Még mindenki emlékezett rá, hiszen nem történt olyan régen, alig több egy esztendejénél, hogy Jóska bácsi egy szép tavaszi nap, márciusban, fel akart mászni a padlásra, de gutaütötte bal lába megcsuszamlott a síkos falépcsőn, botját elejtette, s ugyancsak béna bal kezével hiába kapkodott a korlát után, nem volt többé megállás, esett, zuhant lefelé a lépcsőn, forgott, mintha cigánykereket hányt volna, tar feje hol itt, hol amott koppant meg a pengő deszkákon, míg botja hatalmas dörömböléssel zuhant alá a mélybe. Néhány pillanattal később Jóska bácsi is ott hevert a kamra téglapadozatán, elterült, mintha minden inát, izmát elvagdalták volna, két lába széjjel, a sáros, vastag bakancsok meg fent az utolsó deszkafokon, de őszülő feje már lenn, a vörös téglán, szétvetett karjai, mint a kereszt két ága hevertek szanaszét hasznavehetetlenül. Jóska bácsi nagyot nyögött, mint az állat, aztán megpróbált ide-oda evickélni, hátha valahogy sikerülne a felkelés. De nem sikerült. Erre aztán elbődült. Fejét megmozdította, érezte, hogy sajog, szinte szaggat, s csakugyan: maga mellett megpillantotta saját sötétfekete vérét, amely nagy tócsában folyta körül, s már kocsonyásan szivárgott a téglarések között. Jóska bácsi még jobban megrémült, s most már torkaszakadtából elkezdett üvölteni:

- Jaaaaaaj, jaj neköm! Jaj!

Aztán félig-meddig elvesztette eszméletét, csak úgy rémlett neki, hogy lárma kerekedik, jön az asszony, beront a kamrába, mintha tűzvész tört volna ki a házban, nagy mellei meg-meglöttyentek piszkos ingválla alatt, fekete kezeit összecsapta, s úgy bámult rá, mintha kidülledt szemei ki akarnának ugrani üregeikből. Minden olyan furcsa, idegen volt számára, mintha valami hályog ereszkednék a szemére, s azon keresztül távolról, nagyon távolról látna mindent, vagy mintha valami magas hegy tetején heverne, forró napsütésben, s a szeme kápráznék, feje sajogna a hőségtől, s mélyen maga alatt látná az egész világot s az életet, minden rokonát, ismerősét, az egész nevetséges emberi hűhót. Jóska bácsi abban a végzetes pillanatban igen bölcsnek érezte magát. De a rémülete mégis nagyobb volt a bölcsességnél, az állat ösztönös rémülete volt ez a tűnő élet, illanó illatok, homályosuló fény után, s megint görcsösen megmarkolgatta a téglát, hányt-vetett magán, s elbődült, akár a leütött tinó:

- Jaaaaj, jaj neköm! Végem van örökre!

Megjelent az ajtóban az egész család. Vilonyai géplakatos úr pipával fekete-sárga fogai között, sapkája ellenzőjét mélyen bujkáló szemére húzva, fekete cigányképén düh és undor tarjagosodott, jött a felesége is, Jóska bácsi kisebbik lánya: Márika, igen magas fejhangon visítozott valamit. Erről Jóska bácsi már nem vett tudomást, mert csak figurákat látott, s hangokat hallott, de értelme már nem sok volt az egésznek. Ott sürögtek körülötte, s mindegyik úgy tett, mintha segíteni akarna, azonban csak jajgattak, káromkodtak, de nem nyúltak hozzá.

- Vén, részeg disznó - dühöngött Vilonyai, kivette kurta pipáját, s köpött a vértócsa mellé. - Megin ette a rosseb. Nem férhet a bőribe. Hogy az Isten vergye meg a vén, büdös parasztját.

- Mit keresött má megen a palláson, he! Mit akar ott mindég! Ki kűdte megen a pallásra?! Mindig-mindég ott kell neki puszmákonni, ahon nem jó. Hogy a fene enné meg az ejen embört, aki mindég részög. Hát!

Így visított Márika, magas fejhangon, képe eltorzult, vastag, zsíros nyakát kidüllesztette, olyan volt, mint a felháborodott erkölcs zsírszobra. Jóska bácsi nagyon különösnek találta, s nem értette, minek ez a nagy hűhó. Ismét bőgött egy vérfagyasztó hosszút, s azt mondta:

- Nem ittam... Mamá egy csöppöt sem ittam...

Ezt a néhány szót eldadogta álmában is, félholtan is, mert megszokta már, hogy akár a falu közepén, a piactér sarában, akár a pincében, akár a padláson veri le béna lábáról a szesz, mentegetőzzék, s tisztára mossa magát. Felvették az öreget, s bevonszolták a konyhába. Mári néni levetkőztette, lefektette, odagyömöszölték a feje alá a csíkos vánkosát, megmosták a fejét, bekötözték vizes rongyokkal, s aztán körülállták, mintha valami soha nem látott eset volna, legalábbis egy beteg ló vagy szarvasmarha. Szidták.

Jóska bácsiról hosszú életében számtalanszor leszedték már a keresztvizet, különösen amióta részegeskedett. A két vő már azelőtt se tartotta valami nagy tiszteletben, inkább nézték fejőstehénnek, akiből okosan ki lehet húzni az anyagi javakat, mint a feleségük apjának. Sőt felesége előtt is végképp lejárt a becsülete, mert egy ízben, amikor bement a városba vásárlások dolgában, Jóska bácsit megszállta a gonosz lélek, valami soha nem látott dühvel kezdte hozatni fel a borokat a pincéből, s mire beesteledett, már került-fordult egyet a faluban, s magával hozta az évtizedek óta közismert, vén Tarisznya Zsuzskát, akit bizonyos jelzőképpen illettek e névvel, s odabent paráználkodott vele a konyhában, borosflaskók és feldöntögetett székek között.

Akkor haragudott meg rá a felesége is úgy, hogy többé nem volt becsülete előtte.

Általában ennél a márciusi lebukásnál megmutatkozott, hogy mennyire lenézték az öreget, s mennyire nem viseltetnek iránta a köteles tisztelettel. Körülállták az ágyat, s még órák múlva is csak úgy dőlt belőlük a szitok, a pocskondiázás, furcsa kéjjel szüretelték a szidalmak mézét, s megittasodtak tőle. Vilonyai örömmel feledkezett meg a munkáról, s mindent a segédekre bízott, azok aztán meglehetős lazán csengették az üllőt odakint a műhelyben, amelyet pedig szintén ez az öreg paraszt rendezett be neki, amikor koldusszegényen hazament a városból, s nem volt betevő falatja sem. Le s fel járkált a forró, gőzzel telt konyhában, pipáját rágta, s néha nagyokat köpött a téglákra. Kis cingár alakja úgy pattogott jártában, mint mikor bolhát eresztenek tüzes lapra.

- Hát a rosseb ette vóna - dühöngött, mindig ugyanazt hajtva -, ennek is most kő gyünni, nem ölég a sok baja az embörnek, má a falun se lehet végigmenni, hogy ne röhögnék az embört, hogy az Isten vergye meg... Csak soha ebbe a koszos famíliába ne tudtam vóna betenni a lábomat.

Rendesen elfeledte, hogy apja, aki részegesebb volt még Jóska bácsinál is, szegényházban éldegélt, s mindenkitől elhagyatva halt meg delirium tremensben.

- Csak ne tudtam vóna megösmerni ezt a ronda famíliát!

- Jaj, jaj neköm - óbégatott az öregasszony -, hát akkor én! Mit szóljak én! Lá neköm kell kitisztéttani a piszokbul, osztán sönki segétségöm nincs, peeg mejen igön beteg vagyok, a gyomoridegöm se hagy, a fejlázam is hasogat, nem használ ez a hitvány, mestörségös kálszbádi só sömmit. Annyikát se, mint a leesött mákszöm... Jaj neköm...

Kántorné szavába pedig belezagyvált Márika visító szava:

- Hát! Így mén ez mindég! Csak győzze az embör gyomorral a vén disznót! Hát! Csak má ne is lenne, hogy szabadúna meg tűle az embör! Hát!

Csakhamar előkerült aztán a másik vő is, az előkelő külsejű kocsmáros, a szabatos társadalmi formák embere, Heldmann Gyula, és a másik lány, egy vérbajos, görnyedt, koravén asszony, kendőbe burkolózva, földig érő ruhában, s ott sopánkodtak valamennyien Jóska bácsi ágya körül. A kocsmáros kezében tartotta fekete keménykalapját, s mély basszushangon magyarázta, hogy ez így tovább nem mehet, gyámság alá kell helyeztetni a vén iszákost, hírbe hozza a családot, eljátssza az emberek tiszteletét, elvégre őneki a saját erkölcsi reputációját is tekintetbe kell vennie, vagy mi, s utóvégre ő nem szokott hozzá, hogy minden áldott nap ilyen piszkos ügyekkel traktálják.

- Meg kell találni a megfelelő formákat, s ártalmatlanná kell tenni a vén bolondot - jelentette ki felháborodva, kifeszítette széles mellét, s törékeny, görnyedt feleségére vetett egy lesújtó pillantást.

- Gyámság alá kell helyöztetni, aki ejen - visított Márika, vastag, zsíros nyakán úgy járt le s fel a toka, mintha külön begye lett volna, s ez a begy már túlontúl tele volna keserűségekkel. Arcára is kiült az emészthetetlen keserűségtől való utálata, s felgyűrt rékliujját meg-megrángatta vastag, szintén zsíros karjain. Hangja már szinte fisztulázott a magasságokban.

Vilonyai káromkodott.

- Az. Én mögtöszöm, nem bánom én, ha az Isten emböre is, az istenit neki! - Csizmái dühösen kopogtak a kövezeten, s pillantásra sem méltatta az ágy szélén nyögő, sóhajtozó öregasszonyt, aki piszkos, izzadt ingével, bamba arckifejezésével mint valami bálvány meredt maga elé, nagy emlőjű, suta, hindu bálvány. Fekete kezeit fáradtan hullatta az ölébe.

Csak Jóska bácsi hallgatott. Alaposan behasadt a koponyája, s nem volt kedve vitába szállni a vitatkozókkal. Ámbár részegen szeretett kötődni, s mindig az volt az ambíciója, hogy akár igaza van, akár nem: övé legyen az utolsó szó, most felhasználta az alkalmat, hogy szótlanul és értetlenül hallgassa saját kiszapulását. Úgy tett, mintha eszméletlenül feküdnék a süppedő piros párnák puha ölében, s noha minden szót tisztán hallott, nem felelgetett. Így nem volt semmi felelősség a vállán azért, ami történt vele. Majd eligazodik. Csak a feje sajgott, s kissé kóválygott az agya, de azt se tudta biztosan, hogy a szenvedett sérüléstől vagy a szesztől. Ez a kóválygás különben nem volt szokatlan számára, hiszen esztendők óta élt már ilyen kóválygó aggyal. Csak hallgatott. Hadd beszéljenek. Néha aztán, a meghatódottság fenntartása kedvéért, de önmagán való sajnálkozásában is, nyögött egyet, s halkan felsóhajtgatott. Mint visszhang, felelt neki az ágy szélén a felesége sóhajtása és nyögése.

- Én Uram, Atyám, mit tegyek, há legyek evvel az embörrel. Én szegén beteg asszony! Jaj neköm - sopánkodott Mári néni. - Csak bá segétségöm vóna. Három lányom is van, osztán egy sincsen, amikor kell.

- Na, má megen kezdi. Hát - csapott le rá Márika. - Má megen ű a beteg. Má megen sönkije sincs. Hát.

- Mast vóna jó az a bizonyítvány, akit a múlt évbe kiállíttattunk. Mast köllene megpróbálni! - mondta erre a géplakatos.

Kiment a szobából, ahol ő s a felesége lakott a két fiúval, s hamarosan visszatért a bizonyítvánnyal. Ez az orvosi bizonyítvány pont kétesztendős volt, a körorvos állította ki, s le volt benne szögezve mindenféle cikornyás mondatokban, hogy az öreg Kántor József hosszú idő óta idült alkoholizmusban szenved, többször érte agyvérzés, ennek következtében bal oldalára béna, s akaratának szabad elhatározási képességével nem bír, könnyen befolyásolható, s önálló elhatározásra képtelen.

A félív papirosra írott, szépen felbélyegezett bizonyítvány egy kissé piszkos volt ugyan, de mindamellett teljesen megfelelhetett a célnak, amelyre Vilonyai kérte. Sőt az öreg mai állapotában különösen megfelelt. Mert akkor, amikor egy nyári délután Jóska bácsi elkezdte eladogatni a földjeit, megrémült az egész család, a vők éppen úgy, mint a távolabbi atyafiak. Mi lesz, ha iszákosságának sanda tanácsaira az öreg egyszer csak elad minden ingatlant, ingóságot, a pénzt elzárja az almáriom fiókjába, mint szokta, s egyszerűen nem ad senkinek, hanem naponta eliszogat belőle annyit, amennyi a sárban-porban való csöndes hentergéshez elegendő? Mári néni, amikor a földügylet hírét meghallotta, majdnem összeesett. Hát az a bolond embör! Hogy má mit nem tesz! S ki tudhati, mék hal meg előbb, hátha ő (Mári néni) marad tovább életben, s ki visel akkor gondot rá, miből él, menjen el koldulni? Hej, hej én édös jó Atyám!

De Vilonyai is, mintha egyszerre köpni kezdte volna mindazt a szikrát, ami odakint a műhelyben valaha is szertepattogott. Miért vette el ő akkor a Márikát (ő Máriskának hívta, mert somogyi volt és katolikus), mi a fenének volt a hűhó, hogy hát ha majd az öregek behunyják a szemüket, ez lesz, meg az lesz, mire házasodott ő? S Heldmann úr is, aki már szépen kitervelte, hogy az egyik házban ő lakik majd, a másikban meg a sógor, elképedt a váratlan földcsuszamláson. Kitervelték Mári nénivel s a két nővérrel egyetemben, hogy orvosi bizonyítványt fognak szerezni, evvel aztán visszakerítik az eladott földet, s mint állandó Damoklész-kardot függesztik Jóska bácsi feje fölé, ha netalán megint eladhatnékja támad. Ez a bizonyítvány tehát ott lapult Vilonyai fiókja fenekén, ott hányták-vetették mindenfelé, de mégis megőrizve egy esetleg feltámadó veszély idejére. Most Vilonyai forgatta az ablak felé, s mutogatta Heldmannnak.

- Maj elrántom én az ű nótáját, ha még nem vót elrántva, a részög, vén kutyának! De hát mi az Istent keresött azon a padláson!

- Hát! Mindég ott motoszkál a nyavalyás. Mert jobb neki, ha csak egy falás szalonnát is ehetik lopva, ahon nem láti sönki. Olyan ám ez! Mindég azt kereste, hogy há bújhat, ahon nem látik, mit eszik. Hát.

- Jaj, jaj neköm, de meg is vertél engöm, Uram! Én szegén beteg asszony. Há legyek segétség nékün!

- Majd a megfelelő formák alkalmazásával megrendszabályozzuk mi az öreget. Utóvégre társadalmi életet élő ember nem tűrheti el az ilyen botrányokat.

Vilonyai tovább is fel s alá járkált a konyhában, Márika pedig a tűzhely mellett visongatta haragos megjegyzéseit; visító hangon elhadart véleményei, ha praktikusak nem voltak is, de hozzájárultak a férfiak tüzeléséhez, s így végül annyira megerősödött bennük az elhatározás, hogy teljesen kimerítették minden szókincsüket s energiájukat. Ezért elhatározták, hogy elmennek a Heldmann kocsmájába, ahol igen jó siller van félretéve a pince zugában, s ott megbeszélik a további teendőket, mert ez az állapot igazán tűrhetetlen.

Ez történt azon a márciusi tavaszdélutánon, amikor Jóska bácsi szeszdúlta fejével lekavarodott a padlásról, s összetört koponyáját nagyjában vizes ruhákkal kötözgették össze.

Vilonyai magára rántotta fekete bőrkabátját. Vadászdressznek tekintette a szoros, magas szárú csizmát, mert ezen a vidéken szeretnek az emberek rettenthetetlen vadászoknak látszani. A bőrkabát már kopott volt s régi, de így igazi, így jó, így való az. Sapkáját ma még erősebben a szemébe húzta, mint máskor, kis fekete szemei sunyin, rejtőzőn pislogtak ki ellenzője alól, s úgy villogtak, mint a cigányszemek. Általában sok volt ezen az emberen, ami cigányszerűvé tette. Kis termete vékony volt, s meggörnyedve, elhagyva kajtatott az utcán, mindig sietett, mindig rágta a pipája csutoráját, mindig maga elé meredt a földre, s nem köszönt senkinek. Nem büszkeségből. Inkább a mesterember gőgjéből. Meg emberutálatból. Mert utálta az embereket. S az öreg egy-egy kimagasló cselekedetekor főképpen. Azt hitte, most az egész utca őt bámulja, most az ablakok szárnyai kitárult fülkagylók, most az utcasarkokon csatarázó parasztok mind az ő famíliájának esnek neki, mind azt rágják, s mind azzal feküsznek és kelnek. Az utálat alapja tapasztalat volt.

Hűvös márciusi délután; a sáros utcán csak itt-ott lézengett egy asszony. A sarki boltos kint ült a padon és pipázott. Vilonyai bökött egyet a sapkája szélén, s szaporán baktatott tovább. Elment a Dvorák kocsmája előtt, a kocsmáros: Dvorák Pista kint állt a küszöbön, s odakiáltott neki valami zagyvaságot, de ő rosszkedvűen ment tovább. Büdös tót - gondolta, s fekete szemével szúrón odapillantott. A borbélyüzlet előtt újabb utálatosság: egész sereg hangos ember állt az utcán, s mert odabent nem volt már hely, idekint vitatták meg a politikát, s nézegették a néha elhaladó vidéki kocsik rengő farú lovait s menyecskéit. Mogorván odaköszönt, megbillentette sapkáját, most többnek szólt a köszöntés, ezért a kis bökés helyett most billentett. De mogorva, sötét arckifejezése nem változott.

Ezek is mind összesúgnak a háta mögött, s tárgyalják az esetet. Micsoda szégyen. Csak ne keveredett volna ebbe a ronda famíliába. Csak ne tudta volna feleségül venni azt a vastag nyakú, sipító szavú tehenet. Most nem lenne az egész falu szégyene napról napra.

Gyorsan bevágódott a nagykocsma udvarára, s végigment a tornácon. Nem a piac felől került most az egyszer, hanem hátul, az udvaron ment be.

Ez a kocsma valamikor, a régi jó jobbágyi időkben uradalmi épület volt, magtár, tiszttartói lak vagy sertéshizlaló, afféle masszív, vastag falú, magas tetejű, kőkerítéssel körülvett, irdatlan nagy, rosszul beosztott ház, de az sem lehetetlen, hogy pálinkamérésnek vagy vendéglőnek szánták, mert erre a célra volt talán a legalkalmatlanabb. Udvara sáros, hatalmas, fátlan terület, hátul disznóólakkal, nyitott színnel, amely kocsik, szarvasmarhák és színielőadások számára megfelelő helyiség volt. A kocsmaépületnek árkádos tornáca nyílt végig az udvaron, s egy kijárása még a piactér sár- és portengerére. Maga az udvar is állandóan sáros volt, még a legnagyobb kánikula idején is.

Egy darabig az állam adogatta bérbe ezt a kocsmát a legtöbbet ígérőnek, így járulván hozzá az alkoholfogyasztás csökkentéséhez, melyet tudvalevően az iskolákban oly derekasan propagál. Aztán eladták a kocsmát, s megvette a falu egyik legtekintélyesebb erszénnyel s pocakkal rendelkező parasztja, aki úri életét azzal tette hasznossá, hogy felvette a mészáros és hentes címet is, annak jellege nélkül. Egyébként apját ismerjük valamennyien, a dúsgazdag Kistót Samut, Kántor József sógorát, Mári néni testvérbátyját. Ennek fia volt tehát a kocsma tulajdonosa, az viszont bérbe adta Heldmann úrnak, a hajdani borbélynak.

Egyébként Heldmann úr hangja már messze hallatszott a tornácról. Vilonyai hallotta, hogy a feleségét szidta, Juliskát, a görnyedt, beteges, agyonrobotolt asszonyt. Heldmann úr különösen azóta volt szerfölött ideges, mióta hazatért Oroszországból, ahol öt esztendőt töltött hadifogolyként. Ez alatt az öt év alatt természetesen megalapozta oroszországi egzisztenciáját, összeállt egy vénecske özveggyel, annak a boltjába betársult, s igen csinos pénzt és pocakot szerzett. Felesége ezalatt egy vidéki mezővárosban tovább vezette a borbélyműhelyt, mégpedig annak a jólelkű, idősebb segédnek a hálát érdemlő jóvoltából, aki el is akarta venni feleségül puszta szánalomból s a borbélyokra jellemző szentimentalizmusból. (Ez a szentimentalizmus Heldmann úrból sem hiányzott, de már keveredett más tulajdonságokkal.) Azóta aztán, hogy a már elveszettnek hitt Heldmann úr hazatért édes hazájába, sokkal idegesebb volt, mint annak előtte, ámbár azelőtt sem volt valami szelíd. De akkoriban még többet adott a formákra, s az alkohol sem bánt el vele még annyira.

- Az istenit a pofádnak! - ordított Heldmann úr, félretéve minden formát s társadalmi konvenciót, amelyre pedig olyan nagy súlyt helyezett. - Majd megmutatom én neked, hogyan kell vágni a szalámit, s mennyi kenyeret szabad adni a vendégeknek! Azt a keserves istenit az anyádnak!

Juliska már jött is ki a konyhából, szemei könnyesek voltak, s arcát eltakarta a fekete kendőjébe. Meglátva Vilonyait, elrestellte magát s mosolygott.

- Megint rájött - mondta csendesen. - Ezért békültem ki vele.

- Tiktöket is csak a fene esz - mondta bosszúsan Vilonyai, s belépett a konyhába. Heldmann egy tálcán felszeletelt szalámit rendezgetett, s kenyérkarajokat helyezett el melléjük. Kint, a kisebbik ivóban vendégek lármáztak.

- Rögtön jövök, Feri - mondta elegánsan Heldmann, s egyik lábát kecsesen megtámasztotta, míg karjára vette a tálcát, s hóna alá csapta a fehér asztalkendőt. Igazi, hamisítatlan vendéglős volt, hiszen az udvariasságot már borbélykorában elsajátította. - Ez az asszony folyton ügyetlenkedik. Nem lehet akkora kenyeret adni a vendégnek, mint egy kocsikerék. Annak meg kell adni a formáját. Szépen tönkremehetnék, ha úgy szolgálnám ki a vendéget, ahogy ő elképzeli. Persze. Ostoba asszony. Ülj le, rögtön itt leszek.

S ellibegett.

Bejött Juliska. Leült a tűzhely mellé, s megnézte, hogy a nagy sárgaréz kávéfőzőben forr-e a víz. Egy rokkant cseléd ki- s bejárt a konyhában. Vilonyai első pillanatra meglátta, hogy nem olyan jó formájú, mint az ő Lidája a Rohács kocsmában, s rá sem hederített. Odaállt szétvetett lábakkal az ajtófélfa mellé, s komoran szipákolt.

- Mit csinál a papa? - kérdezte bágyadtan az asszony.

- Mit. Döglik. Csak már lenne vége. Ez így nem möhet. Az istenit.

- Gyámság alá kell helyeztetni.

- Azt köllött vóna má régön. Nem má most. Amikor mindönt tönkretesz.

- Nem is tudom, hogy bírhatta ki édesanyám ezt az embert.

- Hogyan! Ahogy te Gyulát. Te is mondtad má öleget, hogy így nem bírod, úgy nem bírod, mert részög is, goromba is, osztán mégiscsak bírod. Má válni is akartatok. Osztán mégis bírtad. Mer bolondok vagytok. Hát.

- Csak viseli az ember a keresztjét. Pedig mennyit dolgozok, meg beteggé tett, mégis tűröm. Igaz, igaz. Gyerekem se lehetett tőle. Mégis tűrtem.

- Kik vannak odabe? - firtatta Vilonyai kelletlen hallgatás után, mert igen unta a sógornője beszédét. Valamikor nem voltak ők ilyen jó barátságban, főképp amikor Juliska viszonya a borbélysegéddel kitudódott, igen köpte a markát, hogy ő megpofozza valamennyit, amért a famíliáját hírbe hozta, de hogy Heldmann eladta az üzletet, s ugyanabba a faluba költözött kocsmárosnak, néhány disznótor és ivás után barátságot kötöttek. Nem volt a barátság ugyan valami mély és eszményi, de hát azért meglehetősen tartott.

- Hát csak ezek a vizsgáló emberek, akik tudod, kivizsgálják, hogy a csányi jegyző mennyit sikkasztott el a hadiözvegyek pénzéből. Most mennek vissza, osztán erre gyüttek, s itt esznek. Nem akarnak a jegyzőhöz menni, mert sógora a csányi jegyzőnek, osztán mindenki azt mondhatná, hogy le akarja kenyerezni a bizottságot. Ereggy be te is.

- Bemöhetnék - rágta a pipáját Vilonyai, s a gőg csak úgy dagadozott benne -, de hát rosseb egye űket. Másra van gondom. Tudod, ha az én fejem megszűnik, akkor minden megáll.

Odabent pedig, a kisebbik ivóban, Heldmann fürgén, billegve, barátságos mosollyal járt-kelt a társaság asztala körül, s kiszolgálta a vendégeket. A hangulat meglehetős fesztelen volt. Mintha nem is a csányi jegyző bőréről lett volna ma egész nap szó, vagy talán éppen azért. Elvégre az nem olyan halálos baj, van egy kis hiánya a pénzek körül, igaz, az özvegyek sem kapták meg több mint egy esztendőn át az illetményeiket, de azok a buta vénasszonyok azt észre se vették volna, ha a jegyzőt valaki be nem mázolja. Kár volt kitörni a nyakát ilyen csekélységekért. Utóvégre mindenki cselekszik valami apró suskust, mi lenne, ha azonnal tüzet kiáltanának az emberek? El fog simulni a dolog. Egy kicsit felfüggesztik, aztán aludni hagyják, aztán majd szól érte valaki a felsőbbségnél, majd észrevétlenül visszahelyezik, egy nap arra ébrednek az emberek, hogy a régi jegyzőjük megint bent ül az irodában, s pipáját tömi. Jobb is békésen elintézni a dolgot, mint hűhót csapni belőle. Mindnyájan cselekszünk hamisságot. Mi lenne, ha ezért nyakra-főre felfüggesztenék az embereket?

Így gondolkozott a jegyzőpártiak csoportja. Ehhez a csoporthoz tartozott a csányi jegyző sógora is, szintén jegyző, értelmes, jól táplált úr, akinek roppant tekintélyt parancsoló, harsogó, ropogó hangja volt, s a mondatai olyan kerekdedek, mint a tokája. Kissé alacsony, jó vállú férfi volt, gyermektelen, református, igen vallásos ember, ünnepnapon eljárt az istentiszteletre fekete selyembe öltözött feleségével, vacsorákon, tűzoltóünnepélyeken mint az állam tekintélyének exponense tósztokat mondott, felvirágoztatta a keresztény ipart egy részvénytársaság alapításával, amely téglagyártásra rendezkedett be, azonban a mostoha viszonyok megbénították, fellendítette a kereskedelmet, mert elnöke volt a Hangya szövetkezetnek, s a mostoha körülmények ellenére tudott is valami forgalmat kimutatni, sőt a pénzpiac irányításában is részt vett mint a Takarék igazgatója, s ezen a területen látszott munkássága a legeredményesebbnek, mert a háború óta a betétállomány hatalmasan megnövekedett, legalább a háromszorosára. Míg békében ugyanis mindössze harmincezer korona volt a betét, addig a háború után ez az összeg kitett több mint kilencvenezer koronát. Nagyon agilis ember volt, a falu kultúrája mintegy az ő személyisége körül kristályosodott ki. Itt is ő ült az asztalfőn, s meggondolt, harsogó, erősen kiropogtatott szavai minduntalan belevegyültek a zűrzavarba.

Vele szemben az öreg körorvos ült, mintegy képviselve azt az álláspontot, hogy a hivatali funkciójuk közben elbotló alkalmazottaknak nem szabad irgalmazni. Ő a tiszta erkölcs legkeményebb alkalmazója és követelője volt. Azt állította, hogy ki kell dobni mindenkit, aki a korrupció szekerét tolja. Kopasz, hosszúkás, már őszülő feje volt a doktornak, s válla már meggörnyedt a munkától és a kocsikázásoktól. A jegyző irgalmas felfogásával szemben már arcára is ki volt írva a kegyetlen, ellentmondást nem tűrő puritánság, s ha lehetett, ezt a kifejezést csak fokozta kopott ruházata, vasalatlan nyakkendője s megtűzetlen, puha inggallérja. Meglátszott rajta, hogy otthon nemigen viselik gondját. Rettentő sokat beszélt, állandóan, állandóan csak beszélt, akár hallgatta valaki, akár nem. Mindenről teljesen kitisztult s tántoríthatatlan véleménye volt, s nemcsak a politika, közgazdaság és irodalom problémáit oldotta meg teljes biztonsággal, hanem az élet s halál kérdésében is csalhatatlan pápának tudta magát. Ateista volt, de az ateisták etikai szilárdsága benne valami szentimentális erkölcsimádattá laposodott. Verseket írt, saját költségén ki is adta őket, több ízben jelentek meg Mucsai Dalai a lapban, orvosi könyveket s folyóiratokat azonban már réges-rég nem olvasott.

Ott ült még az adóügyi jegyző is, fiatal, nőtlen ember, a segédjegyzők keshedtsége, Istentől elbocsátottsága meglátszott rajta, roppant szerény ember, ami illik is a pályája elején álló férfihoz. Mellette ült, a jegyző jobbján, a szomszéd járás főszolgabírája, meg a másik oldalon a körtéspusztai uraság, bizonyos Borsay Lajos, olyan kemény s olyan kicsiny, mint a bors.

Az asztalt alaposan megrakatták sörökkel, csak a doktor, Fentős Manó kavargatta rendes feketéjét, s szítta melléje a komisz, de megszokott Hölgy-cigarettát. A jegyző nem dohányzott, a főszolgabíró ellenben szivarra gyújtott, ha megkívánta a nikotin izgalmait, most is kikészítette már a tányérja mellé.

Heldmann úr olyan volt, mintha még most is a borbélymesterségben szorgalmaskodna. Hol ide, hol oda hajolt az urak háta mögött, megkérdezte valami külön erre a célra kicsiszolt, bársonyos, mély hangon, hogy parancsolnak-e sót, paprikát, hozzon-e még szalámit, jó-e a sör, vagy inkább megpróbálnák a barnát, néha tenyerébe csapdosott a szalvétával, mosolygott, ragyogott, majd meg olyan mozdulattal hajolt meg, mintha a borotválást befejezte volna, a szalvétát hóna alá csapta, s kecsesen megbillentette a cipője hegyét. Egészen szokatlan volt ennek a kitűnő vendéglősnek az udvariassága ezen a vidéken.

- Az útjaink, hála istennek, mintha javulnának - mondta a jegyző, Horkay Ferenc, kidüllesztette mellét, megtörölgette száját, s poharát megemelte, mintha tósztozni akarna. - Igyunk egyet az útjaink egészségére.

Nagy meggyőződéssel ropogtatta a szókat.

- No, az Isten akárhová tegye - bosszankodott a főbíró -, nem mondhatnám, nem mondhatnám, hiszen majd a vesémet rázta ki, erre tifelétek nagyon kátyúsak és görbék az utak. Sehol a világon ilyen gyalázatos utak nincsenek.

A doktor nevetett.

- Görbe utak, he-he-he, jól mondtad, kérlek, görbe utak. Még jó, hogy kátyúsak is, így aztán megreked itt-ott valaki.

Nagyon kellemetlen s tapintatlan tudott lenni a doktor, kevés ragadt rá a társasági érzékből, nem voltak kifinomodott, igazi úri tapogatói. S már magyarázni kezdte nagy becsületesen, hogy:

- De kérlek, aki már azon töri a fejét, hogy tisztességes maradjon-e vagy sem, az már nem tisztességes ember. A tisztességes ember nem gondolkodik azon, hogy mit kell cselekednie. A tisztességes ember már a vérében az. Eszébe sem jut, hogy valami...

Szavai elvesztek a zsivajban.

- Ááá, ááá, ugyan kérlek alássan, még Krrrisztuss is azt mondta, amikorrr a bűnös asszonyt meg akarták kövezni a farrizeusok, hogy: az vessen rrrá előszörrr követ, aki bűn nélkül való... Terrrmészetesen valamennyien bűnösök vagyunk, s nem lehet meghúzni a határrrt, ahol a tisztesség kezdődik vagy végződik. Én...

- De hagyjuk talán, kérlek alássan, hiszen az utakról kezdtünk beszélni - vágott bele az elcsavarodott vitába a főszolgabíró, aki nagyon jól ismerte a jegyző és a körorvos közötti ellentéteket. - S végeredményben is neked, Ferikém, talán kellemetlen is, hogy, noha egyelőre tisztázatlan a kedves sógorod helyzete...

- Azon a mi Ferink nem háborodik fel, dehogy, ismerem jól az ő puritán gondolkodását, s ismeri jól mindenki... - jegyezte meg Borsay.

- Úgy van, úgy van - kiabált buzgón és ízléstelenül az adóügyi jegyző, s már emelte is a hosszú söröspoharat, hogy főnöke egészségére igyék.

- De kérrrlek alássan, hiszen csak nem akartok utóbb ünnepelni - szabadkozott a jegyző. Elhárító mozdulatot tett, azonban a poharak csengtek, s valamennyien nevették a szerénységét.

- Talán még egy üveggel - kapta el elegánsan Heldmann úr a kiürült palackot, s már ment is a söntésbe sörért.

Általános társalgás kezdődött az építési kölcsönről, amelyből pont ez a megye kap megint sokkal kevesebbet, mint amennyire szükség lenne, az utak gyalázatos rosszaságáról, a legutóbbi automobilbalesetről, amely valahol a közelben történt, s a kisgazdák lehetetlen politikájáról. Heldmann jött a sörrel, s megállván a hátuk mögött, néha-néha beleszólt a vitába. Általában valamennyien elégedetlenek voltak a kormánnyal, valamennyien megegyeztek abban, hogy az ország pusztulásba rohan, s a mielőbbi háború szükségességét hangoztatták. Különösen a doktor lelkesedése hágott magasra, amikor a háborúról volt szó.

- Nem kell tűrni semmiféle megaláztatást - mondta szinte kiabálva, s az ideges emberek könnyen hevülő izgalmával majd ledöntötte a kávésfindzsáját. Új cigarettára gyújtott, hadonászott, s a dohány nem akart égni. - Mindenki legyen sovén magyar, olyan sovén, mint én. Akkor ezt az országot nem fogja megaláztatás érni soha.

Ez valamennyiüket fellelkesítette, s általános hangzavar támadt, valami mámoros döngés, lárma. Heldmann úr a háttérben hangosan helyeselt, s legmélyebb basszushangját szólaltatta meg.

Nem akart addig elmenni, amíg a társaság együtt volt, egyrészt azért, mert maga is erősen szerette a társaséletet, s szívesen közölte véleményét, másrészt pedig látni akarta a fogyasztást, s az elszámolásnál nem akart semmit kifelejteni. Néha aztán kínálgatni is kellett, nem feltűnően, de mégis erélyesen, hogy az üzlet menjen.

Ekkor bejött sután, görbén, fáradtan, örökké összetörten s hervatagon a felesége, s halkan odasúgta neki, hogy jöjjön már, mert Feri odakint igen dühös a konyhában. Ne várassa meg annyira.

- Mi közöd neked hozzá, te hülye - morrant rá csöndesen Heldmann -, mit jársz a nyakamra, majd ha rád bízhatom a vendégeket, én is megyek.

- De el kell intézni azt az ügyet - mondta Juliska.

- Az istenit a pereputtyodnak, de sok huzavona van vele! Csak már egyet se látnék közületek.

Kifelé indult, a söntésben megállt, s kortyintott egy kupicával abból a zöld pálinkából, aminek csak az ő torkán s egyes kivételesekén volt szabad lefolynia. Ennek a zöld folyadéknak köszönhette azt az állandó magas feszültséget, amely idegeiben vibrált.

Nehezen ment nagyon, mert észrevette, hogy a jegyzőnek nagyon savanyú, gondterhelt az ábrázata, szép, kemény szólamai nem hangzanak olyan csengőn, mint máskor, a jól kiropogtatott hazafiaskodás mintha ma ízetlen lenne. Mi lehet ennek az oka? Annyira bántaná a sógora balszerencséje, hogy ez rontotta el a kedvét, vagy talán... ő maga is érzi a hurkot a nyaka körül? Nagyon hangoztatta, hogy az vessen a bűnösre követ, aki maga sem vétkezett.

Kíváncsi ember volt Heldmann Gyula, mert szerette tudni, mi lakik az emberekben. Jó kocsmárosnak tudnia kell, hogy kinek mit adjon. S ő jó kocsmáros volt s jó üzletember.

Vilonyai már nagyon haragos volt, amikor beinvitálta a nagyobbik ivóba. Itt egy sarokasztalhoz ültek, a tél-túl lézengő s lassan iszogató, lassan beszélgető horvát parasztoktól jó távol, távol a hangszereiket piszkálgató, cserfes cigányoktól is, letett a zöld asztalra egy üveg szabadszállási bort, s töltött sógorának.

- Ezt kóstold meg, ebbe nem kevertem semmit.

Vilonyai szakértelemmel szopogatta a bort. Csak úgy ült ott sapkában, s pipáját a kezében tartotta, miközben áhítattal ivott.

- Jó. Ölég jó.

- Hát akkor hogyan is akarnád azt a dolgot? - kezdte Heldmann.

Vilonyai egyszerre táltossá vált. Szeme feketén villogott a sapka ellenzője alatt, s bár hangját erősen tompította, mégis kiabálásnak hatott.

- Megmondtam én azt má rögtön, hogy köll valamit kezdeni avval a vén disznóval. Meguntam má a sok bajt miatta. Neköd persze jó, te nem laksz vele egy födél alatt, de neköm se éjjelöm, se nappalom tüle. Ha fönn jár, akkor örökké csak az én nyakamon ül, ott eszi a fene, ott firtati a dógomat, hordi a híröket, ott kínlódik, parancsúgat az inasoknak meg neköm is, mintha neköm más dógom nem lenne, egy iparosnak! Hogy te Feri így, te Feri úgy, fizesd ki az adót, csinyád meg a kilincsöt, zárat, kúcsot, meg a rosseb tuggya mit mindönt. Feri ugorgy ide, meg oda, hun ez, hun az... Meguntam én má ezt, de legfőképpen a részegösködésit. Hogy az Isten vergye meg, hát a falun se tudok úgy végigmenni, hogy ne röhögnének rajtam, na, ott megy annak a részög disznónak a vője, annak a lányát vette el, attul vári a sok jót, kapi, lesi, hogy a rosseb az ilyen famíliát enné meg, osztán még ű meséli fűnek-fának a kocsmába, hogy ezt meg azt vett neköm, ezt meg azt adott, lakást, műhelyt, hozományt, segítött meg áldozott ez a vén, részög paraszt. Az én családomba nem szoktam meg az ilyet, hogy én egész nap csak a részögösködést lássam, azt má nem. Utóvégre ki vagyok én? Én iparos vagyok, ű meg csak egy büdös paraszt. Örüljön, hogy elsózta a lányát ulyan embörhő, mint én vagyok, ilyen bolondot úgyse kapott vóna soha. Hát még osztán az a sok kínlódás vele, mikor hun a piacon, hun az udvarba esik össze. Akkor ki cipelje más, csak gyere te, Feri, húzzad, emeljed, vigyed, szagújad, tapogasd... hogy az Isten vergye meg!

Dühösen ivott a borból, aztán megtömte kis pipáját, s újra rágyújtott.

- Hát ez ellen tenni is kell valamit.

- Köll, az istenit, mer én nem bánom, egye rosseb az egész famíliát, én kiveröm onnan valamennyit, menjenek a fenébe, én má nem nízöm tovább. Vagy magam megyök el, el én, mit neköm, én megkeresöm a magamét akárhun, pusztuljanak, vesszenek ott, ahun vannak. Ha most nem helyözzük gyámság alá, hát...

- Az is különös, hogy mindig a legkisebb lánya után sír az öregasszony - jegyezte meg Heldmann -, pedig láthatta volna már, hogy nem éri meg. Most rájuk se néz. Az a festő persze vígan él, pingál, utazik, neki az egész nagyon közömbös. Akkor meghiúsította, hogy az öreg végrendeletet írjon, most aztán a többivel nem törődik.

- Az, a bitang istenit az annyának! Ha akkor sikerül a végröndöletöt megcsinátatni vele, most má sömmi baj se lenne. Jól is indút. Osztán a vége meg az lett, hogy még a jegyzőt is én fizettem.

- Utóvégre a te érdeked volt a végrendelet, nem az enyém - pattant fel sértődötten Heldmann. - Te kaptad volna a házat egészen, én meg csak lemondtam. Én mindenről lemondtam.

- Az igaz, de én meg ápútam vóna, mápedig az nem ulyan könnyű dolog, két hétig hurcóták utána a mocskot, szagútam a piszkot, má enni se tudtam. Hát az sömmi? Te persze nem próbátad. Te csak lemondtál.

Bujkáló dühvel nézett a vele szemközt ülő arcára, erre a jól ápolt, rendesen borotvált, kölnivízzel lemosott, tiszta s úri arcra, a növekedő tokára s a jól szabott mellényre, a mellényt ékesítő óraláncra, az egész pocakosodó s tekintélyes úrra. Aztán elült a dühe, mert nagyon jól tudta irányítani indulatait, aszerint ahogy hasznosabb volt. Fekete cigányképén elsimult a harag, s szemei rávillantak a borospohárra.

- Nem köll azér huzakonni, tudod te azt jól, hogy nemcsak az én érdekömbe vót, hanem a tiedbe is, mer te elvetötted vóna az ápolás gondját, én meg megkaptam vóna a házat, de az a nyavalyás piktor is ki lett vóna nullázva.

- Meg kell beszélni a jegyzővel - gondolkozott el Heldmann. - Mit lehet itt tenni? Az a lány, az Irén, akármikor hazajöhet, mert már nagyon kedves ám, mióta nincs itthon, s aztán az kap meg mindent.

- Akkor má inkább legyek kódus! - kiáltott fel Vilonyai.

- Nekem viszont nem áll érdekemben, hogy izé... - hebegett lassan Heldmann, s elábrándozva bámult a pohárba, melyet két ujjával lassan forgatott. - Nekem utóvégre megvan a magam kenyere, a magam családja, nem vagyok rászorulva senkire, hát... én elég könnyen kibírom, ha részeges az öreg. Akkor, a télen, persze másképp volt, akkor itthon henyélt az a léhűtő piktor, de hát az se sikerült, s nekem el is ment már a kedvem.

A géplakatos úgy bámult rá, mintha valami feneketlen verem nyílnék meg előtte, amire nem is számított. Még rövid idővel előbb maga Heldmann sógor is ütötte a vasat, s most már másképp határozott volna? De mindjárt a helyes nyomra bukkant, mert eszébe jutott, hogy sógora csak előnyök reményében szorongatja őt, s miután erre rájött, azonnal egyenesen a dolog közepébe vágott.

- Nízd, Gyula, neköd is jó vóna, ha az öregöt sikerülne meglakatóni valahogy, mer teneköd akkor sömmi gondod az öregökre nem vóna, maj má mink csak elkínlónnánk velük...

- Hátsz ami a gondot illeti... A szülői szeretet és kegyelet kötelesség, és a két öreget csak elápolná valaki, akinek ők aztán hagynának valamit a megfelelő formák között...

S megint elmerengett a vasrácsos ablakon túl, ki a piactérre. A nap már alkonyodóra hajlott, s zavaros felhők suhantak a tavaszi széltől űzött halvány égboltozaton.

Vilonyait módfelett dühösítette a sógora viselkedése. Megcsaltnak érezte magát.

Vajon az ő jóhírén nem éppúgy csorba-e a vén iszákos viselkedése? S hát a télen, amikor a harmadik lány is idehaza volt, s ott lakott az öregek házában, a konyha mellett, meg a hitvány festő, aztán az a csúnya eset történt, hogy az öreget megütötte a guta, s azt hitték, hogy már a végét járja, vajon nem ő is azon volt-e, hogy a végrendelet elkészüljön? Akkor belement, talán mert olyan ravasz volt, hogy tudta, nem fog sikerülni. Honnét tudhatta? S most... egyszerre megmakacsodott. Mit akar?

- Nízzed, te Gyula - kezdte elnyelintve dühét. Azonban nem folytathatta tovább, mert az ajtón bekiáltott Juliska.

- Gyere csak, Gyula, az urak akarnak valamit.

Heldmann fürgén és szolgálatkészen kisietett, s otthagyta sógorát egyedül.

Valóban, a dolog nagyon zűrzavarosnak látszott, s akkor még Vilonyai nemigen hitte volna, hogy valaha is eligazodik. Mindent olyan szépen kitervelt már réges-régen, a régi házban (mely az újjal egy udvarban fekszik, illetve annak éppen szoros szomszédja) fog lakni, ott rendezi be a műhelyt, még a télen, amikor azt a félbenmaradt végrendeletet íratták az öreggel, felméregette a falak hosszúságát, szélességét, az istálló térfogatát s más efféle szükséges épületeket, hogy a műhely számára már jó előre kitervelhesse a helyet. A másik házban, az újban pedig hadd lakjanak Heldmannék, ő szívesen lemond annak egyharmadáról, szívesen cserél Heldmann-nal, akár az öregasszony jussát is átengedi, csak őt ne háborgassák a régi épületben, mert ha abból ki kellene neki hurcolkodnia, akkor meg lenne ölve. Akkor mehetne innen. Akkor visszavándorolhatna oda, ahonnét jött. Tönkremenne. Mert házat venni itt lehetetlen, mindent megkaparítanak a Bácskából bevándorló svábok, építeni nem tud, mert ahhoz szegény, elmenjen innen, ahol a környék összes munkáltatói ismerik, ahol kuncsaftjai vannak, elmenjen? Akkor akár úgy gyújtson fel mindent, az is jobb, mert elmenni egyértelmű a tökéletes leégéssel. Akár feküdjék oda, ahová az apja: az országút szélére, s hagyjon veszni mindent. Vigyék őt is a kórházba, mint ahogy az apját. Fogják le a szemét idegenek, rongyok és tetvek között. Mint az apjáét. Mit lehetne itt tenni?

Így töprengett, amikor egyedül maradt az asztalnál.

Heldmann visszajött. Letelepedett a bor mellé, s újra töltött.

Így ültek ott, s szilárdan üzleti alapra helyezkedve, megvitatták a dolgot.

Este kilenckor már meglehetősen beszeszeltek, s a kocsmáros lelkes hangulatban kiabált a borosüveg mellett.

- Meg kell találni a megfelelő formákat. Azt a lányt meg, az Irént, az ő drágalátos piktorjával, ki kell semmizni.

- Ölég bajt okozott má, az Isten vergye meg! - kiáltott nagyot Vilonyai, s a tócsás asztalra csapott.

- Egyszerűen üzleti alapra kell helyezkedni. Ennek az a formája - fejtegette Heldmann úr. - Így aztán majd megértjük egymást. De csak úgy, Isten nevében, lemondani egyharmad házról, azt nem kívánhatod te sem, Feri, akármilyen jó sógorod is legyek. Nem igaz? Szilárd üzleti alap! Ez a lényeg. Te lemondasz az új házról, én lemondok a régiről, aztán a végrendeletbe meg majd azt íratjuk az öreggel, hogy te kapod a régi házat, mert te ápolod. Az a néhány rongy föld meg legyen azért az Iréné. A köteles részt nem szabad sérteni. Meg kell adni a dolgok formáját. Érted. Szilárd üzleti alap. Igyál.

Már szédelegtek, de azért ittak.

- Tudod, sógor - kezdte most Vilonyai -, maj csak elkínlódjunk aztán. Te az új házba, én a régibe. Egymás mellett. Neköm is jó lesz, de neköd is. Azt meg, a taknyost, egye meg a rosseb. A piktorral együtt, a bitanggal, megérdömöli amennyi bajt az okozott. Az öregöknek meg nem is köll megmondani, az a vén hülye nazarénus asszony utóbb is körösztülhúzi, osztán sömmi sem lesz a dologbul. Hát.

- Csak rá kell beszélni őket, akkor belátják, hogy az érdemel többet, aki ápolja. Azt kell mondani, hogy fölfordulnak az útszélen, nem lesz, aki rájuk nézzen. Majd belemennek akkor.

- De hát az asszonyok? Utóvégre az üvék az örökség... - jutott eszébe Vilonyainak. Ha részeg volt, valami barátkozó hajlandóság kerekedett benne felül, s így gondolt a nőkre is, akiknek örökségét ilyen szépen felosztották maguk között.

- Áááh, az asszonyok - legyintett Heldmann. S olyan szavakat is mondott, amiket nem szoktak reprodukálni. - Majd rábeszéljük őket. Ne félj.

- Kirúgom, ha pimaszkodik - jelentette ki Vilonyai.

- Én is. Örüljön, hogy visszafogadtam a házamba. Az után a házasságtörés után.

Az ivó közben megtelt. Vastagon feküdte meg a füst, s a piszkos falakon emberi pára s hőség gyöngyözött. A sarokban a nagy vaskályha ontotta a forróságot, mely szertehullámzott az alacsony helyiségben. Mindenfelé csörömpöltek a poharak, itt-ott már vacsoráztak is, üvegek csengtek, s a cigányok a sarokban pengették húrjaikat, a cimbalmos végigtrillázott a cimbalmon, egy paraszt, aki már nagyon be volt állítva, elbődült. Odakint leszállt az est. A kisebbik ivóban kurjongatni kezdett a segédjegyző, s a jegyző is hangosabban ropogtatta a szókat. Általános emelkedettség volt érezhető a kedélyeken. Csak Juliska járt-kelt szorgalmasan s görnyedten ki s be a görcsös padlón, egy kissé behajló bokái minduntalan megbicsaklottak, s majd elejtette már az üvegeket és tányérokat. Néha odament az urához, s mondott neki valamit, az most nem gorombáskodott, mert a hasznos tervnek meg akarta nyerni, de alaposan megfutkároztatta. Mindent egyedül kellett végeznie.

A jegyzőék kiüzentek Heldmann-nak és Vilonyainak, hogy üljenek át hozzájuk. Vilonyai álszerénységgel fogta poharát s ment a kis ivóba, már nem is szeretett a hangos parasztok között üldögélni, meg az urakhoz való dörgölőzés is cigányszerű lényéhez tartozott. Sipkáját hóna alá szorította, s meggörnyedten, eleresztve magát, tengve-lengve, hanyag vadászmozdulatokkal baktatott az asztalhoz, s kezet fogva mindenkivel, leült a sarokra, s fekete szemével vizslán körülvillantgatott. Heldmann is odaült, s elkezdődött az iddogálás. Mindig jobban fogy a bor, ha a kocsmáros maga töltöget s magának is. Heldmann pedig értette a módját.

- Ha tudná a Kistót Lajos, hogy ilyen bor is van a pincéjében, hát kidobna a bérletből - mondta kedélyesen.

Aztán meg a feleségének kezdett parancsolgatni:

- Öljetek meg hat csirkét, csináljátok meg pörköltnek, aztán ide vele!

Kezdett összefutni szájukban a nyál. A főszolgabíró, aki érezte, hogy őt most meg fogják itt kopasztani, már azon gondolkozott, hogy miből talál erre fedezetet a felesége előtt. De a politika, a végtelen politika vadul kavargott a levegőben, s nem lehetett gondolkodni. A jegyző már tósztot is eresztett meg.

Vilonyai azonban tartózkodón s egy kis lenézéssel bámult a sapkájába. Valamikor, szegényember korában, amikor a háborút úgy úszta meg, hogy egy gyárban éjjel-nappal dolgozott éhbérért, s a felesége minden héten hazajárt, hogy legyen mit enni, akkor még Vilonyai Ferenc csak közönséges lakatos volt és szocialista. Dühös és véres kifakadásokkal szidta a háborút, s lelkesedett az első pacifista s úgynevezett defetista beszédekért. De változtak az idők, változott az anyagi helyzete, és változtak elvei.

Most már csak lenézéssel és gúnnyal tudott megemlékezni a szocializmusról, s a helyi intelligenciával vadászatok meg kocsmázások közben összemelegedvén, teljesen átvette annak szempontjait, illetve szemponttalanságát. Egyet őrzött meg változatlanul: a lenézést, mely lelke mélyén minden iránt s mindennel szemben felágaskodott, minden iránt, ami nem az övé, vagy nincs vele valamilyen vonatkozásban.

Leszállt az éj, s a Kántor-házra sötétség borult.

Bent azonban, a kis szűk, meleg, piszkos konyhában, ahol az öregek ágyai álltak, égett a mécs. Kántorné ott ült ágya szélén, a hőségben még jobban nekivetkőzött, rövid ujjú inge, amely olyan piszkos volt, mint a föld s olyan gyűrött, mint a rongy, szabadon hagyta nyakát s karjait. A nyaka löttyedt volt már és ráncos, elhervadt zsírpárnák dudorodtak a bőre alatt, s vörös volt ez a bőr, mint a réz. Karjai pedig vastagok s hájasak voltak, könyökig szinte feketék, felül meg zsírtól fényesek. Ellenben annál jobban be volt kötve a feje, noha őszülő hajfürtjei kicsapzottak a kendő alól. De már boltozott homlokát egészen beárnyékolta a kendő csücske, amely éppolyan meghatározhatatlan színű volt, mint minden ebben a helyiségben. Még a mécses világossága is olyan mosatlan, olyan tisztítatlan és piszkossárga, mint a felkavart folyóvíz hullámai.

Az ágyban hörgött az öregember. Feje bebagyulálva vizes ruhákba. Száraz, sovány, bütykös kezei a dunyhán feküdtek. Az a különös, apatikus kifejezés honolt az öregember arcán, ami a vén parasztokra annyira jellemző. Előrebámult a konyha pókhálóval befüggönyözött falára, s bámult, csak bámult, s nyögött, hörgött. Már nem adta az eszméletlent. Hallott már és látott. Néha beszélt is. Minduntalan sírva fakadt, úgy érezte, hogy itt az utolsó állomás. Ez meghatotta egy kicsit, de csak annyira, hogy a maga számára előnyöket csikarhasson ki. Ennek az állapotnak is csak a haszna érdekelte, mint világéletében mindenkor mindennek.

A horpadt s valamikor fekete bőrdíványon ott ült Márika és Juliska. A dívány vörös volt már, és kilógott a belseje. Lószőr puffadt ki az oldalán, s a közepe úgy besüppedt, mint egy évszázados sírhalom. De a két nő azért kényelmesen ült rajta vagy inkább benne. Juliskán sötét ruha volt, Márika ellenben úgy jött be, ahogy a munkából szabadult. A gyerekeket: Ferit és Lacit lefektette. Még Vilonyait és Heldmannt várták, mind a kettő ügyes-bajos dolgokban járt-kelt valahol. Heldmann a vendégeket intézte el, s összeszámolta az aznapi bevételt, Vilonyai meg valószínűleg a Rohács kocsmában iszogatott, vagy Baranyai mészárosnál, aki jó vadászpajtása volt, s a felesége az a bizonyos Lida, aki tízesztendős volt, amikor egy csavargó, toprongyos alakkal, a Mézes Miskával először rajtakapták.

Most azonban nem volt féltékeny Márika. A régi nagy veszekedések elültek. A jövendő méhében különös dolgok értek. Juliska már elárulta, hogy Gyula meg Feri jól kieszelték az új végrendeletet, s hogy most sokkal okosabban csinálják, mint amikor még itthon volt Irén a férjével, s annak sikerült meghiúsítani a dolgot. Most előrelátóbbak.

- Nem kell szólni senkinek - mondta halkan -, majd csak akkor, ha minden meglesz. Gyula már beszélt a jegyzővel is. Azt mondja, hogy csak hívassuk el, meg gondoskodjunk három tanúról is, majd ő megcsinálja. De előbb hívassuk el a doktort is, hogy annál biztosabb legyen a dolog, hadd vizsgálja meg. Aztán majd a Gyula meg a Feri ügyvéd előtt adásvételi szerződést csinál az új házról. Mintha a Gyula megvenné a Feri örökségét, a Feri meg a Gyuláét. Érted.

Márika semmit sem értett. Fogalma sem volt róla, hogy mit beszél a nénje. Kettőjük közül Juliska volt az értelmesebb, komolyabb, megfontoltabb, ő már Courths-Mahlert és Herczeg Ferencet is olvasott. De nem volt az baj, hogy Márika semmit sem értett. Zsíros, fénylő karjait simogatta, zsíros és fénylő kerek képét ide-oda hajtogatta, mint a lúd, ha képzelt vízben fürdik az udvar közepén, kidomborodó, nagy hasát kifeszítette, s öntudatosan mosolygott.

- Tik lemondtok az új házról, osztán mink meg a régibe legyünk, oda vigyük a műhelyt is, hát, úgy má osztán meglegyünk maj valahogy... Hát...

Tudta, hogy valami cseréről van itt szó. Csak azt nem értette, minek ide ügyvéd.

- Hát hogy ne legyen olyan, mintha ki lenne csinálva. Mer akkor az Irén megtámadhatja a végrendeletet, vagy a piktor belelovalhatja, ha megtudják.

- Nem pörölhetnek azok, ezt meg nem lehet máséttani - suttogta Márika.

- Jaj, jaj neköm - kezdte az óbégatást az öregasszony -, ett vagyok most evvel a beteg embörrel ni, osztán olyan egyedül vagyok, akár az ujjom. Sömmi segétségöm sincsen, három lányom is van, osztán mégis sönki se segétt. Mondtam is annak a Ferinek, hozzon má kálszbádi sót meg lubilomot, mer nem bírom má a gyomoridegömet, mélység sokat kell szenvedni, de hát jába beszélök, jába könyörgök annak is. Most osztán ett a beteg embör. Én édös jó Atyám, ne hagyj el.

