgatva.

Egy pillanat alatt robbanásig tudott eltelni haraggal. Ma különben is erős napja volt, minden izmában nyújtózkodott a fáradtság, és a dereka is fájt egy kicsit. Lassú, meg-megbiccenő lépésekkel ment le a pitvar lépcsőin az istálló felé.

- Hon lehet az az asszon? - dühöngött.

Odalépett a kutyaház előtt láncon vinnyogó és forgó nagy, fehér ebhez, s lecsatolta a láncát. Bobi mámorosan a szabadságtól ugrott Varga János nyakába, s hosszú, büdös nyelvével végignyalintott a képén.

- Hej, azt a szentségös atyaúristenét a bőrödnek! - ordított föl, s szemét elöntötte a vér, öklével megtörölte a száját, és köpködött. - Hogy a rosseb szánkázzon rajtad!... Megáj csak! Gyere csak!

Iszonyú dühében megragadta a kutya örvét, fölemelte mindenestül az elnyúlt, hörgő állatot, odavágta a földhöz, hogy csakúgy porzott; aztán rátérdelt, lenyomta a sarkánál fogva, öklével verte a vékonyát, fújt, homlokán kicsattantak a zsinórnyi erek, és kigyöngyözött a verejték. Így kínozta mindaddig, míg a saját lucskában vonagló eb tajtékos szája el nem némult, és félholtan hevert előtte. Akkor otthagyta. Megtörölte inge ujjával a homlokát, és köpött.

- Dögőj meg! - vetette utána. - Még te is. Meg minnyá ejen, aki csak aggat!...

Ez a munka könnyített a lelkén. Törődött izmainak jólesett egy másik élet korlátlan hatalomba kerítése, öntudatának az a tény, hogy rombolhat is, ha akar, és élet fordul meg a kezén. S hogy ő most megölhette volna ezt a dögöt, ha nem olyan jószívű...

S már mit sem törődve a rogyottan kullogó állattal, odament a kúthoz, kiemelt egy vödör vízben hívülő palackot, hosszan ráhúzott a borból, megköszörülte a torkát, s bement az istállóba.

Két hatalmas, kövér muraközi pejkanca röhögött rá a cementjászol mellől. Gömbölyű faruk rengett. Térdig álltak az alomban, unalomból lecibálták a szénát és rátapostak, megszaggatták a kötőféket, kitördelték a szarvasmarháktól elválasztó, alacsony deszkafal deszkáit, egyszóval: nem kisebb rendetlenséget teremtettek, mint ami odakint volt az udvaron. Jobb felől még két sovány gebe is állott, egy sárga meg egy almásszürkeszerű, de ennek a színét nem lehetett pontosan megállapítani, mert úgy és annyiszor rászáradt a piszok, oly régen fürösztötték, vakarták, kefélték már, hogy a farán sötétsárga, a marján fekete volt, s csak a pofája meg a nyaka látszott almásszürkének. Ez a piszok mégiscsak kevésbé látszott meg a sárgán, mert az természettől fogva piszokszínű volt. Ott álltak hát szegények szelíden egymás mellett, jóízűen harsogtatták a szénát, mit gondviselőjük jókora öllel vetett nekik a máséból, s elnyűtt térdeik remegtek a hosszú út után.

Ezek a bosszantó dolgok mind csak fokozták Nagy Varga János haragját. Vendégei voltak odafönt: hagyján, azokra szüksége van most: de tetejébe: föltúrták az udvart, letörték a diófa ágát, nem eresztették vissza a vödröt, idegen lovak vannak az ő istállójában a remek muraköziek mellett, nagy csomó szénát etet meg kiéhezett gebéivel a fuvaros... Kár és rendetlenség mindenütt. Az istálló is azonmód takarítatlan. Rögtön itt lesznek a tehenek a legelőről, etetni kell, fejni kell. A baromfiak... Az urak... Hol az asszony? Hol a gyerek?

Megtaszította fején a kalapot. Hátulról, a tarkójáról előre. S megvakarta hátul a fejét. Minden tagjában megint bizsergett a düh. Hiába lót-fut, robotol hát látástól vakulásig, ilyenkor mindig éreznie kell, hogy egyedül van, egyedül, szemben az egész világgal. Ezek nem értik meg őt, ezek nem érzik, hogy nekik akar megszerezni minden elérhetőt és értékeset. Ezek... ezek szegénynek születtek, s azok lesznek, mihelyt ő behunyja a szemét. Mélyet, hosszút és keserveset sóhajtott.

- He-e-ej, azt a rohadt mindönit!

Ekkor látta meg a fuvarost, aki ott ült a sarokban, egy vetet szénán, és bagózott. Rongyos ködmöne olyan nagy volt, hogy kettőt is belé lehetett volna bújtatni olyan soványat, mint amilyen ő, ujjai leértek a keze fejére, gallérja az álláig meredt, piszkos, fekete keménykalapja szétálló füléig esett, s azok olyan pirosak és hártyaszerűek voltak, mint két pipacsszirom. Hosszú, vastag és borvirágos orra barátságosan előrenyúlt, vörös bajusza lelógott, s amint ott ült a szénán, ritmikusan mozgatta állkapcsait, a tüdőbajosok módján aprókat és szaporán köhögött, sovány, szőrös kezeit összekulcsolva fölhúzott térdén, rendkívül nyugodt, megelégedett és nemtörődöm embernek látszott. Oda se hederített Varga Jánosra. Még a köteles köszöntést sem vetette oda. Nézett maga elé savószínű szemeivel, és sűrűn köpködött. Nyilván látta, hogy a gazda csak azért vette észre először a lovakat s csak azután őt, mert ilyen sorrendben következnek ők a szemében érték dolgában. Hát azért nem hederített rá.

Varga János meg szétvetette a lábát, fejét lehajtotta, s úgy nézett percekig a némán bagózó atyafira. Az kényelmesen ellegyintett az arcáról egy szemtelen legyet, és köpött. Egyáltalán sűrűn köpködött (ez előnye a bagózásnak a cigarettával szemben).

- Hát, testvér - mondta végre Varga János, és végtelen megvetés, lekicsinylés, gőg duzzadt a rekedtes hangja mögött -, mikor adtál utoljára szénát a loajaidnak?

A fuvaros rápillantott savószemével, és sercintett.

- Hát - dörmögte bosszúsan vállvonogatva - bizony régen vót. Ilyenforma nagy parasztnál kaptak mint ked, az is így bánta. Rég vót.

Varga Jánost elöntötte a vér. Megköszörülte a torkát, ujjait öklébe markolta, s szerette volna megragadni ezt a kehes ebet a nyakánál, odapüfölni a falhoz, míg szuszog a nyomorult koldus, a nincstelen senki, a napszámos, ki szemtelenkedni mer előtte... Egyszerre kizúdult a száján a düh ordítása, szemei szikráztak, és öklével hadonászott.

- Mi?! Micsoda? Hogy mer maga... De a keserves Istenét magának!... Rongy kódús sönki!... Kirúgom ennen, hogy kalánnyal se szedik össze...

De a fuvaros rendületlen nyugalommal rágta a bagót, s hessegette a szemtelen legyeket. Oda se nézett. Csak mikor az ordítva hadonászó ember egy pillanatra megpihent, hogy lélegzetet húzzon dagadó mellkasába, mérte végig a szeme sarkából tetőtől talpig, és nyugodtan, vérlázító gúnnyal mosolygott. Fülein átsütött a lenyugvó nap, s most egyszerre még jobban kigyúltak, a sárga arc, a hosszú orr, a hegyes, titkon vigyorgó száj, s a mély nyugalom olyanná tette, mintha az ördög lenne maga.

- Kár annyit beszélni, hallja ked. Most nincs ám katonáéknál... Ott is ilyen hős volt? He-he... Mer azt csak tudja, hogy odakint én védtem a maga házát, fődjét, mi?

Varga János lenyelte a dühét. Megmarkolt egy vasvillát, és némán munkához látott. Elhatározta, hogy nem szól a bitanghoz. Csak hosszú sóhajok szakadtak föl a melléből. Keserű volt a szája. Mindenkinek az a baj, hogy ő gazdag. Még neki is. Mert íme: sem az asszony, sem a fiú meg nem tudja becsülni a vagyont. Hol a fenében vannak?

Amint mogorván forgatta a villával a trágyás almot, s esze éppúgy forgatta a mindennap ügyes-bajos dolgait, meggondolta, hogy ettől az atyafitól tán megtudhatna valamit az ő pöréről. S a másik percben már rátámaszkodott a villanyélre, barátságosan pödörgette a bajszát, és köhintett.

- Hát osztán, barátom... Nem hallott valamit útközbe?... Hogy má az én ügyemrül... Nem? Az urak nem mondtak sömmit?

S várakozva, bizalmasan tekintett a vékony, sárga arcra.

A fuvaros gúnyosan kacsintott rá a szeme sarkából. Legyintett.

- Mondtak valamit... Ezt-azt. Hm. - Köhintett, köpött. - Hogy aszondja a doktor: na, pajtás, ez a paraszt nagy bitang...

- Mi? Én?

- Nono... - intette csendre a vékony ujj. - Minek akarja tunni, amit a háta mögött beszélnek? Úgy köll kednek. He-he! Meg aszongya: na, pajtás, hát meg kell nyúzni a parasztot, a büdöst, ha már pörösködik. Mit pörösködik? Ki akarja fosztani az apját mindenéből. Jó. De majd mink meg őtet tépázzuk meg. He-he! A büdös gazembert, a disznót!...

Varga János ott állt a villára támaszkodva, s még csak föl se hördülhetett. Hiába kételkedett a fuvaros szavaiban. Érezte, hogy mond valami igazat.

- Ezt mondta vóna! Melyik?! Az ügyvéd? Persze, hát ügyvéd... - Ámuldozott, de szégyellte magát.

- Meg aztán - folytatta kéjjel a fuvaros -, hogy aszongya a bíró: eleget szerzett ez itthon, míg más szegény a fronton döglött, ez kórházba, miegymás... Tudja azt mindenki. Most még aztán nem elég neki, hogy él. Pörösködik. Ki akarja fosztani a szegény, öreg apját. Hát csak fizessen. A büdös. Így a bíró...

Vidám, cinikus basszusán jóízű, gurgulázó röhögést eresztett meg, amely apró köhögésbe csapott, és köpködéssel végződött. Varga János rövid, mogorva mozdulatokkal látott munkához, s szaporán hányta a trágyát.

- Legalább nem titok... - gondolta, és önkéntelenül dörmögte is a gondolatát. - Tudok felőlük mit gondóni... Büdös paraszt... Megtépázzuk. Hogy a rosseb...

Kirúgta az istállóajtót, beleköpött a tenyerébe, s megragadta a trágyával rakott talicska nyelét.

- Kifosztom az apámat... Disznó paraszt... Na várjatok. Maj beszélünk mink még... Rosseb egye meg azt a vásott úri formátokat! - Kitolta a talicskát az ajtón.

Odakint még ragyogott egy-egy napsugár a fák tetején, de a tornácos ház s a rikító muskátli- és szegfűbokrok a könyöklő párkányán kezdtek már színtelenedni. A konyha felől álmatagon, hamisan vinnyogva hallatszott Juli dala: "Hogyha eljönnél ma a kávéházba, beszélnék veled, te szőke gyereeeek..." - s a fecskék az acélszínű égbolton keringtek, szállongtak...

A két úr beszélgetve ment a kert felé. Fejő doktor aprókat lépett, elegánsan, fürgén, szolgálatkészen. Egy kissé odahajolt a járásbíróhoz, akinek válláig sem ért. Hevesen gesztikulált. Strimpf úr zsebre tett kézzel és befelé fordított lábfejekkel tolta előre hatalmas hasát, ajkai közt szivar füstölgött, szeme a piros gyümölccsel rakott cseresznyefán andalgott. Meglátván a talicska súlya alatt görnyedő Nagy Varga Jánost, udvariasan megálltak a robotoló paraszt előtt.

- Dolgozgatunk... Dolgozgatunk... He-he! - kedélyeskedett a járásbíró. Két lába oly sután és mereven tartotta a hasát, mintha fából lett volna.

- Vannak-e szép jószágok?

- Megnézzük a kertjét, Varga úr! Szabad?

- Kéröm! - reccsent meg udvariasan a rekedt hangja, s éles szeme sarkából megvetéssel és undorral nézett végig az urakon. - Csak tessék, uraim! Akár egy kis cserösnyét is szömözhetnek. Tudom, az ejen városi féle úrinép mindég éhös a gyümőcsre!... Mink parasztok má jobban megesszük a húst.

- Bizonyára, bizonyára - udvariaskodott az ügyvéd.

*

Este Juli meggyújtotta a díszlámpát. A pattogó sárga láng lassan éledezett, s megvilágította a nagy darab fiatal lány szeplős, makacs arcát, apró szemeit, alacsony homlokát és barna, foltos kezeit. Kegyetlenül szeplős volt Juli. Ez volt a legrettenetesebb csapás életében. Valahányszor tükörbe nézett (pedig gyakran nézett), mindig keserűen állapította meg, hogy az erdőőr vagy a napszámos Dávid Jóska lányai szebbek. Pedig azok földhözragadt, nyomorult koldusok hozzá képest.

Most csinos, piros pettyes nyári ruha volt rajta és fehér kötény. A lámpafény megcsillant erre az alkalomra fölvett arany nyakláncán és vastag aranygyűrűjén. Mikor a lámpa gömb alakú tejüveg ellenzőjét is föltette, belepillantott a szemben levő toalettasztal ezüstös tükrébe, s megigazgatta vörösbarna, kontyba tűzött haját, így este meg volt elégedve magával, mert a tükör hazugul letagadta a szeplőket, s csupán keményen duzzadó mellét, fehér nyakát s a pettyes ruha alatt duzzadó, egészséges, csontos testét mutatta meg.

Az asztalt különben már megterítette; finom, piros szélű lenvászonnal takarta be, a cifra tányérok ott ragyogtak szépen sorjában a lámpa körül, s a vendégek tiszteletére előkerültek a rubinpiros borospoharak, melyekre aranyos cirádával holmi német betűk voltak kanyarítva, s egy csehországi város neve: Brüx. Nagy Varga János még hőskorában vette, amikor a brüxi kórházba gyógyíthatatlan gégesorvadással áthelyezték. Ennek már több mint öt éve, s a poharakból egy sem törött el.

Juli utolsó szemlét tartott az asztal fölött. Nehézkesen topogott a magas sarkú, átkozottul szűk, sárga cipőben, himbálózó, kacsázó járással. Itt-ott még igazított egyet az asztalon. A vendégek tányérja mellé nagy lenvászon törülközőket készített. Aztán föl-fölszisszenve a csikorgó cipő szorításától, mint valami nehéz gálya, kiringott az ajtón.

Egy pillanatig csend volt körös-körül. A nyitott ablakon akácillat és földszag áramlott be, a lámpa sárga fényköre rávetült az aradi tizenhárom hupikék és salátazöld foltjaira, a három uralkodó téglaszín arcára s a v.-i hősök zordon galériájára.

A bútorok hallgattak. Csak a békák brekegtek a sötét éjszakában szaporán.

Odakint megharsant a házigazda túlzottan udvarias, rekedt hangja.

- Tessék, uraim, tessék! Gyüjjenek az én kis viskómba. Ett az edeje, hogy vacsorájunk! Mast má kinízögethették magikat a kertbe.

És becsörtettek a szobába.

Nagy Varga János jött elöl, hogy kalauzolja az urakat. Ugyanaz az istállószagú, kék kötény volt előtte most is. És tulajdon az a boldog házigazdai mosoly az arcán.

Strimpf meg Fejő doktor zsebre tett kézzel ide-oda ténfergett a szobában. A doktor cigarettát szorongatott a fogai között, s mindig úgy lépkedett, hogy szemben legyen a járásbíróval. Mint a napraforgó. Éhesek voltak, s szerető simogatással pillantgattak a terített asztalra s a lámpa meleg, aranysárga fénykörére.

Belépett Varga János fia is a boros- és szódavizes üvegekkel. Az alacsony fiatalember fekete gyapjúruhát viselt, fekete haja hátra volt fésülve a fején, és szabadon hagyta sima, hátrafelé lejtő homlokát. Apró, barna egérszemei ravaszul és okosan csillogtak. Letette az üvegeket a padlóra, s fejét kissé félrehajtva és előretolva nagy, barna kezét, barátságos, ruganyos léptekkel ment az urakhoz.

- Alászolgája. Alászolgája. - Összecsapta a bokáit.

- Ááá, jó estét, jó estét... Hogy van? Hogy van?...

- Hahó. Dezső, szervusz. Na, hogy vagy?

- Köszönöm, he-he... Szegényesen... - Jobb keze hüvelykujjával az orrát nyomkodta és szipogott. Ez a szokása még gyermekkorában makacsodott meg benne, amikor apja suhogós, pattogós verésekkel tanította meg az orrtörlésre.

- Na, még nem házasodunk? - kedélyeskedett a bíró, és hasát veregette. - Remélem, nemsokára?... Lakzi lesz, mi?

- Bizonyára... Bizonyára... - örvendezett a doktor.

- Ráérünk. Nincs mire.

- Valami gazdag lányt. No. A Palló Ilonkát. Csinos portéka.

Kelletlenül szipogott, mert titkos családi álmot érintett a szemtelen bíró. Varga János is hümgetett.

- Azok nagyralátók - fakadt ki. - Kéne is a rossebnek. Kényös annak a bűri.

Így évődvén és játszadozván egymással, várták a vacsorát. Nagy Varga János már a kusztoráját is elővette, s odafenve a nadrágjához, a tányérja mellé tette. Aztán dongó léptekkel az ajtóhoz ment, s kiordított rajta:

- Asszon! Mi lesz? Hozitok-e má? Hogy a rosseb szánkázzon rajtatok!

Alig hallható, gyenge, szelíd hang vegyült össze Juli rikoltásával:

- Ezömbe vigyünk... Lá, beteg vagyok...

- Vigyünk má, na, nem várhatunk egy percöt?

S rögtön ezután megjelent Juli nagy dühösen, magasan maga előtt tartotta az óriási tálat, melyben illatfergeteget árasztott az aranyos-piros csirkepörkölt. Mögötte Vargáné lépkedett mezítláb, nagy iparkodással, tiszta biklája a lábikráját verte, s kendővel bekötött feje ráhajlott a habként reszkető, hófehér galuskaboglyára. Arca vékony volt és szenvedő, mély, karikás szeme alázatot és félelmet sugárzott.

- Ááá! Ááá! - izgult a járásbíró, és szorgalmasan nyelegette a szájában összefutott nyálat. - Csirke...

- Bizonyára... - lebegett a nők felé a kis doktor úr, bal lábát egy kicsit megficánkoltatta a levegőben, s letette a cipője hegyére. - Segíthetek?

- De mekkora lánya van, Varga úr! - csillogott a bíró szeme a barna harisnyás, vastag lábszáron.

Juli elvonta vékony száját, fejét félrefordította, és sasorra gőgösen szerénykedett a szeplők között.

- Tessék uraim. Asztalhoz! - vezényelt a házigazda. - Csak olyan parasztos vacsoránk van... de hát mink nem vagyunk urak.

- Jó ez! He-he! Jó ám! Szerénykedik!...

- Lá aszondik: a büdös paraszt nem eszik, csak mártogat. Tessék, ede tessék. Az asszonyok odaki esznek...

- Jó lesz nekünk odaki is... - nyugodott meg Vargáné.

A járásbíró nagy robajjal foglalt helyet az asztalnál, s nyakába kötötte az irdatlan nagy kendőt. Fejő doktor fölhúzogatta nadrágját, s a kendőt egyszerűen az ölébe vetette. Rövid udvariaskodás után nekifeküdtek a bő zsírban úszó falatoknak, s csakhamar csupán a csontok ropogása és a fogak csattogása hallatszott. Juli és Vargáné az asztal körül sürgött, Dezső a bort töltögette, és fröcskölte a gyöngyöző szódát.

- Isten éltesse.

- Szervusz.

- Egészségére.

- A hölgyek egészségére is - emelintette poharát az asszonyok felé doktor Fejő. Juli ismét elvonta vékony száját, fejét oldalt hajtotta, s gőgös sasorra előremeredt a lámpafényben.

Még eddig egyetlen szó sem esett a pörről. Csak udvariaskodtak, ettek, körültapogatták egymást, hogy lássák, mit várhatnak egymástól. De a dolog velejét vacsora utánra hagyták, amikor a gyomrok már ki vannak elégítve, s egy-egy pohár bor mozgásba hozza a nemesebb indulatokat. Most csengett a pohár, csörömpöltek a tányérokhoz vert evőeszközök, a nyitott ablakon belátszott egy-egy fürtös, bólogató akácág, beáradt a mézes virágillat és a falu nyugalmas békéje.

- Milyen csöndes, békés hely - sóhajtott az ügyvéd, akinek volt érzéke a tiszta hangulatok iránt.

- Az...

És a járásbíró hátradőlvén a széken, megeresztette pattanásig feszült nadrágját.

*

Jóllakva és ellustulva a pörkölt, a rétesek és a bor mértéktelen élvezetétől, szivarra, cigarettára gyújtottak, s kissé merev, halszerű tekintettel meredtek a falakra. Csak Varga János szeme volt tiszta és értelmes. Pedig ő reggel négykor pálinkával kezdte.

Az asszonyok leszedték az asztalt, szótlanul átnyúlva a vendégek orra előtt. Dezső új borokat és szódavizeket hozott. Ezalatt Strimpf pajzánkodva nyúlt Juli derekához, s beszédbe ereszkedett vele:

- No, Juliska, hát mikor megy férjhez?

- Maj a ross... Ejen világba! Kinek van kedve?

- Pedig minden lánynak férjhez kell menni. Így lesz belőle: anya.

Juli dühösen szabadkozott, hangja rekedten fölcsattant:

- Egyéb se kee! Maj még gyerököt! A rosseb akari! Hát hon van neköm olyan módom, mint etthon? Nem tud engöm olyan gazdag megkérni, akihön én elmenjek. Vagy tán járjak harmados kukoricát kapáni, mint akármelyik kúdús?

- De hát a szerelem... a szerelem...

- Rosseb eszi a szerelmet! - vágta oda gorombán. - Ni, a Dinka Mári is szerelembül ment a Bárdi gyerökhön, osztán még napszámba is el kee járni!...

- Igazad van, Julis! - helyeselt az apja, s szeretettel simult rá a szeme. - Sehon se leszöl ejen módba, mint etthon vagy...

- Maga is így gondolkodik, Varga néni?

- Én szerelömbű mentem ehön a kajláhon - mondta csendesen Vargáné.

- Aztán maga is megbánta?

- Meg én ugyan. Százszor, nem egyször.

Ezen az őszinteségen mindenki nevetett.

Még egy kellemetlenségen kellett átesniök. Fejő doktor ugyanis a hősök arcképeire mutatva firtatni kezdte Varga János katonai múltját. Erre hosszú hallgatás feszült közéjük, a házigazda kemény, barázdás arca elsötétült, Juli kiment az edényekkel, s Dezső bort töltögetett.

- Sok pénzömet kóstálta a háború... - dörmögte Varga János.

- Biza - panaszkodott a felesége éneklőn -, csak amennyit én is kőtöttem, mikor jártam utána a kórházakba, az is egy vagyon. Hát még akkor a jegyző, főbíró mennyit fönemésztött, míg haza bírtuk hozni.

- Gyógyíthatatlan gégebaja vót - magyarázta Dezső.

- Bezög akkor mindönnap bement a templomba.

- Hallgasson maga, édös! - morrant rá a fia.

- Ergye a dógodra. Mit lafatyósz ett!

Vargáné nyögve, sóhajtozva kiment.

Rövid szünet után, miközben újra koccintottak egymás egészségére, Nagy Varga János megköszörülte a torkát, s összecsípett szemével átpislogva a két ujja közt forgatott piros poháron, egyenesen megkérdezte Fejőt:

- Hát osztán... mennyiér csináli meg az ügyvéd úr? - s még mielőtt a kissé kótyagos doktor felelhetett volna, egész szóözönnel árasztotta el az urakat. Dezső tenyerébe hajtott fejjel szítta cigarettáját, s majd lebukott az álmosságtól. - Mer nem arrul van szó, hogy én itt harácsóni akarnék. Ha szegén vagyok is, de van annyikám, amibül meg lehet élni valahogy... Igaz, sokat kínlódtam, dógoztam, törődtem, amíg ez a kicsi meglett, nem is tuggyák ám méltányóni ezt az én gyerökeim sase, nem ám! Űk má csak azt látik, hogy van... Űk má könnyen vannak. Urak. Ének a készbül. - Odacsapott az asztal közepére, barna szemei kigyúltak, rekedt hangja fölharsant kérlelhetetlenül. - De az istenét! ha így van is, azér nem hagyom a magamét! Ha-haaa, azt má nem! Még az apámnak se. Az Úristennek se! Mer nem azér a pár darab fődér. Van énneköm annyi, amennyi kee. Hanem az igazságér! - Odavágott öklével a mellére, s fölordított: - Meghalok az igazságér! Kaszára mék érte! Fölöttébb igazságos nem löhet az embör, mer akkor meg nem élhetne, de ami abszolút dolog, az már vérre mén! Azért az igazság neköm elsőbb az életömná...

- Bizonyára... Bizonyára... - riadt föl az ügyvéd, buta, merev mosoly torzult végig az arcán, s minden erejét összeszedte, hogy Varga János szóvirágai között megtalálja a lényeget.

- Hát hogyan is áll a dolog? - érdeklődött Strimpf, és vágyva tekingetett hol az ágy, hol a dívány felé.

- Tőts az uraknak, Dezső! Ne aluggy! He-he-he. Isten éltesse. - A poharak összecsendültek.

- Most hát ett van az én apám meg a tesféröm, aki mindég legnagyobb irigyöm vót - magyarázta oktató hangon. - Az apám, szegén, ámbár sokat zsenérozott, de apám mégis, mast írt egy ajándékozási szerződést, hogy hát ű mindönét a lányának, annak a lafancos disznónak hagyi, mert az lakást adott neki, gondozta, etette... Igön. De neköm sömmit! Lehet az?! Hun akkor az igazság? Hát össze lehet minket hasonlítani a lányával?! Ég és főd! Az istenét! Mast osztán én jába tartottam a vén nyomorultat, jába etettem-itattam, hogy a gyerökömet se jobban, jába vót mindön? Háhááá, azt nem, azt má nem! - Rácsapott az asztalra, hogy minden megrendült rajta, s a járásbíró és ügyvéd fölegyenesedett, s nagy figyelmet erőltetve bámult harcias arcába. - A papán akartok ti kifogni? Nem lehet! Nem lehet! Az én eszömön ki nem fog az Isten se! Hát nem olyan gyeröke vagyok én az apámnak, mint a másik? Mért érdömlök én kevesebbet annál?

Fölugrott, szeme villogva tűzött a rámeredő arcokba, aztán hadonászva, mellét döngetve harsogta tovább:

- Nem én értem, hanem az igazságér! Mer az igazságér a vérömet ontom, ha kee! Nem törődök én avval a ringy-rongy pár darab főddel, úgyis odaadnám neki, ha szegén vóna vagy tisztösségös, mer a szegénnek odaadom az utósó ingömet is, vagy a köznek!... De annak aggyak, aki beléfujtana egy kalány vízbe? Annak a rohadt rongy, irigy sönkinek, annak a piszok, utolsó cafatnak, aki nem érdömli meg a napvilágot, hogy rásüssön... Háhááá, azt nem! Az má mégiscsak abszolút dolog vóna. Nem kívánhati az Isten se. Az ejen neköm nem tesféröm!

A harsogó igazságok meglobogtatták a díszlámpa sárga fényét, s kegyetlen keménységükkel agyba-főbe verték a két jóllakott, álmos, borgőzben úszó urat. Az ablakon dőlt a hűvös, illatos éjszaka és az elmét ringató brekegés. A bólogató akácok mögött elő-előbukkant a tükörfényű hold egy darabja. S ebben a pompás nyári éjszakában egymásra zuhogtak, mint a vízesés, Varga János erős, harsogó szavai, s szüntelen önmagukat visszhangozták a két úr tompa agyvelejében:

- Áhááá!... Utósó cafat... Azt nem... Meghalok az igazságér... Abszolút dolog... Abszolút... abszolút...

- Bizonyára... Bizonyára...

Doktor Fejőt jobban érdekelte a dolog, mert ő Varga János "jogi képviselője" volt. S mégis, mint egyetlen szilárd pont, ott lebegett előtte a legelső mondat: "Mennyiér csináli meg"... A többi elmerült a csirke, rétes, bor és dohány káoszában. Erőt vett magán, s élénken közbeszólt:

- Hát öt métermázsa búzáért, Varga úr. Azt hiszem. Bizonyára.

Nagy Varga János megdermedt. Lehajtotta a fejét, és a bajuszát rágta:

- Öt méter... Sok. Gondója meg. Magam is szegény vagyok. Ett van ni két gyerököm is... Gondója meg, halli-e, doktor úr. Nem a fődrű van itt szó... mert ha arrul vóna szó, hát nem mondom, egye meg a rosseb, öt méter: öt méter. De az igazság! Má csak érdöke a köznek is, hogy egyenlő mértékkel igasság adassék mindönkinek, még a szegénnek is. Má az igazság szömpontja is megköveteli...

- Ezt mi már elintéztük Dezsővel a múlt héten nálam... És ő bizonyára... - mondta ingerülten.

- Lá, én akkor édösapámmal tudattam, hogy négy és felet...

- Ötöt, ötöt.

- De kéröm! Azér csodákozok!

Strimpf a mellére ejtette a fejét, és ajka lepittyedt. Halkan, finoman, mint a novemberi esti szél a kéményben, vonítani és brümmögni kezdett. Dezső töltött a kis doktornak, s rágyújtott a tizenharmadik Memphisre.

Fejő emlékezete megingott.

- Bizonyára... Bizonyára... - És a homlokát kapargatta. - Ments Isten, hogy én... Pedig mindig mondja a feleségem: "Béla, az írás: írás. Sose tanulod már meg ügyvéd létedre"... He-he! Hja, aki nem zsidó...

- Hát osztán én tán zsidó vagyok! - hördült fel Varga.

- Nem azt mondja a doktor úr - ravaszkodott Dezső komolyan -, hanem hogy ű nem zsidó, nem máséti meg a szavát, megelégszik négy méterrel...

- Én... Én...

Kapkodott, és kínjában, dühében fölöntött egy pohár bort. Ennyi arcátlanság megdöbbentette. De mégis... mégis kétkedni kezdett saját magában.

- No, még egy pohárral! - harsogta Varga János. - Dezső! Tőts! Isten éltesse!... No, ugye, nem marad éhön, aki parasztná eszik?

Az általános koccintás fölrázta a járásbírót is. Nyögött, és ágy után kívánkozott. Alaposan elbánt vele a halvány siller. Lapos pillantásokkal leste a betörtető Julit, kire ráparancsolt az apja:

- Pusztítsd le az ágyakat... Este van...

- Maguk nem itt alusznak? - makogta a bíró, és sóváran nézte a hajladozó nagylányt, ahogy húzta-vonta a csíkos ágyneműt.

- Nem. Az asszon meg a lán a konyhába aluszik. Én meg a gyerök ett a kamarába ni... A kisszobába... Nekünk, parasztoknak má jó van így ni... No, hát maj meglássuk, hogy lesz hónap!...

*

A csend és sötétség ráborult a szobákra.

Nagy Varga János könyökére támaszkodott az ágyon, és gondolkodva szítta cigarettáját. A másik szobából áthallatszott Strimpf járásbíró harsány hortyogása, mely gurgulázva zongorázott a sötét éjszakán, s az ügyvéd hersenő hörgése. Ez a két férfiú valóságos álomorgiát csapott. Varga János hallgatta őket. Lelkében gőg virágzott fel, s gúnyosan legyintett magában:

- Alusznak az urak. Részegek az urak. Jóllaktak az urak. Én nem alszom. Alszik az Isten is, csak én nem alszom!

Mélyen leszítta csontos, ösztövér mellére a füstöt; feje tiszta volt a bortól és fáradatlan. Elgondolta az apjával való egész ügyet. Hat hold földről volna szó, ha megítélné a bíróság. Ez megérné az öt métermázsa búzát, még többet is. De négy nem sok. Magában nevetett a fuvaroson: megnyúzzák a parasztot! Őt nem. Őt még senki. Ámbár, hátha megelégedett volna a doktor három mázsával is? Amilyen részeg volt, ahogy tele volt - az "úr" -, még abba is beleegyezett volna. Dezső rontotta el...

- Te! Dezső! - szólt át a másik ágyhoz.

Álmos, kelletlen hang felelt:

- No...

- Minek mondtál négy métört! Szinte gondótam, hogy elrontod. Az istentöket hát, amit nem magam teszök vagy mondok, soha nincsen jól! Ha má olyan marha valaki, hát fogja a pofáját, osztán hallgasson.

- .....

- Hallod?

- Hallom. Maga mindég így tesz. Mér nem alkudott tovább? - feleselt dühösen és álmosan.

- Én má akkor nem alkudhatok! Ez avval gyütt ide, hogy nem alkuszik. Tudom én, ne féj. Az én eszömön ki nem fog az Isten se!...

- Jó, jó. Hagyjon alunni.

- Persze, alunni, azt értitök! De én, én dógozzak röggel négytű sütét estig, szörözzem nektök a flancot, hogy tik "urak" lehessetök az én bűrömön... Este meg ledögöltök, alusztok; de én verrasszak, töreködjek helyöttetök éccaka is... Hogy a rosseb az ejen népségöt azomba egye ki!

- .....

- De jól van, no - nyugodott bele, elhajította a cigarettát, s nyomban újat csavart. Rágyújtott, a pislákoló gyufát a sarokba hajította. Szívott. - Mast má nem tehessünk egyebet. Ezt má állni muszáj. Hacsak... hacsak tán huszonöt kilót még le nem könyörgök... Utóvégre magam is szegén vagyok, két gyerököm van, az Isten is meglátogatott: megdöglött egy disznóm, meg osztán a búza se lesz az idén olyan. Tán lesz belátása... Ha meg nem, ha van szíve azért a kis firkálásér, lafatyolásér százezreket kisrófolni, hát fúljön belé a nyápic! Ott egye a rosseb. Ha van szíve nyúzni egy családapát. Ha csak arra tanétották az oskolába, hogy a pógárt nyúzza. Ha csak azért adtak diplomatát a kezébe. Azér énrajtam ki nem fog.

- .....

- Legfölleb a konkolyos búzábul vagy a vadborsósbul aggyunk neki, mi, Dezső? Nem igaz? Mi?

Dezső dörmögött, és a másik oldalára fordult. Valahol egy kutya csúnyán tutulva ugatott, és Bobi a kapuban felelgetett neki. Varga János hallgatta egy darabig, aztán egyszer csak eszébe jutott az apja.

Látta maga előtt a gyámoltalan vénembert, két botra támaszkodva, görnyedten, sovány lábszárán lógott a bő gatya, zsíros kalapját a szemére húzta, deres bajusza kétfelől, mint két törött madárszárny, lecsapzott, s hallotta keserves nyögését. Egyszerre megesett rajta a szíve. Eddig csak dühösködött a gyámoltalanságán, terhére volt, vagy az egészséges és a kemény ember gőgjével gúnyolódott rajta. De most meglátta az öreg minden nyomorúságát. Megértette, hogy milyen szomorú lehet az élete. Egészen a szívéig érezte a két béna láb sajgó fájdalmát s a földig alázott ember magamardosásait.

- Nem kéne bántani az öregöt - mondta inkább önmagának, mint az alvó Dezsőnek, s dobott egyet magán fektében.

Aztán eszébe jutott a hat hold föld. Ha sikerül megszereznie, húsz hold lesz összesen. Nem kell bérelni. Nem kell az irtáson szénáért kínlódni, közalapítványi hivatalokban kérvényeket benyújtani, pályázni, árverezni, alázatoskodni a főerdőtanácsos előtt (akinél ő nagyobb úr), veszekedni a fináncokkal... Lenne elég neki magának, sajátja, amit, ha meghal, örökségül hagy a fiának (az ugyan úgyse szerez), akkor is olyan lesz, mintha az övé volna... mindig, örökké... Nem kellene másra szorulni...

Szinte érezte a viszkető irtózatot, amit a másokkal való érintkezés szokott benne fölkelteni. Utálta az embereket, de nem lehetett meg nélkülük, néha hol ezt, hol azt kellett kérni - de mennyire elkülönülhet tőlük, ha még hat hold földje lesz... S mennyit ér az pénzben, ki sem lehet fejezni. Hogy növelné a jószágok számát s a vicsorgó irigyekét...

Meg kell szerezni! Belevágott, folytatnia kell. Nincs másképp. Nincs sajnálat, szánalom, jóindulat, aminthogy nem volt az ő számára sem, amikor szegény ember volt még a háború előtt. Nincs szeretet. Pénz van. És erő. Aki erősebb. Keményebb.

És az öreg nyomorult, érdemel-e szánalmat? Nyolcvanhat éves, maholnap úgyis meghal, minek annak a föld? Hogy utóbb a lányának ajándékozza? Nincs apa. Nincs fiú. Farkasok vannak, de testvér nincs. Ha nem megy keresztül az öregen, őrajta megy keresztül a nővére... és az élet... Puszta véletlen, hogy az apa apja a fiának.

S elvégre - ő is a családjáért teszi...

- Te Dezső - szólalt meg a sötétben ismét, és új cigarettát csavart -, osztán hónap azt kell maj mondani, hogy az a lafancos nénéd megfenyögette az öregöt, hogyha nem írati a nevére...

Mély csend volt. Dezső egyenletesen szuszogott, a másik szobában hortyogott a két vendég. A hold lassan odább csúszott a fák mögött, s két ág között kibukkanva megmutatta fehér, tükörfényes arcát. Az ég világos volt, s ferde kockák derengtek a fekete padlón.

Varga János gondolataiba merülve s birkózva velük, mintha a mélységes, gyors Drávát úszná keresztül, egyik cigarettát a másik után csavarta, s félkönyökére támaszkodva szívta el. Az órák múltak. Körös-körül a csendes éjszakában szóltak a kakasok. És a hold elvándorolt a közalapítványi kert nagy, állami mogyoróbokrai fölé, magával húzta az ezüstös fényfátylakat a fekete padlóról, s a szobában csak alig-alig derengő, hideg félhomály maradt.

Két óra... - gondolta Varga János, és elmerengett az alvók mély, egyenletes lélegzésén. Szemei előtt ismét és ismét megjelent a gyámoltalan öreg zokogó alakja; de amikor már-már megesett a szíve rajta, s kedve lett volna holnap azt mondani: menjetek innen, én nem emelek az apám ellen kezet, menjetek, nem kell a föld... - hát csak megszégyellte magát, magára riadt, s azonnal megjelent előtte a lánya képe is, a Julié... Ez igazán az ő gyermeke volt; nemcsak termetre, járásra és arcra, de természetre is: gőgös, zárkózott és hideg, fösvény... Nagy, csontos-húsos testét szinte átölelte, annyira látta maga előtt. Már csak a lány kedvéért is - gondolta -, hadd legyen gazdag lány! Hadd legyen irigye sok! Hadd fedje a legszebb ruha, a legdrágább cipő, a legfinomabb kesztyű. Fülében új és új fülbevalók, csuklóján karperecek villogjanak. Erős nyakán a legnehezebb aranylánc csurogjon le, ujjain gyűrűk pompázzanak. Legyen az övé minden, ami drága és ami nincs másnak, legyen az övé, mert paraszt.

És nagyon sajnálta a lányát, mert paraszt, mint ő.

S most már mindenre képes lett volna a földért, hogy az övé legyen. Hogy megmutathassa! Hogy lássák! Hogy sok legyen a keze között, hogy minden a kezében legyen! Minek annak a vén nyomorultnak? Eddig tartogatta, el tudta nézni, hogy ő gürcöljön családostul - hát most elég volt. Elég, az Úristenét! Most itt az idő, hogy kiadja a markából a vén kutya, amit annyi ideig tartogatott. Az apák számára nincs irgalom! Pusztuljanak...

Kihullatta ujjai közül a cigarettát, és feje lehanyatlott. S akkor az álom kavargó vizeiből lassan emelkedett ki egy-egy kép, s az álomélet pergő eseményei fölváltották az életálom törődését.

Lassan vonuló temetési menetet látott elősürögni a régi házuk nyitott udvaráról. A hídvégi pap fekete selyempalástját megduzzasztotta a szél, a tanító ott lépkedett az iskolások élén, s harsogva fújták, tempósan, mint a halotti éneket szokták:

s a koporsó, mint valami nagy gálya, himbálózott a tömeg fölött. Nagy Varga János odalépett zokogó nővéréhez, hogy megkérdezze: ki a halott - de a szíve mélyén tudta, hogy az apja. Mégis örült. Mosolygott a lelke fenekén. Soha jobbkor. Legalább megtakarítja az ügyvédet. De azért úgy tett, mintha nagyon sajnálná, beállt a nép közé, fejét lehajtotta, s úgy pislogott, mint aki sírni szeretne, de férfi létére szégyell. S hát, uramfia a földön egy aranyláncot pillantott meg. Föl akarta venni, de erre az álom megszakadt...

Kék-lilán kocogtatott az ablak hideg négyszögein a hajnal dermedt ujja. Lucskos, rossz szagú fény fogta körül a bútorokat. Odakint furulyáztak a rigók, és huhukoltak a kakukkok. Elnyújtott kakasszó verte föl a csendet. Valahol egy csirke élesen csipogott.

- Négy óra - mondta rekedten Varga János, kivetette magát az ágyból, fölrántotta a nadrágját, bakancsát, harákolt, köpött, ráhúzott egy üveg törkölypálinkára, s rosszkedvűen csavargatta a cigarettáját. Mélyen leszítta a maró füstöt, s közben a fiát bámulta. Dezső hanyatt feküdt, két karját a feje alá hajlította, homlokát befogták a fekete hajfürtök, s arca olyan volt a kékesszürke hajnali derengésben, mintha ólomból öntötték volna. Varga János hosszan elnézte a fia arcát. Sóhajtott.

- Nem lesz belűlled sömmi! - dörmögte megvetéssel. - Úgy aluszol fényös röggel is, mint egy úr...

Juli a rossebbel etette az urakat, mert nem győzte nekik behurcolni a mosdóvizet, borotválkozóvizet, szájvizet. És ingben, alsónadrágban olyan fröcskölést csaptak a dísszoba közepén, hogy siralom volt látni a rengeteg tócsát.

Sőt, a milliós bútorokat is összepocskolták, meglátszott, hogy odahaza nincs ilyen a nyomorultaknak. Juli orra megnyúlt, szeplői megsötétedtek a dühtől, úgy ment, hogy döngött alatta a föld, morgott, vagdalta az ajtókat, a macskát körösztülrúgta a tornác könyöklőjén, hogy hármat is nyekkent, szóval: a fiatal lány egész lényét földúlta a vendégek viselkedése. Sírva állt meg a konyha közepén:

- Hogy az a fekete rosseb enné le a szívük koporcát! Vakúnának meg! A nyavalya rángatna valcert rajtik! Tisztös-tisztára tönkreteszik a szobát, akibe mink egy hónapba egyször mennyünk be! Édösapám is edehozi ám minnyá kúdussát a fődnek. Szakaggyon rájik a zisten!

És a tizennyolc éves lányka a másik macskát, a vén szundikálót kihajította az ablakon.

- Dögőj meg! Rohaggy ott ni! Mast keféhetöm a cipőjiket.

Vargáné csak feküdt az ágyban és nyögött. Nem tudott fölkelni, a láz ott lobogott sovány, koravén arcán, s rázta a testét a dunyha alatt.

- Pedig mamá én nem tehetök sömmit... Jaj-jaj-jaj! Én édös Istenöm segélj meg... Kávét kee daráni, kenyeret piréttani, szalonnás-tojást sütni... Apádat fönkészíteni a tárgyalásra, Dezsőnek tiszta ingöt vasalni... De lá, nem segíthetök...

- Rosseb egye meg - válaszolt Juli, ezzel jelezvén, hogy mindent megértett.

Bejött Varga János az istállóból, s az ideges emberek reggeli rosszkedvével állt meg a konyha-szoba közepén.

- Aggyatok tiszta alsót, tiszta kötényt, mosdóvizet... Lesz-e röggeli? Hát a gyerök? Asszon, te nem kösz fön mamá?

- Nem az ugyan - csattogott Juli -, nem az. Tehetök mindönt magam. Még meg se fésűködtem. Így kee lenni azok előtt... - Káromkodott, rozsdabarna, kócos haját igazgatta, s szemébe a düh könnyei szöktek.

Varga János kifordult az ajtón.

- Ne ríjj, no. Kosztingöt veszök. Te meg, asszon, kőj fön. Mindönkit, aki beteg, agyon kéne verni. Maj nem lennétök akkor betegök.

No de végre is, a sok káromkodás és bő reggeli után, megindultak a községházára, Julira hagyván a széthányt ágyneműk, vizes bútorok, ételmaradékok és fojtó cigarettafüst pállott, szomorú világát.

Dezső fekete ünneplőjében, dupla gallérral, mely megmerevítette a nyakát, vakító kézelőkkel, melyek viszont olyan tartásba kényszerítették a kezeit, mintha viaszbaba volna, selyemnyakkendővel, nyúlszőrkalappal elöl ment az ügyvéd oldalán. Ők mind a ketten alacsony termetűek voltak, s a doktor hálás közönsége volt a fiatalember nagyralátó terveinek. Egy villanytelepről volt ugyanis szó, melyet a falu határában folydogáló Feketevíz látna el energiával, s ki lehetne világítani vele az egész környéket. Csak hát az a baj, hogy efféle tervek már eddig is fölös számmal akadtak, nem volt sehol soha ember, aki akarni tudott volna... s így a kísértetként visszajáró villanytelep sorsa előre meg volt pecsételve. Mögöttük a járásbíró haladt, Varga Jánossal, ki most is kék kötényt viselt ünneplője előtt, s nehéz, kacsázó járása pompásan illett a magas, pocakos bíró kajla, tipegő hastolásához. Ők viszont politizáltak, és Varga János rekedt, harsogó hangon fejtette ki egyszerű, de radikális gazdaságpolitikai nézeteit. A ragyogó reggeli égen friss tűzzel lobogott a nap, elöntötte fényével az utca fél házsorát, s a levegőben ívelő fecskék csicseregtek. Kocsik haladtak a mezőre, nagy, kövér, fényes szőrű lovak hányták a farukat, asszonyok mentek a pékhez, és fejükön vitték a szakajtót, lányok vállukon cipelték a kapát... Csütörtök volt. Az akácok dús virágfürtjei mézes illatot ontottak, s körös-körül a fákon dongott a méh.

A beszélgetés - miközben Dezső a lányokat, Varga János a lovakat nézte szakértő szemmel - ilyenformán alakult:

Dezső (hüvelykujjával az orrát nyomkodja, szipog): ...nem kellene mást, csak egy gépházat építeni a kanálisra, és beállítani a turbinát...

A doktor: Bizonyára... Bizonyára...

Dezső (szipog):... ez az egész környék ett minnyá bévezettetné...

A doktor: Hogyne. Bizonyára...

Dezső: Ejnye, de formás kislány ez az Ida! Ni, hogy ringati a derekát. Kár, hogy szegén... Fiatal még, csirke. Errül jut eszömbe: van-e magiknál jó vadászterület? Ett kevés a nyúl. Tavaly megfagytak. Én is járok vadászni. Most szeretnék egy jó kakas nélküli fegyvert, de drága. Az öregem meg fösvény, he-he-he! Szóval: a villany telep jobb üzlet lenne, mint akár száz hód főd... Fejemet teszöm rá: öt év alatt...

Varga János (harsog):... mer felüllem a rosseb ott ehetne minnyát, ni, porontyostul, éhön, és akkor se annék neki egy csöppöt se. Sömmit! Maj ha ötezör korona lesz egy liter tej, akkor adok. De addig nem. Háhááá, az én bűrömön nem hízik az a lafancos városi frajla. Inkább a disznónak öntöm. Mint eddig. Egye az.

Strimpf (elszörnyed): Tejet a disznónak!...

Varga János (harsog): Én tartsam azt, aki nem dogozik, én tartsam a várost? Én aggyak neki enni? Azt má nem. Vindikálok magamnak annyi elmét, amennyin nemcsak a kormány, de ki nem fog maga a zisten se! Kéröm. Aki nem szánt-vet-arat, az nem is dógozik. Azt etessem én? Mennyön mindönki dógozni, maj ehet akkor.

Strimpf: De hát mit szántsak én? Aszfaltot?

Varga János: Öjnye, de két jó loaja van az ipsének. Kár, hogy a deres egy kicsit marhacsánkú... Ennek se való ám ló. Még kecske se. Az ilyentű minnyátú elvenném, annak annám, aki megérdömli. (Harsog.) Hogy mondi, hogy mit szántson? Az istenét neki, hát nincs tán elég főd? Ni, ott az alapítvány, ni, ott vannak a papok, egyik se szánti, el kee venni tűlik, osztán lesz!

Strimpf: Jó, jó, dehát akkor ki lesz a járásbíró?

Varga János: Kee a rossebnek járásbíró! Maj elintézné a dógát akkor mindönki maga! Csak bá ne vóna!

Egy mezítlábas gyerek (elszalad mellettük): János bácsi, annyian vannak a községházán, de annyian, jajjaaaj!

Evvel megszakadt a beszélgetés. Varga János kelletlenül látta a régi házuk előtt elmenőben, hogy a nyitott udvarról két bottal, tiszta gatyában lépeget ki az apja, mellette a nővére, kacsázó léptekkel, fekete lüszterruhában. Ott volt még a társaságban az ügyvédjük is, fiatal, elegáns ember, szalmakalappal. Varga János gyanakodva megfigyelhette azt is, hogy a két ügyvéd szívélyesen összeköszön, egymásra gágog, mint a vadludak.

- No, jaj minekünk. Ezek megértik egymást - gondolta dühösen, s úgy érezte, mintha idegen kéz kotorászna a zsebében.

A községháza előtt nem volt senki. Hazudott a gyerek. Bosszantani akarta Varga Jánost. Ő különben is kellemetlenül érezte magát. Most, hogy az apját megpillantotta, egyszerre nagyon piszkosnak látta a vállalkozását, kiköpött, szégyellte, hogy urakkal megy az utcán, hogy az öregembert készül velük megtámadtatni, behajszolni a törvény sáncai közé, és ott a hatóságok ünnepélyes hozzájárulásával kifosztani hat hold földjéből. De viszont éppúgy szégyellte a gyengeségét is, és ha már belefogott, hát szamárság lett volna abbahagyni. Azért még jobban teleszítta magát gőggel, néhány elmenő köszönését alig fogadta, s harsogó hangon eresztett föl egy cifra mondatot:

- No, bíró uram, hát most elválik, kibe van intelegéncia!

Már egy-két asszony nézte a gyülekezésüket. Megálltak a kapukban, és fejüket összedugták. Mint ahogy a tavaszi nedvek űzik a rügyet, úgy űzték a megjelent urak a pletyka duzzadó sárga bimbóit. S néhány nap múlva milyen illatos, pokoli virágba bomlik majd a pletykabimbó! Varga János szinte már érezte. Hátán végigfutott az undor. Még magasabbra kellett hát emelnie a fejét. Föl is emelte.

Hamar befordultak a községházára, átmentek az orgonabokros udvaron, s beléptek a hűvös, kétablakos szobába.

Egy nagy és egy kisebb asztal volt odabent meg néhány csámpás, lyukas, sánta szék. Volt olyan is, amelyiknek csak két lába volt elöl, s csak úgy állt meg, ha a falnak támasztották. Volt aztán olyan, amelyik ülés helyett csak karimával volt fölszerelve, mint a kalap nélküli ellenző, mint a kerék nélküli keréktalp. Ezen esett a legkényelmesebb ülés. Az asztalok össze voltak faragva és lelkiismeretesen kicifrázva tintával. Görcsös és kivájkált padló botlatta a vigyázatlant, ódon pipafüst fogta meg az évtizedes meszelést a falakon, s az ablaküvegek csipkések és virágosak voltak a rajtuk zümmögve hemzsegő legyek nyomaitól. A kisbíró, becsületes nevén Vass János, de széltében csak Kukukk Jancsinak ismerték, éppen befejezte a söprést, amit ugyan a padlón nem lehetett észrevenni, de a kisbíró sötétkék tűzoltóruháján igen. Tiszteletteljesen összecsapta a bokáját, s a pipát markában tartva köszönt. Varga János leereszkedőn szólította meg:

- No, Kukukk, hát mi újság? Mi?

- Igen? A kisbíró? Hogy van, kedves Kukukk úr? - kedélyeskedett a demokrata érzelmű járásbíró is, és magában örült, hogy íme: ismét kellemes emléket hagy maga után egy egyszerű ember hálás szívében.

De Kukukk Jancsi vasvillaszemeket vetett rá a deres szemöldökök alól, és halkan káromkodott a csúfnevén való gúnyos megszólításért. Fogta a seprűt, és szó nélkül kifordult az ajtón.

*

Varga János fiával a sarokba húzódott, s most egyszerre megszűnt minden kapcsolat közte és a járásbíró között. Mert Strimpf úr a legfagyosabb, legridegebb arcát öltötte magára (nemigen sikerült, lévén kövér és vörösszőke), sötétkék, itt-ott kissé vásott és fényes kabátját feszesre gombolta, jobb kezét bedugta két gomb közé, hasát előretolta, s lebiggyesztett szájjal bámult ki a maszatos ablakon. Fejő doktor pedig cigarettára gyújtott, s görnyedten ült meg egy billegő széken. Rettenetesen megbánta már a tegnapi vacsorát s a mai reggelit.

Közben pedig nagy csendesen belépegetett az öreg Varga, a lánya meg az ügyvédjük. Halkan, elfogultan, panaszosan köszöngettek, mintha templomba léptek volna.

S csakugyan, a göcsörtös, füstös szoba átalakult az Igazság templomává.

Loholva érkezett meg a jegyzőbojtár: Koczka úr, éktelen hosszú, sovány és kopott férfi; ő fogja vezetni a helyszíni tárgyalás jegyzőkönyvét. Bal karját bekanyarította, összecsapta a bokáját, és sorba bemutatkozott: Koczka, Koczka, Koczka... s olyan furcsán és félszegen kopogtak ezek a lakonikus Koczkák, mint amilyen furcsa és félszeg ember volt a segédjegyző.

Most már hát együtt volt mindenki. Kezdődhetett a tárgyalás. Az urak helyet foglaltak a hosszú asztal mellett, maguk az ügyesbajosok jó távol egymástól a falak mentén; onnan vetett Varga János gyűlölködő pillantásokat a nővérére, erre a hatalmas, zsákforma, táblás képű asszonyra, aki szent buzgalommal és gyermeki odaadással sürgött az ősz fejű, bús aggastyán körül, keze ügyébe helyezte kampósbotjait, megigazította kopott, fekete, nyakba való kendőjét, ráfújt a gubájára, levett róla egy pelyhecskét... s közben a sasorra mögül éktelen hegyes pillantásokat nyilazott ő is a bátyjára. Csak a szegény, öreg nyomorult ült békésen, s bámult maga elé a bocskora orrára, nagy fejét körüllengte az ősz haj, deres bajusza lelógott kétfelől, s fáradt, szelíd kutyaszeme nedvesen csillogott bozontos szemöldökei eresze alatt, mint a fészkéből pislogó fecskék. Kieresztett, bő, fehér inge és gatyája redősen omlott végig erős tagjain.

Strimpf orrára csiptette szemüvegét, és hivatalosan megvillogtatta.

- Ez a helyszíni tárgyalás azért rendeltetett el, mert Nagy Varga Jánosnak nővére, Nagy Varga Mári ellen beadott keresete szükségessé teszi édesapjának, Nagy Varga Samunak kihallgatását, ki is kora és kedvezőtlen egészségi állapota miatt a járásbíróság székhelyén meg nem jelenhetvén, helyben fog kihallgattatni; miért is ezennel fölszólíttatnak maguk mindnyájan, hogy a kérdésekre legjobb tudomásuk szerint, őszintén feleljenek, és csak az igazságot mondják, mert a szükséghez képest meg is fognak...

Az öregember fölemelte havas fejét, s ugyanakkor megemelintette bütykös ujját is, nagyon komolyan és reszketőn.

- Tekintetös bíró úr! Én ezt nem értöm. Mit akar velem a tekintetös törvény? Minek citálnak engöm az urak elejbe? Hászen nem vétöttem én sönkinek sömmit, nem loptam, nem gyújtogattam, mőte a katonaságtú, Kapodisztrijábú hazagyüttem, még csak ki se vótam ennen hazúrú... Hát mit vétöttem én?! Mit akar velem a király?

Az urak mosolyogtak. Diszkréten, tisztelettel.

- Nézze, öreg - magyarázta Strimpf -, nem arról van szó, hogy maga valamit vétett volna. De a fia, Varga János keresetet adott be...

- Keresetöt?! - riadt meg, mint aki rosszul hall. - Hát minek adi bé a keresetjét? Osztán mi közöm neköm az ű keresetjéhön? Talán mán megin emelik az adót, hogy ű má a keresetjét is béadi? Lá, olyan nagy számokba beszétek má eddig is, hogy én ki se tudom mondani, fön se éröm ésszel... De hát most meg a keresetöt is követelik? Hej, Istenöm, Istenöm!

Megbotránkozva csóválta a fejét. Strimpf bosszankodott.

- Nézze, ne beszéljünk ennyit. A maga fia bepörölte a leányát, mert...

- Bépörőte? No, az má más. Értöm. Ük mindég víttak, veszöködtek teljes életükbe... Hát így. Hm. Hm. Na jó...

- Érti most már?

- Értöm, értöm. Hogyne érteném. Persze hogy értöm. Pedig én csak mindég békességet beszétem nekik, szegény feleségöm is, Isten nyugtassa, nem is tudom, minek dúlódnak mindég egymás becsületibe... Mast asztán fizethetnek. Mer az ilyennek, sértésnek ne essék a mondásom, csak az urak látik hasznát. Isten ellen való dolog az. Lá, az írás is aszondi, hogy...

De a járásbíró közbevágott:

- Jó, jó, most hallgasson, majd ha kérdem, akkor feleljen, nem érünk rá.

- Értöm, értöm, tekintetös bíró úr - készségeskedett Samu bácsi -, csak faggasson hát. Vótam ám én nagyobb urak előtt is, mikor katona vótam. Kapodisztrijába, osztán mikor gyüttek azok a tábornokok, hogy maj nézik, mit...

- Hallgasson! - csapott az asztalra Strimpf, és nagyot fújt. - Nem érti? Majd ha kérdezem.

- Értöm, értöm - bólogatott szelíden és rendületlen nyugalommal. - Már mér ne érteném? Magyar embör vagyok. Nem is tudok más nyelvön, csak rácul egy kicsit, meg tudtam olaszul is, mikor katonáéknál vótam Kapodisztrijába, mer ott olaszok laktak, hogy má, meg laknak is no, hacsak ezűte...

- Az istenét! - ordított képéből kikelve a bíró - hallgat-e?

Az urak mosolyogtak. Varga Mári integetett az apjának, s erre aztán el is hallgatott. Csak magában dünnyögte:

- Jól van no... Hallgatok má no... De nagyra van...

S szomorúan maga elé meredt, nagy, fehér fejét a mellére ejtette, s immár nem törődött az egésszel semmit.

A járásbíró kezdte az egész magyarázatot elölről. Hogy Nagy Varga Samu ajándékozás folytán hat hold földdel többet adott a lányának, mint a fiának, hogy nem is írta alá ép elmével a szerződést, hogy lánya meg is fenyegette az apját: ha nem adja neki...

- Hogy én? Én fenyögettem? - visított föl elszörnyedve Varga Mári, sasorrát körülhordozta a jelenlevőkön, aztán a piszkos mennyezetre forgatta a szemét, mintha az egeket hívná tanúkul. - Ki mondi ezt? Ki az a hazug szemét, aki eztet álléti? Ki az a szömérmetlen bitang? Ki az, hogy a rosseb is enné le a szívirül a húst!...

- Én! - ugrott föl szikrázó szemekkel és vérbe borult arccal Varga János, s olyat vágott öklével a mellére, hogy dongott. - Én! Aszondom: megválogasd a szavadat...

Úgy álltak egymással szemben, hogy szinte sistergett a szemük.

- Teee!... - húzta el az asszony. - Azomba gondótam, mer ilyen alávaló hazugságot...

- Kuss! - ordított a férfi. - Egy lafanc nem tanét engöm. Ett mondom szömödbe a nyilvánosság előtt!... Igaz-e, Dezső? Tagadod, Mári? Esküdj meg!

- Meg is esküszök!

- Én is! Meg a Dezső is!

- Fiaim! Gyerökim! - siránkozott kétségbeesve az öregember, s reszketeg, barna kezeit fölemelte közöttük. - Ne víjjatok hát... Jaj, mit csináljak, mit csináljak, csak bár a feleségöm meg ne halt vóna!...

Az őrült kemény csatításban úgy repdesett az öreg siránk hangja, úgy vergődött, bukdácsolt, mint a szárnyaszegett madár. S a szitkok harsogó és visító zűrzavarában hiába próbált rendet teremteni a járásbíró és a két ügyvéd. Gátjavesztett dühvel zúdultak azok, leírhatatlan mocskossággal, gúnynevek, hasonlatok, átkok, fogadkozások és esküdözések. Az asszonyon meglátszott, hogy halálos ellenségével áll szemben, a férfin, hogy meg tudná fojtani a nővérét.

- Hát ezelőtt öt esztendővel nem te loptad a tíkunkat, te lafancos dög?

- Hát a feleségöd szeretője ki vót a háborúba?

- Hát a tiéd? Mindönki, aki akart!

- Hát te hogyan gazdagodtá meg? Nem a Szikla Jóska felesége adi a pénzt?

- Hej, azt a... istenét a pofádnak, most ezömbe kitépöm a nyelvit!

- Gyüjj no! Vakúj meg! Dögőj meg! Rohaggy el!

- Fogjanak meg, mer megölöm! Fogjatok meg!

- Fiam! Lányom! Gyerökeim! Ne víjjatok hát... Én Istenöm, Istenöm, csak bár ne élnék má... Csak vennél má magadhoz, oda, ahol a feleségöm nyugoszik...

Könnye végigpergett pirosbarna, szabályos arcán, kezei röpködtek maga előtt, de nem törődtek vele. Vakok, süketek voltak, a düh és bosszú eltöltötte őket, kiömlött belőlük, és mocskos áradatként szerteáradt a szobában.

Hasztalan tátogatás után a járásbíró végül intett a két ügyvédnek, s gyorsan kezdték összeszedni irataikat. Megindultak az ajtó felé. Erre aztán észhez térült a két félőrült ember. Dezső az apját, Samu bácsi a lányát csitította, s ők leültek megint helyeikre, s onnan vetettek csúf pillantásokat egymás felé.

- Ha nem uralkodnak magukon, egyszerűen hazamegyek - dünnyögött a bíró, szemüvegét törölgetve.

- Legyön nyugodt, bíró úr - fogadkozott Varga János -, moderálom magamat. Ha pedig ez a cafat megint kihoz a sodrombul, hát le fogom vonni a konzisztenciákat...

Erre ismét majdnem kitört a vihar, mert a cafatnak minősített asszony valami rettentő sértést látott a »konzisztenciában« is: de sikerült őket lecsitítani.

*

Így kiöntvén, ami szívüket nyomta, a két testvér nyugodtabban látott hozzá egymás és az öreg kifosztásához.

Strimpf fölmutatta az ajándékozási szerződést, mely annyira előnyös és kellemes volt Varga Márira. Mindnyájan igeneltek, hogy ez az. Aztán egy körorvosi bizonyítvány következett, amelyet Varga János állíttatott ki, s amely szerint Nagy Varga Samu nem beszámítható. Ez érthetően fölizgatta az asszonyt. Reszketett, s a düh előtörő könnyeit iparkodott előnyére kihasználni.