Lassan betipegett a vén nazarénus szomszédasszony, Punak Zsuzska. Vénlány volt ez, ami vajmi ritkaság a parasztok között. Ő sem volt valami tisztán s csinosan felöltözve, mintha különösen az öreg nazarénus asszonyok vallási dogmái közé tartozott volna az is, hogy minél piszkosabbak s rendetlenebbek legyenek. Főképpen a nagy kendő, amely Zsuzska arcát, ráncos szemét beárnyékolta, látszott közös szekta-jellemzőnek. A nagy, fekete pamutkendő. S a földet seprő, hosszú, tavaszi sárkoloncokkal bevert szoknya. Meg a viselkedésben is volt sok hasonlatosság. Punak Zsuzska is minden pillanatban, minden lépésnél nyögött, minden lehető alkalommal sóhajtozott, mintha állandóan a foga fájna, pedig talán már foga sem volt. Szelíd, békés természetű nő volt a Zsuzska, nem sok vizet zavart, elfőzögetett, varrogatott, néha kiült a háza elé, vagy eldöcögött távolabb is. Régi szomszéd volt, szemtanúja Mári néni sok-sok kínjának, amit Jóska bácsi szeszelgetése okozott, vigasztalója a reménytelen vergődésben, csillapítója s tereferélő barátja is. Mind a ketten együtt szoktak menni vasárnaponként a gyülekezetbe, lassú, megfontolt, hívőkhöz illő lépésekkel, lesütött szemmel, mint a szüzek, talpig gyászos feketében, kezüket a mellükre szorítva. Punak Zsuzskának még lakást is a nazarénusok házában adtak. Megvoltak ők békében egymás mellett, s néha, amikor a részeg Kántor dühöngve fejszét ragadott, s ki akarta verni a házból feleségét s legkisebb lányát, Irént, ő szaladt át lélekszakadva, s vetette magát közbe, hogy nagy baj ne legyen. Jóska bácsi utálta is, mert állítása szerint Zsuzska csábította a feleségét arra, hogy nazarénus legyen, addig egészen tisztességes asszony volt, s állítólag nem is hazudott.

- Jestét - nyögte Punak Zsuzska, s nagyon lassan becihelődött az ajtón, óvatosan tette be maga mögött, mintha tojáshéjból ragasztották volna. Odatelepedett a tűzhely mellé, s elnézegette a pislogó lángok játékát. Szipogott is, ámbár aligha a konyhában uralkodó s más emberfia számára kibírhatatlan savanyú, áporodott s betegszaggal kevert bűz miatt.

- Beszélgetőztök, he? - kérdezte aztán igen csöndesen. Hangjában áhítat volt s a nazarénusok gőgös szerénykedése. - Na, hát hogy van az öregötök? Javul-e?

- Jaj, látod-e, Zsuzska, látod-e, hogyan megvert engöm az én jó édösatyám, hogyan megvert! Ez az embör mit tevött megen. Aztán csak így vagyok ni, egyes-egyedül, akár az ujjom, sönki segítségöm nincsen, nem ölég, hogy a gyomoridegöm, a fejlázam mamá megen röggel óta nem hágy egy percöt se, mer csak nem kaphatok kálszbádi sót, se lubilomot, jába mondom a Ferinknek is meg a Samunknak is (ez a bátyja: Kistót Samu), egyik se hozhat...

- Mast osztán ne beszéjön többet, mert ett vóna az ideje, hogy ápolója kerüljön. Hát! Csak meg kell íratni a végröndöletöt az öreggel, osztán arra kell hagyni valamit, aki ápoli magukat. Hát! Ingyér nem is. Jába vári. Sönki se lesz bolond, hogy ilyen gyalázatos munkát, amilyen az öreg piszka, elvégezzön ingyér. Nem ám. Hát! Csak lessék.

- Jaj, dehogy írassunk mink még egyször végrendeletöt, hallitok-e, dehogy. Műte az Irén elment, etthagyott engöm, öreg szülőjét... - Nem folytathatta tovább, elhagyatottságában, árvaságában szipogni kezdett, s visszafordított szoknyája szélébe fújta az orrát. Köhögött. Könnyei leperegtek ezerráncú, táblás arcán, s a mécses világánál mint aranycseppek csillogtak.

- Má pedig az nem úgy van! Nem ám! - kiáltott fel dühösen Márika. S a szomszéd hol Mári néninek, hol Márikának, hol Juliskának helyeselt, aszerint, hogy ki szólt éppen, s ki felé fordította kíváncsi füleit.

- Én pedig - kezdte mély, dörmögő hangon Kántor Jóska bácsi a dunyhák között -, má pedig... hallitok-e... én nem írok vég... röndöletöt... Nem ám... Neköm egyaránt kedves... mindegyik... gyerököm...

S most ő kezdett el szipogni. Ide-oda hányta magát az ágyban, keservesen nyögette és csikorgatta az ágydeszkákat, s ő maga is keservesen nyögött és sóhajtozott.

- Hát ugyan ki ápoli akkor? Mer mink nem! Nem ám! - visítozott Márika.

- Inkább ne ápójon sönki... Meghalok én úgyis.

- De nem úgy van ám az, embör, hallod-e - fordult ki már a béketűrésből a felesége, s eszébe jutott az a sok mosatlan, mocskos ruha, amit neki kell kimosni, s egyszerre belenyilallt a kínfájdalom gyomrába és fejébe. - Ki mosi ki azt a sok rondaságot, mer én nem ám, hallod-e. Én magam is beteg öregasszony vagyok, akit ápóni kellene, osztán nem kívánhatod, hogy még én kínlódjak veled. Hallod-e, Juliskám - fordult Heldmann-néhoz -, segélj te, neköd van szógálód, nem akgat a gyerök se, te jobban tehetöd...

- Hát a kocsma, édesanyám, a kocsmával meg ki törődik akkor?

- Igaz, igaz, a kocsma - bólogatott Punak Zsuzska szaporán. - Ebbe igazad van, Juliska.

- Na látja.

Irtóztató illat terjengett már a konyhában, Jóska bácsi nyögött és jajgatott, Mári néni összeborzongott az undortól, Juliska letakarta az orrát, egyedül Vilonyainé nem vette észre a helyiségben uralkodó betegbűzt.

- Mi lesz velem, Uram-atyám, mi lesz velem, hogy bánhatok el evvel a ronda embörrel, akit bár soha meg ne láttam vóna, amit én evvel kínlódok, az má nem is... az má csak valami... Ejen beteg asszonnak kínlónni vele! Hehh! Gyűjj hát legalább te, Márika. Segélj neköm, látod, alig mozdulhatok.

- Hát, ugye jó vóna, ha valaki segéttene. Maj csak lesse. Ha magának baja van az öreggel, csak kínlóggyon vele.

- Biza Mári, má csak kínlónni kell vele, ha má összekerültetök - mondogatta áhítatosan Punak Zsuzska.

- Mér nem segétt az a kedves lánya, az Irén? Mér nem gyün az ede, ebbe a piszokba, ebbe a koszba, mér nem ápoli az öreg szüleit? Gyünne ide az. Maj látna valamit, az úri nagysága. A nagyságos asszony. A piktorné. Hát.

- Hej, biza, biza, te is jól mondod, Márika - helyeselt Zsuzska.

- Rettenetes ez, ez a piszok, ez a rendetlenség. Magukat megeszi a szemét. Maguknak is úgy kell elpusztulni a piszokba. Rettenetes ez.

Juliska arca elé húzta a vastag kendőt s összerázkódott.

- Osztán hogyan akarnátok, he? - kezdte pedzeni az öregasszony a kivetett horgot.

Ebben a percben valaki éktelenül bevágta az előszoba ajtaját, hogy csak úgy csörömpölt. Csizmák kopogtak a téglán. Vilonyai volt.

- Na, hát él-e még? - nyitott be a konyhába, s azon a gúnyos-fölényes hangon kezdte a beszédet, mint aki nagyon-nagyon lenéz és szán valakit, de segíteni nincs módjában. - Hát mikor eszi meg a piszok, mi? Persze nincs, aki kikaparja belüle, nincs hát, mert ugyan ki is akanna ilyen vén zsugoriaknak, ki sajnálná üket, hadd vesszenek ott ni...

- Má peeg neköd igazán nem kellene így beszélni, Feri, hallod, mer éppen te kaptad a legtöbbet, hozományt is, bútort is, ruhát is, mikor má asszony vót a Márika, akkor is lánykori ruhájába járt, téged segétöttünk legjobban, a házba is tizönkét esztendő óta ingyön laksz, peeg ki vót kötve a lakbér, osztán a műhely, akit az öreg épéttetött, de hát még a sok koszt, akit béhordtatok a városba a háború alatt, de lá, elfeledted má a jókat, mert úgy vesztetök vóna éhön... Te csak hallgass...

- Kinek adtak maguk? Mit adtak maguk?! - ordított Vilonyai olyan éktelen haraggal, mintha a beléhez nyúltak volna. - Kinek adtak maguk?

- Nektök. Osztán még tik urakodtok. Hát.

Az öregasszony valósággal kihevült a méltatlankodástól. Észre lehetett rajta venni, hogy a belseje reszket.

De csodálatosképpen Vilonyai már az első pillanatban lehűlt, elhallgatott, egyenletesen kezdett a konyhában járkálni, s pipáját rágta.

- Hát jó - vetette oda a pipa mellől. - Ott egye meg magukat a fene. Báni a rosseb. Neköm nem fáj.

- Feri fiam... Feri... Feri... - kezdett nyafogni Jóska bácsi, s halványan csillogó szemében könny úszkált. Könyörögve bámult a vejére, mint a koldus. - Ne víjjatok hát megen. Nem kell azt úgy venni... Csak ne víjjatok. Mi lesz belőlem... meg ebbül is ett ni... az asszonybul... mi lesz... Ne hagyjatok...

- Sönkim sincsen, aki segéttene...

- Még a Samu bácsi is azt mondta, hogy most már csakugyan itt az ideje a végrendeletnek. Már a télen meg kellett volna csinálni, nem lett volna baj, de hát az Irénnel...

- Avval a sönkivel, aki odaadi magát mindönkinek... - vetette közbe a másik testvér.

Vilonyai szünet nélkül járkált a konyhában, s rágta a pipáját. Sapkája ellenzője olyan sötétséget borított az arcára, mintha nem is cigány, hanem szerecsen lett volna. Még apró szemének villogását sem lehetett látni. Számított rá, hogy az öregek majd akadékoskodnak, de mégse hitte volna, hogy ilyen állapotban is annyira vonakodjanak.

- Vót itt a doktor? - kérdezte aztán kelletlenül.

- Nem vót. Minek lett vóna. Béütte a fejét, osztán maj begyógyél - motyogta Mári néni.

- Az. Béütte, osztán maj begyógyél - utánozta gúnyosan Vilonyai az öregasszony hangsúlyozását. - No jó. Hát csak lessék. Neköm mindegy. De maj egy-két nap múlva hiába lesz a doktor is, a végröndölet is.

- Hát. Mit űnekik. Sajnálják rá a pézt. Mer maga is inkább meztéláb jár télön, csak ne kopjon a cipője. Hát.

- El kell hívatni azt a doktort, hallod-e, Mári, hadd nízze meg. Mégiscsak nyugodtabbak vónátok.

Így tanácsolgatott Punak Zsuzska nagy fürgén.

- Az én nyugodalmam - legyintett az öregasszony -, oda van az má. Nagy beteg vagyok én. Osztán sönkim sincsen. Még ezök a gyerökök is...

- Nem az a baj, hogy beütötte a fejit - kezdte újra Vilonyai a magyarázatot, s úgy érezte, hogy sötét hatalmak ellen harcol, s ereje már fogytán van, inkább aludni szeretne már, mint itt hadakozni a büdös konyhában. - Maga is tuggya jól, meg az egész világ tuggya, én is, maga is, Zsuzska néni, mindnyájan, még ű is tuggya, az öreg, hogy nem az a baj, hogy béütte a fejét, mint maga mondja. Hanem űneki most má ütött a távozás órája. Ezön nincs mit bámészkonni! Hát. Most éppen tavasz van, ilyenkor ütötte meg a guta előbb is, má vagy háromszor is. Ezt vegyék észbe. Ezt mindönki érti, csak maga nem, mama. Itt má hiába tekergeti a fejit piszkos rongyokkal. Itt má hiába várja, hogy maj begyógyul. Megette a fene! Jobb lesz hát ápolórul gondoskodni, mer én nem ápolom ám, én nem bírom a szagát, mer neköm kifordul a gyomrom, de még nem is mosok ám rá a felesége helyött, nem ám... Hogy az Isten vergye meg!

- Feri... Ferikém... - nyögte az öreg, s mint a hernyó, úgy fetrengett az ágyában, szemét könyörögve vetette a járó-kelő alacsony férfi után, de nem tudta elkapni a pillantását.

- Tudod te azt jól... hogy én egész életömbe munkás, szorgalmas, dógos... dógos embör vótam... Míg az Isten evvel a betegségömmel meg nem vert... meg nem vert... Hát én nem azér mondom... de talán... adhatnátok egy ital bort...

- Adjanak hát neki, ha má nem áhati meg még most se - szólt megvetőleg a veje. - Ilyen vót ez egész életibe. Ilyen vén bolond.

- Hát! má megen csak a bor! Azt hinné az embör, valami okosat akar mondani! Hát! - visítozta Márika, már ment is a borért, s csakhamar hozta, s odalökte a beteg öregember szája elé. Az nagy nehezen felemelte fejét, könyökére támaszkodott, s nagyot, hosszút szürcsölt a borból.

- Heeee - dőlt vissza aztán a vánkosra -, ez jólesött...

- Ilyen vót mindég, világéletébe - sóhajtotta az öregasszony -, ilyen ám. Én meg csak szenvedtem mellette.

- Mindönki tuggya, hogy te mennyit szenvedtél - hagyta helyben Zsuzska.

- Gyerünk innen! - kiáltott fel elkeseredve Vilonyai, s az ajtónak indult. - Százszor is megbántam má, hogy ebbe a famíliába betöttem a lábamat. Csak csúfság ért ebbe a házba. Bár soha ne tudtam vóna átlépni a küszöbét.

Már éppen ki akart rohanni, s Márika ugrott, hogy megfogja a bőrkabát sarkát, amikor szembe jött vele Heldmann úr hosszú, fekete kabátjában s elegáns, fekete sportsapkával a kezében.

- Na, jó estét, mama. Hogy van a papa? Jól? Jobban? Átugrottam egy pillanatra, hogy megbeszéljük azt a végrendeletet. Mindenki mondja, hogy itt az ideje. A doktor is azt hiszi, szegénynek ez az utolsó. Már említettem a jegyzőnek. Most nem szabad elhirtelenkedni, mint a télen avval a sajnálatos esettel, amikor az a szélhámos piktor itt garázdálkodott. Jól meg kell gondolni.

- Beszélhetsz ezöknek - fakadt ki Vilonyai -, akár menjünk innen, ezök ugyan föl nem foghatik, mi köll ide. Üsse meg az istennyila az egész ügyet, én ugyan többet be nem töszöm ide a lábamat, nem én. Hogy még engöm röhögjenek, a jó bolondot. Hogy maj velem hurcótassák a... maj mondtam mijüket, azt má nem. Egye meg űket a fene. Vesszenek rakásra. Mi vagyok én! Gyámolítójuk? Vagy mi?

- Még szemünkre hányik, hogy sokat kaptunk - visítozta Márika, s vastag nyaka megint elkezdett veszedelmesen dagadozni, mintha a keserűség töltené már a begyét. Alacsony homloka alatt vadul tüzeltek színtelen szemei.

- Hogy mennyi hozományt kaptunk, meg ruhát meg kenyeret meg mi mindönt. Hát! Inkább ne láttam vóna sömmit, mint hogy...

- Nem vagyok rászorulva, tartsák meg. Hogy a...

Vilonyai, végképp feldúlva, megint ki akart rohanni, a kocsmáros azonban jobban tudta türtőztetni magát, elébe állt, s karjait kitárva, elfogta a menekülőt.

- Ne rohanj, no, hallod, még nincs vége. Maguk is minek beszélnek olyasmit, ami nem egyeztethető össze az ízlés formáival. Mire való a sértegetés? Maguk sokkal okosabbak. Maga is, papa. Mindig okos ember volt, bíró is volt, kereskedőember, mindig volt tekintélye, s még a minisztériumba is eljárt. Maga megértheti, hogy miről van itt tulajdonképpen szó. - Pózba vágta magát, kiegyenesedett, s fekete sapkájával néha erősítette szavai nyomatékát. - Arról van csak szó, hogy magát, papa, megint elérte a baj, itt fekszik, igaz, nem tud mozdulni sem, Isten ments, én nem akarom sérteni a kegyeletet, de megtörténhetik, hogy valami megtörténhet... Hát Istenem, maga okos ember, papa, beláthatja, hogy itt aztán csőstül hull a baj, ha a maga józan esze elmúlik. Gondolja csak el...

Valamennyien áhítatosan hallgatták a komoly férfit, mert igazi úriemberhez illően állott előttük, s szavai kerekdeden s értelmesen hullottak. Valami megnyugtató biztonság zengett legmélyebb s legbársonyosabb basszushangjából, s ez lenyűgözte őket. Még Juliskának is az járt az eszében, hogy kár lett volna ezt az okos úriembert elhagyni annak a romantikus, szerelmes segédnek a kedvéért.

- Mert mi történik itt, ha maga, Isten ne adja, behunyná a szemét? - Így fejezte ki magát, hogy "behunyná a szemét", mert ez nagyon tapintatosan hangzott. - Mi történne itt? Azonnal széthúznák az egész örökséget. Az ősi örökség, akiben maguk dolgoztak, fuccs. Amit el nem vinne a perköltség, azt elvinné a zsidó. Mert azt hiszik maguk, hogy az a piktor majd nyugodni fog a bőrében? Ne higgyék, papa, mama. Hiszen Irén nem kapott sem hozományt, mint mi, sem kelengyét, de még bútort is alig, aztán, ami igaz, az igaz, Feri sógor még itt is lakott vagy tizenkét évig, műhelyt is kapott, meg más jókat, magamról nem beszélek, én mindig mostohafiú voltam, de azért mégis... - némi szemrehányás rezgett a hangjában, s tenyerével lesimítgatta a frizuráját. - Szóval, azok az uracskák aztán követelni fognak ám, jönnek ám a hozományért, meg miegymás, mert az a piktor megtalálja a szükséges formákat, hogy magukkal elbánjon. Mit gondolnak...

- Halli-e, mit mond?! - visított diadallal Márika, aki szinte reszketett, olyan szépen elmondott mindent Heldmann. Ő éppen így gondolta.

- Jaj neköm... Nincsenek gyerökim... - jajgatott az öregasszony.

- Fiam... Gyula... - Jóska bácsinak eleredt a könnye, s szipákolt -, te csak izé... te csak megértöttél... izé...

- Magának pihenésre van szüksége, papa - intette le jóindulatúan Heldmann. - Maga hallgasson. Értsenek meg: ha maga behunyja a szemét, itt mindenki dögrovásra kerül, én, Feri, maga is, mama, igen maga is... Kiforgatják azok... persze. Tessék majd valorizálva fizetni a hozományt. Hát a többi? Feri tizenkét esztendei lakbére... Amiből nekem is járt volna valami. Hát a perköltség. Csak érjék föl ésszel. Mi lesz itt? Magát, mama kitúrják a haszonélvezetből. Mehet koldulni. A gazdag pógár özvegye. Jó lesz az? Papa! Maga így gondol a feleségére?

Nagy, döbbenetes csend szakadt rájuk. Odakint halkan sustorgott a tavaszi szél, s távol ugatott egy kutya, Mári néni rengeteget sóhajtott. Zsuzska néni felnyögött, s a beteg képén könnyek szivárogtak.

Heldmann úr leült, mert a kocsmában sokat fáradt, s ivott is derekasan.

- De ez semmi. Juliska, otthagytam a vendégeket, eredj haza, vigyázz rájuk, majd én is rögtön ott leszek.

Juliska, mint a katona, aki parancsot kap, hogy menjen őrjáratba, habozás és pillanatnyi késedelem nélkül elment.

- Na mármost, izé... igen. Mi lesz akkor a Ferivel is, a lányuk férjével, akire annyit áldoztak, akiből embert csináltak...

Vilonyai a fogát csikorgatta...

- Mi lesz az onokákból, na mondják meg, papa, mama, mi lesz, ha az a piktor szépen kiforgatja magukat, aztán az egészet eladja és elutazza?

- Jaj neköm, azt hittem, má vége a sok bajnak, az is, az Irén, etthagyott, inkább elment avval az embörrel, de nem ösmeri az annyát... Mi lesz velem, én jó Édösatyám? Jaj, csak beteg ne vónék...

Az asszonyok ájtatosan néztek fel Heldmannra, aki nyugodtan ült a széken, s nem mutatta, hogy kellemetlen neki ebben a pokoli melegben kabáttal a hátán magyarázni, s szívni a penetráns levegőt.

- Na jó, tegyük fel, hogy nem hal meg papa, akkor is mit árt a végrendelet? Ha megbánta, hát összetépi. Hisz a végrendelet csak egy forma. Minden józan, okos ember csináltat végrendeletet, aki törődik valamit az utódjával...

- Nem akarok még egyször... nem akarok...

Heldmann, mintha csak erre várt volna, hidegen fölállt, s begombolta hosszú kabátját. Sapkáját a fejébe nyomta.

- Ja, persze - mondta higgadt nyugalommal, s arca olyan volt, mint a diplomatáké. - Kár is beszélni itten. Gyere, Feri, ők a saját kárukat akarják, ők nem hisznek a gyermeküknek, a vőjüknek... Ők azt hiszik, hogy itt valami gazság készül, kihúzzuk fejük alól a vánkost... Hát jó. Maradjanak itt, én ugyan nem sokat törődöm vele, csak a szívem esett meg magukon. Mert hát... Na, mindegy.

Avval megindult kifelé az ajtón. A géplakatos utána.

De felugrott Márika, s visítva törtetett a férfiak után.

- Nem kell azér! Maradjatok! Hát. Mi a fenének azér mingyá!

S az ágyból felüvöltött az öregember könyörgő zokogása:

- Maradjatok hát... Feri... Gyula... kedves gyerökim... Mindég ti vótatok a kedves... gyerökim...

Megpróbált felülni, s nyögve, fújtatva s köhögve tápászkodott épnek maradt jobb karjára, azonban hiába, nem volt elég ereje hozzá, minden fáradozása, kínlódása kárba veszett, s nyögve visszahullt a dagadozó vánkosra.

Könnyei végigperegtek arcán.

- Sönki... sönki se akad... aki törődne velem... az apjikkal... olyan vagyok má nekik... akár a hernyó, akihön nem akarnak nyúlni...

- Nem is szép ám, nem biza - lázadt fel a vénasszony is -, hogy engöm, beteg öregasszonyt etthagyjatok evvel a tehetetlen, csúf embörrel... Hát ki mosson, ki söpörjön, ki főzzön akkor?

- Hát! Az jó lenne ugye, de még egy szöm kukoricát is sajnálnának attul, aki ápoli! - visongott Márika, s nyaka csak úgy rengett.

- Csak vesződjön vele, maga a felesége. Minek van ilyen ura. De gyerünk innét, a rosseb ezt az egész dógot meg a famíliát is, akibe belérántottak!

Heldmann úr azonban sokkal engedékenyebb volt, sokkal lojálisabb s lágyabb szívű. Nem ment el, hanem duzzogva letelepedett előbbi helyére, miután élesre vasalt nadrágját előbb gondosan felhúzta térdein két-két ujjával. Sapkáját az ölébe tette.

- Lássuk hát. Mindennek megvan a maga formája. Feri, te se mérgelődj, hanem hozzatok egy üveggel, aztán mindent megbeszélünk. Utóvégre emberek vagyunk. Emberek. Mindnyájan. Maguk is emberek, maga is, papa. Itt nem kell ízléstelen hercehurcákat rendezni, úgyis megy a dolog. Papa, maga mindig kiváló ember volt. Ezt mi tudjuk. Maga bíró volt, maga eljárt a község dolgaiban, maga épített, gyarapított, munkás ember volt... Hát, hogy most ide jutott, az nem baj. Azaz bajnak baj, de azért maga tudja, mi a kötelessége. Meg kell menteni az utódokat a pörtől. Békesség, ez a vallás parancsa is.

Mindnyájan bólogattak Heldmann úr szavaira. Nagyon szép szavak voltak, az öregasszony is érezte, hogy nem közönséges szürkeségek, hanem ünnepi érzelmek ezek, s mintegy parancsszóra elkezdett szipogni. Valósággal hisztérikus meghatódás ömlött el valamennyiükön. Jóska bácsi horpatag mellét is megrázta a zokogás, ez a valamikor kemény férfi, aki soha egy fikarcnyit semmiből nem engedett, most egészen összetörve fetrengett könnyeiben, s úgy érezte, hogy a szeretet tudja csak megváltani a szenvedésektől, melyekbe tehetetlensége tiporta. Utolsóbbnak látta magát az útszéli ebnél. Márika is erősen bólogatott. Csodálatosan meghatotta őket egynéhány ritkán használatos, szebb szó, cifrább mondatfűzés. A vénasszony hüppögött is már. Eszébe jutott minden nyomorúsága, a sok piszok, hideg, betegség, nélkülözés, mely ebben a gazdag házban rászakadt, s az egykor délceg férfi vonagló, fetrengő, saját piszkában romló, méltatlan pusztulása. Igen megsajnálta magát. Csak Vilonyai mosolygott fekete bajusza alatt, mert nem fért a fejébe, hogy hogyan lehet valaki olyan valóságos szónok és politikus, mint ez a Gyula. Érezte, hogy a siker szárnycsapásai megfrissítik körös-körül a dohos, rothadt levegőt, s a jövő kiragyog.

Becsapta az ajtót, s ment a borért.

Régen elmúlt éjfél, a konyhában még mindig ott ültek a rokonok. Az asztalon halványan, füstösen égett a mécses, vacsoramaradékok hevertek s az összefaragott hatalmas búzakenyér. A tűzhelyen égett a tűz, s ebben a homályos világítású konyhában piros és fekete figurákat vetett a falra, sőt az ágyban fekvő Jóska bácsi alakja mögé valami hatalmas, fekete, szüntelenül imbolygó, nagy fülű és csonka szarvval felrútított árnyrémet vetített, s akárhogy is mozdult a könyökén támaszkodó, tehetetlen öregember, akárhogy fetrengett is, és igyekezett erősnek s tehetősnek látszani, az árnyék vele mozdult, rá-rábókolt bekötött fejére, mintha le akarná teperni.

Csöndes beszélgetés sustorgott a tűz dorombolásába. Még Márika is visszafojtotta visító, élesen hasogató hangját ebben a szent órában. Mert valamennyien érezték, hogy életük válságos fordulójához érkeztek, s ez ünnepélyessé tette őket, mintha valami nagy ünnep vigíliáját ülték volna áhítatosan s misztikus hangulatokba merülten.

Leginkább Heldmann úr vitte a szólamot. Nagyon higgadtan, intelligensül, formásan, tapintatosan magyarázgatta, hogy milyen okos, rendes, józan ember volt világéletében az öreg. A végrendelettől azért sem kell félni, mert rendet teremt az ember halála után az örökösök között. Ha ő nem gondoskodik még életében a gyerekekről, hát a harmadik lány, az Irén, aki csak gyűlölettel s haraggal, bosszúval gondol szüleire s rájuk, meg férje, a csavargó festő, aki az asszonyt csak tüzeli a büdös parasztok ellen, mindenét zsidókézre juttatja, az ősi örökség, ház, föld méltatlan kezekbe kerül, s ahol Vilonyai szorgalmasan dolgozik hosszú évek óta, ahol gyermekeinek a kenyeret keresi, s ahol hírt s nevet szerzett az öregeknek, a Kereskedelmi Bank lovai nyerítenek majd, s becsapott emberek káromkodnak. Minden a feje tetejére áll, azok, Irénék nem nézik a kegyelet nemes érzéseit, a szülői ház kedvességét, azoknak csak pénz kell... Ezért jobb a rendes végrendelet, legalább a házak dolgában meg kell kötni a kezüket. Ő, Heldmann a család érdekében, s mert mindig jó vő volt, jó fiú volt, készségesen lemond az őt megillető egyharmadról, illetőleg nincs kifogása az ellen, ha a felesége lemondana.

Vilonyai áradozott az örömtől, hogy ápolhatja apósát. Sőt anyósát is boldogan holtáig. Akár a tenyerén hordja őket, hiszen eddig is ki fogta pártjukat, ha ő nem? Amikor gyámság alá akarta helyezni az öreget, az is csak azért volt, mert aggódott a vagyonukért. S csakugyan joga is volt azt az eladott földet visszacsikarni. Tudta azért mindenki, hogy az öreg józan, derék, okos és megfontolt ember. Az nem vetett rá sötét árnyékot.

- De ha mast osztán ebbe nem men belé - mondta Márika, s kissé hangosabban belezagyvált az ura csöndes dörmögéseibe -, akkor osztán...

- Nana, persze - mondta komolyan s meggyőződéssel Heldmann -, akkor természetesen más eszközökkel kellene az érdekeket megvédelmezni, éppen az örökösök szempontjából. Akkor más formákat kell találni...

Csuklott, de finoman elfojtotta, s kezét a szája elé téve ásított.

- Akkor má igazán nem löhet elhalasztani tovább - idegeskedett Vilonyai, s kegyetlenül, ridegen csöpögtette a mérges szókat, melyek valósággal megmerevítették a két gyámoltalan, de hiú öreget, mert érezték, hogy hatalmában tartja őket ez a két kemény ember. - Akkor osztán nem érdömlik mög, hogy valaki csak rájuk is nízzön. Akkor osztán igazán bolond famíliába hozott az ördög. De istenömre mondom, nem irgalmazok akkor tovább. Ilyen vén, részögös fráter meg egy vén, bolond nazarénus könnyen möhet ám a bolondokházába. Akkor osztán nem nízhessünk ám tovább, hogy itt maguk oktalankodjanak, mer akkor nem lösz ám főd meg búza meg miegymás, akkor nem löhet ám egész álló nap a kocsmába inni, meg a gyülekezetbe vinni a pézt a kendő csücskibe nagy ájtatosan...

- Én vittem valaha is pénzt a kendő csücskibe! - lázadt fel a vénasszony. Noha már semmit se bánt, semmi sem sértette, csak mint a kutya az esővizet, úgy rázta le magáról a sok szóbeszédet a maga makacs, gőgös, bezárt, nazarénus ridegségével, attól borzadt, hogy a vasárnaponként elvitt kis pénzek kiderülnek, a pénzecskék, amiket a nazarénus asszonyok az uruktól lopkodnak el, s a kendő csücskibe csavarva nagy ájtatosan, lesütött szemmel s ballagó léptekkel visznek el a gyülekezetbe, ahol összeadják. - Neköm vót valaha is eszömbe, hogy elvigyem a pézt, honnan vittem vóna, mibül, lá nem adott neköm ez az embör még csak egy szögre valót se, lá ráfeküdt a kúcsra, megóvasta mindön krajcárját... Osztán mire vittem vóna? Jaj neköm, ejent má, ejent...

- Ne víjjatok hát mindég - szólt a sarokból az öregember siránkozó könyörgése. - Még az utósón is veszeködöl, te asszony... Úgyis tudom, hogy... egész életömbe csak loptál... hazudoztál... Te büdös názárénos... Te hazug...

- Hát... szóval csak úgy gondúkodjanak - vetette oda foghegyről Vilonyai, mert nagyon biztosnak érezte magát a nyeregben, s már ura volt annak a szomszéd háznak, az öregebbiknek, amelyikre egész életében fájt a foga. Már elképzelte a műhely fekvését, berendezését, a cséplőgépek számára emelt félszert... Elképzelte, hogy mekkora úr lesz ott ő, a magáéban, a biztosban, végre, végre markában érezte élete és házassága eredményét, a gyümölcsöt, amiért annyit tűrt, bízott, lenyelt, megalázkodott, hazudott, csalt és csúszott-mászott. Ő, Vilonyai géplakatos úr, iparos, két segéddel dolgozik, irigyei megsárgulnak, kenyere nagy karéj, felesége elkussad, a falu szája befogva, mindenki messziről köszön, varrógépet, villamoscsengőt már nem javít, csak gépeket, cséplő- és malomgépeket, autót és dinamókat, vagy szakértői utakra megy... S a múlt vérgőzös ködébe elmerültek a háborús évek koplalásai, megalázkodása, szégyenletes munkabére és alacsony munkája, a gyár dübörgése s a csiszolt gránátkupakok piramisai. Az eladott nyakláncok és gyűrűk, a kikunyerált féldisznók s a hazulról cipelt kenyerek... Minden egy csapásra elmerült, mennél jobban behatoltak az éjszaka mámoros csendjébe, mennél jobban szétmállott, elenyészett, kikorhadt a két nyavalyás öreg akarata, önuralma, ítélete s józansága. Ez a kicsiny, vézna, ideges és robbanékony ember valóságos Napóleonja volt az éjszakai végrendelet-ütközetnek, s a bor gőze cselekvővágyat forralt benne.

Vele szemközt a felesége meg-megduzzasztotta a hőségben kivörösödött vastag s csillogó nyakát, amely hasonlatos volt a puha fonott kalács kövérségéhez, kerek képe is vörös volt, s fénylett, kifejezéstelen szemei valósággal égtek a tervek lázában, s alig bírta megállni, hogy ne váltsa sipítóélesre letompított hangját. Minduntalan belebeszélt az ura szavaiba, alig tudta türtőztetni csiklandó idegességét. Mikor valamelyik öreg valamit ellenük mondott, vagy aggódott, nyögött, sóhajtott, Márika arcán, de különösen szemeiben állati gyűlölet, düh, bosszú s letipró akarat kígyózott.

Mellette Juliska összetört alakja a fekete kendőben, mintha kissé jobban élt volna, mint máskor. Neki nem volt miért marakodni, tervezni, hiszen nem volt gyermeke, az ura sorsával s ambícióival se sokat törődött, általában nem tudta izgatni az egész hercehurca, de arra gondolt, hogy késő öregségére nyugodalmas és tisztességes, magas kőházban, a magáéban, háborítatlanul meghúzódhat, a kertet, melyben gyermekkora sok hangulatos alkonyatát töltötte, minden kerítésdarabot, minden gallyat és vakondtúrást ismert, aggságában munkálhatja, az övé lesz... és... (ez volt a titkolt s maga előtt is távoli sugarakkal csillogó reménység) talán az urát is kidobhatja egyszer, nem szorul rá, megélhet a magáéból... megvalósíthatja egykori tervét, hogy elválik tőle, hiszen csak betegséget s kék-zöld foltokat kapott a robotért, elválik, s maga élhet csendben. Ezek a vágyak őt is életre keltették, s néha-néha mintha valami szent szolidaritásban érezte volna magát az urával.

Úgyhogy mikor végül két óra tájban Heldmann ajánlotta, hogy menjenek haza, hátha a magukra hagyott vendégekkel nem bír a szolgáló, s késő is van már, az asszony fáradt karját az uráéba fűzte, s karonfogva mentek ki a sötét konyhából a tavaszi hideg holdfény ezüstmezőire. Mintha most lett volna az esküvőjük.

- Jó éjt, mama. Jó éjt, papa - köszöntötte Heldmann az öregeket, mikor begombolta fekete kabátját, s fejébe nyomta a sapkáját is. Kezet fogott a vénemberrel, úgy érezte, hogy valami hideg, nyirkos, utálatos férget fogott meg kényes borbélykezével, amely finom hajakhoz, pomádéhoz, brillantinhoz s a könnyű borotva csontnyeléhez volt szokva. Hamar zsebre dugta a kezét s ment.

Csodálatosképpen a szesz most nem tette izgága bugrissá, mint rendesen, hanem a nagy, jó örömben megőrizte emelkedett kedélyállapotát.

Vilonyai szintén indult, avval az ürüggyel, hogy fáj a feje a melegtől. De a piactéren elkanyarodott a vendéglő mögött Baranyai lakása felé, s megkocogtatta az ablakot. Tudta ugyanis, hogy falura ment disznót, borjút venni, s valahol csúnyán vedeli a bort cimboráival. Neje tehát egyedül van otthon. Úgy is volt. Kissé vastag, de fehér s puha kar nyitotta ki az ablakot, s a meztelen karok mögött más meztelenség is látszott. Lida igen fehér, híres, fehér nő volt, kövér és párnás, gusztusos. A szesz alaposan felcsigázta a kis lakatos ösztöneit, már érezte a pazar éjszaka ízét, s a rá jellemző lapos pillantással végigmérve a kihalt, holdvilágos, néma piacteret, besurrant a kiskapun.

Így ő is magasan végezte a napot.

Márika még ottmaradt a bűzös, forró, fülledt konyhában, melynek piszkos falairól gyöngyözött a pára. Ő most szülői szeretetben oldódott fel egészen. Kijelentette, hogy majd az éjjel ő fog vigyázni, nehogy a beteg apának vagy a hasonlóképpen nagybeteg anyának, Isten adja, valami baja legyen. Hajtűvel megigazgatta a mécset, kieresztette szoknyája, alsója kötőit, hogy ne szorongassák a derekát, s eldőlt a bőrdívány recsegő rugóin. Kényelmetlen volt a hely, de ezúttal nem volt szabad visszariadni az áldozatoktól. S bár szíve mélyéből unta a két öreget, undorodott a szabályos időközökben megismétlődő ájtatos sóhajoktól, nyögésektől, mégis olyan képet vágott, mintha az undor szánalom lenne kissé zsíros és nehezen mozduló szívében.

Elszenderedett, s csak félfüllel hallgatta az öregasszony monoton, daráló, sóhajokkal s nyögésekkel túlontúl megszínezett panaszait, az életről, a betegségekről, a kárlszbádi só s a lubilom hatásairól, valami Pásztor Kőnig nevezetű orvosságról, amely rendbe hozta a gőzmalmos idegeit, az epehányásról, az étvágytalanságról s hogy őneki minden sós. Mikor pedig türelmetlenül kifakadt, hogy:

- Má megen a baját beszéli? Mindég csak azon töri a fejét. Hát! - a vénasszony megsértődve elhallgatott, s hirtelen arról kezdett magyarázgatni, hogy három lánya van, s mégis senkije sincs, hogy a legkedvesebb, az Irén, el is felejtette már, Isten tudja, merre, hol éli világát avval a hamis embörrel, aki megvette a szívét.

Amikor lefestette az öreget pálinkás- és borosüvegek hegytetején, hanyatt fekve, tátott szájjal, a botránkozás hullámai kicsaptak a tisztesség medreiből, s akkor termett először az ötlet a végrendeletről. Már-már sikerült volna is minden, a jegyző már kiteregette papirosait, megjelentek a tanúk is, amikor a piktor felpakolta Irént s a kisfiúkat, s egyszerűen, jókedvűen, pimaszul, szemtelenül, könnyedén elment... elment mindörökre. Akkor aztán az öreg is abbahagyta a végrendelkezést, fel is épült valamennyire, azonban...

- Nem is lennél te annyira oda, hallod-e, te embör - beszélte az öregasszony keserűen, s szívében új lobogással, kék és sárga tűzzel égett a hosszú gyűlölet harmadik veje iránt, aki annyira lerázta magáról a két öreg paraszt s a pontos és garasos rokonság minden tekintélyét s akaratát -, azér vagyok én is ejen beteg, ejen igön-igön beteg... Jaj, neköm, én jó Édösatyám, mennyire is meglátogattál! Nem lenne neköm sömmi bajom, ha az a lány, az az Irén, mast etthon lenne... Vóna akkor, aki engöm gondozna, aki neköm segéttene, mer ű vót mindég a legjobb szívű minnyá között, nem jába a legkisebb vót... De hát, az az embör, az a hamis, hazug embör, az a gonosz embör elszakasztotta tűlem, ellopta, elrabóta a gyerökömet, megvette a jóságával... Nem vónék én ma se ett, ha az az embör nem lett vóna. Az viselte meg a szívemet. Annak köszönhetöm a gyomoridegömet, a fejbajomat, minnyá betegségöt annak az embörnek köszönhetök, nem vót neköm azelőtt sömmi bajom...

- Igazad van, Mári... - húzta el a szókat a vénember, ide-oda dobta magát az ágyon, keservesen nyögött, az egész ember már inkább lárvának, mint embernek látszott, visszariasztóan közel volt a halálhoz, de ezzel nem sokat törődött, talán a lelke mélyén mégse hitte. - Az a gyerök az én legfőbb bajom... Ma má nem fekünnék ett, ha az a gyerök... az a gyerök... igön-igön hasogat a fájás... Adjatok más ruhát... az a gyerök gazembör, gyilkos, zsivány, aki megőt engöm, aki... aki megöl. Ha én behunyom a szömömet... akkor ett lesz minnyá... szagolik a pézt... az örökségöt... akit én egész életömbe gyűtöttem, akiér dógoztam, fáradtam... Adjál másik ruhát a fejemre, Márika...

Vilonyainé eleinte nem akarta hallani az öreg nyafogását, már kezdődik, gondolta, pedig még a végrendelet sincs meg, s már parancsolgat, egész életében ilyen parancsolgató volt, ő meg ült a tornácon, és nézte, hogy izzadnak mások. De meggondolta aztán, hogy a házat nem szabad kockáztatni, nagy álmosan, dagadt, vörös szemhéjakkal föltápászkodott, megkötözte szoknyáit, s lomhán mozdult a kerek fateknő és a borogató ruhák után.

A vénasszony persze tovább beszélt, összetette két fekete, duzzadt kezét az ölében, sötét arcát lehajtotta, s ősz hajszálait néha visszanyomkodta a kendője alá. Kiégett szemében valami alázatos gőg, hatalomérzés és ravaszság pislákolt. Most jól érezte magát, ennyi baj között, betegen, mint ő mondta, jól, mert tudta, hogy ezeknek itt bizony valamennyiüknek szükségük van rá, s csak parancsolgatni kell most, tetetni velük ezt, azt, teszik ők, aztán meg a harmadik lánnyal kordában tartani őket, ha ki akarnának törni. A maga kis ravaszságával kieszelte, hogy hogyan kell egyensúlyban tartani az erőket. Boldogan panaszolta évtizedes bajait, s tudta, hogy hallgatniok kell. Most elnézte, hogy babrál, kínlódik, piszmog Márika a rongyokkal, hogyan csavargatja, hajtogatja s rakosgatja, sőt az öreg nyűgös kívánságaira hogyan cselekszik még olyasmit is, amitől máskor sisteregve, káromkodva fordult volna el, s bízta volna az anyjára. Ha már férjhez ment ehhez a mocskos, vén iszákoshoz, aki szinte állati sorba süllyedt már, s nem tudott többé különbséget tenni és érezni ízlés, tisztesség és tisztaság dolgában, s az iszákos emberek tökéletes esztétikai és erkölcsi cinizmusába süllyedve vergődik ferde kívánságaival. Mindezt a forgolódást, fanyar szívességet, önfeláldozó kerülgetést megnyugodva élvezte, s nyugalomba, szinekúrába helyezettnek tudta magát. De azért nem feküdt le, volt a lelkiismeretén valami lúdbőrző borzongás, megmaradt józan parasztesze súgta neki, hogy nem egészen tiszta dolog ez a végrendelet, itt valaki megrövidül, s az a valaki az ő gyermeke; gyermeke akkor is, ha a gyűlölt művészember vitte el a szülei akarata ellenére, gyermeke, annál inkább, mert nincs itt, annál inkább, mert neki, az anyának meg kellene védelmezni az érdekeit, annál inkább, mert titok előtte az élete, és ismeretlen előtte az élettársa is.

Az öreg állapota olyan jónak látszott, hogy egyelőre nem volt semmi ok az aggodalomra. Mutatkoztak ugyan rajta sok egyében kívül a vérhas tünetei is, azonban ezt nem vették olyan komolyan a környezetében aggódók, s úgy látszott, mintha a vaserejű ember megint kihúzná magát a halál öleléséből. Az aggódás is főképpen ezért szorongatta Vilonyai és Heldmann urat.

Azonban délfelé találkozott Vilonyai a borbéllyal, a hosszú, bús bajuszú, inkább garabonciás diáknak, mint mesterembernek látszó, keszeg Zsigeritscsel, ugyanavval, aki az öreget már a télen is kezelte gutaütésekor. A borbély nem volt egészen józan, mert a felesége miatt (akit szerelemből vett el hosszú s reménytelen udvarlás után) ivásnak adta magát. Azonban inkább akkor volt rendes ember, amikor már benne volt a megszokott adag, mint akkor, amikor még felesége piszkálódásai zsongtak a fülében. Mert józan állapotban rettentően emberfaló, nembánom, szűkszavú ember volt, míg borosan mindennel törődött, elment a kuncsaftjaihoz is, szépen s élvezettel borotvált, tyúkszemet vágott, köpölyözött, szóval elvégezte mindazt a borbélyi munkát, amit egy orvosnak tudnia kell. Most is, noha csak reggel kilenc körül járt az idő, s enyhe tavaszi napsütés melengette a házak falait, már bevette a porcióját, mert neje már hajnalban kezdte a szekírozást, hogy: nem is férfi, bánja már, hogy ilyen hektikás seprőnyélhez hozzáment, még csak formája sincs, nem ám hogy egyebe, sőt tetejébe még szegény is, de mindez semmi se lenne, ha iszákos nem lenne stb. Így a szerencsétlen Zsigerits, akit bántott, hogy hiába van igaza őneki, mégis igaza van a feleségének is, elkezdte a borozást Heldmann kocsmájában, aztán elment borotválni Dvorákhoz, az meg olyan félkegyelmű, jószívű tót volt, beadott neki valami főtt pálinkát, majd meg továbbment a szélső kocsmába, ha pedig úgy benne volt már a kocsmárosok borotválásában, hát a Rohács kocsmába is benézett. Mindenütt szép adagokat nyelt el, egészen elfelejtette, hogy neje miféleképpen rikácsolgatott vele már reggel ötkor, jókedve kerekedett, elhatározta, hogy most kinyitja a boltot, kisöpör, aztán előveszi a tamburát vagy citerát vagy flótát, esetleg a hegedűt, avagy harmonikázik, hadd élvezze a művészi hangok lágy, simogató vigasztalását.

Minden borbélyban rejtőzik valami kis zenei talentum. Főként a falusiakban. Maguk esze szerint tanulnak meg primitív hangszereken játszani, s aztán este, amikor a csordás hajtja már a kolompoló jószágot, kiülnek az üzlet ajtajába, s pöngetik, ríkatják, zengetik a nótákat. Hiszen az ollójuk is ritmusra csattog a vendég fején, s a finoman, simán, lágyan húzott borotva mozgásában van valami a hegedűvonó andalító sikamlásából.

Itt, az üzlet ajtaja előtt találkozott Vilonyai a borbéllyal.

Bármennyire benne volt is az üzletben Vilonyai (nem a borbélyéban, hanem az övében), mégse állt volna meg az utcán tárgyalni ezzel a gyanús, hosszú fiúval, aki az ő szemében csak senki volt, nímand, koszos fráter, nyavalyás félbolond, naplopó tyúkszemész; de a borbély tisztelettel köszöntötte, s odacsatlakozott a géplakatoshoz. Mert a borbélyok nemcsak zeneértők, hanem rendesen kíváncsiak is szoktak lenni, főként ebben az esetben, hiszen Zsigerits némiképpen háziorvosa volt az öregnek.

- Mi az, Vilonyai úr, baj van az öreggel?

Mély, dörmögő, kissé boros hangja volt a borbélynak, mintha bő és tág tüdeje lett volna. Lelógó, seprűszerű bajszát kíváncsian mozgatta.

Vilonyai néhány szűkszavú mondatban elmondta, hogy az öreg leesett a padlásról, s betörte a fejét, de máris jobban van, reggel a nadrágját követelte, s ha nem lenne azonfelül is valami vérhasféle baja, hát fel is kelne. Persze a keze, lába még bénább, mint volt. De oda se neki. Már követelődzik, parancsolgat.

- Különben jó, hogy itt találom magát - fejezte be -, elgyühet, osztán megborotválhati a fejét ott, ahun betörte. Jobban gyógyul.

- Azt hiszem én, kérem - jegyezte meg Zsigerits, és mélyen elgondolkozott, mintha hasonló precedensek után kutatna emlékezetében -, én csak azt mondom, hogy elmegy az az ember. El az. Mer az az izé nem vérhas, kérem, hanem fekélyek a hasában. A szesztől. Persze. Csak aszondom én, kérem, hogy jó lesz, ha végrendeletet ír, mert ez az ű föltámadása csak amolyan tessék-lássék. Rámegy az arra, akármilyen jól eresztették is el ide a fődre.

Vilonyai egyszerre nagyon sokat szeretett volna beszélni a borbéllyal, rendes gőgje elpárolgott, s megindult lassú lépésekkel, nem nézve sem jobbra, sem balra, csak a pipáját rágta idegesen örömteli izgalmában.

- Hát a végröndölet... - mondta kissé óvatosan -, az a legnagyobb baj. Mer má rá tudtuk venni valahogy, de hát tuggya, milyen a paraszt. Csak az Istennek jegyzővel, tanúval dolga ne lögyön. Nem ír alá a paraszt sömmit. Hát így aztán nehéz az öreggel valamire menni. Főképp máma, hogy egy kicsit jobban érzi a legényködést!

- Különben vizsgáltassák meg a doktorral, az se mond mást. Mer nekem óriási prakszisom vót a harctéren. Ott aztán igazán vót minden fajtája a nyavalyának. Én megmondom. Meg én. A nyakamat teszem rá. Sőt - állt meg, s fontoskodva húzogatta a bajuszát -, annyit mondok, jó lenne a végrendelet előtt még megvizsgáltatni, hogy annál biztosabb legyen.

- Szóval - nyögte Vilonyai megnyugodva -, szegény öreg... még utóbb is csakugyan elpatkol...

- Mit csakugyan! Mérget vehetnek rá. Jó lesz elkészülni. Hogy rend legyen.

- Osztán ujan hamar vári maga... vagy még soká?

- Most egy-két napig, talán egy hétig is javulás mutatkozik. Akkor osztán hirtelen esik vissza. Akkor már hamar végez. Ez má csak olyan őszi virulás.

Nagy, csontos kezével legyintett, aztán baljába vette a kis táskát, jobbját nyújtotta s elköszönt.

- Majd ebéd után elmegyek, megborotválom, meg meg is nézem.

Vilonyai azonnal beloholt a kocsmába, s kereste a sógort. Heldmann éppen a szolgálót szidta, mint egy bakakáplár, csak úgy ömlöttek belőle a kacskaringós mondások. Álmatlanul eltöltött éjszakáját, hiába, megsínylette már, ezért felhajtogatott mindjárt jókor reggel éhgyomorra egy-két pohárkával a zöld méregből, s ez helyrehozta valahogy, de még mogorvaság most is volt benne. Minduntalan elöntötte a düh, s törni-zúzni tudott volna. A szolgáló dühödten rohant ki s be, mintha égne alatta a tégla.

Feleségével nem handabandázott Heldmann, mert most elgáncsolhatta terveit, inkább, hogy erőszakot vegyen magán, Juliskámnak, lelkemnek szólongatta, bármilyen nehezére esett is. Az asszony valósággal boldog volt férje metamorfózisától, s miközben egy nagy kávédarálót egyhangúan forgatott, azon gondolkozott, hogy talán nem is kell elválnia tőle, maradhat minden így, az öregség kibékít mindenkit, az idő elsimítja az emberek között tátongó árkokat, minden elveszti jelentőségét, elmúlik, elillan, aztán csak a csend, békesség, beletörődés ringatja már a lelkeket... Nem olyan rossz ember ez sem, csak ideges, beteg, rosszvérű (noha tagadja), aztán boros is, sok baja volt...

Vilonyai meg a sógor azonnal behúzódtak a kisebbik ivóba, ott ilyenkor még nem volt senki, az asztalok üresen s békésen álldogáltak egymás mellett, a vasrácsos ablakon betűzött a tavaszi nap ferde ragyogása, egy alpesi hegycsúcs a kopott aranyozású keretben szinte levegősen fénylett, a másik falon meg egy tengerszem sötétkékje álmodozott. Csend volt, nem zavarta őket senki.

Itt összebújtak, s Vilonyai legelőször is elújságolta, hogy az öreg megint legénynek érzi magát, már nem mondogatja, hogy nyavalyás féreg, hanem a nadrágját követeli, menni akar, parancsolgatni, hajkurászni...

Heldmann álmatlanságtól, pálinkától és rossz gyomortól sárga arca egy pillanatra olyanná vált, mintha deszkából fűrészelték volna ki durván, nagyjából, vonásai elernyedtek, mély árkok vésődtek benne, szeme kihunyt, tagjai elbénultak, néhányszor a pálinkáskupica után nyúlt, de nem tudta, mit akar, aztán észbe kapott, gyorsan kihajtotta a pohárkát, torkát reszelte, szemei könnybe lábadtak az erős szesztől, majd bambán megkérdezte:

- Hát akkor... szóval megint csak komédia volt, mint télen?

Majd pillanatnyi szünet után kicsattant belőle a düh, arcát elöntötte a vér, szeme gyűlölködőn villant a sógor gúnyos, fekete patkányszemébe, s ráhördült:

- Hát pedig én ilyen komédiához nem adom oda magamat! Nekem erkölcsi kötelességem, hogy az erkölcsi... erkölcsi reputációmat megvédjem... mert nekem erkölcsi...

Egészen belebonyolódott az erkölcsi parancsolatokba...

- A rosseb az erkölcseidet - mondta bosszúsan Vilonyai, s magában már kipellengérezte sógora különös gesztusait, szavait, jól varrt s kefélt ruháját, előkelő borbélyi személyét, akinek erkölcsi reputációja van, s társadalmi lénynek érzi magát. Valamikor ez a díszes erkölcsi lény, emlékezett vissza Vilonyai, mert ha a maga sorsára nem is, de a máséra pontosan emlékezett, ez a díszes, pávafarkú ember Pesten volt borbély, s tönkrement, apósa vásárolt neki egy mezővároskában üzletet, s berendezte számára, még a hozományon felül is áldozott, pedig kétszázötven koronánál több hozományt s tisztességesebb bútort is kapott. Most is itt él a szülői ház közelében, annak melege jobban sugározódik rá, a vénasszony rendesen eljár segíteni, ősszel főzi a lekvárt, gyalulja a káposztát, gyömöszköli hordóba, mosásnál ott piszmog, s más hasznos dolgokat művel, míg nála csak nyög, panaszkodik, és leüli a díványa sarkát. Mindezt megforgatta a szájában Vilonyai, keserű is lett tőle az íze, de nem köpte ki, hiszen nem akart most haszontalan szemrehányásokkal előállni, az üzlet üzlet, kár kockáztatni a becsületes nyereséget.

- Találkoztam azzal a heptikás majommal is, a Zsigeritscsel. Megen részögön vitte a zsigereit. - Elhúzta a száját erre a szellemeskedésre. - Szóval azt mondi az a lapos mellű, hogy ez a javulás csak ujan tessék-lássék, mer hamarosan odalesz megin.

Heldmann egyszerre megnyugodott.

- Jaj, hát csak olyan átmeneti stádium.

- Hát. Hallgattak, ittak.

- De mármost csak az a kérdés, hogy azért a végrendeletet aláírja-e?

- Hát. Hogyne írná. Mikor érzi, hogy dögrováson van, mingyá írja. Ha nem akari, akkor gyün a gyámság alá helyözés. Hát.

Ebben Heldmann is megnyugodott.

Most már csak abban állapodtak meg, hogy együtt felmennek Pestre bevásárolni, s feltűnés nélkül odafent megvizsgálják azt az adásvételi vagy ajándékozási szerződést, amelyben kölcsönösen lemondanak egymás javára várható örökrészükről, illetve megcserélik az örökséget, s ezenfelül a Heldmanné fejében Vilonyai még lemond valamilyen földről is, mert neki fontosabb a régi ház, mint Heldmann-nak az új.

Akkor a falu nem tud semmit, mert ha itt a szomszédban történne, hamar híre futhatna, így senki se tudja meg. Örök titok marad. Kettőjük, illetve négyük titka.

Délután azután nyugodtan elutazott a két jó rokon. Heldmann szégyellte ugyan egy kissé kopott, rendetlen sógorát, akinek soha még nadrágot nem vasalt a felesége, fekete bőrkabátja is olyan elnyűtt, koszlott holmi volt már, hogy csak a falusi vadászatokra felelt meg, csizma helyett citromsárga cipőt húzott, sapkája helyett kalapot tett a fejére, s kis fekete cigányképe most nem táncolt a pipacsutora körül, hanem kisimult a cigaretta sokkal barátságosabb élvezetében. Csak a szeme járt sötéten, komoran, alattomosan, mint a tolvaj cigányé, s leste az állomáson sürgő emberek képét, hazug, szíves vonásait, köszöntését. Szerette volna elkapni valamelyik őszinte gesztusát a háta mögött pusmogóknak, de nem sikerült. Talán képzelődött. Magáról ítélve talán csak rémlett neki, hogy összesúgnak a háta mögött, apósát, anyósát dörgölik egymás kéjes szimatja alá.

Örült, mikor bedöcögött a csikorgó vicinális, és föltelepedhettek egészen külön egy másodosztályú szakaszba.

Mert Vilonyai csak a feleségével utazott harmadik osztályon.

A doktor: Fentős Manó, éppen befejezte ebédjét, s lefeküdt az ágyra csak úgy ruhástul, hogy szundítson egyet, de meglehetősen fázott, s elrendelte, hogy hozzák ki a télikabátját. Be is cammogott a cseléd, hatalmas, tohonya, álmos, pulykatojáshoz hasonló arcú, rongyos, piszkos, rendetlen, nemtörődöm személy, s vastag, húsos száján, húsos arcán és húsos szemhéjain álmos és cinikus érzékiség mosolygott. Ez a cseléd nem tudta előkeríteni sehonnan a kabátot, s a doktor türelmetlenül kiáltotta be a lányát:

- Irma! Irma! Hová tettétek a kabátomat?

A lány kiment, Irma bejött. Különös lány volt ez az Irma. Lehetett már huszonhét-huszonnyolc éves, de negyvennek is beillett volna. A terheltség, mely a szegény doktor egész családját megbélyegezte, Irma lányán ütközött ki legpregnánsabban. Alacsony, himbálózó járású nő volt, mint a gorilla, arccsontjai erősen kiugrók, és a homloka alacsony, mint a civilizáció legkezdetén álló népeké. Barna, apró szemében valami ősi vadság, menekülő rémület, üldözöttség csillogott s furcsa, hideg cinizmus, valami kérlelhetetlen, kemény, rosszindulatú, kétségbeesett gúny, amely azonnal kiragadta az emberek legkisebb jellemző vonását, s eltorzította, mint a görbe tükör lapja, elrajzolta a felismerhetetlenségig, s kegyetlenül megvetette, lenézte, sárba rántotta a legszelídebb, legkedvesebb, legintelligensebb embert is. Barátja nem volt. Sem barátnője. Soha. Képtelen volt az önzetlenség olyan magas fokára emelkedni, hogy bár a legkisebb megrögzött véleményéről, nézetéről, ötletéről lemondott volna a másik ember kedvéért. Ha beszélgetett, lassú, szótagolt, megfontolt mondatokban kelepelte el mondanivalóit, s nem engedte, hogy a másik szóhoz jusson. Kegyetlen, gúnyos modora szinte tövises vesszősuhintáshoz hasonlított, és soha nem tudhatta az ember, melyik szavába ragad bele, melyiket feszegeti a végtelenségig, s melyik ártatlan megjegyzését torzítja el a leghidegebb nyugalommal egészen abszurd értelművé. Mintha vadászta volna a kellemetlen, rosszindulatú, szomorú, éles és bántó szavakat, s hozzá, nagy sikerrel. Így, ősztől tavaszig, rendesen a kályha sarkában szokott gunnyasztani, esetlen, zömök, lomha testét begyömöszöli egy rozzant karosszék keretei közé, fekete, kopott ruhájára még vastag kendőt is borít, minden fekete rajta, minden, a haja, a szeme, a bőre, a fogai, a körme, melyet lerág, a ruhája és kendője, szomorú, sötét, fekete, vad, elriasztó és önmarcangolón kegyetlen, de rémült is, mintha sötét erdők fekete mélyei felé menekülne állandóan az üldöző emberek s az asszonyra éhes rossz férfiak elől. Mintha gúnyos megjegyzései és maró válaszai is sűrű, tövises inda lennének, amelynek bozótjába menekül, mint a vadkan vagy a gorilla hosszú karú, torz képű, alacsony homlokú és apró szemű nősténye.

Ez a szerencsétlen lány nyavalyatörős volt, elvágódott a földön, s túrta a tajtékot, rángatózott, csikorgatta a fogát. Fetrengett, s az orvos tehetetlenül nézte gyermekét, konzekvenciáját lehetetlen házasságának. Szótlanul, panasz nélkül viselte el az életet, noha más öngyilkos lett volna a helyében. Nem vette feleségül azt a szegény, de csinos és egészséges leányt, akit szeretett, s aki éveken át szerette, hanem, hogy törődött szüleit támogathassa, magához láncolt egy csúf, terhelt, beteg, de gazdag leányt, olyat, mint ez az Irma. S a pár ezer korona hamarosan elfogyott, megmaradt azonban a szörnyű némber, és egymás után hozta világra a korcs gyermekeket. Szerencsére javarészint meghaltak, csak ez a lány maradt meg, meg egy fiú, aki Budapesten egy bankban dolgozott; hasonlított Irmához, de annak gúnyos természete helyett valami bárgyú humanizmus és szóvicc-faragás rekedt belé, ferde és szigorú logika, ferde és hasznavehetetlen, akarat nélküli idealizmus. Ez volt a doktor családja, éppen olyan züllött, zavaros, rossz, csődbe jutott, mint amilyen a háztartása és a filozófiája volt. Mert aminthogy nem lehetett a lakásában megtalálni egy télikabátot, azonképpen nem volt ott a helyén semmi, a feleségétől kezdve a lámpaüvegig és az abroszig.

Irma duzzogott, mint mindig, ha kizavarták meleg kuckójából. Reszketve bagyulálta magára a szakadt, rossz pamutkendőt, s berontott az ebédlőbe, ahol a ruhásszekrény állt, egy dőlt, piros dívány s egy földre támaszkodott, repedt rámájú, rossz festmény között. A szekrény ajtaja billegett, s minden percben attól lehetett tartani, hogy rászakad valakire. Irma kirángatta helyéből az ajtót, azzal a rideg nemtörődömséggel, amely minden mozdulatát jellemezte, beletúrt a szekrény meghatározhatatlan tartalmába, de a kabátot nem lelte.

- Eh, nem keresem én - tört ki bosszúsan -, majd keresse édesanyám, tudja, hol kell lennie.

Pontos nyelvtani, sőt kínos nyelvtani szabályok szerint beszélt, mint egy vastag lapú iskolakönyv. Csak a hang rezzenésén s a kiejtésén éreztette, hogy máris dühös.

- Édesanyám! Édesanyám!

Bebukott az anyja. Ugyanolyan volt, mint a lány. Alacsony, himbáló léptű, megrettent, kócos, rongyos, tépett, kétségbeesetten menekülő, riadt, mintha az erdő sötét sűrűjében fegyveres vadászokat pillantott volna meg, akik rá lesnek, s ki akarják fordítani a belét.

Kötője madzagján hatalmas kulccsomót zörgetett, mert ő abban a hitben ringatózott, hogy mindent rendben tart, s a legpontosabb, leglelkiismeretesebb háziasszony.

Közben a doktor nagy türelemmel, lemondással, szomorúan állt a küszöbön, s várta a kabátját. De ebből nem lett semmi, mert megint bejött a húsos cseléd, s jelentette, hogy fogat akar húzatni egy asszony. Kiment tehát a rendelőnek nevezett szobába, s ott találta csakugyan a kendős nénit, amint fogát tartva rettentően sóhajtozott s nyögött.

- Na, mi az, lelkem, hát melyik fáj? - kérdezte tőle, és belenyomta a foghúzószékbe. Benyúlt az üvegszekrénybe, s elővett egy fogót, melyet papendekliskatulyában tartogatott, s amely már meglehetősen rozsdás volt. Éppen ezért az íróasztalon heverő újságból lehasított egy darabkát, alaposan beletörölgette a fogó kampóit, s aztán megint csak kikiáltott a cselédnek:

- Maris! Vizet!

Már hozta is Mari a hosszú pohárban a vizet. Minden roppant egyszerűen ment ebben a rendelőben. Itt nem vették olyan komolyan sem a betegeket, sem a betegségeket, mint általában a nagyképű budapesti tanárok szokták. A rokkant üveges szekrényben egymás hegyen-hátán hevertek az acélszerszámok, rozsdásan, feketén, piszkosan, porosan, Isten tudja, mikor használták őket utoljára, s mikor tisztogatták meg, az íróasztalon különös edények, szakadt irrigátorcsövek, hamutartók és rengeteg elszítt cigarettavég szanaszéjjel, a horpadt díványon kifordított regény, mellette egy másik. Az ablakok szinte átláthatatlanul homályosak voltak, a kályha csöve kiállt a falból, s maga a kályha rozsdás, mint valami régi ágyúcső.

A következő pillanatban, míg ezt a szobát így körülvizsgálhatta az ember, már kint is volt a megmutatott hibás fog, s az asszony irtóztató visítással kapott a szájához:

- Mit fizetök, doktor úr? - Ez volt az első kérdés, amit kisóhajtott.

- Semmit, lelkem, maga szegény asszony. Csak öblítse a fogát, aztán semmi baj.

A doktornak több volt a szíve, mint a tudománya.

Már éppen vissza akart menni, hogy leheveredjék, amikor bezörgetett Vilonyai nagyobbik fia. Csalódásig hasonlított apjához kicsiben, mint a Laokoon-csoport ifjai az apjukhoz. Ugyanolyan képe volt, mint az apjának. Ugyanolyan gőg is honolt rajta.

- Na mi az, Feri? Hát mi újság? - fordult hozzá a doktor nyájasan. Nagyon szerette mutatni, hogy ő barátja a gyermekeknek, s ez a barátság abban állott, hogy minden gyermek arcát alaposan megcsipkedte, megcsókolgatta, akárki lett légyen is, mert a szeretet demokratikus, nem nézi a maszatot vagy a vonásokat.

- Arra kéreti édösapám, hogy legyön szíves elgyünni a doktor úr, mer az öreg beteg.

- Hát aztán mi baja az öregnek?

- Semmi, csak leesött a pallásrul.

- Hát aztán miért esett le a padlásról az öreg?

A fiú megvonogatta a vállát.

- Bizonyosan részög vót.

- Hát aztán mije fáj az öregnek?

Ismét vállvonogatás.

- A fejét ütte be. Az fájhat neki.

- Hát mondd meg édesapádnak, hogy majd estefelé, ha arra járok, bemegyek. Addig csak tegyenek a fejére vizesruhát. Majd meggyógyul az öreg.

De most már igazán le akart feküdni, mert annyira hozzászokott a délutáni alváshoz, hogy szinte támolygott, ha nem alhatott. Szerencsére megtalálta a kabátot is, ott hevert a dívány sarkában. Hátára vetette, s bement, végigvágódott a félig kibontott ágyon, s felcsapva Courths-Mahlert, amelyből ebben a házban minden bútoron hentergett egy-egy elnyűtt példány, mindenkinek jutott belőle, s mindenki élt is vele mértéken felül. Betakaródzott a megtalált kabátba, rágyújtott Hölgy-cigarettájára, s a hamut oda veregetve, ahol éppen hely akadt: a kabát gallérjára, a vánkos csücskére, a padlóra, elkezdett olvasni. A tűz a vaskályhában álmosan zümmögött, Irma néha sóhajtgatott, maga elé meredve bámult a tűz pislákoló pirosságába, s belebújt a kendőbe, míg az asszony odaült az ablakhoz, és ruhákat javított, meghatározhatatlan fehérneműt és ismeretlen célt szolgáló tarka holmit.

A doktor csakhamar mély álomba merült, cigarettája kihullott, a könyv lezuhant a földre, és senki sem hederített rá. Csak a konyhában dörmögött, vinnyogott a cseléd, álmatagon énekelt, s zörgött az edényekkel.

Kocsi állt meg a ház előtt, csizmás parasztember jött be, a doktor urat kereste. Valakit hoztak vidékről, dunyhák között fekszik odakint a kocsin, talán vérhas vagy mi van rajta, meg kell vizsgálni...

A cseléd suttogva jelentette az asszonynak. Fentősné tanácstalanul nézett Irmára, aki villogó szemekkel nézte az idegent, annak sáros csizmáit, báránybőr sapkáját és bozontos, csapzott bajuszát.

- Várjanak! - jelentette ki erélyesen és komiszul. - Mit háborgatják mindig édesapámat, ő fáradt, nem lehet most felkelteni!

S úgy ejtegette a szókat, mintha az egyszerű parasztember tűzcsóvával lépett volna be a szobába s fel akarná gyújtani Irma és egyetlen, bálványozásig szeretett apja menedékét.

- Hát akkor... igen, csak várjanak egy kicsit... Majd mingyárt... Most aludt el a doktor úr... - hebegte rémülten az asszony, s ide-oda pislogott bujkáló, ijedt szemével.

A paraszt dörmögött valamit, aztán köszönés nélkül elment, a kocsi zörgését ismét hallották: a beteget vitték az új orvoshoz, egy fiatal, harmincéves emberhez, aki nemrég telepedett meg a faluban, s akinél minden fehér volt a rendelőben, s minden ragyogott és villogott. Fehér köpenyegben fogadta betegeit, soha nem látott módon vizsgálta meg őket.

A szegény doktor valóban nem élt volna meg, ha egy-két közeli puszta nem alkalmazta volna betegsegélyző-orvosnak, ha nem lett volna azonkívül is körorvos és tetejébe a Kereskedelmi Bank mint Hitelszövetkezet és Altruista Rt. elnöke. Ez a honorárium volt a legbecsületesebb, ebből élt úgy-ahogy, és gyakran vártak rá a betegek, mert ő éppen igazgatósági gyűlésen volt a kitűnően prosperáló bankban.

- Hja, falun nem lehet másképp - mondogatta.

*

Amikor este a doktor egy percre elszabadult más irányú elfoglaltságaiból, s útja éppen arra vitte, belépett Kántorék házába. Már tudta az egész esetet. Ismerte Kántor Jóskát fiatalkora óta. Elvégre nem azért volt hosszú évtizedeken át orvos, sőt körorvos ezen a helyen, hogy a környék népét ne ismerte volna egészségesen csakúgy, mint betegen. Ha messziről ránézett a betegre, meg tudta mondani, mi baja. Igaz, hogy többnyire tévedett, azonban a tévedés előfordulhat orvosoknál csakúgy, mint papoknál, egyedül a római pápánál nem. Azért a nép már mégis tudta, mit kell gondolnia, ha a doktor megvizsgálta a beteget. Ha ugyanis azt mondta a legnagyobb biztonsággal, hogy a beteg már nem él tovább egy hétnél, valószínűnek tartották, hogy felgyógyul. Ha azonban kijelentette, hogy biztos a halál már holnap, bizonyosra vették gyógyulását. Javarészint nem is vizsgálta meg betegeit, mégpedig azért, mert félt a ragálytól. Neki családja van, ki viseli gondját a gyámoltalan társaságnak, ha ő nem lesz? Azért most is, amikor belépett a konyhába, s orrát megütötte az ismerős parasztszag, a szellőzetlen lakás rossz levegője, a sötét odú vigasztalan, nehéz lehelete, mint a középkori tömlöcök sűrű, fojtogató atmoszférája, mintha csak ólomból lett volna a helyiség teteje, megállt a küszöbön, kalapját fején hagyva megpróbált lélegzet nélkül beljebb hatolni, de nem sikerült. Mégiscsak kénytelen volt levegőt húzni tüdejébe, s most már csak arra törekedett, hogy minél hamarább kimehessen innen a friss tavaszra. Meglehetősen sötét volt már, s a beteg háttal feküdt az ablaknak. Fentős doktor mit komédiázott volna sokat, elhárította a széket, mellyel Kántorné is meg Márika is megkínálta, szeme elsiklott a hagyományosan aggódó arcokról, kezet fogott Vilonyaival, aki már ott fontoskodott a betegágy körül, s három lépés távolságról rápillantott Kántorra.

- Na semmi, semmi, meggyógyul - kezdte szokás szerint, legyintett, s hamarosan szemére biggyesztette cvikkerét. - Hát ivott? Mi? Ugye megmondtam ezelőtt egy-két esztendővel, hogy ne igyék? Micsoda dolog volt az a nagy ivás.

- Nem ittam én, kéröm, egy csöppöt se - siránkozott Kántor, s egész kemény volt a mozdulata, ahogy felült az ágyban. - Csak megcsúsztam a palláson. Nem ittam én soha egy csöppöt se.

Hiába beszélt azonban, a doktor nem hederített rá.

- Hát aztán, mit érez, mi? Fáj valahol? Mi? Hol fáj?

- Jaj, doktor úr, láti-e, hogyan járt ez az embör, osztán én is mejen igön beteg vagyok, alig élök... Jaj neköm... Az a lubilom sömmit se használ...

- Hallgasson hát megen a bajával - riadt rá Márika a vénasszonyra, ki megragadta az alkalmat, hogy a doktornak előlitániázza minden igazi és képzelt baját. - Megen a magáéval van elfoglalva. Hát! Azt mondaná inkább, hogy mi van űvele... ű a beteg, nem maga! Hát!

- Hogy még én nem vagyok beteg! - bámuldozott Kántorné, s úgy meghökkent ezen, mintha rágyújtották volna a tetőt, s nincs már mentsége. Gyűlölettel pillantott a lányára, s egyben hazugul le is sütötte a szemét, hiszen a harag tilos érzelem a nazarénus szent számára. De belül forrt és bugyborékolt.

- Ne veszekedjetök hát - hörrent rájuk Vilonyai, az egyetlen intelligens ember a jelen levő családtagok között, mint mondani szokta. Nagyon kimért volt, még a pipáját is zsebre dugta, levette sapkáját, s úgy állt ott, olyan hozzáértő és megbízható képpel, olyan házigazdásan s felsőbbségesen, mintha ő is elvégezte volna az orvosi fakultást. - Arrú köll beszélni, hogyhát hasmenése van...

De legnagyobb bosszúságára a doktor sem őrá, sem az asszonyokra nem hallgatott, ellenben elkezdett beszélni, s beszélt, beszélt végtelenül.

- Na, nem komoly, semmi, ulkuszok a bélben, de az elmúlik, csak tegyenek a fejére vizesruhát, aztán tartsanak diétát, tojást, tejet ehetik csak, azonkívül adhatnak neki egy kis jó vörös bort...

- Vörös bort... - nyögte a beteg, s szemei felcsillantak. - Hát azt ajál a doktor úr, vörös bort...

- Azt ihat. Nem árt. Semmi se árt - legyintett a doktor. - Maga már ihat.

- Hát végröndöletet írathat-e? - tette fel a fontos kérdést Vilonyai.

- Miért ne, miért ne, persze hogy írathat, ha tudja, hogy mit akar írni. Az a fő, hogy tudja, mit akar íratni a végrendeletbe. Természetesen. Volt nekem egy esetem, ott is arról volt szó...

Cigarettát vont elő, s már rá is gyújtott, elkezdte bőbeszédűen mesélni, hogy egyik szomszédos faluban végrendeletet akart íratni a beteg, s ő kijelentette, hogy az a végrendelet nagyon hasznos, ha van miről végrendelkezni, s ha a beteg tudja, hogy mit kire akar hagyni.

S már csak a hangját hallották, nem értettek az egészből semmit, álltak és ültek körülötte bámész képpel. Csak a vénasszony nyögött nagyokat, így akarta felhívni a doktor figyelmét rengeteg bajára, mert szólni már nem mert. A doktor azonban éppen úgy nem törődött vele, mint a többivel sem, szívta cigarettáját, s beszélt, beszélt, végül oda lyukadt ki, hogy az esetet meg is írta a Mucsai Dalok című versciklusban, s mikor megjelent a Siklós és Vidéke című lapban, mindenki el volt ragadtatva. Neki az az elve, hogy a vers formája tökéletes legyen, Arany János módjára költ, s a papír egyik oldalára ír, mert megszokta, hogy a sajtó számára dolgozzék...

- Azt akarik ezök az én gyerökeim, hogy írassak végröndöletöt - motyogta az öreg, s megint közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.

- Ahhoz joga van. Azt megteheti - hederített rá a doktor, de amikor Kántorné ezen megint felháborodott, s kezdte előadni az ő különös gyomoridegét meg fejlázát, jobbnak látta elbúcsúzni, s kifordulni az üde tavaszi alkonyatba.

Vilonyai, mint az egyetlen komoly, megbízható és értelmes férfi, utánalépett, s folyton a jobb oldalán ténferegve, míg a doktor baljára akarta engedni, s ebből az ellentétes akaratból valami félszeg forgás támadt a tornácon, megkérdezte bizalmasan, négyszemközt, hogy mi van hát az öreggel, mi a baja, s lehet-e rábízni a végrendelet megírását?

- Hát nézze, Vilonyai úr - kezdte a doktor, s alaposan kifújta tüdejéből az áporodott levegőt, lassan új cigarettára gyújtott, megállt az utcán, s elnézett a Dráva felé, amerre sűrűbben mutatkoztak a fák, s már halványan rügyesedtek is, az ég áttetsző kék volt, s néhány bárányfelhő úszott a korai napnyugvás rőt színében. - Az öreg nem épül föl már többet. Most elérte minden baj. Az alkohol is meg egyéb, sokféle körülmény. Ulkuszok a belekben, ettől van a hasmenése, nem vérhas, nem, nem, ne féljenek, aztán az érelmeszesedés is nagyon előrehaladt stádiumban van már, az agybénulás természetesen csak következmény...

- Akkor hát a végröndölet... nem is írathat végröndöletöt? Az esze azér csak ölég tiszta? - érdeklődött a géplakatos.

- Na igen, persze, természetesen, ahhoz joga van.

- Nem támadhatják meg?

- Hát bizony, ami azt illeti, megtámadhatják, természetesen, ahhoz joguk van, megtámadhatják...

- Hát nem... izé, nem írhatna a doktor úr... izé, egy másik bizonyítványt, hogy az öreg má meggyógyult azóta, hogy izé, az esze... izé, hogyhát...

Vilonyai habogott, egyik lábáról a másikra nehezedett, lapos szemével következetesen elkerülte a doktor szemét. Eh, gondolta magában, ez a vén marha egyszer már adott nekem bizonyítványt arról, hogy az öreg bolond, annak már két éve vagy több. Akkor a Banknak adott el az öreg egy darab földet, annak, amelyiknek az elnöke ez a vén marha. Mégis adott bizonyítványt, pedig elnöke, és a földet visszaítélték az öregnek.

Akkor hát most... bizonyosan meg is kapta már azóta. Adhat most másikat.

- Nízze, doktor úr - kezdte megint, s a doktor rászegezett halvány és véreres, ráncos szemét megint elkerülte, pipája csutoráját forgatta fekete fogai között, s egyre zavartabbá vált, noha becsületesnek érezte magát. - Nízze csak, doktor úr, mink szívesen... én is szívesen... megfizetném... meghálálnám a fáradságát... Mer hát igaz is, hogy az öreg azúta, amiúta kiállította rúlla a bizonyítványt, sokat javult ám... má nem ujan bolond, mint akkor vót, főképpen most, ebbe a betegségbe egészen megokosodott, ű maga mond el mindönt, amit tenni köll, osztán... hát már tuggya, doktor úr, minek támadhassa meg a végröndöletöt a zsivány, gazembör piktor... Mer tuggyunk mink, hogy űk hamar...

De nem folytathatta szavait, mert a doktor tekintete egyszerre megkeményedett, a becsületesség apostola abban a hiú örömben kezdett lángolni, hogy egy becstelen cselekedet megszületését íme elölheti, megfojthatja már csírájában. Egészen olyan volt ez az állapot, mintha felháborodott volna, jóllehet egész élete helyrehozhatatlan becstelensége ott kezdődött, amikor pár ezer korona hozományért feleségül vette azt a terhelt, sötét, enervált nőszemélyt, akinek két bátyja volt öngyilkos, egy tébolydában halt meg, s öccse mint kétes egzisztencia ténfergett az országban. Azóta aztán keményen megült az erkölcs és becsületesség paripáján, mint büszke középkori lovag.

- Hát tudna-e nekem annyit fizetni - kezdte halk, kemény és visszautasító hangon -, amennyiért nekem csak eszembe is jusson, hogy tisztességtelen dolgot műveljek? Mert aki azon gondolkodik, hogy becsületes maradjon-e vagy sem, az már nem becsületes ember! Figyelmeztetem magát és mindnyájukat: nekem hiába jönnek ilyen ajánlatokkal, mert én meg nem tántorodom! Akkor jó volt magának a bizonyítvány, amikor maga kérte, s most az ellenkezője kellene? Emlékszik, mit mondott akkor nekem maga a sógora kocsmájában? "Azóta becsülöm doktor urat, mióta a bank érdekei ellenére is kiállította a bizonyítványt." Ezt már elfelejtette? Hát akkor becsületes ember voltam, s most ne legyek az? Én arról nem állítok ki bizonyítványt, hogy az öreg ép elméjű.

Azzal otthagyta a megrökönyödött Vilonyait, s elindult a főutca felé, mert a Bankban igazgatósági gyűlés, utána pedig nagy vacsora készült, s azon okvetlen meg kellett jelennie mint elnöknek.

Vilonyai még köszönni is elfelejtett. Fekete képén elsuhant a szégyen és megalázottság árnyéka, vérvörösen, hullámzón. Apró, fekete szemei szikráztak, gyűlölködve nézte az öreg doktor már meggörnyedő, rendetlenül öltözött alakját, s fogát csikorgatta.

A doktor még az utcán összetalálkozott a húsos arcú szolgálóval, akit utánamenesztettek hazulról egy levéllel. A levél expressz érkezett Budapestről, s ezért kapta meg a doktor még idő előtt, azaz még este (mert az esti vonattal érkezett). A sürgős ügyeket a doktor rendesen az utcán intézte el, mert egész napja abból állott, hogy ide-oda cserkészett a faluban, elment a bankba, onnét valamelyik kereskedőhöz, akivel tereferélt, aztán meg a malomba nézett el, ahol háziorvos volt, onnét Heldmann kocsmájába ment, s megivott egy feketét, elolvasta a Siklós és Vidéke című politikai lapot. Előfordult az is, hogy valamelyik betegénél időzött, s ott kitálalta véleményeit az élet s a halál minden jelenségéről.

A cselédet is csak úgy futtatták utána ide-oda, ha a bankban nem találták, mentek a kocsmába, ha ott sem volt, hát a sarki vegyeskereskedésben nézték meg, vagy a malomban esetleg, így akadt rá a nagy, lomha leány most is a piactér s a kocsma között.

A doktor feltépte a levelet, s legnagyobb meglepetésére a harmadik Kántor leány: Irén férje írását ismerte meg benne, ezeket a hatalmas, szarkaláb betűket, amelyek olyan kínos hanyagsággal és nemtörődömséggel voltak odavetve, mint ahogy már a festők írni szoktak.

A levélben pedig ez volt:

"Kedves Doktor Úr,

hallom - már hogy kitől és hogyan, nem tartozik a dologra - tehát hallom hogy tisztelt rokonaim, illetve feleségem rokonai, akik véletlenül ragadtak rám is rokonként, megint abban sántikálnak hogy miképpen lehetne Irént a régi házból kitúrni.

Doktor úr ismerheti az öreget, talán még emlékszik azokra a szép karácsonyi ünnepekre is, amikor otthon voltunk náluk Irénnel és a kisfiammal, végül majdnem gyilkosságba fordult a vendégszeretet, s akkor is holmi végrendeletekkel voltak megakadva a sógorék. Hiába, vannak emberek, akik mindenáron örökölni akarnak, ez az eset pedig különösen alkalmas a megjegyzésre mert az öreg predesztinált kísérleti állata minden végrendeleti praktikának. Isten tudja, hányadszor akarnak már vele végrendeletet íratni, ez már az ő végzete, mint ahogy sógoraimnak meg úgy látszik, a meghiúsult végrendeletekben rejlik a végzetük.

Arra szeretném megkérni Önt, kedves Doktor Úr, hogy szíveskedjék nekem lehetőleg minél hamarább elküldeni az öreg elmeállapotáról és egészségi körülményeiről szóló orvosi bizonyítványt hogy arra az esetre, ha netalán távollétünkben mégis sikerülne nekik megíratni valami kellemetlen okiratot, megtámadhassuk, hiszen az csak természetes, hogy számításaikat kötelességünk keresztülhúzni, miért ne, legalább ők is érzik azt a kellemetes csiklandozást a torkuk körül, amit én éreztem, amikor balcsillagzatom közéjük vezérelt.

Tartozom nekik valami csekély hálával a karácsonyi ünnepekért, amikor még csak be se fűtöttek a kisfiam szobájában, amikor enni sem adtak, s tetejébe rá akarták beszélni a feleségemet, hogy hagyjon engem faképnél.

A bizonyítvány honoráriumát szíveskedjék megírni s én postafordultával küldöm.

Kérve hogy levelemre stb."

Így szólt a levél.

A doktor megfontoltan vette szemügyre minden sorát, s bizonyos fensőbbséggel állapította meg, hogy a piktor sem a hibátlan magyar nyelvben nem olyan jártas, mint ő (nem ismeri az Akadémia szabályzatát), sem az írása nem olyan szép s rendes, mint amilyennek lennie kellene. Lassan becsúsztatta a levelet a borítékba, és zsebre tette, éppen abba a zsebébe, amelyik legjobban keze ügyébe esett, ebben is rendetlen volt.

Aztán elment a bank igazgatósági gyűlésére, ott üzleti ügyeket vitattak meg, s amint egy szabad ötperce volt, a doktor azonnal leült, s kiállította a kért bizonyítványt, ráragasztotta a tízezer koronás bélyeget, noteszába beírta a bizonyítvány számát és tárgyát, nehogy elfeledje odahaza bevezetni a naplóba, aztán egy fiúval elküldte még hat előtt a postára, hogy pillanatnyi késedelmet se szenvedjen.

A bizonyítvány természetesen szóról szóra ugyanaz volt, mint az, amit egy-két évvel ezelőtt adott Vilonyainak, s pillanatig sem zaklatta a lelkiismeretfurdalás, hogy ezt a bizonyítványt a festőnek kiadta.

"Kedves Sanyi - írta neki néhány sorban a doktor -, itt a kért bizonyítvány, nem akartam késlekedni vele, mert hátha jó lesz, ha sietek. A honorárium ne aggassza, majd ha sok pénze lesz, fizethet, amennyit akar.

Remélem, szép sikerei, amelyekről az újságokban olvasok, hamarosan beváltják stb."

Aztán kezdődött a vacsora, s a doktor elmerült a politika, irodalom és a helyi érdekességek tárgyalásába. Bor is folyt, csakhamar jöttek a cigányok...

Tósztok, a hazára, az ipar és kereskedelem felvirágzására, a nép jólétére, tréfás célzások a bankigazgatók tandemjének magasságára s a tisztviselők nyomorúságos fizetésére, koccintások, kacagás, a direktorok, helybeli kereskedők a tisztviselőlányokat kezdték patriárkálisan fogdosgatni, azok sikongattak és kacagtak, minden a legjobban ment...

A doktor elfelejtette minden baját, otthoni keserveit és a levelet csakúgy, mint Vilonyai ajánlatát s az öreg betegségét...

Még ugyanakkor este, amikor a doktor látogatása megtörtént, a géplakatos elloholt a jegyzőhöz. Horkay ott ült a belső hivatali szobájában, nagy törvénykönyvek bástyája mögött, s aktákat nézett át, aláírt egy-egy marhalevelet, majd meg az aktakönyvben lapozgatott. Két cigánysuhanc születési évét szerette volna megtudni. A két suhanc ott állott vigyorogva a küszöbnél, s magukban röhögték a jegyző hasztalan fáradozását. Kint a kisebbik irodában körmölt az adóügyi jegyző s egy másik fiatalember, a gyakornok, mindkettő meglehetősen kopott volt, de erősen dohányzott, úgyhogy az éktelen füst behúzódott a belső szobába is. Mikor Vilonyai megjelent a küszöbön, a jegyző intett neki, hogy üljön le. Aztán ropogó szavai megreccsentek, mire a két cigány elkezdett remegni a félelemtől.

- Hát a bejegyzést nem találom, ti haszontalan fráterek, talán nem is az volt az anyátok, akit mondtatok!

- Dehonnem ázs vót, jegyzsi uram - darálta az egyik alázatosan, s olyan feketén és sunyin nézett körül, mintha testvére lett volna a széken lapító Vilonyainak.

- Dehogy házsudunk mink, nagyságos uram - darálta a másik igen sebesen -, míg ázs ápánkat is bejelentettük...

- Nohát azt aztán már igazán nem tudhatjátok, hogy ki volt az apátok, bitangok! Most menjetek a fenébe, értettétek, aztán holnap jöjjetek el, ilyenkor én már senki emberfiának nem állok rendelkezésére. Érrrtettétek?!

Azok csak annyit értettek, hogy mehetnek, s holnap megint el kell jönniök.

- Nem akarnak katonának menni - dörmögött haragosan a jegyző. - Csak ezzel a csürhével ne lenne soha dolgom. Na, hát mi az? Mi van az öreggel? Jobban van?

- Jobban, hála istennek - sóhajtott Vilonyai, felállt, kiegyenesedett, s iparkodott elővenni a meghatottabb képét. Ez sikerült is neki, majdhogynem könnyek csordultak a szeméből. Kis koponyáját lehajtotta, összeszorította ajkait, s leeresztette barna, szőrös kezét. Most a tisztességesebb ruha volt rajta, avarzöld szövetből való, de mióta először rajta volt, nem vasalták. Mert nemcsak kigúnyolta és megvetette sógorát a rendes ruházkodásért, hanem ő maga is úgy öltözött, mint akinek nincs se foglalkozása, se felesége.

- Hála Istennek, jobban van. Sokkal jobban. Azt hiszi, máma a végröndöletöt is meg lehet írni. Azért gyüttem, hogy a jegyző úr...

- Ja, igen, igen, a végrendeletet. De nézze, most aztán semmi komédia, csak úgy hívjanak, ha biztos is, hogy megírjuk azt a végrendeletet. Mert én nem akarom kinevettetni magamat.

- Sömmi esetre, jegyző úr, most nem, most biztos, most véglegös.

- Rengeteg dolgom van - kellette magát Horkay, hogy jobban megszolgálja a díjazást. - Mióta elmentek a szerbek, csak alig tudok rendet teremteni a jegyzőségemben. Minden úgy maradt itt, mintha Augiász istállója lenne. Hallatlan ez a zűrzavar, most tessék mindent újra kezdeni, az adóbehajtások, a forgalmi és állatforgalmi adók, azoknak mindnek külön kimutatásuk van, aztán az új adóbevallási ívek szétosztása, itt a sertésvész, a szomszédban takonykór, annyi a dolog, alig bírjuk a fiúkkal. Szegények, azok is itt vannak este hétig-nyolcig. Jön a vásár is. Nagyon nehéz a magunkfajta embernek.

Így sóhajtozott Horkay, s bement a lakásba, hogy másik cipőt s kabátot húzzon. Vilonyai meg kiment addig a folyosóra.

Mostanában sokat panaszkodott Horkay. Állítólag nem vetett rá jó fényt a sógora csúnya ügye azok miatt az elsikkasztott pénzek miatt. A vizsgálat kiderítette - hiába volt minden szelídítési és eltussolási kísérlet -, hogy a sógor bizony sok pénzét eltette a hadiözvegyeknek és árváknak, járulékokat, pótlékokat, szegény, nyomorgó kisemberek pénzecskéjét, kisemberekét és írástudatlan napszámosasszonyokét, akik még csak szólni sem mertek, sőt nem is tudták, hogy a pénz megilleti őket, tudomásul vették, hogy nincs, hát nincs, ez már így szokott lenni a szegénnyel, nem kapnak, jól van... De valami haragosa, akinek nem fért a begyébe, hogy a sógor a szerb megszállás idején is szolgálatban maradt, kiszimatolta a suskust, és feljelentette, sőt, minthogy elég kellemetlen és összeköttetésekkel rendelkező ember volt, elaludni sem hagyta a sikkasztást. Mármost aztán Horkay rettentően meg volt ijedve, hogy mi lesz, ha valaki előpiszkálja, hogy a megszállás alatt, noha szolgálatot nem vállalt, ő készítette az adóalapok összeállítását, sőt, hogy a szerb jegyző be ne hurcolkodjék az ő jól berendezett négyszobás lakásába, rekviráltatott is neki lakást egy gazdag parasztnál, noha erről senki sem beszélt. Meg más apró-cseprő ügyei is voltak, amikről különösképpen Kántor Irén férje tudott. Ettől az embertől tartott legjogosabban, mert ez az ember cinikus volt, lenézte a faluját, és tudta, hogy a színes, ragyogó pávatollak alatt rikácsoló hazugságok rejlenek. Tudta, hogy a háború alatt hová lettek a nép számára kiadott cukor- és lisztjegyek, a felmentésekért járó tyúkokat, ludakat, krumplikat kik hurcolták, s kiket küldtek a frontra egyéni bosszúból.

Meg is próbálta Horkay, hogy a terület kiürítése után egy kis borsot törjön a festő orra alá, és titokban denunciálta, azonban, sajnos, sikertelenül.

A télen aztán meghiúsította atyjafiai végrendelkező óhajait, s ezért nemcsak Irén rokonsága, hanem a jegyző is neheztelt rá némiképp. Mindenesetre jólesett neki, ha egy kis alkalom kínálkozott a kellemetlenkedésre, mert úgy érezte, hogy a nyavalyás piktor csak arra vár, hogy feleségének pénze legyen, akkor majd kiteszi a szűrét, s mindent elkölt maga.

Némi várakoztatás után megjelent Horkay, s meghagyta Vilonyainak, hogy menjen csak előre, nem szükséges, hogy mindenki tudjon a dologról, értesítse addig a tanúkat, majd ő mindjárt ott lesz.

Vilonyai legokosabbnak vélte, ha benéz a szomszédban Banka József esküdthöz, annak egy ízben az öreg négyszáz darab cserepet adott kölcsön, azt máig sem adta vissza, így alkalmas lehet a tanúskodásra. Banka szokásához híven a ház előtti padon ült és tereferélt, míg odabent a felesége látta el a munkát. Nehéz ülepét csak nehezen emelte a padról, s hümmögött, hogy:

- Hát, ha csak arrúl van szó... mér ne... mér ne... Egye meg a rosseb...

Míg Banka leoldotta piszkos kötényét, s kabátot rántott magára, Vilonyai szaporán beloholt Nótárius Mátyáshoz a másik oldalon, mert ez meg szalmát vett kölcsön az öregtől. Mikor bement hozzá, már vacsoránál ültek a sötét házban, s kanalazták a sűrű bablevest. Vilonyai előadta a kérést. Nem szólt semmit, csak hümmögött, megtörölgette kabátja ujján a kését, aztán elindult tanúságot tenni. Lelógott a bajusza, nem sokat beszélt, de amit mondott, annak értelme volt.

- Hát, ha muszáj... - mondta, és kétfelé törölte a bajuszát.

Sötét este volt már, amikor Vilonyai tovább folytatta a futosgálást tanúk után. Azaz hogy már csak egy tanú után, mert a negyedik a jegyző maga lesz. Szerencsére Kistót Samu közeledett a homályba vesző utcán, hatalmas hasát úgy tologatta előre, mintha másállapotos lenne, fején komoran ült a fekete báránybőr süveg, bajszának két szárnya lefittyedt, vastag lábát komótosan, fájósan rakosgatta előre, mintha az örök csizma szorítaná. Mikor meglátta Vilonyait, egyik ujjával odabökött a süvegéhez, s megállt szétvetett lábbal a sáros gyalogjárón, büszkén, előrevetett hassal, mintha gőgös lenne rá, hogy a gyalogjáró sara helyett nem vezet téglaút az utcán. (Ő volt tudniillik az a derék koponya, aki annak idején felszólalt, hogy nem kell kirakott gyalogjáró, mert elcsúszik rajta a marha, és lábát töri.)

Rekedten szólalt meg, mintha tokája zsírja állandóan belecsurogna a gégéjébe, azonban ez a rekedt hang mégis fejedelmien öntudatos, erélyes, egyszerű és ellentmondást nem tűrő volt.

- Mi az? Mi van a Jóskával?

Vilonyai megmagyarázta, hogy éppen tanúkat keres, rögtön megérkezik a jegyző, s aztán írják a végrendeletet.

- Samu bátyám gyühetne, úgy sincs harmadik, legalább családbeli embör, negyedik a jegyző, hát gyühetne. Most má vége lesz ennek a marha végröndöletügynek is, lerázzuk ezt is, mer má az embör az utcán se mehetött végig, hogy ne röhögték vóna. Má megbántam, hogy ebbe a famíliába...

Hirtelen kivette szájából a kurta pipát, s utálattal köpött, de eszébe jutott, hogy Samu bácsi éppen úgy a családhoz tartozik, mint akár Kántorné, hiszen annak a testvére. Még idejében félbeharapta a szidalmazó mondatot. Kistót Samu nagyon magasról nézett alá a cingár, sanda, fekete kis emberre, el se vonta a száját bosszúságában.

- Na jó. - Csak ennyit mondott. Aztán megindult a ház felé óvatos, fájós lépésekkel.

Ez a kevés beszédű férfi különben roppant okosan igazgatta élete rúdját. Sohase beszélt, még akkor se mindig, ha várták tőle. Hatalmas nyugalma akkor se hagyta el, amikor súlyos anyagi veszteségek érték, például eldöglött ötven-hatvan disznaja, elverte a jég minden termését, vagy amikor meghalt a felesége, a zsugori, hideg, szinte szerzetesi aszkétaságban tengődő, száraz asszony. A vagyont megbecsülte, s tanácsai, amelyeket ilyen természetű ügyekben adott, rendszerint bölcsek voltak, mégse szerette a pénzt, sok-sok milliót ajándékozgatott el unokájának, megvette neki mindazt, amit az elkényeztetett bakfisleány csak kívánt, s a leány csakugyan "bakfis" volt, hegedülni tanult, első osztályon utazott, s elegánsan öltözködött.

Maga a milliárdos Kistót Samu azonban megmaradt élete végéig szótlan, süveges, csizmás parasztnak, bölcsen hallgatott, s lassan lépegetett a sárban.

Ahogy befordultunk a Kántor-házba, odabent éppen világosságot gyújtott a vénasszony, ezúttal petróleumlámpát, noha a petróleumot igen drágállta, s a lámpába öntött olaj képében mintha vére folyását látta volna. Már akkor ott volt Heldmann úr is meg Juliska; Márika a tüzet rakta a kályhában, nehogy valamennyire is kimenjen a meleg, a két tanú: Banka Jóska meg Nótárius Mátyás mereven állt az ágy mellett, s hallgatta az öreg magyarázatait.

A jegyző ott ült az asztalnál, melyet a nagy esetre való tekintettel letakartak egy piros csíkos lentakaróval.

- Magának joga van végrendelkezni - magyarázta a jegyző, s bőrtáskájából papírokat, tollat szedett ki, s rendezgette az asztalon. - Azonban még most gondolja meg a dolgot, míg hozzá nem fogunk, mert ha megint úgy akar tenni, mint karácsonykor, hát inkább hozzá se fogjunk. Mert csak úgy fogok hozzá, ha be is fejezzük.

Nagyon energikusan ropogtatta a szókat, s mindnyájan áhítattal néztek rá. Ezt az áhítatos csendet használta fel Kistót Samu, hogy a maga lassú, megfontolt, rekedtes hangján közbeejtsen egy-két megjegyzést:

- Hát peeg én ett nem lehetök tanú. Mer én rokon vagyok.

Horkay felpillantott rá. S bosszúsan csattant fel:

- Hát gondoskodni kellett volna valaki olyanról, aki nem rokon.

Márika dühösen visított, bár, amennyire lehetett, fékezte indulatait:

- Nem kell azér kihúzni magát, ha rokon is. Hát! Nem baj az azér.

Sőt a vénasszony is meghökkent a nem várt bejelentésre, már azt hitte, most megint meghiúsul a végrendelet, s akkor nem lesz, aki ápolja, aki törődjék vele.

- Jaj, én szegén beteg asszony... Hát csak megen nem jó van így se... Mikor lesz má vége ennek a sok bajnak, én jó Édösatyám... Te is Samu... Lá, te hangoztattad mindég a végröndöletöt.

- Hát akkor keríttök mast, a rosseb egye meg - dühösködött Vilonyai.

Nagy zűrzavar keletkezett a konyhában, forrtak, zúgtak, mint a darazsak a szűk odúban. Banka Jóska, ez a hosszú-hosszú, vékony, fekete paripához hasonló, villogó szemű, nehéz mozgású ember elkezdett sebesen hadarni, hogy hát:

- Nem ám! Igaz ám! Hogy is vóna az jó, rosseb egye, lá rokonnak nem lehet!

Nótárius Mátyás, aki tulajdonképpen nem is Nótárius volt, hanem Pallay, csak a sok Pallay miatt nevezték melléknéven, egyszeriben hörcsöggé vált, és hadonászva kezdett magyarázni (mert olyan magyarázó ember volt, kint az utcasarkon ő szokta hangosan felolvasni az újságot, s megmagyarázni mindazt a komplikált dolgot, ami egy olyan fővárosi lapban előfordulhat, törtető, tudományos természet, nélküle semmi sem történhetett). A háborúban szanitéc volt, ma is alaposan megnézegette Kántor összetört fejét, s szakértelemmel bekötözgette. Nagyon tisztelte a gépeket, s ács lévén, a mérnökembereket.

- Arra pedig törvény van, hogy rokonnak nem lehet tanúnak lenni - kezdte a magyarázatot -, tudtam is, hogy melyik törvény intézkedik afelül, de hát biza, most hamarosan nem jut eszömbe.

Maga a család kényelmetlenül érezte Samu bácsi kiesését a dologból, mert az okos milliárdos volt a família szemefénye, látható feje, tekintélye, az ő szereplése súlyt és biztonságot adott az ügynek, s mintegy igazolta annak alaposságát s jogosságát.

De Kistót Samu helyesebbnek tartotta így, hiszen rá is hivatkozni szokott Kántorné, hogy milyen gazdag, csak úgy szóri a pénzt, azt se tudhati, mije van, osztán mégse akari ápolni őket, szegény, beteg öregöket... Gondolta Samu, jobb lesz, ha így ér véget az örök dohogás, szépszerével, ha Vilonyai kap valamit, legalább ő lehet az, aki szemére hányhatja a kötelességek alól való kibújást. Noha, mint jó rokon, jelenlétével erkölcsi alapot nyújtott a végrendelkezéshez, és így segítette az ügy megérését, mégis jobbnak látta, ha visszavonul ettől a funkciótól.

Kántor Józsefben Samu visszavonulásának láttára még egyszer felülkerekedett a régi makacsság, s megpróbálta szétszaggatni a rácsavart láncokat.

- Jobb is lenne, hallitok-e, ha az egészet... izé, ha az egész dogot abbahagynánk... Nem akarok én, jaj, jaj neköm, nem akarok én sönkit... a gyerökim közül... megrövidétteni... - zokogta félkönyökére dőlve, s lihegett a meghatottságtól, egész besüppedt csontos melle kibarnállott a piszkos, csíkos ágynemű közül, s bekötözött fejével olyan volt, mint egy indiai fakír. - Inkább adjatok... adjatok egy pohár bort... igön meggyöngültem...

Nagy tumultus keletkezett a vénember nem várt kijelentéseire.

- De papa, kérem - erélyeskedett Heldmann, aki fekete kabátjában rendületlenül tűrte a hőséget, s nem engedett semmit méltóságából. - Már megint bolondot akar tenni, már megint? Ilyesmihez nem adom hozzájárulásomat! Ez mégis abszurdum. Azt kívánná, hogy ápolják, kezeljék, gondozzák, és mégis az utolsó percben akarja meghiúsítani az egyetlen formáját ennek az ominózus ügynek? Jegyezze meg, papa, és maga is, mama, én ehhez nem adom beleegyezésemet. Levonom a konzekvenciákat.

Kipirult a haragtól, s fejébe csapta, meg megint levette keménykalapját.

- Nem azért hagytuk ott a kocsmát, a vendégeket, hogy most megint haszontalanul töltsük itt az időt. Elvégre is... ennek megvan a maga formája...

Horkay is bosszankodott, mert hiszen ő soha jó viszonyban nem volt az öreggel, míg Kántor József fiatal, erős, tehetős és értelmes gazda volt, s a falu bírájának választották, soha meg nem szűnt közöttük a torzsalkodás. Mert Jóska bácsi vitte keresztül a felekezeti iskola államosítását és azt is, hogy az állam támogassa a kis rozzant iskolát, amelyet akkor építettek át. A jegyző azonnal le akarta húzni a maga kisded sápjait a pénzekből, s biztatta a bírót is, hogy vegye ki a részét ő is, ez már így dukál, így rendes, kéz kezet mos, azért van esze az embernek, hogy éljen vele, ha ő megteszi, bátran megcselekedheti Kántor is... Aztán meg a vásárbérletek körül is rengeteg volt a baj, mert Kántor kegyetlenül körmére nézett Horkaynak, aki a legkellemetlenebbül érezte magát, s meg volt fosztva minden zsebelési alkalomtól. Kántor József, a rettentő kemény, szigorú, puritán és makacs fiatal paraszt nem hagyta magát, s ambicionálta, hogy a jegyző úgy táncoljon, ahogy ő fütyült. Most, amilyen jólesett Horkaynak, hogy egykori pórázontartója itt fekszik roncsként, s a sok poharazás tökéletesen kiölte belőle az emberiesség utolsó vonását is, csak vén, habogó, bárgyú és paralitikus váz már, erősen a talpára állt, s kiropogtatta, hogy őt ne bolondítsák ezután, mert többet nem mérgelődik.

Mindenkinek érdekében állott, hogy a keserves végrendelet annyi vajúdás után végre elkészüljön, még a tanúknak is, hiszen Banka Jóska vihette vissza a kölcsönkapott cserepeket meg a zabot, kukoricát is, Nótárius Mátyás a szalmát és töreket, amit napok óta szekerezett kifelé az udvarból. Vilonyai és Márika tehát törték a fejüket a segítségen.

Legokosabb lesz, ha elszalasztják az egyik inast, Pallay Lajost az apjáért, Pallay Péterért, hogy jöjjön azonnal tanúnak. Az a tehetségtelen inas úgyis sok gondot okozott Vilonyainak. Folyton fenyegette, hogy elkergeti, ő bizony nem fogja felszabadítani, s apját is csiklandozgatta vele, hogy kirúgja a kölyköt.

- Lajos! Lajooos! - ordított ki az ajtón a sötétbe Vilonyai.

Az inas jött.

- Mondd meg édösapádnak, hogy azonnal gyűjjön, értötted? De rögtön ám!

A fekete képű, szurtos gyerek megijedt, és nyargalt haza az apjához. Csakhamar megérkezett Pallay Péter. Neki azért nem volt előneve, mert Péternek hívták. Addig, amíg Horkay és Márika megmagyarázta, hogy miről van szó, Heldmann, Kántorné és Vilonyai fojtott hangon fenyegette, kérlelte, nyaggatta az öreget, hogy most már ne hagyja szégyenben a családot, hanem írassa meg a végrendeletet, ne jusson zsidókézre az ősi örökség, hiszen ő józan, okos, megfontolt és kiváló ember, nem cselekedett soha életében helytelenül. Végül, amikor az öreg mégiscsak makacskodott, Heldmann úr elővette leghatásosabb fegyvereit, begombolta tekintélyt parancsoló, fekete kabátját, kalapját fejébe csapta, s megindult az ajtó felé.

- Vegye tudomásul, hogy én leszek az, aki gyámság alá helyeztetem. Vegye tudomásul, hogy én fogok most már erélyesen fellépni, s meg is fogom találni a kellő formákat, hogy ártalmatlanná tegyem az ilyen vén hülyét, az ilyen részeg disznót, aki csak kinevetteti és kellemetlenségekbe sodorja a saját családját.

- Hogy az Isten vergye meg a rohadt, vén parasztját - sziszegte csöndesen Vilonyai, s pipáját rágva, szúró szemét az öregre meresztette. - Hogy ebbe a famíliába be ne tudtam vóna tenni a lábamat...

- Inna, hát? Mi? - kérdezte gorombán Márika.

- Jaj, jaj neköm, szegén, öreg, beteg asszonynak - sóhajtotta a vénasszony, ott ült az ágy szélén, lelógó kebellel, orral és kezekkel. - Mi lesz belőlem, mi lesz, ha ez az embör meg talál halni, ki visel rám gondot, ki ápol, ki takarétt rám, annyika erőm sincs, hogy a kanalat a számhoz emeljem...

- Nízze, jegyző úr - nyögte a beteg, s már elfelejtette azokat a vastag és erős kifejezéseket, amelyekkel valamikor, még a háború folyamán nevezgette a jegyzőt, ki akkor korlátlan úr volt eleveneken és holtakon. - Én nem tom... én azt se tom, mit akarnak velem ezök az én gyerökim... én szegén beteg öregembör vagyok... neköm egyaránt kedves mindön gyerököm... Egyikre se akarok többet vagy kevesebbet hagyni...

- Ahhoz magának joga van - állapította meg nagy méltósággal Horkay. - Magának joga van végrendeletet írni, és mindegyiknek annyit hagyni, amennyit érdemel. Éppen az igazság érdekében. Nagyon helyesen mondta.

Jóska bácsinak eszébe jutott, hogy miképpen emlegette ő Horkayt adókivetések idején. "Olyan ez a zsivány, gazembör téntanyaló - mondogatta -, mint a pöjű. Kirági az embör zsebébül a pénzt, hogy észre se veszi." Pöjűnek a pelét, ezt a jó fogú, ügyes diórágó állatot nevezik. Hát ez jutott eszébe Jóska bácsinak, s úgy érezte, most is a zsebét rágja valami. De már nagyon fáradt volt, a feje zúgott, szeme káprázott, azt se tudta már, micsoda, férfi vagy asszony, a sok huzavona, biztatás, fenyegetés, dicséret és szidalom egészen összezavarta, s inkább azt nézte már, hogyan is lehetne vége a dolognak. Nagy gyengeség tiporta le, s mohón itta a felé nyújtott pohár bort.

A jegyző elkérdezgette szép pontosan, hogy kinek mit akar hagyni és miért, milyen jogcímen. Akik körülötte álltak, ünnepélyesen hallgatták a habogó válaszokat, melyek nagy nehezen hullottak Jóska bácsi vértelen, reszkető ajkáról. Már jó kerékvágásba terelődött az ügy. Ment is, mint a karikacsapás. Ahol a beteg ember nem emlékezett, mit s hogyan rágtak a szájába kedves gyermekei, szájába rágták a körülállók, s maga a jegyző is úgy tette fel a kérdéseket, hogy az mindjárt feleletnek is számíthatott.

A vénember hangja egészen elhalkult, irtózatos hőség, bűz és pára gomolygott a szűk helyiségben, a petróleum szaga összekeveredett a beteg szagával s az ázott csizmákéval és süvegekével meg a fokhagymáéval.

Végre Horkay kiküldte a jelenlevőket, mindössze a tanúk maradtak odabent meg a vénasszony, s a kályha mellett, háttal a tűznek a géplakatos úr, pipával a szájában s ragyogó, fekete pillantásaiban az öröm és diadal tüzével.

Magáénak érezte hát a régi házat, mintha a zsebében lett volna, végre, végre, ott görnyedt előtte a jegyző, ott dadogott halkan az ágyban az öregember, s hullatta a végrendelet szavait, ott percegett a toll, csillogott a tinta. Vilonyai érezte, hogy az ő házasságának tulajdonképpeni hasznai csak most, annyi esztendős undor és utálat, kínlódás után érnek learathatókká.

Lassan zümmögtek a szavak, s halkan nyikorgott a toll a papiroson.

A három tanú néha-néha óvatosan köhintett.

*

Aztán az öregember emlékezete nekiszabadult, s a dementia senilis sajátságos tüneteként elkezdett mesélni egy végrendeletről, amelyet ezelőtt tizennégy esztendővel írtak valahol a szomszéd faluban, s amelyen ő is tanúként szerepelt. Lassan ejtegette a szókat, néha nem is jutott eszébe a megfelelő kifejezés, ilyenkor dadogni, hebegni kezdett, használható jobb kezével homlokához nyúlt, s a dologból nem is tudta kihámozni a tulajdonképpeni tartalmat... Lassanként kihullottak agyából a konceptus vonalai, csak beszélt, összezagyvált minden mellékes körülményt, s olyan apróságokra tért ki, hogy akkoriban mennyiért adta el a disznó kilóját élősúlyban.

- Az emlékezete kifogástalan - jelentette ki a jegyző, s mindnyájan bólogattak.

Lassanként elérkezett húsvét hete.

Kint a kertben egyre dúsabban rügyeztek a fák, s virágba borulva pompáztak az ömlő napsugárban. Zümmögtek a méhek, s a föld és a növények édes szaga hatalmas áramlatban folyta be a falut. Valóságos ibolyatengerek kéklettek a kertek alatt, s a gólyahír kénsárga foltjai közbevirítottak, átkiabáltak egymásnak a vetés- meg a párolgó ugartáblákon, s a Dráva felől egymás után keringtek elő a gólyák. Megelevenült az élet, csengtek az ekevasak, a kerítések tövében frissen kelt csirkék pityegtek, sőt apró, sárga libácskák is legelésztek már a zsenge fűben.

Kint pedig az utcán egymást érték a kocsik, fülsértő recsegéssel s dübörgéssel haladtak kifelé a határba, a hosszú télen át kitűzött, nehéz lovak nyerítettek, s felhányták a farukat, különös medvekecsességgel hánytorgatták izmaikat, s nehéz patájukkal mintha a csillagokat akarták volna lekapkodni. Szerencsére ezek a mozgolódások nem tartottak tovább a falu végénél, mert nehéz fejével az ormánsági ló akkor már ugyancsak elbúsulja magát, füle-farka lelóg, s csak akkor mutatkozik megint tüzesnek, ha elkerüli valami fogat; keresztbeáll az úton, s rágja az ágaskodó rudat.

Mindenfelé bizsergette a tavasz az emberek és állatok vérét, a kihajtott csorda reggelenként bolond bőgést csapott az utcán, döfölték egymást a barmok, nekivetették hátukat a szederfának, szemük vérben forgott, s farkukat magasra emelték, mint a tavaszi örömök zászlaját. S a bika is előmozdult sötét és meleg istállójából, kivonagló oldalbordáit megcsapta a tavasz édes levegője, szemébe belevillant a meleg napfény, feketén s komoran tekintett ki az üdezöld világra, beszívta bő tüdejébe a virágzó gyümölcsfák és rétek bódító illatát, s mormogva megforgott maga körül.

Visítoztak a gyerekek, iskolakönyveikkel hajigálóztak, egy siheder fölmászott Dvorák István házának tetejére, onnan kiáltozott át a pápista templom kertjébe, ahol a hársfák virágterhe alatt ványadt pusztai cselédgyerekek várták a mise kezdetét. Maga Dvorák örök jókedvét még különösebben felajzotta, malacságokat mondott a kocsmája elé érkező biklás menyecskéknek, s összezagyvált oláh, horvát és sváb szavakat, hogy megröhögtesse vendégeit.

De a Kántor-házban nem volt ilyen vidám, nekirugaszkodó és munkakedvtől túlömlő az élet. Más tavaszokon Jóska bácsi már kora hajnalban veszekedett a felesekkel, botjával hajigálta a tyúkokat, verte a kutyát, lármázott, parancsolgatott, megugrasztotta az asszonyokat, kihúzta a műhelyből az inasokat is, pillanatnyi megnyugvás nélkül térült-fordult a pince és a kert között, meg-meg kiállt a kapuba, szót váltott a jövőmenőkkel, botjára támaszkodva húzta lábát mindenfelé, bicegett, vizsgálgatta félszemével a kék égboltozat színeit s a szél fújdogálását, megmustrálgatta a disznókat, marhákat, lovakat s asszonyokat, elhallgatta a ház előtt a harangok tavaszi kondulását, mutatta, hogy él, hogy erős, hogy hatalma van, hogy ő a ház közepe. Aztán odaült a tornácra, a ringőszékre, melyet maga faragott valamelyik gyermekének, botjával döfölte a téglákat, összecsípte ráncos szemét, s bámészkodott, sütkérezett a vidáman rezgő napsugárban. Majd meg el-elkiáltotta magát nagy harsányan, hogy:

- Mári! Mári! Rosseb a büdös, lusta názárénus fejedet!

- Feri! Feri! Hozzátok föl a krumplit, osztán válogassátok ki!

- La-a-ajos! Te! Gyűjj bé, osztán igazétsátok meg a zárat a kamarába!

Most csend volt, csak a vénasszony jött ki néha-néha a házból, teknőben cipelte ki a vizet, a kimosott ruhákat a kerítésre teregette, lompos volt, mint még soha, mezítelen lába fekete, s az inge szürke, szoknyája szakadtabb, mint élete legsötétebb korszakaiban, arca eltorzult az utálattól, vénségtől, nyögött, sóhajtozott, szinte eszelősen hitt abban, hogy ő beteg, szerencsétlen, szánandó és sorsverte asszony, akit nem segít senki.

Az alsó konyhában Márika főzött, a műhelyben Vilonyai dörömbölt, egy cséplőgépet indítottak be éppen a kapun javítás céljából, a csődület folyton erősbödő zsivajt vert a ház előtt, ütötték-verték a lovakat, ordítottak a parasztok, akik nem tudnak erőt kifejteni lárma nélkül. Vilonyai meg ingujjban, csizmában jött-ment, vasakat cipelt, ordítozott, káromolta inasait, s a segédjével pörölt. A fél faluba elhallatszott a lárma, a dühös, kedvetlen, fogcsikorgató zaj, fent a tornácon a vénasszony annál inkább jajgatott és nyögött, mennél jobban kiabált Vilonyai, mintha dokumentálni akarná, hogy neki sokkal több a baja, s mégse lármáz.