- Hogy az én szegény apám nem épelméjű? - S a következő percben már zokogott, a gyermeki szeretet fölháborodott benne, ráborult a rémült öregre, átkarolta a vállát, úgy abajgatott. - Az én édös jó apám! Ez a böcsületbe megöregedett szegény embör! Ez a drága jóság, ez az okos fej! Hát nízzék meg, tekintetös uraim, olyan embörnek látszik az én apám, mint aki nem épelméjű? Jaj, jaj, mit kell megérni, egy fiú rámondi a saját öreg édösapjára, hogy nem épelméjű! Mire mén a világ, mire mén! El kell süllyedni ennek a Szodomának!

És fölfuvolázott a sírása:

- Szegény apám, szegény öreg apá-á-ám! Mire jutottál vénségödre-e-e! Látod, láto-o-od! Mit tesz veled a tulajdon gyerökö-ö-öd!...

Samu bácsi csak ült maga elé meredve, a sok üvöltéstől és csatítástól, az idegen urak hivatalos képeitől, s a megfaragott asztalon levő aktatáskáktól s iratoktól kissé hülyén bámulta a bocskora orrát. Kövér könnyei leperegdegéltek az orcáján. Néha szipogott. De mindenesetre nem értett semmiből semmit.

- A mellékelt orvosi bizonyítvány szerint nem épelméjű - jelentette ki a járásbíró. - Nagy Varga Samu, emlékszik maga, hogy milyen szerződést írt alá?

- Én nem írtam alá sömmit! - riadozott az öreg rémülten. - Én nyolcfan esztendős öregembör vagyok... én nem tok sömmirül sömmit...

Varga János kárörvendően csapott a térdére. - Ugy-e-e! Lá, mit mondtam! - Koczka úr meggörnyedten körmölt.

- Hát, Samu bátyám, nem emlékszik már, mit adott a lányának? Gondolkozzék csak. No! - unszolta az ügyvédjük.

- Édösapám, hát hogyan lehet már valaki olyan hülye?! Jaj, jaj, nem jába egész életibe féleszű vót!

- Ebben a szerződésben az van - folytatta Strimpf -, hogy maga odaajándékozza a lányának a 103-as házszámú házának felét, a Gürü, Ördöngös, Taligás és Házka dűlőben fekvő...

- Én? - rázta fehér fejét az öregember. - Én? Nem tok én, tekintetös törvény, sömmit. Csak annyit tok - és csukló zokogásba fúlt a hangja -, hogy műte szegén jó feleségöm megnyugodott... vetőzetkor lesz tizenhárom esztendeje... Isten nyugtassa szegént... ezűte ezök az én gyerökim ki akarnak pusztétani mindönbül... Hát igazság ez? Hon ez írat alá velem... hon az... de én nem bánnám... vigyék... Maj csak magáhon vesz már az igaz Isten, osztán fejemre tessze az igazság koronáját... De hát minek vínnak mindég? Minek vagyok közöttik én, az apjik, a legutósóná is utósóbb?... Minek húznak-vonnak engöm... ütnek-dobnak, mint a rossz kutyát?... Minek!... Minek!... Az az igaz Isten mér nem könyörül már rajtam?!...

Kérges tenyereibe temetve az arcát, vinnyogón zokogott. Pár percig csak ezt a zokogó hangot lehetett hallani. A legyek zümmögve röpdöstek a napfényes ablaküvegen. Aztán Varga János megsértődve fölugrott:

- Ki üti-dobi? Tán én? Lá, hány esztendeig tartottam, mintha a saját gyerököm lett vóna! Osztán még én?

- Nem is ám én! - ugrott föl az asszony is. - Hát én meddig tartottam? Pedig köteles lettem vóna-e? Osztán pedig úgy tartottam, akár egy urat, de a te feleségöd... mit adott az neki enni? Hajmát meg fokhajmát!

- Az nem igaz! Még a kódust is jól tartom...

- Te? Te tartod jól a kúdúst!... A falatot kivennéd a szájából, a falatot!

Strimpf kénytelen volt ismét az asztalra csapni, hogy rendet teremtsen.

- Megmondtam: ha mindég veszekszenek, itthagyom magukat! Varga Samu, feleljen világosan: aláírta-e ezt a szerződést, igen vagy nem?

- Nem írtam én alá sömmit... - zokogott az öregember. - Mer tekintetös törvény, mindég íratnak ezök velem, mindég... Hát én nem tok belé sömmit!...

- No jó, de hát ezt a jegyző úr készítette. Ez hivatalos, érti?

- Nem értöm én, kéröm!... Szegény öreg vagyok én... Mit tok én belé?... Csak azt tudom, hogy hon egyik, hon másik húz-vony, fenyöget... Ki akar engöm forgatni minnyá... Ezt köllött érnöm vénségömre... Csak a feleségöm meg ne nyugodott vóna... Vagy má én mehetnék el utána...

Sírt.

- Varga János, van valami megjegyeznivalója?

- Van kéröm - állt fel Varga János, megköszörülte a torkát, s rekedt hangja eleinte megzabolázva, később szenvedélyesen harsogott. Emellett pózba vágta magát, gyakran döngette a mellét, s szavait erőteljes gesztusokkal kísérte. - Van, kéröm. Legelsőbben is az a reflektációm, hogyha az apám aláírta a szerződést, mér nem ösmeri el akkor? Lá, ott van a neve mellett a két tanú is. Hát ez már csak nem normális észjárás? A szerződést a jegyző íri, aláíri két tanú is, rajta van mindön, ami csak kell, hát aki még az ejen szerződést se akari elösmerni, az nem épelméjű. Nem azér mondom én, kérőm, mer neköm nem jó az a szerződés, amelyikbe engömet csak kinulláztak, de az mégiscsak abszolút dolog, hogy valaki aláíri, azután meg letagadi. Én csak az igazságot keresöm mindég, az az én bajom, hogy meg tunnék halni az igazságért! - Hatalmasan mellbe vágta önmagát. - Azér van annyi ellenségöm is. Most is csak az igazság kell neköm. Hát igazság az, hogy ejen egy félbolond embörrel, mer az csak igaz most már, hogy nem tökéletös, hát ejen embörrel aláíratik a halálos ítéletét is, osztán akkor én meg szenvedjem! Hát hon van az megírva, hogy én szenvedjek mindönt! Mi vagyok én? Isten? - Ismét a mellére csapott. - Hááá, abba már nem egyezök belé! Ha katona kellött, hát a Varga János, ha forspont kellött: a Varga János, szerb jegyzőnek lakás kellött: ott a Varga Jánosé, a régi házamba mast is csöndér lakik, pedig szabad fölmondás van, mégse tehetöm ki, ha adó kell: ott a Varga János... Hát Isten vagyok én? Hát akinek van valamije, azt má tönkre kell silányítani? Osztán igazságot se kereshessön az embör? Egy vén bolond fosszon ki engöm a jussombul? A jogos sajátombul? Ez kommunizmus! - ordított föl éktelen haraggal, s a levegőbe sújtott. - Ez sömmi egyéb, mint kommunizmus! Amikor a jómódúakat kifosztik, az má nem más! Ez pedig az! Mer ha a bíróság meg nem találi sömmisíteni a szerződést a keresetöm alapján, hát hat hód főddel kevesebbet kapok, mint amennyi megillet. De nem azér a hód fődér, mer úgyis odaadnám valami szegénnek, ha muszáj vóna, de az igazságér, mer azér képes vónék a vérömet ontani!...

Az egész szavalat idején Varga Mári kétségbeesett jelekkel integetett az ügyvédjének, de hogy mit jelentett az integetés, csak maga tudta. Samu bácsi pedig sírt, sírt keservesen, arcára nyomott ujjai közül szaporán peregtek a könnyei, lefolytak a bocskorára, s fehér hajára betűzött az emelkedő nap. Olyan furcsa és félelmetes volt minden, hogy a gyámoltalan öreg egészen összegörnyedt alattuk, s fia rekedt, kíméletlen hangja kiostorozta belőle az önálló gondolkodás vagy ítélet legutolsó morzsáját is. S végül Varga Mári is hozzácsatlakozott a sírásban, gondolván, hogy így talán szánandóvá válik, s elkerülheti majd a szerződés megsemmisítését. Az asszony ehhez képest hangosan, abajgatva sírt, meg-megroskadozott a bánat, kétségbeesés és igazságtalanság terhe alatt, vastag kezeit tördelte, átkarolta az öreg nyakát, mintha most már véképp és eltéphetetlenül egyesülni akartak volna a közös bajban. És sugárzott róla a gyermeki szeretet.

- Szegény apá-á-ám! Szegény, édös jó apá-á-ám! Lá, mire jutottá-á-ál! Törvény elé állét a saját gyerökö-ö-öd! Jaj, szegény apá-á-ám!

- Haza akarok menni... - nyögött Samu bácsi, és riadtan tekingetett körül, mint a hároméves gyermek. - Minek az egész?... Csak má venne magához az igaz Isten!... Ott, ahon má mindön jó... Minek bántanak, minek?... Én megteszök mindönt. Aláírok nekik mindönt... Amit akarnak tűlem... De sömmit se tok sömmiről!... Csak azt tom... Ha má levetköztettek, fekühetnék is le nyúgonni... a feleségöm mellé...

Ez a sírás amennyire szomorú és szánalomkeltő volt, annyira feldühösítette Varga Jánost. Valami nyugtalanította, valami mintha közelebb akarna férkőzni a szívéhez, s anyagi veszteséggel fenyegette. Valami mintha láthatatlan pókhálóként akarta volna lassan, finoman, észrevétlenül körülfonni s megbénítani tagjait a pénzért való harcban. Fölugrott ültéből, s elvörösödve fordult az apja felé:

- Én akarom magát levetkőztetni? Én? Hát nem "annak" adott többet hat darabbal? Osztán én? Nem igaz, nincsen apa! Minnyá halálos ellensége a gyerökinek! Osztán hát nem feküszik-e mahónap le, mi? Én se éjek, meg maga se... hát igazságos maga, hát apa maga? Nem eleget élt má? Én meg csak kínlódtam családostul?! Nem igaz, nincsen apa, nincsen gyerök, egyiknek a másikat úgy kéne agyonverni... Bottal!

Az öreg fölvinnyogott utána nyomorult, gyámoltalan, makacs zokogással.

*

A hosszú orrú, szőke, halszemű fuvaros kivezette a bizonytalan járású lovakat, s eközben úgy emelgette magasra a lábait, mintha ingoványt gázolt volna keresztül. Ez a módfölött kényes, gólyaszerű járás még a háborúban szerzett idegsokk következménye volt. Míg a vályúnál még egyszer megitatta a fölszerszámozott, remegő térdű paripákat, az urak táskájukkal és köpenyeikkel ott várakoztak az udvaron és cigarettáztak. Varga János már türelmetlenül várta, hogy kocsira üljenek, s dolguk végeztével elhordják magukat, mert éppen elég volt az idegen gyomrok céltalan tömése (azt a pár szót úgyis elmondhatták volna a maguk kenyerén), a borából is jócskán megittak, s elszívtak vagy száz cigarettát a Dezsőéből. De azért váltig kínálgatta, különösen a járásbírót, egy üveg behűtött borral, amelyet a kútból vett elő, és sűrűn szopogatott. Sőt még ebédre is tartogatta őket:

- Ne indújanak má, aszondom. Ne vessék meg az én paraszti asztalomat. Alighanem ehösen feküdtek az este...

- Ááá, á, Varga úr - mentegetőzött Strimpf kelletlenül. - Ne mondjon már ilyet. A munka, a munka... Sok a dolog, nehéz a megélhetés...

- No, ha rossz néven nem venné, hát kűdenék az ősszel vagy egy kocsi krumplit! - ütötte a vasat Varga János.

- Meg a doktor úrnak is, ha meg nem vetné - fordult Fejőhöz a fiatalember, kinek homlokán és arcán már gyöngyözött a verejték a fekete gyapjúruhában, a dupla keménygallér miatt keservesen meresztette az állát, s szüntelen előcsúszó mandzsettáit nem győzte visszatologatni. Ő is alig várta már, hogy menjenek, s levethesse magáról ezt a kálodát, ezt a tűzszekrényt, s beleugorhasson kényelmes és bő nyári rongyaiba.

A két úriember arca valamicskét földerült a kocsi krumplik hallatára. Sőt a járásbíró még kedélyeskedő hangon holmi káposztát, dinnyét és kelvirágot is kötött ki magának, amit nem is lehet csodálni, hiszen oly nehéz a megélhetés. Az ügyvéd inkább a számlára bízhatott mindent, s különben is házat épített odahaza a parasztok pörein. Most Dezső magyarázatait hallgatta arról, hogy a torpedótengelyes bicikli dombos vidéken nem jó, s az ő biciklije félmilliót ér.

Varga János, az udvar végében álló hatalmas tégla- és kőrakásra mutatva, építési terveit adta elő.

- Tíz métör búzát adtam azér a tégláér, ni! Hát most osztán mennyiér építik fön a pajtát! Tizenöt métörön alú nem. Két és fél métört adtam csak azért, hogy a folyosót röndbe tették, meg osztán lerakták a ház előtt a gyalogjárót... Minémű pénz az mamá? De ha valami csapás nem ér, hát ki kellett épűni az idén...

Beleálmodta magát a terveibe, lassan cigarettát csavart, és mellére szívta a komisz füstöt.

- Mer mast kell építeni! Egy-egy jó termés, egy-egy borjú, disznó, kiemeli az embört. Minnyá marha, aki nem épít! Tudom én ezt! De nem magamnak akarom. Ezöknek a gyerököknek. Mer űk ugyan meg nem szöröznék soha-soha... nem olyanok ezök, mint má én... Én úgy érzöm néha magamat, mintha börtönbe vónék, börtönbe! Neköm a világ börtön! Sokszor azt tunnám, hogy a világ minnyá fődjét, házát, erdejét meg tunnám enni! Ami ett van is... rab vagyok benne...

Izzó szenvedély fűtötte a szavait, rekedt hangja durván és keményen harsogott, ökle a levegőt csapdosta.

- Börtön!... Csak úgy tágéthatok rajta, ha szerzők hozzá... De ezök!... - És odament nehéz, himbáló járással a kúthoz, kiemelte a vödörből a pintes üveget, s hosszút, szomjasan, mohón húzott belőle.

- Hrrr! No, nem isznak?

De azok köszönték, és nem ittak.

Ezalatt a fuvaros ide-oda sürgött a fejüket lógató lovak s a kopott, fekete cséza körül. Vékony lábait magasra kapkodta, s szorgalmasan bagózott. Horpadt, fekete keménykalapja hátul ült a tarkóján. Végre aztán fölkapaszkodott a bakra, megbámulta a ragyogó égboltot, aztán a gyeplőhöz nyúlt:

- Ccs! No paraszt!

A búcsúzkodás hamar megtörtént. Mindnyájan örültek az elválásnak. Strimpf most nem szorongatta olyan sokáig puha tenyereiben a házigazda kemény kezét, s az ügyvéd arcán is fanyarrá vált a kényszerű, udvarias mosoly. Mindenki valami takargatnivalót talált önmagán, s szégyellték magukat egymás előtt - hogy miért, nem tudták. S nem jutott például a vendégek eszébe az sem, hogy a háziasszony és a leány után érdeklődjenek.

Már fent ültek a csézán, melynek jobb oldala erősen lerokkant a bíró tetemes súlya alatt, körülburkolták térdeiket a lyukas pokróccal, vállukat köpönyeggel takarták le, s kalapjukhoz nyúltak, mikor Varga János útravalónak odakiáltott:

- Osztán mozgassák az ügyemet, uraim! Maj csak meghálálom valahogy! Ha parasztok vagyunk is... Isten velük.

- Ne féljen. Isten velük.

- Bizonyára... Bizonyára... - hajlongott az ügyvéd, s a keménykalapok meglebegtek a kisebb-nagyobb tar koponyák fölött.

- Mehetünk.

A fuvaros két foga között kiköpött a gazda elé, mintegy jelezve, hogy ő nem bűntársa semmiben, s köszönés nélkül megrángatta a gyeplőt. A kocsi lassan kigördült a kapun.

- Alászolgája!

- Jó utat!

- A viszontlátásra! - integettek most már a kapuból vidáman és rendkívül szívesen, míg csak el nem tűnt a cséza az út felhőző, súlyos porában. Akkor Dezső betette a szép, új kaput, leporolt fekete ruhájáról egy porszemet, s odaszólt az apjának:

- Rosseb ette vóna űket, ott, ahon vótak!

- Az nem úgy van - magyarázta az apja, s nagyon meg volt elégedve a tárgyaláson való szereplésével -, mert ha nem áldoz az embör, hát nem is nyerhet. Tudom én, ne félj. Ez a vásott nadrágú úri népség minnyá éhös. Azér tartik az ejen komédiát, hogy egyenek. Most osztán hóttra ették magikat.

S míg befelé mentek az udvarba, a kúthoz, mintegy önmagának magyarázta:

- Kárhoztatni űket, azt értitök. De hogy mér kell űket etetni ókor-máskor, ahon már nincs eszötök. De lá, itt vagyok én! Több eszöm van neköm a zistenná is! Mer én mindég tudom, mit kell mondani meg cselekönni. Megszerzöm én, ne féljetök, minnyá fődet, akit csak valaki ki enged húzni a lába alul. Nem bízom rátok. Ti csak olyan nyomorúttak vattok, mint az urak. Kőtteni, őtözni, flangérozni, azt értitök. Alunni is tudtok. De mán ahon célszörűen kell cselekönni, etetni-itatni valakit, osztán azután meg megmondani az igazságot... Hahááá, ott má én vagyok ám az embör! Mer én megmondom ám az Istennek is a magam legabszurdabb véleményét!...

Kihúzta a pintes üveget, s lassan kortyintott belőle. Dezső rosszkedvűen nézte:

- Maga mindég csak azt hányi szömömre, hogy milyen nagy ész maga, én meg sönki-sömmi vagyok. Osztán a járásbírósághoz is csak én írtam meg mindönt.

- Teee! - vette le a szájáról az üveget, s végtelen gúnnyal nézett rá. - Te akarod magadat énmellém állétani! Hát azt hiszöd, én nem tudtam vóna éppen úgy megírni, mint te? Még jobbat, az istenét, pedig nem jártam három gimnáziumot, mint te!

- Mér nem írta akkor maga? Írja maga!

Varga Jánost amúgy is veszedelmesen fölfújta a tárgyaláson való pompás szavalat s a maga értelmiségének más apróbb, száz jele. A megkaparított hat hold földet szinte a markában érezte már. Hát most a fia feleselése! Ordított, hogy visszhangzott belé az egész napfényes, nagy udvar.

- Ne tanéts te engöm, taknyos, mer rád szakasztom az eget! Hogy a rosseb enne meg! Hát má azt a kis írást is röstellöd hat darab fődér? Hát má azt is én csinyájam? Nem elég, hogy reggeltül estig lótok-futók, szerzők mindönt, hogy legyen nektök... nektök!... Ezért tanéttattalak, hogy még egy sort írni se akarsz, azt is én, én, mindönt én?!

Mellbe csapta magát, aztán megrázta a kezét Dezső orra előtt:

- Háhááá, maj nem megy ez így, nem ám! Maj megtanétlak én bennötöket! Én csak szerözzek házat, fődet, fődet... Ruhát, gyűrűt... Marhát, loat! Építsek pajtát, istállót meg járdát is, járdát, akin pedig nem is én járok!... Mindönt én, én, én! Ü meg még írni se akari az írásokat!... Osztán ezöknek dógozók, szerzök én, ezöknek!

Föltárta két karját az égnek, úgy ordított:

- Börtön a világ, börtön! Börtönbe zárt engöm a keserves Úristen! Porkolábok vagytok, mert külön akaraton mentök! Nem akarjátok, amit én!

Dezső fülig vörösen nézett szembe hadonászó és ordító apjával. Apró szemében gyűlölet és gőg szikrázott. Egy percig keményen meredtek szembe egymással, két nemzedék, mely egymást eltiporni kész.

- Nem kell neköm az olyan vagyon, akinek ez az ára! Inkább ett hagyom. Elmék.

- Tee! - húzta el az apja ismét gúnyosan. - Teee! Úgy döglenél te meg éhön! Éhön!

- Azt bízza rám! Nem kértem eddig se sömmit!...

- Hát mast mit uraskodol? Dél van, osztán sömmi dolgod? Hát a kapálás? Hát osztán még a jószág? Te akarsz megélni magad?

Juli jött ki a kúthoz egy vödörrel. Arca még most is dühös, haja kócos volt, piszkos szoknyája alól pirosan ragyogtak elő vastag, kövér és meztelen lábszárai.

- Hon van anyád? Még mast se kőtt fön? - riadt rá az apja.

- Nem az ugyan. Mindönt csinálhatok magam. Beteg!

Varga János mélységeset, keserűt sóhajtott.

- Beteg. Ezt értitök. Dógozni nem. Döglenétök rakásra...

S utálattal köpött. Egész életében egyetlenegyszer nem volt beteg.

*

De már a következő percben elmúlt az indulata. Friss kedvvel nyitott az istállóba, az egyetlen helyre, ahol igazán jól érezte magát. A vastag farú lovak ráröhögtek, az almon pihenő borjúk fölkeltek, s el-elböffentették magukat, a nyitott ablakocskán ki- s besuhantak a fecskék, minden olyan hűvös, békés és csöndes volt, mint egy templomban. Csakhogy itt az állatok párája s az alomszag barátságosabbá tette a levegőt.

Varga János hegyes és kacskaringós fütyülésbe kezdett. Valami olyan nótát fütyült, amit még gyermekkorában dalolgattak a fonóban. Dezső pedig keserű hangulatban ment föl a tornác lépcsőin, végigsietett a könyöklő muskátlicserepei előtt, s benyitott a konyhaszobába.

Anyja ott feküdt lihegve a csíkos dunyha alatt. Szemei parázslottak, foga összeverődött, arca lángolt. Lassan sóhajtozott és nyögött fájdalmában. Néha kínosan köhögött is. Pillantása megrebbent a fián. Míg az nagy mogorván, szipogva dobálta le kabátját, pattintotta szét a kemény duplagallért, s rángatta ki lábát a nadrágból, a beteg asszony fakó hangja megszólalt:

- Dezsőkém, lá, beteg vagyok, aligha élök fön... Úgy érzöm, má énneköm... végem. - Erősen fuldokolva köhögött, egész arca bíborvörössé vált, s csak nehezen tudott lélegzethez jutni. - Az egész fejem ég, mint a kemönce... A szömeim is fájnak, a szömeim... szinte ki akarnak ugrani a helyükből... Osztán mindön tagom... mint akit tisztös-tisztára összetörtek... Én meg nem élök, édös fiam... Neköm má végem...

Dezső bosszúsan hajította nadrágját egy székre. Annyiszor hallott már ilyen panaszokat, hogy semmi hitelük sem volt előtte. S mindig kelletlenül érintették a panaszok. Nem szólt semmit. Ingben-alsónadrágban kezdte kifűzni a cipőjét. Hosszú, barna haja ráncolt homlokába hullt.

- Dezsőkém, hon van apád? Beteg vagyok, osztán be se gyün... Mér nem gyün bé!...

- Jaaj, no! - csattant föl Dezső. - Hát a loakat nízi, no!

- Bégyühetne... Hát a Juliska?... Mit csinál a Juliska? Főzni kéne ebédöt is, osztán tűz sincs rakva... Jaj neköm! Én má nem tehetök sömmit!...

Fuldokolva köhögött. Szemei könnybe lábadtak.

- Így odavagyok, így odavagyok... Osztán felém se níznek... Jobb má halnék meg... - Ekkor bejött Juli.

- Te is csak ne beszélj butaságot, édös... Nem elég a dógom, még osztán itt strázsáljalak talán egész nap! - kezdte mingyárt az ajtóban kissé rekedt, kemény, goromba hangján. - Lá, most alig ment el az a hastoló meg a nyeszlett kódús, azt se tom, hon a fejem, osztán maj itt dajkáljalak...

- Maguk csak olyan szepeszakadtak - mondta Dezső megvetéssel. - Béfeküsznek az ágyba, osztán nyögnek.

Varga János belépett, arcát egyszerre elráncolta a mogorva feszültség, amit mindig érzett, ha a családja körében volt. Egyedül a lányára vetett lágyabb pillantást, szeme melegen simogatta végig erős, fehér nyakától, vastag, kemény lábszáráig, de azonnal elborult ismét, mikor az ágyban lihegő asszonyt látta. Nagyot sóhajtott: Heeej, azt a... - s elkezdte kigombolgatni az ünneplő ruháját, tiszta, kék kötényét ledobta, s közben egyre az asszonyt nézte. Sokáig nem szólt egyikük sem. A fiú elkeseredett haraggal rángatta a hétköznapi ruháját, a lány tett-vett hangos zörgelődéssel és lobogó hajjal... Vargáné összezsugorodott az ágyban, egész teste reszketett, s néha hallani lehetett összeverődő fogait:

- Vrrrr... Vrrrr... huhuhu... - és köhögött. A nyitott ablakon tyúkok lármája, kutyaugatás, a szellőben suttogó falevelek ritmikus hullámzása verődött be. Ragyogó dél volt. Apró felhőcskék lebegtek a kert fái fölött.

- Hát, szóval, nem kősz fön... - állapította meg végül Varga János. - El kéne híni Oláh Márit. Hadd kenne meg. Így nem dógozhatol még tán hónap se.

- Mindegy má... Jaj... Neköm mindegy - nyögött az asszony. - Én má úgyse dógozok többet...

- Rosseböt?! - hökkent meg Varga. - Tán csak fönész...

- Én má nem... Jaj... Khö-khö-khö-khö!!!! Istenöm, Istenöm... Azt a tárgyalást is apádékkal inkább hattad vóna... Lá, most megfogott az átkik! Eltemethettök!...

Nehéz csend döbbent rájuk. Aztán Dezső szólt:

- El kéne hívatni az orvost...

De Varga János legyőzte pillanatnyi megtorpanását. Fejét fölcsapta keményen. Hangja megreccsent:

- Hooogyne! A rosseb! Majd fizetök ezöreket annak a zsidónak! Hogy ő megtapogassa, osztán írgyon valami kotyvalékot!... Osztán dobáljam a pénzt annak a csámpás patikárusnak, annak a hitvány ébredő kuruzslónak. Azt már nem. Inkább a Pancsó banyát. Hát ha én lennék beteg, vajon elhívatnám-e? Soha!

- Igaza van édösapámnak - hörrent meg Juli ridegen. - Azér, mer te gimnáziumot jártál, most mindég: villany, szántógép, orvos... Nem te fizetöd! Majd elhívjuk az Oláh Márit, megkenyi, osztán jó lesz...

Vargáné egész kicsire gomolyodott össze a dunyha alatt, arcát a vánkosba fúrta és beleköhögött... Szégyellte, hogy beteg.

- Nem is kell doktor... - nyögte. - Minek fizetnétök... Jó lesz a Mári is... úgyse használ... Jaj, jaj!... Ebédre egyetök szalonnát, sunkát... Nem főzhet a lány, sok a dóga...

Dezső megrántotta a nadrágszíját, rövid, de kórházban töltött katonakorából való Horthy-sapkáját sűrű hajára nyomta. Apja szintén fölállt a kisszékről, melyen ülve a bakancsát kötözte, s rosszkedvűen szólt:

- Gyűjj csak, Dezső... Nízd meg a loat... Neköm gyanús.

Egyszerre szolidárissá vált a két gazdaember. A ló! Vérükben szunnyadó állatszeretetük egyszerre föllobbant, s összekapcsolta őket.

Fürgén hagyták ott az asszonyokat, s szó nélkül mentek végig a tornácon, elöl Varga János hosszú, kacsázó léptekkel, utána apró, lábujjhegyes járással az alacsony Dezső. Benyitottak az istállóba, s a lovak közé mentek.

Varga megfogta a bal oldali pej ló orrát, s a világosság felé fordította:

- Nízd meg csak ezt a loat. Bandi! Na! Nízd csak a szömét...

Dezső figyelmesen megvizsgálta a néha-néha könnyen megreszkető lovat. Az állat szeme homályos volt, zavaros, mintha pókháló lepte volna be, orra hortyaiból váladék szivárgott és rossz szagú lehelet csapott ki. A fiú sokáig nézte. Kezét rátette a ló oldalára, s figyelte, hogy remeg. Arca elsötétült. Aztán kiment a jászoltól, kötényébe törölte a kezét, s apjára nézett.

Sokáig álltak ott egymással szemben. Nem szóltak. Varga János cigarettát csavart, aztán nyelt egy nagyot, hogy könnyei ki ne csorduljanak.

- No? - nyögte végül a rendesnél jóval rekedtebb hangon. - Kit hívjunk el?

Dezső legyintett:

- Akár a nyúzót... De mégis az állatorvost muszáj.

Varga János dermedten állt, és bámulta a lovat. Mellét fulladásig eltöltötte valami. Szíve hevesen dongott. Nézett, mintha rosszat álmodnék. A ló pedig meg-megreszketett néha, könnyű fuvallat bodrozta finom bőrét, s fülei szomorúan lekonyultak. Varga János szívét mintha késsel vagdalták volna. Szikár, csontos mellkasa duzzadozott a mély lélegzetektől.

- Ha szóljunk az állatorvosnak - dörmögte nehezen -, csudát tesz. Kiviteti a legyelőre... Elkülönéti... Lebunkóztati... Még csak a bőrit se használhassuk.

- Nyolcmillió - mondta mintegy félálomban Dezső.

Apja folytatta a keserves tűnődést:

- De ha meg nem szóljunk, azt megtudja valaki... Tudod, mennyi ellenségöm van... Mennyi irigyöm... Azok csak azt várik... Még tán be is csukatnak. Osztán... hátha az a kis zsidó még segíthetne rajta?

- Takonykór... - szólt Dezső színtelen hangon, s ez a szó, mint valami rettenetes mennydörgés csapott le mindkettőjükre. Halálos csend támadt utána, melyben csak a lovak hortyogása, dobbantása, a légyzümmögés hallatszott, de ők, mint a halottak, dermedten és fehér ajakkal meredtek maguk elé.

Aztán még egyszer a lóhoz mentek. Némán vizsgálták meg újra a nagy, kövér állatot. Eloldották a kötőfékjét, odavezették az ajtó világosságához. De a ló bután, szomorúan, egész testében reszketve állott mellettük, nagy, okos szemein megtörött az élet csillogása. Éppoly szótlanul kötötték vissza, mint ahogy eloldották.

Majd leültek egy felfordított abrakosvályúra, s míg Varga János mintegy önkívületben gyújtotta meg a cigarettáját, Dezső hangosan gondolkodott:

- Ha nem különétjük el, megkapja a másik is... Ha nem szóljunk az állatorvosnak, osztán megdöglik, megbüntetnek... Mer ne féljön, jába van kisgazdakormány...

- Jába hát! Az urak csak lesik, hogy melyik pógárnak üthessék agyon a loaját!

- A rosseb!... De nem téríti meg az állam!... Azt a szepeszakadt Istenét...

- Mindegy - határozta el Varga János, és fölállt. - Megtegyünk, amit tuggyunk. Osztán ha nem segétött, hát elhívjuk az állatorvost is. Ha muszáj, muszáj. Nem lehet másképp. Mégiscsak: ló, ló... Hej, azt a... Hátha még a ló is anyád után menne!... Azt az istenét... annak a zistennek is!...

*

Amikor Dezső bement, hogy a lókúrához szükséges fateknőt, meleg vizet és háziszappant előkerítse, Juli éppen öltözködött, hogy a kenőasszonyhoz menjen. Vékony, fekete pókhálóharisnyát, fehér cipőt húzott, a légypiszkos tükör előtt sebesen kapkodta magára piros pettyes ruháját, s kócos fejét bekötötte, hogy ne lássák kócos voltát az utcán. Ekkor már Vargáné behunyt szemmel feküdt, s az agyában lepergő zavaros képek értelmetlen szavakra indították: egyhangú lihegéssel, töredezve mondta:

- Én nem bánom, János. Felőlem tégy, amit akarsz. Szerethetöd a Zsuzskát... Csak ebédre etthon légy...

- Inkább eladjunk a ludat... Kapunk érte egymilliomot...

- Jaj, minek is gyüttem el veled, János, a régi helybül... Addig vótál te jó, amíg szegén vótál... De hát szerethetöd a Zsuzskát, János. Maj én meg eladom a ludat, jó lesz imögre a Dezsőnek...