- Hogy a rosseb egye meg az ilyen embört, aki meglopi a gazdáját - kiabált Vilonyai a pipája mellől, s eldobta a rozsdás vasakat, hogy csak úgy csattant.

Utána kiszaladt a műhelyből az öreg segéd, akit Vilonyai csábított el szép ígéretekkel, s most már, magáénak érezve a régi házat, melyben eddig a segédje lakott, mindenféle rágalmakkal iparkodott kitúrni onnét. A szegény ember eladta házacskáját, s elköltötte az árát, aztán egy nap azon vette magát észre, hogy most már teljesen Vilonyaira van utalva, s a mester ezt a helyzetet alaposan kihasználja. Este nyolckor még ott verte az üllőt, míg gazdája különböző kocsmákban szopogatta a bort, üzleteket kötött, avagy vadászott a társasággal. Mikor aztán a segéd így se vált vadállattá, mert Vilonyainak úgy könnyebb lett volna hatalmába hajtani, mint szelíden, elkezdte gyanúsítgatni, hogy lop. Ellopja a szenét, s eladja Dvoráknak, aki a kocsmáját fűti vele. Lopja a szögeket, kalapácsokat, kulcsokat, deszkákat, lopja már a baromfit is, lopja a szénát a tehene számára, s lassanként azt is hírelni kezdte, különösen Márika, hogy a segéd felesége lopja a mások kukoricáját, melyet a disznókkal etet meg, lopja a takarmánytököt és a zsírt, lopja az egész falut, s a szegény embernek lassanként olyan tolvaj hírét költötték, mint a cigánybírónak.

Így ezen a szép tavaszi reggelen már tarthatatlanná vált a helyzet, mert Vilonyai le akarta vonni a segéd béréből állítólag elveszett kalapácsát, az öreg legény azonban protestált ellene, s vérig sértve már gorombaságokat vagdalt szipolyozója fejéhez.

- Maga, Vilonyai úr - mondta neki fulladozó torokkal, s hosszú, görnyedt alakja még jobban meghajolt, hogy így vegye élét a szavaknak, melyek legjobb szándéka ellenére szivárogtak ki szívéből -, maga elcsalt engem a gyárból, eladatta velem a házamat, aztán most leszegényedve itt vagyok a markában... Most még a becsületemet se hagyná rajtam. Hallottam, hogy levelet írt a gyárba, hogy vissza ne fogadjanak, ha mennék, mert lopok, lopom a szerszámot meg az anyagot. Tudom, így akarja leszállítani a béremet, de abból nem eszik, mert máma vótam utoljára a műhelyben, vegye tudomásul, én má nem állom tovább a maguk rágásait, és elmegyek, vegye tudomásul, már nézettem magamnak lakást, a gyárba megyek vissza, és vegye tudomásul, hogy a maga eljárása példátlan, és maga kinyúzná belőlem a lelket is, csak hogy magának többet hajtsak...

Miközben a szavak áradata egyre bővebben ömlött belőle, görnyedten sietett a régi ház elé, ahol felesége állt a tornácon, s biztató pillantásokat vetett férje felé.

Közben a cséplőgéppel megsüllyedtek a homokban, s Vilonyai kiparancsolta kötelekkel s láncokkal az inasokat, hogy segítsenek, ő maga odaállt, s irányította a manővert. Recsegett az istráng, mikor a nagy lovak belefeküdtek a hámba, s a rozsdás lokomobil, mint valami óriási bivaly, tompán megbődült, rőtveretes, rozsdás teste felágaskodott, s a láncok, melyek itt is, ott is körülkígyózták, csengtek és csörömpöltek.

Vilonyai csúnyán káromkodott, olyan csúnyán, ahogy csak Somogyban káromkodnak. Rágta a pipáját, s hol ide, hol oda ugrált a homokban.

- Hogy soha a lábomat be ne tettem vóna ebbe a rohadt udvarba! Hogy az Isten vert vóna meg ott rögtön, mikor eszömbe jutott, hogy ilyen rohadt famíliába gyüjjek. Az én becsületömön élnek valamennyien. Én szöröztem nekik a tisztösségöt. Mert ük nélkülem régön a piszokba fulladtak vóna.

Kint az utcán nagy gyerekhad bámulta a hűhót, zsivajogtak, s akadt egy sereg asszony és férfi is, akinek semmi dolga nem volt ezen a vakító tavaszi reggelen, hanem itt álldogáltak, s lesték a Kántor-ház rejtelmeit.

Előhozták az öreg minden átkozott tulajdonságát, a fösvénységet, a falánkságot, a csúnya száját, a zsarnokoskodást. Rokkant, nyomorú, szakadt, tengő-lengő figurája megelevenedett a tömeg szemei előtt, kéjjel szedték le róla minden maradékát a tisztességnek, férfiasságnak és józanságnak. S közben bámulták az erőlködést.

A nagy csődület láttára természetesen Mári néni is letette a teknőt, s kiballagott a ház elé. Ezen a rövid úton, amely a tornácról a ház elé vezetett, a vénasszony még száz esztendőt vénült, s mire kiért az emberek elé, már alig lehetett ráösmerni. Hisztériás szemforgatásai már éppen annyira látszottak igazaknak, mint hazugoknak, s ott tartott, hogy önmagának is hinnie kellett betegségeiben. Már egyetlen ép tagját nem érezte, nem volt egyetlen ép porcikája fájdalom nélkül, sajgott, rángatózott, lüktetett és bizsergett mindene, gyomra háborgott, és keserű volt a nyelve. Az öregnek vérhasa van, ezt már ő megállapította, mert olyan borzasztó szépen hangzott, hogy: vérhas. Most érezte, mint közeleg a vérhas őrá is, mint nyújtja ki felé csápjait, facsarja a belét, teszi jéghideg ujjait a szívére, s valósággal őrjöngött a félelemtől s a gyönyörűségtől, hogy ilyen halálraítéltnek, veszendőnek s elhagyott árvának tudta magát.

Szemben kinyílt a pápista pap házának magas és maszatos ablaka, a házvezetőnő ősz feje megjelent a résen, s érdeklődve nézegette onnan a magasból a megrekedt géppel történő kurjantásos cécót. De előbújt a másik szomszédból a néhai tanító özvegye is feketében, összetöpörödött, kis cingár vénasszony, olyan bóklászó és fanyar, mint a bús varjú, kis ráncos képe akkorka, mint a csecsemőé, szemei ráncok bozótjában hunyorogtak, s inkább látszott kis régi rongycsomónak, amely ottfelejtődött valahol a kamra fenekén, mint asszonynak, aki esztendőkön át viselte a magyar néptanító keresztjét, s gyermekeket szült, kis, alacsony, zömök, tökmag gyermekeket, s most is egész nap kotor, tesz-vesz, főz, takarít és kötöget, míg elkésett lányai eltartják őt varrással és körmöléssel.

Kibújt tehát a tanítóné is a ritka ribillióra. Ennek a két bigott, ájtatos, örökké templomot és imakönyvet bújó pápista asszonynak panaszkodott legszívesebben Kántorné. Orvosság volt számára, ha csak egy-egy órácskára eljajgathatta, elnyöghette, elsóhajthatta minden különös fájdalmát, soha nem látott s nem hallott betegségeit. A beszédhez mindegyik vénasszony adott valamit a magáéból, a plébános asszonyát erős köszvény bántotta, s panaszkodott a papra is, hogy megint részegen hozták haza kocsin, hogy a mellényét-kabátját ollóval kellett százötven kilós testéről levagdalni, hogy végigordibálta megint az egész utcát, a feje lelógott a saroglyánál, s más efféle csúf eseteket sóhajtott el a megtévelyedett pásztorról. A tanítóné, kis áhítatos, rettegő lélek, csak ájuldozott ezeken az istentelenségeken, s magában imádkozott a pap megtéréséért. Azért Isten e méltatlan szolgája nem riasztotta el a mindennapi misehallgatástól, és Schullerné naponta reggel pontosan átment a templomba, egyedül árválkodott a kongó boltozatok alatt, s morzsolgatta az imákat.

- Mégse szép azért a Vilonyai úrtól - mondta valami eredeti kongó hangon a pap gazdasszonya -, hogy ezeket a szegény embereket mindenáron csúfosan ki akarja tolni a faluból.

Schullerné csak bólintgatott; neki az volt a tulajdonsága, hogy nem mondott meg egyenesen semmit, csak helyeselt. Mintha a barázda szélén búsuló varjú meg-megbólintaná nagy csőrű, fekete fejét.

A komédia pedig tovább folyt az udvarban, a nép egy része szidta az öreget, s kiszínezte rajta a rút vonásokat, amennyire csak lehetett, másik része meg zúgolódott Vilonyai úrhatnám ugrabugráin, méltóságos káromkodásán, zsarnoki parancsain s azon a rideg módon, ahogy az inasokat pofonnal, rúgással s más erős eszközökkel mozgásra serkentette. A lovakon csattogott az ostor, a férfiak nyögtek, ordítoztak, de csak mímelték a megszakadást, valójában mindegyik a másikra hárította az emelést, mint már ilyenkor szokás.

- Mégiscsak csúfság, hogy ez a sönki gyüttment úgy parancsógat a máséba! Disznóság az, nem egyéb!

- Hát mast má ű érzi magát úrnak.

- Na, ez se lesz jobb, mint a másik vót.

Majd Márika is kiállt a csődületre, s nézte a géppel való kínlódást.

Odabent meg az ágyon már alig lélegzett Kántor József.

Odavolt a kemény, legénykedő hang, odavolt az erő, hatalom, fennhéjázás, odavolt az élet! Kint ragyogott a tavaszi nap, s idebent a sötét konyhában, pára s bűz nehéz fellegeiben, a piszkos, fülledt és nyirkos ágyneműk halmazában elsüllyedve, elfeledve, elhagyatva feküdt, s már alig volt benne valami halvány sugara az eszméletnek.

Arca rettentően lesoványodott, s nem is látszott más belőle, csak ez a sovány, felismerhetetlen, koponyaszerű lárva s a két hosszú, sovány, vörösbarna és szőrös kéz, mely, mintha nem is hozzá tartoznék, élettelen, összefonnyadt bőrkesztyűként hevert mellette.

Már nem kötötték be a fejét. Nem volt rá szükség. A seb behegedt annyira, hogy nem vérzett, azonban a borotválások után olyan rendetlenül, összevissza nőttek a szürke hajcsomók, hogy első pillantásra inkább odaragadt sárcsomóknak lehetett tartani őket. S a kiálló arccsontokra ráragadt a bőr, viaszosan, sápadtan, az orr már beesett kétoldalt, s a hegye mereven kiállt, szája odvasan meredt a plafonra, s zihált, egyenletesen zihált. Néha-néha meglibbentette a kezét, hogy a legyektől, melyek fekete, zümmögő rajokban lepték el az egész piszkos, hulladékos konyhát, s odafent zizegtek a plafonon, megszabaduljon. De már a legyek se hederítettek rá, ellepték arcát, füleit, és szája szélére telepedtek, alig szálltak odább, amikor elriasztotta őket, s máris visszaültek rá. Már belőlük is alig érzett valamit. Szemei még értőn s fájdalmasan pillantgattak körül, de vajmi keveset hederített már a világra és életre, egyforma volt számára minden, a napsütés csakúgy, mint az eső, a tavasz csakúgy, mint a nyúlós ősz, mindegy, mindegy. Feküdt hanyatt, s bámult felfelé, a körülötte zümmögő légyrajok az örök élet ritmikus melódiáit zúgták megsiketült fülébe.

Körös-körül a régi piszok még fokozottabban, az asztalon napok óta hevertek az ételmaradékos tányérok, kenyérhajak, az asztal alatt krumplihéjak, kukoricacsutkák, a másik ágy bevetetlen és piszkos, hej, szegény Jóska bácsi, most nem mehetett panaszra a nazarénus paphoz, hogy a felesége nem veti be az ágyat. Aztán meg kisebb-nagyobb, kerek fateknők piszkos ruhákkal és vízzel, a kályhán nagy fazékban víz forrt mosáshoz, az ablak légypiszkos, a székek tócsásak. Pedig Kántorné mindig jó felesége, hűséges hitvestársa volt az öregnek, ha megverte is, ha megcsalta is, ha megalázta is, ha koplaltatta és rágalmazta is: nem hagyta el, noha ebben inkább gazdasági meggondolások vezették, mint szerelem, ragaszkodás vagy más erkölcsi indokok. S hát mindaz a sok rossz, amiben férje mellett része volt esztendőkön keresztül, némiképpen az ő beleegyezésével esett meg, mert hiszen ha télen nem járt volna mezítláb, csak hogy a cipője ne kopjék, ha nem nézte volna le azokat, akik viselték is a kabátot, nemcsak megvették, ha főzött volna magának rendesen, s nem "osztott volna be" egy csirkét kettőjüknek négy napra, ha ő maga is nem támogatta volna az öreg természetes zsugoriságát a maga beteges fösvénységével, másként lett volna. De így már odáig jutottak, hogy a vénasszony férjét, noha mégiscsak férje volt, hagyta, hadd vesszen el a piszokban, rendetlenségben és bűzben. A mosást is azért cselekedte, hogy lássa mindenki: ő még a végrendelet után is gondozza a beteget, maga mos, mert senkije sincs. Ha a konyhát, úgy, amint volt, kivihette volna az utcára, idegen szemek elé, s ott takaríthatta volna, még tán kezébe vette volna a seprűt.

De így csak gázolt keresztül a rondaságon, s jajgatott, nyögött, s titokban várta a pillanatot, amikor mindennek vége lesz.

Így aztán a beteghez csak Punak Zsuzska nézett be néha, s leülvén egy rozzant szalmaszékre, elkérdezgette, hogy hát mi van vele, hogy aludt, hogy érzi magát, javul-e már. A vénember értelmesen nézett rá, bágyadtan legyintgetett, de beszélni már nem tudott, csak hörgött, sóhajtott, bámulta a mennyezetet, s a bőbeszédű nazarénus asszony tudta, hogy nem sokáig él már, hogy nem fogja már őt többé büdös, hazug nazarénusnak nevezni, a gyülekezetet sem hívja már egérfészöknek, minden haragja és gyűlölete csendes megbocsátásba halkul, s végül kibékül mindennel.

Csak az fájt a vén nazarénusnak, hogy nem mint hivő hal meg az öreg, hanem mint hitetlen bűnös, és soha nem látja meg az Urat az ég felhőiben.

Eljárt néhanapján látogatóba Kántor Jóska egy-egy régi cimborája is, aki belesodorta az ivásba. Eljött a végrendeleti tanúk egyike-másika, ott főzték a politikát és időjárást az ágya körül, szopogatták a borát, s kínálták őt is, akibe már hetek óta nem szorult egyéb étel, ital és orvosság a bornál. Nótárius Pallay Mátyás kiöntötte nagy tudományát, kiteregette újságjait, olvasta a híreket s a vezércikkeket, felröppentette jóslatait, szépen kikanyarította mindazt a bölcsességet, amit szanitéckedése alatt magába szedett, megnézegette az öreg hegedő fejét, be is kötötte néha, megtapogatta pulzusát, s csóválgatta a fejét. De átjött a szomszédból a hosszú, fekete Banka is, megült a széken, mély, dörmögő hangján belehadart a többiek beszédébe, mert esküdt ember volt, s neki is voltak megfontolt véleményei. Leginkább a kölcsönkapott cserép, kukorica meg búza aggasztotta, mert az volt a kérdés, hogy az öreg halála után beleveszik-e a hagyatéki leltárba vagy sem. Pallay Péter meg a gyerek érdekében látogatta sűrűn Jóska bácsit, s inkább eltűrte a vénasszony rengeteg panaszát, betegségeinek történetét, csak a fiú szabaduljon fel.

Aztán megint rászakadt az öregre a sötétség, a csend, az elhagyatottság, hallotta a legyek monoton zúgását, szeretkezését az ablaküvegen, hallotta Márika sipítozásait az udvaron, hallotta az üllő csengését, a tyúkok lármáját, valahol egy csirke éktelen, őrjítő csipogását, órákon, végtelenségeken át, az órák alig múltak, mégis az örökkévalóság ringott felette, s a felesége valahol a szomszédban öntögette képtelen betegségeinek hírét, a sok bajt, nyomorúságot, kéjelgett a szóbeszéd hullámaiban, s fürdött a pletykák mocskos vizeiben.

Mindenki magával volt elfoglalva, s az öregemberrel nem törődött senki.

*

Mintha rossz napon, elátkozott napon készült volna a végrendelet, Vilonyait csőstül látogatta a kellemetlenség. Már alig volt a műhelyben, mióta háziúrnak érezte magát, egész nap szemére húzott sapkával, pipáját rágva, csizmáját keményen a porba nyomva loholt a ház és a kocsma között. Mióta a sógorral megegyeztek, mindig együtt voltak, s tervezték a nagy jövendőt, ittak s udvariaskodtak. Soha még két ember - rokon - ilyen jó barátságban nem volt egymással. A járás-kelés már kora reggel kezdődött, s tartott késő éjfélig. Az asszonyok megbocsátották férjeiknek az italozást, a csavargást, mert boldog álomvilágában éltek az öröklésnek, körülvette őket a haláleset és végrendelkezés aranyfüstje, s ebben az aranyfüstben még a férjük iránt is elnézőbbek voltak, valami halvány tükörképe a szerelemnek kezdett vibrálni szíveikben, s éjszakánként a nász kábult illúziójában feledkeztek egymásba.

Egy nap találkozott Vilonyai a doktorral, amikor az éppen a bankba iparkodott.

Már nem viselt a doktor sem kabátot, noha ő volt mindig az utolsó, aki levetette lógó katufrékját, s kalapot sem hordott. Őszülő haját csókolgatta a szelíd tavaszi nap, s behintette aranyával és pompázó ifjúságkoronájával.

Vilonyai megállt, s elkeseredve rugaszkodott megint neki a tisztesség kőfalának. Hátha mégis megokosodik? Csak nem utasítja vissza, ha kereshet? Hebegve szólította meg:

- Hát, doktor úr, ami azt illeti, azt a bizonyítványt az öregrül bátran kiállíthatta vóna, hogy épeszű, mert...

- Nézze, Vilonyai úr - kezdte azonnal erélyesen a doktor s elővonva zsebéből a Hölgy-cigarettát, idegesen rágyújtott -, én nagyon jól tudom, mi a kötelességem. Maguk mehetnek más orvoshoz, az esetleg ad másik bizonyítványt. Én azonban nem.

A géplakatos kellemetlenül forgatta szájában a keserű szárú pipát, de köpni mégse mert. A doktor pedig még elmenőben visszafordult, s szemébe nézve Vilonyainak, az ő lassú, pontos, hangsúlyozott beszédmódján így szólt:

- Sőt többet mondok: a maguk sógora, az Irén férje, levélben kért olyértelmű bizonyítványt, mint amilyet a maga kérésére adtam annak idején.

Vilonyai elsápadt, aztán elvörösödött. Úgy érezte, felhők gomolyognak kis szúró szemei előtt.

- És... és adott neki, doktor úr?

- Természetesen, adtam. Persze hogy adtam. Azonnal kiállítottam, és elküldtem neki. Ha maguknak jó volt akkor, mért nem jó most, amikor a sógorának van rá szüksége?

Vilonyai lehajtotta a fejét, s a doktor eltávozott. Görnyedt alakja után csakhamar nem maradt porfelhőcske sem. S a géplakatos még akkor is ott állt a gyalogjárón.

Gondolkodott. Vajon mire kell annak a gazember csavargó piktornak a bizonyítvány, ha nem másért, mint a... Persze, pörölni akar. Sejti, hogy végrendelet készül vagy készült, de hisz ennek már jó néhány hete... Mit csinálhatott azóta a nyomorult bitang? A jöttment?

Minthogy sem bor, sem társaság nélkül nem tudott semmit megfontolni, azonnal a kocsma felé vette útját. Bekanyarodott a tágas udvarra, felment a tornác lépcsőin, benyitott a konyhába. Heldmannt ott találta a konyhán, éppen a cselédet egzecíroztatta, mert már nem bírt magával, mióta nem veszekedhetett.

- Gyula! Az a bitang is megszörözte a bizonyítványt! Az most pörő! - kiáltott rá Vilonyai dühösen, s a vendéglős tátott szájjal bámulta.

- Mi az, de mi az, kérlek?

- Hát az a gazembör is megszörözte a bizonyítványt, most mondi a doktor!

Azonban Heldmann a legszörnyűbb percekben is megőrizte hidegvérét s a társadalmi formákat. Noha meglepte a váratlan hír, még egy utolsó szikrázó pillantást vetett a szolgálóra, s aztán legyintett:

- Ugyan kérlek, nem tud az pörölni. Nincs annak ahhoz pénze.

Bementek az ivóba, s leültek a megszokott sarokasztalhoz. Míg Heldmann töltött a poharakba, Vilonyai összeszedte magát. Csakugyan, nem is gondolta meg, hogy az a nyomorult festő aligha lesz képes pörölni, hiszen betevő falatja alig van. Egy jóravaló, meleg kabátja nem volt. Egy ép ruhája. A cipője talpa lyukas. Az asszony: Irén kalapja kopott, s a kisgyerek kezecskéin nem volt kesztyű. Olyanok voltak, mint a vándorló komédiások. Csak a szemtelensége, csak az asszony hencegő büszkesége, az volt rajtuk bőséges. Ezek akarnának pörölni? Ezek a rongyosak, vásott ruhájúak, ezek a koldus komédiások?

Felhajtotta borát s elmosolyodott. Öntelt, hiú, gúnyos, dagadó mosoly játszadozott fekete bajusza körül, s lapos, apró, szúró szemében megcsillant a biztonságban guggoló ragadozó cinizmusa.

- Azt hiszik - mondta lassan -, hogyha űk elkérnek egy bizonyítványt, hát mink má beijedünk. Azt hiszi a nyavalyás, hogy maj engöm ki tudnak pörűni a házbul. Engöm, akinek ott a becsületös mestörségöm, a hírnevem, a kuncsaftjaim, engöm, akit tisztül az egész megye, ű, aki csak gyüttment, akinek fényös az ülepe, ű, a nyomorútt, akinek betövő falatja sincs, akit az apja tart, engöm akar ű kipörűni a birtokombul! Az istenit! Ott a cséplőgép, ott a sok búza, a ház...

- De meg, kérlek szépen - mondta Heldmann is -, nincs a világon az a bíró, aki egy birtokost kiforgasson a vagyonából egy senki bitang kedvéért. Olyan bíró nincsen, aki ebbe a dologba ne nekünk adna igazat. Mert: joga van mindenkinek végrendelkezni. Joga van arra többet hagyni, aki gondozza. Márpedig te gondozod.

- Hogy én! Hogy én! Hát ki vállalkozott vóna arra, amire én? Azt az utálatos, rohadt, vén parasztot nízni egész nap, má az maga is betegség... Hát akkor a többi. Az a sok jajgatás, nyögés, panasz, ami dűl a vénasszonybul, meddig köll azt még néköm hallgatni? Ez csak jogos? Nincs akkor igazság, ha ez nem jogos!

De a dolog mégis beletört, mint a messziről eleresztett nyíl hegye.

A kuncsaftokkal sem állott olyan jól a dolog. Elvesztett egész sor munkáltatót, akik, tudja Isten, miért, inkább messze elhurcolták a gépeket, de nem vitték hozzá. Vilonyai eleinte nem akarta ezt észrevenni, azonban napról napra ingerültebb és dühösebb lett, napról napra többet ordítozott az inasokra, nagyokat nyelt, fogát csikorgatta s káromkodott. Azelőtt megjavította a vasvillát is, mióta azonban a végrendelet elkészült, s ő nagy úrnak s dúsgazdag, senkire rá nem szoruló, független férfiúnak érezte magát, nem javította meg a varrógépeket sem.

- Csak tegye le - vetette oda foghegyről, a pipája mellől -, maj ha futja az időbű, hát megcsinyálom.

S hetekig nem hederített rá. Végül elvitték.

Aztán meg a kocsmában is többet ült, mint annak előtte. Tárgyalt, politizált, üzleteket kötött, amelyek nem vágtak be, s csak az idejét lopták.

Meg még a vadászatok. Egy nap eszébe jutott, hogy nagy vadászatot rendez az általa bérelt vadászterületen, s erre meghívta a megyei főorvost is. Nagy társaság gyűlt össze a háznál, Márika lángvörösen és zsírtól ragyogva sütött-főzött, odabent az asztalnál lármáztak az emberek, köztük Baranyai, akinek feleségét a géplakatos szerette. Maga Vilonyai állandóan jött-ment a szoba és a konyha között, parancsolgatott a feleségének, sőt, szokásához híven, már kezdte megint megengedni magának azt is, hogy a vendégek előtt gúnyosan, vállveregető hangon lusta dögnek, hülyének, otromba banyának, tohonyának s bamba pofájúnak nevezgesse Márikát. Az asszony mindezt zsíros mosollyal hallgatta, tűztől kipirosodott képén meg se villant a sértődöttség, nyakát kiduzzasztotta, szélesen vigyorgott, lomhán vitte-hozta a tálakat és üvegeket.

Ebéd végeztével Vilonyai óvatosan megpendítette a főorvos előtt, hogy beteg az apósa, s igen szeretné, sőt megtiszteltetésnek venné, ha a főorvos megvizitálná. A főorvos természetesen engedett a kérésnek, és azonnal bement a konyhába.

A vénasszony ott ült a kitakarított helyiségben, beteg férje ágyánál, s abban a ruhájában díszelgett, amelyet gyülekezetbe szokott felvenni. Alul ugyan ugyanazok a ronda, piszkos, hétköznapi megszokott rongyok voltak rajta, mint máskor, csak éppen fölébük húzta a másik szoknyát meg a réklit, s kócos, fésületlen fejét bekötötte egy fekete kendővel. Mint vasárnap szokta. A konyha pedig olyan volt, mint látogatás előtt a börtön, kiseperték, kipucolták, felmosták, a tűzhelyen rendet teremtettek, a lábasokat elrakták, a másik ágyat bevetették, s az öreg ágya alatt maradt csak egy kis kerek fateknő.

Meg a legyek zümmögtek a mennyezeten változatlanul.

- Jaj neköm - kezdte igen nagy méltósággal s komolyan a vénasszony -, jó napot. Hát ejen beteg vagyok én, főorvos úr. Még mozdulni is alig tudok...

A főorvos háta mögött azonban Vilonyai dühösen leintette, s olyan fekete és szúró pillantásokat vetett rá, hogy azonnal elhallgatott.

- Itt van hát az apósom, szegény - mondta a géplakatos.

Márika még sietve, nagy szeretettel igazított egyet a beteg gyűrött vánkosán.

A főorvos föltette szemüvegét, meghajolt egy kicsit a beteg fölé, miközben vigyázott, hogy ruhája ne érintse az ágyat, s pár percnyi vizsgálódás után, mely inkább csak a nyitott szájjal fekvő beteg arcára és mereven a mennyezetre szögezett szemeire terjedt ki, felegyenesedett s így szólt:

- Hát kérem, készüljenek el a legrosszabbra. Nem él meg.

Néma csendben kísérték ki megint a főorvost. Kántorné megkísérelte, hogy előhozakodjék a fejlázzal, a gyomorideggel, a lubilommal és pásztorköniggel, de nem hederített rá senki. Márika sóhajtozott, és szemeit törölgette, Vilonyai meg mereven maga elé bámult, mintha nem tudna megbarátkozni a lesújtó gondolattal, hogy apósát el kell vesztenie.

- Mégis, főorvos úr - mondta aztán igen óvatosan -, nem löhet az, hogy ez a szegény öreg eszén vót vagy három héttel ezelőtt?

- Lehetséges. Nem valószínű. Előfordulhat.

- Mer van nekünk egy doktorunk - folytatta ravaszul -, ismeri főorvos úr is, a körorvos, azaz inkább bankigazgató. Hát a bankigazgató úr itt vót, osztán csak úgy a küszöbrül megnézte, osztán kiadott egy bizonyítványt, hogy...

- A doktor úr bizonyára alapos indokokat látott fennforogni arra nézve, hogy milyen bizonyítvány lehet kiállítható - jegyezte meg epésen s kis malíciával a főorvos.

- A doktor úr, az érti - röhögött Baranyai, s torz ráncok rángatóztak borotvált ajaka körül.

- A doktor úr hírös arrul, hogy a küszöbrül nízi meg a betegöt. Mer fél a betegtül. Neköm gyermökeim vannak, mondja a doktor úr, he-he! Az is szokása a doktor úrnak, hogy aszongya: ne tartson sömmitül, néni vagy bácsi, én is vótam má abba a betegségbe. De azt is csak az ajtóbul. Hát, he-he, így járt egyször egy vajúdó asszonnyal, hogy amikor belépött, azt mondta neki a küszöbrül: sose féjön, lelköm, vótam má én is abba a bajba, he-he!

Valamennyien röhögtek a dolgon.

Így a vadászat nagyon kellemes volt, de Vilonyait bosszantotta, hogy a doktor bizonyítványát nem tudta letromfolni a főorvoséval, mert igaz lehet, hogy az a nyavalyás festő nem tud pörölni, az is igaz lehet, hogy a végrendelet jó, lehet az is, hogy a pör az ő javára dől el, ha megpróbálkozik a nyavalyás, de... mégis kellett volna egy másik kis írás a megyei főorvostól!

Egész nap alig lőtt valamit, pokoli sorozatát követte el a hibázásoknak. Este ő is, kutyája is lihegett, a kutya leheveredett a fal mellé, ő meg elsietett Heldmann-nal, s csak két óra tájban vetődött haza, mert Baranyai leitta magát a Rohács kocsmában, s egyedül hagyta odahaza Lidát.

Mit volt mit tenni, megpróbálkozott Vilonyai az új orvossal is. Elküldte hozzá az inasát, hogy jöjjön, vizsgálja meg az öreget. Ebbe Heldmann is igen jó szívvel egyezett bele, azonban a honorárium fizetését megtagadta, mert véleménye szerint a géplakatos érdeke volt elsősorban, hogy a végrendelettel baj ne legyen. Egy kis szóváltásuk is volt emiatt, de Vilonyai lenyelte dühét.

Az új orvos harmincesztendős fiatalember volt, csinos, borotvált, arcán értelem és szigorú jóindulat fényeskedett, józannak, ruganyosnak s energikusnak látszott, ruhája rendesen ki volt vasalva, és cipője fölött bőrkamásnit viselt, néha a por, néha meg a sár ellen. Ambicionálta, hogy ő legyen a körorvos, agitált egy hatágyas kórház felállítása érdekében, harcot hirdetett az egyke és gyermekpusztítás ellen, kitűnő szülész hírében állott, s erősen ellenőrizte a bábát, az emberekkel keményen, szinte ridegen bánt, azonban alaposan megvizsgálta őket, s a szegényektől nem fogadott el semmit, noha maga is szegény volt. Rajta már meglátszott, hogy nem régen került ki az egyetemről, szekrényei tele voltak szakkönyvekkel, szakfolyóiratokkal, ismerte a legújabb kutatások eredményeit, alaposan tanulmányozta a magyarországi tüdővész- és gyermekhalandósági statisztikákat s a népbetegségek okait, mint afféle bácskai sváb: rendkívül puritán, munkabíró és lelkiismeretes ember volt s lelkes magyar. Johann Herbertnek hívták.

Amikor váratlanul belépett Kántorék konyhájába, már meglehetősen bealkonyodott. Mit sem hederítve a szánalmas helyzetre, a piszok, rendetlenség, rossz levegő visszariasztó sivárságára, az ágyhoz lépett. Közben már lóstatott a géplakatos is, nehogy nélküle essék meg a vizsgálat, s a vénasszony is kezeit törölgetve jött a szomszédból, ahol Schullernéval tereferélt. De az orvos némán állt az ágy szélénél, s a beteg vénember pulzusát fogva, számolta az érütések számát. Aztán röviden így szólt:

- Most emeljék ki egy kicsit az ágyból.

Kántorné elkezdett Márika után kiáltozni, de az már akkor az ajtóban volt. A géplakatos meg Márika óvatosan felültette az öreget az ágyban, s ekkor az orvos elővette hallgatócsövét, kikopogtatta a rokkant, ösztövér mellkast, hallgatta a tüdő működését, a szív munkáját figyelgette, majd megparancsolta, hogy amennyire lehet, ültessék az ágy szélére. Jóska bácsi csak hebegett:

- Ó, ö-ö-ö-ö, jaj, jaj... e-e-e-e...

Kétfelől tartani kellett, mert már nem volt ereje hozzá, hogy egyedül üljön. Visszataszító látvány volt, orvos szeme és szíve kellett ahhoz, hogy ránézzen. Vilonyai is félreállt a kályha mellé, s pipáját rágta, sötéten, dühösen bámult maga elé, s valami szokatlan izgalom reszketett benne.

A két hosszú, fekete lábszár tehetetlenül lelógott a téglára, a lábak mereven érintették a hideg kövezetet, csak csont látszott, fekete, tompán fénylő csont, melyre pergamenszerűen rátapadt a bőr, a szőrszálak feketén s itt-ott szürkén felhőztek rajta. A combok inai zsinórként kimeredtek, s maga a törzs előrebukott, nyitott, piszkos ingéből kilátszott öreg melle, a kasszerűen font bordák éles vonalai, kusza hajjal benőtt feje lehorgadt, s nagy homloka úgy világított, mint a lemeztelenített koponyáké.

Egyenletesen zihált az emberi test, hörgőn, röviden, néha átborzongott rajta a hideg vagy a halál érintése, karját, a jobbat, megmozdította, mint a meglőtt madár a szárnyát, összehúzta magán az inget, s fejét fel-felemelte. Az orvos elővett egy kis ragyogó kalapácsot, s ütögetni kezdte vele a kiálló térdeket, a könyökök éles csúcsát, vizsgálta az öregember reflexeit.

Majd a vizsgálat végén megint lefektették az ágyba, s az orvos meleg vizet, szappant és törülközőt kért.

Miközben mosta a kezeit, a házbeliek némán várták, hogy megszólaljon. De a fiatalember szemöldökeit szigorúan összeráncolva hallgatott, majd leült az asztal mellé, félretolta a holmit, s elővette receptfüzetét.

- Mindenesetre írok valamit, az majd könnyít rajta. De meggyógyítani, természetesen, nem áll módomban.

Légy rezzenését is lehetett volna hallani. Ez az ember annyira erős egyéniség volt, hogy megjelenésével uralkodott mindenkin, s még a beteg is halkabban lélegzett, a környezet is némán hallgatott, mintha a sors lépett volna be a piszkos odúba. Halkan suhogott a doktor ceruzája a kis papírnyelven, s mikor elkészült, még sokáig nyomott csend feküdte meg az odút.

- Hát lehetött ez az én apósom, szegény, józan? - tette fel a kérdést nagy nehezen s minden remény nélkül Vilonyai.

- Nem tudom. Az alkoholizmusnak semmi külső jelét nem látom. Azelőtt nem ismertem.

- Hát a... az izé..., a szélütés? Mitül lehetött az?

- Természetesen lehetett alkoholizmustól.

Az orvos vette a sapkáját s elment. Szapora léptei végigdobogtak a ház előtt. A többiek kikísérni is elfelejtették.

- Jaj, hát lá, ett vót a doktor, osztán még meg se kérdöztem, hogy mi van az én gyomoridegeimmel! - kiáltott fel rémülten a vénasszony.

- Hát, megen a maga gyomoridegje! Ki a rosseb báni a maga gyomoridegjét!

Kántorné hallatlanul megsértődött ezen a rendreutasításon, felfújta magát, méltóságteljes magatartást öltött, s sziszegve, ádáz nyugalommal s gőggel mondta:

- Jól van. Nincs is neköm bajom. Ne is legyön.

Vilonyaiban már úgy forrt az idegesség, hogy nem tudott tovább megmaradni a forró konyhában. Kiment, s bevágta az üveges ajtót, hogy csak úgy zengett. Márika azonban odabent maradt, s rettentő visítást csapott az anyjával, elnevezte vén ostobának, bolondnak, keserves vénasszonynak, hazug nazarénusnak, aki csak dolgozni nem akar, de bezzeg a szomszédokhoz azért eljár, s a vénasszony csak bámult maga elé komoran, minden szó halálos döfés volt számára, méltósága csak duzzadt, növekedett, amint a sértések halmozódtak. Közben sebesen vetette magáról a fölösleges ruhát, a kendőt, csak egy szál rongyos szoknyát hagyott magán, aztán beledőlt az ágyba, falnak fordult, nyögött, sóhajtozott, jajgatott magában, s Márikának minden szavára csak ennyit mondott:

- Jól van. Legyek az. Hát. Bolond vagyok. Féleszű. Hazug. Jól van.

Így az egyik ágyban Jóska bácsi halódott, a másikban pedig a vénasszony, mégpedig ugyanabban a bajban: Kántorné kijelentette, hogy vérhast kapott, s meg fog halni.

Márika pedig undorodva, lázongva, torzképeket vágva, kövér nyakát kidüllesztve nyúlt a seprű után, szüntelenül visítozott, de sepert, majd az edényeket rakta el, mosogatott, tisztogatott, végül egy teknőben vizet készített a mosáshoz, s végtelen undorodással két ujjal fogva meg a ruhadarabokat, elkezdett mosni.

A bajok azonban csak folytatódtak azáltal, hogy a segéd: Schulz Károly nemcsak a kalapácsot tette le végképp, hanem bejelentette, hogy rövidesen el is költözik.

Ez a jelenet ott játszódott le a műhely előtt, az udvaron, s a műhelyajtóban megjelent az inasok fekete, kormos feje is. Az öreg Schulz nem volt munkaruhában, kezei tiszták voltak, s a képe is meg volt borotválva. Látszott rajta, hogy sorsát másként akarja eligazítani, mint ahogy eddig ment. Arcán meghatottság borongott...

Vilonyai komoran, sandán állt meg előtte, szétvetette csizmás lábait, s pipáját rágta, sőt hegyesen ki is köpött. A düh forrt benne: ez a nyavalyás proli úgy állt előtte, olyan nyugodtan s tisztességtudóan, mintha ő lett volna a mester.

- Hát, Vilonyai úr - mondta csendesen az öreg legény -, bejelentem, hogy a hét végén elhurcolkodok. Már én nem maradhatok olyan helyen, ahol engem meg a feleségemet tolvajnak néznek, noha sehun egy szöget el nem emeltünk. Köszönöm a hozzám való szívességét, Vilonyai úr, a jóságát, a lakást is meg az istállót is, már nekem jobb lesz a gyárban, ahun eddig vótam, csak bár a kis házunk lenne meg, azt ne adtam vóna el.

- Talán bizony azt akari mondani, hogy énmiattam adta el a házát? Hogy én beszéltem vóna rá, hogy gyüjjön ide, még talán én híttam magát, mi?

Hegyesen nézett rá. Fölforrt benne az epe. A nyakára tudott volna lépni az öreg semmiházinak. De az csak mosolygott.

- Nem mondok én, kérem, semmit. Mondanak helyettem a tények. Azok beszélnek.

- Mit beszélnek a tényök? - ordította Vilonyai, mintha láthatatlan hatalmak ellen szállana harcba a szó süvöltő fegyvereivel. - Mit mondanak a tényök, mi? Hát azt mondják, hogy a szenembű hibázik, a kalapácsaimat elvitték, a nyóccallos deszkáimat sehun se találom, azt mondják a tényök, hogy azelőtt soha sömmi se hibázott, most meg a széna is kevesebb meg mások véleménye is, azt mondják a tényök, hogy köszönje meg, amér ki nem zsuppótatom, mer a kertöt is azúta munkálik hiába, azt mondják, hogy az én kezem hosszú, maj megmutasztom én magiknak, hogy meddig ér az én kezem, a gyárig ér, mindönütt tudják, hogy ki az a Vilonyai géplakatos, mer neköm böcsületöm van!

Egyre jobban belehajszolta magát az ordibálásba, már a pipát is kivette a szájából, csak a szeme szúrt hol jobbra, hol balra, a vén legényébe azonban következetesen nem, jóllehet Schulz állhatatosan a kis ember fekete cigányképébe meredt.

Vilonyai nem hallgatta meg a segéd halk feleletét, csak lármázott. Közben Márika is kiállt az ajtóba, s visító hangon, rengő nyakredőkkel dühösítette a férfit. Kántorné sietve kapkodta föl szoknyáját, s szenvedő képpel cammogott ő is Márika háta mögé az ajtóba, nyögött és jajgatott, de szemmel láthatólag javára vált a lárma, mert percről percre gyógyultabb lett, s a hangja is megjött.

- Még engöm köll talán megróni azér, mert egyik alkalmazottam hűtelen hozzám, engöm köll talán még felelősségre vonni, mi? Hát má oda jutunk ebbe a büdös világba, hogy a munkás felelősségre vonyi a gazdáját, aki neki könyeret ad? Hogy az Isten vergye meg, valahány lázító bitang van ebbe a szélös országba! Hason kéne csúszni előttem. Osztán nem ölég az én sok bajom, evvel a rohadt famíliával is, aki csak az én böcsületömön él, még ez is. Hát pedig tudja meg, hogy levonyom a fizetésébül, le én, ha elő nem adi! Rosseb az egész világot, levonyom. Érti?

A segéd nem válaszolt, hanem megfordult, s bement a másik házba. Vilonyai pedig agyarára kapta pipáját, s kemény, dühös, kopogós léptekkel elrohant a kocsmába.

Amikor aztán egy este elkezdődött a kopácsolás, észrevette, hogy az emberek idegenkednek tőle, munka alig akadt, úgy látszik, a segédek lévén alul, a falu azoknak fogta pártját. Vilonyai dühöngött, egyik kocsmából a másikba szaladt, mindenfelé nagy propagandabeszédeket mondott a segédek ellen, hogy a hangulatot maga mellé fordítsa. Szinte elállta minden tagját a rémület, ha arra gondolt, hogy az utcán összesúgnak a háta mögött, s kinevetik vagy lenézik a kocsmában. Mikor öreg éjjel hazament, s leballagott a kert felé a holdsütötte udvaron, látta, hogy a másik házban világosság ég, a sápadt lámpafény halvány fátyolt vetett a földre. Erősen dolgoztak odaát. Ládákat szögeztek, s a tompa kongás olyan volt, mintha koporsókat szegeznének. Vilonyai feje egy kissé nehéz volt, hát leült az udvar világos foltján egy faderékra. Előtte magasodott a rozsdás gép, feketén, ormótlanul, nagy kerekei mint misztikus végtagok görbültek egymás mellé a sötétkék égboltozatra, hátrább a szín fekete öble tátongott, lejjebb a szalmakazal s a kert suttogó fái. Körös-körül eldobált vasak, gerendák, fossznik. Egy ilyen gerendán ült, s lassan megtömte pipáját, rágyújtott, hosszúakat szippantott belőle. Az egész falu álmodott már, s a csonka hold oly fényesen ragyogott az égen, mintha kitisztogatott acéllap lett volna.

A géplakatos soha életében nem volt szentimentális ember. Most is csak azért ült ott a holdvilágban, mert izgatta a szomszéd ház kopácsoló zaja, a lámpavilág, az idegen jövés-menés, titokban számított rá, hogy mégiscsak kilépnek azok odaát, kinyitják a műhelykaput, s elhordják az értékes szerszámokat és a szenet. Sőt talán az udvaron heverő holmikat is kiválogatják. Már ő maga is hitte, hogy közönséges tolvaj a segédje. Mint ahogy hitte Márika, Juliska vagy Kántorné, egészen titokzatos okoknál fogva.

Itt a csendes holdvilágnál akaratlanul is végigfutott elméje az utóbbi idők eseményein. Képek peregtek le szemei előtt, amint ott maga elé meredt. Már nem hallotta a kutyák távoli ugatását sem, itt-ott kakasok szóltak a faluban, de arra sem fülelt. Akár a bortól, akár a hajszától, de kissé zúgott a feje, s érzékenyebb volt, mint egyébként. Pillanatig sem gondolt arra, hogy cselekedeteit vizsgálja. Soha ilyesmi meg nem történt vele. De az eshetőségeket vizsgálta. S a mérleg nem volt örvendetes. Meddig él még a vénember? Ott a sötét ablak mögött piheg, hörög, s mindennap várják a halálát, hiába. Nyugtalanítja a környezetét egyenletes lélegzésével, merev, értelmes szemével, sötét és megsoványodott arcával, s nem lehet, nem lehet kivinni már onnét, mert él, még most is él. Elélhet akár hónapokig. Addig kell neki tűrni a rettenetes haldoklást. Addig hörög a másik falon túl, a konyhában, érzi a szagát, belebotlik a teknőbe, arcára csapódik az udvaron a rongya, melyet kiteregettek száradni, addig hallja a sóhajtozást, jajgatást... Nincs mód a változtatásra.

Aztán a falu. Mintha valamennyien ellene szerződtek volna: alig van munkája, kerülik az emberek, ha lehet, nem is köszönnek neki, ha meg szóba áll valakivel, nem tudják, mit mondjanak egymásnak. Itt a segéd dolga is. Ez az öreg zsivány nem hajlandó kevesebb bérért dolgozni, inkább behurcolkodik a városba, lesz belőle megint gyári proletár, lakik bérkuckóban, evvel is csak sikertelenség és bosszúság.

Csak már lenne vagy egy hónappal öregebb, de megunta már a huzavonát, a sok doktorozást, mert azt mind neki kell fizetni, a sok undorító piszkot is, de megunta, már enni se tud, hazajönni se szeret, legszívesebben kujtorogna éjjel-nappal. A bizonyítvány is bosszantó. Miért is kellett neki, marhának, orvosi bizonyítványt szereznie arról, hogy az öreg részeges, elmeállapota gyenge? Most önmaga alatt vágja el a fát. A festőnek, ha perel, csak azt kell mondania: íme, maga az alperes úr állíttatta ki első ízben a bizonyítványt, ismerje hát el, mert vagy a bizonyítvány hamis, akkor pedig menesztik a doktort, vagy a vénember hülye, akkor pedig nem írhat végrendeletet. Vilonyai szájában összefutott a nyál. Mért is ment a doktorhoz? Meg tudta volna rugdalni önmagát. Hiába gondolt arra, hogy a sógora szegény ember, nem fog pörölni, nincs miből... De hátha? Hátha nem is szegény?

Bár soha el ne vette volna feleségül Márikát, azt a lompos, buta tehenet, bár ebbe a családba ne is tette volna be a lábát.

Végül elkeseredésében avval vigasztalta magát, hogy hiszen a halál után már az ő nevére írják a házat, abban ő lesz az úr, nem tekinthetik többé olyan jöttmentnek, akit ők tettek emberré, még a feleségét is kirúghatja.

De nem vigasztalódott ezen sem.

Lassan beballagott a házba, benyitott a sötét szobába, s felesége kérdezősködéseire sem válaszolt. Befeküdt az ágyba, elfújta a gyertyát, de nem tudott aludni, valami nyomta, nyugtalanította, mintha a sötétben ismeretlen bajok kerekednének.

Hirtelen úgy meggyűlölte Heldmann urat, a sógorát, mint még soha. Olyan pillanatnyi roham volt ez, hogy az undortól és dühtől valósággal kimelegedett. Rettenetes utálat gyűlt fel benne. Úgy érezte, ez a sima borbély megcsalta őt, kiszipolyozza, kiröhögi, aztán cserbenhagyja...

Legjobban szeretett volna száz kilométerre lenni az egész fészektől.

*

Reggel stráfkocsik jöttek a városból, s megálltak a régi ház előtt. A segéd meg a felesége meg öreg, töpörödött édesanyja szótlanul hordták a holmikat, s nagyon gyorsan felpakoltak a kocsikra. Segített nekik egy derék parasztlegény is, aki Oroszországból jött haza nemrég, s a sok szenvedés nagyon értelmessé és kevésbeszédűvé tette. Megszánta a szegény embereket, akik a géplakatos és a felesége praktikáinak köszönhették vándorlásukat, a sok keserűséget és veszteséget, a házuk elkótyavetyélését, az egész csavargó életet. Már kora reggel átment hozzájuk, s óraszám buzgón emelgette a nehéz holmit, a ládákat s bútorokat, s vigasztalta őket szomorúságukban. Odaát pedig, Kántoréknál, hol az egyik, hol a másik asszony jelent meg a tornácon, meg az ablak mögött, bámulták a rakodást, figyelték, nem látnak-e valamit a magukéból, vizsgálták a holmijukat, s epésen, irigyen megkritizálgatták, hogy milyen poros a szekrény lába, bizonyosan nem takarították azóta, hogy idejöttek, milyen horpadt a dívány, s a tükör kerete is egészen fakó már. Jöttmentek, mondogatták, koldusok, nyavalyás senkik, vándorkomédiások, prolik. Csak hát valamit el ne vigyenek, úgyis sok kárt okoztak már.

Délfelé aztán elindultak a kocsik. Az értelmes legény: Márton János, az egyetlen talán, akiben a visszavonult, csendes emberek barátjukat látták, szépen elbúcsúzott tőlük, kezet fogtak sorban, s szemükben könnyek csillogtak, amikor a kocsi tetején, a bútorok között, kis holmijukkal elindultak a poros utcán, kifelé a faluból. Eszükbe jutott, hogy milyen szép reményekkel jöttek ide, azt hitték, most új otthonra leltek, s öregségükre egy derék kis mesternél meghúzhatják magukat, már volt egy tehenük is, volt malacuk, volt macskájuk, az otthonukat napról napra melegebbé tették, Schulzné virágokkal rakta meg az ablakpárkányokat. Nagyon értett a virágokhoz, a falu valamennyi lánya hozzá járt virágért.

Vasárnaponként délután szépen az asztalra állították a gramofont, és gyönyörű katonazenét meg rikácsoló humoros jeleneteket játszottak rajta. Márton átment hozzájuk, óraszám hallgatta a muzsikát, elbeszélgettek Oroszországról, könyveket kértek egymástól, és minthogy Márton a kölcsönkönyvtár egyik lelkes tagja volt, hozott nekik mindenféle könyvet, különösen orosz írókat, Tolsztoj, Gogol, Turgenyev munkáit. Amit azok nem értettek belőle, ő megmagyarázta; különösen Makszim Gorkijt szerették. Most ott állt még barátjuk, Márton a ház előtt, s kalapjával integetett nekik, ők is lengették a kalapjukat, zsebkendőjüket, aztán a megrakott kocsik eltűntek Dvorák kocsmája előtt a kanyarodónál, s már csak idegen házak következtek, por és poros szederfák, szenvtelen arcok, közönyös pillantások. A kocsik kigördültek a faluból, elkezdtek lassan baktatni az országúton, s a falu letűnt a múltba, az emlékek közé.

Az üres házban azonban rögtön megjelent Márika. Utánasietett a vénasszony is. Egyetértéssel nyitottak be a konyhába. Körüljárták a meszelt falakat, s hol itt, hol meg amott találtak megszólnivalót.

- Heej, a disznók! - visongott Márika diadallal. - Hát nem leverték minnyá falat a gyalázatosak? Ett van, ni. Hát! Ett ni. Leverték, tisztára leverték!

- Ett meg ni, a téglát hogyan összetörték, ni! - mutogatta a vénasszony, s szaporán hajladozott a konyha kövezete fölé. - Ett ni. Fát vágtak rajta. Tisztös tisztára összetörték a küet.

- Hát ett! Hogy a fene ette vóna el a kezük szárát! Hogy soha be ne tették vóna a lábukat! Jaaaj neköm, ni a sok mész, minnyá le van verve a falrul. Ett meg ni, az ablak mellett, még a deszkát is kikezdték. Kifaragták.

- Ez má mégis csúfság... Heej, hej...

Bejött Vilonyai is. Álmatlanságtól és sok bortól rosszkedvűen, haragosan, fáradtan morgott.

- Nem látták az én nyóccallos deszkámat? Biztosan elemelték. Hogy az Isten vergye meg!

- Én meg láttam, amikor a palláson a régi pörgőket összeszedték. Egyik rokkabotot láttam is a vacakjuk között. Hát!

- No még ejen tolvaj se vót a házamba - mondta meggyőződéssel a vénasszony, s a tornácon lehajolgatva, szalmaszálakat szedett fel a földről. - Mennyi szómánkat elvihették ezök, ni, csak mennyit szórtak el szanaszét a fődön, az méjség! Jaj, neköm, mejen embörök is vannak a világon...

- Mast maj én kitakarétom, osztán akkor bégyühessünk lakni.

Egy idő óta, ahogy bizonyossá vált a segédek távozása, Vilonyaiék azt határozták, hogy ide jönnek vissza lakni, a régi házba, ahol esztendőkön át laktak, mert így nincsenek olyan közel az öregekhez, mintha egy fedél alatt maradnának velük. Ki tudja, meddig tengődik még a vénember, legalább nem lesz részük annyi kellemetlenségben. Aztán az öregasszony se ül náluk óraszám a díványon, mert az volt a szokása, hogy a lelkiismerete elől hozzájuk menekült, s ott nyúzta a dívány rugóit. Mióta rájött, hogy ő is vérhasban szenved, és ápolásra szorul, nappalonként ugyan a konyhában feküdt, s kiszolgáltatta magát, követelte a doktort, estefelé azonban fogta a vánkost, kendőket, s bevonult a lányához, ott nyögött, sóhajtozott a díványon, s panaszolta bajait.

Egyszer csak jött Punak Zsuzska, s lelkendezve kapaszkodott föl a tornác lépcsőin. Öreg, meztelen lábai alig bírták a nagy sietésben.

- Jaj, jaj neköm, gyüjjetök hama... Gyüjjetök hát... Meghal az öreg!...

Valamennyiükben egy percre elállt a szívverés. Hiszen várták már az öregember halálát, ha végül meg is szokták már a halál várását, de amikor csakugyan meglebbentette láthatatlan, sötét, súlyos szárnyait a ház fölött, s készült lecsapni a halandóra, mégis megrettentek egy kissé. Legelőször Vilonyai kapott észbe. Még valaki odamehetne, s a haldokló mondhatna valamit egy óvatlan pillanatban, ami felboríthatná a keservesen készült végrendeletet. Már volt olyan eset, hogy a haldokló, aki napokon át szótlanul feküdt vánkosai között, az agónia viaskodásaiban visszanyerte beszélőképességét, s elmondta végső akaratát környezetének. Hátha valaki idegen van ott mellette, s annak a halálküzdelem szenvedései közepette kijelenti, hogy ezt és ezt akarja, a végrendeletet rákényszerítették, ő azt soha nem kívánta, s meg is bánta már?

Mindig féltékenyen vigyáztak, különösen ő és Márika, hogy senki idegen ott ne legyen mellette az ő távollétükben. Látogató is csak úgy mehetett az ágyhoz, ha ellenőrizte valaki. Most tehát legelőször Vilonyai loholt át a másik udvarra, utána Márika, rengő kebellel és kipirulva az izgalomtól, végül a vénasszony és Punak Zsuzska kajtatott, meg-megdöccenve, remegve, kifúlva. A lakást otthagyták üresen, tárva-nyitva...

- Jaj, jaj neköm... - lihegte a vénasszony. - Még meghal, hogy nem legyünk ott... jaj, jaj, én szegény, beteg asszony... Mit kell még megérni... Mejjen beteg vagyok, még én is meghalhatok...

Csakhamar ott álltak a beteg ágya körül valamennyien. Márika futtában még elküldte az inast Juliskáért, s mire az ajtót betették, már jött a rokkant asszony is elmaradhatatlan kendőjével, szandálban, arcán rémület és meghatottság sápadozott.

Kántor József elérkezett az utolsó állomáshoz.

Mereven feküdt a vánkosok között, szeme behunyva, keze görcsösen ökölbe szorítva, felvetett arcán a diszharmonikus vonások, ellentmondó ráncok és kifejezések megdöbbentő kuszasága vonaglott, hatalmas, domború homlokát kiverte a jéghideg izzadság. Melle zihált, hörgött, percről percre nehezebben szedte a lélegzetet, a bénulás vasmarkai megszorították kemény és ösztövér torkát, s nem engedtek lélegzetet venni, hiába vonított, sípolt, hörgött a vonagló tüdő. A halál rémei ráültek kiszáradt mellére, torkára, fojtogatták, kegyetlenül belehörögtek a fülébe, hajszolták és el-elgáncsolták, megfagyasztották a szívét, meg megint elöntötték a meleg vér hullámaival...

Kántor József kinyitotta szemét, s mereven, iszonyú rémülettel és tisztasággal szegezte a mennyezetre, a mennyezeten is túlra, átszúrta a falat, keresztülnézett a tetőn és az egeken, bele a mérhetetlen mélységekbe, ahonnét ezelőtt hatvanhét évvel elindult. Látta az őseit, hatalmas anyját, a régi földeket és kerteket, a régi nyarakat és aratásokat, a régi házat és a lakodalmát, látta fiatal, délceg feleségét, s látta magát a tornácon, ahogy a falu vezetőivel tárgyal, látta magát a kocsmaasztaloknál a bor kábító, fátyolos mámorában, s látta mind a poharakat, amelyeket kiürített. Látta magát a pocsolyában s lábát húzva baktatni a gúnyosan hőkölő utcasoron, látta magát messze, nagyon messze, mélyen lent feküdni a halálos ágyon, s aztán megint lélegzetet kellett volna vennie, s kimondani valamit, azoknak, akiknek a szívét egytől egyig látta, mindenkiét, a távollevőkét is, valamit ki kellett volna mondani, egy szót, amiben benne van a titok, minden titok, amit meg kell értenie mindenkinek. De a fekete rémek rázuhantak, jéghideg ujjaikkal átszorították a gégéjét, s ujjaik belemélyedtek a szívébe... Valami nagyon, nagyon fájt neki, árvának, esettnek, két könnycsepp szivárgott ki hideg, kék szeméből, s legördült aszott arcán. S aztán megvonaglott megint, kezét fel akarta emelni, de olyan súlyos volt, mintha föld alá temették volna, s a sötétség nőtt... Még addig kellett volna mondani valamit, amíg ez a borzalmas sötétség nem borul rá teljesen, azonban a kiáltást, mit torkából kierőszakolt, hörgésnek hallották a körüllevők...

Kinyújtózott és meghalt.

Heldmann az utolsó percben lépett be a konyhába.

Juliska vállát megrázta a zokogás, Heldmann lehajtotta a fejét, s kalapját kezébe véve úgy tett, mintha imádkoznék, tudta, hogy a kegyeletnek ez a megfelelő formája. Vilonyai szíve nagyot dobbant: ez a halál! Övé a ház. Háza van. Beteljesedett. Meghalt. Vége. És eltemetik...

Márika megrendülve állt apja ágyánál, s halkan így szólt:

- El kell hívatni a Borgyús Márit, az majd megmosi...

A vénasszony hangosan sóhajtott.

*

A reformátusok dísztelen módján feküdt a ravatalon, ünneplő fekete ruhájában, tiszta, vadonatúj ingben, kinyújtva két kezét és lábait. A koporsó magasan állott, fejtől egy kissé magasabban, s könnyedén le volt takarva a szemfedővel. A bő napsugár erős sárga fénye ráomlott a hullára, s megvilágította szinte túlvilági ragyogásával.

Most látszott meg Kántor József tulajdonképpeni ábrázata. Homloka magasan domborodott, szinte világított a visszavert napfényben, ez a nagy homlok uralkodott az egész arcon, s szinte megdöbbentő volt, idegenszerű, sima, makulátlan.

De elsimultak ráncai az arcán is. Irtózatos sovány volt most, hogy a halál eltüntette az alkohol okozta csalóka duzzadást. Viaszsápadt bőre rátapadt csontjaira, keskeny szája szorosan összezárult, makacs álla keményen előreszegült, orra egyenes volt, s besüppedt szemüregeiben kissé kiduzzadtak a szemgolyók. Végtelenül nyugodt és tiszta volt ez az arc, vonásai harmonikusak, mintha soha életében el nem torzították volna a harag redői, az irigység kaján vonalai, a gyűlölet égő bosszúvágya, mintha a barna, sovány kezeket soha ökölbe nem szorította volna az elvakult zsarnokság, mintha ez az egész ember, ez a maradéktalan, kemény, egyenes férfi itt soha, soha nem hazudta volna magának az élet ezer hazugságát, ezer illúzióját, ezer kicsinyességét. Mintha ilyen nyugodt mérleg lett volna az egész élete, amilyen most a halálban volt, ilyen tiszta, zavartalan, bölcs, megbocsátó, megértő, kinyílt és titokzatos, ilyen abszolút jó és abszolút fensőbbséges.

Szép halott volt, olyan szép, amilyen csúf volt életében. Olyan megtisztult, amilyen mocskos a sárban, borban, pénzben, asszonyban volt. Mindent kiegyenlített, mindent helyrehozott, mindent elvégezett.

Feküdt a koporsóban mereven, olyan mereven, hogy az már szinte érthetetlen volt, s úgy látszott, mintha besüppedt mellkasán alig érezhetően emelkedne és süllyedne a fekete halotti ruha.

Két szürke bajusza bozontosan és jóságosan lekonyult az ajka fölé.

Az ajtófélfához támasztva ott állott a koporsó fedele, alig pár perce tették csak koporsóba a hullát, s a halotti ágy még bevetetlenül, lehuzatlanul ott állt a konyhában, s megőrizte a gazda hűlt testének vonalait.

Márika és Juliska emelte koporsóba az öreget, most senki se volt a házban, csend volt, csak a legyek zümmögtek, Kántorné valahol fekete ruhát kotorászott elő egy szekrényből, s a férfiak az udvart tették rendbe a temetésre.

Kint halkan pengett az élet ritmusa, s bent, a félhomályos szobában, a meleg nap ragyogó reflexében ott feküdt a halott.

Kint kotkodácsolt egy tyúk, fecskék csicseregtek az eresz alján, az ég atlaszsimaságú és kék volt, itt-ott könnyű felhők úsztak rajta, s a nap aranyosan sütött.

Majd álmosan kondultak a harangok, először az öreg nagyharang, azután a középső, legvégül hármas csengéssel belekeveredett a legkisebb is.

Sokat vitatkoztak a falubeli intelligens asszonyok azon, hogy ebben a kellemetlen szituációban, amiben a jegyzőék vannak a sógoruk miatt, illik-e látogatást tenni náluk, vagy ezt esetleg tolakodásnak minősíthetnék. Napokig, hetekig folyt a vita, ha valahol összeakadtak egy délután, szüntelen latolgatták, boncolták a látogatás avagy diszkrét visszavonulás eshetőségét. Voltak, akik javasolták a látogatást, ezek a falusi eredetű asszonyok voltak, parlagi úriasszonyok, mint például a postamesterné meg a tanító özvegye, aztán egy-két vénlány is, akiket már asszonyszámba vettek, mint például a két postáslányt. De az igazi előkelő asszonyok, akik nemcsak felkapaszkodottak, hanem születésüknél fogva voltak úrinők, arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ilyen esetben a tapintatos visszavonulás a helyesebb, úribb, diszkrétebb, előkelőbb, finomabb stb. Ezt az álláspontot a gazdasági felügyelő felesége képviselte erőteljesebben, aki pesti nő volt, s nagyon sokat adott nemességére, és büszkén emlegette egyik bátyját, a kamarás urat. Nagyon természetes, hogy a két tábor minden tagját a legmesszebbmenő jóindulat, szeretet és tapintat vezette ezekben a vitákban, s iparkodtak úgy pusmogni, hogy a jegyzőné, szegény Juliska, meg ne tudja. Hogy a tanító özvegyének mégis jólesett a református eretneket bajban látni, az érthető. Meg hogy a postamester felesége is örült a kellemetlenségnek, hiszen Horkayné úgy viselkedett mindig, olyan nyájasan, olyan undokul kiszámított kedvességgel, mintha az egész falu az övé lett volna. Jólesett a felügyelő nejének is a csúnya bonyodalom, mert hiszen... ő is asszony volt. S így még többnek érezte magát. Nemesi gőgjében tartotta magát távol a szagos helytől.

- Igazán végtelen sajnos, hogy az a szegény asszony... Az a szegény Juliska...

- Tudod, édesem, addig legalább, amíg elsimul a dolog...

- Hiszen talán majd sikerül elintézni valahogy... Majd elsimítják...

A jegyzőnépártiak - mert így lehetne nevezni azokat, akik a rendkívüli horderejű kérdésben azt a nézetet vallották, hogy éppen azért kell elmenni hozzá, mert bajban van, s éppen azért kell ragaszkodásukról biztosítani a látogatással, mert sógora a bajba került jegyző - kihasználták az asszony közeledő születésnapját, összebeszéltek, hogy elmennek s minden jót kívánnak neki. Így aztán a kényesek se vonhatják ki magukat, hiszen minden esztendőben elmentek egymáshoz névnapot, születésnapot, karácsonyt, húsvétot köszönteni. Kiszámíthatatlan sértések, rágalmak, pletykák, hajszák és gyilkos megjegyzések következtek volna abból, ha valaki ilyen összejövetelről kimentetlenül elmaradt volna, márpedig nehéz kimenteni magát valakinek falun, ha komoly baja nincs, hiszen számon tartják egymásról az emberek azt is, hogy mit esznek.

Azon a napon esett az őszi eső, és a társaság bent gunnyasztott a szalonban. Ez a szoba Horkayék egyébként igen rendes, tiszta lakásának legtisztességesebb szobája volt. Ablaka az utcára nézett, volt benne plüss-szőnyeg, a sarokban rokokó tükör, a másik sarokban ugyancsak rokokó pamlag, feketére politúrozott farészekkel és hagyományosan égszínkék selyemmel, szertartásosan elhelyezett rokokó zsöllyék, kínos geometriai formába állított asztal a középen s a túlsó sarokban fekete zongora. A fehér függönyökön szomorúan szitált keresztül az őszi délután világossága, amely már inkább szomorú sötétség, az eső finoman, ködszerűen permetezett, s kint az utcán csigalassúsággal vánszorogtak a szekerek, a pokrócokba burkolózott paraszt egykedvűen bámult ki menedéke alól, s olyan volt, mint valami ismeretlen vallás misztikus papja. Néha felvont fedelű hintó robogott el az ablak előtt, ide-oda himbálózott, mint haragos vizén a bárka, a lovak párát fújtak, s csatakos lábaikat kapkodták, mintha sajnálnák belemártani a feneketlen sárba, vízbe, pocsolyába. Oldalukon csurgott a víz, és sötétre festette őket. Majd megint senki se mutatkozott odakint, aztán két-három asszony ment nagy sietve a kerítések tövén, ahol nem volt olyan nagy a sár, biklájukat fejükre borították, vagy hatalmas, piros szélű, kék esernyő alá bújtak. A társaságban a felügyelőné volt a legszenzitívebb, ebben a pocsétás időben szinte kipattant az idegességtől, vadgalamb színű kosztümjét utálta már, s elképzelte, hogy ebben a ronda falusi őszben nem is megfelelő a színe. Elkezdte dúdolni a nótát, kedélyesen, oda se figyelve, csak a végén:

Valaki nevetett, s a jegyzőné, aki ott ült mellette a pamlagon, egyenesen, befűzve, fekete selyemben, kissé puffadt képét barátságosan egyengetve a beszélők hangulata szerint, elpirult ugyan a gúnydalra, de nevetésre fogta ő is.

- Mi az, min nevetnek, hölgyeim? - nyitott be Horkay is a szobába, s magával vonszolta az adóügyi jegyzőt meg a kis gyakornokot. - Hozok a lányoknak udvarlókat. Előre, uraim. Varázsolják tavasszá az őszt. Hadd lássuk.

A lányok visítozni kezdtek, valamelyik ismert szójátékot mondott, közbekiáltottak, de valójában rettenetesen örültek a két fiúnak, hiszen az asszonyok oly unalmasak voltak, nem tudták abbahagyni a süteményrecepteket meg a szabásmintákat, ők meg csak ültek illedelmesen, gratulációjukat mind elmondták, megkapták a hűvös, kissé nedves csókot érte, kivágták a pukedlit, olyan illedelmesek, szerények voltak, már csak arról ábrándoztak, hogy mehessenek innét az unalom köreiből, vagy jönne valami mentőangyal, s felvidítaná őket. Különösen a fiatalabbik postáslány örült az uraknak, ő még lányszámba ment, noha végképp lemondott már a férjhezmenésről, tetszett neki azonban a gyakornok, mert az is olyan hangtalan, szerény, kissé korlátolt ember volt, mint ő, s előreláthatólag jó férj válik majd belőle, ha akad, aki bátorságot önt belé a házasodáshoz. De boldog volt a tanítóné kis cingár lánya is, a hegyes képű, hegyes orrú, hegyes nyelvű öreglány, aki elsápadt, ha férfi érintette a ruháját, s voltak szavak, amelyek ha társalgás közben megütötték a fülét, nyakáig elpirult tőlük. Ezer és ezer el nem csókolt éjszaka festette hamuszürkére a két lány arcát.

S a többiek is, a fiatalok, a formásak, kedvesek, frissek, olyan bujkálók voltak, úgy rejtegették lábszáraikat, nyakukat és karjukat, mintha szégyellték volna, hogy nők és csinosak.

De jött a fiatal orvos is, Johann, s a lányhad szeme már eksztázisban ragyogott. Hűhóval fogadták, meglátszott rajtuk, hogy életük felét odaadnák, ha feleségül venné őket. Akár valamennyit. Mióta megjelent a faluban, azonnal megindult érte a versengés. Lefitymálták, szidták, lenézték, ajkukat biggyesztve beszéltek róla első nap, s ez a lefitymálás általános volt. Valamennyien így cselekedtek. Csak az asszonyok jelentették ki azonnal, hogy nagyon szimpatikus gyerek, s biztatták a lányokat. A fiatal orvos jól szabott szürke ruhájában soha nem képzelt álmokat kavart fel ezen a sáros kis falun, s most, mikor keményen, szinte ridegen belépett, s megbiccentette fejét, valósággal félelmetes álomhősnek látszott. Dolga akadt a jegyzőnél, valami gazság történt egyik faluban, s a bába keze benne volt a gazságban, ebben az ügyben kereste fel Horkayt. Nem lévén az irodájában, utánament a lakásba, s ott lelte a társaságot is, amely pedig ugyancsak nem érdekelte.

Udvariasan üdvözölte a nőket, s kezet fogott a jegyzővel s a két fiatalemberrel. Pár percre le kellett ülnie illendőségből, mert az illemet ezen a helyen mindenek fölé helyezték.

- Hát maga, doktorka, megint valami társadalom javításon töri a fejét? Ikkkeeen? - kérdezte nyájasan a háziasszony. - Másképp talán be se botlott volna. Vallja be.

- Hát nem társadalomjavításon, nem - mondta az orvos halálos komolyan, s látszott rajta, hogy nagyon kellemetlenül érinti a lapos kérdés. - De nekem, orvosnak kötelességem az egyke ellen küzdeni, s ebben a tekintetben, akármennyire egyedül állok is, megteszem a dolgomat. Megint egy olyan eset...

- Lányok? Lányok! - kiáltott megrémülve Schullerné. - Menjetek ki talán, játsszatok társasjátékot, menjetek! Lányoknak nem kell mindent hallani.

- Ikkkeeen, ikkkeeen - bólogatott mereven a jegyzőné.

A lányok durcásan és húzódozva egyenként kiszűrődtek a szobából, de fülük azért a szalont figyelte, s itta a drága doktor szavait.

- Miért kiküldeni a lányokat? - csodálkozott Johann. - Nem mondok olyasmit, ami rontaná az erkölcsöket. Mert az csak nem titok, hogy itt falvak pusztulnak el, utcasorok vesznek ki, a nép szaporodás helyett gyérül, az iskolák néptelenednek, éppen ma panaszkodott a szomszéd tanító, Füleky, hogy megvonják iskolájától az állami támogatást, mert összesen tizennégy tanulója van. Ötven évvel ezelőtt ugyanott százhúszan voltak.

- De talán elsősorban a társadalomnak kellene összefogni... - jegyezte meg a felügyelőné.

- Ugyan, nagyságos asszony- mosolygott gúnyosan Johann -, hiszen...

- Ikkkeeen, ikkkeeen - bólogatott Horkayné -, nagyon helyes, hiszen egy asszonyra se parancsolhatunk rá, hogy gyereke legyen, s az asszonynak joga van hozzá, hogy elkerülje... az anyaságot... - Ezt már csak úgy lehelte, s az özvegy tanítóné egészen belesápadt.

- Nem egészen úgy van - a doktor már felháborodott, s arca tűzbe borult. - Mert így felülről destruáljuk a népet, s ha az intelligencia asszonyai mutatnak neki példát a titkos...

- Az istenért! Ne hangosan! - riadozott a tanítóné. - Mégis, doktor úr, itt lányok is vannak, meghallhatják...

Johann legyintett, s lassan, kedvetlenül gyújtott rá egy cigarettára.

- Mégis, Feri bátyámnak mi a véleménye?

- Az én véleményem, kedves öcsém, az, hogy kár volt eltörölni a derest - ropogtatta meg a szavakat a jegyző, s kedélyesen nevetett hozzá. - Mert mi, akik a néppel érintkezünk, nagyon jól tudjuk, hogy a jobbágyság eltörlése óta csak züllik, pusztul, satnyul a nép. Nem való ennek a szabadság. Nem való ennek a fegyelem hiánya, a föld, hogy a maga ura legyen. Milyen emberek voltak ezek még a jobbágyság idejében, tudom, hiszen apám, nagyapám itt nőtt föl, de milyen! Micsoda szép szál férfiak, asszonyok, a ruhájuk hófehér len, vasárnap, ünnepen összejöttek a fonóban, játszottak, énekeltek, volt énekkaruk, húshagyó kedden fölforgatták az egész falut... Akkor még kerítések se voltak az udvarok körül, a házak szembenéztek egymással, egészségesek, vígak voltak az emberek, és híre se volt efféle egykének...

- Ez való igaz - kotyogott bele a beszélgetésbe illetlenül a gyakornok, még nagyon fiatal, kopott legényke. Róla tudta mindenki, hogy kebelbarátja volt Erőss Sándornak, Kántor Irén férjének, a destruktív gazembernek, akit szeretett volna eltenni az útból a jegyző is. Hát a jegyzőgyakornok valamikor, néhány esztendővel ezelőtt festőnek indult, s képeit megmutogatta barátjának, Sándornak. A festésből aztán mégse lett semmi, megmaradt örökös dilettánsnak, fantáziátlan, merni nem tudó s egyéni látás híján szűkölködő amatőrnek, de rendre átvette nemcsak barátja újszerű festésmódját, stílusát, hanem annak vad, szélsőséges, érthetetlen, megbotránkoztató elveit, véleményeit is. Amikor az orvos ilyen szövevényes problémába ereszkedett, mint amilyen az egyke is, azonnal kigyúltak benne barátja elméletei, s hűen, az eredetiség látszatával utánaszajkózta:

- Igen, igen, mióta a parasztok között fölosztották a földet, azóta pusztulnak. Megöli őket a kisbirtok. Nem lett volna szabad megszüntetni a jobbágyságot...

- De Dávidka! Hiszen a maga szülei is... polgárok - kiáltotta Horkayné.

- Az, kérem, nem tesz semmit. Vagy a jobbágyokat, igen, föl lehetett volna szabadítani, de államosítani kellett volna az összes földeket...

- Államosítani az összes... földet! - ordított fel Horkay. - Micsoda beszéd ez már megint! Ezt már megint valami otromba könyvben olvasta!

- Dávidka, Dávidka - fenyegette meg kedvesen a felügyelőné ujjával a fiatalembert -, ez alighanem annak a festőnek a találmánya. Attól ragadtak magára az ilyen dolgok.

- Dehogy a festő - vörösödött el a gyakornok, s már izzadt a tarkója, s menni szeretett volna. - Hiszen Henry George... A földértékadóval...

- Nem megmondtam! Ugye, megmondtam! - kiáltott fel diadalmasan Horkay. - No csak menjen, édes öcsém, szórakoztassa a lányokat, az való magának, nem a telek vagy föld, vagy micsoda értékadó. Ezt csak bízza ránk. Majd ha öregebb lesz, akkor maga is foglalkozhat adókivetésekkel.

A lányok kiabáltak érte, s a fiú kiment.

- Mi is van avval a festővel? Meg az egész családdal? Úgy tudom, ott valami pör készül, megtámadták a végrendeletet - érdeklődött a felügyelőné.

A többiek, akik nem vettek részt a társalgásban, minthogy nem helyi pletykáról s nem is főzésről folyt, most magyarázni kezdték, hogy a festő, illetve felesége, a legkisebb Kántor-lány, Irén, pert indított az orvosi bizonyítvány alapján a végrendelet ellen. Az öreg Kántor állítólag azért halt meg...

- Nem, nem egészen úgy van az - kezdte a jegyző -, az öreg Kántor egyike volt a legjobb eszű embereknek a faluban. Hát ivott, Istenem, egy-két decit ivott. De nem ártott az annak. Jó, rendes, becsületes ember volt. De hogy alkoholista lett volna... Csak a doktor találta ki...

- Valljuk be, bizony - kezdte kedvesen, anyáskodón a postamesterné, kövér, jószívű, egyszerű asszony -, hogy a mi öreg doktorkánk nem vizsgálja meg a betegeket valami alaposan...

- Hát ez az - jelentette ki Horkay keményen. - Ez az ember körorvos. Ez a mi körorvosunk. Itt az egyke oka, nem a földbirtokban. Micsoda ostobaság: állami földek! Orvost! Nem földértékadót.

De a tapintatlan gyakornok nem látta be, hogy a főnöke véleménye fontosabb, mint az igazság kiderítése. Minthogy még az ajtóban állt, s a kisebb postáslánynak magyarázta a jobbágyság felszabadításának hibáit, félfüllel hallgatta a bentlevők beszédeit is, mert úgy érezte, hogy nem mondott el mindent, s befejezetlen szavai károsan munkálnak most a fogékony lelkekben. Azonnal a küszöbön termett, s belebeszélt a vitába.

- De hiszen, jegyző úr, valamikor nem volt földje a parasztnak, sem az ókorban, sem a középkorban, s a legújabb időkben is, különösen nálunk, csak elenyésző száma a földművesnek rendelkezik földbirtokkal, s mégis...

- Nézze, Dávid, maga azt nem érti. Mert a görögöknél is kellett valakinek rendelkeznie, mint maga mondta, a rómaiaknál is volt földje a patríciusnak, meg nálunk is volt...

- De a helótának, aki dolgozott rajta, nem volt! Sem a rabszolgának! S ma sincs földje...

- Nézze, ez nem érdekel bennünket, az mégis lehetetlen, hogy a földművesnek ne legyen földje...

- De miért... hiszen a jobbágynak nem volt, s éppen jegyző úr mondta az előbb, hogy kár volt megszüntetni a jobbágyságot.

- De már van, érti, maga konok, már van!

- Dehogy van, hiszen a gazdasági cselédeknek... Ha pedig kell, akkor...

De Horkay, minthogy az asszonyok már zúgolódtak, hogy a Kántor-ügyet ilyen haszontalansággal megszakították, márpedig az sokkal jobban érdekelte őket, mint a földkérdés, de meg a lányok is a másik szobában követelték a fiút, hiszen a kártyázás megkezdődött (minden látogatás programja szerint a második pont), hát kituszkolta nagy szeretettel, de keményen. Homéri kacagás kísérte, s szégyenében szeretett volna elsüllyedni. A jegyző leültette konok gyakornokát a postáslány mellé, majdnem annak az ölébe, amit a tanítólány sápadtan nézett.

- Ide ni, hogy a fene a dolgát! Maradjon a helyén. Ki látta már, fiatalembernek ott jártatni a száját, ahol öregek vannak!

- Feri bácsi! Feri bácsi! Hozza ki Johannt is!

Az orvos azonban, minthogy kiülte már a kötelező időt, nagy hamar elköszönt, s menni akart.

- De maradjon még, doktorka! Mindjárt uzsonnázunk! Ne szaladgáljon mindig azok után a fránya kötelességek után.

- Ilyen doktor kell nekünk! De hiszen maga kezelte az öreget! Hát megmondhatja, hogy részeg volt-e vagy sem?

- Kezeltem, igen, de csak néhány napig - ült vissza az orvos. - Azt hiszem, ivott, de orvosi véleményt erre nem alapíthatok. Mikor én láttam, már nagyon rossz állapotban volt. A pupilláját meg se vizsgálhattam...

- Talán csendesebben kissé, mégis, lánykák vannak a másik szobában... - figyelmeztette Schullerné.

- Az öreg valamikor nagy legény volt. Derék, szép szál ember. Büszke, azt mondhatnám: gőgös. Neki nem lehetett parancsolni... Följárt Pestre, elintézte a község ügyeit, bíró volt, rendben tartott mindent. Józan ember volt. De nyakas. Így ismertem én, kérem, már hosszú-hosszú idő óta...

- De hát mennyi panasz volt ellene, hogy milyen rabiátus ember, fejszét fogott részegségében a feleségére, pénzt soha nem adott, a háború alatt is, ugye, édesem, mindenki megszedte magát, ők meg csak hanyatlottak, mert a pénzt bezárta a fiókba, és még a kulcsot se adta ki a kezéből. A feleségét hajszolta...

- Nekem sokat panaszkodott a felesége - mondta Schullerné, aki szomszédja volt Kántornak -, hogy milyen komisz ember az ura. Örök panasz volt az az asszony.

- Pedig ha a pör folyamán bebizonyul, hogy az öreg józan ember volt, amiben én nem kételkedem - ropogtatta a szókat bátran a jegyző -, akkor kitöri a nyakát az öreg doktor. Mert akkor...

De a téma túlságosan is kényes volt, főképpen a jelen levő orvosra való tekintettel, s azért sokatmondó pillantással bezárta a beszélgetést.

Kint már visítoztak a lányok, mert következett a program harmadik pontja: az éneklés. Amikor az este már annyira leszállott, hogy a kártyák figuráit nem lehetett látni, az egész csapat bevonult megint a szobába, s valaki a zongora mellé ült. Ezalatt a jegyzőné diszkréten kisurrant a konyhába, hogy intézkedjen az uzsonna felől.

Félénken, gyámoltalanul zendültek meg a kissé lehangolt zongora húrjai, az asszonyok halkan tovább beszéltek ugyan, de a lányok egymás után énekelni kezdtek, s a szétfolyó Zerkovitz-dalokban élték ki mindazt, amit valóságosan kiélniök nem lehetett. Csókok, ölelő férfikarok, fülledt éjszakák tomboltak fantáziájukban, csakhamar átszellemült képpel meredeztek a plafonra, s fújták, fújták érzelmesen, nyakukat kinyújtva, szemüket lesütve, megborzongva, vonítva, szűkölve, ábrándosán, meddő sóhajtások között:

Elhúzták, elnyújtották, végigszopogatták a kéjes nótát s a kéjes fantazmagóriákat, az áhított ölelés, az áhított, félt, reszketve kívánt szerelem fűtötte vérüket, a homályban lehunyt szemeik mögött forró képek rajzottak, a kéjek titkos aranyfüstje kábította őket, s a zongorázó, félénk kezek bátrabban futkostak a billentyűkön.

Még a tereferélő asszonyok is elhallgattak, s átszellemültek a gyönyörtől. Egyedül az orvos érezte úgy, mintha bűnt követne el, hogy itt hallgatja a sötétben a szerelem szentimentális holdvilágára vonító lányokat, mert most kint volna a helye a sötét lebujokban, a pusztákon, a földes cselédházakban, a köhögő gyermekek, jajgató asszonyok, tüdőbajos férfiak között, a büdös, nyomorult vackok fetrengő szenvedői között, ott lenne most az ő helye, talán keresték is már a betegei... Idegességében alig tudott uralkodni magán, mindene bizsergett, dühös volt s türelmetlen. Mit akar ő itt? Amikor idejött, annyira hívták, becézték, biztatták, hogy így meg úgy, támogatják majd, s a tervezett járványkórházzal is hiába állott elő, fontosabb volt a szabás, fontosabb volt a falusi pletyka színes léggömbje vagy mocskos sárkolonca, amit hol mint gyermekek űztek-bámultak, hol mint ganajtúró bogarak görgettek maguk előtt, a kórházzal ugyan nem törődött senki. Ő azt hitte, missziót kell teljesítenie itt, az ország egyik legkorhadtabb csücskén, s valóban szép ebédeken szavalgatták is, különösen a jegyző, hogy ide el kell jönnie, mint jó magyarnak s kereszténynek. De egy lépéssel se haladt előre. Csakhamar belátta, hogy ő tulajdonképpen csak politikai eszköz Horkay klikkjének kezében, s a körorvos meg a bank ellen játszották ki mint adut. Mert hiába akarták kizárni a vén Fentős Manót a kaszinóból: nem lehetett. Hiába adtak be ellene feljelentéseket, hogy hazafiatlanul viselkedett: nem sikerült felfüggeszteni. Hiába kezdtek aknamunkát ellene a Munkásbiztosítónál, beletört a késük. Az öreg tartotta magát, s hangoztatta törhetetlen becsületességét, amiben nem is kételkedett senki. De ha már idejött Johann ebbe a fészekbe, ha már ide vezérelte a sors, hát állta a sarat, s megpróbálta hivatását olyan szentül teljesíteni, ahogy csak tudta. Ma este lett előtte világos, hogy a pör is, amely a Kántor-örökösök között a vén orvos bizonyítványa alapján megindult, tulajdonképpen körorvos és jegyző, Bank és Takarék közötti harccá növi ki magát.

A nótázás percről percre szentimentálisabbá vált, a lányoknak már csak göndör sziluettjeit lehetett látni, odakint csobogott a halk őszi eső, idebent pedig a nők halk pusmogása, mert már nem tudnak némák maradni. Az énekszóba belevegyült a két fiatal segéd tenorja is, a tanítóné lánya altot énekelt, a felügyelőné élesen vinnyogta a szöveget, s odakint a másik szobában meggyújtották a nagy lámpát, hogy a terített asztal ragyogjon, s a poharak villogjanak, hogy pompázzanak a torták, a süteménydombok, a habos kávék leomló fürtjei, a kések pengéje, az egész lukulluszi felkészültség, s illatát és páráit felbocsássa a körégő napvilágában.

- Na, gyerünk hát, együnk a vén, részeges néhai Kántor egészségére! - rikoltotta el magát az adóügyi jegyző, mert ezek a jegyzősegédek mind olyan ügyetlen emberek, mintha közigazgatást csak ügyetleneknek lenne szabad művelniök. A főnök úr, Horkay, ugyanis, mint látni való volt, súlyt helyezett rá, hogy azt az embert, akinek végrendelete olyan fontos volt, akinek végrendeletét tetejébe még ő is írta, józannak és tisztafejűnek tartsák.

Az orvos azonban, hiába volt minden kérlelés, az ozsonna elől meglépett, nem tudta elnézni ezt a társaságot, ezt a sok kalácsra, kávéra, férfira és pletykára éhes szemet, ezeket a jól táplált képeket, ezeket a többnyire ügyetlenül öltözött, szellemtelen, komolytalan figurákat, még túlságosan eszében voltak azok a szörnyű képek, melyeket odafent látott Budapesten a barakktelepeken, még nagyon is érző és emberi volt a szíve, vagy, mint Horkay szokta mondani: "túlságosan mellre szívta a dolgokat". Kötelességei nem hagyták nyugodni, keményen összevágta kamáslis cipőit, kezet csókolt sorba, meghajolt a sajnálkozó lányok előtt, kezelt az urakkal s ment.

A lárma, kacagás, huzavona, kínálgatás, terefere csakhamar elnyelte szapora lépteinek cuppogó kopogását, amint elsietett az ablak alatt. Sötét volt odakint, nyúlós, vizes, csettegő, csemcsegő sötétség, a kutyák dühödten ugattak, s a meleg, lámpafényes asztal végén borízű, kedves, joviális hangon ropogtatta a szókat Horkay.

- Rrroppant komoly fiú. Igazán, talán komolyabb is, mint amilyennek fiatalembernek illene lenni.

- Ikkkeeen, ikkkeeen - bólogatott vele szemben barátságosan és kimérten a jegyzőné.

- Unalmas ember. Mindig tele van problémákkal - biggyesztette száját a kis hegyes Mariska, Schullerné idősecske, hamuszínű lánya, s kéjesen lefüggönyözte pilláival a szemét.

Alig múlt el a locsos tél, alig váltotta fel a sarat a por, Vilonyai géplakatos egy szép reggel paksamétákat kapott a postán, s nagy fejtöréssel sikerült rájönnie, hogy a végrendeletet csakugyan perrel támadta meg Irén, illetve férje, az embertelen, komisz, vagyonra áhítozó, mindenütt csak bajt keverő festő.

Mikor Vilonyai megkapta az iratot, egy pillanatig azt sem tudta, mi történt körülötte, szemét elöntötte a vér, megfordult vele a világ... Ővele mernek ujjat húzni, ővele, ő nem érdemli meg azt a házat, amelyet már annyira megszokott, mintha saját maga építette volna, hogy ő menjen ki belőle valaha? Az lehetetlen, az képtelenség, arra gondolni sem lehet. De arra sem, hogy pénzzel fizesse meg azt, amit a végrendelet egyenesen neki hagyományoz, egész élete koronáját törje össze?...

Nem törődve senkivel és semmivel, azonnal rohant a kocsmába, s betört az ajtón.

- Hallottad, ez má mégis disznóság, pörűni akarnak! - ordította vörösen, képéből kikelve. - Itt az irat. A válasz. Olvasd csak.

Heldmann szó nélkül vette el az iratot, s olvasgatni kezdte. Komolyan, hozzáértően. Ez különböztette őt meg sógorától, aki irtózott az írott betűtől, mert nem tudta, micsoda csapdák rejlenek mögötte. Néha csóválta a fejét.

Majd letette térdére a papírt meg az ügyvéd kísérőlevelét, és rákiáltott Juliskára:

- Juliska! Mit ténferegsz itt a lábam alatt? Semmi közöd hozzá, hogy miről tárgyalunk. Menj a rohadt famíliádhoz, amivel annyi bajunk van!

- Miket ír a gazembör, a disznó, a rosseb egye meg ütet, ahun van! - lármázott vérig ingerelve a géplakatos, és pipáját rágva úgy szaladgált kopogó csizmáiban a kövezeten, mint a ketrecéből kitörni és vérengzeni áhító vad.

- Miket ír össze az a bitang! Hogy az öreg gyakran összeesett az utcán! Hogy idegönök szedték össze! Ötet! Aki bíró vót, közbirtokossági elnök, aki az oskolát elintézte, aki jegyzőbb vót a jegyzőnél is, ötet szedték össze az utcán! Hogy ő vót részögös! Soha, soha az egy pohárnál többet nem ivott.

- Lehetetlen feltételezni, hogy egy körorvos az idült alkoholizmus és de... de... dementia seni... senilis közismert szimptómáit... - olvasta hangosan és rettenetes komolyan Heldmann. - Kati! Ereggy, hozd be csak a szekrényből azt lapos, zöld üveget!

- Dementia! Senilis! - ordított Vilonyai. - Még csak azt se tudom, miket mond rúla. A gazembör. Összehord mindön aljasságot, rákeny mindön piszkot! A szégyöntelen. Sohase vót abba annyi tisztösség se, mint akár abba a kutyába ni, aki odakint kujtorog az udvaron. Má a pofája, az egész megjelönése ujan vót mindég, hogy az embörnek viszketött a tenyere, ha látta. Ne tudott vóna a famíliába keverönni, hogy a...

Irtózatosan, csúnyán káromkodott.

- Nincs más hátra, mint vagy kiegyezni, vagy...

- Soha! - kiáltott sógora képébe a lakatos. - Neköm a végröndölet szent! Nincs akkor törvény, nincs igazság, ha én még pézér vögyem meg, ami az enyém!

- Akkor pedig be kell menni az ügyvédhez, és megcsináltatni a választ.

- Mögen mennyek az ügyvédhoz! Mögen nyúzassam magam!

- Hát mi? Talán én fizessem az ügyvédet?

Megint egymás arcába meredtek, mint a régi időkben, amikor még nem volt közöttük semmi üzleti vagy baráti viszony. A géplakatos úgy érezte, becsapták. Becsapta az apósa, mert olyasmit hagyott rá, ami csak álmatlan éjszakát és anyagi veszteséget okoz, becsapta a felesége, mert esztendőkig élt a nyakán, s végül is csak szégyenbe és bajba sodorta; becsapta a sógora, mert magának megkaparította az új házat s a vénasszonytól várható örökrészt, azonban nem hajlandó vergődésében támogatni; becsapta a piktor is, mert olyan tüdővészesnek, olyan gyengének, nyavalyásnak látszott, mint aki soha egy fillért a maga munkájával nem fog keresni, s nem éri meg a másnapot sem, de végül pört zúdított a nyakába, s úgy látszik, komolyan fel akarja forgatni a falut, becsapta Irén is, a sógornője, akit ő valamikor, mi tagadás, annyira kívánt lánykorában, hogy ruhákat, cipőt ígérgetett neki, kísérgette a városban az utcán, rajta felejtgette áhító szemét, s egyértelmű vicceket mondott neki a jó falat reményében. Becsapta őt mindenki, mert ki hitte volna, hogy ide jut, pörrel a nyakában szinte naponta a városba kell utazgatnia, olvasni érthetetlen és vérlázító írásokat, ügyvéddel trafikálni, előlegeket adni, bélyegeket fizetni, ha az ügyvéd kitelefonál a városból, még a telefondíjat is a számlához csapja... Aztán következik majd a tárgyalás, mi lesz ebből, mi lesz? Mindez a zavarodottság benne vibrált komor arcvonásaiban, és fekete cigányszeme közepén sárga fény gyűlt.

Nem tudott szólni, csak nyargalászott a szűk helyiségben, s aztán kiment, s elindult megint haza, de úgy, mintha üldözné valaki.

Megint berontott a vénasszonyhoz. De az már fel volt paprikázva, s lángoló képpel fogadta vejét.

- Megen avval a pörrel van bajotok! - kiabált nagy lélegzettel. - Megen. De engöm csak hagyjatok ki belülle, mer énneköm sömmi közöm hozzá. Tik csinyátátok. Nem én. Most osztán lássátok magatok. Engöm hagyjatok békébe.

- Hát! Mer maga nem is vót talán ott! - termett az ura háta mögött Márika úgy, ahogy otthagyta a konyhát, vastag, zsíros karjain felgyűrt ujjakkal, tokáját kibegyesítette, vörös volt a képe s még szélesebb, mint máskor. - Mer magát talán ingyön ápótunk, mi? Mer magának ingyön hordtuk a doktort, patikát, ingyön hallgattunk a sok utálatosságait, panaszát, nyögését, hát! Mast osztán csinyájátok magatok! Hát! Még a názárénus pap is ett vót, hogy maga ne ártsa magát a végröndöletbe, de magának kellött! Hát!

- Avval persze nem törődik, hogy a lánya, a legkedvesebb, a nagyságos asszony, akit csak az nem kap meg, aki nem akari, hogy az miket ír ebbe az iratba a maga urárul, meg az a gyalázatos gazembör piktor hugyan forgati ki az egész dogot, miket hazudozik össze? Hogy mi mindönnek nem mondi el az a lány az apját, a gyalázatos, részögnek, aki az utcán hentörgött, tolvajnak, dementiásnak, meg a rosseb tuggya, minek még. Az magának sömmi. Mer az magának a legkedvesebb lánya. Nem az, aki ápuli, tisztogati, aki szenved magáér. Hanem a világ szemetje.

Az iratokból vett bő és nem egészen szó szerinti citátumokkal sikerült is a vénasszonyt végképp feldühíteni. Ő nem olvasta az írást, mert a Biblián kívül nyomtatott betűkre rá nem nézett, márpedig ez a gépírásos irkafirka olyan volt, mintha nyomtatták volna.

- Hogy még az apjárul mond ejenöket?! - riadt fel, s egyszerre méltóságos gőggel egyenesedett ki. Mióta az ura meghalt, s ő volt a gazdaság látható és érezhető feje, valósággal megnőtt, megférfiasodott, szuverén akarat gyűlt ki néha a szemében, s erősen érezte, hogy ő valaki.

- Nem átalli az apjárul azt mondani, hogy részögös vót, az apjárul, aki fönnevelte, ellátta mindönnel, aki gyámolította, aki a tenyerén hordozta, az apjárul ejenöket, az a rossz lány?! Ez má méjség nagy bűn!...

Zúgott és kavargott az egész kaptár. A család felháborodása percről percre nőtt. Megérkezett Juliska, és mintegy véletlenül, de alighanem a kocsmában hallott szóbeszédek szimatára jött fájósan lépegetve s nagy hasát tolva a komoly, kucsmás Kistót Samu is, fújt és köszörülgette a torkát. A konyha zsúfolásig megtelt, s mindenki egyszerre beszélt.

- Nem löhet az, hogy egy halott apa emlékét az egész világ előtt így meg lehessön hurcóni! - ordított Vilonyai. - Csak kapnám kezembe azt a zsivány piktort, majd megtanítanám én, de kalánnyal se szednék össze!

- Hogy az apátok vót részög... Hogy sömmit se adott... Hogy lopott, csalt, úgy kényszerítötték rá a végröndöletre - abajgatta a vénasszony.

- Nem kell úgy ordéttani, még a ti zsebötökbe van a pénz - brummogta egykedvűen Samu s pihegett. - Minek a. Maj kibújik mindön.

- De így megcsúféttani az egész velág előtt! - jajgatott Kántorné.

- Hogy ű ivott? Az én apám? Az én édös jó apám? - visongatta Márika is egészen kikelve képéből. - Nem átalli az a gyalázatos lány az apjára azt mondani, hogy részögös vót?

- De még ha csak mondaná, de meg is íri! - fokozta a vénasszony.

Közben Kistót Samu, nem sokat hederítve az asszonyok lármájára s a szókat amúgy is fölösleges erőpazarlásnak tartván, letelepedett egy szalmaszékre, amely meggörnyedt alatta. Mindenfelől alaposan átböngészte az iratot. Végül is megtörölgette kétfelől a bajszát, s dörmögött valamit:

- Nem lesz ett baj - jelentette ki szárazon, s Vilonyainak nyújtotta az írást. - Maj a jegyző. Nem hagyhati az, hogy a doktornak igaza legyön.

Avval felállt, s megigazította nadrágszíját.

Márika már kikapta férje kezéből a papírt, s itt-ott belelapozva, horgászta belőle a neki tetsző, fogasabb szókat.

- Egyébként éppen alperes, Vilonyai Ferenc buzgólkodott az irányban, hogy gondnokság alá helyezzék...

- Fentős Manó körorvos az orvosi bizonyítványt... éppen Vilonyai Ferenc kívánságára...

- Ez disznóság! Ez gazság! Föl köllene akasztani azt a gazembör piktort meg a doktort is, egymás mellé! - ordítozta a géplakatos megint, s pipáját rágva őrült rohangálásnak indult a konyhában.

- Méghogy a Feri... - nyögte lemondóan, de bizonytalanul a vénasszony.

- Méghogy én! Hogy én! - toporzékolt dühödten Vilonyai.

Samu megint csak leült a szalmaszékre, igen óvatosan, nyugodtan s nemtörődöm képpel.

- Ez a baj. Ez vót a baj. Hogy akkor a Ferinek kellött.

- Alakilag sem szabályos... - böngészte Márika kegyetlen önkínzással. - Mert a végrendelkezés aktusánál... - Fölvisított: - Aktus!... Még ez is! Hát! Jelen volt a végrendelkező felesége, jóllehet a végrendelet őt anyagilag érinti, de jelen volt Vilonyai Ferenc is, aki pedig súlyosan érdekelt fél a végrendeletben, hiszen az ő javára történt a végrendelkezés...

- Mápedig én nem vótam ett! - jelentette ki a vénasszony, s határozott hangjával önmagát akarta meggyőzni.

- Hogy én bent vótam! Hogy én itt löttem vóna! Még tán én diktátam a végröndöletöt? Tán én is írtam alá?! - gúnyolódott keservében a géplakatos.

- De hát honnan tuggya?!

Ezt a kérdést Márika eresztette ki, s utána valamennyien elnémultak, olyan meghökkentő volt. Valóban, honnét tudnak Irénék minden apróságot olyan félelmetes pontosan?

- Az, az a bitang, annak ujan esze van, hogy mindig oda talál, ahová köll - dühöngött keserűen a géplakatos. - Ujan vót annak a nyelve is...

- De még ejent ki ért, ejent ki ért - sóhajtozott Kántorné. - Hogy az ű apja részögös vót. Hogy ű vót részögös! Jaj neköm!

Növelte a felháborodást még az is, hogy lassan becammogott Punak Zsuzska, s ott hallgatta nagy áhítatosan az újságot.

Kántorné magyarázta neki:

- Látod-e, Zsuzska, mit kellött megérni öregségömre. Hogy Irén pöröli a testvérét, a sógorait, hogy nem szégyölli, nem szégyölli! Osztán még az is íri, hogy az apja részögös vót, meg hogy te láttad, mikor fejszét fogott rá meg énrám, hogy te láttad! Hát láttad te valaha, hogy az apjik részög lett vóna? Még ejent! Az egész velág előtt megcsúfoli az apját! A halott apját!

Valamennyien belehadartak a beszédébe, dörmögtek, visongtak, jajgattak, nem fért a fejükbe az a halottgyalázás, amit írásban követett el a legkisebb lány. Végtelen felháborító gondolat is volt, hogy amit ők olyan rendesen, gondosan, körültekintően kiterveltek, megcsináltak, körülépítgettek, most valaki értetlenül, durván és kegyetlen kárörömmel összerombolja.

Ott álltak összezsúfolva a szűk konyhában, s valamennyien egyszerre beszéltek, s valamennyien átkot, kígyót-békát, bosszút követeltek Irén, de legfőképpen férje, a festő fejére.

Csupán Kistót Samu ült egykedvűen az ablak mellett, s bámulta őket besüppedt, apró, okos szemével. Néha megigazgatta homlokán a süveget. Majd, amikor már tökéletesen megunta az asszonyok és asszony módra lármázó Vilonyai sok szóbeszédét, fölkelt, intett egyik vastag ujjával, hogy beszélni akar.

- Meg kell csinyálni a választ, osztán össze kell szödni a tanúkat. Hány tanút jelöntött be Irén?

- Van itt vagy harminc - számolgatta a tanúkat Vilonyai.

- Nohát. Akik ett vannak a faluba, azokat meg kell dógozni. Hát. Osztán a többi maj eldül a tárgyaláson. A jegyző nem hagyhati magát.

Avval szép lassan kiballagott az ajtón. Fájós lábai mintha éles kavicsokra lépegetnének, úgy emelgette a csizmáit. Eltűnt.

- Azt. Választ. Hát maj megkapik a választ. Abbul is láthati maj a bíróság, hogy itt egy böcsületös mestörembört akarnak kitúrni a jogos magántulajdonábul. Láthati mindönki, kinek van igaza, annak-e, aki két kezével, munkával keresi a könyeret, vagy annak az éhönkórász, lusta, henye piktornak, aki csavargáson kívül egyebet nem csinyál, csak lop, csal, bujtogat, piszkoskodik. Maj aztán ott eheti meg a rosseb, ahun van.

- Hát! - visongott Márika is új erőre kapva. - Valamikor nem így beszéltek. Valamikor jó lett vóna az etthoni sok mindön, zsír, szalonna, kóbász. Amikor odafönt Pestön betevő falatjuk se vót.

- Akkor én még ócsón elbánhattam vóna velük - sóhajtott a géplakatos, és éktelenül bánta, hogy a nagy nyomorok idejében nem vette meg potom összegért Irén apai örökségét.

Egy elszalasztott uzsorázó-alkalom meggazdagíthatta volna.

- Amikor még leveleket írkáltak haza, hogy segétsenek rajtuk - folytatta az emlékezést Márika.

- Az, az, akkor még nem vótak ekkora urak - sajnálkozott a vénasszony is.

- Hát maj becsatolom én azokat a leveleket is, hadd lássa a bíróság, hogy hogyan követelőztek akkoriba! Maj megmutatom én! Megkeresöm azokat a leveleket!

S már futott is a géplakatos a szobába, hogy előkeresse Irén egykori leveleit, amelyekben segítséget és támogatást kért szüleitől a nyomorban.

Juliska az egész nagy hűhó alatt jóformán alig szólt valamit, csak gunnyasztott a dívány sarkába süppedve. Rettenetesen fájt a dereka, fájtak a lábai, minden tagja tépte, szaggatta, kínozta, mintha szét akarna hullani, megtagadva a szolgálatot, amelyet annyi esztendőn át kíméletlenül teljesített. Valami különös apátia kötözte meg ennek az asszonynak egész lényét. Néha felcsillant ugyan a szeme, amikor nagy és szép szavak villantak fel előtte: ház, föld, birtok, örökség... De aztán kialudtak megint a fények. Ő azt tervezgette, hogy valamikor elválik az urától, mindegy, hogy törvényesen is, vagy csak úgy, aztán visszahúzódik saját házába, saját földjére, saját kertjébe, s él szép csendesen, eltemetve fiatalságát, terveit, vágyait, emlékeit, eltemetve magát Heldmann urat is, akit a végzet az útjába vetett. De aztán ez is kialudt benne. Hadd csináljanak a férfiak, amit akarnak. Most már úgyis mindegy. Napról napra tűrte az élet ostorcsapásait, viselte a jármot, robotolt, néha elolvasott egy-egy Courths-Mahler- vagy Herczeg Ferenc-könyvet, aztán... aztán kezdte élülről.

- Nekem mindegy, akárki nyeri meg a pört - mondta csendesen.

S érezte, hogyan állja el egész testét a gyűröttség és mérgezettség érzése.

A tanúkat fogni kell, mint a könnyen sikló halat. Két ember kell hozzá, s harmadikul az, aki a tanút fogja.

Így Vilonyai is két embert vett maga mellé, egyik Heldmann úr volt, a másik meg Pallay Péter, az inas apja. Szegény ember kénytelen-kelletlen eszközül adta magát a gyászos esethez, mert ki akarta érdemelni fia felszabadítását, akit mestere folyton szidott és pofozott.

Ez a két ellenőrző ember aztán sorra megkérdezte a kocsmák sarokasztalainál, hogy emlékeznek-e az öreg részegeskedésére? Tudják-e azt az esetet, amikor eladott egy hold földet, s vissza kellett származtatni, mert akkor is részeg volt? Emlékeznek-e rá, hogy valaha is az utcán hentergett volna? Tudják-e, milyen nagyeszű ember volt szegény, mennyit használt a falunak, s milyen híre volt?

Hiába kerülték Vilonyait, ő felhajtott mindenkit, akire szemet vetett. Beszédbe ereszkedett mindenkivel, s aztán kelepcét állított, s megfogta az emberét. Természetesen senki se emlékezett már arra, hogy néhai Kántor József valaha is többet ivott volna két deci bornál. Soha az ugyan össze nem esett. Híres eszű ember volt, sőt a hangja is gyönyörű. Nagy szolgálatokat tett a falunak, addig volt rend, amíg ő élt. Kár érte.

Legszívesebben semmire sem emlékeztek volna, de hát muszáj volt, mert nem lehetett kibújni. Ez a géplakatos megnyeri a pört, az biztos, hiszen a jegyző végrendelete nem lehet érvénytelen, akkor aztán gazdag ember lesz, megszedi magát, ő lesz a hatalmas, főbíróval, jegyzővel igen megértik egymást, hiszen ugyanabban a fazékban főzik a húsukat, akárkinek kitörheti a nyakát, csak egy szavába kerül. Jobb nem veszekedni vele. Ha nem volt részeg az öreg, hát nem volt. Bánja rosseb. Rámondták. Hogy nem esett össze, hát nem. Ki törődik vele. Mondogatták azt is, amit Vilonyai meg Heldmann úr a szájukba rágott. Persze, többé nem lehetett már visszaszívni, mert ott voltak a tanúk tanúi: Pallay Péter, szegény feje meg Heldmann.

Sőt, amikor a hosszú, sovány, fekete Banka József egyszer a jegyzőnél volt, maga Horkay Ferenc is úgy négyszemközt ráintett, hogy:

- Jó lesz ám vigyázni avval a végrendelettel, mert ha az öreg nem volt abban az állapotban, amiben kellett volna, tudja, hát magukat veszik elő, mert maguk írták alá mint tanúk.

Banka megmeredt, sűrűn pislogatta szénfekete szemét, és szemöldökeit egészen alacsony homlokáig tolta.

- Értöm, értöm én azt, hogyne érteném - dadogta, s világosság gyúlt az agyában.

Aztán meg Vilonyaival került össze véletlenül egy este a ház előtt, amikor már hazaballagtak a marhák is, csak egy-két elmaradt malac verte még a port az utcán.

- Hát izé - mondta Vilonyai nyomatékosan -, hogy is állunk avval a cseréppel?

- A cseréppel?! - döbbent meg Banka.

- Meg aztán, izé, mi is vót még, kukorica, búza, azt nem is vettük belé a hagyatéki leltárba...

- Hát ami azt illeti... a cserepet... - vonogatta sovány vállát a koromfekete paraszt, s szemében megvillantak a gyűlölet késhegyei. - Maj visszaadom.

- Ráér - legyintett Vilonyai, s már el is kajtatott szorosan tapadó csizmáiban s pipáját rágva.

A Kántor család is, mint ebben a faluban s ezen a vidéken valamennyi, többé-kevésbé közeli rokonságban állott a lakosság felével. Kinyomozhatatlan származások, törzsökök egyesítették őket a múltak szinte történelem előtti homályában, s mindnyájan tudták, ki kinek sógora, ángya, komája, unokája, ötödik és huszonötödik unokatestvére, bácsája meg apóstársa. Így sok igazság volt abban, hogy a végrendelet tanúi is valamennyire rokonai voltak Kántornak, hiába tagadta kötelességszerűen Vilonyai. Most azonban, amikor a komoly pörnek híre futamodott a faluban s a vidéken, a bennszülött földműveslakosság egy emberként zúdult fel a festő ellen. A nyáj, mely évezredek óta együtt törte az irtást a mély erdőségekben, csodálatos ösztönnel érezte meg, hogy a betolakodó, a közébe nem való, az idegenszagú, az üldözendő jöttment festő, aki már évek óta nem volt ugyan közöttük, azonban otthagyta idegen szagát, s magával rabolta a nyáj egyik csinos tagját: Kántor Irénkét, így Vilonyaiék ügye kezdett könnyűvé válni: ők ott voltak helyben, s érdekeik nagyjából azonosak voltak, a festő azonban messze, valahol Budapesten élt, s onnan irányította háborúját a falu ellen, ők legalább azt hitték, hogy így van, s így is érezték... Maga Vilonyai, az egész dolog spiritusz rektora táplálta is ezt a hiedelmet, s ugyancsak uszított sógora és sógornője ellen. Most derültek csak ki a tulajdonképpeni igazi gazságok. Most sül ki minden. Most bújtak elő Irén cselekedetei, bujálkodásai az egész falu minden férfiával, most pattant ki a titok, hogy meg akarta lopni szüleit, sőt el akarta sikkasztani Kistót Samu nyolcvanezer koronáját is, amit rá akart bízni a szerencsétlen ember. De persze végül mégse bízta rá. Kiderült az is, hogy a festő nemcsak az öreg Kántort festette meg olyan helyzetben és állapotban, amely örökké szégyenletes lesz számára (a piktor számára is!), hanem jóformán az egész községet. Úgy hírlik, ezeket a kegyetlen portrékat ország-világ szeme láttára ki is állítja Budapesten, hogy mindenki lássa. De nemcsak Vilonyai és Heldmann dolgozott, hanem a vénasszony is szüntelen az utcákat járta.

Mostanában, különösen mióta a pör nyilvánvalóvá lett, és a nyár is kibontakozott, Kántorné ereje szinte tökéletesen visszatért. Már alig-alig nyögött néha, legfeljebb akkor, ha valamit mással akart elvégeztetni, például a mosást, takarítást.

De ha az idő alkalmas volt már a kerti és mezei munkákra, azonnal jobban lett. Főképpen most, hogy ő volt az egyetlen, szuverén úr a földeken és házakban. A régi házat nem is engedte át többé Vilonyainak, hanem kiadta bérbe egy bácskai sváb asztalosnak. Azzal érvelt, hogy őt, szegény, beteg öregasszonyt akárki megölhetné éjszaka egyedül, míg így, ha Vilonyaiék ott laknak a konyha mellett, nincs oka félni semmi földi bajtól. A régi ház meg csak nem állhat üresen? Bérbe adta, s úgy tervezte, hogy a bér egyharmadát elküldi Irénnek, hátha akkor abbahagyja a pört. De Irén ügyvédje felvilágosította, hogy ügyfelének semmi szüksége a pénzre, s nem is reflektál rá. Erre összeszedett a padláson egy láda mogyorót és diót, a szekrény tetejéről legféltettebb s legsárgább almáit válogatta ki, s ezt a küldeményt indította útnak Irénhez. Azonban három nap múlva a láda visszaérkezett felbontatlanul. A vénasszony szívét keserű fájdalom facsarta össze. Hát a lánya, a kis unokája nem fogadja el az ő mogyoróját, almáját! Sorra járta a szomszédokat, a plébános házvezetőnőjétől Schullernéig mindenkinek elpanaszolta lánya keményszívűségét, s a vénasszonyok úgy bólogattak szürke kontyaikkal, úgy csárogtak, abajgattak, mintha papagájok lettek volna.

- Nem is Irén a hibás - mondogatta a pap asszonya.

- Abban az istentelen festőben van a dolog nyitja - sóhajtgatta Schullerné. - Majd meg is veri az Isten.

Így mindenkit meghatott Kántorné keserve, anyai árvasága, s ő vitte ezt a hosszú, szomorú és díszes uszályt végig a falun reggeltől estig. Díszelgett benne, íme, az elhagyatott anya, akit mindenki kifosztott, akinek végtelen szívéből mindenki metszett egy darabot, s a szív mégis szív maradt, megbocsátó és szelíd. Elmondogatta Irént legkedvesebb lányának, akit csak egyszer szeretne még látni az életben.

De mióta a maga pénzét költötte, s nem kellett az öregtől kilopni s kikoldulni a sovány garasokat, azóta nem költött orvosságra jóformán semmit. Fejláza, gyomoridegje elmúlt. Nem nyaggatta rokonságát a lubilomért és pásztor königért, csak az olcsóbb kárlszbádi sójához ragaszkodott még némileg. Egészen kiegyenesedett, megnőtt, megvállasodott, rátette tenyerét a földi javakra, számon tartotta a búzát, kukoricát, krumplit, szüntelen a padláson, pincében, góréban jött-ment, gondosan vizsgálgatta régi befőttjeit, nem romlanak-e - mert akkor meg kellett volna enni -, az almára is gondot viselt, egyszóval érezte magát, érezte a vagyont, s érezte, hogy akik körülötte lótnak-futnak, mind rá vannak többé-kevésbé szorulva.

Bizony, Kántorné kikupálódott, levetette régi bőrét, napról napra erősebb lett s feledékenyebb. Már úgy gondolt vissza férjére, mint a legszebb, legokosabb, legjobb emberre, már nem volt nyomuk az ütlegeknek, a megaláztatásoknak, minden elmúlt, s ő felháborodva mondogatta Schullernénak:

- Még azt merik állétani, hogy az én férjem vót részögös!

Az özvegy tanítóné kis varjúalakja ide-oda ingott a méltatlankodástól, s kijelentette, hogy ő hajlandó bizonyítani, hogy Kántor szorgalmas, józan ember volt. Vilonyaiék pedig hónapokon át önfeláldozóan ápolták az öregeket.

Csak nem lehet hagyni Horkayékat avval a zsidó doktorral szemben...

A zúgó, felkavart faluban úgy járt-kelt dr. Fentős Manó, mint az ártatlanság szimbóluma. Megitta rendes feketéjét Heldmann kocsmájában, s nagy jogi fejtegetésekbe bocsátkozott. Pillanatig sem kételkedett a festőék sikerében, hiszen ez egyszersmind az ő sikere is lesz. Lassan kavargatta a barna folyadékot, Hölgy-cigarettát szívott mellé, s vizenyős szemét a vele vitatkozóra szegezve, bőven, megállás és pihenő nélkül sorakoztatta fel ellentmondást nem tűrő érveit. Meg sem hallgatta a másikat. Belezagyvált a beszédébe, s ment a maga egyenes útján. Rázogatta kissé csúcsos koponyáját, s élénken gesztikulált, szinte a kezével magyarázott.

- Akkor jó volt az én bizonyítványom, amikor maguknak volt rá szükségük, most meg nem jó? Hát akkor megfeleltem én annak a célnak, most meg nem felelek meg? Akkor orvos voltam? Most nem tudom, ki az alkoholista? - vágta a kocsmáros szemébe nagy felháborodással, de harag nélkül. - Hát majd ha engem kihallgat az a bíró, majd én megmondom neki, hogy hogyan áll itt a dolog. Csak bízzák rám. Majd elmesélem én, hogyan történt minden. Legyenek nyugodtak.

A vita rendesen hatalmas veszekedésbe fulladt, a körülállók szintén letették a garast, megmondogatták véleményüket, s a doktor képe kivörösödött, kezei mint szárnyak csapkodtak a levegőben, Heldmann úr csak nehezen tudta megőrizni társaságbeli emberhez illő magaviseletét, s legszívesebben felrúgott volna minden formát. Néha úgy ordított, mint a vadállat, csapkodta a fehér szalvétát, hol ki-, hol meg berohant, sőt megtörtént, hogy hajbakapott valamelyik vendéggel, s lett nagy ordítozás, lárma, röhögés. A doktor hangja túlordította a zsivajt, érveit belekiabálta a tumultusba, szemei kidagadtak, képe vörös volt, mintha megnyúzták volna, s ki volt kelve minden eredeti formájából.