A fiatalember éppen vizet öntött a fateknőbe, s hátán végigfutott a hideg, amint édesanyja tikkadt, köhögésektől megszaggatott hangját hallotta. Egy percig tanácstalanul állt, akart mondani valamit az öltözködő lánynak... s a fáradt, monoton hang s az is, amit mondott, olyan fájdalmasan ütötte meg a szivét. De aztán sietett kifelé a vízzel, szappannal, mert folyton előtte lebegett a beteg ló képe, s agyában kelepelt a rettenetes mondat: - Nyolcmilliom... Nyolcmilliom...

Ahogy az ajtóhoz ért, Juli nagy kíváncsian megkérdezte:

- Há viszöd a vizet, he?

- Viszöm. Mi közöd hozzá - vetette oda félvállról, s nem tudta: miért, most jobban gyűlölte és utálta a testvérét, mint máskor. Gyorsan, gyorsan ment, mintha valami elől menekülni akarna.

Apja úgy ült most is az abrakosládán, mint az imént: szítta a komisz cigarettát, maga elé meredt, és lekonyult a bajusza.

- Nyolcmilliom... - mondta, mikor Dezső belépett. - Muszáj "megindétani" valahogy, hogy múljon a láz... Mer még utóbb szél éri...

Akkor aztán munkához láttak. A dolog fölélénkítette őket egy kicsit, de azért nem szóltak a szükséges mondanivalókon kívül egymáshoz semmit. Varga János dirigált. Ámbár most az egyszer nem hitte, hogy a tudománya segíteni fog.

A lovat eloldották, s kivezették az alomról. Szalmából csutakot csavartak, fölgyűrték inas, szőrös karjukon az ingujjat, nekiestek a lónak kétfelől, s nyakától a csülkéig végigcsutakolták. Dongott az oda-odavágott csutak az állat oldalain. Szakadt róla a verejték, fújt, köhögött és hortyogott. Fáradhatatlanul dörzsölték. De ők maguk nem kevésbé izzadtak. Homlokukon, arcukon gyöngyözött a víz, hátukon lucskos lett az ingük. Fújtak és köpködtek. S mikor jó tízpercnyi munka után kimerülten abbahagyták, éppúgy reszkettek egész testükben, mint a szomorú, beteg ló.

- Maj ez megindétti a vért - magyarázta Varga János -, osztán kitisztul a feje... Mer a fejibül gyün ám a csúnyaság.

- Gyün a fenét.

- Te mondod neköm? Jába jártál gimnáziomot! Mer éppen úgy gyühet a fejébül, mint akár az embörnek, amikor náthás.

- Annak se onnan gyün.

- Hát má ugyan honnét gyünne? Mi? A... maj mondtam honnan? (S megmondta.) Hát nem az órodat szoktad kifújni?

- Magával nem lehet vitatkozni. Maga nem tudja, milyen az emböri test.

- Olyan, mint akár a lóé vagy disznóé. Nohát! Ha olyan rettentő nagy a tudományod, hát mér nem szöröztél sömmit? Mi? Vagy mér nem gyógyétod meg a loat?

- Megen avval gyün, hogy csináljam én. Nem bánom, fújja fön a lovát, én elmék ennen örökre! Neköm nem beszéli örökké a gimnáziomot. Mamá diplomás embör lennék, ha ki nem vesz az oskolábul...

- Teee? Te lennél? Hát osztán, ha lennél? Elmehetnél diplomatás kúdúsnak, vásott nadrágba, lafatyóni a parasztokkal... parasztokkal, az Istenét! Így meg osztán tőthetöd a hasadat, van aki megszörözze. Taknyos.

Így vitatkoztak hát egymással, s a beteg ló szomorúan legyintett egyet-egyet a zümmögő bogarak után. Oldalán lefolyt az izzadság. Nehezen zihált. És a ki- s besuhanó fecskék csicseregtek.

Azután Varga János a cigarettavéget kihajította a kisablakon, s alaposan fölgyűrte inas karjain a kék ingujjat. Sötét arccal, elkeseredetten látott ismét munkához a két férfi. A lovat visszavezették az alomra, egyszerű kötél- és zsineg-kötőfékét kicserélték erős szíj- és lánc-kötőfékkel, lábaira hurkokat vetettek, s míg Dezső a ló fejénél, apja a hátulsó lábánál helyezkedett el, mindketten alaposan megvetették a lábukat, hogy egykönnyen el ne vágódjanak. A kötél végét csuklójukra csavarták. Varga János elkiáltotta magát:

- No, kész vagy-e?

- Kész.

- Húzd meg.

Erre minden erejükből megrántották a kötelek végét, a hurok rávonódott a ló csánkjaira, s már hiába horkant föl rémülten, és feszítette meg hatalmas izmait, szempillantás alatt nyögve lezuhant a szalmára, elvágódott döngő nehézséggel; rugdalt és kapálózott volna, fejét a jászolra nyomta, de már nem lehetett azt sem, mert egy-egy pár összehurkolt lábát most egymással is összefűzte a feszes kötél, s úgy feküdt ott végül remegve, rémült hortyogással, homályos szemén felvonalzó rémülettel s önmegadóan, mint egy kis gyenge bárány.

Dezső szappant áztatott a meleg vízbe. Varga János letérdelt a ló végéhez, karját könyökig alaposan és síkosra beszappanozta, aztán óvatosan belenyúlt a lóba - de nem elöl. Közben beszélt:

- Meg kell tisztéttani, hogy zavaros ne legyön a véri. Mer akkor megsűrűsödik, osztán nem folyhat jól, meg az órán ki is foly váladék gyanánt... Mer az okozi a takonykórt...

- Rosseb essze űtet - felelt Dezső, aki ott állt szétvetett lábakkal és vizes kézzel a teknő mellett. - A "kis doktor" lá' mondta egyször a kocsmába, hogy ez gennyes tüdőgyulladás. Nem is lehet azt így. Jába kotorgati.

- Tüdő, aszondod: tüdő? - kiáltott az apa dühösen, s hol kivonta, hol ismét könyökig bedugta a kezét. - Hát amikor náthás vagy, akkor is a tüdőd beteg? Nem a fejedbül gyün, mi? Azt má csak a vak is láthati! Azért kotrom én, akármit beszél az a zsidó, mer jába állatorvos, a lóhon má nem ért, ahon én értök, a pantallós Istenét a vásottnak, jába tanúta. Felőlem tanúhatta... száz esztendeig! Mer énrajtam ki nem fog a zisten se, ha lórul van szó!

- Jó, jó. Csak kezdje megen. Maga mindönt jobban tud.

- Jobban ám, az Istenét, hát csak jobban tudhatom annál a zsidónál, mikor ló mellett nőtt fön a... zükapám is! Jába végezött ü gimnáziomot! Meg mindönki, aki gazsuléroz a gimnáziomjával.

- Megen a gimnáziom...

- Az ám! - ordított Varga János. - Az ám! Mer ti akartok engöm tanétani! Ti! Post és praetor-ral nem lehet loat gyógyétani! Csak bé lehet látani, hogyha a vér nem foly úgy, amint kell, hát szél éri az embört meg a loat. Osztán ha meg nem tisztul a vér, hát folyik az embör óra. Meg a lóé. De a ló nem embör, az nem bírhati ki, mint má az embör. Azér kell megtisztétani belül. Ne félj, tudom én, még az Istennál is jobban. Osztán te magyarázol. Maj ni most mingyá jobban érzi magát. Könnyebben. Szűnik a fejláza. Hadd mossam meg a kezemet.

Dezső odatolta a teknőt, és Varga János mosakodott. Kötényébe törölte a kezeit, s nézte a heverő lovat. Arca kissé megenyhült, szemében a szeretet és együttérzés csöndes melege parázslott. Aztán gőgösen vetette oda a fiának:

- No! Hát jobban van, ugye?

A fiú bement a lóhoz, lehajolt, angolbajuszos ajkán játszott a keserű mosoly. Végigtapogatta az állat fújtató oldalbordáit, megnézegette homályos szemét, váladékos orrlyukait... és a fejét csóválta. Aztán kijött, s diadalmasan állt meg az apja előtt, azzal a diadallal, mellyel nagy csapás után szoktuk mondani: "Ugye, hogy igazam volt!" - és sírni szeretnénk mellé.

- Fönfújhati a tudományát, édösapám!

S az elképedt ember szemébe vágta a dühös szókat:

- Jobb, hívassa el az állatorvost, mer még tetejébe meg is büntetik, osztán az is maga miatt lesz! De még ha el nem különétti, hát a másik is megkapi a bajt. Mer maga a legokosabb! Mer magának nem lehet beszélni, mer maga nagyobb az Istenná is! - És hangja már-már sírásba csuklott a dühtől, mélyen ülő apró szemei az apja arcába tűztek, kezét ökölbe szorította, s általában úgy hatott a föllépése, mintha a nyolcmilliós veszteségért apját okolta volna.

- Nem döglik meg! Amit én mondok... - de pislogott, benyúlt a zsebébe dohányért, s a hangja megint rettegő, bizonytalan és nagyon rekedt volt.

- Mast is - hadonászott a fiú keserűen -, mast is az édös beteg odafönt, osztán nem az orvost hívati, hanem a cigányasszonyt. Mer maga... maga! Maga az Isten! Kinek kell az ejen élet, kinek? Jobb, dögőnének meg mindnyájan!

- Miket beszész, te taknyos? - üvöltött Varga, mert megmozdult benne valami nagy rettegés, a fiának pedig igazat kellett adnia. - Te tanétasz engöm? Ezért dogozók? Ezért szörzök? Úgy váglak...!

- Üssön! No! Üssön! Maga meghal az igazságér!? Üssön hát!

- Kifelé! - ordított rá, és szemét elborította a vér. - Ha meghal anyád, bízd rám! A ló is az enyém! Én szöröztem! Kifelé! - Dezső szó nélkül kiment az istállóból.

*

A nap már szelíden hajlott Nyugat felé, bár zuhogó sugarai még melegek és ragyogók voltak. Dezső kiszivárgott könnyeit csakhamar fölszárították. S míg az istállóból azzal a szilárd szándékkal jött ki, hogy úgy, ahogy van, elmegy az apai házból örökre, most túlfűtött, dagadó melle lecsöndesedett, s elhatározta, hogy még egy napig - marad.

Lassan ment be a házba. S közben emlékezetében visszatért minden veszekedés, ami köztük lejátszódott. Nem tudta eltűrni apja duzzadó gőgjét, azt a lekicsinylő, vállveregető hangot, mellyel naponta tudtára adta, hogy nem szerzett semmit, nem tud semmit, de el tudna költeni mindent. Hát igen, ő már másképp látta az életet, neki igényei voltak, kezdte megérezni, hogy mi a szép, mi a kellemes és mi az - úri. Megvetette apja örök rohanását, törtetését, és reggel sohasem tudott fölébredni magától. Amellett pedig néha könyvet is olvasott: Shakespeare néhány drámáját, Arany balladáit és Flaubert Salammbô-ját, maga sem tudta: hogyan, csak úgy véletlenül, de aztán mégis érdekelte. És műsoros estéken szerelmes ifjakat játszott a kocsmában, tűzzel szavalta A walesi bárdok-at és a Cézár, én nem megyek-et. Tudott sakkozni is. S a Közbirtokosság kisüstön főzött pálinkáját is ő könyvelte el egy hatalmas könyvbe. Volt fuvolája, de játszani nem tudott rajta. S mindig finom, illatos, szelíd és karcsú úrileányokba volt szerelmes - ámbár lassanként megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy gazdag parasztlányt vesz feleségül, de zongoráznia kell neki, mert a zongorát nagyon szerette. Így hát nem érezte jól magát az apja házában. De amikor mélyen az önérzetébe tiportak, s utálattal készült elmenekülni, mindig megbicsaklott az akarata azon, hogy hát: mit szólnak az emberek? Milyen csúf dolog lenne szegénynek lenni, tán napszámosnak az erdőn, tán kőtörőnek az útfélen, tán levélhordónak... Akkor mindig nagyon kijózanodott, fejébe tóduló vére gyáván a szívére ömlött és elszorította... Aztán napokig nem beszélt, sötéten járt-kelt a munka után, s a vacsorát mogorván ette.

Most is meggondolta hát a dolgot. S már elhatározta: marad. Mégis: a ház, a kert, a jószág, a földek... a ruhák, a pénz... meg kell alkudni az életben... önérzetből nem él meg senki... és hát nem is bolond itthagyni a jólétet! Nyelt - és mindent lenyelt.

Belépett a szoba-konyhába. S csak most eszüdött rá, hogy az anyja beteg. Csak most, amikor Oláh Mári piszkos rongyai és fekete, szívós, lapos lábai a szemébe tűntek.

Ez a vén cigányasszony ott állt az ágy mellett, s nézte a pihegve szundikáló, lázas asszonyt. Vargáné egészen elomlott a vastag vánkosok és dunyhák között. Nem tudta, hogy a vénasszony ősz hajfürtökkel körülcsapzott, sovány, bagariaszínű arca és vizes, sárga szeme a görbe orr mögött figyelve rámered, s a vékony, csontos kéz összeaszott, horgas ujjai reszketőn nyúlnak felé, mintha a Halál nyújtaná kapzsi körmeit az ő agyonrobotolt, hajszolt és rabszolgává süllyesztett élete után. Nem látta Julit sem, ki az ágy végében kíváncsian leste a nyolcvanesztendős vénasszony múmiaszerű arcvonásait, s közben néha-néha jobb vállán keresztül a tükörbe pillantott, s megigazította a baboskendő alól kiugró vastag, rőt hajcsomókat, gyönyörködött fehér nyakában, és iparkodott meg nem látni rikító szeplőit... S nem vett tudomást a hideg tűzhelyről, az üres asztalról sem.

A cigány batyuja ott hevert a sarokban, botjával együtt. Üres volt teljesen. Amikor észrevette - szinte hálával látta meg -, hogy Dezső nézegeti a zsákot, egyszerre megfordult, arca alázatossá vált, rokkant, sovány válla még mélyebbre görnyedt, akár az éhes kutya, s éneklő, kunyoráló hangon kezdett könyörögni.

- Ides fiatalúr, lássa, bejártam az egisz falut, osztán semmi se nem gyitt a cúkába... Ides-aranyos fiatalúr, valami viseltes ruhája ha vóna... Segin unokám ruha nékű, apjik elesett az orosz fronton... Jaj, ides-aranyos, szép fiatalúr, egy kis szalonnát adjon, az Isten is megáldi... Nincs keresé, az unokáim sírnak: kedves-ides nagyanyám, adj enni, mit egyink mamá!... - És fölemelte fekete, száraz kezeit, mélyen ülő, sárga, vizes szemei alázatoskodtak, s nem fogyott ki a panaszkodásból, könyörgésből és mélyről felszakadó sóhajokból. - Csak úgy tudom meggyógyítani ezt a drága, jó idesanyját, ha ad valamit...

Dezsőben valami undor emelkedett föl, és köpött.

Sok szóbeszéd után végre Juli dühösen és kegyetlenül ráripakodott:

- Csinyád má, csinyád, a rosseb enné meg, lá, elmen a nap, osztán ett a sok munka a nyakamon!

Dezső cigarettára gyújtott.

- Orvos kéne ide, nem kenőasszony. Szepeszakadt barmok vagytok. Szegényök, mint az éccaka!

- Te meg fogd be a szád. Nem kérdözött sönki. Lá, édösapám is mondta: csak nem fizessünk annak a féleszűnek, mer gimnáziomot végzött! Igaza, is van. Úgyis meggyógyél, ha akar.

- Osztán, ha meghal?

- Hal a rosseböt! Mibe halna? Nem olyan beteg ű.

Dezső vállat vont, és százszor különbnek érezte magát, mint rokonai, ezek a buta parasztok. Gőgösen nézett ki az ablakon, s szomorúan is, utálattal is, tehetetlen gyűlölettel is nézte a kert ragyogó fakoronáit.

Közben Vargáné bágyadtan fölvetette szempilláit, s egykor szép, most a láz tüzében csillogó, fekete szemét a vénasszonyra vetette. Megismerte Oláh Márit.

- Na, ides-aranyoskám, hát hun fáj? - hajolt fölébe a viharoktól kicserzett arc. - Megkenjelek?

Vargáné legyintett. Halkan, szinte susogva nyögte:

- Mindegy má neköm, mindegy. Hadd el, Mári... Jaj, jaj neköm... ezörször jaj... - és köhögött.

- Te is csak ne beszéné butaságot, édös! - dühösködött Juli. - Lá mindég csak azt hajti, hogy ű meghal. Pedig hát ejenök, akik meghalnak?

- Mindön tagom fáj... - nyögte az anyja. - Én nem tudom, mi ez. Még nem vótam így sase... Osztán hon égök, hon meg megfagyok... Vrrrr... vrrrr... bububububu... Ettetök-e ebédöt, Juliska?

- Hát ni, nem gyüttek enni! Nem tömhetöm beléjük! Nem tom, mi a rosseböt csinyáhattak odaki. - A tükör elé állt, s gyorsan tépte föl ruhája kapcsait. Magára ráncigált egy piszkos, szakadt házirongyot, lerúgta a cipőjét, egykettőre lehámozta a harisnyát, s követelőn fordult Oláh Márihoz: - Ne beszéjetök má annyit, te is, édös, mit jajgatol, inkább mondanád, hon fáj, osztán csinyánátok!

A cigányasszony tehát hamarosan megállapította a diagnózist:

- Látom én, ides-aranyoskám, mit bocsátott rád az a felsiges Isten! - És aszott, fekete ujjaival végigtapogatta Vargánét. - Látom én, látom. Mirget keptél-e?

- Köptem én azt is. Sárga mérgöt. Jaj neköm... Odavan mindön tagom. A gyomrom is... Epét köptem, sárga epét.

- Tudom én, ides-aranyoskám, tudom, mindent tudok... Hát a mejjed horút-e? Kehegsz? - és a mellét tapogatta.

- Köhögök, biza, köhögök... - Fölült, szinte előrebukott, annyira rázta a köhögés. Aztán harákolt, és leköpött a padlóra. Didergett: - Vrrr... vrrr... bububububu...

A cigányasszony csontos madárfeje bólintgatott:

- Látom, ides-aranyoskám, látom. Tudom én, mi a te bajod... Csak bízzad te énrám magadat, meggyógyítlak én, hónapra... ccc! má el is felejted... De hát egy kis szalonnát az unokáimnak... Úgy áldjon meg titeket az Isten...

Dezső leült egy kis zsámolyra a fal mellé, s várta, hogy mi lesz. Eszébe jutott ugyan a munka, lassan-lassan, amint lecsillapodott az undora, éhes is kezdett lenni, de elhatározta, hogy nem megy le, nem szól az apjához, tegyen, amit akar, kúrálja a lovat tetszése szerint, ő nem törődik semmivel ezután... Szítta a cigarettáját, s néha-néha előszivárgó könnyeit szipogatta elfacsarodó orrában. A nyitott ablakon behallatszott a baromfiak lármája, a fecskecsicsergés, a kút vödrének zörömpölése, amint Varga János, dühösen lótva-futva az udvaron, ráhúzott a behűtött borból. Juli pedig ágat tömött a tűzhelybe, papírral alágyújtott, s a kosárból kukoricacsutkát dobált a ropogó tűzbe.

- Látom én, ides-aranyoskám, mindent látok én, meg is mondom, látod, apróra, hogy mi bánt... Tudom, tudom... Minnyá tagodat a fájás tekeri. A szemed ki akar perzselédni a fejedbil... Mirget peksz... Ez az a mirges betegsig.

- Tisztára igazad van, hallod-e... Jaj, jaj... jaj... Nem is gyógyélok én fön ebbül sase...

Odakint bőgve ugatott a kutya, s rázta csörömpölő láncait. Csakhamar belépett egy rókavörös asszony, fekete kendője alól hegyesen kiszúródó vörös orral, hegyesen néző szemmel, hegyes állal. Keskeny száján gúnyos, édes mosoly játszadozott. Ruhája városi szabású. A szomszédban lakott, s nem eshetett nélküle semmi.

- Hát maga beteg? - csodálkozott, mintha nem tudta volna.

- Láti-e, Lina... - nyögött Vargáné. - Láti-e... Meghalok.

Az asszony odament hozzá. Egy lépésre tőle megállt, s gúnyos rókaarcára szánalmat erőltetett. De kíváncsiságába egy kis félelem is vegyült, ő már tudott a "ragadós betegségek"-ről, mert intelligens asszony volt: egy tüdőbajos gazdatiszt egykori szakácsnéja. Attól született a ványadt, szeplős, kényes lánya is.

Most ő is megállapította a bajt:

- Tüdőtágulás. Nem tud lélegzeni. Mindene emiatt fáj. Én tudom, szegény férjemhez sok kiváló orvos járt, azokkal sokat társalogtunk...

*

Egy óra leforgása alatt megtelt a kis szoba kíváncsiakkal.

Minthogy a Linának nevezett "intelligens asszony" túl soká ottmaradt, utána jött a lánya virágos tiroli ruhában, pulykatojás-képét az anyja szoknyájához dörgölte, belecsimpeszkedett a karjába, s nyávogó könyörgéssel húzta:

- Anyikááám!... Naaa!... Anyikááám! Olyan beteg vagyoook!...

- Szegénykém... Szegény kis Ilonkám... Megyünk, szívem... - De vörös képét rikácsolva forgatta a sürgő cigányasszony felé, s nem ment. - Szegény uramnak inhálációt rendeltek a tanárok. Fenyőesszenc inhálációt kapott a férjem. Neki is az kellene, igen, a férjemnek jót tett...

- Sase hallottam - ámuldozott egy rozoga, vékony öregasszony, ki ronda, maszatos bikláját hónapokig elhordta váltás nélkül, lopott, és halottakat öltöztetett. - De hát ű nem tüdőbajos. Nem fájdítja a mejjét.

- Ááá! - hadarta vastag hangon egy hatalmas, férfitermetű biklás asszony. - Persze hogy nem használ az neki. Hutyan! Üneki fejláza van! Látszik rajta.

- Igaz. Úgy van. Biza. Jól mondod, Juli - helyeselt a kis vézna.

- Az, az, fejláza van, ides-kedves, én is mondtam - ténfergett az ágy körül Oláh Mári.

Beóvakodott az ajtón a cigányasszony két unokája is, egy nagyobbacska fiú meg egy kócos leány. Piszkos rongyaikból kiordító minden alázatuk mellett sem látszottak egészen ártatlanoknak. Apró, fekete szemük fürgén kajtatott szanaszéjjel, leguggoltak a szüléjük batyuja mellé, nem valami illedelmesen, akár Ádám és Éva a bűnbeesés előtt. Romlottak voltak, fiatalok és gyermekek. Nem sokat hederítettek Juli káromlásaira és dühös vasvillaszemeire.

Hangosan folyt a terefere. Mindenki egyszerre beszélt, torkaszakadtából, süketek közé való hangon, mint az országúton lármázó verebek éktelen csapata, érthetetlenül, konokul. Mindegyik a maga esetét darálta, a maga csalhatatlan orvosságának csodás és kizárólagos hatását ecsetelte, egyik sem hallgatta meg, amit a másik mondott, és egyik sem azért beszélt, hogy a másikat meghallgassa, csak hajtotta nyelvüket a beszéd láza, süket önkívületbe estek, és nem hallották a rettenetes zsivajt, amit csaptak. A beteg asszony, agyonőrölve a szavaktól, pihegve reszketett a vánkosok között.

Végre is jóváhagyták a cigányasszony módszerét avval, hogy itt "csak az segíthet"! S Oláh Mári munkához látott. Nem panaszkodhatott: volt segítsége elegendő. A cigányok rendkívül fontos tényezők voltak a környék életében. A férfiak mint zenészek tettek szert nagy népszerűségre, vagy mint vályogvetők mozdították elő az építészetet, favágó, teknőgyártó és kanálfaragó mesterségük híressé tette őket, asszonyaik viszont kártyavető, baromfi- és embergyógyító művészetükkel tűntek ki, és tették magukat hasznossá. Azért Oláh Mári, felelősségének terhét ügyesen palástolva virágos, de szakértő szavaival, igen komolyan végezte föladatát.

A kebelében hordott zacskóból száraz füveket vett elő. S nyolcvan évéhez képest csodálatos fürgeséggel mozgott.

- Ides-aranyos Juliskám, hozzál zsírt egy lábaskába, meg egy kis hajmát, egy kis lisztet. Nekem is hozhatol egy kevéskét, tudod, egy falat zsírom sincs otthon, nem tudok fézni... Úgy áldjon meg titeket az igazisten... Meleg má a feredé? Fóró idesem, fóró, most csak egy tekenyét hozzatok hát, akibe megferedik... Olyan feredét csinyálok, Márikám, ides-aranyoskám, akitül eccére mintha a mennyországba... - valami nagyon magasztosat akart mondani, kicserzett, csontos arca átszellemülten ragyogott, s jobb kezével legyintett a plafon felé. - Hát csak hozzátok a tekenyét. Tedd be az ablakot, ides-aranyos Julisom, hadd legyen meleg, aki izzaszti... Úgy... úgy...

Juli némán járt-kelt az útban botladozó asszonyok között. Robbanásig feszült benne a düh. Még alacsony homlokán is kipirultak a szeplők. Szeme szikrázott. Betette az ablakot, majd kiment a teknőért. Oláh Mári még utánakiáltott:

- Ides-aranyos Julisom, keress a kutyaól keril egy kis... olyan... izét... a kutyátul (és megmondta), mert a kenécsbe tegyink azt is...

- Az má osztán helyös! - mondta a férfihangú. - Ha valami, hát az használ. Az segét! Hozzál csak, Julis.

Szépen megoszlottak a szerepek. A hatalmas, széles, markos, vastag hangú úgy emelte ki a kis termetű, gömbölyű beteget, mintha gyermek volna. A kis rozzant vénasszony: Fülesné segített a fürdő elkészítésében meg a vetkőztetésnél. Juli nagy nehezen, káromkodva cipelte befelé a hatalmas disznóforrázó teknőt, s markában hozta a kutya piszkát. Ezt a cigányasszony belekeverte a tűzhelyen készülő kenőcsbe, amely sült hagymából, lisztből, főtt útifűből állott, és péppé sűrűsödve pöfögött a lármában. A fürdő pedig a következő csodás hatású növények főztéből állott: diólevél, mohar, páfrány, nadragulya, maszlag. A fürdő vize kegyetlenül forró volt. És a szobát betöltötte a sistergő, lobogó, párolgó főzetek és forrázatok fanyar illata, a gőz, az asszonyok szaga és a cigányok bűze.

Vrádáné kivette a beteget, és föltámogatta az ágyszélen. Fülesné lehúzta róla az alsószoknyát meg a "kisinget". Juli hideg vizet öntött a teknőbe. Oláh Mári fekete kezét kapkodva nyújtotta belé, s próbálgatta a gőzölgő fürdőt. Linát a leánya cibálta, s ő most már az Istenért se ment volna haza, vizes szemei kiültek az üregekből, hegyes, vörös orra megnyúlt. A sarokban pedig összeveszett a két cigánygyerek, és sebesen pergő oláh-szláv keveréknyelven lármáztak, majd hajba is kaptak. A lárma kavargó zsinattá dagadt. Vargáné pedig a láztól szédülve, reszkető testtel, vacogó fogakkal didergett meztelenül a sok orvos között, majd rákká vörösödve főtt a disznóforrázó teknőben, egész kerek, húsos teste szánalmasan elomlott, szüntelen a halált emlegette, s nehéz feje le-lebukott a mellére. A víz csobogott. S a tomboló beszélgetésből kihallatszott néha egy-egy értelmes mondat:

- Jaj, neköm, jaj... mindön tagom le akar szakanni... Jaj, szédülök, azt se tudom, hon a fejem... egy magos-magos asztag tetejébe vagyok... leesök... Jaj, a szömeim!... Ki akarnak ugorni! - Khö-khö-khö!!!

- Még egy csöpp melegöt, Mári!

- Jaj, az én uram is tisztös-tisztára így volt, így az!... De a förödő...

- Pulá ci szibinyástyi! Dúcsi...

- Cse fácse! - ordított a vén cigányasszony, kinek ősz hajjal körüllobogott csúnya, fekete képe olyan volt a gőzben, mint egy fantom. Néha meg-megvillantak csontos, görbe halálkezei.

- Az én férjem is bizonyosan élne még szegény, ha fürdőt... A férjem... Budapest legelső tanárai... Társalogtunk...

- Anyikááám! Anyikáám! A rosseb enné meg magááát! Úgy fáj a melleeem! Gyerünk, e-e-e-e!

Egy pillanatig - véletlenül - dermedt csend, s abban a lázas asszony forró-hideg vacogása hallatszott:

- Vrrr... Vrrrr... bububububu... Jaj...

A cigányasszony pedig fölhasználta az alkalmat a kunyerálásra:

- Kedves-ides aranyoskám, mondjad a Juliskának, egy kis lisztet, zsírt, hajmát hadd aggyon, szeginy onokáim nem gyéznek kenyeregni egisz nap: nagyanyám, mit egyink, mink má csak éhezzink, nagyanyám, ides-aranyoskám, szólj a Juliskának, meg a Dezsének, egy kis szalonnát, úgy áldjon meg az az igaz Isten!...

A zsivaj ismét föllobogott. Vrádáné hatalmas karjaiba emelte a megfőtt beteget, s az ágyra tette. Oláh Mári pedig felgyűrte mocskos ruháját karjain, s alaposan megnyomkodta szegényt. Szívós, csontos ujjai között ropogtak a csontok, nyúltak az inak, feszült a bőr. Fejétől a lábujja hegyéig végigdolgozta Vargánét. S amikor abbahagyta, még alaposan be is kente a nadragulyás-maszlagos kenőccsel, egyetlen fillérnyi helyet sem hagyva kenetlen. Aztán ráhúzták a derékig érő "kisinget", alsószoknyát, fejére fehér kendőt kötöttek, s állig betakargatták dunyhákkal.

Vargáné azonnal elvesztette eszméletét. Fáradt szemei lecsukódtak, lázrózsás, szelíd arca belesüppedt a vánkosba, homloka vizes volt. És agyában peregni, kergetőzni kezdtek a legfantasztikusabb álomképek. Az asszonyok ott álltak a tócsás, büdös, fülledt szobában, odakint erősen délutánba hajlott a nap, s az árnyékok nőttek.

- Mast elcsöndesödött - szólt Vrádáné.

- Szegény férjem is így aludt... Jaj Istenem, éppen így aludt, amikor meghalt. Csak nem volt ilyen piros.

- Majd meggyógyíl mast má... Ne fíljenek. Má látszik rajta... Jaj, megírdemlem én azt a kis egyet-mást...

Juli rendezkedett. Ismét csak az ő munkája szaporodott, ismét hordhatta a piszkos vizet, törölhette a padlót, ablakot, cipelhette, moshatta a piszkos edényeket. Dezső viszont kezdett megnyugodni: no, hála Istennek, elcsendesedett az anyja, alszik, meggyógyul... Milyen jó lesz, ha megint főz, és ők rendesen ehetnek, dolgozik és a munka halad... Csak az a ló!... És az apja komisz bánásmódja.

Dezső meleg szemmel nézte az anyját. Most megint érezte, hogy van anyja.

Egyszerre óvatosan kinyílt az ajtó, s fekete lüszterruhában, táblás arcán alázattal, sasorrát lehajtva, apró szemét azonban kíváncsian és kárörvendően a betegre szúrva, belépett Nagy Varga Mári. Mindnyájan dermedten nézték ezt az orcátlanságot. De ő nyugodtan köszönt, mintha hazajött volna:

- Jó napot. Na, hallom, beteg a Márika. Hát beteg? Szegén. Mondok: jába a harag, lesz, ami lesz... én megnízöm... rokon... - szipogni kezdett az orrával. - Szegén!... És éppen máma... Isten keze... Lá, mondtam: aki az apjára kezet emel... Aaa, aaa. Éppen, amikor a tárgyalás vót!...

Mindenkin átfutott a hideg. Akkor már tudták, hogy Vargáné menthetetlen - mert úgy akarja az Isten.

*

A nagy, döbbent csendben először Vrádáné tért magához. Pillanat alatt meggondolta, hogy Varga Mári arcátlan megjelenése nagy veszekedést, sőt talán verekedést támaszthat, Varga János alighanem kipofozza innen, ha meglátja halálos ellenségét, akkor pedig új pörre megy a dolog, ahhoz viszont tanúk kellenek, tehát őt is megidézhetik. Kellemetlenség lesz belőle, útiköltség, egyéb kiadások... De a további fejlemények annyira érdekeseknek látszottak, hogy sehogy sem akaródzott hazamenni. És hát a pörhöz legalább két tanú kell. Ha ezek itt elmennének, és ő maga maradhatna itt, milyen szépen tanúja lehetne a viharnak minden veszély nélkül. Hangosan fölsóhajtott:

- Hej, biza asszonyok, haza kéne má menni, ott a sok dolog a nyakunkon! Maj meggyógyél most má nélkülünk is. Meg osztán a János is gyühet, még maj nem tetszik neki, hogy itt legyünk!

De bosszúsan látta, hogy nem törődik vele senki.

- No! Hát nem gyüttök? Mer én mék! - ijesztgette őket vastag kiáltással.

- Hát csak tessék - vigyorgott gúnyosan Lina, vagy csak úgy látszott, mintha gúnyosan vigyorgott volna, annyira hegyes, vörös és rókaszerű volt az arca.

Oláh Mári az ágy szélére ült, két ujjával megtörölte fogatlan száját, görnyedt, púpos háta előredőlt, oláhul sóhajtozott, és várt, várt, várt... Mintha a Halál fekete csontvázalakja ült volna ott mozdulatlanul a büdös, piszkos rongyok alatt, annak szikár koponyájából foszforeszkálnának halvány, tétova, titokzatos szemei. A várakozás, vagy amint mondani szokták: a vihar nehéz csendje ült a szobán.

S ekkor egyszerre betoppant Nagy Varga János.

Nővére éppen lesütött szemmel, nagyon csöndesen suhogott fekete hollóruhájában a beteg felé, és fojtott hangon, kárörvendő sajnálkozással, hátborzongató jóslatként mondta:

- Látod, Mári, látod... így áll bosszút rajtatok az Isten!... Mindég mondtam... ne menjetök pörbe az apánkkal. Mast osztán...

Megfordult, és pillantása találkozott a bátyjáéval.

Varga János arcán a legsötétebb elkeseredés borongott. Kalapját mélyen a szemére vágta, homlokán redők torlódtak, karja tehetetlen súllyal lelógott. Mintha boszorkányok ellen harcolt volna, de eredménytelenül. Megállt az ajtóban, nehéz lábait szétvetette, apró szeme szikrázó-élesen tűzött a nővére szemébe, de nem látszott rajta semmi meglepődés. Pillanat alatt tisztában voltak egymással. A délelőtti találkozás után most Nagy Varga Mári volt fölül. Szemét azonban lesütötte, alázatosan lehajtotta a fejét, s a beálló nagy csöndben fölsóhajtott. Mindamellett nem szólt semmit, hagyta, hogy az alulkerült ember törje meg a csend kemény bilincseit s alázza meg magát most már előtte is. Szinte kínosan hosszú ideig tartott közöttük ez a szigorú, néma csata. Varga János csak állt, állt egy helyben, fogai csikorogva szorultak össze, és lassan húzogatni kezdte a bajuszát.

- Na, te lafanc - tört ki végül teleszívott melléből rekedten, s hangjában végtelen gőg, fejedelmi hatalom öntudata s a bajokban is törhetetlen erő vibrált -, hát elgyüttél? Könyörögni? Mi?

- Feledjük mast, ami délelőtt vót - mondta Nagy Varga Mári, amikor sikerült magában elnyomnia a hasonló gőg és a megaláztatás dühétől fűtött szavakat. De érezte, hogy milyen hatalmas segítőt talált a véletlenben, s ez mégis megnyugtatta. Halkan válogatta a szókat. - Nem kell mindég dúlódni egymás becsületibe...

Varga Jánost elöntötte a vér. Egyetlen lépéssel a szoba közepére dobbant, s nővére arcába meredt.

- Igöön? Feledjük, azt mondod? Ne dúlódjunk? Soha! Soha egy gramot nem feledök! - Öklével lecsapott a levegőbe, bő melléből egymás hegyén-hátán törtek ki a mondatok, rekedt dühvel, a sorstól rettegve, de azon mégis uralkodni akarón. És esztendők titkos agyarkodásai, megvetése és gyűlölete ömlött ki a lelkéből. - Soha, értőd! Amit én mondok, azt meg nem másétti a zisten se! Amit én akarok, azt körösztül nem gázoli az Isten se! Mer én az igazságot akarom, és jába gyüssz ede könyörögni, azért, mer most az asszon beteg, jába apellász rá, mer neköm nem parancsol a zisten se, jába tolod ede az alázatos, hazug pofádat a fél falu asszonya előtt, mer az engöm nem befolyásol, jába hiszöd is! Igööön, hogy és most vonjam vissza a keresetömet, mert az asszon beteg! Háhááá, azt nem, azt má nem! Jába lesitök! Engöm nem a papok tanétottak meg alázatoskonni, beijedni, mellet verni - és döngette a mellét -, mint a sütét pápistákat a szobor előtt, ede jába gyüssz, én nem mondom: uram, uram, mer az én akaratom igazságos akarat, azér is fujtottatok vóna meg egy kalány vízbe! Hogyan! Még te akarsz az én családomtul, tüllem, ellopni, kicsikarni hat darab fődet, osztán, osztán meg ede gyüssz, ede, a házamba, mikor tudod, hogy baj van, ede orcátlankodol, ede, mer azt hiszöd, én beijedök, osztán ott sírok-jajgatok, eszöm, kezem-lábam előtted, hogy hát: jaj, jaj, vidd el mindönömet, fossz ki, hadd az igazságom, legyön ebek igazsága, mer az asszon beteg? Ez csúfság! Ez má piszkosság, nem egyéb! Ez egy abszolút dolog! Ne félj! Ede jába gyüttél. Ha beteg az asszon, hát beteg. Ha meghal, hát meghal!... ugyan hát nem hal meg... De amit én egyször elkezdtem, a magam igazát nem hagyom száz haszontalan asszon életiér se!

Lihegett, és homlokán lepergett a verejték. Rekedt hangja folyton keményebben és ridegebben zuhogott, minden szóval jobban belelovalta, hajszolta magát a mániájába, gyűlölete izzott, és fuldoklón ordította ki magából a forró hangokat.

- Az Istenér! - suttogta Nagy Varga Mári - ne ordéts. Fönveröd az asszont.

Egy pillanatra visszakapta az új szókat, melyek ki akartak robbanni belőle, de erre a suttogásra hökkenve benne szorultak. Elvesztette a lendületét. Most gondolt vissza csak arra, hogy mit is mondott. S fülében visszacsengett a saját hangja: "... a magam igazát nem hagyom száz haszontalan asszony életéért se!" - s odapillantott a vánkosok közt izzón pihegő feleségére. Megingott. Beledöbbent valami. S egyszerre nagyon bizonytalan lett a máskor nagy hang.

- Ha fönveröm, hát fönveröm!... Mi közöd hozzá? Mit avatkozol belé? Mit keresöl ett? Mi? Mit?...

- Meghallgattam, amiket eléhoztál... - szólt az asszony nagyon csöndesen, s mint a vadászkutya, mely orrában hordja a zsákmány mozdulatait, ösztönösen követte Nagy Varga Jánost nyomról nyomra. - Én békülni akarok, János... Nézd, János, mast, hogy az Isten balkeze...

- Hon az Isten balkeze?! - ordított a férfi.

- ... az Isten balkeze... éppen mast, amikor a tárgyalás vót... amikor törvénbe citáltad az apádat... és ki akartad... János, én nem akarom a Mári halálát, énrajtam ne múljon, János, hátha az Isten még fordíthat az életén... János, én azt mondom, vond vissza a keresetöt, én is elfeledöm...

A cigányasszony dühösen várta már, hogy elmenjenek. Az asszonyok halkan összemosolyogtak. Juli pedig fölcsattant:

- Éppen csak ez kellött még!

- Mit? - ugrott elébe Varga János. - Visszavonjam? Van ám eszöd. Te meg zsebre vágod a hat darab fődet. Hogyne! Maj a rosseb! Hát akkor minek firkáltam én Ponciustól Pilátusig mindenkihön, minek utaztam, csúsztam-másztam, fizettem, etettem, verrasztottam, az Istenét, minek? Hát van még neköd pofád idegyünni hozzám, a házamba, amikor hallod, hogy az asszon beteg, még edegyüssz, hogy vonjam vissza, te meg elfeledöd?... Kifelé!... - ordított az ajtóra mutatva. - Pusztuj ennen! egy percig se tűrlek meg ett!

Nagy Varga Mári arcát bíborvörösen futotta el a vér. Fejét fölvetette, sasorra mögött úgy szikráztak a szemei, mint a kések. Ismét egymásra meredtek, percekig. Úgy látszott, készek egymás torkára ugrani. Hat darab földért. A feszült, nehéz csendben egyszerre hallani lehetett Vargáné tétova hadarását. Apró köhögésektől meg-megszakítva, hátborzongató egyhangúsággal recitálta lázálmait, mintha gúnyos kedvű, megfoghatatlan szellem szállotta volna meg.

- Nem bánom, János... szerethetöd má a Zsuzskát, János... khö-khö-khö!... csak enni hazagyere... Tudod, neköm má mindegy...

Varga János arcából lefutott a vér. Kezei lehulltak. Egy lépést tett az ágy felé, hogy nyilvános titkát visszafojtsa az asszonyba, de megállt, mert hát a szavak olyan különösek voltak, olyan monoton, szomorú szavak, mintha valaki búcsúzkodna, valaki, akinek már minden mindegy. Szégyenében és megütöttségében körülnézett a gyűlölt arcokon. Mohó, lázas kíváncsiság nyálazott felé körös-körül. Kutyaalázat és kíváncsiság. Csak Dezső ült görnyedten az alacsony széken, tenyerébe fektetett homlokkal. Juli tűzpirosan meredt rá. S a beteg asszony tovább hadarta:

- Neköm mindegy, János... Addig vótál te jó, emég szegén vótál...

- Hallod? - mutatott az ágyra diadalmasan Nagy Varga Mári. - Hallod-e ezt? A halódó feleségöd mondi! Vond vissza! Megver az Isten!... - vigyorgott a szeme gőggel.

- Kifelé! - tört ki a meggyötört ember torkán, s megragadott egy széket.

- Ki innen minnyá! Ki! Azt a jóistenét annak a...

A tolakodásból, amint valamennyien az ajtónak estek, élesen visított ki Lina méltatlankodó jajgatása. Nagy Varga Mári lassan ment ki, s a küszöbről megvető pillantást mért a gyűlölt testvérre. És a cigányok eszük nélkül rohantak. Egy perc múltán csak Juli meg Dezső volt a szobában.

- Te is! - kiáltott Dezsőre, s a fiú halálsápadtan ment.

Nem akart maga körül látni a lányán kívül senkit. Akkor fújva zuhant egy székre, két nehéz karját az asztalra lökte, s fakó hangon szólt: - Porkoláb a zisten is - és felnyögött, mintha vasra verték volna.

*

Nagyon nehéz volt a kedve még félóra múlva is. Lassan eszegette a vékony szalonnát, apró darabkákat szeletezett a kusztorával, a hófehér kenyérből széles karéjt hasított, és háromszögletű cikkekre osztotta. De bár hajnali pálinkáján s a délelőtti pirított kenyéren kívül egyebet nem evett, most mégsem ízlett az étel. Sötéten bámult maga elé, miközben tehetetlenül forgatta szájában a falatot. Néha fölvetődött benne a hétköznapok esztendők óta megszokott, szinte gépies tennivalója; megérezte, hogy hány óra van, s minek érkezett el az ideje, már-már kelt is, hogy menjen, és cselekedje, amint megszokta már... de aztán egyszerre, mintha valami forró folyam emelkedett volna föl a mellében egészen a torkáig, eszébe jutott a beteg ló, eszébe jutott a nővére is, minden csapás és minden fenyegetés, amint így egymásra torlódott. Határtalan, egészséges önbizalmát lankadni érezte, minden tagja zsibbadt és súlyosodott. Bánta azt is, hogy a fiával olyan durván és ridegen összetűzött. De hiába, nem bírja a természete! A fiú nagyon érzékeny, úri hajlamú, és okoskodik. Ez nem neki való. A beteg asszonyra nem sokat hederített. Majd izzad egyet, kialussza magát, és minden rendben lesz. Gyakran megbetegszik az asszonyféle. Nyög, jajgat, de ez is csak arra jó, hogy néhány napig szabaduljon a munkától. Mint úriasszonynak a szanatórium, fürdő, az neki a nyögés, megkenés. Lelkileg is fölfrissül utána. De hát az furcsa, hogy félrebeszélt, és milyen dolgokat beszélt a hírváró, hírhordó had előtt!... Hiszen mindenki tudja, de azért holnap mégis tele lesz a környék vele, s irigyei föl fogják használni ellene úton-útfélen. Mert okos ember úgy és ott szerzi ugyan a pénzt, ahogy és ahol éppen lehet, nincs piszkos pénz, sem büdös... de mégis... minek azt nyíltan kimondani?

Lassan rágta az ételt, és sokáig elrágódott ezen a dolgon is. Szóval: a felesége nem aggasztotta. Ez inkább komédia, évente néha többször is megismétlődött. De a ló... a ló! És a nővére fölháborító tolakodása...

És hiába, hiába, valami nyugtalanság futkosott az izmaiban, futni, futni szeretett volna ki a világból, a börtönből, körülötte utálatos megszokottsággal meredeztek a régi bútorok, kellemetlen némán feküdt lihegő felesége, és Juli rosszkedvűen tappogott körülötte, minden olyan súlyosan nehezedett rá, mintha a mellére rakták volna. Aztán észrevette a bent rekedt szagokat, fölemelt orral szimatolt, a diólevél, zsír, hagyma, gőz és cigányszag fülledten áradt arcába. Mély lélegzetet vett az undorító levegőből, köpött, s odaszólt a lánynak:

- Mér nem nyitod ki az ablakot? Fázol?

S már ismét a tennivalókra gondolt, a cselekvés, mozgás vágya már ott bizsergett a karjaiban, a combjában, a nyitott ablakon beáramlott az illatos délutáni levegő, s szívében erre valami finom, halk jóság kezdett csírázni.

- Mindég csak az a baj, mindég... - dörmögte és sóhajtott. - Pedig én csak tiértetök évődök annyit... Dezső még nem evött?

- Lá, nem ehetött - mondta Juli. - De hát ment vóna, osztán evött vóna valamit, a muja... Annak is mindönt a szájába kell adni.

- Elment az egész nap máma - szólt később Varga János, és bekattantotta a kusztorát, fölállt, kibámult az ablakon. Hiába simogatta körül a tiszta levegő, nyomott, szomorú hangulata csak nem akart oszlani. Kifelé ment a szobából. - Most kimék, ellátom, amit kell, mer maj béestelödik, osztán gyünnek a marhák, disznók... Mamá neköd kell fejni.

- Neköm? Azt má nem! Maj a rosseb! Ott a Dezső. Fejjön az! - indult meg Juli rettenetes nyelve. De apja szavaira belefagyott a harag.

- Ű nem fej. Mer ű elmen az állatorvosér. Beteg a Bandi.

Juli kerekre nyitotta a szemét, kezéből kihullott a söprő. Elsápadt. Hebegett.

- Szent Isten... Mi lőtte, he? Mi baja?

- Takonykór - mondta az apja. - Aligha él fön...

Avval kiment az ajtón, otthagyta a rémült lányt a szoba közepén.

Hiába próbált dolgozgatni, hiába lótott-futott az udvarban, nem nyugodott meg. A nyomasztó, nehéz súly csak ott ült a mellén, homloka ki nem simult, feje csak lehorgadt. Oda-odament a kúthoz, kiemelte az új pint bort, s nagyokat húzott égő szomjára, de csak nem tudta visszanyerni ruganyosságát. Bement az istállóba, nézte a szomorú lovat, s fülében újra és újra visszacsengtek nővére szemtelen szavai: "... az Isten balkeze... éppen most... amikor törvénybe citáltad az apádat..." Hátha... mégis van benne valami igazság? Hátha...

Dezső ott söpört a borjúk körül. Komoran, némán. Rá se nézett az apjára. Csak a sebesebb mozgásán látszott, hogy jelenlétéről mégis tud. Varga János mintegy magamagának dörmögte:

- Mivel érdömőtem én ezt a csapást... Az a jó Isten is minek látogat meg ennyirán? Hát ezér dogozók, évődök... ezér mindön aggságom...

A csendben csak a seprő hersegett a téglán, s a beteg ló hortyogott szomorúan. Dezső hallgatott.

- El kell maj menni az állatorvoshoz. Tán még fönépűne. Söprés után el kell menni...

Dezső hallgatott. Nem méltatta az apját egyetlen pillantásra sem. Varga János szívébe mintha kés hasított volna.

- Jába mindön tisztaság - nyögte -, mer meg nem ösmeri az embört sem az Isten, sem a családja... Jobb, lennék én is olyan, mint más, ne gondónék annyit a hónappal.

Nem találta a helyét sehol. Végre lement a disznóólba, megragadott egy vesszőseprőt, néhány vödör vizet felöntött a téglára, s ragyogó vörösre söpörte. Egyébként utálta az ilyen piszkos munkát, pillanat alatt feketéllt a lábszárán a bolha, orrát bántotta a bűz, de az asszonynak most nem parancsolhatott, mint máskor, Julit soha nem szokta ilyen piszkos munkára szorítani... de most meg szinte jólesett neki, hogy olyat dolgozik, amit sohasem tett szívesen.

Mikor a jószág este hazatért, megetették a visító disznókat, a teheneket bekötötték, s Dezső megfejte őket, Juli is odaöntötte a sajtár meleg, habos tejet a sertések elé, a nap utolsó aranypiros sugarai is kihunytak a keskeny felhősávok szélén. Dezső másik nadrágot és cipőt rántott, s elment az állatorvosért. Azért ment este, hogy ne sokan lássák. Varga János pedig az istállóajtóban állt, cigarettára gyújtott, s komoran bámulta az acélszínű égboltozaton keringő fecskéket, a fák álomba merülő lombjait. Juli a kút kávájára ült, elnyújtotta vastag, meztelen lábszárait, kerek, kemény mellén összefonta a karját, de hiába firtatta a ló állapotát, s hogy mi lesz, apja nem válaszolt semmit. Tán nem is hallotta.

Végre nyikorgott a kapu, rohant a már szabadon eresztett kutya, s az esti homályba merült udvaron feltűnt Dezső és az állatorvos alacsony, imbolygó alakja. Csakhamar odaértek, s a kis zsidó ember harsányan, tréfálva köszöntötte.

- Na, na, hát beteg a felesége?

Varga János nem szólt a rossz viccre semmit, csak köpött. Lassan meggyújtotta az istállólámpást, s a küllős, halvány fény megvilágította sötét, borostás arcát, Dezsőt, az ijedt Julit s az állatorvos koravén, mély ráncokkal keresztül-kasul vésett, csupasz arcát, mely groteszk ellentétben volt vézna, kicsiny, szinte tizennégy éves fiúhoz illő termetével.

Bementek az istállóba, Varga a lámpával a lovak közé lépett, s hevesen magyarázta:

- Még röggel nem látszott rajta sömmi. Olyan vót az, kéröm, akár az élet... Csak mast délben. Én nem tom, mi lehet? Hát azér hívattam a doktor urat. Kérjön amennyit akar... - tört fel nehezen a melléből, és legyintett - magáé a tudomány... Nem sajnálok érte sömmit... Csak möntse meg...

Amíg a doktor a lámpa imbolygó világánál ajkbiggyesztve nézegette, tapogatta, vizsgálta a lovat, Dezső és Juli némán álldogált az ajtóban. A fiú cigarettázott, s elbámulta a csillagos égboltozatot, melyből feketén és keményen meredt elő a nagy diófa súlyos lombkoronája, s mögötte a református templom hagyma formájú tornya. Csend és sötétség merengett körös-körül, csak a tücskök zenéltek ritmikusan a kert illatozó bokrai alatt. Dezső a kis fürge, habkönnyű, tiszta Palló Ilonkára gondolt, majd a húga kemény, rideg és konok arcélét nézte, amint félig megvilágítva a lámpafénytől élesen rajzolódott az est lágy bársonyhátterére. S Dezső még mélyebben és sivárabban elszomorodott, szemébe könnyek szöktek. Anyja lágy, érzelgősebb természetét örökölte.

A férfiak előrejöttek, s az állatorvos érdes hangon, kegyelettelen durvasággal mondta:

- Hát bizony, a dög takonykóros. Ki kell vinni a legelőre, és elkülöníteni. Jelenteni kell az esetet. Aztán holnap majd meglátjuk. Azt hiszem, le kell bunkózni...

- Leb!... unkózni! - sikoltott Juli, s összecsapta a kezét. - Szentségös Isten! A Bandit! Há legyünk mast má?!

Apja a haját tépte.

- Nono! - kiáltott a doktor minden részvét nélkül. - Ennél a dögnél nagyobb urakat is lebunkóztak már, pedig betegek se voltak. Örüljön, hogy nem a papája takonykóros, mert akkor őt bunkóznák le. He-he-he!

- De kéröm! - hördült meg Varga János. - Nem tréfaság az! Tessék mast elgondóni: egy pógárnak lebunkózni a loaját! Isten ellen való... ez... ez...! Júúj neköm!

Tehetetlen dühében két öklét rázta a szögön lógó lámpa felé, arca eltorzult a fájdalomtól; majd összemarkolta a két kezét, s úgy könyörgött, miközben a hangok rekedten törtek elő a torkán:

- Nem tudja az az Isten se, hogy mit csinyál! Ejen egy loat agyoncsapni! Uram, könyörgök, gyógyétsa meg! Möntse meg! Kérjön érte, amit akar, megfizetöm... csak gyógyétsa meg!

Könnyezett, mintha a gyermekéről mondtak volna halálos ítéletet.

- Há legyünk! Há legyünk! Tönkremegyünk belé! - sikoltozta Julis.

- No, no! Nem halnak bele. Egy dög nem a világ. Van ott még, ahol ez volt - kárörvendezett a doktor, s nyugodtan ment kifelé az ajtón. - Hát majd holnap eljövünk. A másikra ügyeljenek, mert megkaphatja. Jó éjt.

Megbillentette a sapkáját, s fütyürészve bukott bele a sötétbe.

Odafönt a konyha sötét volt, s az istállóban évődők egészen megfeledkeztek a beteg asszonyról. A disznóól felől csámcsogás hallatszott: a maradék tejet szürcsölgették a lomha disznók.

*

Varga János érezte, hogy most mennie kell valahova, valamerre, mert nem bírja az egy helyben maradást. Még szótlanul szívta végig a cigarettáját, aztán megfordította kék kötényét, kabátját megrángatta kétfelől, s színtelen hangon szólt: - Ti csak menjetök be. Fekügyetök. Én elmék Szikláékhoz.

Avval megindult a kapu felé.

Juli lomhán kacsázott föl a lépcsőkön, Dezső a lámpát vitte. Egyikük sem szólt. Dezső feje kóválygott az éhségtől és dohányzástól, keserűsége nőttön-nőtt, s szüntelen az orrát nyomkodva szipogott. Úgy érezte, semmi sem köti ehhez a házhoz, csak a mindennapi kenyér s a szegénységtől való félelem. De ha egyszer... egyszer elmehetne innen... hogy ne súlyosodna rá minduntalan a tökéletlen parasztok buta önzése, a formátlanság, a piszok, az örök munka hajnaltól estig, a gőg, a zsarnoki hatalmaskodás. Sietett, hogy mielőbb egyedül lehessen, végigdobhassa magát az ágyon, s ne lásson semmit az otthonából.

- Nem eszöl? - kérdezte Juli mogorván, amikor fölértek.

- Nem - felelte dacosan, s érezte, hogy torka elszorul, düh és szomorúság émelygett a mellében, halántéka lüktetett. Besietett a szobába, és egyedül maradt.

Varga pedig nagy, döngő, lomha lépteivel komoran mérte az utcát. Gépies mozdulatai elől visszahúzódtak az árnyékként suhanó kutyák, s nem ugattak. Senki sem járt az utcán. A csöndes akác- és szederfák suttogtak, kedvesen hunyorogtak a csillagok, a kocsma vigyorgó ablakai felől egy cimbalom tétova zengése bugyborékolt. A férfi átment az ásító, hepehupás piacon, elhaladt a pápista parókia magas, rozoga épülete előtt, avval szemközt a katolikus iskola alacsony, rokkant, tyúkólszerű viskója görnyedezett a sötétben. Aztán egy szalmás ház udvarára fordult, biztos léptekkel, mint aki minden göröngyöt alaposan ismer. Otthonosan, ösztönszerűen. Kopogtatás nélkül nyitott be a sötét konyhába, bátran lépdelt a téglákon a szoba felé.

Az ajtó előtt megállt. Nem mintha habozott volna. Gyermekkorától fogva szinte mindennapos volt itt, Szikla Jóska a legjobb barátja volt, egyetlen, akivel soha össze nem veszett, még akkor sem, amikor mindenki tudta, és nem titkolta senki, hogy feleségét, Kálló Zsuzskát szereti - s tudta elsősorban maga Szikla Jóska. De megállt azért, mert annyira belemerült a gondolataiba útközben, hogy most egy pillanatig zavartan meredt az ajtó üvegeire. Odabent halványan imbolygott a mécs, az árnyékok ide-oda hajladoztak, s a vánkosok pufogó zaja arra mutatott, hogy Zsuzska az ágyat veti.

Belépett, nem szólt semmit, odament az asztalhoz, melyen a mécses füstölgött, s a vacsora morzsái s egy darab búzakenyér hevert, lezökkent a szalmaszékre, fején hátralökte a kalapot, s nehezet sóhajtott. Belémeredt a mécslángba, aztán körülnézett a megszokott, gerendás szoba fehér falain. Minden úgy volt, mint máskor. A két kicsiny, piros függönyös ablak között szaporán ketyegett a vén óra, a sublóton kis fiókos tükör csillogott, és vásott, fakó fényképek álltak a bögrékhez támasztva. A két magas ágy is a fal mellett egymás után. És Zsuzska hatalmas, széles csipőjű, derék alakja egykedvűen hajlong ide-oda, amint veti az ágyat. Biklája szaporán leng kemény, férfias mozdulataitól.

Mikor elvégezte az ágy lebontását, Kalló Zsuzska a férfihoz fordult. Alacsony homlokát eltakarta a kendő hegye, egészen közönséges, darabos, egészségesen kerek arcán futkosott a fény, vastag ajkai fölött kékes pehely sötétlett.

- Mi az no! János! - szólalt meg érces, mély hangon. - Mi lőtt?

Varga János öklét az asztalra tolta. Hallgatott.

- No? Megkukultál, he? Szólj má. Nem kapitok meg a fődet?

- Eh! - csattant fel gőgösen. - Éppen én nem kapom meg a fődet! Hátha az az Isten lehozi a szakramentomot, osztán a fejére áll, kifog-e rajtam?!

Az asszony vállat vont, s dongó léptekkel kiment a konyhába. Csakhamar sült sonkával és borral tért vissza. Odatette Varga elé az ételt, közelebb tolta a világosságot, s unszolta:

- No. Ett van. Egyél hát.

Nagy Varga János lassan emelte szájához az üveget, s legelőbb is jó hosszút, bővet és hangosat ivott. Aztán lassan enni kezdett. Az asszony tett-vett körülötte, egy teknőben térdig megmosta atlétalábát, kivitte a vizet, mindezt szó nélkül. S a férfi evett. Percről percre jött meg az étvágya. Végtelenül rakta szájába a falatokat. S csak mikor másodszor is ivott a borból, kezdett Zsuzska temperamentumos, mély hangján beszélni:

- A Jóska má evett. Nem is tom, há mehetött biza. Hát ti? Mi a rosseb van megen?

Most bekattantotta Varga a kését, csuklott, a lelke lassan-lassan kezdte visszanyerni rendes ruganyosságát, a komisz cigarettafüst jóleső zsibbadást lopott a tagjaiba. Olyan egykedvűséggel, hogy őt magát is meglepte a saját idegen hangja, mondta el a ló betegségét. S egészen szürkén tette utána, hogy meg fog dögleni.

Zsuzska megdöbbenve hallgatta.

- Osztán hogyan leszól? Annyi mélység sok péz!

Varga János vállat vont.

- Még csak kibírnám valahogy. Ha a családom is olyan vóna, mint én. Ha olyan fogalmik, tudalmik vóna az élethön, mint neköm. Ha a feleségöm feleség vóna, a gyerök: fiam, a lány... a lány... - legyintett, sóhajtott. - Az is csak a ruha, hívság, úriasság... Én mindönt mögszörzök nekik, ami csak kell! - kiáltott föl, s szemei szikráztak. - Én rájik akasztom a csillagos eget! Nincs nálam jobb apa, az nem igaz! De ezök... ezök... Nem értenek. Mer az a ló... nagy baj. De kiheverném, még csak rá se néznék, ha vóna családom. Hon állnék én akkor! Napóleon lennék, az istenét, Napóleon! Mamá odabé űnék a parlamentbe!

Sokáig hallgattak, s az asszony nem vizslatta ezt a vad, tehetetlen, erőszakos embert, mert évtizedek óta megszokta, hogy neki elmond mindent magától. Előtte hangosan gondolkodott.

- Mer kapok én pézt, akár százmilliomot, az Istenét, megérök én egy loat! Ti is adnátok valamennyit... De mast megen ett az asszon, annak is mast jutott eszébe a döglés, éppen mast, amikor tele vagyok bajjal ni...

- Azám, hallottam. A Lina mesélte. Te János, igaz, ott vót a Nagy Varga Mári?

- Ott, a lafanc! A rohadt! Hogyhát vonjam vissza, ű maj megbocsát neköm! - kiabálta rekedt-dühösen, s hangjával iparkodott magában elnyomni azt a különös nyugtalanságot, ami egész délután szorongatta; de szüntelen eléje tolult a háza képe, a fák, az udvar, az istálló, a beteg lova s a vánkosok közt pihegő felesége. Egyszerre csak megijedt, hátha most történik otthon nélküle valami nagy, nagy szerencsétlenség? Lélegzete elfulladt, végre lerohant, lezuhogott a szívére... Sohasem érezte még ezt: rettegett.

Talán gyermekkorában történhetett vele ilyesmi, ama rettenetes nyári jégvihar alatt, amikor háztetőket hordott a dübörgő orkán, cserepek csattogtak, s a koromsötét égről aláhulló súlyos jégözön szarvasmarhákat vert agyon. Akkor két fejszét is kidobatott vele a nagyanyja az ajtón, s az istenítélet mégsem múlt el. Akkor is úgy bújt a szülejéhez, mint ahogy most bújna - de nincs kihez!

- Aszongyák - mesélte Kálló Zsuzska -, hogy hát az apád megátkozott, amér törvénbe hurcótad. Meg hogy a Nagy Varga Márit is látták a ház körül máma meg tennap este is. Hogy má az babonázott meg bennőtöket...

Varga János az üveg után nyúlt, és megint ivott. Új cigarettát sodort, s kellemetlen szorongását nyelegette. Zavartan, reszkető hangon nevetett.

- A rosseb! Mondik a marhák! Kinek van akkora ereje?!

- De nem tréfaság az! Én má hallottam...

- Mondik az irígyök... Hissze a rosseb.

Ekkor megérkezett Szikla Jóska. Kissé görnyedt, koraősz ember volt, szeme körül már kusza ráncok bogozódtak, kopaszodott, és deres barkó volt a képén kétfelől. A hangja magas, erélytelen kappanhang.

- Szerbusz. Mast gyüök a szélsőkocsmábul. Útközbe... mi az Isten? Hallom: beteg a Mári. Mi az Isten? No, majd meggyógyul. Szokott ű máskor is. De beszélik. Aszondi minnyá féleszű: persze, megbabonázták, mast osztán eltemetheti, úgy kell neki... szóval hát no!