- Az lehetetlen, hogy akadjon bíró, aki igaztalan ügyet védelmez! - ordította. - És én egy percre sem fogok megtántorodni, mert akinek eszébe jut, hogy tisztességtelen is lehetne, az már nem is tisztességes!

Fentós Manó az utcán is többet mutatkozott, mint azelőtt. De az utcára tette át jóformán egészen tartózkodási helyét Vilonyai is, meg nem szűnt a nagy futkosás kocsmából kocsmába, majd meg haza, aztán megint valamerre, valamelyik rokonhoz, ismerőshöz, akinek tanúbizonyságára szükség lesz. A kalapács alig forgott mostanában a géplakatos markában, jóformán minden munkát, ami akadt, az inasok végeztek el. Fogadott melléjük egy fiatalembert segédnek, azonban olyan nyomorúságos bért fizetett, hogy a legény egész nap lehetőleg amerikázott, s a szabotálás ráragadt a két szurtos inasgyerekre is. Így aztán növekvő keserűséggel állapította meg, hogy a kuncsaftok fogyton-fogynak, a kereset erősen csökken, sőt tetejébe még az ügyvéd is napról napra küldözgeti halványkék borítékait, s hol ilyen, hol amolyan jogcímen rendelgeti be a városba. A géplakatosnak soha életében még nem akadt annyi dolga a városban, már Lidát is tökéletesen elhanyagolta, mert odabent, ha estefelé megivott egy-két pohár bort, s a rózsaszín harisnyás, elegáns szép lányokat láthatta, nem állhatta meg, hogy be ne látogasson hozzájuk. Lida mégiscsak inkább szerény cselédje, mint csillogó udvarhölgye volt a szerelemnek. A pénze folyt, s hiába volt minden könyörgés, lárma, dühroham és érv, a kocsmáros csak a vállát vonogatta, s nem volt hajlandó tekintélyesebb összeget belefektetni a pörbe.

- Itt csak te fizethetsz, Feri - mondta neki nyugodtan -, akár megnyered a pört, akár nem. Mert ez a te érdeked.

A doktor inkább a békés megoldás mellett lett volna. Ajánlgatta is az ivó sarkában, hogy egyezzenek ki Irénnel, vegyék meg az egész apai részt, mert jobb a sovány kiegyezés, mint a kövér per. Abból már úgyse lesz semmi, hogy a rokoni kapcsolatok helyreálljanak. Sokkal nagyobb távolság van közöttük mindenféle tekintetben. Váljanak el végképp. Fizessék ki, aztán vége.

Vilonyai némely gyenge órájában hajlandó lett volna inkább kifizetni az egész örökrészt, eladni a cséplőgépet, s a Kereskedelmi Bank mint Hitelszövetkezet és Altruista R. T. szűken csepegő pénztárából felvenni borsos kamatra váltóhitelt, csak szabaduljon a pör nyűgétől. De akkor előállt a vénasszony:

- Az nem lehet, hogy kifizessétök! Az nem lehet. Mer annak a kezébe nem szabad pénzt adni, mi lesz akkor, minnyát elkőtti!

- Mér nem vött neki stafírungot, bútort, mér nem látta el amivel köll, mi?! - bosszantotta Vilonyai. - Mast osztán mirajtunk pörüli a hozományát, a ruháját, még az én lakbérömet is. Ha megítélik neki, akkor mehetök kódulni. Hogy a rosseb az ilyen famíliát má régön ette vóna meg, aki csak az én bűrömön él!

Azt is el kell ismerni, hogy ebben a perben, amely már eleve a jegyző-párt győzelmi kilátásaival indult, a festő ügyvédje remek sakkhúzást alkalmazott. Kérte ugyanis a törvényszéket, hogy magában a faluban hallgassák ki a tanúkat, már csak kényelmi és takarékossági szempontból is, hiszen huszonnyolc-harminc tanú berendelése nemcsak hosszadalmas, hanem költséges is. A törvényszék helyt adott a kérelemnek, noha a Vilonyai-Heldmann-kvartett jogi képviselője: Gombai Elek erősen tiltakozott ellene. De a fiatal ügyvéd, aki Budapestről utazott le a vármegyei székhelyre, hogy barátja ügyében buzgólkodjék, olyan ambiciózusan s kedvesen okolta meg indítványait, hogy a bíró nem tudott ellentállni. Amit tehát dr. Gombai kezdettől fogva ellenzett: bekövetkezett. A budapesti kartárs mégiscsak találkozni fog a peres atyafiakkal, s rá fogja venni őket, hogy fizessék ki Irént, akkor pedig oda a zsíros per. Savanyúan hajtotta meg magát a bíró előtt s mosolygott.

Ez a fiatal ügyvéd, Göllner Oszkár, még csak nemrégiben tette le vizsgáit, s nem annyira jogi tudására, mint inkább valami különös, szinte művészi invenciójára alapozta sikereit. Ebben az esetben is azonnal átlátta a helyzetet, s így gondolkozott:

- Az ügyet alighanem elvesztem. Mert ha az orvos vallomása ingadozó vagy értéktelen, akkor a bizonyítványra nem adnak semmit. Nincs más mód: ki kell egyezni. Igen ám, de hogyan egyezzek ki, ha a pert elvesztem? Úgy, hogy lecsődítem a faluba a bíróságot, ott rendezem meg a cirkuszt, s a pasasok vallani fognak, mint a karikacsapás, ha meg nem vallanának, majd meggyúrom én Vilonyai uramékat ott helyben...

Már napokkal a tanúkihallgatás határnapja előtt forrt és kavargott a falu. Vilonyai sápadtan, étlen-szomjan szaladgált az utcán, hol itt, hol amott tűnt fel görnyedt, baktató alakja, pipája füstje és nyúzott sapkája. Végső megbeszéléseik folytak a kocsmában. Nagy karéjban ültek ott az összes közelről érdekelt emberek, a hosszú, fekete, tatárképű Banka Jóska, a tudományos, bőszavú Nótárius Pallay Mátyás, aztán szerényen, mint fia mesterének oldalán illik, Pallay Péter, továbbá Kistót Samu és fia, a máris tekintélyes pocakot növesztett és táblásképű Lajos. Ott volt még a zöld, kerek asztalnál Juliska is, de ő csak néha ereszkedett a beszélők közé, máris hajtotta az ura, aki ma rendkívül ideges volt, s lapos pillantása, néha-néha felvöröslő ábrázata veszedelmes indulatokat árult el. Szalvétáját hóna alá csapva, néha kirohant a konyhába, onnan behallatszott éktelen lármája, csattogtak keze alatt az edények, és zengtek az üvegholmik. Majd megint kiszaladt az asztalhoz, bort hozott, odahajolt valakihez, mosolygott, s előkelő külseje alá rejtette izgalmát.

Maga a géplakatos nem tudott így uralkodni magán. Borotválatlanul, sárgán, lesoványodva s örökös pénzbajain töprengve gunnyasztott a sarokban, s ha megszólalt, hangja felcsattant, szeméből kígyózott a sárga düh és fekete komorság. Már nem volt nyugvása sehol, odahaza az asszonyok nyaggatták örökké, belezavarták saját hálóiba, örökös harag, gyűlölködés, kárhoztatás, ronda szavak posványlottak körülötte, hetek óta alig dolgozott, csak szőtte terveit, utazgatott, s a bankba futkosott, ahol a könyvelő kalligrafikus betűkkel, de gyanús helyesírással fogalmazta válaszait az ügyvéd uraknak. Aztán meg apró szívességeket tervelt és hajtott végre, kis adományokat a tanúknak, vadat, halat s mi jó falat: baromfi, tojás akad egy falusi ház körül, meg szalmát, polyvát, töreket a gazdáknak, avagy valamit ingyen megjavított, mert mióta a tárgyalás napja veszedelmesen és komoran közelgett, nyakra-főre akadt a majdnem harmincra rúgó tanú között bőven olyan, akinek sürgős javításra szorult vagy a varrógépe, vagy a szelelőrostája, permetezője, s azokkal aztán küldte a gyereket, vagy maga cammogott. Garmadával álltak a műhely körül a szőlőprések, rossz zárak, kályhák, még aratógép és gázvilágító-berendezés is akadt, az előbbi egy Bácskából jött sváb gazdáé, a másik meg Dvoráké. Ez a kocsmáros ugyancsak kihasználta a soha vissza nem térő alkalmat, mert még a cséplőgépet is odaküldte idejekorán, s úgy számított, hogy a dob-esztergályozásokat és páternoszter-javításokat majd ingyen hajtja végre a törekvő iparos. Ezek persze jócskán emésztették a munkaidőt, anyagot és a pénzt, úgyhogy Vilonyai, amikor ezekre az ügyekre gondolt, dühösen és fogcsikorgatva dünnyögte maga elé a kocsmaasztal mellett:

- Ha ez így mén tovább, hát batyuval a hátamon mehetök el innét!

- Azok csak azt akarják - mondta neki a sógora, s a többiek helyeseltek. - Minden csak azért történik, hogy te innen kipusztulj.

- Bár soha be ne töttem vóna a lábamat ebbe a rohadt famíliába!

Jött a doktor is, feketéjét a másik asztalhoz kérette, s leült, mintha újságot akarna olvasni, de minduntalan átbeszélt a másik asztalhoz. Ő aztán olyan nyugodt, szilárd, biztos, alapos és jól informált ember volt, amilyen messze környéken nem akadt még egy.

- Hát nem volt részeges az öreg Kántor? Hát maguk már nem emlékeznek rá, hányszor ittak vele, hányszor támogatták be a kapun? Hát maguknak a sárban hentergő is józan?

- Nem vót az pedig részög! Ki meri állétani, hogy a Jóska bácsi részög vót! Az nem igaz! Az hazugság!

- Közbirtokossági elnök vót meg bíró, meg más mindön hivatalba is benne vót, annak nem vót sömmi baja, csak az az egy, hogy okos vót!

- Hej, bárcsak mast is ü lenne a közbirtokossági elnökünk - sóhajtotta Nótárius Mátyás. - Akkor vót okszerűen vezetve a közbirtokosság, amikor még ü vezette.

- De szépön is tudott énekőni, temetésökön úgy elmondta a halottas énököket...

- A papa... A papának csak egy baja volt - dörgött közbe Heldmann is, és valamennyien helyeseltek. - A papának csak a jó szíve volt a baja, azért látszott néha olyannak, mintha ő rendesen... rendszeresen és formálisan ivott volna. A papánál józanabb, körültekintőbb, gondosabb gazdát, családapát, férjet nem ismertem.

Rettenetesen zúgott az asztal. Helyeselték a kocsmáros szép szavait, amelyeket, mint mondta, kötelességből és kegyeletből tartozott elmondani a megholt emlékének sárba rántása ellen.

Éppen, mikor ezeket a formás szavakat elmondta, berontott a terembe Vilonyai nagyobb fia, lihegve, izzadtan, kormosan és olajosan.

Valamennyien odafordultak, s megdöbbenve nézték a fiú feldúlt állapotát.

- Na, mi az megin, mi a rosseb? - ijedezett a géplakatos, mert annyira keveset várt a szerencsétől, hogy bajt sejtett mindenütt.

- Ég a cséplőgép! Ég a cséplőgép! Körtéspusztán kigyulladt az asztag!

Néhány pillanatig olyan dermedt csend szakadt a sötét ivóra, hogy a szú percegését is hallani lehetett a rossz asztalokban.

Aztán zűrzavaros lárma kerekedett. Mindenki felugrált. Összevissza ordítoztak az emberek, s tódultak az ajtó felé. A géplakatos néhány ugrással az ajtóban termett, aztán kilódult a piactérre.

Odakint a rekkenő nyári délután álmosan hullámzott a házak fölött, néma nyugalom és békesség kéklett az égen, a nap ragyogott, baromfiak szemezgették a porban elhullatott gabonát, s a szederfák sötétzöld levelei lekonyultak. De már recsegő trombita harsant a bank felől, s nagy vágtatással közeledett a csillogó fecskendőkocsi is, zörgött, zengett és villogott, a nehéz muraközi lovak hányták rengő farukat, s úgy tettek, mintha nagyon akarnának futni. Itt-ott előkerült egy sisakos legényke is, felkapaszkodott a fecskendőre, s már a másik kocsival, melyen vödrök és kígyószerűen összetekert tömlők voltak, ott feszített a bank könyvelője is, tűzoltóparancsnok főképpen, kék zubbonya tengerészhez tette hasonlatossá, hájas mellén a sípok és kürtök zsinórja feszült, fején hősi tarajos sisak szikrázott, mint római gladiátorén. A kissé már elhízott úr fel-felállt a kocsin, és vörös képpel parancsokat ordított az álmos házsorok közé. De a tűzeset nem keltett olyan izgalmat, mint egyébként szokott. Körtéspuszta ura, a kis kemény Borsay Lajos igen barátságtalan ember volt, s goromba gőgjében gyakran cselekedett ostobaságokat.

A géplakatos azonban hiába rohant, hiába, hiába, messziről látta a gomolygó füstfellegről, a felszálló pernyéről és szikráról, az egész borzalmas máglyáról, amely feketén és vörösen rajzolódott az égbe, hogy az ő legdrágább kincse, a cséplőgép, mellyel nyaranként egész kis vagyonokat rostálgatott össze, menthetetlen. A nyárfás, ligetes környékről, a közeli kis falukból összesereglett a nép, s tódult a tűz felé, mintha a nagy láng vonzotta volna őket, de Vilonyai nem látott sem embert, sem dombokat, sem tarlót és ligetet, csak a sárga és piros lángkoronát látta, s fölötte a súlyos, fekete füstöt, mely távolabb letelepedett a mezőre, s mint keserű szagú fátyol lengett a fák koronái között.

*

A vénasszony már megnyugodott valamennyire, s Márika, aki körülötte sürgött, s gondoskodott róla, hogy pillanatig se maradjon gyámolító és ösztökélő nélkül, kimerítette a legrútabb szavak és legszemenszedettebb valótlanságok forrását, minden becsületet leszedett már mind Irénről, mind főképpen a festőről. Valamennyien biztosra vették, hogy a nagy napra, a tanúkihallgatásra eljön Budapestről a harmadik lány, s vele érkezik a férje is, kit annyiszor s oly rútul megemlegettek az utóbbi időben.

- Jaj, jaj neköm, csak hát láthatnám mégis azt a lányt - nyögte Kántorné készülődés közben. Fekete ruhát vett magára, nagy gonddal kötözgette fekete kendőjét, s olyan izgatott volt, hogy szinte remegett. - Jaj, jaj, csak hát gyünne meg az a lány...

Márika alsószoknyában járt-kelt, ő is tisztességesen ki akarta húzni magát, hisz ott lesz a fél falu. Így alsószoknyában és ingvállban látszott meg, milyen erős, nagy és zsíros, karjai párnásak, vállai gömbölyűek voltak, s rövid alsószoknyájából kibukkantak takargatott, egyvonalú, vastag lábszárai. Csodálatos, hogy a géplakatosnak nem vásott már a foga erre az asszonyra, aki annyira a gusztusa szerint való volt. De Márika maga is rideg, érzéketlen nő volt már, a kemény marakodás reggeltől estig évtizedeken át, a sóvár vágyakozás mindig több és több vagyon után, lassanként megőrölte azt a csekélyke érzékenységet is, ami valaha lánykorában megvolt benne.

A nagy öltözködésben minduntalan odaugrott az ablakhoz, s leste, vajon mi is történik odakint az utcán. Akkor ballagott az ablak alatt Márton János is az apjával, komótosan, halk beszélgetésbe merülve, az a Márton János, aki olyan meleg barátságban élt a kitúrt segéddel, s hordozkodni is segített neki. Márikát hideg verejték öntötte el arra a gondolatra, hogy ez a Márton jó barátja volt a festőnek, gyakran éjfélig vitatkoztak, s úgy beszélik, ma is leveleket váltanak egymással.

Miket is fog ez vallani, miket, a legkényesebb, legféltettebb titkokat teregeti majd ki a bíró előtt, hiszen ez nem hazudott még soha, ezt a lassú, hallgatag legényt nem lehet arra rávenni, hogy ferdítsen. Majd ez tanúskodik a festőék igaza mellett.

Ott ment azután még egynéhány tanú, s a plébános gazdasszonya is erősen kászálódott kifelé a házból, látszott azon is, hogy reszket a szíve, nagy eset ám ez, az egész világ előtt kiteregetik a család szennyesét, egy egész falu előtt írásban vádolják részegséggel, hülyeséggel s más rettentő bűnökkel. Mindenki, az egész világ elítéli ezért a harmadik leányt, aki testvérei ellen nem átallott pörbe szállni. Bosszúból és haszonlesésből.

- Jaj, jaj, minek is kellött megérni a mai napot - jajgatott a vénasszony.

- Köszönheti ezt annak a legkedvesebbnek - jegyezte meg epésen Márika, s valami nehéz, zsákszerűen szabott ruhát húzott magára a fején keresztül, egészen bokáig érőt s derékban iszonyúan szűket.

- Nem hittem vóna, hogy erre szültem a gyerökimet.

- Osztán ne butáskodjon ám a bíró előtt. Csak mondja meg, hogy mink nem beszéltünk ám össze, meg hogy az öreggel magának ugyan nem vót baja soha, mer nem is vót, meg hogy az Irén vót az, aki zsarót, meg annak az ura, akit ki akartak verni az egész községbül. Hát!

- Jaj, jaj, mit is mondjak, neköm minnyá egyformán gyerököm, nem mondok én sönkire sömmit, az uram meg az uram vót, akármelyen vót, nem tehessünk róla...

- Hát pedig csak a tiszta színigazat kell ám ott mondani. Hát! - visított rá Márika, s végig szorosan begombolta a blúzát, amelyből itt is, ott is dagadt a zsírja, begombolta szorosan és pontosan, szemérmesen. Teljes díszben állott a kopott keretű tükör előtt.

A vénasszony is ott állt az ajtóban, s fekete ruháját, fehér kendőjét oly szertartásosan hordozta, mint egy anyacsászárnő. A fehér kendőt reszketeg, barna kezében tartotta.

- Jaj, jaj, legjobb én etthon maraggyak, olyan beteg vagyok, alig állok a lábamon...

S ahogy kilépett a küszöbön, már arcára erőszakolta a nazarénusok szende, alázatos, rideg, visszautasító arckifejezését, szemét lesütötte, s lassan lépkedett, mint az Úr szentjei.

Márika az oldalán lépkedett kacsázó járással, s szaporán vizsgálta az utca képét, a szégyent, amely minden sarokról, minden fa koronája mögül a nyelvét öltögette rá, és a szemébe röhögött.

A kocsmában találkoztak a férfiakkal és Juliskával. Az is feketében volt. Heldmann szintén. Fején fekete keménykalapot és kezén barna bőrkesztyűt viselt. Olyan volt, mint egy diplomata, vagy mint egy grófi kocsis. Olyan nyugalom tükröződött előkelő, kemény vonalú ábrázatán és egész külsején. Csak a szemén látszott meg, hogy ideges, és a hangján, hogy haragos.

Mikor valamennyien elindultak a községháza felé, éppen akkor fordult be a faluba a város felől a nagy fekete autó, mely a bírót s az ügyvédeket hozta. A hatalmas porfellegből, mely a nyári reggel napfényében gomolygott, csak lassan és nehezen bontakozott ki s tűnt elő fekete teste, biztos iramodással rohanván közelebb és közelebb. Morajlására azonnal az utcán termett a község minden vakációzó gyereke, korra és nemre való tekintet nélkül. Mikor aztán a gépkocsi beért a házak közé, rettenetes versenyfutást rendeztek utána, sőt egy kölyök felkapaszkodott hátul a málhatartóra, és onnét öltögette nyelvét a gyalogosokra.

De nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is tömegesen tódultak a kapukba. Különösen pedig a vénasszonyok. Ezek feltüzelve lengették piszkos, gyűrött bikláikat, s fogatlan szájukkal összevissza, egymáson keresztül-kasul rágták a borzasztó újságot s az idegen embereket. Aznap alig volt munka a mezőn. A bírói idézések a cséplőgépek mellől szólították el az embereket, s a körös-körül dolgozó gépek mind megálltak, csak egy árva dongott halkan valahol, s álmos, egyhangú légydünnyögéshez hasonlóan hol magasan, hol mélyen eresztette halk hangját.

Az autó lassan befordult a sarkon a községháza felé, s a gyerekhad visítva száguldott utána.

Ott már nagy tömeg ácsorgott. A községháza volt egyszersmind a körorvos székhelye is, azért Fentős Manóéknál a cseléd már ott gunnyasztott egy törött ablaktábla mögött, s leste a jövevényeket, majd hirtelen eltűnt. Az egész ház meglepően misztikus volt és zárkózott.

Vakolata szinte teljesen lemállott már, s az ablakokat keretező cifra akantuszlevelek hervadtan, csonkán szomorkodtak a javarészt törött üvegek körül. Nagy kapuboltozata alatt a tégla már olyan vásott volt s oly hiányos, hogy minduntalan kátyúba lépett a vigyázatlan. Hátul, a rendetlen udvar végén volt a községi tanácsterem, ha ugyan teremnek lehet nevezni egy inkább szűk, mint hosszú szobát, melynek vályúszerűen kikopott padlóján szinte lehetetlen megállani, s ablakai papírral és pókhálóval vannak beraggatva.

Az autó már ott állt ez előtt a rozzant, szerény, süllyedő épület előtt, s a porköpönyeges emberek lekászálódtak róla. Legelőször a törvényszék bírája szállott le szürke ruhában, szürke kalapban s irattáskával a hóna alatt. Igen szimpatikus, alacsony, vézna ember volt a bíró, okos szemén nagy teknőshéj-pápaszemet viselt, halkan beszélt, s udvariasan segített a jegyzőnek a kiszállásnál. Mellette ült a jegyző, sovány, vékony fiatalember, nagy, fekete bőrtáskával és kissé megviselt porköpönyegben, borotvált arca szenvtelen volt, s a szeme hideg és kemény. Majd a két ügyvéd következett, nagyon udvariaskodtak egymással, a budapesti meglehetősen alacsony, fiatal férfi, arcáról sugárzott a gyermekes jókedv, egészség és bohémia. Egészen borotvált arcú ember volt, s ez a borotváltság csak jobban kiemelte kerek, egészséges képét s gyermekes vidámságát. Udvariasan, akasztófahumorral fogta meg dr. Gombainak, Vilonyai ügyvédjének karját, és segített neki. Különben egész úton festő barátjának: Erőss Sándornak nagyszerű talentumáról beszélt, s a bíró, aki olvasott már a fiatal művész műveiről, s társaságban is hallotta a nevét, meglepő tájékozottságot árult el az újabb magyar festészetben. Érdeklődéssel hallgatta Göllner szellemes, vidám és szórakoztató csevegéseit.

De bár az ügyvéd elszánta magát mindenre, amikor Budapestről kihúzta a lábát, azt a nívótlanságot, azt a piszkot, rendetlenséget és balkáni állapotot, amit az országnak ezen a csücskén tapasztalt, mégse várta volna. Útközben gyakorta fel is kiáltott, amikor egy falun mentek át:

- És ebben a fészekben kellett annak a fiúnak szenvedni!

Majd meg egy más faluban:

- Most már értem, miért került az a lány ellentétbe az apjával!

Néhol majdnem kifordultak az óvatosan cammogó autóból, s Göllner megvallotta, hogy:

- Nem csodálom, ha azt a kitűnő művészt nem értette meg senki ezen a vidéken. Ahol ilyen utak vannak...

Mindent megkoronázott azonban a községháza s a doktor lakása. Mert Göllner első dolga volt természetesen, hogy bekopogott Fentős Manó rendelőjébe, s tudtára adta az ügy koronatanújának, hogy sem Irén, sem a festő nem tartja szükségesnek a személyes megjelenést, azért sokkal egyszerűbb lesz a dolog, mint amilyennek látszott. Végigbotorkált egy gyanús, sötét folyosón, amelynek karbolszaga volt, s amelyet ősrégi, kopott, foszlott futószőnyeg takart. A falak sötétszürkék voltak az évtizedes piszoktól, s olyan foltosak és sávosak, mintha dühös szolgálók mosogatólével öntötték volna le. A falaknak penészeshordó szaguk volt. Göllner, minthogy senki sem jelentkezett, beljebb merészkedett a barátságtalan hajlékba, s ott, ahol a konyhát sejtette mindenféle ételszagokból és konyhai lármából, tétova, félénk, eltűnő fekete szemeket látott, melyek úgy villogtak, mint afrikai erdő mélyén az üldözött gorillák szemei. A fiatal ügyvéd kellemetlenül érezte magát ebben a misztikus épületben, és szeretett volna már értelmes emberi lénnyel összeakadni, éppen ezért hangosan köhögött és csoszogott a görcsös padlón. A lármának meg is volt a kellő hatása, mert megjelent egy szolgáló, lompos, piszkos és ferde, s a tetejébe még áldott állapotban is volt. Ez a nőszemély megkérdezte, hogy kit keres, aztán bevezette a rendelőbe, ahol akkor már ott cigarettázott a doktor, s nyugtalanul keringett a szobában.

Göllner bemutatkozott, s rémülten látta az őszülő ember arcán a rettenetes izgatottságot s térdein az eltitkolhatatlan remegést.

A doktor feketében volt, s mintha önmaga hullája lett volna, úgy meredt az ügyvédre.

- Az Istenért, doktor úr - hüledezett Göllner, s körültekintve a lomtárszerű helyiségben, ülőhelyet keresett magának, de a díványon egy húrtalan hegedű hevert, az egyik széken bunda, jóllehet augusztus volt, s a nap rekkenő tűzzel sütött, a másikon meg egy vizestál, amelyet foghúzásnál szoktak használni.

Erre zavartan cigarettára gyújtott, de hamutartót nem lelt az asztalon. Nem lévén hamutartó, Göllner a gyufát elhelyezte az asztalon egy tucat cigarettavég és nagy rakás hamu közé. - Az Istenért, kedves doktor úr, hát uralkodjék magán! Elvégre nem eszik meg! De kérem, hát vegyen erőt magán, szedje össze az energiáit, hiszen ön talán az ötödik lesz!

- Én... én... kérem, egy kissé, egy kissé zavart vagyok, ami elvégre... hiszen én öreg ember vagyok... és az ilyen dolgok... ez belátható... - hebegte a doktor, és fogait s térdét összeverte, leült a hegedűre, s maga elé bámult, mint az eszelősek, cigarettáját kezében tartogatta ugyan, de nem szívta, majd megint fölkelt ültéből, s járkálni kezdett.

Az ügyvéd kellemetlen érzésekkel távozott, s ahogy elment a konyhának vélt sötét helyiség előtt, az előbbi fekete szemek megint rémülten s gyűlölettel követték, majd meg eltűntek, hogy a másik ablaküveg mögött jelenjenek meg. Néha négy, néha hat, néha meg kettő volt a szemek száma, de egymástól csak abban különböztek, hogy egyikben több volt a menekülő rémület, a másikban meg az állati gyűlölet volt több, a harmadikban mélységes egykedvűség és hidegség csillogott. Göllnernek fogalma sem volt róla, hogy miféle szemek ezek, amelyek figyelemmel kísérik minden lépését, s hol eltűnnek, hol meg megszaporodnak.

Az udvaron zúgtak, lármáztak az emberek, a rettenetes hangzavarból néha fel-feltört egy erősebb káromkodás, egy ellentmondást nem tűrő röhögés vagy tiltakozás. A sok férfi, aki kíváncsiságból és haragból idegyűlt, mert csépelni úgyse mehetett, dühödten vitatta a peres ügyet, az eshetőségeket, a fejleményeket, az ügyvédek és a bíró sajátságos vonásait; kigúnyolták a szürke köpönyegeket, a pápaszemet, Göllner gyermekes arcát, a bíró vézna termetét, Gombai bajuszát, általában nem imponált nekik a jövevények serege, mert nem volt közöttük kövér senki. Annál nagyobb kavarodást keltett az autó. Eddig mindenki ijesztésnek vélte a festő pörét. De hogy Pestről küldött ügyvédet, hogy a bírót autón szállította ki a városból, s elég pénzzel rendelkezett ahhoz, hogy ezt az impozáns színjátékot a falu színe előtt megrendezze, kezdték csóválgatni a fejüket. Mégis, mégis... ez nagyszerű teljesítmény volt.

Ha nem mentek vasvillára az elherdált munkanap miatt, az, gyávaságukon kívül, legfőképp az autó miatt volt, mely az egész vállalkozásnak tiszteletgerjesztő külsőt kölcsönzött a bennszülöttek szemében.

A tanácsteremben ott ült már a bíró, balján a jegyzővel, s oldalt foglalt helyet az asztalnál az alperesek jogi képviselője. Göllner is letelepedett egy székre, azonban meglepetései fokozódtak, mert a széknek nem volt ülőkéje, s ha sovány ember lett volna, menthetetlenül elsüllyed benne. Már meg akarták kezdeni a munkát, amikor a bíró tinta után nézett, de a kisbíró sehol sem tudott keríteni. Beküldték a körorvoshoz, üres kézzel jött vissza. A doktor úr tintája éppen kifogyott, vagy a cseléd döntötte ki, talán valahol máshol akad. A bíró már csóválgatta a fejét, Göllner vidáman nevetett, Gombai azonban komoly ember volt, s nem látta a dolog humoros oldalát. Végül is az elemi iskolából kerített a kisbíró egy kalamárist, melyet aztán odaállítottak a jegyző elé.

Ki kellett nyitni az ablakokat, mert a meleg rekkenő volt. A nyitott ablakon élénken behallatszott a népség lármája az udvarról, később határozott keménységgel reccsent meg Horkay hangja is odakint, majd siránkozó asszonyi beszédek, Göllner már ismerte ezeket a hangokat, hiszen nagyon jól emlékezett rájuk a hagyatéki tárgyalásról. Kiterítette iratait, s azok tanulmányozásába merült. Lemondott a pör megnyeréséről, különösen mióta a doktort látta.

- Ez lenne hát az a tántoríthatatlan ateista? Ez lenne a verselő, irodalmi vitákat folytató falusi poéta? Ez a rokkant? Hihetetlen.

Így töprengett, s már csak Horkayra volt nagyon kíváncsi. Meg a vén nazarénus szomszédasszonyra, aki mindent tudott, s nazarénus létére nem is hazudhatott. Továbbá valami Márton Jánosra hívta fel figyelmét a festő, a legderekabb, leggerincesebb parasztlegényre, aki ezen a vidéken egyáltalán található. Ezekre alapított már az ügyvéd. Fentősre alig. Meg a másik orvosra, Johannra.

Legyek légiói zümmögtek az alacsony, poros, fülledt helyiségben, s az emberek s asszonyok dühös lármájába felzavart tyúkok és kakasok éktelen kodácsolása vegyült.

Kántorné, amikor belépett a terembe, s a bíró elé állt, már nem volt reszketeg, egyenesen plántálta magát az asztal elé, s halk, nagyon halk, de szenvtelen hangon mondta be személyi adatait.

- Figyelmeztetem - mondta a bíró -, hogy törvényadta jogánál fogva nem kell vallania, ha nem akar.

Kántorné most csak arra koncentrálta minden figyelmét, amire kitanították. Nem kell vallania. Ez a legkényelmesebb. Az alperesek rettegtek ugyanis attól, hogy ez a kiszámíthatatlan asszony elkezd magyarázni, aztán belemelegszik, végül kikotyog olyasmit, ami veszedelmes lenne. A vénasszony viszont kapva kapott az alkalmon, hogy nem kell vallania, így lerázott magáról minden felelősséget. Sápadtan, nyugodtan mondta:

- Nem kívánok vallani. Neköm egyik gyerököm olyan, akár a másik. Egyik se kedvesebb, egyik se áll hozzám közelebb.

Avval lassan, de már elvesztve nyugalmát, lesütött szemmel kibotorkált a szobából.

Heldmannt hallgatták ki azután. Ő is öntudatosan, higgadtan, úri magatartással állt a bíró elé. Elmondta, hogy Vilonyaiék vállalták az ápolást, azért kapták meg a házat jutalmul.

- Az öregurat - mondta emelt hangon - mindig józan, munkás, rendes embernek ismertem. Soha az két deci bornál többet meg nem ivott. Nekem semmi bajom vele nem volt, mindig meg tudta találni a békés elintézés formáit. Nagyon értelmes, bölcs öregúr volt.

Az ügyvédek nem kívántak kérdéseket tenni.

A géplakatos már ideges volt. Kapkodott, sunyi szeme hol az egyik, hol a másik ablakra meredt, váltogatta lábait, nem tudott a kezével mit művelni. A bíró rászegezte nagy szemüvegét, de nem tudta kényszeríteni, hogy a szemébe nézzen.

- Apósom, izé... - kezdte vallomását - rám hagyta a régi házat, mer én vótam egyetlen meg a feleségöm, akik föláldoztuk magunkat és ápútuk... Izé... soha az részög nem vót! Az csak ujan kitalálás. Akár az egész falu bizonyíti, hogy nem vót részög...

- Ott volt maga, amikor a végrendeletet írták? - kérdezte bíró.

- Én? Hugyan lettem vóna én ott? Mit kerestem vóna ott? Nem vót ott sönki - méltatlankodott Vilonyai, s egészen belevörösödött a bizonygatásba.

- Szóval kik voltak ott? - csapott le rá Göllner.

- Hát izé... mit tudom én má áztat, sönki se vót ott.

Még egy darabig elvesződtek a részletkérdésekkel. Vilonyainak melege volt, már igen dühösködött, s fogát csikorgatta. De minden csavargatás hiábavaló volt. Egész sor apróságot hozott fel arra vonatkozóan, hogy ő az öregnek javította a házát, adóját fizette, hogy milyen okos, józan, dolgos ember volt az öreg. Végül is kiengedték.

De következett Horkay Ferenc, a végrendelet írója, s a szemek várakozással tekintettek az ajtóra. Belépett. Odament. Megállt, joviális arcán jóságos komolyság ömlött el, látszott rajta, hogy igen okos, önmagát becsülő és erélyes ember, minden körülmények között tudja, mi a teendője, s ezért nyugalma belülről kisugárzó, öntudatos nyugalom. Úri nyugalom.

- Mit tud, jegyző úr, az örökhagyóról?

S Horkay folyékonyan, szabatosan, tömören és világosan beszélt. Semmi fölösleges gesztus el nem szabadult tőle, még egy fölösleges pillantás sem.

- Néhai örökhagyót hosszú esztendők óta, szinte legénykora óta ismertem. Egyike volt a község legértelmesebb, legjózanabb, legmunkásabb gazdájának. Társadalmi állásánál jóval magasabb intelligenciával bírt, a községben vezető pozíciót töltött be, ügyes-bajos dolgokban eljárt, körültekintő, takarékos ember lévén, soha nem ivott, pláne nem részegeskedett. A végrendelet írásakor teljesen ép észnél volt, mindent pontosan körülírt, határozott és megfontolt szavakkal fejezte ki, hogy mit akar, semmit sem vettem észre rajta, ami gyengeelméjűségét bizonyítaná...

- Nem volt alkoholista?

- Nem. Soha nem volt részeg. Józan, értelmes ember volt.

- Mivel magyarázza jegyző úr a többszörös gutaütést, ami érte? - vetette fel a kérdést Göllner.

Horkay udvariasan felé fordult, s joviális mosolyát ráragyogtatta:

- Kérrrem, doktorrr úrrr, az nem is olyan bizonyos. Különben erre mifelénk rrrendkívül gyakori a szélütés. Az ő apja, sőt nagyapja is abban halt meg. Különben mint jogászember jól tudom, hogy mikor írhat valaki végrendeletet és mikor nem.

Horkay magatartása kifogástalan, beszéde világos volt s az apróságokban is tökéletesen precíz. Dr. Gombai csak bólintgatott és mosolygott.

Akármilyen pesszimista ügyvéd volt is az alapjában véve bizakodó és bohém Göllner, Horkay vallomása mégsem izgatta. Természetes, hogy a jegyző nem fogja alkoholistának lefesteni azt, akinek végrendelete olyan fontossá vált számára. S a következő tanúk is, a négy végrendeleti tanú, szintén nem izgatta. Egyik cigarettát a másik után szívta el, s félig-meddig a természetkutató fölényével vizsgálgatta a hosszú vagy alacsony, sovány vagy testes, zord vagy jókedvű tanúkat, ezeket a különös férfiakat, akikben kivétel nélkül egyetemes vonás volt a határozatlanság, a meggyőződéstelenség, a bizonytalanság. Életük üzletre volt alapítva, s az üzleti konjunktúra szerint hajladozott kívül-belül. A fiatal ügyvéd sem ismerte eléggé a népet, s valósággal meglepetés volt számára egy-egy sötét szemvillanás vagy tagadó mozdulat. Katonáéknál nem így s nem erről az oldalról ismerte meg a parasztembert. A katonaruha rabságában minden szép, kellemes emberi vonás kiütközik, de a szabadságban, a maga biztos kis földjén állva, a maga szűk kerítésén és szemétdombján belül már egészen más ábrázatot mutatott. Göllnert hihetetlenül izgatta és érdekelte mindez.

Sorba járult a bíró elé: Banka Jóska hosszú, sovány, nagy szemöldökű, fekete és villanó szemű tatár, kiálló pofacsontokkal, komoran hadaró nyelve alig különböztette meg a mássalhangzókat, s tekintete, mint villogó madárcsőr, pillanatig sem tekintett egy pontra nyugodtan.

- A cserép, a szalma, a búza, a kukorica - ezek jártak alacsony homloka mögött, miközben egyhangúan hadarta, hogy néhai Kántor József milyen józan, derék, okos, körültekintő ember volt, s nem tud rá mondani semmi rosszat. Részegen soha nem látta. Jött a kis, alacsony, mozgékony Nótárius Pallay Mátyás, körülcirkalmazta mondókáját tudományosan, hivatkozott arra, hogy ő szakember, mert szanitéc volt...

- Két nappal az örökhagyó halála előtt voltam nála - mondta nagyon nyomatékosan -, mert én kezeltem a fejit. Akkor még tökéletösen eszná vót, beszélgetött, kérdözgetött, sönki se mondta vóna rá, hogy két nap múlva meghal.

Pallay Péter félénken lépett be, körülpislantott, nem látja-e a fia mestere valahonnét, aztán nem tudta, melyik is a bíró, hol itt, hol amott hajolt meg. Dadogott, hebegett, alig szólt néhány szót, abból is ki lehetett venni, hogy Kántor József a falu legjózanabb embere volt.

Következett Márika meg Juliska. Ezek már asszonyok voltak, s Göllner elhatározta, hogy kiforgatja őket. De nem ment semmire. Márika elvisongatta, hogy mennyit vesződött az apjával, anyjával, mennyi ruhát mosott, mennyiszer virrasztott, aztán abba fogott, hogy az ő húga, Irén, milyen lány volt, mindenki tudja róla, hogy...

De a bíró közbevágott, és szigorúan elhallgattatta. Akkor aztán kijelentette, hogy egyéb vallanivalója nincs. Nem is mondott azután semmit.

Juliska törődötten, görnyedten, egy kedvűen állott az asztal előtt.

- De hiszen a maga helyzete rendkívül érdekes - jegyezte meg a bíró. - Maga tulajdonképpen akkor nyeri meg a pert, ha elveszti. Magának nem érdeke, hogy a végrendelet érvényben maradjon...

Az asszony szomorúan vállat vont. Mosolygott.

- Pedig én elismerem a végrendeletet. Mert ők ápolták apámat és anyámat, megérdemlik a házat. Nekem nincs ellene kifogásom...

Délfelé azonban kezdett idegeskedni Göllner, míg vele szemben dr. Gombai percről percre nyugodtabb lett. Hogyan, hát valamennyien mind, mind azt vallják, hogy az öreg egy pohár bort életében meg nem ivott? Mi történik itt? Összebeszélés? Hát az egész faluban nem akad egyetlen ember, aki bátran meg merné mondani az igazat? Göllner egy pillanatig sem gondolt arra, hogy barátja, a festő hazudott neki. Sokkal jobban ismerte már, s jobban el volt készülve minden rosszra. De mégis... Két fanatikus katolikus asszony, a pap gazdasszonya meg a tanító özvegye következik, azok mégse mernek majd hazudni... Mint a parasztnép.

- Nem láttam én kérem semmit - kezdte nagy izgatottan a plébános asszonya. Kis görnyedt alakján összefogta a ruhát, ősz haját simogatta, ide-oda pislogott, s fejét alázatosan félrehajtotta. - Nem láttam én soha, hogy részeg lett volna.

- Nem panaszkodott önnek Kántorné soha az urára? - firtatta Göllner.

- Nem, nem, sohase panaszkodott. Józan ember volt az.

- Arról sincs tudomása, hogy valaki erőszakolta volna a végrendeletet?

- Nem, nem erőszakolta azt senki, nagyon okos, értelmes ember volt a Kántor, mindig a maga esze után cselekedett.

Schullerné... Kis fekete ruhacsomó, tépett varjú, száraz, ványadt, az orra, álla, pillantása hegyes, kis fekete kalap ült a fején, mint a varjú tolla, összetette kicsiny, sovány, fekete kesztyűs kezét, s úgy beszélt:

- Nagyon-nagyon régóta ismerem a családot. Szomszédok vagyunk. Soha a megboldogultat részegen nem láttam.

- Nem panaszkodott a felesége, hogy alkoholista?

- Nem emlékszem rá.

- Nem tudja, milyen híre volt örökhagyónak a faluban?

- Nem tudom. Józan, dolgos embernek ismertem.

Göllner az öklét facsargatta, s éppen az imént meggyújtott cigarettáját elhajította, hogy másikra gyújtson. Mi van ezekkel a vén banyákkal? Ilyen esete még nem volt.

Végre beszólították Fentős Manó körorvost, hogy nyilatkozzék néhai betegéről. A doktor halottsápadtan ténfergett az asztal felé, s alig tudott megállni előtte, noha Göllner olyan pillantásokat vetett rá, mint katonakorában a gyáván kussolókra az árokban. Fentős térdei összeverődtek, keze reszketett, s minden percben attól lehetett tartani, hogy összeesik. A bíró csodálkozva tekintett rá.

- Kérem, doktor úr, uralkodjék magán. Szedje össze gondolatait. Emlékezzék vissza, alkoholista volt az örökhagyó?

- Ter... természetesen... - dadogta a doktor, s homlokán leperegtek az izzadságcseppek.

- Miből következtette ön, hogy alkoholista?

- Köztudomású volt - nyögte ki nehezen, mintha gutaütést kapott volna, s nyelve felmondaná a szolgálatot.

- De csodálatos, itt elhangzott már tíz vallomás, és azok szerint nem volt köztudomású. Tehát ezek kivételével?

- E-z-ek kivételével... köztudomású...

- Megvizsgálta ön a beteget?

A doktor maga elé meredt, mintha megfeszítené minden idegszálát, kissé csúcsos koponyáján szinte látni lehetett az apró izzadságcseppek kirügyezését, fekete ruhájában, halálra vált, sárga arcával megdöbbentő, kínos látvány volt.

- Nnnem. Nem vizsgáltam meg.

- Akkor hát ön vizsgálat nélkül adott róla bizonyítványt?

Göllner közbelármázott, dühében a fogát csikorgatta:

- De hiszen ez abszurdum, tudja ön, hogy mit mond?!

- Kérem, é-é-én régóta ismertem... és köztudomású volt...

- Hihhhetetlen! - csapott az asztalra a bíró megdöbbenésében. - S ez az ember, aki meg sem vizsgálja a beteget, körorvos. Tartott ön szellemi vizsgálatot?

Mély csend borult a szobára. A nyitott ablakon már csendesebben hallatszott be az ebédelni induló tömeg zajlása, a hőség szinte elviselhetetlen volt, távol az egyetlen cséplőgép hosszan és élesen sípolt. A percek múltak, s a doktor csak bámult maga elé, mintha megmerevedett volna, s reszketése hol elcsitult, hol vitustánchoz vált hasonlóvá.

- Mi az a szellemi vizsgálat? Hogyan ejtik meg a szellemi vizsgálatot? - hangzott a bíró rideg szava, szemüvegei hidegen villogtak, s szinte keresztüldöfték az előtte álló rokkant, megtört embert.

- Nem volt szellemi vizsgálat.

- Mi a szellemi vizsgálat?

A doktor lehajtotta fejét. Hallgatott.

Ebben a pillanatban nagy lárma, dobogás támadt odakint, s a terem ajtaja felpattant, őrült, vad, állati erővel egy fekete ruhás némber rohant be rajta, visítva, rikoltozva, haját tépve odaszökött a doktor elé, lerogyott, s görcsösen átkarolta reszkető térdeit.

- Apám! Apám! Jöjjön innen! - rikoltozta, visította eszelősen, s vad erővel, az őrültek görcsös, lefejthetetlen ölelésével fogta és vonszolta magával az ajtó felé kapkodó, egyensúlyát vesztett apját, négykézláb, a földön csúszva, leomolva és felhorgadva megint, dúlt gorillaarcát apja arcára szegezve tépte, húzta, ölelte, vonszolta, rút arcát elöntötték a hisztéria könnyei, ujjai beletéptek a fekete nadrágba, mint a kampók, s nem volt hatalom, amelyet le ne nyűgözött volna félelmetes, vad, fekete pillantásával s gurgulázó torokhangjaival.

Valamennyien felugráltak, a bíró minden tagjában reszketett, az ügyvédek közbe akarták vetni magukat, az orvos belemarkolt őrült lánya vállaiba, meglódította, sárga arca eltorzult, de nem bírt vele, a vad nőstény vitte, hurcolta magával az egyetlen hímet, akit magához közel tudott - apját. Már az ajtóban voltak, már félig kihurcolta zsákmányát a vijjogó, visító, ordítozó nőstény, már-már sikerült apját megmenteni ezektől a férfiaktól, akik el akarják veszteni...

- Ez mégiscsak abszurdum! Csendőrt ide! - kiáltotta magából kikelve a bíró, s már szedte táskáját s iratait, hogy elsiessen erről az átkozott helyről, ahol váratlanul őrültek rohannak be a tárgyalóterembe, s vérfagyasztó visítással tépik az emberek idegeit.

A bíró kiáltásai azonban megkettőztették a doktor erejét, s megfogva lányát úgy, ahogy máskor nyavalyatörős perceiben szokta, kivitte a szobából, s átadta odakint a szomszédoknak. Még sokáig hallatszott üvöltöző jajgatása és esdeklő könyörgése:

- Apá-á-ám! Édesapám! Jöjjön ki onnét!...

- A lányom - lihegte a doktor teljesen összetörve, zsebkendőjével törölgette izzadó homlokát, s szinte kicsordultak a könnyei -, a lányom... bocsánat, őrült... szegény...

- Köszönöm, a kihallgatást befejeztem - intette le a bíró, még mindig remegve a felindulástól, s cigarettára gyújtott. - Mégis abszurdum, hogy ilyen állapotok uralkodhassanak egy körorvos házában... Önt pedig meg kellene fosztani állásától...

A két férfi egymásra tekintett, az egyik alázatos kutya módján, a másik felháborodva és tüzet szikráztatva, mindkettőjük ajka fehér volt és remegett.

Aztán a doktor lehajtotta fejét, s hosszú, bizonytalan, támolygó léptekkel kiment...

*

- Nem is szükséges jegyzőkönyvbe venni talán - fordult a bíró az ügyvédek felé olyan arccal, amely undort és felháborodást fejezett ki, s amelyen meglátszott, hogy egészen a gyomra fenekéig háborodott fel -, miért örökítsük meg, hogy ezerkilencszázhuszonötben, nyár közepén, akadt egy körorvos ebben az országban, aki... aki nem tudja, mi az a szellemi vizsgálat! S aki... felháborító!

- Csendőrökkel kellene eltávolítani innét ezt az embert - kiáltott fel Göllner, már nem tudván visszafojtani dühét és utálatát -, csendőrökkel kellene megakadályozni, hogy körorvosi teendőket láthasson el! Per abszolúte képtelenség!

- Úgy látszik, a doktor úr mégiscsak mint bankigazgató vizsgálja a betegeit - jegyezte meg egy kis malíciával Gombai, mert hiszen nem szalaszthatta el a kínálkozó alkalmat, hogy elégtételt szerezzen.

- Gyerünk tovább, uraim - jelentette ki a bíró -, essünk át ezen a munkán, gázoljuk át a pocsolyát.

Következett Johann. Mindenki megkönnyebbült, fellélegzett, amikor belépett. Bátran, fesztelenül, egyenesen lépdelt a bíró elé, udvariasan meghajolt, s könnyedén kihúzta magát. Igen tiszta, jól szabott, csinos, fiatalos, szürke ruhában jelent meg, átvetve magát az etikett korlátain, puha ing és puha kézelő volt rajta, okos arca nyugodtan tekintett a bíróra, s valami belső, vibráló, férfias feszültség suhant át néha rajta.

- Én örökhagyót csak akkor vizsgáltam meg, amikor már a végrendelet elkészült, így nem tudhatom, milyen állapotban volt akkor.

- Alaposan megvizsgálta, orvos úr?

- Amennyire a körülmények engedték: alaposan. Megvizsgáltam a térd- és csuklóreflexeit, a szívműködést, tüdejét, de a pupilláját nem láthattam, mert sötét volt a helyiségben. Különben is, amikor én őt láttam, már nem volt szükséges a pupillát megvizsgálni.

- Mit állapított meg, orvos úr?

- Vérhast, amely esetleg származhatott alkoholizmustól is, lehettek esetleg ulcusok, de ezt nem állíthatom határozottan. Én örökhagyót nem vizsgáltam meg azelőtt.

Göllner tette fel a kérdést:

- Nem tapasztalta, doktor úr, az alkoholizmus tüneteit?

- Külső tüneteket nem láttam, de lehetséges, hogy alkoholista volt.

- Mióta ismerte Kántor Józsefet?

- Jóformán nem is ismertem.

- Szellemi vizsgálatnak nem vetette alá?

- Nem. Ezt kifejezetten senki sem kívánta.

- Mit ért doktor úr szellemi vizsgálat alatt?

Johann elmosolyodott, aztán szabatosan felvilágosította Göllnert:

- Kérdéseket intézek a beteghez, olyan kérdéseket, amelyek az ő társadalmi helyzetének, foglalkozásának, kultúrájának megfelelnek, s a válaszokból állapítom meg, hogy kifogástalanul funkcionál-e az elméje.

- Köszönöm - mondta röviden a bíró, s a fiatal orvos meghajolt, kiment a teremből. Valamennyien némán néztek utána, mint egy csodára, mint valami misztikus jelenségre, amely megragyogott a meszeletlen falak között, a hepehupás, görcsös padlón, váratlanul, érthetetlenül, szokatlanul, meghatóan. A falakról maszatos képek meredtek rá, rozsdás szeggel megszögelt képek az alkohol pusztító hatásáról: delíriumos pofák és kinyalt, kipödört bajuszú, téglavörös arcok, rovarirtó-szerek hirdetései: permetező atyafi és körülötte dérlepte kert, aztán beteg borjak, malacok, csikók ábrázolásai, minden olyan furcsa volt egyszerre, olyan érthetetlen, mintha kétszáz esztendővel előrezuhant volna az idő.

Kint azonban nagy lárma kerekedett, veszekedés, rekedt férfitorkok összevissza ordítoztak, s a bábeli zagyvalékból semmit se lehetett kiérteni.

- Márton János! - kiáltotta a bíró. S az ajtóban ácsorgó ember, a község dobosa és a jegyző jobbkeze, beszólította Márton Jánost.

Egymás után két ilyen rendes ember, mint az orvos és Márton, valósággal üdítően hatott azokra, akik ezen a vidéken még csak keshedtséget, kopottságot, görbeséget, lesütött szemeket, kaján arcokat és alamusziságot tapasztaltak. A fiatal orvos egyenes megjelenése után Márton még nyugodtabb, még egyenesebb, még erőteljesebb alak volt. Lehet, hogy tiszta fekete ruhája okozta ezt a benyomást vagy paraszti nehézkessége, barna kezei, vállas termete, csontos arca. Egyik lábát, a jobbat, kissé előretolva állt meg a bíró előtt, világosan, értelmesen mondta be személyi adatait. Göllner úgy érezte, hogy az elveszett orvosi vallomás helyébe mégis lesz valami kézzelfogható bizonyíték a perirat állításaira. Ha ez nem is minden, de mégis valami. Részben sikerül a bizonyítás.

- Ismerte az örökhagyót? - kérdezte a bíró.

- Ösmertem. Kiskorom óta.

- Milyen embernek ismerte? Részeges volt? Alkoholista?

Odakint a lárma ismét felkavarodott, mintha nagy sereg embermadár rebbent volna fel, s összevissza kiáltozva, rikoltva, röhögve és zúgva kavarogna a levegőben valami nagy csont vagy tetem fölött. Ez a csatítás betolakodott a nyitott ablakon, s elviselhetetlenné vált, mintha még a hőséget is fokozta volna. A bíró borotvált arcán megvonaglottak az idegek, s homlokáról verejték gyöngyözött. De az előtte álló férfi is mintha megrebbent volna a külső madártársak rivalgásán, mintha a tetem, amely fölött keringenek, fölriasztotta volna benne is az összetartozás ösztönét, egy pillanatra némán megnyitotta száját, mintha felelni akarna nekik, aztán kicserélte jobb lábát a ballal, azt tolta előre, torkát köszörülte, s halkan felelt:

- Nem tudok róla, hogy részögös lett vóna. Vagy alkoholista.

Göllner elsápadt.

- Hát soha nem látta az öreget olyan állapotban, ami azt mutatta, hogy leitta magát? - csapott le rá.

János lassan megcsóválta a fejét, még előrébb tolta bal lábát s ránehezedett.

- Hát kérem, nem mondhatnám, hogy láttam volna. Rendes, dolgos ember volt. Értelmes ember.

A többi kérdésre is így válaszolt. S a nyugalma, amely az első feleletkor kissé mintha megbillent volna, megint rásimult. Csak az látszott rajta, hogy szeretne már kívül lenni, s menni dolgára, útjára, elfelejteni ezt az egész komédiát, és adogatni a kévéket, simogatni a lovakat, fütyörészni a napsütötte mezőn, s egy kicsit olvasni este egyedül Maxim Gorkijt. Vagy a hadifogság emlékeit, epizódjait írogatni apró, rendes betűkkel a kis noteszkönyvbe. Magába merülni, lerázni a kérdéseket s a másokkal való érintkezésből származó mocskot.

Nem tudja, hogy terrorizálták-e Kántort. Nem tudja, hogy ápolták-e. Nem sokat mondott.

Végre is a festő messze van, a régi barátság, egyetértés, az együtt töltött esték emléke távoli dolog, ezek azonban itt ordítoznak, itt erősködnek körülötte, itt keringenek és kiáltoznak, ha a trágyadombon megpillantanak egy kihullott koncot, a szomszédságban Vilonyai, a kocsmában nagy hatalom és erős úr Heldmann...

Az igazság... Az igazság nagyon relatív valami...

Mikor kiment az ajtón, mintha valami szégyenkezés görnyesztette volna meg egy kissé erős vállait a fekete ruha alatt. Fejét lehajtotta, s nem lépett olyan keményen. Isten tudja, miért, de megint mocskosnak érezte magát az emberektől.

*

Göllnert az ebéd, melyet Heldmann úr kocsmájában költöttek el, de legfőképpen a kitűnő szabadszállási bor, meglehetősen felvillanyozta. Ha elveszti a pert - gondolta -, még mindig kiegyezhet. Csak ítélet ne legyen. Mennél több rántott csirkét kebelezett be, s mennél jobban kortyolgatta hozzá az aranysárga bort, annál világosabban látta a helyzetet. Ki kell egyezni. Itt az egész falu összebeszélt mindenestül, itt nem lehet számítani senkire. Talán a vén nazarénus szomszédasszony, a Zsuzska néni, az nem fog hazudni. Elvégre nazarénus. Nem mer. Az talán mond olyasmit, ami hasznos lehet a pörre. De a többi, a többi paraszt meg a Kereskedelmi Bank mint Hitelszövetkezet és Altruista Rt. vezérigazgatója (alig tudta elgondolni végig a bank nevét), a nagyhasú, fekete, karvalyorrú úriember, aki zsebében tartja az egész gazdanépet, az sem fog jót mondani, elvégre csak nem cselekedhet az üzleti érdek ellen?

Még Kistót Samu volt a legbecsületesebb. Ő megmondta, hogy Irén nem kapott semmit, arról, hogy milyen ember volt az öreg: nem kíván vallani.

Körös-körül hiába kereste embereit az ügyvéd; visszahúzódtak, eltűntek, valószínűleg nagy tanácskozást tartottak, mert Kistót Samu, aki annyira ütötte a vasat, amíg nem volt végrendelet, most, látva a felfordulást, az autót, a tanúk lármázó seregét, a dühös népet s az urak jóízű falatozását a fehér asztal mellett, erősen a kiegyezés mellett volt.

És ebéd után következett a tanúkihallgatás fénypontja: Punak Zsuzska.

Már engedett valamennyit erejéből a Nap, de a tömeg még nőtt. Egész ellopott napjuk nyomta az emberek lelkét, s haragjukban ugyancsak csődültek a színhelyre. Kint, az autó előtt a falu egész gyerekhada ácsorgott, s nézegette a reflektorok belsejében fordítva csillogó tükörképét. Zsivajuk behallatszott a tanácsterembe is.

- Punak Zsuzska! - adta ki a parancsot a bíró.

Hosszú-hosszú várakozás után végre megjelent a vén nazarénus asszony. Talpig sötét ünneplő ruhában. Ráncos, barna képét a padlóra sütötte, száját összeszorította úgy, hogy alig lebbent ki rajta egy szemérmes köszöntés. Sötét szemét csak egy-egy pillanatra lehetett látni, szinte lehunyta. Ólomsúlyok húzták vagy évtizedes betegség, némely percben szinte széthullottak a tagjai. Istenítélet lehetett számára ez a nagy eset, most kell meztelen lábbal átsétálnia a tüzes vasakon, ennek az irtózata vonaglott arcán is.

Alig hallhatóan diktálta személyi adatait. Nem tudta, mikor született. Nem tudta, hány éves. Nem tudta, mióta ismerte az öreget.

- Hát maga semmit se tud? - kérdezte erélyesen a bíró.

- Nem tok én kéröm sömmit - lehelte Zsuzska.

- Milyen ember volt Kántor József?

- Nem tok én abba sömmit.

- Ivott? Nem ivott? Igaz-e, hogy egyszer fejszével verte ki családját a házból?