Varga János most már nem tudta elfojtani magában a rettegést. Lassan féloldalvást fordította fejét a kicsiny ablaküvegek felé, melyek sárgán villogtak a mécs libegő világában. Pillanatig csend reszketett körös-körül. Odakint szél támadt, és suhogva horzsolta a szederfák koronáját. Minden különösen titokzatos, komor és nehéz volt.

Varga Jánoson átfutott a borzongás. Fölállt, néhányszor végiglépte a szobát, majd ismét ivott, s az üveget átnyújtotta Szikla Jóskának:

- No, Jóska. Ne igyak magam.

Aztán elmondta, hogy beteg a ló. Kérte, jöjjön el hozzá korán reggel, segítsen a lovat kivinni a legelőre, meg őröltetni is kellene a malomban, egyéb dolog is akad... Éppen úgy, mint máskor. De most minden szavának olyan különös súlya volt, mint máskor soha. Csakhogy nem tudta: mi is hát ez má ővele.

Itt, a másik otthonában sem érezte már jól magát, mennie kellett, űzte valami, nyomta a mellét, feje szinte kóválygott... Akadozva mondta:

- Hát én mast hazamék. Ott aluszok az istállóban. Kell valakinek lenni a ló mellett. Megette a rosseb az életöt...

Kifordult az ajtón. Még visszaszólt:

- Nem tom, mi lesz velem... Nem azér a lóér... De!... Rogyassza le az Isten ezt az életöt... Éppen mast kellett...

Nem tudta kifejezni magát. Legyintett, betette az ajtót, s kiment a házból.

Hűvös szél borzongatta végig, bebújt a ruhájába, s közelgő zivatar szagát csapta az arcába is. Begombolkozott szorosan, cigarettára gyújtott, s ösztönös mozdulattal pillantott az égboltozatra. Nyugatról nagy, fekete felhők gomolyogtak, s egymás után falták föl a kis hunyorgó, reszkető csillagokat. Villámok sercentek néha, mint pillanatra kigyúló görögtűz. Nagyon messze halkan morajlott az ég.

Varga János sietve megindult, mintha a háta közepébe kést akarnának szúrni.

*

Pislogva égett az istállólámpa, s a falakon hosszú küllők imbolyogtak. A padláslyukhoz támasztott létra, a szénacsomók, vesszőkosarak árnyéka a pókhálós famennyezetre vetődött. Mert a lámpa lent állott a téglán, s különös világosságot vetett a lovakra és a sötét szögletekre.

Néha-néha nagyot sóhajtott valamelyik ló vagy a rekesztéken túl heverészve kérődző tehén. És ez nagyon békés, családias és meleg hangulatot teremtett. Varga János feküdt a szénán, félkönyökére támaszkodott, térdére vetett egy pokrócot, s hallgatta ezeket a csendes hangokat. Néha olyan mélységes csend támadt, hogy a pókhálók szövevényében vergődő legyek zümmögését is hallani lehetett, máskor azonban a közelgő zivatar szele átzúgott a padláslyukakon, meg-megújuló rohamokban süvöltött a fák közt, s a mennydörgés egyre erősebb, dübörgőbb és tagoltabb lett. A villámlás szüntelenül gyulladozott a kis ablak mögött, s kéken röpködött az üvegen.

Varga János fejében képek kavarogtak.

Nem tudott szabadulni a gyermekkorában átélt hatalmas vihar emlékétől. Csodálatos volt: azelőtt alig jutott eszébe, legföllebb ha a családban esett szó róla, s ő olyankor a borzadó hallgatónak elmondta újra és újra. Most meg nem tudott szabadulni a képektől és hangoktól. Látta magát és a nővérét összebújva a régi talpasház konyhájában, a nyitott tűzhelyen lobogott a láng, s az edények ott álltak félrehúzva sorban, mert senki sem gondolt evésre. Éjszakai sötétség. Hallotta a szél ordítását. Folytonos lobogással látta égni az ablakon át az egész világot, a kigyúlt égboltozat alacsony felhődrapériái kéken, sárgán és hófehéren lángoltak mindenfelé, a vihar tomboló dübörgését meg-megszakította az eget-földet kettéhasító villámcsapás csattanása, omlott a házat ostromló jég, csurgott a víz, már befolydogált a küszöb alatt... S a hangosan jajgató nagyanya hangja is tisztán csengett a fülében, amint imádkozását, fohászait kétségbeesett üvöltésekkel, vonítással tarkázta, száraz kezeit a gerendák felé emelve:

- Ett a végítélet! Bétellött a mi napjaink mértéke!

S hallotta aztán, amint új reményre kapva sürgetőzött:

- Jánoskám... a fejszét... dobd ki, fiam, az ajtón...

Látta magát - tizenkét esztendős, bőgatyás-inges fiút -, amint teljes erejéből nyomta kifelé az irtózatos szél által beszorított ajtót, s végre nyílást tudván rajta tágítani, arcát korbácsként verte az eső és jégszilánk, ingét tépte a beszabaduló szél, s a forrongó, ordító és égő pokolban látta a félméteres jégréteg fehérségét, elszabadult faágak tépett szárnyát fekete sárkányként üvöltve repülni, a le-leszakadó eső és jégtömegek harsogó fátylait, s mindezen a zenebonán túl hallotta az utcán le s föl rohanó rémült állatok rettenetes nyerítését, bőgését és visítását. Kihajította a fejszét, s abban a pillanatban vágott bele a villám a templomtoronyba. Az istennyila irtózatos recsegéssel csapott le a magasból. S tíz perc múlva rőt fáklyaként világított a kigyulladt torony, olvadó harangjai együtt zuhantak le nagy süvegével az útra, s robbantottak millió szikrát a rettenetes nappal kavargó éjszakájába. S csakhamar bokáig érő víz lepte a konyhát. Sírtak, reszkettek és imádkoztak. Végül már nem is imádkoztak, nem is sírtak... Elfásulva várták a pusztulást.

Ez az emlék, mely oly mélyen vésődött bele a lelkébe, most folyton eléje lengette színeit, hangjait és illatait. Hiába próbált arra gondolni, hogy honnan vegyen pénzt új lóra, hogyan fizesse vissza, rá tudja-e majd beszélni Kálló Zsuzska az urát, hogy megint adjon pénzt neki, hogyan tudja jól elvégezni egy ló híjával a mezei munkát... csak újra és újra meglebbent előtte a gyermekkori emlék, nem szabadulhatott tőle. Csendesen könyökölve a földön égő lámpa mellett s hallgatva a folyton erősebben közelgő vihart, elmerengett a régi eseten, nem tudván lerázni úgyse, avval nyugtatta meg magát, hogy visszaidézte: milyen volt a ház, milyen volt a nagyanyja (sem apja, sem anyja akkori alakjára nem emlékezett, mintha ott se lettek volna), hogy bújt hozzá a nővére, s mindketten hogy bújtak a szüléjükhöz, hogy szivárgott be a víz a küszöb alatt... apróra mindent... S az emlékképek mögül egyszerre csak előbukkantak a mostári hegyek, a pozsonyi Rózsavilla, Brüx... a pécsi csapatkórház... látta magát szabadságon idehaza, vékony vasbotra görnyedve ment minden reggel a templomba, s imádkozott, hogy csak fölmentsék, sikerüljön... és szimulálta a rokkantat, haldoklót, csak vissza ne menjen, csak a család, a gyermekek, a föld, a jómód... - Hátha el kellene menni holnap is a templomba? Hátha megint használna, mint akkor? Ha megverték, megbabonázták...

S nyomban fölmeredt előtte a villámcsapás következtében kigyúlt csonka templomtorony, amint lobogó tűzzel égett a viharban.

Úgy érezte, hogy ő ugyan hiába megy a templomba. Egyszerre nagyon üresnek és nevetségesnek találta a templomozás gondolatát. Hazugság - gondolta. - De hiába, nem lehet tudni... a babonázás... minden olyan csodálatosan és félelmesen halmozódott... Hátha?

Hangos mennydörgés csattant, a hangok megreszkettették az ablaküvegeket a kis istállóablakon, majd folyton halkulva görögtek tovább a messzeségbe. Heves rohammal zendült meg a szél, átvonított a padlásablakokon, harsogva nyögette meg a hatalmas diófát odakint, majd újabb és újabb rohamokban zúdult végig az udvaron és a ház előtt, a kerekes kút vödrét csörömpölve himbálta, a fák süvítettek, csikorogtak, s egy-egy betolakodó hullámtól meglobogott a lámpa fénye is a földön, s fantasztikus táncot lejtettek a hosszú árnyékok a falakon. A vihar teljes erővel kitört. Néhány süket csattanás vad erővel ostorozta fel az orkánt. Villámok vakító sugarai hasították át a homályt. Aztán egy pillanatig feszült, kínos, halálos csend, melyben mintha minden egyszerre akarna szerteszakadni, s ebben a tetőfokra feszített várakozásban hosszan, szomorúan és halálosmélyen felsóhajtott a beteg ló...

Varga Jánosnak elállt a szívverése. Föl akart ugrani, de az állat csak állt tovább is nyugodtan, és Varga maradt. Hanem az a nem is állati, hanem emberi sóhaj, az a mélységes és vigasztalan szenvedés mint késpenge hasított Nagy Varga János lelkébe. A torka összeszorult, szíve elfacsarodott, szemébe könnyek szöktek, görcsös lélegzetet vett, s az a forró hullám megint fölemelkedett a mellében.

- Édös egy lovam! - csuklott föl hangosan, maga elé meredt, s pillantása előtt cifra karikába bomlott a mécsláng. Nagyon nehéz volt a szíve. Sóhajtott.

Ekkor megeredt az eső.

Bőven, patakokban, suhogó, ropogó, kemény ömléssel zúdult le a melegtől szikkadt, szomjas földre, locsogott, csobogott, a hirtelen megtelt ereszcsatornák zengve ontották torkaikon a vizet, okádtak a bőséges ivástól, torkig, lustára itatta önmagát a föld, a villámok kegyetlen ostorcsapásai kéjesen kígyóztak a lomha fekete testre, ég és föld összeolvadt, és vonaglott, csurgott, sikongott az egyesülés elemi erejében.

- Hááá - ömlött el Varga Jánosban a gazda pillanatnyi öröme, és kinyújtózott a pokróc alatt. - A kukoricám!...

S frissen induló képzeletében már kapálta a kövér, porhanyó földet, zizegtek körülötte az ezüstös kukoricasorok lándzsás levelei, s a bárányfelhős égboltozaton lebegve úsztak az apró felhők a pécsi hegyek kék vonala felé. Már jött-ment a mezőn, s érezte a felfrissült növényzet üde szagát. De a másik pillanatban ismét visszazuhant az istállóba, elrebbentek az örömteljes képek, merengésének és megnyugvásának csendjébe rideg csattanással vagdalt a mennydörgés, aggódó füle dobhártyáján a jégeső zaja ropogott, s ő ismét el-elfúló lélegzettel meredt a vigasztalan jövendőbe. Miért érezte vigasztalannak, holott, amik érték, külön-külön nem voltak súlyos bajok? A ló? Minden keserűsége ellenére is a lelke mélyén tudta, hogy ő erősebb, hatalmasabb, mint ez a csapás. Beteg az asszony? Annyiszor megtörtént már, s annyiszor meg fog még történni...

S mégis: néha egész valójában végigfutott a didergéshez hasonló félelem, s újra és újra elébe villant a gyermekkori vihar emléke... Végre szemei égni kezdtek, feje elnehezedett, s hasztalan erőltetés után úgy érezte, mintha lassanként valami langyos, bénító, vízzel teli mély kútba merülne, a víz összecsapott agyveleje fölött, egy darabig még hullámzott, zsongott, muzsikált a füle körül, aztán nem tudott magáról semmit. Hirtelen fölriadt.

- Jaj, mi történt - nyilallt át a lelkén, s rögtön tudta: valami nagy baj érte, míg csendesen aludt.

Világos reggel volt már, a fecske csicsergett a fészke szélén odafönt, s az apró istállóablakon beragyogott a hajnali égbolt. Varga János fölugrott, megdörzsölte szemét, s legelőbb is a beteg lóra fordult a pillantása.

Egész testében megfagyva nézte.

Ott feküdt a hatalmas, kövér állat a szalmán, merev lábai keményen kinyúltak, feje a jászol alatt hevert, és üveges szemén legyek nyüzsögtek. Meghalt.

- Bandi! - ordította Varga János kétségbeesve. - Bandi! Ne!

Mintha össze akarná drótozni, úgy bámulta káprázó szemekkel. Aztán hirtelen megvillant a fejében valami. Nem dögölhetett meg, ekkora erős, kövér, jól tartott ló nem pusztulhatott el, az lehetetlen, mért éppen az ő lova, annyi haszontalan, naplopó és gazdag pógár sokkal hitványabb lova közül? Miért ez az egy? Leakasztotta az ostort a szegről, markába köpött, s ráhúzott a dögre... Suhant a szíj, és tompán puffant a tetemre. - Nöe! - ordította dühvel. - Nöe! Bandi!! - És újra és újra végigvágott...

... s egyszer csak ott feküdt a szalmán eszméletlenül, vonaglón a beteg felesége.

Elhajította az ostort, és rekedt nyögéssel felült. Az álom kínzó nyűgétől csak alig bírt szabadulni, minden tagja fájt, egész testében didergett. A lámpa kicsiny tüze kormosan haldokolt a rácsos üveglapok mögött.

Megdörzsölte kopaszodó halántékát, föltápászkodott, s kibámult a piszkos ablakon.

Odakint lomhán derengett az ólomszínű hajnal.

*

Ahogy kilépett az ajtón, hűvösen csapta meg az éjszakai esőtől nedves, erősen föld- és fűszagú levegő.

Fejébe nyomta a sipkáját, harákolt, köpött; szerette volna kiköpni magából az éjszaka keserű-fanyar ízét. Megnézegette az égboltot körös-körül. Kelet felől, magasan rozsdavörös és szürke ködcsomók lebegtek, míg nyugaton teljesen tiszta és kék volt az ég. A falevelekről nehéz vízcsöppek hullottak, s a zápor apró vályúkat, medreket ásott a homokba. Olyan tiszta, illatos és jól megmosott volt az udvar, mint egy karácsonyra kitakarított szoba.

Varga János nagyon megkívánta a pálinkát, mert egész testében fázott, a keze nyirkos volt, szeme égett, valami nagy-nagy fáradt szomorúság terpeszkedett a lelkén. Fölment a tornácra, s öklével dörömbölt az ajtón.

Közben a borzalmas álmon töprengett, és sehogy sem tudta kiverni a fejéből.

Hogy pufogott az ostorszíj azon a halott lovon, milyen rettenetesen merevek voltak a lábai, hogy elnyúlt szelíd feje a jászol alatt! S hogy kígyózott az ütés élesen a Mári lázas arcán, hogy csattant bele a szemébe, s hogy kiáltozott rá: - Nöe! Nöe!

Ismét köpött, és verte az ajtót.

Végre kijött Dezső, álmosan, mogorván, szó nélkül. Haja kócosan hullott a homlokába, szőrös melle és lábikrája kibukkant az éjszakai ruhák alól. Varga János rögtön rátámadt:

- Meddig zörgessek még, az apád Istenét?! Nemhogy má talpon lennél, osztán látnád a dógot, hanem még fön se akarsz kőni, amikor ett zörgelődök? Én verrasszak, mint egy halott mellett, törjem magam tiértetök, te meg alszol ett, mint akár egy úr? Azt az Istenét annak az úrforma, álmos pofádnak!

Bedöngött a "szép szobába", átment rajta, a kis szoba meleg, fülledt, éjszakai levegője körülölelte, s szinte húzta, csalogatta a kimerült, haragos embert, hogy dőljön ágyba. Lelkében már sajnálta némán öltözködő fiát, s szerette volna bocsánatkérőn megsimogatni. De már fölkapta a pálinkásüveget, hosszút kortyintott belőle, s elkezdte csavargatni a cigarettáját. Rágyújtott.

- Mast nem tudom, hogyan legyünk a lóval - mondta.

Dezső vállat vont, összecsucsorította a száját és hallgatott.

Sokáig, sokáig hallgattak. Az egyik szétvetett lábakkal állt, és cigarettáját szívta, a másik öltözködött. És egyikük sem tudta, hogy lényegében miért gyűlöli a másikat, ámbár okot a gyűlölet igazolására nagyon sokat tudtak. S ennek ellenére mégis sajnálták egymást.

Amikor már nem bírta tovább, Varga János sarkon fordult, és kidöngött a szobából.

Megállt a tornácon. A nap már szétkergette a hajnali szürkületet, halványpiros felhők úsztak az égen, mint óriási tavon lebegő rózsaszirmok. Távolról mint mély hangú fuvola szólt a kakukk, mindenfelé kakasok harsány torkai zengedeztek, fecskék csapongtak a nedves háztetőn, verebek csaptak fülsiketítő lármát, s a szomszédban csörömpölt a kútba eresztett vödör, nyikorgott a kútgém. Isteni jószagú, üde, ragyogó és lármás volt a hajnal. A kertben aranyfényű sárgarigók villogtak a zöld fák között, s furulyáztak vígan.

Varga János kissé fölfrissült. Eszébe jutott a munka. S úgy érezte: mégiscsak kell az élet, mégiscsak ő az erős. Tüdejét teleszívta levegővel, rekedt torkán harsogva bőgött ki a hang:

- Juli! Juliii! A lusta Istentöket! Fejni!

És csakhamar jött Juli a tornác végéről, álmosan és támolyogva, kócos fejjel, rosszul magára öltött, vékony ruhában, mely elöl nem volt begombolva, oldalt pedig fennakadt, s combig fedetlenül hagyta vastag, fehér lábát.

- Fejni! - szólt rá Varga János, szeme sarkából végiggyönyörködte a lánya vastag, erős, fehér testét, s eszébe jutott, hogy kellene már az asszony... Kálló Zsuzska hatalmas alakját, kékesfekete pehellyel szegett, vastag száját ringatta elébe a képzelete. Aztán megint Julit nézte, s úgy találta, hogy az ő lánya szebb, derekabb, gusztusosabb Zsuzskánál. S erre hirtelen rákiáltott: - Hogyan lóg rajtad az a ruha? Nem szégyöllöd?

- Megen én fejjek? A fekete rosseb enné ki, a Dezső nem fejhet? Meddig mén ez má így? - A lány szeplős képén felhasadt keskeny szája, rossz fogai kiacsarogtak, s hangja durván rikoltott.

Varga János csak nézte. Mintha idegen nő volna, s meg merészelne tőle tagadni valamit. De csak azt érezte, hogy meg kell markolnia a lány vaskos, erős nyakát, s el kell verni, mint a kutyát, hogy megemlegesse holta napjáig.

- Micsoda?! - ordította, és lépett feléje, Juli menekülésszerű mozdulatot tett hátrafelé, mert látta apja zavaros szemében a jól ismert, kígyózó dühöt, s ez a mozdulat még inkább felizgatta az apát. Rettenetes marka lecsapott Juli kerek nyakszirtjére, kéjesen préselte össze a puha bőrt és az apró, ruganyos hajfürtöket, legörnyesztette súlyával az erős testet, s megrázta. Jóleső kéj bizsergett Varga János izmaiban. Kemény ökle lezuhant egyszer, kétszer, ötször, csattogva verte a fiatal leány hátát, s tombolt a verés hatalmas örömében. Össze tudta volna törni a lányát. S ordított: - Majd adok én neköd! Csak várj! Maj megtanétalak én! Ha még nem akadt férfi, aki megtanétott vóna!

Aztán nekilökte a visító, jajveszékelő lányt a falnak, s utána vetette:

- Szedd röndbe magad! Hozd a sajtárt! Piréts kenyeret is, egy-kettő!

Nagyot sóhajtott, egyszerre megsajnálta kócos, tépett, összevert gyermekét, s ez jólesett neki. Megnyugodott. Gyomrát csikarni kezdte az éhség.

Megindult le a lépcsőn és köpött.

Mint aki mindent egyszerre akar elvégezni, mint aki világot akar teremteni egy nap alatt, olyan keményen fogott munkához. Égett alatta és körülötte minden. S percről percre nőtt az irama. Mennél többet végzett, annál jobban beleigazodott az iramba. S hajszolta a gyerekeit. Káromkodott és parancsolgatott. Sem Dezső, sem Juli nem szólt, csak maguk között néztek össze néha; Dezső örült, hogy a húga szarvát letörték egy kicsit, hogy nemcsak becézgető szókat, ruhát és ékszert kap, hanem ütlegeket is, Juli szeméből viszont sárgán nyújtózott ki a szégyen és irigység, az alulkerültek gyűlölete s a vérig sértett büszkeség bosszúvágya.

Nyolc óra tájban, amikor éppen föl akartak menni reggelizni, s a folyton melegebb sugarakkal tűző nap izzadságcseppeket csalt ki a homlokukra, megjött az állatorvos és két elüljáró.

Komoran, takarékoskodva köszöntötték egymást. Csak az állatorvos kapta le tar fejéről nagy ívben a sapkát, s kiabálva köszönt:

- Na jó reggelt, jó reggelt! Mi van őnagyságával? Elhoztuk számára az orvosságot!

Kezeltek.

- Hol a dög? - kérdezte az állatorvos.

- Odabé... az istállóba... - szólt rekedten Varga, s elhatározta, hogy nagyon udvariasan bánik a kis zsokéforma zsidóval, bármennyire fölkeveri is a gyomrát az a mód, ahogy szerencsétlenségén örvend. Könyörög neki, hátha összeszedi a tudományát, és segít rajta... - Hát, doktor úr, izé... - bökte meg a karját az istállóajtóban, s kényszerítette, hogy a két elüljáró mögött hátrább maradjon. - Izé... hát nízze, családos embör vagyok... sok a kőtségem, igaz, de magátul nem bánnám... Inkább maga, mint a ló... Hát nézze: én tudom, maga meggyógyétti, ha bíri, de ha nem...

- Nem lehet azt gyógyítani! - vágott a szavába türelmetlenül. - Mit gondol maga? Itt még az ojtás is fölösleges. Nem kell reakció. Minden szimptóma megvan. A másikat is beojtjuk, ha reagál, lebunkóztatom azt is. Itt nincs más...

- Doktor úr! - suttogott kétségbeesett hangon Varga, s iparkodott minél szánalmasabbnak látszani, míg belül kétség marta, hogy hátha nem is beteg a ló, csak annak látszik, hátha a doktor irigye, s azért akar neki kárt okozni... - Doktor úr. Nízze, izé, nem mintha én a tudományába kételkönnék, mer sőt én aztat meg is fizetöm kész örömest, hanem... talán lehetne úgy, hogy nem takonykóros a ló, osztán, ha az lenne, hát az én károm lenne, az én felelősségöm, nem a doktor úré, sőt én még meg is fizetném a fáradságát duflán... Mer annyivégre nem vóna az igazságtalan dolog, mer én az igazságér...

- Mit akar?! - csattant fel az állatorvos, belémeredt Varga János képébe, ámbár a válláig sem ért, fülig elöntötte a düh bíbora, mélyen televésett ráncos arcát eltorzította a káröröm, az utálat és gőg keveréke, míg sárga szemeiből tisztán sugárzott ki az a meglátás, hogy Varga János őt most nagy marhának és gazembernek tartja, mert nem engedi magát megvesztegettetni. - Mit akar?! Hogy én nyilvánítsam a maga dögjét makkegészségesnek? Fizetne? Hát mi vagyok én? Ki vagyok én? Minek néz maga engem? Azt a keserves istenit annak a büdös paraszt... pimasz paraszt!... Itt a járási állatorvos távirata! Vigyék ki a dögöt! Le a kertbe! Rögtön lebunkózni!

- De... hiszen... lá, én nem akartam... megbocsásson... - csikorgatta a fogát Varga, míg Juli távolabb sírva nézte, hogy mint vezetik ki a szomorú állatot. Ő nem bírta nézni. Nagy ereje egyszerre megrokkant. Égő arcát elfordította, nyelt, nem tudott mit szólni, a hang végül nehezen tört ki a torkán: - Dezső, ergye vélik... én nem nézhetöm... Doktor úr, osztán ne kínozzák meg szegént...

- Kibírja - legyintett fitymálva az állatorvos.

- Az urak! - zokogta izzó dühvel Juli. - Az urak... egye ki üket a fekete rosseb!... Csak lesik... hogy kinek a loaját üssék agyon!... Egye meg üket a fekete rosseb!...

Hisztériásan, visítva átkozódott, és rázta az öklét.

*

Ott állt a ló helye üresen.

Varga János csak nézte elmeredt szemmel, és nem akarta hinni. Tegnap még evett, hortyogott, fújt, csapkodta léggyel belepett csülkeit és patáját az alomra, lengette fekete farkát, és rázta sörényét... Milyen gyönyörű állat volt, rengett rajta a hús és szalonna, vörösliszttel, rozzsal táplált, hatalmas teste ámulatot keltett a vásárokon, széles nyaka gyönyörű ívben hajlott... Ez volt a legszebb ló messze környéken. Nem adta volna száz asszonyért. S hogy tudott indítani. Hogy lehetett szántani vele. Megérdemelte a fehér búzalisztet, amikor korpa híján azt hintettek a szecskájára.

S most üres a helye. A karikák némán lefüggnek a cementjászol széléről. A szalmán még ott a trágya. De nem kapálja össze óriási, kerek patájával, s nem röhög az ajtó felé, s nem harapdálja a másik ló marját. Agyonütötték és elásták. Milliókat érő, arany teteme lent rohad a földben.

Hát lehet ez? Szabad ez?

Egyetlen kincsétől fosztották meg, s még csak panaszra sem mehet. Hatóságilag rabolták ki. Lecsaptak rá az urak. Hiába van kisgazda képviselő, kisgazda kormány, hiába Nagyatádi miniszter, ők csak föltolatták magukat a szegény ember vállán, de nincs közöttük egy se, aki most a takonykóros lovát megfizetné. Kiraboltatják az urakkal.

Bolond ő és gyáva, hogy nem megy rögtön igazságot szolgáltatni!

Hát megtörténhet ilyesmi ővele? És a huszadik században?

Vére forrón áradt a fejébe, szeme elborult, s egy pillanatra olyan üresnek és céltalannak látta az életét, hogy szinte megdöbbent. S hiába nézett körül nyugvópont után, nem érzett maga mellett sem asszonyt, sem fiút, sem leányt, egyetlen testvért vagy jó barátot, aki értené őt, aki egybeforrna vele, akivel együtt örülhetne és bánkódhatnék... De miért? Kiért? A börtön ajtaját hiába döngette, a vasrácsot hiába rázta egész életében. Mi értelme volt?

Ott ásított a ló üres helye.

És üres volt körülötte minden. Mint egy cellában. Amelyből kitörni nem lehet, s ahova be se mehet senki. Szívós törtetéssel próbált tágítani rajta. Szerzett földeket, vett házat, jószágot, első lett pénz dolgában. Most vette a fejébe, hogy kibérelik a Közalapítványtól öten Kiság-pusztát, öten a leggazdagabbak... Építtetett évről évre, míg mások a háborúban pusztultak. Ruhát, bútort, ékszereket vett. S ma... most, ahogy ott ásított az üres állás az istállóban, ott függtek le a karikák, s hívón röhögte párját a másik ló, rettentő egyedülvalóság, sivár céltalanság dermedt rá. Leült az abrakosvályúra, s nem törődve evéssel, idővel, munkával, tenyerébe horgasztotta homlokát és évődött.

Amint ott ült a csendben, bosszúvágya lassan-lassan alámerült a lelke mélyebb rétegeibe, s a nyugtalanul hullámzó felszínen a gyermekkori vihar és a hajnali, rosszízű álom kusza képkeveréke tükröződött.

Egyszerre eszébe villant: őt megbabonázták. Úgy, amint azt szerte a faluban híresztelte minden vénasszony. S mennél jobban gyomlálgatta a fejéből, annál inkább gyökeret vert benne. Hátha mégis megtörténhet ilyesmi?

Igaz: az ember megszületik, eszik, alszik, párosodik, aztán elrohad, és nincs többé... de hátha lehetnek mégis olyan titkok, amiket az elme meg nem érthet? Ha az Isten megengedi születni a rengeteg gazembert, megtörténni a gaztetteket, a háborút, akkor nincs is. Ha pedig nincs, hogyan lehetne a világ? Hogyan lehet a gazság és háború? Ha pedig van - miért ne lehetne még babonázási erő is?

Egészen elhűlt, mire ide jutott. Megdöbbent. És megint úgy érezte, mintha a hátába kést akarnának ütni titokzatos, láthatatlan kezek.

Fölugrott, kiment az istállóból, a kútnál kimarkolta a hűvös pint bort, s hosszút ivott belőle.

Aztán eszébe jutott a felesége. Meg kellene nézni azt is. Hogy vajon mit akar hát, fölkel-e vagy mi?

Fölment a lépcsőkön, keményen és komoran lépkedett végig a tornác tégláin, s benyitott a szobakonyhába. A kilincset erősen nyomta le, hogy elűzze szorongó balsejtelmeit s a babona horgán akadt gondolatokat.

Odament az ágyhoz, és megállt mellette.

Vargáné háttal fordult felé, nehezen lélegzett, és arcát a vánkosok közé nyomta.

- Mári! - szólt hozzá Varga János. - Mári! Aluszol?

Az asszony lassan és nyögve megmozdult. Égő, piros arcát kiemelte a vánkosredőkből, sötét szeme, mint két beteg mécsláng, ragyogott. Megismerte az urát.

- Űj ede, János... - mondta nagyon halkan, s a férfi, bár kellemetlenül érte ez a fölszólítás, szinte öntudatlanul ereszkedett az ágy szélére, s iparkodott érdeklődő arcot mutatni. - Úgy ni... Ede űj... Úgyse űsz má sokáig...

Csak ketten voltak, és a csendet Vargáné föl-fölszakadó köhögése törte meg. Varga János mogorván akarta kiönteni magából a ló esetét, de valami visszatartotta. Nézte az asszonyt. Hallotta szapora pihegését, meg-megújuló, nehéz köhögését, nyögéseit.

- Jaj, úgy fáj mindön tagom, mint akit... összevertek... mozdúni is alig-alig... Jaj, jaj... Osztán, tudod, János, mindönfélét összeálmodtam... Mintha te az este Szikláékná... Szikláékhon... Jaj, most is olyan furcsa mindön... Röggel van má?

A homlokát simítgatta.

- Hogyan beszélhet valaki ejen butaságot - mondta Varga János szomorúan, s gondolatai elkalandoztak, menni szeretett volna már, mert nem jól érezte magát itt sem, és gyötörte a tehetetlen szorongás.

- Hát a tárgyalás mikor vót? Tennap? Vagy máma?...

- Ej, ne beszéj má butaságot, Mári! Mikor lett vóna? Tennap vót, ni!... - bosszankodott Varga.

- Tennap... - révedezett el a szeme búsan. - Tennap... Akkor hát három napom van... Vasárnap meghalok, János... Mer akit megvernek... tudod...

Varga Jánosban feszültek a mondanivalók. Tiltakozni akart ellene, nem merte elmondani, hogy bizony ő is fél, sem éjjele, sem nappala nincsen, de szégyelli is magát ezért a félelemért, csak azért is erős akar maradni...

- Megmondtam: ne beszélj butaságot, Mári! Van neköm bajom úgyis ölég.

Felesége köhögött egy darabig és elrévedt.

- Mast megen olyan furcsa vót... - mondta aztán. - Néha mint aki valami nagy mélységbe szédülök... Osztán nem tudom, hon vagyok, mi van velem... Visszavonod a pört, János?

- Vonyi az Isten! - kiáltott föl dühösen a férfi, s ösztönösen érezte, hogy ebben a dologban erősítenie kell a hitét, mert végül is, a ló után elveszti a biztos földet. S legott fölpendült benne a kérdés: s ha elvesztem? Mit vesztek vele? S ha megnyerem: mit nyerek?

Tétován hallgatott. Bámult maga elé.

- Csak ne törd a fejedet butaságokon, Mári. Azt hiszöd, azér van a baj, mer űk megátkoztak?! Hányszor átkoztak, műte haragba vagyunk? Osztán azűte vettünk házat, építöttünk istállót, mindönt, ami van, azűte szöröztünk. Nem igaz? Hát csak ne beszélj abszolút dolgot. Mikor kősz fön? Jó vóna, mer megdöglött a Bandi...

- Szentségös Isten!... A laó!... - köhögte, fuldokolta Vargáné. - A laó... Szent Isten...

Szeme tágra nyílva röpdösött, ajkai elfehéredtek. Pár percnyi hallgatás után monoton, bánatos hangon beszélni kezdett:

- Lá, mondtam, János... Ne menj te mamá Szikláékhon... De te csak üttél-dobtál engöm mindég, mint a kutyát...

- Mi?! - rémült föl Varga János rekedten. - Miket beszész megen? He!

Az asszony szeme ismét kitisztult.

- Mondtál valamit?... Ha meghalok, János, el ne feledjétök, nem kell parádét csinyáni... Mert mast má biztos... Megdöglött a Bandi... Jaj, jaj, de fáj mindönöm... Osztán adjátok rám a fekete réklimet meg azt a biklát, aki legalú van a szekrénybe... Ne sok siratót híjatok... a Fülesnét főképp ne, mer lop... A nagyobbik ludat adjátok el Kaiseréknak, jó lesz imögre Dezsőnek...

Varga fölállt, közbe akart vágni. De a beteg egyszerűen, komolyan és akadozva folytatta:

- Csak nem tom, ez a szegén lán hol alszik maj... Úgyse mer alunni nélkülem szegén... Osztán híjjátok el a Kálló Zsuzskát, az maj segétt... Egy bögrém a Hónignénál van, tejfölt vivött benne... aztat vissza kell kérni...

A nyitott ablakon besütött a nap, és a csendben susogtak az esőtől friss, csillogó falevelek.

Szava elhalkult; elhallgatott. Pihegett.

Varga Jánosban valami nagyon sajgott, és nem tudott szólni egy szót sem.

*

Amikor visszament a kúthoz, szinte remegve fogta meg a hideg üveget. Nem értette, mi történik ővele. Csak mintha mély verem fenekére zuhant volna, a feje kábult, máskor oly hideg, biztos és kemény ítélőképessége cserbenhagyta, s nem tudott tájékozódni. Egyetlen nap alatt összezavarodott az élete.

Most kétszer is szájához emelte az üveget, s kétszer annyit húzott belőle, mint máskor. Míg ivott, s az üveg fölött elnézte a ragyogó magasságban messze lebegő, hófehér felhőgomolyagokat, valami nagy elhatározás támadt föl benne. Mégiscsak és még egyszer megmutatni az erejét, bebizonyítani, hogy különb a többinél, elsápasztani az irigyeket: nekem megdöglött a lovam, és meg se érzem! Megnyugtatni a négy gazdag parasztot: beillek én közétek társnak. S nem mutatkozni gyengébbnek és kisebbnek azoknál.

Elhatározta, nem vonja vissza a puszta kibérelésére tett ígéretét, sőt rajta lesz most már tűzzel-vassal, hogy ha mind kihull mellőle, ő akkor is ottmaradjon, s egyedül birkózzon a teherrel, ha kell.

Ez megnyugtatta egy kicsit. Kellemetlen lehangoltsága szűnt, s erejét frissülni érezte.

Visszaeresztette a pintes üveget, köpött s fölkiabált Dezsőnek a tornácra.

- Edeje vóna átvinni az iratokat az erdészhön. Addig húzod maj azt is... Vidd át, osztán legalább... arra se lesz gond.

Lement az udvar végébe, s eltűnt a góré körül.

Dezső, aki már azt hitte, majd most az apja lemond a terveiről, és súlyos kára lévén a ló pusztulásából, nem kockáztatja egész anyagi jólétét a súlyos föltételű bérlet miatt, vállat vont, s kedvetlenül ment a szobájába öltözködni.

A zsaluk le voltak eresztve, s a hűvös kis szobában csak egy magányos légy zümmögött. Leült az ágyra, levetette bakancsait, piszkos vászonnadrágját, selyem rövidharisnyát húzott, s felöltötte fekete ruháját. Sokáig vesződött a nyakkendővel, míg sikerült kifogástalanul megkötnie. A szekrényből tiszta kézelőt vett ki. S öltözés közben apróra végiggondolta a holdanként százötvenegy kilós bérösszeg, a kötelező állatállomány nagyságának, a sok helyen vizes föld silányságának terheit, a várható károkat, összeveszést a társakkal, adót, horribilis kamatot a legalább harmincmilliós kölcsön után, mindezt gondosan mérlegelte, s arra a belátásra jutott, hogy egyetlen rossz termés vagy sertésvész koldusbotra juttathatja őket. De ismerte apja féktelen vagyonszerző természetét, s különben is megfogadta, hogy nem törődik vele semmit, tegyen, amit akar, hát keserűen és nehéz szívvel vállat vont, összeszedte az iratokat: az árajánlatot, a bánatpénz-csomagot, kérvényt, igazoló írásokat, s beledugta a belső zsebébe. Aztán fejébe nyomta nyúlszőr kalapját, s szaporán kiment.

Szemben a házukkal állott a közalapítványi erdőgondnokság hosszú, sárga, ódon épülete, olyan rengeteg, hegyes tetővel és hosszú kéményekkel, mint a gót lovagi kastélyoké, nagy akácok és terebélyes diófák sötétzöld koronái között, négyholdas udvar és kert északi szélén. Dezső bement a kiskapun a jól rendben tartott udvarra, szemét ismerős színekkel és formákkal köszöntötték a nyírott orgonasövények, a filagória futórózsákkal beborított és jázminbokrok közé dugott zsindelyteteje, a karcsú, magas fenyők mint komoly, magas rangú államhivatalnokok álltak körös-körül. A léckerítéssel elkülönített kertecskében a kocsis csicsergő füttyszóval gereblyézte az utakat. Rend, komolyság, tekintély és szigorú zárkózottság sugárzott mindenütt. Az épület homlokán, három padlásablak között hatalmas szarvasagancs díszlett. S ezt úgy megszokta már ott mindenki, hogy nem jutott eszébe senkinek a kérdés: miképp nőhet agancs egy állami épület (vagy magánépület) homlokán? De már hozzátartozott a ház képéhez, jelleméhez és hivatásához.

A lépcső előtt többen tereferéltek. Két gazdag paraszt csizmában, hatalmas, tohonya, hízott emberek, leendő társak a bérletben, kik közül egyik annak idején meghiúsította a villanyvilágítást, a másik a tanítói fizetésrendezést. Volt ott egy cselédember is, szakadozott ruhában, mezítláb, egy erdőőr puskával s egy másik puska nélkül, egészen tisztán, vakító, kihajtott ingben, szalmakalapban. Hevesen vitatkoztak. Egy német vizsla elnyúlva hevert a földön, s csak néha pislogott fel okosan s elgondolkozva.

Kimért köszöntések hangzottak a két nagyhasú csizmás meg a szalmakalapos jáger részéről. Úgy üdvözölgették Dezsőt s ez őket, mint az ismerkedő kutyák: féloldalvást, bizalmatlanul, gőgösen. Csak a mezítlábas köszönt szíves alázattal a lépcsőről, ahol fáradtan ült, s poros lábát ütögette a bottal. A vén, görnyedt puskás borízű hangon, örömmel jónapotozott, mint olyan ember, ki hetekig egyedül járja az erdőt, Istentől elrugaszkodott vadon közepében lakik, nagyon szegény, hat lánya van otthon, s örül minden társaságnak és társaságnövelő jövevénynek.

Egy darabig a torkukat köszörülték.

- Nem lehet bemenni? - kérdezte Dezső.

- Tuggya rosseb. Tán nincs is odabé.

- Jó neki. Ebbe a melegbe csak hűsöl. Nincs gondja - böffentette gőgös megvetéssel a két csizmás.

A mezítlábas rengeteget sóhajtott.

- Heej, de nekünk osztán... Nem piskóta ám az élet. Itt lenn a káptalannál, ahol én is vagyok most jelenleg, háromszáz koronát annak napszámba... Hát mi az? Azér dógozni egész nap? Hun az a jó Isten? Azelőtt nyócvan krajcár napszámot kapott az embör. Vehetött rajta két kiló húst vagy négy métör portékát. Hun kapom én négy métör portéka árát?

- Aztán ez a körösztény kórmány - hummogta a puskás ember. - Ezek a papok. Ha nem akari az embör annyiér leszógáni a robotot, hát kidobik, kihordik családostul-bútorostul az országútra: mehetsz, bitang, amerre látsz, ehet a rosseb... Tűrni muszáj. Mútkoriba is egyik aszondi: ű nem, háromszázért nem, még kiszóni is nevetség, háromszáz mamá?! Hát azomba kihordták a határra. Lerakták a pereputtyát is az útra. Három kisgyeröke vót. Hej, káromkodott az embör, hogy hát má az a jó Isten se láti a szegénység keserű törődését, meg más eféle, szóval bévitették a csendőrökkel, osztán jól megruházták szegént. Akkor osztán igön-igön nekibúsult, hogyhát űvele így tesznek, hát aszondta: törvénybe mén, mer ű is embör, aminthogy igaz is. Hát a főbíró osztán megmondta, hogy vigyázzon a szájára, mert ha egyet szól, hát ű biza megmutaszti, azt az erre-arra... Hát így van.

Egykedvűen beszélt, s botjával a lábát piszkálgatta.

- Nem mehet ez így. Rossz vége lesz. Mindég csak a szegény, mindég csak... - rázta a fejét a vén puskás.

A két csizmás gőgösen hátrább vonult, s olyanformán nézegetett a cselédre, mintha bőrpoklos volna. Később odaintették a szalmakalapos, ravasz szemű erdőőrt, s kérdezgették:

- No, Szőke úr, nem vóna egy kis eladó fája?

- Olyan esött fa, szokott az lenni magának.

- No, mennyi van, osztán megalkudjunk.

Erre a Szőkére bízott mindent az erdőtanácsos, és ő úgy lopta a fát s az állam két szemét, ahogy jólesett neki. Értelmes ember volt, s jobban meggazdagodott, mint amennyire látszott rajta. Papírjai voltak a tőzsdén, tilalmi időben is vadat evett, s egy-egy koncocskát vetett néha az erdőkerülőknek is. A parasztok erdész úrnak hívták. Tekintélye nagyobb volt a főtanácsosénál, és az egészsége törhetetlen.

Végre Dezső bement a vastag tölgyfaajtón, kalapját egy agancsra akasztotta, megköszörülte a torkát, s kopogtatott. Belülről most is az a kemény, visszautasító hang mondta: "Szabad", amit annyira nem szerettek az ügyesbajosok. Belépett.

A főtanácsos úr rendkívül magas, sovány, kissé görnyedt ember volt, meredek homloka fölött elválasztva viselte szürkülő haját, sasorra gőgös dzsentriorr. Hosszú, vékony ujján vastag, címeres pecsétgyűrű fénylett, s a kályhától az ablakig húzódó, kitaposott padlósávon, szépen kiszívott tajtékpipát szopogatva, egy óramű pontosságával sétált. Az egyszerű, de hatalmas íróasztalon regények, vadászlapok és újságok hevertek garmadában, a formátlan szekrények mellett puskák és tisztítóvesszők, a horpadt díványon vizslát ábrázoló párna. Dezső alázatos gőggel köszönt, a hosszú, pedáns úr pedig mosolygott, de közben nedves, bágyadt szemei szomorúak maradtak, mint a vizsláé. Nyújtotta is a kezét, meg nem is. - Szervusz. Na, mi újság?

- Elhoztam az árajánlatot, főtanácsos úr - vette elő a zsebéből az iratcsomót Dezső. - Százötvenegy kilót ajánlunk holdanként.

Elvette tőle az iratokat, a füstöt kifújta, s egyik lábára támaszkodva megállt. Mosolygott.

- Ráfizettek. Belebuktok.

Dezső fesztelenül leült a díványra. Rágyújtott.

- Nem tehetünk róla. - S most nem beszélt tájszólással. - Nem mi vagyunk az okai, hanem az állam. Nekünk kell a föld. Mindent kockáztatunk érte. De hát szabad-e az államnak búzavalutáért bérbe adni a földet? A parasztnak nincs földje. S az állam kiszipolyozza a tulajdon szegény polgárait. Hol itt a tisztesség? Ha belebukunk: belebukunk...

Eszében ott villogott a mezítlábas cselédember képe, és zümmögtek egyhangú szavai. Valami buta gyűlöletet érzett ez iránt a kimért pontosság, tekintély és aktaszag iránt, ami a kincstári bútorokból feléje áradt. S a főtanácsos ingerült hangja olyan távol volt tőle!

- Mert nektek semmi sem elég. Nektek már a puszta kell! Nem elég a mindennapi kenyér, most már úr akar lenni mindenki. - S betegesen izgatott remegés lüktetett a hangjában. - Az a sok alávaló kommunista hosszú fogat növesztett minden piszkosnak! Egyenlő akar lenni!... Hát majd belebuktok...

Dezső nyugodtan fölkelt, s alázatos mosollyal nyújtott kezet. Tele volt utálattal. De nem mutatta. Megköszönte a jóindulatot, s elment.

*

Végigfeküdt az ágyon, s hallgatta a nagy csendben feje duruzsoló zsongását. A leeresztett zsalukon finom selyemfonálként tűzött be a nap egy aranyos sugara, s a ház olyan csendes volt, olyan szokatlanul csendes, amilyen máskor csak éjszaka szokott lenni. Nem hangzott Juli hamis, vinnyogó dalolása: "Egy rongy van, egy rongy van a szívem helyén...", sem az asszony áhítatos zsoltára. Dezső gondolatait semmi sem zavarta, s lelkében egymást kergették a képek: a tárgyalás, a ló, a veszekedés, az anyja, a nyesett orgonasövények, a büszke fenyők, a mezítlábas cselédember, erdőőrök... a kincstári bútorok puritán, ízléstelen vonalai, a le s föl sétálgató főtanácsos szikár alakja, amint vastag gyűrűs kezeit szárazon mosta, és kifújta a pipafüstöt...

Fölemelkedésük egész vonala élesen tűnt föl előtte, s látta az utolsó állomást is: a tönkrejutást vagy a gazdag parasztbérlő irigyelt pozícióját, a parasztsorból való teljes kiemelkedést.

Bár a főtanácsos megjegyzése bántotta a lelke mélyén, mégis meglehetősen nyugodt volt, az önérzetébe való többszörös belegázolás inkább rezignálttá és gondolkodóvá tette, mint dühössé és bosszúvágyóvá. Helyes-e az apja élete? Helyes-e mindnyájuk élete így? - gondolkodott. - Érdemes-e az erőpocsékolásra ez a sok kínlódás, törtetés, aggódás? Mi lesz a vége? Kell-e új és újabb pénzsorompókat vonni maguk és az emberek közé? Kell-e napról napra jobban bezárkózniok a vagyonszerzés börtönébe? Ez lenne az élet lényege? A pénz? A föld?

De lehet-e másképp?

Belátta: nem.

Világos: az ember élete nem múlik a pénzen. Nem a vagyon kedvéért teremtődött. Hogy miért? Ki tudja? De senki sem nyert semmit, ha pénzt nyert, s nem veszít semmit, ha egész vagyonát elveszíti. Marad, ami volt: ember. Sem több, sem kevesebb.

Hamis élet az apja élete.

Hogyan lehet az övé igaz élet?

Szomorúan töprengett, és nem tudott válaszolni rá.

Valami nagy, szent közösségben kellene élni az embereknek, amely kizárná a vad törtetést, és kizárná a nyomort. Egymásra kellene találniok egyetlen közös vágyban, akaratban és eszményben a pénzszerzés tülekedésétől megcsömörlött és szétszaggatott embereknek. Mert az élet így, egyedül, a vagyonszerzés kemény igájában, taposómalmában utálat és üres játék, gyötrelem...

Katonakorában, kórházi naplopása és markírozása idején beszélte neki egy fiatal orvos, hogy ez a kor: a háború és a háborút követő évek, egy korhadt társadalom gyors bomlásának kora, s hogy ezt láthatja mindenki, s aki nem látja, érzi az is ösztönösen, mert elzárkózik a társadalom fenntartó eszméitől, s önző célokat helyettesít a helyükbe. Ő ezt nemigen értette. De most eszébe jutott, s egészen másként látta az életet, mint akkor. Valami őrült zűrzavar forgott körülötte. Mi ez? Mi történik itt? Hol az igazság? S mi lesz belőle?

Különös, egy államban föld kellene a parasztnak. Az államnak van földje. S mit tesz az állam? Árverésre bocsátja a földéhes parasztok között, s uzsorabérért adja ki. Aki gyenge, belepusztul. Aki bírja: még gazdagabb lesz, s kizsákmányolja a nyomorultat. Mi ez? Mi van itt? A kizsákmányolás, elzárkózás, öngyilkosság milyen rettenetes fogaskerék-rendszere forog itt körös-körül, fölülről lefelé? S ki legyen az, aki megállítja? Így forog ez a történelem elejétől a világ végéig? Azért élnek az emberek, hogy egymást megöljék? S ha nem azért élnek, miért élnek akkor?

Dezső feje kábult a szokatlan agymunkától.

Amint ott feküdt az ágyon, feje alá nyomott karokkal, képzelete előtt kibomlott egy óriási fekete hullám: zárt frontban lendült előre a parasztok sora, kik izzadva túrják a földet, monopolizálják az élelmiszert, s kiéheztetik a földtelent. S egy másik fekete hullám: az ipartelepek, kartellek, trösztök frontja, a bankok, a koncentrált tőke frontja. Mi ez?

Neki egy jobb világért kellene dolgoznia. De melyik az a jobb világ, s hogyan dolgozzék érte: ki tudná megmondani?

Mindenfelé nyílt kérdőjelek kunkorodtak körülötte, s kétségbeesetten kapkodott élete értelme után. Úgy érezte, mintha az egész világ ellen kellene harcolnia, mint a mesebeli királyfinak, de jaj, érezte azt is, hogy a varázsvessző nincs a kezében, tán a kis királyfi, a leendő fia vagy unokája fogja megkapni egy megsegített egérkirálytól: jótét helyébe jót várj...

Egyetlen megoldás lenne itt csak: örökre elmenni az utált és sivár környezetből, messze, mint a királyfinak, és keresni az élete egyetlen elfogadható értelmét.

De egy - az egész világ ellen?

Végeredményben a kényelmes élet, gondtalan élet a legfontosabb, s ha meghal: problémái nem lesznek úgysem.

Mikor ebben fáradtan megállapodott, soha nem érzett szégyenkezés pironkodott a lelkében. Érezte, hogy nem elhivatott ember, hanem közönséges ösztönállat. S marta, bántotta, korbácsolta a lelkiismeret. Hogy gondolatait elterelje és megnyugodjék, gépiesen állt föl, nyúlt a szekrény tetejére, s levéve egy kis könyvet, mely találomra a keze ügyébe akadt, ismét végigfeküdt az ágyon. Felütötte a könyvecskét, s eleinte gépiesen, minden gondolat nélkül olvasta a verssorokat, aztán, mintha világosság gyúlt volna benne, szeme tágra nyílt, úgy betűzte lassan:

Megnézte a könyvet: egy kis Ady-antológia volt. A kórházban kapta, nála maradt, soha egy betűt nem olvasott belőle, ott hányódott a szekrény tetején, ahol a többi. Most meghökkent. A különös véletlen, hogy éppen az agyonrágalmazott, zsidózott, erkölcstelen hazaárulózott Ady könyve került a kezébe, akiről az orvos annyi lelkes, szenvedélyes imádattal beszélt, megdöbbentette. Félre akarta dobni, mert hiszen a kétségek és kérdések új erővel rajzottak föl előtte, de nem tudta. Szemét fogva tartották a lázadó betűk.

Olvasott:

Dezső lelkét valami tiszta lelkesedés töltötte el. Új arcok, új szemek! A hatalmas szálfákon átzúgó új szél! Ő is új arc, új szem, az ő akarata is új szél. Egyszerre apostolnak, mártírnak érezte magát. Hallatlan hősiességet látott abban, ahogy ő harcol az apjával, egész környezetével, amely nem érti meg, el akarja tiporni kicsinyes pénzérdekeivel, le akarja aljasítani a maga robotoló, éhes parasztságához, az egyetlent ebben a sötét faluban. Hiúsága megduzzadt, gőggé teljesedett, mélységes megvetés áradt ki a lelkében környezete iránt, s szívére nyugalom szállott.

- Igen - állapította meg -, új világért kell harcolnom azon a helyen, ahová a sors állított, terjesztenem kell a kultúrát, mely másokat is megvilágosít, s dolgoznom kell az egyetemesség javára. Ha nem lesz is sikerem, nem baj, megtettem a kötelességemet. S ami a fő: itt maradhatok, nem kell nélkülöznöm, majd ha az öreg meghal, mindent tehetek a magam kedvére. Julit pedig kirúgom innen.

Kezében a könyvvel feküdt az ágyon. Annyira elgondolkozott, hogy talán órák is múlhattak. S döngő lépteivel jött be az apja.

Megállt a küszöbön, fejét lehajtotta, és sokáig szótlanul nézte heverésző fiát. Dezső olyan hidegen és részletesen figyelte kissé görnyedt, szikár alakját, szomorúságtól és álmatlan évődésektől barázdált, kemény arcát, mintha olyan idegen lépett volna be, akit soha életében nem látott még. S szomorú szemén látta az öregnek, hogy az most éppúgy megfigyeli őt, s pillantását nem kerüli el az ő fölényes, hideg vizsgálódása.

- Elvitted az ajánlatot? - szólt lassan.

- El. - Dezső elfordította a fejét, s a könyvet térdére eresztette.

- Beadtad?

- Be.

- Vót ott valaki?

- Nem vót.

Varga János ismét maga elé bámult. Dezső most már várta a dühös kitörést a rövid feleletekért, a henyélés úri tempójáért, s hogy mi a fenének gyűri hétköznap a fekete ruháját. Föl is emelkedett az "új arc", az "új szem" gőgös, hideg mártírnyugalmára, kihívóan fordította apjára a szemét, s a könyvet megemelve, szinte kiabálóan uszította az öreg haragját.

De Varga János nem szólt semmit.

Lassan megcsavargatta cigarettáját, rágyújtott, a füstöt mélyen leszívta, s köpött utána. Elgondolkozott, kétfelől lekonyult a bajsza, szája körül mélyre nyomódtak a barázdák. Majd odalépett Dezsőhöz, kivette kezéből a könyvet, megforgatta, ledobta a földre.

- No - szólt végre szomorúan, gúnnyal, de csöndesen -, mégiscsak jó, hogy gimnáziumot jártál...

Dezső szégyenpírral és szánakozva nézte az apját.

*

Este vígan zengett a muzsika a piactéren, s a sikongó hegedű, a dunnyogó nagybőgő és a pengő cimbalomhang finom összhangban szűrődött át a halványzöld alkonyati égen fölcsipkésedő fakoronák között. Besurrant a nyitott ablakon, s pajkosan lengett a betegszagú szobában.

Juli a fátyolharisnyát és fehércipőt húzogatta mosatlan lábára, apja az asztalnál ült, szalonnát, vöröshagymát ropogtatott csámcsogva, s kopaszodó homlokán feltorlódtak a ráncok. Oláh Mári szemben guggolt vele a padlón, és nyelte a nyálát, éhes szemei kigyulladtak, kimeredtek barna, koponyaszerű fejéből, és sűrűn sóhajtozott.

- Mári! Te nem eszöl? - szólt hátra Varga János az ágy felé.

De csak mély hallgatás volt a felelet, még pihegés sem hallatszott a sötét sarokból, s a vánkos- és dunnahegyek között derengő fej meg sem moccant.

- Alszik. Hadd aluggyék. Maj hónap má fön is kőhet - dörmögte a férfi, és tovább csámcsogott.

Juli már megbékült az apjával - mindig így szokott ez lenni őnála -, meggondolta, hogy a ló halála miatt vajmi nehezen kaphat új nyári grenadinruhát, tehát nem szabad mérgesíteni a helyzetet, legyen békesség, majd ha elmúlik az általános szomorúság, meglesz a ruha is - hát most, mint akivel semmi sem történt, úgy csattant föl:

- Ett is az ideje má! Rosseb győzi a munkát egyedül. Csak fejni ne kéne!

- Nektek legalább megvan a magatoké, ides-aranyoskám. Igaz, van nagy dolog, de van is mit enni. Hanem én, ides-aranyoskám, én!... Otthun az onokáim, kedves onokáim sírnak: nagyanyám, adjon má enni, mit egyink, mink má sohase egyink? De a lelkemet nem adhatom nekik! Jába veszédtem mast is ni evvel a kedves-aranyos Márikával is, csak nem kapok semmit.

Varga János és Juli egyszerre vágott a szavába, a lány élesen, keményen, irigyen.

- Ha én vásáron venni akarok valamit, elébb megnízöm, hogy milyen. Addig nem fizetök. Te se kívánhatod, míg nem láttam a munkádat.

- Hát! Maj a rosseböt! Gutaszelét! Osztán ha nem gyógyél fön az édös, tán potyára adjunk neköd valamit, he!? Jól kigondótad. De lá, mejen drága mamá még a tojás is.

- Maj ha meggyógyél. Adok neköd még egy kotyosalja csibét is, hallod. Nohát. Ne mondd, hogy piszkos embör vagyok. Bennem megbízhatol. Az én szavamat meg nem másétti az Isten se! Nohát.

- Ergye csak engem. Édösapám se lesz edebé, én meg kimék a térzenére, hát úgyis jába üldögélnél ett, mer én bezárom az ajtót. Jobb ne bosszantanád az embört!

A vénasszony lehajtotta fejét, szürke csepűhaja arcába omlott, s vinnyogó zokogása, mint ebszűkölés verte föl a csendet.

- Jaj, jaj, ides-aranyoskám, hát ez a fizetís, amír annyit dógoztam keservesen, meg azt a drága fíveket is, akit adtam, meg se nyél Magyarországon, hiába, hiába, szeginy vén fejem, ezt kell érni, ezt, ezt, ilyen gazdagok, mint tik, semmit se nem adtok, nekem meg az onokák sírnak...

Csontujjai meglebbentek a levegőben, száraz orrát szívta, vinnyogott, fel-felüvöltött, mint a holdat ugató kutya, aztán csukló szavai hosszú üvöltésbe vesztek.

- Ne roncogj! - kiáltott rá Varga, lecsapta kését, s könnyen felpiszkálható dühe már a szemében szikrázott. - Fönveröd az asszont, az oláh Istenödet!

- Ergye pokolba. Ki hitt? Maj ha föngyógyél, kapsz.

Ledobta a rongyos, piszkos háziruhát, s izgatottan bújt a pirosbabosba. Jobbra-balra hajladozván a tükör homályba vesző, opálos lapja előtt, nézegette, hogy nem látszik-e ki az alsószoknyája. Izmos dereka, lábikráig érő ruhája alatt duzzadó kemény melle és combja, erősen világító fehér nyaka nagyon tetszett neki. És a tükörben egyetlen szeplőt sem látott, ellenben a szeme szinte fekete volt, és kétszer akkorának látszott a félhomályban. Most elfelejtette a Bandi szomorú végét, beteg anyját, csak a beszűrődő cigánymuzsikát hallotta, a shimmy ütemeit, s a langyos esti levegőn kékes fénnyel átderengő teli hold hívta ellenállhatatlanul.

- Mégy-e hát? - szólt rá durván, miközben fehér pamutsált kanyarított a nyakába.

- Ides-aranyoskám! - tárta fel csontkezeit a vén banya, kiáltó szája mint rossz faodú tárult a lány felé, s alázatos szemei sárgán foszforeszkáltak a homályban. - Ides-aranyos gyenyerím! Csak egy falat kenyeret vacsorára, az onokáimnak! Úgy áldjon meg titeket az igaz Isten! Nincs keresé, ott vannak az onokáim, sírnak...

- Dobtad vóna a vízbe. Mi a rossebnek szegénynek a gyerök. Egy is sok, nem ám három-négy.

- Koplalunk...

- Koplaljatok. Mink tartsuk a szegénységöt? Ha csinyátatok gyerököt, tartsátok.

- Mit tehessünk róla, mikor adott az Isten.

- Tartsa az Isten.

Varga János türelmetlenül az asztalra lökte öklét.

- Vigyön az ördög, Mári! Nincs, osztán nincs. Maj akkor gyüjj, ha föngyógyélt az asszony. Ne félj, adok én akkor mindönt. De mast... magamnak sincs. Megdöglött a drága szép loam... kivegyünk bérbe a pusztát. Neköm is aranyos mindön falat.

- Ides Jánoskám...

- Vigyön a rosseb! Ki vagyok én? Mégis abszolút dolog!

- Behívom a kutyát - kelt ki a képéből Julis -, avval hajtatlak el innen. Döglesszön meg a Jehova, kúdús tetűkirály!

A vénasszony nyögve fölemelkedett, botját, batyuját keresgélte, lassan csoszogott az ajtó felé. Áhítatosan gajdolt oláhul, a cigányátkok leghatásosabbjait imádkozta el, nyöszörögte, vinnyogta, sóhajtozta: fusson ki a szemetek, száradjatok el, lakjon bennetek a sátán, rohadjon el a nyelvetek, forduljon ki szátokból a falat... és: dögöljetek rakásra, haljon meg a beteg, sose feledjétek a mai napot... s ment kifelé.

- Nem haragszok, Jánoskám, nem haragszok... Maj elgyivek hát, ha meggyógyíl a Márika... Jaj, csak hama lenne hát, hama. Segítene rajta az az igaz Isten, érdeme szerint... Isten veletek...

S folytonosan darálva oláhul, elment. Odakint a kutya bőgve ugatta, le akarta tépni, de senki sem hederített rá.

Varga János gondolkozva piszkálta fogát a kés hegyével, s lelkén elömlött a szeretet lánya iránt. A sok bor, amit reggel óta magába töltött, enyhe zsongást lopott ereibe, szüntelen felajzott haragja, bosszúsága most eltespedt, hátradőlt a széken, szemét a félsötét szobában ide-oda hajladozó lányon legeltette, szemébe könny szökött, s most szerette volna minden porcikáját selymekkel és arannyal ékesíteni, megcsókolgatni gömbölyű, fehér testét mindenütt, ahol ma megverte, s dédelgetni, ringatni a karján, mint kisgyermek korában tette.

- Juliska - szólt kissé rekedten, s kinyújtotta kezét a lány dereka után, átölelte, magához vonta, s meleg, jóleső bizsergés omlott el rajta. Tenyerét végigcsúsztatta a lány combjain, s megveregette a vékony harisnyában duzzadó lábikráját. - Juliska... Fáj-e még?

- Ne izéljön hát - vonakodott durcásan Juli, de odadőlt az apjához. - Fáj ám! Meggyógyéthatná.

- Meggyógyétom, az istenét, meg... Pedig látod-e, mast is az a ló... nem tudjátok ti, mi az: egy ló! Osztán az anyádra is éppen mast kellött rágyünni a csúnyélásnak. De azér jó van. Én a legjobb apa akarok lenni, ne mondhassák rám a gyerökim haló poromba se, hogy rossz apjik vótam.

Egészen elérzékenyült, s elöntötte a jóság. A piactéri muzsika lágyan lopakodott be a lelkébe, valami ritka lágy, titkos bánat csírázott a nyomán, szavak kívánkoztak a szájára arról, hogy ő milyen jó ember, mennyire tele van szeretettel, szomorúsággal, milyen egyedül érzi magát a világban, ebben a sötét, hideg börtönben, ahol mindenki porkoláb, s mindenki a pusztulását lesi... Feje áhítozott a lánya ringató ölébe vagy akárki asszony ringató ölébe, mint az anyjáéba hajdan, mikor leereszkedett az este.

- Mit akarsz, mit vögyek? - kérdezte Julit.

- Egy grenadinruhát ha vönne, tudja, akkor... akkor mindön meg van bocsátva! - fontoskodott Juli tréfásan.

- Kapsz, ne félj, kosztingöt is kapsz! Csak mast má sikerűjön az a hat darab főd meg a puszta. Akkor, ne félj, megirigyőhet a világ mindön úrikisasszonya.

A lány jókedvűen kibontakozott apja félkarjából, s nehézkesen, mint a vastag lábú tavaszi borjú, bokázott ki az ajtón. Hamisan vinnyogta:

- Egy rongy van, egy rongy van a szívem helyén!...