Nagy, kínos szünet zuhant rájuk. A vénasszonyt mintha belülről férgek marnák, ide-oda forgatta derekát, fejét, aztán, noha ájtatosan lesütött szemei és egész szelíd, szentes magatartása külsőleg alig árulták el, de a hangsúlyozásán meg lehetett érezni nagy-nagy belső dühét, gyűlöletét, amit ezekkel az emberekkel szemben érzett. Sőt Göllner elkapta egy véletlen pillantását, amit rávetett, s ebből a pillantásból egy gyilkos fekete rémülete, üldözöttsége s vak gyűlölete villogott.

- Mit tok én belé? Mit tok én az egészbe? Sömmit!

Göllnert is elragadta a düh és gyűlölet. Karmaiba kaparította ezt a harapós, körmölős, fújó és kegyetlen vén macskát, amely halkan és finoman lépdel ugyan, belül azonban vérszopó és kegyetlen.

- Hát Zsuzska néni - kezdte ő is szelíden; szemét rászegezte, mint valamikor a harctéren a futni akaró cigányra. - Szóval maga nem tud semmit.

- Nem.

- Nem látta soha részegnek az öreget.

- Nem tudom, hogy láttam-e...

- Vigyázzon - ordított rá Göllner -, ne hazudjék, el ne hallgasson valamit, mert meg kell ám esküdnie!

Erre az asszony elkezdett reszketni, de arcán kigyúltak a végsőkig fokozott gyűlölet tüzei, hangja felcsattant, s rekedten mondta:

- Má peeg én hívő vagyok. Hívő nem esküszik.

Göllner az asztalt verte:

- Nekem ahhoz semmi közöm. Megértette? Semmi közöm, per abszolúte semmi. A törvény előírja, hogy meg kell esküdni, hát meg fog esküdni. Ha akar, ha nem.

- Má peeg én nem esküszök.

- Nézze, lelkem - mondta csendesen, de izgalomtól recsegő hangon a bíró -, itt ne kerteljen. Csodálatosak maguk, mintha a lelküknek jobb lenne, ha valamit kicsavarnak. Hát részeges volt vagy nem az öreg Kántor?

- Nem tom én, bíró úr... Sömmit se tok.

- Hogy lehet az? Hogyan nem tudhat semmit, hiszen szomszédja a családnak, ismeri fiatalkora óta? Hogyan lehet ez?

- Nem emlékszök.

- Nézze, Punak Zsuzska - kezdte megint nyugodtan Göllner. - Maga egyszerre nem emlékszik semmire. Vigyázzon, mert arra is meg kell esküdnie, hogy semmit el nem hallgatott. Vigyázzon. Ez alól kibújni per abszolúte nem lehet.

A vénasszony összeszorította száját, és konokul hallgatott.

- Van ügyvéd úrnak valami kérdeznivalója? - fordult a bíró Gombai felé.

- Semmi.

Gombai az egész kihallgatás alatt alig tett fel két kérdést összesen.

- Kérem a tanú megesketését - jelentette be Göllner, s ceruzájával kopogtatta az asztalt.

A vénasszony halálsápadtan, dermedten állt az urak előtt.

- Tegye a kezét a szívére - mondta neki a bíró -, mert meg kell esküdnie. Nem azt a kezét, hanem a másikat. Ne a jobb oldalára tegye, magának a jobb oldalán van a szíve?! Oda, oda, igen. A másik két ujját emelje fel. Nem a hüvelykujját! Ne komédiázzék itt, mert megbüntetem!

Punak Zsuzska, mintha már magyarul se tudna, összevissza váltogatta a kezét, szívét a jobb oldalán kereste, majd meg a kisujját és a mutatóujját emelte fel, gondolván, hogy az eskü mindjárt nem eskü, ha az ujjakat kicseréljük. Gombai idegesen nézte ezt, azonban abban reménykedett, hogy a megrögzött nazarénus nem fog megesküdni. Göllner alig tudta visszafojtani nevetését, arra gondolt, ha ezt elmeséli Pesten a kávéházban, el se hiszik.

- Most mondja utánam az eskü szövegét.

Punak Zsuzska sárgán, ráncosan, égő szemmel meredt az urakra. Ahogy ott állt szívére tett kézzel, felemelt ujjal, melyet untalan cserélgetett, olyan volt, mint a fából faragott bálvány, merev és kemény. Már nem reszketett a térde.

Sugárzott belőle a vad gyűlölet és fanatikus ellenállás.

- Én, Punak Zsuzsa... - hangzott az eskü szava.

A vénasszony alig hallhatóan suttogta:

- Én... Puka Zsuzska...

- Nem Puka, nem Puka, érti, hangosabban, nem Puka! - kiabált már magából kikelve a bíró. - Nem tűröm, hogy elferdítse a szókat! Újra mondja!

- Én... én... Punak Zsuzsa...

- ... esküszöm az élő Istenre...

- ... es... es... es... az élő... izére...

Nazarénusok nem vehetik ajkukra az Isten nevét, legfeljebb azt mondhatják: Úr.

Kínosan vergődött a vénasszony, hogy kikerülje az eskü szikláit. Feldúlva, felbőszülve már csak külső segítségben bizakodott, hogy vagy betörnek kívülről az emberek, és villahegyre hányják a városi bitangokat, vagy rájuk szakad a rossz mennyezet, esetleg az Úr villámokkal sújtja agyon a gyalázatos istenteleneket.

Azonban semmi sem történt. Az urak mind rábámultak, arcukon harag, felháborodás villogott, szemüvegeket látott ragyogni, mint a vesztőhely pengéit, a gyűlölt toll percegett, a gyűlölt tinta kéken, hidegen csillant.

Fojtó volt a meleg, s a legyek milliói tűrhetetlenek.

Mikor nagy döccenések és halálos aggodalmak után eljutott odáig Punak Zsuzska, hogy: mindent legjobb tudásom szerint vallottam, semmit el nem hallgattam... biztosra vette, hogy most, most kell becsapni a mennykőnek. Lélegzete elállt, s arcára a káröröm ezer kis ránca szaladt ki, mint most kikelő, végtelen kicsiny kígyócskák, mérges, sziszegő, kaján kígyók, melyek előpozsognak sárga képéből: a fészekből.

Semmi sem történt. Mégse vágathatta magát négyfelé a csendőrökkel, esküdnie kellett. Mire, már nem tudta. Arra, hogy ő semmit sem tud. Már mindegy.

- Isten engem úgy segéljen...

Még megkísérelte, hogy ezt az átokszerű óhajt úgy mondja, ahogy nem kell. Nagy ostobán, igen halkan így szólt:

- Isten tegödet úgy segéljön...

Azonban nem volt mentség. Az urak szemei rátapadtak, beleláttak a veséjébe is, irtóztatóan tudtak nézni, s egész belseje lankadozott ezektől a szemektől. Már veszve látta úgyis egész életét, utána hajította a fejsze nyelét is, nagy dühösen, elkeseredetten, utálattal, szinte sírva a gyűlölettől, maga javította ki magát:

- Isten engöm... úgy segéljön!...

Avval megfordult, s engedelem, szó nélkül, ahogy vén lábaitól kitellett, csetelve-botolva a görcsös padlón, kizökögött a szobából.

Nagy meghökkenés támadt utána. A nyitott ablakon behallatszott az emberek lázongó ordítozása, az asszonyok éktelen rikoltozása és visítása:

- Megesküdött! Megesküdött a hivő!

A nazarénusok, akik teljes számmal felvonultak az udvarra, s ott zúgtak, tereferéltek az orgonabokrok mellett, sápadoztak, az asszonynép ájuldozott, betegek voltak, reszkettek, és kiverte őket a halálos izzadság, gyűlölet és bosszúvágy lobogott a szemükben, s valamennyien egyszerre beszéltek.

- Megeskették!

- Megeskették a Zsuzskát olyanra, amit nem is tud!

- Ez má végtelenség! Ez má méjség!

Távolabb a református férfiak röhögtek. De azok között is volt egy kis felháborodás.

- Mégse jári, hogy megesküggyön az embör.

Márton János már nem volt ott; amint kiszabadult a teremből, azonnal hazament. A többiek közül is sokan széledni kezdtek. De soknak hosszú volt a képe és sötét a pillantása.

A nazarénus Punak Zsuzska megesküdött Kántor József józanságára és szorgalmára...

Vilonyai Ferenc le s fel járkált a kisebbik ivóban, s csak nagy néha pillantott a vele szemben mosolygó Göllnerre. Odakint alkonyodóra hajlott a nap, aranypiros sugarai mint aranyhalak villogtak az ablaküvegek zavaros vizén. A kis ivóban még jelen volt az egész rokonság, egyik sarokban gunnyasztott Kántorné talpig feketében, és nyögött, sóhajtozott, mellette ültek a lányai, szintén feketében, s különösen Márika iparkodott olyannak látszani, mint társaságbeli iparosasszonyhoz illik: kezeit mereven tartotta, kidüllesztette tokáját, s hang alig jött ki a torkán. Juliska fáradt volt, görnyedt és tépelődő. Heldmann-nak volt csak meg a kellő kedve, forgolódott, magyarázott, fekete zakójának elegáns mozdulatokkal adott bájt és sikket, diplomataarcára legfinomabb, legúribb mosolyát erőltette, noha izgatott volt, s szeretett volna minél messzebb lenni. Üzletember volt ma is, az uraknak nem számított ugyan sokat az ebédért (azt nem tehette a bíró miatt), de a sofőrnek olyan iszonyú összegért tálalt, amely felülmúlta legképtelenebb számításait is.

- Ez a rántott csirke, amit én ma megettem - magyarázta Göllner olyan ragyogó képpel Vilonyainak, mintha üdítő forrás lett volna számára a tárgyalás, és megfiatalodva, a biztos győzelem esélyeivel jött volna ki belőle -, az a csirke igen jólesett nekem. Mit gondolnak, én fizetem? Nem, maguk fizetik. A bor is igen ízlett, szeretem a bort, és tudom élvezni, főképpen, ha nem a saját zsebemre megy. Mert mindezt, kedves Vilonyai uram, maga fizeti. Maga.

A géplakatos törődött volt, egész nap nem evett semmit, zöldesbarna ruhája gyűrött, inggallérja piszkos, arca mosdatlannak látszott. Göllner megállapította, hogy mióta ő látta, tehát a hagyatéki tárgyalás óta legalább hat kilót fogyott. Lapos szeme fáradtan tekintett ki a sötétkék karikák gyűrűjéből, haja csapzottan homlokába hullt. Pipáját rágta.

- Nem ölég, hogy ápútam az öregöt - mondta nagy keserűen, de már fáradtan a sokszor elismételt mondatot -, mast meg pörűjem a magamét. Micsoda fölfordulás vót itt máma is... Milyen szégyön... Nem möhetök végig az utcán...

A néhai örökhagyó becsülete tisztára volt mosva, az egész falu összefogott, hogy a felmagasztalás megtörténjék, Vilonyai mégis úgy érezte, hogy arról a csúcsról, ahova ő ma feljutott, csak bukni lehet. Előtte volt az utca képe, a nyargaló gyerekhad, a bámuló parasztok, a kapuban ácsorgó, szennyes nyelvű asszonyok, a por, az egész vesszőfutás...

És neki ott kellett mennie Heldmann-nal, ezzel az úri majommal meg Márikával, az ostoba tehénnel, aki csak bajt hozott a nyakára, Kántornéval, a jajgató, hazug vénasszonnyal... Aki az ő becsületén él...

- Nézzék - mondta Göllner, s hanyagul cigarettára gyújtott -, én bármikor szívesen lejövök ide autón rántott csirkét enni. Akár repülőgépen is. Mert azt csak sejtik, ugye, hogy akár a Kúriáig visszük az ügyet, mi az nekünk, hiszen látják, ide is autón jöttünk. Az én barátom, a Sándor félzsebből kifizeti magukat. Nekem mindegy.

Göllner arra számított, hogy Kistót Samu érvei hatottak a társaságra. Mert ő beszélt Kistóttal, s a kevés szavú ember, akit szintén megviselt a szégyenletes felvonulás, összeget is mondott.

- Jaj, jaj, hát a lányom, az Irén csak nem gyütt el. Azt hittem, most má csak megláthatom a legkedvesebb lányomat! - jajgatott a vénasszony egészen összeomolva a szomorú csalódástól s az egész napi izgalmaktól.

- Nekem csak bizonyítványt küldött, hogy nem jöhet - mondta Göllner.

A géplakatos tovább keringett a szobában. Lepergett előtte az egész dolog, kezdve a végrendelet írásától egészen eddig a hercehurcáig. Összeszámolta magában pontosan, mennyi pénzébe is került már eddig az ügy. Heldmann alig támogatta valamivel, s ezután se fogja. Vigye ő a pert, az ő háza forog veszélyben, az ő lakbérét követelik tizenkét évre visszamenőleg, ha elveszti, mindegy, az ő házrésze megvan, a földjei megvannak, legfeljebb a lakbérből kap ő is egyharmadot, aztán vége. De mi lesz vele, Vilonyaival, mi lesz, koldusbotra jut, elveszti üzletfeleit, ráfizeti minden pénzét, adósságokba veri magát...

S vajon meg fog-e esküdni másodszor is a nazarénus, vajon ha Fentős ellen vizsgálatot indítanak a bizonyítványért, s a maga érdekében mégis be fogja bizonyítani, hogy az öreg csakugyan alkoholista volt, vajon... Ha azok, akik most mellette vallottak, megfordítják a ködmönüket, s éppen az ellenkezővel állanak elő...

Néhai Kántor József gondos, józan gazda volt, szorgalmas, fáradozó, a község ügyeiben részt vett, mindenki tisztelte, mindenki becsülte... Olyan ember volt, amilyennek az elemi iskolában leírják a könyvek a vendégszerető, csendes, józan, bölcs, erős és tiszta magyar parasztot... Mindazt, amit az iskolában tanultak, előhordták a tanúk. Kántor József makulátlan tisztaságban áll a bíróság és a nép előtt. Emléke mocsoktalan...

- Na, hát szegény papa kegyeletét hiába akarták megfosztani az izé... - jegyezte meg legszebb basszusán Heldmann, s kifelé ment az ajtón. Úgy jött ez a mondás, mintha valamennyiük gondolatát fejezte volna ki. - Nem is volt szép attól a lánytól, hogy a saját apját, aki nevelte, táplálta, akit az egész község tisztelt...

- Osztán még csak el se gyütt... Még máma se gyütt el... - jajgatta a vénasszony, mert csak a lányára gondolt, legkedvesebb, legkisebb lányára, mintha most született volna fényben, tisztaságban, s ő nem láthatja. Az az előbbi Irén, aki annyiszor dúlta fel az életét, s akinek betegségeit is tulajdonította, akit másállapotban kitaszított, s el akart tépni a férjétől: meghalt, soha nem is volt...

Vilonyai megállt a szoba közepén, ráhullt az alkonyati nap sugara, mintha a dicsőség, a győzelem fénye hullott volna rá a hegytetőn, ahová ma felérkezett. De arca gyűrött volt, inge piszkos, szemei árkokkal voltak körülvéve, és az arca csak mosdatlanabbnak, szeme csak kiégettebbnek és keserűbbnek látszott.

- Hát... viszontlátásra az ítélethirdetésen - mondta vidáman Göllner, mert indulnia kellett, az autó már készen állt a kocsma kapuja előtt. Magára öltötte porköpönyegét. Gyermekes, bohém arca ragyogott, világos szeme mosolygott, barátságos volt, fölényes, fiatal, és az elveszett per már csak mulatságos oldalait ragyogtatta feléje, a tapasztalatokat, melyek felhemzsegtek előtte ezen a napon.

- Kiegyezök - jegyezte meg Vilonyai lassan, kivette szájából a pipát, s megállt az ügyvéd előtt... - Mer... Mer nem akarok tönkremenni... Mondja meg nekik, ügyvéd úr, hogy kiegyezök. Kifizetöm űket.

Olyan volt, mintha nedvesen úszna a szeme, és arca egészen elsötétedett.

A lenyugvó nap szikrázott az ablaküvegeken, s odakint felhangzott az autó berregése.

Nógrádverőce, 1925

A diák a vasúti kocsiban ült, és a cigarettáját bámulta. Valósággal izgatta ez a csip-csup kirándulás. Évek óta alig szabadult ki a fővárosból, s már majd megfulladt az ügyvédi iroda porától, a törvényszéki folyosók unalmától. Csak az volt minden változatosság savanyú életében, amit az úgynevezett kultúra adhat az embernek. Festett deszkák, vásznak és lécek, amelyek a rivalda villanyfényében ragyognak, s megvillogtatják az élet másik oldalát, meztelen színésznők, felvonuló bundák és diadémok, autók a színház előtt, valami kabaré riportművészete és érzékcsiklandozása, esetleg, kisebb pénzek hullása idején, jobb nő a bohémkávéházakban, vacsorával és egy üveg badacsonyival. A diák gyomrát rosszullét emelgette, ha eszébe jutottak a gazdája aktái, melyekben benne volt az emberek minden nyomorúsága és rondasága, ha az írógépre gondolt, melyet néha nyolc-tíz órán át vernie kellett. És a szemét sem merte lehunyni most, az utazás boldogságában, nehogy megtámadják a sivár képek, mint a méhraj.

Valóban itt volt már az ideje egy kis szellőzésnek.

Kávéházi barátja, egy orvos már régen megjósolta, hogy rossz vége lesz, ha nem kér pihenőt. Nem mintha feltételezte volna hősünkről a tanulásban való mértéktelen elmerülést, hanem azért, mert a gazdája kissé embertelenül kihasználta, így soha jobbkor nem hívhatták volna meg a barátai Kékhegyre.

Zsámboky tehát élvezte a szabad rohanás gyönyörűségét. Ő szabadnak és rohanásnak érezte. Nem kívánt sokat az élettől, csak annyit, amennyit meg is kaphatott tőle. S így a helyi vonat bandukolását hajlandó volt olybá venni, mintha az Orient-expressz száguldana vele Párizs felé.

- Párizs az én Bakonyom - mondta magában, kéjesen hátradőlt, kinyújtóztatta hosszú lábait, elővette zsebtükrét, és a kis fésűvel szépen elrendezte ünnepien fénylő haját. Frissen meg is volt borotválva erre az alkalomra. Úgy érezte, nem valami utolsó fickó, szép, szabályos, sovány ábrázata van, értelmes homloka, és a szeme egészen érdekes a fáradtság és álmatlanság szürke sávjai között. Meleg, barna szem. Ami pedig a ruházatát illeti, Zsámboky megállapította, hogy ez a sötétbarna zakó, amelyet legutóbb csináltatott részletre, s az árával előreláthatóan mindörökre tartozni fog, sokkal elegánsabb, mint a vonatbeli uraké. Ennek az az oka, hogy másként áll a ruha egy huszonnyolc éves ősjogászon, mint a megöregedett tisztviselőkön, akik a vonattal hazafelé iparkodtak. Így Zsámboky máris nagy embernek látta magát abban a zsebtükörben, amelyet gyönyörködve tartogatott az ábrázata elé.

- Párizs az én Bakonyom - mondta újra. Háta mögött a magyar temető, a koldus magyar ég küldi már felé zsivaját. De ő most nem hallja. - Én kifelé megyek - állapította meg újfent, s hanyagul nyúlt a cigarettatárcájáért.

Körös-körül a fáradt hivatalnokok újságot olvastak. Kissé molett vidéki nők minduntalan a fejük fölé pislogtak, hogy nem veszett-e el a csomagjuk, amelyben a bevásárult harapnivalókat viszik. Egyik sarokban két öreges, kendős hölgy tereferélt, kendőt nyilván azért kötöttek a fejükre, mert féltek a spanyoljárványtól. Még véletlenül sem beszéltek másról, mint betegségekről. Volt ott velük egy kis kamaszlány, kedves, formáska gyerek, már tudta, miként kell a lábakat egymáson átvetni úgy, hogy a comb is megmutatkozzék egy arasznyira a redőzött szoknya alatt. Barna kötöttkabát feszült kerek mellein, a haja beleomlott a homlokába, és minduntalan Zsámbokyra kacsintgatott bozontos bubifrizurája alól.

- Most elbocsátlak, kis női csukák - idézte magában a diák, s visszamosolygott a kislányra.

Odakint leszállt a januári alkonyat. A köd lassanként rácsapódott az ablakra, s nem lehetett mást látni, mint néha az elrongyolt szénfüst kavargó cafatjait. Aztán esni kezdett az eső. Egyhangúan percegett az ablaktáblákon, a sivár unalom kísérteties pókhálóit teregette a vidékre s bent az utasokra. Ezt az unalmat még fokozta az is, hogy a vonat minden bakterháznál megállt, mintha a sárba gyökerezett volna, s így a diák észrevehette már, hogy nem az expresszen száguld. De ez is jólesett most. Belefészkelődött a kocsi sarkába, nagyúri fölénnyel nézegette a fáradt polgárokat, és magában fogadásokat kötött, hogy ki fog a legközelebbi állomásnál kiszállni közülük. Kacérkodott a zöld ruhás, barna kabátos lánnyal is. Aztán bejött a kalauz, meggyújtotta a sápadt gázlámpákat, s a vonat döcögött, állt, állt, a csendet csupán a betegségekről tárgyaló két néni zavarta meg.

Zsámboky Géza tehát kiröppent a mindennapi élet valóságai közül, és élvezte a szabad száguldás gyönyörét.

Hat óra volt, amikor a vonat befutott a kékhegyi kis állomásra. Zsámboky összekapkodta a csomagját - táskája nem lévén, papírba csomagolta a toilette-holmiját s egy Ady-könyvet -, magára kapta prémes télikabátját, amelyet egy Rákóczi úti boltban vásárolt, s a cég nevét lefejtette róla, fejébe nyomta szürke kalapját, s nagy lépésekkel kilódult a kocsiból.

Odakint szakadt az eső.

Koromsötét este körös-körül. Mintha az eső tintává vált volna, és feketére mosta volna az egész világot. Ebbe a feketeségbe még feketébb tömegekkel hasalt bele az állomás épülete, mintha elfeküdne a sárban. Tüdőbeteg petróleumlámpa imbolygott egy távoli szemaforon. Két kalauz lóbálta a mécsesét, a diák mellett egyikük nagy hatással ordította el az állomás nevét: - Ké-é-é-ék-hegy! - A diák nem találta a kocsi vasfogóját, belenyúlt valami hideg holmiba, amiről víz csurgott a prémgallérja mögé, végre megtalálta a lépcsőt, majd azt gondolván, hogy a föld nem lehet messze, lépett egy kicsikét, de legnagyobb bámulatára valahová a mélybe nyaklott. Ekkor derült csak ki, hogy milyen magasan volt eddig Zsámboky.

Még megvárta a vonat indulását. Most ki akarta élvezni az utazás minden szépségét, báját, színét. A kalauzok magasra lengetett lámpái megcsillantak a sínek közt felgyűlt pocsolyákban. A mozdony dohogott. Fekete tintafolyamot öntött ki magából, hegyibe annak a feketeségnek, amely felülről, az égből csurgott alá. Síkosak voltak a sínek, a mozdony kerekei forogtak, anélkül hogy megtapadtak volna. Kéményéből szikrakéve lövellt ki és vörös bengálifény. Sípszó, trombitahang, egy jelzőharang kettőt kondult valahol a diák feje fölött. Aztán a vonat lassú, ütemes totyogással, mint egy vén gebe, ha borravalót remél a kocsis, elindult, s eltűnt a feketeségben.

Zsámboky lement a lépcsőkön, s kiért az utcára, amit abból tudott meg, hogy lábai bokáig beleragadtak a nyúlós sárba.

Hanem a levegő, az már más volt itt, mint a fővárosban. Valami édes, metsző, aromás levegő volt ez, a körös-körül csak sejthető kék hegyekről omlott alá, kristálytisztán, keményen, szinte tapinthatóan, s átjárta a diák egész testét. Már a második lélegzetvételnél elfojtotta valami a torkát, valami kimondhatatlan boldogság, egyszerre úgy érezte, kisgyermek megint, ártatlan, tiszta, szent gyermek, valaki, láthatatlan édesanya a kebelére ölelte, és csókolgatja érezhetetlenül és mindenfelől az arcát, a szemét, a száját, a szívét. Megállt a sötétben, egész lénye kitárult, kitágultak a cimpái, mint a táltosé, ha tüzet fal. Percekig szívta magába ezt a lebegő tisztaságot. Mozdulni sem volt kedve. Idegen, eddig nem ismert világba cseppent egy megunt és utált bolygóról, idegenbe, amelyet mintha ismert volna valaha. Minden porcikája tele volt ezzel a szeretetbalzsammal. Hallgatta az eső egyhangú csurgását, a faágakról alácsepegő víz csettegését, a csend égi zenéjét, átadta magát a láthatatlan anya simogatásának, nem szégyellte az elérzékenyedést sem, amin legjobban csodálkozott. Hullott rá az isteni malaszt hűvös esője, áradt felé az egyszerű jóság, talán még le is térdelt volna a földre, ha nem sajnálta volna új ruháját. Nem tudta, miért, de letérdelt volna. Mint valamikor, tízéves korában, amikor először gyónt, és olyan tisztának, megfürdöttnek, emelkedettnek érezte magát.

Aztán elindult az ösztöne után, mert más lámpája nem volt ebben a megnyugtató sötétségben.

Úgy érezte, évekig megy, megy, és talán vissza is került már oda, ahonnét elindult. Boszorkányos játék volt ez a sötétséggel, az esővel, a sárral. Néha úgy látszott, mintha nem is a földön járna, mint Ádám az űrben. De ez is mulatságos, megnyugtató volt. Azt lehetne mondani, hogy lebegő Ádám volt ugyan, de nem volt mellette Lucifer. Az elmaradt tőle messze valahol.

- Erről verset kéne írni - jutott eszébe kamaszkora óta először a versírás. Gépiesen lépkedett, nem bánta, hová, nem bánta, miért és hogyan, azzal sem törődött, hogy meddig. Csak ment, és szívta az éles levegőt.

Valami árkon ment keresztül, de az is lehetett, hogy csupán a gyalogjáróra bukkant ki az országút aránylag keményebb hígjából. Aztán nekiment egy kerítésnek, s elindult mellette céltalanul. A barátai kijöhettek volna ugyan elébe, de ezt sem bánta. Sőt így még jobb volt, egyedül ebben a misztikus világban. Fütyörészni kezdett, s megdöbbenve látta, hogy gyönyörűen tud fütyölni. Hol az ördögbe volt eddig benne ez a tehetség? Lám, az imént verset akart faragni, sőt két rím is eszébe jutott, most meg rájön, hogy úgy fütyül, mint egy fülemüle.

- Lássuk csak hát a hangom - mondta félig hangosan, és aprókat nevetgélt hozzá. Rázendített, hogy: "Ki tanyája ez a nyárfás..." - és csodálatos, a hangja telt volt, férfias, sima. Csodálkozva megállt, és hallgatta a saját hangját. Ezzel a hanggal akár színész is lehetne - állapította meg. S rágyújtott valami másra. Kutyákat riasztott fel, mindenfelől láthatatlan ebek ugattak, de ő csak mosolygott, soha nem érzett öröm csiklandozta a mellét, állt egy helyben, s beleénekelt az eső egyhangú suhogásába.

Végre megismerte a kaput. Azért ismerte meg, mert odabent az udvarban éppen lecsengették a munkát, olyképpen, hogy egy felakasztott vaslemezen valaki kalapáccsal álmatag indulót vert ki. A hosszú ház ajtajai megnyíltak, munkások gomolyogtak ki a sötétből, s vesztek bele az esőbe. S az épület nagy műhelyablakai fehéren világítottak az udvarra.

Zsámboky Géza barátai ebben a kerámiagyárban dolgoztak. Az egyik jóbarát a gyár művészeti vezetője volt, a másik - mesterségére szobrász - tervező, a harmadik díszítő. A diák előre elképzelte a meglepetést, mert nem mára várták. Ha mára várták volna, ott lett volna valamelyikük az állomáson. Így megszaporázta a lépteit, s nem törődve már azzal, hogy hová lép, csak azt nézte, merre hamarabb.

A díszítőműhely hátul volt, az épület legvégében. Oda iparkodott.

Benyitott az ajtón.

Bent, a nagy gömblámpák fényében, állványok és korongok között, még sürögtek-forogtak a munkások. Lányok hosszú deszkákon nyers agyagedényeket hordtak, melyek hamuszürkék voltak, és halványan csillogott rajtuk a díszítés. Körös-körül edények, vázák sorakoztak, dísztányérok, hamutartók és figurák. Fiatal fiúk sárgaréz korongokon nyers edényeket forgattak, s óvatosan vezetgették rajtuk az ecsetet. A diák érdeklődve bámulta a mozgalmas képet, a lázas munkának ezt az intim műhelyét, s első pillantásra nem is kereste a barátait a forgó zűrzavarban. Valahol egy motor pufogott. Ez az egyenletes ütemű hang a vérkeringés ritmusát vitte bele a forgásba, s úgy hatott, mintha a gép hajtaná nemcsak az agyagkeverőt, hanem magukat a munkáslányokat és fiúkat is. Még most is abban az emelkedett, vidám hangulatban volt Zsámboky, amely odakint a tiszta levegőn, az esőben lett úrrá rajta. Noha csurgott róla a víz, eszébe sem jutott, hogy ez kellemetlen lehet.

S annál inkább megfeledkezett erről, mert a szeme megakadt egy lányon, aki barna ruhában, pettyes, kék kötényben állt kissé távolabb egy lánycsoport mögött, s az egyszerű nők bámész arcai közül komolyan s öntudatosan nézett a belépőre. A feje nem volt kendővel bekötve, mint a többieké, s amikor megfogott egy vázát, vékony ujjait kecsesen megemelte, mintha ötórai teán ülne, és a porceláncsészét az ajkához akarná emelni. A diáknak szemet szúrt ez az arc és ez a mozdulat. Nem volt ugyan rövidre vágott haja, mint általában azoknak a lányoknak, akik adnak valamit a csinosságukra, de úgy fésülködött (fülére húzott haj és hátul a tarkóján könnyű konty), hogy rövid hajúnak hatott. S ami a legérdekesebb volt, barna haja kissé bronzos fényben csillogott a mennyezetlámpa alatt.

Mindezt két pillanat alatt vette észre a diák, mint ahogy észrevette a többi arcot is, a többi kerekre nyílt szemet s a többi mozdulatot. S mégis ez a nagy, barna szempár és a finoman megemelt ujjak mozdulata élénken az agyára fényképeződött.

Már éppen le akarta venni a kalapját, s jóestét mondott, mikor észrevette egyik barátját, a művészeti igazgatót. Ez a magas, sovány, borotvált képű férfiú hosszú, fehér köpönyegben közeledett, arcán aggodalmas kifejezés ágaskodott, fekete szemöldökeit felhúzta a homlokára, s összecsucsorította a száját. Úgy jött, nagyokat lépve a fazekak és vázák között, szigorúan a diákra meresztett szemmel, mintha hipnotizálni akarná.

- Szervusz - mondta olyan halkan, mint ahogy halottas házban szoktak beszélni. Elzárta a kilátást a lány felé, akinek az arcát kifotografálta az imént Zsámboky a tömegből, megfogta a diák karját, s tuszkolni kezdte az ajtó felé.

Zsámboky elbámult. Arcára merev, udvarias mosoly fagyott, s hadakozni kezdett:

- De kérlek szépen... igazán, izé... Megbocsáss, Jenő, ha rosszkor jöttem...

- Nem, nem, majd később megmagyarázom - suttogta misztikusan és még szuggerálóbb pillantással a fehér köpenyes Vanyerka Jenő. - Ne haragudj, kérlek, de... de ki kell innét menned... mert itt az igazgató...

Zsámboky valóban látott az egyik sarokban egy kis termetű, elegáns, kivasalt urat, aki nagy figyelemmel hajolt egy tárgy fölé, mintha mikroszkópot bámulna. De nem értett az egészből semmit. Elvégre én itt egy idegen úriember vagyok - gondolta álmélkodva, s gépiesen megindult hátrafelé, de úgy, hogy azért nem vette le a szemét a műhelyről, s egészen öntudatlanul is abban az irányban keresgélt, amerre az imént a barna hajú lányt látta. - Elvégre ide jöhet akárki, akinek dolga akad, vagy nem közveszélyes őrült. Szép kis vendéglátás!

- Kérlek szépen, izé... természetesen... de hát nem értem, miért... - dadogta.

- Majd megmagyarázom. Most csak menjünk. Te az én vendégem vagy, és elvégre... Belátod, és nem haragszol rám...

Zsámboky alig hallotta ezeket a suttogva elhadart szavakat. Minthogy rettenetesen szégyellte magát, iparkodott úgy tenni, mint akivel nem történt semmi különös. Még a küszöbön megállt, hanyagul fejébe csapta a kalapját, s visszanézett a műhelybe. Merev mosolya még merevebbé vált.

- De mennyi munka! Mennyi új dolog! - mondta lelkesen, s a fogát csikorgatta szégyenében. Egy pillanatra látta a barna hajú lány arcát, s aztán kint voltak megint az udvaron.

Bent az irodában aztán szemtől szemben álltak egymással. Zsámboky csak most érezte, milyen megaláztatás volt ez. Kivezették egy helyiségből, ahol rajta kívül még vagy húszan voltak, kivezették, s még csak azt sem tudja, miért.

- Foglalj helyet, kérlek szépen - kezdte valamivel hangosabban, de éppen olyan misztikusan és gondterhes ábrázattal Vanyerka. A hangjából ki lehetett érezni, hogy nem óhajtja komolyan hellyel megkínálni a diákot, hanem csak puszta udvariasságból beszél. - Jobb lenne ugyan, ha... tudod, kérlek, megérted az én nehéz helyzetemet itten, azt mondhatnám, két malom között őrlődöm. Mindenért engem tesznek felelőssé... Beláthatod, kérlek. Ezért egyelőre jobb lenne, ha eltűnnél, talán addig a mérnökékhez mennél, amíg én... hiszen tudod...

Zsámboky leült egy székre, s végigbámulta a kész vázákat és dísztárgyakat, amelyek ebben a helyiségben is elfoglaltak minden zugot. Forrt benne a düh, s azon gondolkozott, hogy nem jobb lenne-e visszacaplatni az állomásra, s megvárni a legközelebbi vonatot, amely Budapest felé megy.

- De hát nem értem! Ezt nem értem! Alig teszem be a lábamat, s te megfogsz és kivezetsz. Ez abszurdum, kérlek! Csak tudnám, hogy miért?

Egyszerre kitört belőle a düh, nem hiába csigázta el annyira az aktabújás, a törvényszéki folyosón való kajtatás, hirtelen vetett lobot benne a harag, akár a puskapor.

Vanyerka csillapította, de a karját nem eresztette el. Mintha közveszélyes őrültnek nézné ezt a diákot, aki olyan ártatlanul csöppent ide, mint egy szegény fecske, amely az árbocra száll pihenni.

- Azt nagyon jól tudod, kérlek, Géza, hogy én téged... hogy úgy mondjam: izé. Nahát. Hiszen értesz. Te okos gyerek vagy. Hát lásd be az én helyzetemet itten. Most menj, kérlek, minél előbb valahova, aztán az én vendégem vagy. Nahát.

S a diákot, noha csak az imént kínálta meg hellyel, felhúzta a székről, fejébe nyomta vizes kalapját, s már tuszkolta is az ajtó felé. Varjas, másik barátja utánasietett a gyárból, és a kapuban érte el.

- Te, Kányafi - mondta Zsámboky a barátjának, amikor a mérnökék háza felé caplattak -, ki ez a lány?

- Ja! Az Idus? Hát egy gyári lány. Itt dolgozik a gyárban. Neked is feltűnt?

Zsámboky nem szólt semmit. Elgondolkozva rágódott azokon a dolgokon, amiket tapasztalt. Sokáig szótlanul mentek egymás mellett, karonfogva.

- Mondd, Kányafi, nem vagyok én itt kellemetlen?

- Ugyan, hova gondolsz! Na hallod! Miből gondolod? Már napok óta várunk, s nem akarok szentimentális lenni, de valósággal boldog vagyok, hogy itt vagy. Mi történt?

Varjas olyan buzgalommal bizonykodott, hogy Zsámbokynak végül lehiggadt a felháborodása.

- Miért vezetett ki akkor az a marha Vanyerka? Mi baja lehet? Alig teszem be a lábamat hozzátok, s ő megfog és kivezet. Meg van bolondulva? Azt hiszem, rendes ember vagyok, nem törtem volna össze odabent egy vázát sem. S ha összetörtem volna, hát meg is fizettem volna. Mit habogott annyira? Kit védelmez tőlem? Az igazgatót?

- Ez neki a mániája. Ha valaki bemegy a gyárba, ő azonnal ott terem és kituszkolja. Azt hiszem, az igazgatónál akar érdemeket szerezni ezzel. De amit veled művel, az, enyhén szólva, disznóság!

- Mi közöm nekem az igazgatóhoz?!

- Bizonyosan attól félnek, hogy zavarod a munkát.

- Abszurdum! A munkát éppen lecsengették, s én nem tartozom tudni, hogy nálatok a napi nyolcórai munkaidőn túl is dolgoztatnak némelyeket. Ehhez semmi közöm. Ha az igazgatónak nem tetszik, hogy én a gyárba belépek, majd megmondja maga. Ehhez én nem vagyok szokva. Én, barátom, még a táblai tanácselnöknek is megmondom a véleményemet, s ha az a zordon igazgató elém áll, és kérdőre von, hogy mit keresek ott, hát megmondom neki is, hogy a barátaimhoz jöttem, mégpedig a munka lecsengetése után. Mi ez? Zárda? Leánynevelő intézet, ahová a lábamat sem tehetem be?

- Ugyan hagyd, kérlek, én is meg a Tóni is boldogok vagyunk, hogy te eljöttél. Vanyerkának bizonyos okai vannak, hogy így nagyképűsködjék. Ne törődj vele. Most megvársz bennünket a mérnöknél, s aztán jól elmulatunk együtt.

Zsámboky még mindig nem értett semmit ebből a zagyvaságból. Miért kell neki elmenni a gyárból? Mi baja az igazgatónak ővele, noha nem is ismeri?

- Azt hittem, hogy vagyunk már annyira civilizáltak...

- Biztosan nem vagy szimpatikus a direktornak...

- Ugyan, kérlek, hisz nem is ismerjük egymást!

- Azért mégis. Talán a megjelenésed...

- A megjelenésem? Egészen rendesen öltözött polgárember vagyok, az arcom borotvált, kesztyű van a kezemen, és nem is látszom valami hülyének! S ha nem vagyok esetleg szimpatikus, ahhoz neki semmi köze. Nem hozzá jöttem. Értsd meg, Kányafi, én hozzátok jöttem és nem a direktorhoz.

Így vitáztak. Zsámboky kiöntötte a dühét, s Varjas csillapította. Ez a szerény, zárkózott, csupaszív fiatalember láthatóan rendkívül örült a diáknak, s a hangjából ki lehetett érezni a bánkódást ezért az incidensért.

A mérnök felesége fogadta őket. Csupa temperamentum, jókedv, fürgeség volt ez a kis molett, szőke asszony. Nem találta a helyét, amikor Zsámboky betoppant hozzá, mint általában azok, akik nagyon szeretik a vendéget, s állandóan rettegnek, hogy nem érzi jól magát náluk, valamije hiányzik, s nem akar szólni, kényelmetlenül ül, szomjas, éhes, melege van vagy fázik, szorítja a cipője, sósnak vagy sótlannak találja a pogácsát és silánynak a likőrt. Rögtön megérezte, hogy a diákot valami bántja, és elkezdte nyaggatni:

- Mi az, mondja már, drága Zsámboky, mi történt?

- Hagyja, asszonyom - vágott elébe Varjas -, Gézát bosszantja, hogy alig lépett a gyárba, már kivezették. Ő nem ismeri az itteni magas politikát. Haragszik. Pedig nincs rá semmi oka, ez már nálunk így szokás.

- Legyen nyugodt, drága Zsámboky, ha nő lép be a gyárba, azt nem vezetik ki! Akkor nem olyan ázesz népség az. Csak a férfiakkal bánnak így! - tört ki a mérnökné dühösen.

- Ha nő... Hogy mondja nagyságos asszony? Ha nő?

- Na igen. Csak a férfiakat vezetik ki. Az igazgató úrnak ez már a gyengéje. Nem érti?

Összecsucsorította a száját, és tettetett affektálással, komolykodva beszélt:

- Mert férfi igazán nem kívánatos elem a gyárban! Ez már Kékhegyen így van bevezetve!

- Ehh, felejtsd el az egészet, Géza. Ne törődj vele. Majd kimagyarázkodik Vanyerka, és vége. Érezd magad otthon miközöttünk. Nekem most még át kell mennem, mert az igazgató megorrol, de hamar itt leszek megint. Nálunk alszol.

Azzal Varjas fejébe csapta a sapkáját s elment.

Ott ültek a mérnöknével a súrolt padlójú szobában. Zsámbokyt az asszony pogácsával, likőrrel és cigarettával kínálta. A diák tagadhatatlanul régen érezte magát ilyen jól. Az egyszerű, szőnyegtelen lakás, amely mindenáron polgári jólétet akart hazudni, de csak annál jobban kiélezte a szegénységet és kizsákmányoltságot, békét lehelt minden zugából. A falakon fiatal festők elég jó képei függtek, de a mérsékeltebbek közül. Bizonyára kerámiáért cserélték be a mérnöknél. Ezzel szemben viszont a vitrinben egyetlen kerámia sem volt, jeléül annak, hogy a mérnök munkáját kiszipolyozza a vállalat, de ő még a saját vitrinjébe sem szerez a gyártmányokból semmit. Ez az üres vitrin hű képét adta a mérnök jellemének és a gyárhoz való viszonyának.

Zsámboky sokáig ült az üres bútor előtt, és bámulta ásítozó polcait.

- Nézi, hogy milyen üres? - mondta az asszony, s azzal a temperamentummal, amely dús szőkeségéről és egész mozgékony lényéről csak úgy sugárzott, hevesen panaszkodni kezdett. Egyáltalán ez az asszony mindent hevesen csinált, hevesen beszélt, hevesen nevetett, a tréfái szélsőségesek és néha elképesztőek voltak, hevesen lelkesedett, és a bosszúsága is heves volt. Bizonyára hevesen szokott csókolni is, gondolta a diák, akinek erős érzéke volt az ilyesmi iránt. - Ilyen a pénztárcánk is, drága Zsámboky. Képzelje el, minden hónapban egymilliót levonnak előleget, egymillió a bútorrészlet, egymillió a lakbér, másodikán már nincs egy árva ficcsem se. Kénytelen vagyok egész hónapban ebben a kis büdös Hangya szövetkezetben vásárolni hitelbe. Most képzelheti, milyen életem van nekem! Az uram reggel hattól éjjel tizenkettőig dolgozik. Karácsony előtt a munkáslányok egymás után esnek össze a fáradtságtól. Mit mondott erre az igazgató? Azt, hogy vegyék úgy, mintha farsangoltak volna! De azt elfelejti, hogy farsangolni bor mellett szoktak. Hát ez lehetetlen állapot!

- Mért nem mond fel a mérnök úr?

- Hát felmondhat? - s az asszony dühösen cigarettára gyújtott. - Hát mondja, felmondhat? Annyit kapnak helyette, ahányat akarnak. S nem ennyiért, hanem sokkal kevesebbért. Mert az intelligens munkás csak azon van, hogy hogyan rontsa le a másik bérét. Nem úgy, mint a szervezett ipari munkás. Uram, az az osztály, amelyet középosztálynak neveznek, maga ássa meg a saját sírját. Mert annyi szolidaritás sincsen - benne, mint egy kubikusban.

Zsámboky nem nagyon foglalkozott szociológiával, s ennyi ebből a tudományból elég volt neki, de az asszony nem hagyta abba. Végtelen áradatban és fékezhetetlen dühvel ontotta magából a lázadó mondatokat. A diák elnézte vastag, de szépvonalú, buja száját, fénylő, szőke haját, amely rövidre volt vágva, és vastag fürtökben vette körül kövérkés, puha és gyermekes arcát, elnézte gömbölyű karjait, ahogy ott feküdtek a lámpa fehér fényében, s puhán csillogott rajtuk az alig észrevehető pihe. Teljesen megértette ezt az elhanyagolt, szegény asszonyt. Ez az életre született, víg volt, mint egy gyermek, s amilyen őszintén tudott lázongani, bizonyára olyan őszintén tudta élvezni is az élet soványka örömeit. De hát mi öröme lehetett itt? Az ura eladta magát az ördögnek: a Tőkének. Szorgalmas, fáradhatatlan és kizsarolt úriember, becsületes, mint amilyenek azok szoktak lenni, akik az ördögnek eladják magukat. Az asszony? Mit csinálhat ebben a kis faluban, ahol feneketlen sár cuppog az utcán, s ahol az emberek egymásból élnek? Zsámboky meg tudta érteni a panaszait s azt is, hogy az első alkalmat felhasználta a panaszkodásra, hisz a diák üdítő szenzáció volt a számára.

- Egyék, drága Zsámbokykám, igyék is. Gyújtson rá. Jaj, de jó, hogy maga idejött, olyan míszem van már ettől a kékhegyi társaságtól!

- Szóval kidőltek a lányok a munkában - mondta hirtelen a diák, anélkül hogy mondani akarta volna. - Pedig van ott egy lány, valami Idus nevezetű, akiért nagy kár...

- Ha-ha-ha! Drága ember! Az Idus, az más. Ő nem dőlt ki a munkából. Ne féltse! Az Idus nem túlórázott, és nem rogyott össze.

- Nem értem...

- Sokat nem ért maga, drága fiam. No, de beszéljünk talán másról. Mi újság Pesten? Milyen darabok mennek a színházakban? Igaz, hogy megbukott a Játék a kastélyban? Pedig nagyon kolportálják. Hát a Teréz körútiban mit adnak? Milyen jó magának, ott él a kultúra középpontjában, ott él Európában, uram, Európában! Mit mondjak magának, én az életemet adnám, ha bekerülhetnék Pestre! Mi most a legjobb film? Mondja, látta az orosz filmeket?

A diák azt sem tudta, mire feleljen a mohó kérdések közül. Le és fel méregette hosszú lábaival a szobát. Sűrűn hajtogatta a likőröspoharakat, s lassanként valahol nagyon magasan képzelte magát, ahonnét úgy nézeget le a kékhegyi életre, mint Jupiter. Ajkára játszadozó, finom mosolyt tűzött, mint valami hódító csokrocskát, mert tudta, hogy ez a legellenállhatatlanabb póza.

- Láttam az orosz filmeket. És egyáltalán, asszonyom, ez volt az egyetlen valami, ami igazán élvezet volt a számomra. Mert ha magának, mint mondja, mísze van a kékhegyi élettől, akkor nekem meg untig elegendő már Budapest. Nem igazi kultúra az, asszonyom. Csak külső csillogás, lárma, hűhó. Olyan link, mint maga a pesti ember. Humbug az építészete, a kereskedelme, ipara, a politikája, európaisága, humbug színháza, szerelme... - S nagyon komolyan legyintett. Látta, hogy az asszony áhítattal nézi, s önkéntelenül is jobban kinyújtja meztelen karját az asztalon. Megállapította, hogy azt a bizonyos, jóindulatúan szomorkás, fölényes mosolyt most sem vétette el. A fáradt világfi póza tetszett neki is, az asszonynak is.

- Most ki akarom magamat szellőztetni. Túl vagyok terhelve munkával, hol a kliensekkel bajlódom, hol a törvényszéken, táblán, kúrián vagyok tárgyalásokon, benne maszatolok minden emberi piszokban... Már nem is hiszek a tisztaságban, idealizmusban...

- No, de maga még fiatal ember! Ne beszéljen ilyeneket! Mit szóljak én, aki már öreg asszony vagyok?

- Ugyan! S ha öreg lenne is, csak annál tapasztaltabb lenne. Ami a nőben nem megvetendő tulajdonság.

- Lám, lám, azért mégis mindenki majd megvesz azért a csitriért.

- Az Idusért?

- Honnét tudta, hogy őrá gondolok?

Csakhamar visszaérkezett Varjas, és jött a másik fiatalember is, a szobrász, akit Inokaynak neveztek. Ez az ifjú, mint a fergeteg, rohant be a szobába, s ugyancsak összeölelgette a diákot. Jól megtermett, arányos testű, nagy orrú fiú volt, a szája mint a görög szobroké: kissé duzzadt, és a haja szabadon hátrafésülve a homlokáról. Mozdulataiban sok durvaság volt, az őszinteség durvasága, s egész lényén elömlött valami kézzel nem fogható dekadencia. Talán az orrcimpái rezgésében volt ez, talán apró, barna szemében, amely mintha állandó erotikus vágyakozás vizében úszna, talán az arcélének volt ilyen kifejezése. De tény, hogy amit csinált, abban is benne volt ez a dekadens erotika. A figuráinak alig volt csontjuk, vonalai ritmusában vágyakozás és kielégítetlen szenvedély kígyózott, azokban a kis kerámiafigurákban, amelyek meztelen aktokat ábrázoltak, és valami smokk gutaütését voltak hivatva elősegíteni, a női csípők, combok és keblek megmintázása örök szomjúságot szuggerált. Szarvasbikái, majmai, ágaskodó lovai bakszagúak voltak. Fülledt, túlfinomult életérzés mozgatta őket.

Inokay is megkérdezte, hogy mi történt a diákkal, s legyintett egyet a levegőbe.

- Ja persze, te ehhez még nem szoktál hozzá. Vanyerka nagyon vigyáz, hogy férfiak ne lebzseljenek a műhelyben.

- Talán féltékeny? Félti a munkáslányokat?

- Azt éppen nem lehet mondani. Hisz tudod, hogy családja van. Nem is ambicionálja nagyon, hogy megcsalja a feleségét. De egyet mindenesetre félt. Azt az egyet...

- Csak nem Idust?!

- Mi az, máris eltaláltad?

Mindnyájan nevetni kezdtek. Zsámboky számára egyre misztikusabb lett a dolog.

- Meg vagytok ti valamennyien őrülve!

- Van benne valami, barátom - mondta keserűen Varjas. - Nem is képzeled, micsoda hatalma van ennek a kis bestiának.

- Az? Az bestia, az a szelíd kis munkáslány? Aki félrehajtja a fejét, alig lehet a köszönését hallani, úgy tipeg, mint egy óvodásgyerek, és az ujjait kecsesen megemelinti, mintha repülni akarna. Ez lenne bestia?

Egyszerre a szavába estek valamennyien.

- Hát már olyan jól megnézted? No lám, hogy megfigyelte!

- Mi az, magát annyira érdekli az ilyen csitri? Nem szégyelli magát? Nincsenek talán Pesten különbek?! Vagy akár itt, Kékhegyen?

Ebben a felkiáltásban egy kis irigység is reszelt.

- Bizony, nem figyeltem én őt külön, csak úgy, ahogy minden nőt szoktam, ami pedig a pestiek különb mivoltát illeti, nagyságos asszony, aligha gondolná, hogy a nők között különbség alig van. Egyformák azok valamennyien, értékük csak annyi, amennyit el tudnak hitetni magukról. Itt a fantázián fordul meg a dolog.

- Szégyen!

- Két nő közül mindegyik azt nyújtja, mondjuk. S mégis az egyiket értékesebbnek tarthatom a másiknál. Miért? Mert szuggerálja az értékességét. Ez az egész.

Az egyszerű vacsorát a következők ülték körül:

Az asztalfőn a kis mérnökné, ragyogó szőke haját előnyösen csillogtatva a lámpa fényében. A mérnökné jobbján ült Zsámboky. Mindent elkövetett, hogy jól nevelt fiúnak lássák, bort töltött az asszony poharába, kezére adta a kenyeret, s félig félrehajolva, ajkán a neki annyira illő fölényes mosollyal, kissé gúnyosan és felszínesen megtárgyalta a politika, irodalom, színház és öltözködés eseményeit. Könnyed kanyarodással kitért a kínai helyzetre is, szavaiba minduntalan groteszk célzásokat és cinikus megjegyzéseket keverve. Zsámboky mellett Varjas ült. Ez az ifjú valósággal feltámadt a diák jelenlétében. Furcsa, fanyar, zárkózott képével úgy ült ott, mint egy jól vasalt gentleman, ámde merész szóvicceit a félholtnak is örömmel kellett hallania. S az volt a legeredetibb ebben a Varjasban, hogy soha nem nevette el magát a saját mókáin, mindig csak a másokén. Ez önzetlen jellemére vallott. Az asztal végén ült a köpcös mérnök. Fekete haját felfelé fésülte, felső ajkára nyírott bajusz borult, minduntalan lelkesen beleszólt a társalgásba, de a szíve hatalmasan felülmúlta szellemességét. Nem fogyott ki a kínálgatásból. Soha poharat üresen nem hagyott. Valóban varázserejének kellett lenni, hogy földhözragadtságában is össze tudta szedni a borokat, sőt vacsora után még egy hatalmas üveg meggypálinkával is előállott, az Isten tudja, honnét. A mérnök mellett Inokay következett, nagy orrával a tányér fölé borulva, s csak néha kockáztatott meg egy-egy megjegyzést, amely annál nagyobb örömet keltett a mérnöknében, minél csiklandósabb volt.

A hangulat percről percre emelkedettebbé vált.

Elindultak a pletykák. Megtárgyalták a gyár egész ügymenetét, nyereség-veszteség-kilátásait. Hogy az igazgatóság rávetette magát a perselyek gyártására, s most éjjel-nappal undok cserépdisznókat kell készíteni.

- Én már az ilyesmit észre sem veszem - keseregte Varjas. - Belőlem már tökéletesen kiöltek minden ízlést. Úgy csinálom százszámra a rózsás csuprokat, ibolyás virágtartókat, mint egy napszámos. Engem már tönkretettek.

- Nekem azért sikerült megmentenem azt a nagy aktot, amit az Idusról csináltam - kacagott Inokay. - Ha valami jóravaló dolgot csinálok, azt elteszem. Ők úgyse használhatnák. Minek nekik tisztességes szobor? Megcsináltatnák hamutartónak. Szép, csokoládészínű mázzal. Ezeknek még a lovas betyár is magas volt. Giccset nekik!

- Hinnéd-e, Géza, én a legbődületesebb giccseket gyártom, csupa cinizmusból, s legnagyobb megdöbbenésemre egyre szebb sikereket érek el velük.

- Hol látható az az akt? - kérdezte Zsámboky.

- Nálam van, otthon, majd meglátod. Elég jónak tartom. Ki akarom állítani valahol.

Zsámboky csodálkozott.

- Azt mondjátok, hogy Idus volt a modell? Ezt nem értem. Tréfáltok...

- Csak nem sértődött meg máris? - kacagott az asszony. A mérnök is nevetett.

- Csodálkozik, ugye, hogy itt, Kékhegyen egy alig tizennyolc éves lány modellt állt egy szobrásznak? Méghozzá egészen meztelenül.

- Jó pipa! - mondta a mérnökné. - Ugye, Inokay?

A fiatalember azonban nem nevetett. Halálos komolyan hajtott fel egy pohárka pálinkát, és legyintett:

- Méghozzá nem is afféle jó pipa. Az Isten tudja, milyen lány az. Levetkőzik meztelenre, modellt áll napokon keresztül, méghozzá többek jelenlétében, mert ott volt Varjas is, aki művész, vagy annak tartja magát, ott volt Vanyerka, aki ért valamit a dolgokhoz, de ami a legszebb: később odakerült a társaságba a direktor is. S a lány modellt állt, barátom, anyaszült meztelen, s egészen diszkréten viselkedett, mintha talpig fel lett volna öltöztetve. Bestia az, pajtás, méghozzá a javából...

- Na és... - kezdte Zsámboky, de az asszonyra nézett, s hirtelen elhallgatott.

Mind a három férfi egyszerre nevetett.

- Dehogy! Meg se lehet közelíteni! Azért mondom, hogy bestia!

- Erről én sokat beszélhetnék - mondta pléhpofával Varjas. - Na, de majd ha magunk között leszünk.

- Hát még én mennyit beszélhetnék - sóhajtott komikusan a mérnök.

- Látott már ilyet, drága Zsámboky? - heveskedett az asszony. - Valahány férfi van itt Kékhegyen, az mind bele van gabalyodva abba a csitribe. Engem észre sem vesznek!

Azonban át kellett esni Vanyerka kimagyarázkodásain is. Vanyerka vacsora után toppant be, igen izgatottnak látszott, sapkáját összecsavarta, s harisnyás, hosszú lábikrájával, derékban szűkre szabott kabátjában olyan volt, mint egy lézengő ritter. Csak a spádé hiányzott az oldaláról és a pillangós félcipő a lábáról.

- Meg akarom magyarázni, hogy mi volt az oka... az izének... hogy kénytelen voltam kivezetni Zsámbokyt. - Leült, nagyot sóhajtott, s gyorsan, hogy a kínos várakozás ne legyen olyan kellemetlen, hadarta: - Beláthatod, kérlek szépen, hogy én itt két malomkő között vagyok. Engem nyomnak felülről, az igazgató engem tesz felelőssé a legcsekélyebbért is... mert nekem... nekem kötelességem megvédeni egyrészt a gyár jó hírnevét, másrészt a barátaimat...

- Jó hírnevét? - kiáltott a diák elképedve. - Nagyszerű! Hát a gyár jó hírnevét veszélyeztetem talán a puszta megjelenésemmel?

Vanyerka szavakat keresett. Mindenki hallgatott ezalatt, mintha kegyetlenül növelni akarták volna a zavarát. El is vörösödött, szeme ide-oda villogott a bútorokon, s látszott rajta, hogy belül, a lelke mélyén nagyon dühös, de hallatlanul tud uralkodni magán.

- Légy szíves, Kálmán - mondta az asszony az urának -, gyere ki, a cseléd nem tudja felbontani a bort...

Négyen maradtak tehát. Zsámboky élesen figyelte Vanyerka arcát, a váltakozó színeket, a vibráló homlokráncokat s a szeme villódzásait.

Varjas szerényen, a két ujja közé csípve kivett egy pogácsát, s nagy gonddal kezdte majszolgatni. Inokay ezúttal a vizespoharában keverte össze a meggypálinkát a rummal, s lassan szürcsölgette.

- Elismerem, hogy neheztelsz - kezdte ismét Vanyerka -, de ha tudnád az okokat, amelyek engem... Nézd, lásd be, te az én vendégem vagy, s amikor az én területemre beteszed a lábad, nekem kötelességem gondoskodni a nyugalmadról...

- De hát ki akarta zavarni az én nyugalmamat?

- Kérlek szépen, akarták! Elégedj meg ennyivel. Az igazgató nem szimpatizál veled, na.

- Miért nem? Honnét tudja az igazgató, hogy én szimpatikus vagyok vagy unszimpatikus? Hogy merészel az igazgató vagy bárki!...

- Jó, jó, kérlek szépen, ez igaz, de ki tehet róla? Nekem kötelességem...