- Én meg elmék Szikláékhon - állt föl Varga János, zsebre tette kését, és kalapja után nyúlt. - Megbeszélöm, hogyan lehetne pénzt kapni, akár kosztra is valahon... Váltóra.

Kimentek. Bezárták az ajtót.

Az esti levegő illatosan áradt a szobába, halkan zengett a muzsika, mintha az erősödő kék holdfény hárfázna. S mégis nagy, halotti csend volt a derengő szobában, a beteg asszony meg sem mozdult.

*

Amikor Juli botorkálva benyitott, és meggyújtotta a mécset, tízre járhatott az idő. Még dunnyogta a nótát, amit a piactéren muzsikáltak: "Nyáreste volt, pacsirta szólt a fán...", s egy kovácslegény udvarlására gondolt, aki szegény volt, és gazdagon akart házasodni, hogy műhelyt nyithasson.

A kovács pesti jasszkifejezésekkel bájolta el a falu lányait, de egyéb sikere nem is volt, mert senki sem szánta rá magát a gazdagabbak közül, hogy hozzámenjen.

A mécs libegő világossága szelíden hintette be a szobát, s a szinte ijesztő csendet a folyosón végigmenő Varga János lépteinek dübörgése verte föl. Aztán elcsitult az is.

Juli még jobbról-balról nézegette magát egy darabig a tükörben, aztán lebontotta kontyát, vetkőzni kezdett. Mikor csak egy szál ing volt rajta, elfújta a mécset, s derengő holdfényben az ágyhoz ment. Közben önfeledten mosolygott a kovács bókjain: "Bukok magára ötmillió ficcsért!" - visszahajtotta a dunyhát, s lábát az ágyra téve, hangosan szólt:

- Húzódj beljebb, édös, hadd feküggyek le!

De anyja némán feküdt, és nem húzódott beljebb.

- Édös! - lökte meg a lábával Juli. - Nem hallod hát? Ergye beljebb.

Vargáné nem szólt. A csend végtelen tompán feküdt a szobára, és körös-körül aludt a világ.

Juli most befurakodott a dunyha alá, s odább akarta tolni anyját. Az asszony merev volt, mint a viaszbáb, nehéz és hideg.

Rémült sikoltással ugrott föl a lány. "Édös! Édös!" - kiabálta elborzadtan, megfogta anyja vállát, megrázta, aztán visszafojtott lélegzettel figyelte az üres csendet, majd fölüvöltött, mintha szíven ütötték volna, irtózva didergett egész testében, s még érezte a merev, hideg, zordon hulla borzasztó érintését.

Szűkölt, és a gyufa után kapkodott. Végre sikerült meggyújtania a mécset, fölkapta, az ágyhoz futott vele, s magasra emelve, a beteg arcába világított. De az már nem volt beteg, leesett állal, ami valahogy szomorú, bamba kifejezést kölcsönzött neki, nyitott szájából kilátszó, hiányos fogakkal, fönnakadt és üveges fehérjével visszafordult szemekkel bámult a mennyezetre, egyik keze a mellén feküdt, a másik mellette a lepedőn. A mécses világa mély árnyékot vésett rá, s még jobban kiemelte élesen fölmeredő orrát.

Juli fagyottan nézte egykori édesanyja és csecsemőkorától fogva kedves, meleg hálótársa irtózatosan üres, részvétlen és viasszerű arcát, száraz zokogás tört fel a melléből, s görcsös ujjai szinte elejtették a mécsest. Majd hátrálni kezdett, nekiütődött az asztalnak, rátette a világot, s visítva, lebontott hajjal, egy ingben rohant ki a tornácra.

- Édösapááám! Édösapááám! - ordította magas, rekedt, elnyújtott hangon, szinte megőrülve az iszonyattól. - Édösapááám!!!

Varga János azonnal kirontott a tornácra. Juli vérfagyasztó hangja azt a hitet keltette benne, hogy tűz van, irigyei, haragosai végre megtették, amit régóta rettegve várt: fölgyújtották az istállót. Tán éppen az a vén cigányasszony. Megfogadta: ha most megmenekül, mindennap templomba megy, s minden szegénynek ad alamizsnát. Rohant kifelé ingujjban, s Dezsőnek visszakiáltott a küszöbről: "Gyüjj hát, ég a ház!"

- Mi az? Mi az Isten?

- Gyüjjön - lihegte Juli dideregve, s egy szál ingét szemtelenül lengette a szél. - Meghalt az édös...

- Mi az Isten! Má azt tudtam: ég a ház.

- És én melléfeküdtem, melléfeküdtem! - visított Juli hisztériásan, borzadtan, s szeme kerekre tágult, mint az őrülteké.

- Gyűjj hát no, mit sikonyász ett! - mordult rá Varga János dühösen. - Tán meg se nízted jól. Él az.

Akkor már Dezső is fölrántotta a nadrágját, cipőjét, s jött kifelé. Mindnyájan megindultak a tornácon, elöl Varga János, aztán Dezső, leghátul Juli. A szobában füstölve égett a mécs, a halott asszony ott feküdt a libegő világosságban hegyes orral, fehér szemmel, lefilledt állal, s a belépők fölött messze-messze elnézett nyugodt bárgyúsággal és megdöbbentő, hideg békével.

Úgy halt meg, ahogy élt. Csöndesen, semmi zajt, semmi föltűnést nem okozva, becsületes lelke és szeretete nem akart már előre szomorúságot, zavart, lótást-futást, esetleg költséget okozni, meghalt szerényen, s nem akadályozott senkit a muzsika élvezetében, a kölcsön hajszolásában, az udvarlásban, meghalt, és félig-meddig ki is hűlt úgy, hogy nem is tudtak róla, sőt azt se igen tudták, hogy beteg... S most már nem törődött semmivel.

Juli az ajtóból nézte, nem mert bemenni, Varga és Dezső az ágyhoz mentek, némán nézegették sokáig.

- Mári! - kiáltott fojtott hangon és reménytelenül Varga János. - Mári! Nem hallod? Meghalt...

- Meg... - mondta Dezső is fakón. Az első percben valami büszkeségféle ágaskodott föl benne, hogy íme, neki most nincs anyja, árva lett, s őt sajnálják. De aztán átsuhant rajta a veszteség okozta űr hűvös szele. Aki szoptatta, ringatta, lekváros kenyeret adott neki, megóvta néha apja szörnyű haragjától, fehér kis nadrágot varrt a számára, ingeket később a munkához, bő tejföllel főzött túróstésztát külön őneki, salátát öntött, katonáékhoz súlyos csomagokat küldött, és ha útra ment, pecsenyét, ecetes paprikát, kalácsot adott útravalónak... az édesanyja meghalt. Megölte a butaság. Az apja és Juli butasága. Lelke elnehezedett, mellét feszítette a düh. - Ett van. Föntámaszthati. Maga őte meg, mast föntámaszthati! - szólt reszketve az apjához, s hangja megcsuklott.

Varga János elsápadt.

- Én... én őtem meg anyádat? - hebegte értetlenül, s ahogy felesége ijesztő, bamba képét nézte, valami mintha megpattant volna benne, valami mintha történt volna... Aki együtt kapált, aratott, szüretelt vele, télen font, szőtt, varrt, foltozgatott... s néha egy-egy kellemes órára egyesült vele éjszaka... utánament Pozsonyba, Brüxbe a háború alatt, jó és rossz időben mellette volt, a felesége volt... És ő ölte volna meg? Lehetett neki hatalma a babonázás ellen? Vagy azért ölte meg, mert a hat darab földet nem akarta hagyni a testvérének, puszta igazságból? Fölborult benne a lélek. - Én őtem meg?! - ordította.

Egymásra meredtek ott az ágy végében szikrázó szemmel, mint két halálos ellenség. A mécs világa sötét árnyékokat kergetett arcukon, reszkettek, és mellkasuk nehezen zihálta a levegőt. A halott részvétlenül bámult fölfelé a mennyezetre.

- Maga! - vágta ki Dezső. - Támassza föl!

Varga kereste a szavakat. Szerette volna agyonütni a fiát, de hasztalan gyűrögette öklét, karja nem engedelmeskedett.

- A lováhon el tudta hívatni a doktort, akkor azt se tudta, mihön kapjon, féllábon táncolt, mer hát a ló... a ló! A maga loaja! Az édös meg ett feküdt, halódott, rá se nízött! Csak a ló, a maga loaja! - Szavaiban, melyek görcsösen törtek föl a torkán, fájdalom, gőg, utálat és keserű gúny hullámzott. - Támassza föl! Támassza föl! Maga Isten. Maga mindöntudó. Maga hatalmas. Mér nem támaszti föl!

- Hogy mersz te az apáddal!... az apádat!... az apádnak!... te! te! Ezömbe agyon váglak! - üvöltött Varga fölemelt ököllel.

- Üssön! Ezt érti! - szállt szembe a fia, és arcán lefolytak a könnyek. - Üssön no! Úgy sincs apa. Nincs fiú. Csak farkasok vannak. Vagy maga, vagy én!

Varga János összeroppant. Csak a szavak tartották még valamennyire. De a hangja mintha remegett volna. Ökle lehullott.

- Nincs is fiú!... Nincs fiam!... Én őtem meg? Hát tudtam én, hogy meghal?

- A lovárul tudta?

- Ett csak az Isten... az Isten... Ki tehet róla?! Megbabonázták. A főd miatt... - csuklott föl rekedten.

- Hát a főd? Kell magának a főd?

- Nektök...

- Egye meg! Nem kell. Mast ett van. Babonázták!... Tudta, hogy meghal. Hát a lova? Hát az ügyvéd? Csak az édös nem! Annak nem vót.

- Miattatok. Miattatok nem vót! - esett össze hazugságai lágy ingoványán Varga János, kétségbeesve pillantott a halottra, de rémülten elkapta a szemét. Feje lehullt. - Mast má... akasszam föl akár magamat...

Az ajtónál egy ingben zokogó Juli hisztérikus visítása összekeveredett Dezső kegyetlen, fájdalmas kiáltásával:

- Menjön!... Akassza!... Jobb is! Gyilkos!

- És én melléje feküdtem!... Melléje feküdtem!... Jaaaaj!!!...

Dezső zokogott.

- A lova! Mindég csak a lova! Nem vót ennek se felesége, se apja, se testvére!... Csak lova! Nem vót gyeröke! Csak lova, disznaja, marhája! Szegény édös... A lova vót az Istene! Azér vót péz. Marháér, disznóér vót péz. Pörre is vót péz. Az édösre nem vót... Csak a lova, csak a lova...

- És én mellé feküdtem! Jaj, mellé feküdtem!...

- Mit csinyát mast, mit csinyát? Megbabonázták! A főd miatt. Azt is az miatt! Maga miatt. Meggyógyélhatott vóna. De a lova, a loaja, az Istene az istállóban... Az! A parasztnak...

- Jaaa-a-a-aj! Mellé feküdtem, Istenöm! ö-ö-öm!

Varga János ott állt halálsápadtan az ágy végénél, gyermekei zokogását úgy hallotta, mintha nagyon-nagyon messziről szűrődött volna hozzá, ha megszúrják, nem érezte volna. Fejét a mellére ejtve maga elé bámult, s azt tudta csak: minden összeomlott körülötte, minden.

*

A temetés nagyon szép volt. Egész sereg siratóasszony üvöltözött, abajgatott a koporsó mellett, nagy tömeg verődött össze az udvaron, ott nyüzsögtek egész a kertkapuig, sőt kint is rekedtek az utcán nagyon sokan. A pápista gyerekek fölkapaszkodtak az ölfa tetejére, onnan hajigálták egymást. Eljöttek Juli barátnői káprázatos nyári ruhákban, Varga János kisgazdatársai, gyermekkori pajtások és rengeteg asszony, vének és vénebbek, csámpásak, fogatlanok, rokkantak, puffadt hasúak és töpörödöttek. Egész felhő kerekedett a hangos sóhajokból és valóságos duruzsolás a titokban kárörvendő vagy kritizáló megjegyzésektől.

Maga Varga János nagyon üres, egykedvű arccal állott a koporsó végénél barna ruhájában, tisztára kefélt fekete kalappal. Dezső elegáns feketében volt és könnyezett, Juli viszont remekbe szabott fekete ruhában, fejére csavart fekete fátyollal keltett irigylést a lányok közt; igaz, hogy ez természetes, mert a ruha à la vízesés volt megvarrva, és sárga félcipő tette még feltűnőbbé. Juli dülöngve zokogott, olyan hangosan, hogy kihallatszott az utcára. Hiszen a halott ránézett, sőt még ott is feküdt mellette! Még ebben az esztendőben meg fog tehát halni. A lányok egy része viszont azzal magyarázta a hangos üvöltözést, hogy így akarja mások figyelmét felhívni a ruhájára. Volt azonban a lányok közt sok, aki nem törődött Julival, hanem inkább Dezsőt sajnálgatta, és szívesen megvigasztalta volna.

A pap ékesen öblögette a halotti beszédet, fekete palástját oly szélesen, méltóságosan suhogtatta a ragyogó napfényben, olyan bő, ékes igéket rebegtetett meg gordonkahangján, hogy szem nem maradt szárazon. Harsányan zengtek az iskolásgyerekek, s mikor a gyászmenet megindult, elöl vitték a Polgári Olvasókör fekete zászlaját.

Belekerült a temetés vagy kétszázezer koronába.

Nagy Varga János sem azalatt, míg a holttest otthon feküdt a ravatalon, sem temetés közben nem beszélgetett senkivel. A koporsót, szemfödelet Dezső rendelte meg. Ő ment a tanítóhoz, paphoz, harangozóhoz, mindenüvé, ahol megnehezítik a világból való elköltözést. Nem váltottak egy szót sem. Dezső elfordította a fejét, ha apját vagy a félőrült Julit meglátta. De a házban korlátlanul rendezkedő s a halottat ellátó Kálló Zsuzskával se törődött. Épp így Varga se. Ő nemigen volt a házban. Odalent tiblábolt az udvaron, nekiállt fát vágni, kisöpörte az ólat, istállót, megvakarta az egyetlen, szomorú lovat, megkefélte, szénát vetett neki nagy csöndben, komolyan, s elüldögélt az abrakosteknőn órákig. Tenyerébe nyugtatta az állát, s a ló üres helyét bámulta. Rengeteget cigarettázott. Szüntelen csavargatta bütykös, lassú ujjaival a komisz dohányt. Nem evett egy-egy falat kenyéren kívül semmit. Ellenben annál rendesebben ivott. Szinte percenként ballagott a kúthoz, emelte ki a pintes üvegeket, és húzott belőle, sőt éjjel, mikor cigarettázva hevert az ágyon, s bámulta az ablak két négyszögét, sűrűn le-lenyúlt a vékony pálinkásüvegért is a sarokba. Egész testében valami rettenetes, nehéz fáradtságot érzett, kétfelől a halántékát szinte pántok szorították volna, a torka száraz volt, s úgy vélekedett, hogy a bor, pálinka nemcsak erőt ad, jókedvet, hanem álmot is égő, fáradt, de lecsukódni nem tudó szemére.

A temetés előtt rengeteg bort megivott, s úgy állt a koporsónál, úgy hallgatta a papot és az éneket, ment az utcán, állott a gödör szélén, mintha furcsát álmodott volna. Csak mikor a lezuhanó rögök tompán megdördültek a koporsó födelén, s Juli, mint az őrült fölvisított, villant eszébe hirtelen rendkívüli élességgel, hogy őt is így fogják temetni majd nemsokára, de ez nem döbbentette meg, úgy hatott rá, mintha valami idegenről lett volna szó, akinek sorsa teljességgel nem érdekli. El is felejtette azonnal az egészet, s a fekete zászló fölszúródó hegyét nézegette meredten.

Szinte terhére volt a szertartás. Mi a fenének ez a buta komédia - gondolta végül, és szeretett volna már hazamenni. Minden oly ostoba és üres volt körülötte, mint egy bábszínház. Olyan bábszínház, ami őt soha nem érdekelte. Hagyják már a fenébe, úgyis mindegy. Kinek csinálják?

Alig várta, hogy megindulhassanak hazafelé. Nehéz léptekkel ment Juli mellett (Dezső elkallódott valamerre, s egyedül ment), de éppígy mehetett volna a tulajdon holtteste vagy egy faderék mellett, annyira nem hederített semmire sem. Szomjúság kínozta, s szüntelen a bor kellemes, fanyar szagát érezte az orrában.

Otthon rendetlen volt a ház, széttaposott virágok és levelek födték a padlót, görbe szeg került a lába alá, a küszöb mellett kalapács hevert, és a fülledt levegőben idegen ruhák, deszka, gyaluforgács, koszorú és hullaszag terjengett, s olyan nehéz volt, hogy Varga János szinte megfulladt, ki kellett mennie a szobából.

Szinte menekült a kúthoz. Megkönnyebbülten öntötte a bort magába, és cigarettára gyújtott. Aztán megint ivott. És ismét. Amíg az üvegben volt.

Este Kálló Zsuzska hívta vacsorázni. A szobában már úgy-ahogy rendet teremtettek, fölsöpörték a sok virág- és művirágszemetet, kinyitották az ablakot, a kályhán sistergett az étel. Juli még mindig fekete ruhában ült egy széken, két kezét a térde közé fogva maga elé bámult, és a szeme vörös volt. Dezső nem volt a szobában.

Zsuzska asztalra tette a húst és kenyeret. Leült, s kék pelyhes, vastag ajkait szorosan összecsukta. Hatalmas, vállas teste nyugodtan dőlt el a széken. Odakint megcsendült az esti harang, szóltak a tücskök. Juli szipogott.

- No, János! Egyél hát! - kínálta vastag hangján az asszony.

Varga János egyszerre megint érezte a koporsó- és hullaszagot. Gyomra megfordult, kábult fejét szorítani kezdte valami; szédült. Szótlanul fölállt, fejére tette a kalapot, s vontatott, bizonytalan léptekkel kiment az udvarra.

Körös-körül tiszta, csillagos ég borult a világra, a kelő Hold fénye derengett már a kert fölött, s elvétve egy-egy kutya ugatott. Varga János ide-oda ődöngött az udvaron, cigarettázott, s a feje mintha tisztult volna. Majd meggyújtotta az istállólámpát, s rendes szokása szerint benyitott az istállóba.

A megmaradt ló árván röhögött felé a jászol mellől. Varga János leült, letette a lámpát. Hallgatta a tehenek békés kérődzését, a ló horkolását, dobogását, valahol egy egér motoszkált... Az üres alom rámeredt, s ő megint érezte az irtóztató ürességet. Megint csak kiment, megkereste az üveget és ivott.

Éjszaka egyik oldaláról fetrengett a másikra. Dohányzott. Szája már keserű volt, undorító, feje mint egy hordó: nehéz, üres és zúgó. Hogy elaludjék, megint csak pálinkázott. De valami súlyos kábulásnál egyéb nem ereszkedett a pilláira.

Észrevette, hogy Dezső sem alszik a másik ágyon. Valami meleg szeretet, egyesülési vágy áramlott föl benne az egész világ iránt.

- Dezső - mondta idegen, halk, rekedt hangon -, aluszol?

De nem kapott választ. Mély, üres és részvétlen csend vette körül.

Másnap, harmadnap ugyanúgy történt minden.

Már napkeltekor kiment az istállóba, tett-vett, leült az abrakosvályúra, nézte a ló üres helyét, cigarettázott. Lement a harmatos kertbe, ahol egész gyöngyfüzérek sziporkáztak a fű között aranysárga, kék és bíborpiros színekben. Rigó, vadgalamb, fecske lármázott, búgott, fuvolázott körös-körül, az út mentén rózsa és viola illatozott, s a veteményeságyak gondosan gyomlálva, megkapálgatva várták a gazdasszonyt. Varga János fölnézett az égre, mint máskor szokta, de aztán észrevette, hogy nem tudja: mit néz. Minden olyan volt körülötte, mintha idegen világba zuhant volna, oly üres, értelmetlen, céltalan. S megint csak visszament az üveghez, majd új bort szívott a hordóból, s megpróbált kedvet, erőt meríteni belőle.

Elment haza Kálló Zsuzska is, most még üresebbé vált a ház, ha ugyan lehetett már üresebb. De mégis, legalább tudomásul vette, hogy nincs itt. Juli nem főzött. Ki-ki azt evett, amit talált. Nem beszélt senki. Néha váltottak egy-egy rövid szót, de Dezső akkor is a földre nézett. Varga János nem ment sehova, tompa, alkoholos kedélyállapota nem foszlott el egy percre sem, s ha mégis tisztult a feje, kétségbeesett bizonytalanság lepte meg, menekült, maga sem tudta: kitől, honnan, miért, itta a borát, s nem törődött semmivel.

Néha, mintha ismét lázasan parancsolni akart volna, sürgő-forgó léptei hol itt, hol ott döngtek. Aztán egyszerre megszűnt az is. Fölmeredt előtte a nagy-nagy üresség. Miért? Minek az egész? Hát aztán?

- Mast má meg kell tunni maj, mi lesz az árajánlat eredménye... - mondta egyszer, de zavaros szeme messze elbámult önnönmagába, s mire a mondat végére ért, már nem törődött az egésszel.

Szikla Jóska jött el, s Dezsővel együtt kimentek a kukoricába. Este aztán újságolta Szikla:

- Remök a kukorica, János. Ez az utóbbani esső... hajjaj, csudálatos hasznot tevött!

Varga János úgy nézett a barátjára, mintha rajta túl látna valamit messze, s legyintett:

- Megkapálhatitok. Ha lesz, lesz...

Majd azt kezdte magyarázni Szikla Jóska, hogy vagy adja el a megmaradt lovat, és vegyen két gyöngébbet, vagy keressenek neki párt. Így semmi haszna.

Varga János ijedten tiltakozott, s szeméből élénk gondolkozás furcsa, lappangó tüze csapott ki.

- Minek? Minek annak pár? Hadd legyön úgy. Olyant má úgyse kapnánk, mint amilyen az elébbeni vót!

S kis szünet után csöndesen hozzátette:

- Jó má annak úgy is.

*

Aztán lassanként megszokottá vált az új állapot, Dezső is, Juli is belezökkent a rendes kerékvágásba, az élet sodorta őket napról napra, s mert a jószág is, a föld is megkövetelte a magáét, nekik reggeltől estig azon kellett lenniök, hogy azt meg is kapja, így a munka lépésről lépésre csöndben végezte a maga gyógyító munkáját a beteg házban, s Dezső néha fütyörészgetett is halkan, Juli megpróbált dalolni, ha elfeledkezett magáról, s már gyakran lehetett hallani a káromkodását, ha valami nem ment úgy, ahogy akarta:

- Hogy a rosseb enné ki a szíved koporcát!

Varga János is megpróbálta a munkát úgy, mint azelőtt. Nagy erőfeszítéseket tett, késő estig járt-kelt, erőlködött, s ha napkeltekor fáradtan és összetörve nem akart tudomást venni azokról a dolgokról, amik történtek vele, megitta a rendesnél kétszer-háromszor nagyobb pálinkaadagját, kiment az istállóba, a jószág körül foglalatoskodott, lucernát kaszált a kertben, rendbe tette az udvart, ivott, dohányzott, mintha kezdett volna is visszatérni energiája, munkakedve, ruganyossága. De aztán egészen más percei is voltak. Például, ha leültek enni, s Juli asztalra tette az ebédet, nem vett ki a tányérjára, hanem a lábasból mártogatott, böködött fanyarul. Az ételek éppenséggel nem voltak olyanok, mint amilyeneknek lenniök kellett volna, ízetlen, sótlan volt minden. S gyakran fölforgatta gyomrát a hirtelen ráömlő forgács- és hullaszag. Lecsapta kését, s kiment a szobából.

- Mér nem eszik? - kiáltott utána Juli elkeseredve. - Má megen fut?

- Nem kell - vetette oda röviden, kiment az istállóba, s ráült az abrakosvályúra. Cigarettát csavart, s bámulta a néhai ló üres helyét percekig.

Máskor az asztalnál rájuk nehezedő fülledt hangulatot érezte mázsás súllyal a mellén, s ki kellett mennie a szabadba.

Szeme alatt széles sávok húzódtak, s különösen méllyé tették amúgy is magába merülő szemét. Arca megnyúlt, elszíntelenedett, szürkülő haja mintha hátrább húzódott volna halántékáról, s termete megrokkant. Ha úgy oldalról nézte az ember, amint lehajtott fejjel maga elé bámult, mélyre vésett arcvonásain töprengést, szomorúságot és fáradt egykedvűséget lehetett látni.

Megtörtént, hogy kikiáltott az ajtón:

- Adtál a disznóknak, Mári?

Aztán észbe kapott, sóhajtott, köpött, s ment az üveghez.

Valami olyan furcsa viszony kezdett kialakulni közte és a családja között, mintha nem tartoznék közéjük. Ezt különösen Dezső érezte meg. Bár néha annyira megsajnálta az apját, hogy szerette volna megölelni, mégis, amikor szólnia kellett hozzá valamit, szavai ridegekké és kimértekké váltak akarata ellenére is, nem nézett a szemébe, és sohasem ejtette ki azt, hogy: "édesapám". Ilyenkor haragudott önmagára, keserű lázadás horgadt föl benne önmaga ellen, fogát csikorgatta, s nem tudott tisztába jönni magával. Csak mikor Varga János félig részegen támolygott végig a folyosón, vált erősebbé az undor a sajnálatnál, s fordult el megvetően az apjától.

Varga János kiment a földjeire is. Végigjárta a búza-, zab-, rozstáblákat, a kender- és lenföldet, a kukoricát, s hosszan elnézegette. Gyönyörű, verőfényes nap ömlött el a tájon, apró felhők bodrosodtak a magasban, itt-ott hersegett a sáska, s a vetést halk szél fodrozta ezüstös hullámokba. És Varga János egyszerre magára döbbent: miért jött ő ide? Kié ez a vetés? Kié a föld? Mit akar vele? Kié az égbolt, a felhők, a fák?...

És iszonyú üres, sivár, kongó volt körülötte minden. Megfordult, és elment haza megint.

Attól kezdve aztán nem tudott többé hozzányúlni semmihez. Értelmetlenül bámulta maga körül a világot, mint aki elveszített minden mértéket, minden szilárd pontot, és szemei számára nincsen többé távlat, színek és utak. Nem foglalódott számára rendszerbe az élet, nem voltak vágyai és tervei, egyetlen szándéka maradt csupán: inni, lehetőleg minél többet. Egyszer Dezső látta, hogy nekibotlik a kőrakásnak, de azért csak megy a kúthoz, és issza, nyeli a behűtött bort. A fiú türelme fölborult. Utálatát és megvetését nem tudta már lenyelni, dühe fölkerekedett a nemrég zsarnok, most naplopó, részeges paraszt ellen, s gorombán rákiáltott:

- Nem vót ölég máma, he? Most má az se jó, ha tökrészög? Mindég csak iszik, mindég?

- Mi bajod van vele, ha iszok? - emelte rá merev szemét az apja, s mintha arcán az egykori gőgös felsőbbség egy halvány sugara villant volna át.

Dezső letette a vasvillát.

- Az a bajom, ha tunni akari, hogy ez így nem mén tovább! Amíg nem ivott sokat, legalább dógozott. De műte meggyilkóta az édöst, má dógozni se akar. Mindég részög, mint a disznó. Mér nem dógozik?

Varga János megütötten állt. Csodálkozás is, valami mélyen parázsló gyűlölet is kergetőzött az arcán.

- Mér nem dógozok? - kérdezte. - Minek dógozzak? Kinek? Nem dógoztam eleget... hiába?...

- Ett vannak a fődjei. Felé se néz. Ett a ház, jószág. Ett a pusztabérlet. Ett a pör! - kiabált Dezső keserűen.

- Neköm nincs fődem. Nincs házam. Nincs sömmim...

- Ett a loaja is! - vágta szíven Dezső fájdalmas gúnnyal úgy, hogy eltorzult Varga arca tőle. - Se eladi, se másikat nem vesz. Ez így nem mehet. Inkább búcsút mondok örökre. Ez nem élet. Igyon el mindönt. Osztán mehet az Istenhön!

- Mehetök! - biccentett keserűen Varga János és köpött. - Az. Mehetök...

Elhallgatott. Fölment a lépcsőn, benyitott a bal kéz felől nyíló kamarába, és sokáig motoszkált.

Dezső pedig szaporán munkához látott megint. Bármennyire bántotta is az a sok undorító akadály, amit édesapja napról napra konokabbul gördít az életük elé, de dolgoznia kellett, most már kettő helyett is. Anyja halála sok tekintetben "komolyabbá" tette - mint ahogy a ridegséget, törtetést és nagyralátást szokták virágnyelven nevezni -, nem tréfálgatott, és naponta százszor is meggondolta, hogy mi lesz akkor, ha apja tökéletesen elissza mindön energiáját, és belepusztul. Ezek a gondolatok egyre gyakrabban tértek vissza, míg egy nap fölfedezte magában azt a titkos örömet, hogy apja halála esetén korlátlan úrrá válhat, háza, földjei, jószágai lesznek, lova lesz, megszabadulhat Julitól, feleségül veheti szíve választottját, s megmutathatja mindenkinek, hogy pusztabérlő lesz az apja segítsége nélkül is - ha előnyükre dől el az árverés -, irigyei lesznek, könnyű lovakat hajt homokfutón, sápad a falu - és nem parancsolhat neki az Isten se! Ezért megkettőzte erejét, pontosan négykor kelt mindennap, szótlanul dolgozott, s mindig közelebb és közelebb érezte magát céljához: szorgalmas, szívós, kitartó munkával nemcsak fönntartani, hanem gyarapítani is a vagyont, folytatni a pört, ha kell: egyedül is - nem ő kezdte, de ha már így van: kár lenne elveszteni! -, hogy arra kerülvén a sor, minél több kerüljön majd a maga kezébe.

Szép nyári délután volt, a nap kezdett nyugovóra hajlani. Dezső elkészült az istállókkal, s kiment a kapuba a jószágot várni. Elhaladt a kút mellett, s akkor jutott eszébe az apja. Jó néhány óra múlt el azóta, hogy a kamarába bement, s nem látta visszajönni. A borosüveg is azonmód volt a vödörben, ahogy Varga János akkor otthagyta. Hol lehet? - ötlött Dezső eszébe, és kíváncsian ment a kamarához. Benyitott. Senki. Csak a sonkák, oldalszalonnák, bicikli, szíjak lógtak le a mennyezetről, s a falak mellett hombárok, zsákok, bödönök, limlomok. De az apja nem volt sehol. Akaratlanul is a padlásföljáróra nézett. A következő percben lábujjhegyen szaladt föl a pengő deszkalapokon, s a padlásra lépett.

Először nem látott semmit. A hatalmas padlás régi gerendáin pattogott a cseréptető, amint a forró napfény szűnésével összehúzódott. Mint valami homályos, hosszú alagútban: a levegő nyomott volt, s az utcáról halkan hangzott be a kocsizörgés, gyermekek zajongása s a tojásszedő zsidó képtelenül magas kiáltása, mint éles sípszó: "Tóóójáááást! Tóóóójáááást..." Azután az északi oldalon, éppen szemben egy félkör alakú padlásablakkal, melynek szélén pajkos verebek ugráltak, meglátta az apját. Kötélen függött, elernyedt teste rongyként ereszkedett le, mozdulatlanul.

Dezső megcsuklott. Rámeredt a halottra. Egyszerre megértette az apját. Minden ízében, szavában, mozdulatában tisztán és élesen állott előtte. S elömlött benne a fölfakadó szeretet. Már hiába volt.

Aztán a késéhez kapott, hogy levágja a holttestet, és közel ment hozzá. Varga János előrebukó arccal, hamuszürkén, kék ajakkal, kimeredt szemmel, mely üres volt és üveges, bámult ki a fák fölé nyíló padlásablakon a napsugárral pásztázott messzeségbe, amerre a halvány rózsaszínű felhők úsztak. Karja és lába súlyosan lelógott. Kék köténye ott volt a derekán, pantallója előtt.

Elment a börtönből mindörökre.

Nyugatról akkor kígyózott a vonat halk, távoli zakatolással át a mezőn a falu felé. Hófehér, puha füstöt lökdösött maga mögé vidáman. Varga János a kék Mecsek felé bámult, és nem látott semmit.