- Mi a kötelességed? Gyámság alá helyeztek engem? Ha valakinek tetszem: Mi közöd hozzá? Ki bízott meg a gyámkodással? Hol van az árvaszék végzése, hol van a meghatalmazásod?

Vanyerka erőltetetten nevetett.

- És én mégis! Mert azt nem engedhetem, hogy a barátaimnak kellemetlenségük legyen!

- Miért lenne kellemetlensége egy tisztességes, független úriembernek, aki semmi rosszat nem cselekedett?

- Hát azért, mert... mert... mert! Nem mondhatok többet: mert! Vagy megbízol az én tapintatomban, vagy nem. Egyebet nem mondhatok. S ha megbántottalak, fogadd elégtételül a bocsánatkérésemet. Vagy olyan elégtételt adok, amilyent kívánsz.

Azzal elhallgatott. Lehorgasztotta a fejét, s látszott rajta, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát. Kínosan forgatta, gyűrte a sapkáját, és sűrűn pislogott. Várta, hogy Zsámboky majd elneveti magát, kezet nyújt. De ez nem történt meg. A diák felállt, elkezdett keringeni a szobában, és a haját túrta.

Vanyerka is felállt, összeütötte a sarkait és egyetlen szó nélkül, teljesen lesújtva, kiballagott a szobából.

Alig ment ki, már szaladt be az asszony s utána a mérnök egy palack frissen bontott borral.

- Na, kimagyarázták magukat? Mi történt, drága Zsámboky?

- Mi az, összevesztetek?

- Semmi, nagyságos asszonyom - nevetett a diák kissé idegesen. - Sajnálom, hogy az önök lakásában történt ez a csekélység.

- El kellett volna fogadnod a bocsánatkérést.

- Szent Isten, hogy várták magát, s alig tette be a lábát Kékhegyre, máris összevesztek! S kiért? Azért a csirkéért! Nem is értem! Mondja, drága Zsámboky, párbaj lesz? Mikor fog értem is párbajozni?

- Mi, mi, hogyan? Kiért? Nem értem... - ámuldozott a diák.

- Majd mi elsimítjuk az egész ügyet, ne aggódjék, nagyságos asszony - nyugtatta meg Varjas. - Szegény Géza úgy jutott ebbe, mint Pilátus a krédóba.

Zsámbokyt percről percre jobban elfogta a szédület. Kétségbeejtően butának érezte magát, butának az egész históriát.

Két óra elmúlt, mire feküdni tértek.

Inokay és Varjas egy kis hónapos szobában lakott. Mikor Zsámboky belépett a hideg szobába, egyszerre megelevenedtek diákkori emlékei. A kis szoba csakugyan diáktanyának látszott. Egy ágy és egy dívány volt benne, asztal, egy-két szék, mosdó és a sarokban kissé rozsdás, feketén ásító vaskályha. Zsámboky egyszerre érezte a régi esztendők minden ízét. Torkát meghatottság fojtogatta a kis kályha láttára. Régi szép napok... Amikor éjjel felkeltek, és kiszöktek a kamrába fáért, mert a háziasszony mindennapra csak egy kosár fát és egy kanna szenet engedélyezett. Ahogy egy szál alsóruhában hozzáfogtak a tűzrakáshoz, s dörömbölő lángokat élesztettek, hogy csak úgy piroslott a kályha. Ahogy kitették a kis gimnazistát az ablakon, hogy menjen át a kocsmába borért, s ittak aztán hajnalig, sötétben, csak a tűz vörös fénye világított a szobában. Eszébe jutottak az éjjelizenék, melyeket ilyenkor magas jókedvükben egy cipészmester lányának adtak. A lány akkora volt, mint egy karácsonyfadísz, formás, gömbölyű lábacskái és kerek csípői voltak, a melle izgatóan kemény és kerekded, haja a vállára omlott, gazdag, gesztenyebarna csigákban. Cukorbabának nevezték el a lánykát, s ha ittak egynéhány pohárral, sohasem mulasztották el a macskazenét. Egymás után másztak ki az ablakon, csak a kisdiákot hagyták otthon háztűzőrzőnek. Zsámboky szinte orrában érezte a régi telek illatát, ahogy mentek a kisváros havas utcáján, a fehérbóbitás házak között, s megálltak aztán a Cukorbaba ablaka alatt. Szép vonító hangon kezdték el a nótát, zavarosan tercelve s brummogva, palackokon csilingelve hozzá. Már a régi társak hangja is a fülében volt, az egyiknek, akit Sanyinak csúfoltak, noha László volt, olyan volt a szava, mintha állandóan nadrággombokat tartogatna a szájában.

- Fajó kutyám, jaj de mélyen alufol - zengte ez a Sanyi érzelmesen.

S most Varjas és Inokay szobájában megint diáknak, bohémnek, egyszerű gyereknek érezte magát. A bortól, pálinkától-e vagy a puszta emlékezéstől, kibuggyant a könnye, odaállt a kis hideg kályha elé, mintha emlékeivel akarná felgyújtani benne a kihalt tüzet, s csak bámulta, mint egy sírhantot.

A régi szép napok elmúltak örökre, íme, a férfikorban van már, nyakán kötelességek, kenyérgondok s majd a házasság járma is.

- Ne búsulj, Géza! - kiáltott a háta mögött Inokay; kabátja zsebéből kihúzott egy üveg meggypálinkát, s odaállította az asztalra, gallérok, nyakkendők, borotváló pamacsok, könyvek és vázlatfüzetek közé.

Varjas ezalatt kisuhant a szobából, s nagy halom fával tért vissza. Mind a hárman hozzáfogtak a tűzrakáshoz. Szoborvázlatokkal tömték meg a kályhát, vázlatokkal, amelyek pakolópapírra voltak felmázolva. A tűz dörömbölt, s belekapott a fába is. Kellemes tűzszag és simogató meleg áramlott a kis kályhából.

- Tudod, hogy te is valósággal a Hódító Vilmos szerepét játszod? - mondta Varjas.

- Ne tréfálj, Kányafi. Igaz, hogy szép is vagyok, jó is vagyok...

- Ez a baja Vanyerkának! No, de ne törődjünk vele. Itt a szobor. Jó?

Inokay az asztalra tette a szobrot. Megforgatta a lámpafényben.

Az akt ülőhelyzetben, összeszorított combokkal volt megmintázva, karjával elfedte az arcát, s így a mellei kissé fölemelkedtek. Nagyon rendes, becsületes, naturalista akt volt, jól megkomponálva, és elbájoló fiatalságot, üdeséget, ártatlan s öntudatlan erotikát lehelt. Zsámboky jól megnézte, megforgatta, s inkább csak az érdekelte, hogy jól megkomponálták-e minden oldalról. Varjas és Inokay azonban csiklandós megjegyzéseket tettek. S a jókedv egyre jobban ágaskodott bennük, sűrűn hajtogatták a palackot, szavaik már kizárólag a nők körül forogtak.

Ez az állapot az, amikor a férfiak eldicsekszenek a hódításaikkal. Most is felmerült a múltból minden nő, akihez a szerelem valaha kötötte őket. Egymást túllicitálták a kalandok pompázatosságával. S közben lekerültek a falról azok az aktok is, amelyeket Inokay Idusról készített, tanulmányképpen egy nagyobb síremlék aktcsoportozatához. A rajzok arányos, karcsú, üde leánytestet ábrázoltak, de azt is számításba kellett venni, hogy a művész valószínűleg több helyütt korrigálta a modell formáit.

- Na és Idus? Vele még nem volt kalandotok?

- Képzeld, talán el sem hinnéd, ha nem én mondom, hanem Inokay - mondta Varjas sajátságos keserű mosolyával -, hogy ez az egyetlen lány, akit láttam ruha nélkül, de egy ujjal sem nyúlhattam hozzá.

- Noha nem rajtad múlt - tódította Inokay.

- De rajtad sem, bevallhatod. Mert te is eleget forogtál körülötte.

- Mind a ketten nagyon tapintatosan udvaroltunk Idusnak, de eredmény nélkül. Csodálatos volt az a lány, ahogy viselkedett. Elképzelhetetlenül diszkrét volt...

- Diszkretén.

- Marha! Hagyd a vicceidet. Mindent elkövettem, már csak a hiúságomért is. Itt ül óraszám, itt vetkőzik, öltözik, s én hozzá sem nyúlhatok! Elképzelhetetlen.

- S én úgyszólván a kezemmel tapintom végig minden izmát, minden formáját. Nézem és mintázom. Minden ízét-porcikáját az ujjamban érzem. S nem nyúlhatok hozzá.

Zsámbokyt egyre jobban izgatta a dolog. Sűrűn iszogatta az alkoholt, fantáziája kigyúlt, legszívesebben táncolt volna, de nem akarta zavarni a házigazdát.

- Nekem kéne látnom azt a lányt! Esküszöm, hogy lekapom a lábáról!

- Ajjaj! Lódító Vilmos!

- Próbáld meg. Majd összeeresztünk benneteket. De...

- Miért nem adtok neki inni?

- Inni? Barátom, az valamennyiünkkel pertut ivott. Az igazgatóval is, aki virágokat hozott neki a névnapjára meg nagy doboz csokoládékat. Úgy főzte, majd a szeme esett ki érte. S hozzá alkalmazottja. Hisz láttad: maszatos kis munkáslány, félretaposott cipő, szakadt kötény... ígért neki az igazgató fűt-fát. Selyemharisnyákat, selyeminget, pénzt, úgy meg volt keveredve. Kiadta a parancsot, hogy Idust a gyárban nem szabad agyondolgoztatni, mert gyenge. Ha-ha-ha! Idust agyondolgoztatni. Még azt se merik megmondani neki, hogy egy vázát ide vagy oda tegyen. A mérnök mellett mindig úgy megy el, hogy a mellével súrolja a ruháját. S a mérnök? Ha figyelmeztetni kellene, inkább hallgat. Nem tudja, miért. Meg nem csalná a feleségét, talán ideje meg energiája sincs hozzá. De... hallgat. S ha megszólítja, akkor is: Iduskám így, Iduskám úgy... Abszurdum, hogy ez a bestia az ujja körül csavargat mindenkit.

- Te Kányafi, valld meg, talán az összeveszés Vanyerkával, ami majdnem párbajjal végződött...

- Igen, az valósággal pár-baj volt. Vanyerka és Idus mint pár szerepel ebben a bajban.

- De hát magyarázzátok meg már, a szentségit!

Leültek az asztal körül, ittak, odakint suhogott az eső, és a kályhában dorombolt a tűz. Inokay a rajzokat bámulta. Nagy orra cimpái kitágultak.

- Ebben a fészekben, Kékhegyen nagy szeme volt a pesti vendégnek. Majd meglátod holnap, milyen traktát csapnak a mérnökék! Felfordul az egész falu, ha jóravaló vendég akad. Hát, amikor te megérkeztél, Vanyerka élt a gyanúperrel, hogy mi már beharangoztuk neked Idust. Aztán, tudja fene, talán észrevett valamit a díszítőben... Mondd, nem nevettél te rá arra a leányra? Nem kokettáltál vele? Nem láttad?

- Láttam, láttam, de eszemben sem volt kokettálni vele!

- Ez hihetetlen, ha rólad van szó, de mindegy. Vanyerkának elég volt, hogy rosszat sejtsen rólad, s ezért vezetett ki a gyárból.

Itt volt tehát a kutya elásva.

- De még mindig nem értem egészen. Csak nem szerelmes Vanyerka Idusba?

- Na, azt nem lehet mondani, hogy nem. Nagyon szívesen venné... Ha tudná. De az előbb beszéltünk az igazgatóról. Hát az igazgató már dühöngő őrült, mert minden kapálódzása kárba vész a lánynál. Megpróbálta erőszakkal, felrendelte a lakására takarítani, ráparancsolt, fenyegette, felmondott neki, pénzt adott, virágot, harisnyát... hasztalanul. Hiába. Már meg van alázva, le van téve a sárga földig. A lány...

- Goromba? Szemtelen? Erkölcsösködik?

- Nem goromba az. Nem is szemtelen. Nem prűd... Ha-ha, hát lehet valaki, aki meztelenül modellt áll egy szobrásznak két másik úr jelenlétében?! Olyan szelíd és szerény az, mint egy angyal. Nem utasít vissza. Csak éppen hogy lepereg róla minden csábítás. Nem fog rajta az ígéret. Nem érdekli a pénz. Ha mozit ígérnek neki, előáll azzal, hogy ő már volt az operában. Ha ruhákat emlegetnek, azt mondja, hogy az nem neki való.

- Egyszer tudtam elérni nála annyit, hogy jól összecsókolhattam - nevetett fanyarul Varjas.

- Akkor már nem is lehettél messze! Bizonyosan elügyetlenkedted!

- Marha vagy. Nem ismered Idust. Egyszer egy kötet Adyt talált itt az asztalon, ezt ni - s Varjas megemelte a Vér és arany kötetét, míg Inokay búsan húzott egyet az üvegből, aztán odakínálta a diáknak is. - Ezt megtalálta, és elkezdte olvasni. Hát csak belemerült ám. Nem akartam hinni a szememnek. Odamegyek a háta mögé, s megsimogatom a fejét. Rám nézett, és a szeme könnyben úszott. Ráhajoltam, és a szájára tapadtam... olyan istenigazában, nem valami szelíden és erkölcsösen, hanem harapva. Hát, barátom, akkor azt hittem, most az enyém lesz. Magamban már örültem a diadalomnak. De...

Legyintett.

- Nem hiszem, hogy valami bestia legyen az a lány - mondta megfontolt fejbólogatással a diák, s a szeme égett, a torka száraz volt az izgalomtól. Most maga előtt látta a libegő járású lányt, ahogy a kezét kissé felemeli, és kecsesen szétnyitja az ujjait, melyek oly finomak, mint a selyemtekercs... Világosan rajzolódott elé a barna hajú fej is, a nagy és ártatlan lesütött szempár, és a finom száj rajzát oly izgalmasan érezte, mintha tapintaná.

- Szeretném én azt a lányt látni!

- Ettől tartott Vanyerka. Bocsásd meg neki, hogy érdemeket akart szerezni a direktor előtt, jól tudja őkelme, hogy Hódító Vilmosnak kevés megerőltetésébe kerül a kékhegyi győzelem. S te... fiatalember... Csinos. Ne beszélj, a szemedben csakugyan van valami, amiért döglenek a nők. Meg az a gyalázatos, gőgös mosoly az ajkad körül. De ha Idust le tudod venni a lábáról...

Zsámboky tehát világosan látta az egész helyzetet. Most már, miután három óra is elmúlt, legszívesebben földig leitta volna magát. S belekeveredvén ebbe a kalandba, amely egészen váratlanul szakadt rá, nem bánta volna, ha valami ellenszolgáltatásban részesül a sorstól. A szíve üres volt, nem kötötte semmihez és senkihez. S a lány már nem is mint kaland lehetősége, hanem mint ember izgatta. Egyre tisztábban és világosabban jelent meg előtte a képe, noha csak futólag látta. Úgy látszik azonban, valami titokzatos oknál fogva az agya mégis a szokottnál jobban lefotografálta azt az igénytelen, semmi kis nőt, aki annyi más társával együtt elvegyült az üzem forgatagában. Különösen a szemére és a szájára meg a kéztartására emlékezett élesen. Egész testén vibrált az izgalom.

Sokat is ittak már akkor. Inokay elkezdett lármázni, hogy ő nem engedi ellaposodni az ügyet, zsebkendővégről ereszti össze Gézát Vanyerkával, nem lehet a becsülettel cicázni, elvégre férfiakról van itt szó vagy mi. Varjas újjászületett a pálinkától, noha fanyar mosolya és komolysága pillanatra sem engedett. A világ legvadabb szóvicceit facsargatta, s még csak nem is nevetett rajtuk.

- Eresszetek, én most kimegyek az éjszakába! - ordította romantikusan Inokay, és el akart rohanni.

- Megállj, marha! Ki ne menj, mert kompromittálsz engem! - állt elébe Varjas.

Zsámboky csöndesen énekelgetett az ágy szélén.

- Nem lehetne most rögtön meglátogatni a kicsikét? - kezdte.

De ezt nem lehetett.

Az ágyat átadták Zsámbokynak mint vendégnek, a két jóbarát pedig a díványon akart aludni. Még utoljára ittak Idus egészségére, kézről kézre adták a megürült palackot, aztán tettek a tűzre, és nagy viháncolások közepette lefeküdtek. A dívány keskenynek bizonyult, s a nadrágszíjhoz kellett folyamodni. Varjas és Inokay tehát összeszíjaztak magukat, hogy szét ne guruljanak, s még azután is, mikor a lámpát eloltották, tréfáltak és rugdalták egymást.

Végre elcsendesült a szoba. Füst és pálinkaszag terjengett a levegőben, s duruzsolt a tűz. Zsámboky boldogan fúrta a fejét a vánkosba. Még ilyen boldognak, nyugodtnak, megelégedettnek sohasem érezte magát. Lepergett előtte az utazás a döcögő vonaton, a séta az esőben s a gyárból való szégyenletes kitessékelés. De semmi haragot sem érzett. Bolondság az egész - gondolta nevetve -, reggel kiderül, hogy a részegség álmodtatta velem a veszekedést meg az egész sületlenséget...

- Csak azt a lányt találhatnám meg valahol! - sóhajtott hirtelen félig hangosan, azt sem tudva, miért. S ahogy bódult agya az alkohol gőzében kevergette a zavaros képeket, világosan megint tisztán látta, szinte meg tudta volna érinteni a kezével a lány alakját, az arcát, amint felé néz, barna s kissé kerek szemét, melyről csak most állapította meg, hogy kerekebb, mint más szem, a száját, melynek kissé duzzadtak voltak a szélei; ezt a finom és érzéki duzzadtságot is csak most vette észre. A járása ott ringott előtte a tűz kavargó pirosságában a falon, s most eszmélt rá arra is, a legcsodálatosabb módon, hogy a bal keze középső ujján egy kis gyűrűt hord. Honnét az ördögből tudom én mindezt? - kérdezte önmagától ámulva. - Hiszen akkor, amikor egy pillanatig ott álltam a küszöbön, és észrevettem, semmi különöset nem láttam, olyan volt, mint a többi munkás. S később az irodában, amikor bejött, csak az alakját, a járását figyeltem meg s a haját meg a sáros cipőjét... De a gyűrűjét?! Meg hogy a szeme kerekebb, mint rendesen szokott lenni a szem? Van ebben valami titokzatos. Vagy csak most jelent meg előttem olyan víziós élességgel, hogy még a gyűrűt is észrevettem az ujján? Vajon ott van-e az a gyűrű? Minden lány hord gyűrűt... Igen ám, de ha csakugyan a bal keze középső ujján van? Honnét tudom én az ilyesmit biztosan?

Egyik kérdésből a másikba szédült. A díványon már aludtak a fiúk, s ő még mindig nem tudott aludni. Egyre azon gondolkodott, hogy miért látja olyan világosan annak az embernek a képét maga előtt, akit csak futólag pillantott meg, életében először, s miért tudja biztosan, hogy a bal keze középső ujján, tehát azon, amelyen gyűrűt nem szokás viselni, Idus egy kis vékony gyűrűcskét hord?!

- Fene ezt a Kékhegyet! Ilyen butaság még nem ért. Egy nő miatt, aki modellt állt, és mégis érintetlen, soha nem láttam, azt sem tudtam, hogy a világon van. S nekem jólesik ez a keveredés. Szép az élet, hurrá, szép az élet! A kis bestia! Természetfölötti ereje van, megfogja a férfiakat egy pillanat alatt s kilométerekre tőle!...

Hangosan belekacagott a vánkosába, hanyatt dobta magát az ágyon, és a plafonra meredt és nevetett, szabadnak, erősnek érezte magát, nem volt álmos sem. S tudta, hogy honnét, nem lehet sejteni sem, tudta: az a lány az övé lesz... és sokkal inkább az övé lesz, mint az összes eddigiek voltak.

Lassan álomba szédült, amely mintha felhőkön ringatta volna. S ez is olyan örömteljes dolog volt a számára. Olyan új. Azt lehetne mondani, hogy álmában is öntudatnál volt, és nevetett, mint a gyermek a réten.

Az átmenet álomból ébredésbe szinte észrevehetetlen volt. Zsámboky felült ágyában, és hangosan így szólt:

- Kezét csókolom!

Ugyanabban a pillanatban Idus lépett a szobába, karján aprófával, pirosan a hidegtől. Nyakára fehér sált csavart. A lány éppen abban a pillanatban kívánt Zsámbokynak jó reggelt halk, gyermekes hangon, amikor az is köszönt neki.

A diák elképedve bámult maga elé. Miért köszönt ennek a lánynak úgy, hogy kezét csókolom?

Idus csöndes mozdulatokkal, mintha perzsaszőnyegen járna, kissé felemelt kezekkel és könnyedén kifordított ujjakkal sürgött-forgott a kályha körül, s olykor hátradobta a sálját, mely lebomlott a nyakáról.

Zsámboky azon törte a fejét, hogy milyen formában kezdjen beszélgetést a lánnyal. Amikor Idus felállt, s az asztalhoz ment gyufáért, összenéztek, és a diák nagyon udvariasan, de kissé komikusan meghajolt az ágyban:

- Zsámboky Géza vagyok. Talán már hallott rólam.

- Zsámboky úr? A Varjas úr meg az Inokay úr barátja? Igen, mondták már. Ők küldtek a gyárból, hogy fűtsek be itt. Nem tetszett fázni?

A diák ajkára tűzte, mint valami diszkrét és kissé hetyke virágot, a fölényes mosolyt. Sokáig nézte Idust. Ugyanaz a barna ruha és pettyes, kék kötény volt rajta, mint tegnap. A haja ugyanúgy a fülére fésülve és hátul kontyba csavarva. Fejét kissé félrehajtotta, s szemét egyenesen, nyugodtan kerekre nyitva, nézett a diákra; ajka szép vonalú, dús és puha lány száj, olyan, mintha semmi sem érintette volna még, étel sem. Egészben véve szabályos, hosszúkás, finom arc, végtelenül szelíd, jóindulatú, gyermekes.

Zsámbokynak ekkor eszébe jutott a gyűrű. Azért jutott eszébe, mert jól megnézte a lány szemét, s megdöbbenve tapasztalta, hogy csakugyan kerekebb, mint amilyenek a szemek szoktak lenni. Ha most a gyűrű is...

- Legyen szíves, Iduska, mutassa csak a bal kezét!

Idus csodálkozva emelte fel a bal kezét. A gyűrű ott csillogott a középső ujján. Vékony, szegényes ezüst, valami kék kővel.

Zsámboky visszadőlt a vánkosra, és a mennyezetre bámult.

- Abszurdum! Lehetetlen! Mondja, nem beszéltek a barátaim gyűrűről?

- Nem... - válaszolta a lány még tágabb szemekkel. - Miért?

- De hiszen nem is beszélhettek! Hiszen akkor jutott eszembe, amikor ők már aludtak!

S megint felült, szégyenlősen összehúzta magán a hálóinget, sokáig komolyan vizsgálgatta a lányt. Ez bestia? Hiszen gyermek. Kis buta, tapasztalatlan, érintetlen gyermek. De a gyűrű valóban kivetette az eszét a kerékvágásból...

- Nagyon hideg van kint - mondta a lány szaporán, hogy megtörje a csendet. - Kezd kitisztulni, fúj a szél, az én arcomat is egészen kicsípte.

- Mondja, Iduska, arról sem beszéltek a barátaim, hogy ki vagyok én? - folytatta Zsámboky, s egyszerre különös izgalom futkosott a gerincén. Olyan izgalom, ami szakadékok szélén fogja el az embert: szeretne beleugrani, de nem is mer.

Idus meggyújtotta a tüzet, s a piros fények még pirosabbra festették a hidegtől amúgy is piros arcát. Ha Zsámboky festő lett volna, ezt a puha piros színt, mely hasonlított az őszibarack pirosságához, nem szalasztotta volna el. Aztán felállt a lány, az asztalra tette a gyufát, s megint kíváncsian, kerek szemmel nézett a diákra.

- Nem. Talán festő? Vagy szobrász a Zsámboky úr?

- Nem, Iduska, én költő vagyok - mondta halálos komolyan Zsámboky, azt sem tudva, honnét veszi ezt a hazugságot. - Nem hallott még rólam?

- Nem. Nem hallottam.

- Csodálom. Pedig külföldön is ismernek. Öt kötetem jelent meg, mind nagy feltűnést keltett. Egyiket, az Eolhárfa címűt, németre fordították.

A diák arca piros volt, s ő bosszúsan érezte ezt. Szégyellte a hazugságot, s nem is tudta, miért és honnét hazudja ezeket a zagyvaságokat. Eddigi sikereit éppen nyers fölényességével, csípősségével, igazmondásával érte el a nők körül. Nem volt hazug ember. Szerette ugyan a szép és kerek hazugságokat, de csak írásban. S úgy, hogy igazság legyen a mélyükön. De ez a hazugság, amit most minden megfontolás nélkül, egészen ösztönösen koholt, noha nem az ő hazugsága, hanem egy rejtett lény sugdosása volt, szégyennel töltötte el.

Idus ezalatt az asztal mellett állt, és egyenesen Zsámboky arcába nézett. Úgy látszott, mintha a nagy költő neve után kutatna emlékezetében, de aztán elmosolyodott, és sajátságos, gyermekes hangján azt mondta:

- A költők egészen mások, mint a festők és szobrászok. Például Ady. Ismerte Zsámboky úr Adyt?

- Adyt?! Hogy az ördögbe ne! Sokszor ültem vele kávéházban, sétáltam a Margitszigeten. Nagyon szerette a verseimet. Ady... - s a diák elmerengett, egyre mélyebben süllyedve a hazugságba, sőt most már fejjel vetve magát bele.

- Igazán?! S milyen ember volt?

A diák legyintett.

- Érdekes ember volt. Nagy fej, és haja a homlokába lógott. Akkora szemei voltak, mint egy táltosnak. S mindig borzasztó elegánsan öltözött, a verseit vékony selyempapírra írta, s meg szokta mutatni nekem. Az ős Kaján című versét, amely úgy kezdődik...

- Igen, igen... Bíborpalástban jött Keletről a rímek ősi hajnalán... - mondta Idus gyorsan, s ebben a pillanatban arca csodálatosan átalakult. A lelkes büszkeség olyan ragyogóvá gyújtotta a szemét, mintha két barna villanyláng lobbant volna fel benne, sima, puha arca lángba borult, derekát kiegyenesítette, szinte kifeszült a dereka, mint az íj, ha magasra száll el róla a nyílvessző.

Zsámboky megállapíthatta, hogy ez a lány egzaltált, talán hisztériás is, hogy az idegei nincsenek egészen rendben, s a mindennapi élet alacsonyságában nem élheti az egyéniségét úgy, ahogy szeretné. De mit használt a rideg s kissé fiziológiai megállapítás az eleven, kigyúlt, átszellemült lénnyel szemben. Mit magyarázhatott meg a legbelső valójából? Ha azt mondta volna valaki, hogy a lány médium, könnyen transzba ejthető, akkor sem tudott volna meg róla többet. Pedig a diákot most már izgatta, érdekelte ez a lány, izgatta mint ember, érdekelte mint különös fényt kisugárzó lélek.

- Maga így ismeri Ady verseit? - csodálkozott és gyönyörködött egyszerre, s nem tudta levenni a szemét Idusról.

- Varjas úr adott nekem Ady-könyvet olvasni, s azóta, hogy Adyt megismertem, egészen másképp látok mindent. Zsámboky úr is szereti Adyt?

- Hát tudja, nekem egyrészt jóbarátom volt, meghalt, sokat vesztettem vele. Másrészt meg a zsenije...

- Zsámboky úr, nem lenne szíves megmutatni egy versét?

A diák, mintha fejbe kólintották volna, meghökkent hazugsága következményétől. De úgy tett, mintha a meghökkenés tulajdonképpen csak fejtörés volna, hogy melyik versét mondja el Idusnak. S a lány is úgy vette.

Végül Zsámbokynak pokoli ötlete támadt. Eszébe jutott egy Farkas Imre-vers, melyet diákkorában - tizenöt éves lehetett akkor - egy kislány emlékkönyvébe írt. Akkor nagy sikere volt ennek a versnek; minden lány tudta, és minden lány emlékkönyvében ott díszelgett.

Lassan recitálni kezdte a költeményt.

Közben istentelenül szégyellte magát. S látta a lány arcán, hogy elkedvetlenedik, különös fényben égő szeme elhomályosul, s minden sornál egyre élettelenebbé válik egész lénye. Ez a változás nemhogy lesújtotta volna a diákot, hanem ellenkezőleg, nagy örömmel töltötte el.

Mikor elhallgatott, élesen figyelte a lányt. Idus nem szólt semmit, odament a tűzhöz, és megigazgatta, fát tett rá, aztán szó nélkül vizet öntött a mosdótálba.

- Nem akarom zavarni sokáig Zsámboky urat - mondta udvariasan. Az ajtóban tétovázva megállt, keze a kilincsen. - Majd később elhozom a reggelijét. Most tessék még aludni, későn feküdt le.

- Ne menjen, Iduska, én már úgysem alszom! - kiáltotta. - Nem vagyok fáradt. Ne haragudjék rám. Várjon egy kicsit, majd elmondok egy másikat.

Idus arca megint kiragyogott. Eleresztette a kilincset, közelebb ment az ágyhoz, és várakozón megállt. Nagy, kerek szemét a diákra függesztette.

S a diák kétségbeesetten kutatott vers után, verset keresett, igazi nagy verset, felkutatta iskolai múltját, kapkodott Berzsenyi és Vörösmarty után, seregestül tódultak agyába Petőfi-költemények, s mindegyiket félredobta. Végre, egészen önkéntelenül Csokonainak A tihanyi echóhoz című költeménye ragadta meg. Lassan, mesterkéletlenül mondta a melankolikus sorokat, s úgy érezte, mintha nem is egy rég porladó, szerencsétlen, nagy poéta, hanem ő írta volna a remekművet.

S a szobában áhítatos csend volt. A lány szinte dermedten a gyönyörűségtől, megrendülve a lelke mélyéig, lobogva hallgatta a verset. Zsámboky pedig valósággal elérzékenyült. Soha életében nem érezte így a vers hatalmát, a ritmikus sorok elringató vagy felrázó erejét. Csokonait régen elfelejtette már, tananyag volt számára, amelyet sikerült megrágnia, anélkül hogy megemésztette volna. S most mégis a szíve vérévé vált a régi vers.

Mikor befejezte, még percekig nem szólt egyikük sem. Nagy dolog történt, érezte Zsámboky, költő született a rendetlen szobában, s noha nem a maga versét mondta el a költő, mégis az ő verse volt, az ő érzése és őszintesége.

- De most már elmegyek - mondta aztán Idus, mintha álomból révülne, megigazgatta nyakán a sált, az ajtó felé fordult, de tétovázva megállt és elmerengett. A diák tudta, hogy nem megy el, s ezért nem is tartóztatta.

- Még valamit mondjon el, Zsámboky úr - kérlelte aztán Idus, erőt véve a távozási szándékon.

- Jó, ha magának tetszik, szívesen - mosolygott a diák. Most már nem bántotta a hazugság. Úgy érezte, hogy maga Csokonai támadt fel benne, s az ő ajkán keresztül ismétli el azokat a fájdalmakat, bánatokat, szilaj kétségbeeséseket, amelyeket életében megírt.

- Jöjjön ide, az ágyam mellé - mondta, s a lány engedelmeskedett. Olyan gyöngéden, mintha a haldokló kívánságát teljesítené, haldoklóét, aki neki testvére. Zsámboky érezte, hogy nyert ügye van.

Idus széket húzott az ágyhoz és leült. Olyan finoman, diszkréten ült ott, a helyzet fonákságán kissé mosolyogva s mégis áhítatos kíváncsisággal, mintha egy rokokószalonban tanulta volna a mozgás finomságait.

A diák pedig elszavalta a Reménybez írott Csokonai-verset is.

- Sima száddal mit kecsegtetsz, mért nevetsz felém? - hangzott egyszerűen a verssor. S a lány elpirult, és kigyúltak a szemei.

- Iduska! - kiáltott szinte eksztázisban a diák, s nem győzte elnézni ezt a puha szájú, szelíd és gyermekes lányt. - Maga... magáról fogom írni a legszebb versemet!

- Ó, Istenem, Zsámboky úr, ne mondjon nekem ilyeneket. Mivel tudnám én azt kiérdemelni? Maga, a világhírű költő és én, az egyszerű munkáslány... Ilyen csak regényekben szokott előfordulni.

S lehajtotta a fejét.

Ez a lány regényeken keresztül gondolkodik, regényekben érez - állapította meg a diák. - S hogyan mondta azt a szót, hogy munkáslány... Mintha valami Marlitt-regényből olvasná.

De azért nem tudott nevetni rajta.

- Most egy színdarabon dolgozom - mondta Idusnak. - Valami egészen finom, egyszerű és nagyon emberi dolgon. Magáról szeretném megmintázni a főalakot. Beszéljen nekem valamit magáról. Csak úgy egyszerűen, ahogy eszébe jut. Arról, hogy mit szokott csinálni, hogyan él, mik a vágyai, tervei, álmai... Meséljen, Iduska, valamit.

Honnét az ördögből veszem én azt, hogy darabot akarok írni? - jutott aztán eszébe. - Úgy hazudok, mintha könyvből olvasnám. Ez a lány belevisz a hazugságok egész hínárjába, íme, már világhírű költő lettem, s darabot akarok írni, egészen emberi dolgot. Honnét? Miért? Eh, vigye az ördög!...

Visszatérni erről az útról nem lehet. Olyan álarcosbál volt ez, ahol az álarcot szentségtörés lett volna leszakítani.

Idus egyszeriben modorossá, merevvé vált. Kiegyenesedett, mintha vizsgálóbíró elé állították volna. Szavai keresettek voltak. Szeme elkalandozott az ablakon túlra, mint a vádlotté, aki nem akar a bíró szemébe nézni. S halk, fontoskodó, recitáló hangon elkezdte:

- Atyám egyszerű munkásember volt. Mint lakatos dolgozott a gyárban. Anyám is egyszerű asszony, egyszerű szülők gyermeke vagyok. Mikor atyám meghalt...

- Atyám! Atyám! - mosolygott magában a diák.

- Akkor ideköltöztünk. Otthonom egy egészen egyszerű kis lak, két kis szoba, konyha és egy kis udvar. Ott nevelkedtem én és a kishúgom. Mikor nagyobbacska lettem, s anyám nem győzte ránk a munkát, mert napszámba járt, beálltam a kerámiagyárba munkásnak. Reggel korán kelek, és egész nap a gyárban dolgozom. Meg vagyok elégedve sorsommal, igazán mindenki nagyon jó, a legfinomabb munkát bízzák rám, és én iparkodok pontosan elvégezni mindent...

- Na és az igazgató? Milyen magához az igazgató? - firtatta a diák, s élesen figyelte a lány arcát.

De azon egy vonás sem rezdült. Szeme elkalandozott, s ajkán finom, gúnyos mosoly futott át, de csak mint a lehelet.

- Nagyon jó hozzám, nem dolgoztat túl, s a többiek is mind. Pedig ők nekem parancsolóim, és Inokay úr is meg Varjas úr is nagyon jók... Nagyon szépen beszélnek velem...

- És nem kapott tőlük virágot, csokoládét?

Idus megérezhette e kérdés mögött rejlő féltékenységet. Vállat vont.

- Nem mondom, kaptam, s még más mindent is akartak adni. Inokay úr le is mintázott, aktban, nagyon szép szobor... De ők művészek.

- S az igazgató? Az is művész?

- Nem, az igazgató egyáltalában nem az. Ő csak egy gazdag úr, aki nekem parancsol. Az ő társadalmi állása... Előkelősége... az egészen más. Nekem engedelmeskedni kell, mert én munkáslány vagyok.

Egy kis csend állott be. A lány nem tudta, mit mondjon most már.

- Elmehetek, Zsámboky úr? - kérdezte nagyon halkan.

- Nem, Iduska, még nem beszélt eleget magáról. Folytassa.

- Hát... az anyámmal nagyon sok összeütközésem van, mert ő maradi asszony, nagyon haragszik azért, hogy én minden este megfürdöm. De nyáron... Mikor a fák rügyeznek, és a nap melegebben süt, akkor nekem nagyon jó, akkor boldog vagyok. Kimegyek a hegyek közé, és lefekszem egy fa alá a fűbe, és a fejem alá fektetem a karomat, s bámulom az eget, a felhőket, ahogy vonulnak lassan, és a fák körös-körül csupa virágban állanak, a hegyek olyan szépek, színesek, mintha festették volna őket, s madarak csicseregnek, fecskék röpdösnek mindenfelé. Sokszor a kezemre teszek egy kis katicabogarat, és elnézem egész délután, mit csinál, hogy szaladgál, és az ujjam hegyéről elszáll kinyílott szárnyakkal. Akkor nagyon boldog vagyok.

- De hiszen hétköznap munkában van!

- Na igen, de nem mindig. Néha szabadságot kapok, meg aztán vasárnap, ünnepen. Olyankor a regények sem érdekelnek. Legfeljebb Ady versei. De most már meg fogom venni a maga könyveit, és azokat is olvasgatni fogom, ha kitavaszodik.

Míg ezeket elmondta, egyre lelkesebb arccal, Zsámboky le nem vette a szemét róla. Egyre közelebb érezte magához ezt a lányt, mintha már régen ismerte s egészen elfeledkezett volna róla. A testvéri együttérzésnek nem tapasztalt melegsége áramlott fel benne. S noha jól tudta, hogy a lány nem mond feltétlenül igazat, ami a ténybeli igazságot illeti, hogy rajtakaphatatlanul másképp színezi és érzi át mindazt, ami vele történik, de ez éppen úgy nem volt hazugságnak nevezhető, mint ahogy nem érezte hazugságnak Zsámboky a maga nyilvánvaló csalásait. Legalább akkor nem, amikor kimondta őket.

- Elmehetek, Zsámboky úr? - ismételte halkan a kérdést Idus. Olyan alázatosan, mint egy anya, aki nem akar szomorúságot okozni a beteg gyermeknek, ámbár a kötelessége így kívánná.

- Nem, nem, maradjon még!

- Mivel érdemeltem ki egy világhírű költő jóindulatát ennyire? Nagyon megtisztel, Zsámboky úr, de én csak egy olyan egyszerű munkáslány vagyok, aki nem tudom érdekelni az olyan magasröptű lelkeket, mint amilyen egy világhírű költő, Ady Endre barátja. Félek, hogy terhére leszek.

- Dehogy lesz, drága Iduska! Maga a legérdekesebb lény, akivel valaha találkoztam. S meg fogja látni, milyen szép színdarabot írok magáról.

- Ó, Istenem... - s halkan, csiklandozva nevetett. - Egyszer voltam az Operában, Vida Mária, a nagy énekesnő felvitt a színpadra a Mályvácskában. Felöltöztettek magyarba, szép selyemruhám volt, a hajam leeresztve a vállamra... Nagyon érdekes volt. A darabra már nem emlékszem, csak arra a sok gyönyörű ruhára emlékszem meg valami sárkányra, vagy az nem is abban volt... S a művésznő olyan kedves volt hozzám, bevitt az öltözőjébe, s olyan csúnya volt az a sok festett vászon meg léc meg mindenféle gépezet a színpadon...

Zsámboky látta, hogy a reflektorok fénye mintegy belülről világítja meg a lány arcát. Kis gömbölyű mellei a rossz barna ruha és pettyes kötény alatt megduzzadtak az izgalomtól.

- Mondja, Iduska - kérdezte egy kis remegéssel a hangjában, s egészen előrehajolt a vánkosról -, nem érzi maga, hogy nem ide való, ebbe a fészekbe? Hogy maga több, mint egy egyszerű gyárilány, a finomsága és a szépsége... A maga lábára selyemharisnya való, a maga testére selymek és prémek illenének, a fülébe gyémántfüggők, a nyakára gyöngysorok, csuklóira karperecek, s a közönséges parasztház bútorai helyett perzsaszőnyegek, képek, szobrok, pamlagok és intarziás asztalok kellenek, hogy körülvegyék. Nem érzi, hogy maga többre hivatott, mint egy gyárban agyagot keverni, és mázakba meríteni az edényeket? Hogy maga örömre született, örömöt kellene árasztania maga körül, a szépség és szerelem örömét?

- Sokan mondtak már nekem ilyesfélét - mondta zavartan, szemlesütve Idus, aztán egyenesen a kipirult diák arcába nézett. - Még ilyen szépen nem mondták ugyan, ami olyan lett volna, mint egy költemény, de Inokay úr is beszélt effélét meg Varjas úr is...

- Na és az igazgató?

- Az... az nem számít. Ő nem művész. Ő csak úgy mondja, neki nem is hiszem. De én olyan boldog vagyok ott, ahol vagyok... A munkámat szeretem... Nincsenek vágyaim, amik elérhetetlenek úgyis. Az én társadalmi állásom nem engedi meg, hogy higgyek az olyan előkelő szellemeknek, mint amilyen Zsámboky úr.

- De gyermek! - kiáltott fel a diák. - Mi az ördögnek emlegeti maga állandóan a társadalmi helyzetet? Nekem ez bliktri! Nem törődöm vele! Nekem az ember a fontos, aki...

- Tudom, Zsámboky úr, a világhírű költő túlteheti magát a társadalmon, magának minden szabad... mert a maga élete más... szabadabb... nagyobb élet... Nem korlátozhatja senki, csak saját maga. De én... Nem vagyok senki és semmi. Ha a hegyek között a fűbe fekhetek, és nézhetem a felhőket, amint úsznak az égen, és annyiféle színben csillognak, mint... Szóval: nekem az is boldogság. Nekem nem szabad másra gondolnom, csak az anyámra és a húgomra meg a munkámra, s ha tizennyolc éves leszek...

- Még nincs tizennyolc éves?

- Nem, nem vagyok, februárban leszek csak. Akkor el fog jegyezni egy kovácsmester Szentendréről, aki nagyon szeret, és az anyám neki is ígérte a kezemet... Én ugyan nem szeretem, de hűséges társa leszek...

Kínos csend zuhant rájuk. Zsámboky visszadőlt a vánkosra, behunyta a szemét, s megmagyarázhatatlan, rossz érzés fojtogatta. Aztán a lányra nézett. Ott ült a széken, komoly mosollyal nézte a diákot, szemét nagyon kerekre nyitotta, ujjaival játszott, forgatta a gyűrűjét.

Nagyon szép volt most. A haja finom bronzos fényben csillogott. Barna szeme szomorú volt, szája meg-megrezdült, mellei szelíden, de érzékien duzzadtak voltak, így ültében a csípői is asszonyosabbnak s végtelen finom vonalúaknak látszottak. A diák úgy érezte, semmi sem tarthatja vissza attól, hogy magához ölelje és összecsókolja ezt a fiatal, különös lányt. De aztán mégiscsak uralkodott magán. Nem akarta erőszakkal megrohanni, szépen akarta megadásra bírni, szeretettel és gyengédséggel. Azt akarta, hogy magától adjon neki mindent. Amit még sohasem álmodott: ez iránt a nő iránt nem csupán erotikus érzései voltak: hanem valami több ennél.

- Elmehetek, Zsámboky úr?

- Nem, ne még - kapott a lány keze után. De Idus szelíden visszahúzta. El sem mosolyodott. Nagyon komoly volt, nyugodtságát nem vesztette el.

- Most elhozom a reggelijét. Aztán egy kis rendet csinálok itt - mondta és felállt. A diák akkor látta, hogy a dereka tökéletes vonalú, egész alakja arányosan karcsú, mint az a szobor, amelyet Inokay mintázott róla.

A lány kiment, Zsámboky sokáig hallgatta a süket csendet. Arcát belefúrta a vánkosába, mozdulatlanul feküdt, s egyre Idus arcára gondolt. Erre a szabályos, puha, ártatlan arcra, amelyen annyi fölényes nyugodtság és finomság volt.

Most már kegyetlenül izgatta minden. A tegnap esti veszekedés, a muri, a lány... Csak azt nem tudta megérteni, hogy Varjas és Inokay miért küldték fel hozzá Idust. Annyira bizonyosak voltak a próbálkozás haszontalanságában?

- Ha az állásomat elveszteni is, ha tönkremegyek is, ha az egész faluval tengelyt akasztok is, a leány az enyém lesz!

De nem úgy gondolta ezt, mint valami heccet, amelybe szívesen beleugrik a kaland kedvéért, hanem úgy, ahogy a nőért verekedő férfi gondol arra, hogy egészen és mindenestül birtokába veszi azt, akit szeret.

A szobában csak a vekkeróra kattogott. Fél tizenegy volt már. S ő részegebb, felajzottabb, szakadékba zuhantabb volt, mint valaha.

Idus visszatért, és hozta a reggelit. Kávé és vajas zsemle volt a tálcán, külön kis szilkében tejszín s egy tányérkán kockacukor. A mérnökné szolgálatkészsége, vendégszeretete meghatón sugárzott a tálcáról.

Idus könnyedén egyensúlyozta a tálcát, mosolygott. Odatette a reggelit az ágyra.

- Most egyék, Zsámboky úr, aztán aludjon még. Jaj, milyen rendetlenség van itt. Meglátszik, hogy mulattak az éjjel. Az üveg üres. A könyvek szanaszét vannak szórva. S az én szobromon, jaj, elárultam, hogy ez a szobor, amit Inokay úr rólam mintázott.

S elpirult a haja tövéig.

- Sose piruljon - mondta Zsámboky, nekiülvén a reggelinek. - Már tegnap tudtam, hogy ez az a szobor. Nagyon szép, el is fogom kérni Inokaytól. Mert látni akarom magát a szobámban akkor is, amikor messze leszek innét...

Idus mintha meg se hallotta volna ezeket a szavakat. Járt-kelt a szobában, rendezgetett, s olyan könnyedén, halkan járt, mintha a padlóra sem lépne.

- Ha megreggelizett, aludni fog. Igen? - kérdezte.

- Nem, nem fogok aludni. Mit gondol, mi nekem egy átvirrasztott éjszaka? Hányszor ülök az íróasztalom mellett éjjelente, álmaimmal vívódva és verssorokat írva és kihúzgálva! Most pedig azért sem tudnék aludni, mert mindig a maga arcát látom magam előtt. A maga finom száját látom és a csodálatos, tág szemét. Tudja mit, késő van, egyen maga is velem.

- Nem, nem vagyok éhes, hová gondol! Csak nem ehetek a maga reggelijéből?

- Ugyan ne szabadkozzék! Fogadja el tőlem a vajas zsemlét.

- Nem, nem szabad... Az én társadalmi helyzetem és Zsámboky úr, a világhírű költő.

- Mondtam már, hogy fütyülök a társadalmi helyzetre! Maga nekem éppen olyan testvérem, mint akárki más. Sőt több. A gazdagokat utálom, magát pedig...

Hirtelen elhallgatott. A szájára akart ütni, olyan váratlanul jött ez a mondat. Kétségbeesetten vergődött a szavak között, amelyek úgy rohantak rá s vágódtak belé, mint egy eddig láthatatlan vadállat karmai.

Idus ránézett, elkomolyodott, szemei tágra nyíltak, és különös nedvességben úsztak. Ajka megrezdült.

- Jó, elfogadom, de... akkor hallgatni fog és alszik.

- Nem, nem és nem.

- Hát akkor... nézze, Zsámboky úr, én csak egy szegény munkáslány...

- Maga ne törődjék semmivel. Egye meg a zsemlét! - kiáltott rá ingerülten s elkeseredetten Zsámboky. S a leány szerényen elvette a zsemlét, két ujja közé fogta, mint tegnap este a vázát, s beleharapott.

A harapásnál megcsillantak apró fogai. Ápoltak voltak s egészségesek.

Zsámboky felhajtotta a kávét cukor nélkül, s összeborzongott.

- Nem tudom, mi van velem. Nem kell semmi, nem akarok semmit, csak magával akarok beszélni egész nap, és nézni... nézni...

- Majd feljövök máskor is, ha Zsámboky urat érdekli az én egyszerű életem - mondta a leány, aprókat harapva a zsemlébe. - Ha Varjas úr felküld, nekem kötelességem engedelmeskedni. De a színdarabot, amit rólam tetszik írni, láthatom én is?

A diák összecsikorította a fogát. Dühösen hanyatt vágta magát az ágyban, nyakába húzta a takarót, s behunyta a szemét.

Ha megfoghatná ennek a lánynak a kezét, s odahúzhatná magához, s megölelhetné s megcsókolhatná azt a puha, izgató szájat, s mellén erezhetné a mellét... Agya lángolt, mintha pálinkát ivott volna, kezét ökölbe facsarta, hogy ki ne ordítsa magából ezeket az érzéseket. Utálta a hazudozásait, utálta önmagát, szeretett volna bocsánatot kérni a leánytól, s nagyon szeretni, hogy megbocsásson neki.

Idus összeszedte a holmit, s kisurrant a szobából.

Amint az ajtó betevődött utána, a diák kiugrott az ágyból, ledobta az ingét, s a mosdó elé állt. Belenyomta fejét a hideg vízbe, kétségbeesetten dörzsölte és szappanozta magát egy gumiszivaccsal. Mintha le szerette volna mosni magáról ennek az izgató és aljas játéknak minden nyomát.

Ferdén nevetett a Csokonai-versen. A jelenet minden mozzanata plasztikusan állott előtte, látta a leány elragadtatott, áhítatos arcát, kigyúlt szemét. Az alázatos meghajlást az ő zsenije előtt. És röhögött, úgy, mintha sárba pottyant volna. Soha életében nem hazudott, eltekintve egészen apró s jelentéktelen szükségességektől. S most... a hazugságok valóságos hínárjába szövődött. Úgy érezte, hogy ebből kibonyolódni nem lehet, mert ha holnap vagy még ma elutazik, a leány kísérteni fogja, mindig arra fog gondolni, hogy szereti, szereti, akármilyen regényesen hangzik is, s akármilyen gyerekes. De tagadhatatlan, hogy bizonyos sorsszerűség van a dolgokban. Ahogy valami megfoghatatlan erő egyre mélyebben taszigálta olyan hazugságok mélye felé, amelyekről soha nem is álmodott.

Ezt az ügyet ugyancsak meg kellett fontolni minden oldaláról.

Beszappanozta az arcát és megborotválkozott. Bosszúsan konstatálta, hogy a haját illenék megnyíratni. S miközben ezeket művelte, úgy megvágta magát az állán, hogy piros lett a keze a vértől.

De nem bánta már, csak ki innét a szabadba, a friss levegőre, hogy mindent higgadtan meghányjon-vessen, s ne hagyja nyakába szakadni a bajt. Mert most már attól félt, hogy a dolgok sorsszerűségéből könnyen bajok zuhanhatnak a fejére.

Zsámboky egyébként is a téglafilozófia híve volt. Mindig el volt készülve rá, hogy tégla hull a fejére. S most az a viszolygó érzés borzongatta, hogy a téglák meglazultak fölötte.

Mikor a nyakkendő is rendben volt, meg is kefélkedett, s némileg felfrissülten állott az asztal előtt, észrevette, hogy a szalvéta ottmaradt a tálcáról. Idus, amikor visszavitte a holmit, ottfelejtette a szalvétát.

Önkéntelenül játszani kezdett vele. Nézte a monogramot. A hímzést. Arra gondolt, hogy valami elmélet szerint az ilyen feledékenység sem véletlen, s jelent valamit. Talán azt, hogy Idus nem ment el szívesen, vagy hogy vissza akar jönni. Ez egészen boldoggá tette.

Az ebéd még messze volt. Zsámboky elhatározta, hogy sétál egy órát, s rendbe hozza a szénáját. Mikor kilépett prémes kabátjában az utcára, megint megcsapta az arcát az a balzsamos, éles levegő, melyet tegnap olyan mámorosan szívott be. Ez a levegő Idus hajának illatára emlékeztette, noha egyáltalán nem tudta, milyen a szaga annak a hajnak. Ezzel is úgy volt, mint a gyűrűvel és a szemmel. Megesküdött rá, hogy Idus hajának nagyon friss, üdítő és részegító illata van, kölnivíz és parfümillat. Az ég nem tisztult még ki, nagy felhők rohantak a füstölgő hegyek fölött, s az ágakról csepegett a víz. Egy ökrös fogat lassú cuppogással haladt az utcán. Iskolásgyermekek mentek hazafelé zajos csoportokban. De a gyalogjáró sarát már felszárította a januári szél, s távolról látszott az égbolt egy kis mosolygó darabja.

Zsámboky egy kis közön lement a Duna-partra, s elindult a hatalmas, hömpölygő, zavaros folyam mellett, csak úgy, minden terv és cél nélkül. A homokos part mint a szőnyeg süppedt alatta, itt-ott hasukkal felfelé fordított csónakok hevertek, mint nagy, döglött halak, orrukon kötelekkel. Messze felfelé ködbe merültek a hegyek, míg a közeliek ormán szakadozott felhők libegtek, a tél szilaj, szomorú zászlói. Ezek a közeli hegyek sötétkékek voltak, s úgy feküdtek a víztükör fölött, mintha a semmiben lebegnének ég és föld között súlyos tömegeikkel.

Fújt a szél, s a diák arcába nyomta, mint valami kábítószeres szivacsot, a Duna vízszagát. Egy csapat vadlúd rikácsolva húzott észak felé.

A diák elnézegette a neki szokatlan képet. Ezt a vad partot nem vették körül paloták, és nem övezték hidak a folyamot, nem pislogtak a vízben halvány lámpák csillagképei, mint Budapesten. Vad volt itt a természet, a szél erős, és a partok szabadok, egy-egy ház felől magas terméskőfal szakadt a partra, másutt elhagyott kikötőcölöpök meredeztek, elhagyott vesztőhely akasztófái. S a víz egyenletes csobogással nyalta a partot, mint szerelmes állat borzongó nőstényét.

Zsámboky leült egy nagy csónakkötőkőre, vékony nádbotjával a homokot szurkálta, s elnézegette a tájat s a hatalmas, nyugodt, kavargó folyamot. Hideg színek és hideg szelek harmóniája ölelte körül. S ahogy ott ült és cigarettázott, erőt vett rajta a szabadság vágyának olyan soha nem érzett kínja, ami a szabadba kieresztett bikát rohanásra kényszeríti.

Szabadnak lenni, amennyire ember szabad lehet, megfürödni a Dunában, és hemperegni a homokon, nézegetni a vizek fölött emelkedő Hold gömbjét, s hallgatni a fák zizegését s az őszikék tiii-tiii-tii muzsikáját.

Szeretni egy barna hajú, meleg szájú nőt...

Felállt a kőről, s dühösen, egészen ábrándjaiba veszve, nagy léptekkel ment a homokon. Milyen pókhálók kötözik a városhoz, teszik érdekek rabszolgájává? Hogy lehetne szabadulni belőlük? A hazugságok milyen szövevénye hurkolja körül? Vajon van-e bátorsága mindent otthagyni, akár csavargónak lenni, de szabadnak, szabadnak?!

Lám, nincs. Az ő élete malomtaposás már, ha leteszi a vizsgáit, ügyvédi irodát nyit, lakást szerez, megnősül, az mind, mind csak kényszerű rabság. Feleségül vegye ezt a lányt? De hisz ha feleségül venné, az is rabság lenne. Megszentségtelenítése a szerelem szabadságának, megkötözése a fantáziának, elsikkasztása az élet bájának!

Kétségbeejtően dühös volt. Nem tudta, mire és kire. Önmagára. Az életre. Dühös volt, mert minduntalan eszébe jutott a játék Csokonaival, s nem tudott menekülni a lány alázatos, lelkes, eksztatikus szemeitől. Nem tudott szabadulni a mozgásának bájától, a keze tartásától, a hangja gyermekességétől. S úgy érezte, hogy a szabadsághoz neki semmi joga nincs, s nem is lehet többé az életben. Mintha sárral dobálta volna meg annak a lánynak egyszerű, szakadozott ruháját és rikítóan rossz pettyes kötényét, mintha arcul ütötte vagy szájon csapta volna.

Alávaló dolog volt ez az egész. Vanyerka megalázó viselkedése, hebegése, az igazgató virágai és csokoládéja, a fiúk... Nem, azokra csak hálával gondolhatott, mert hiszen ők küldték fel hozzá, ha mókából is, s őszinték voltak, mert többet láttak Idusban kihasználható, aztán félredobható tárgynál, bizonyság rá Inokay szobra.

De ő hazudott, s ezt az aljasságot nem veheti le róla az életben senki.

Egy férfi jött vele szemben, de csak akkor ocsúdott rá, amikor majdnem egymásnak mentek. A férfi alacsony, jól vasalt úr volt, sárcipő a lábán. Arca simára borotválva.

Zsámboky a kalapjához nyúlt, s udvariasan félrelépett:

- Jó napot... azaz...

Hisz ez az igazgató volt.

Egy pillanatig egymásra néztek, leplezetlen ellenségeskedéssel. Egyiküknek sem tetszett a másik arca. A diáknak kegyetlenül agyába villant:

Ez a csirkefogó. Aki virágot és csokoládét adott Idusnak. Aki meg akarta kapni. Aki... meztelenül is látta, amikor modellt állt.

Az igazgató fölényesen, a gazdag emberek biztonságával nézett végig a diákon. Nem is hederített a köszöntésére.

Varjas már ott ült a kék abrosszal takart asztalnál, és sört iszogatott. Mikor Zsámboky belépett, száján a jellegzetes fanyar mosollyal, felállt, és melegen megrázta a kezét. Inokay búsan bort ivott.

- Na, hogy aludtál?

- Igazán, hogy mulattatok Idussal?

Az arcok kíváncsian fordultak felé. De Zsámboky legyintett, és nem szólt semmit.

- Hagyjuk, fiúk. Nem érdemes róla beszélni. Nagyon szégyellem magam...

- Mi az, mióta vagy olyan nagyon szégyellős? - horkant rá Inokay.

- Hagyjuk, fiúk, az a lány... Az egészen más, mint amilyennek gondoltam. Az a leány... - s nem tudta folytatni, nem jött ki a szó a torkán, legyintett és ivott.

- Ez csak olyan nagyképűség, így akarja éreztetni, hogy Idus kegyeiben részesült - nevetett Varjas.

- Pedig semmi sem történt, ugye Géza?

- Hódító Vilmos.

- Lódító Vilmos.

A diák egykedvűen evett. Nem törődött a fiúk kamaszkodásával. Titokzatosan s fölényesen mosolygott, mert a hiúságát mégsem tudta teljesen elnyomni, bárhogy az idegeibe szívódott is a leány, s bárhogy átjárta is a képe, mozgása, hangja, illata. Erről aztán nem is igen beszéltek tovább. Inokay panaszkodott, hogy csinált egy kis bonboniert, amelyen fekvő akt van, felkelő nappal. Az igazgató azt kívánta, hogy az aktot sárgára, a napot kékre fesse.

- Nem bírom ezeket a...! Megölnek a dilettantizmusukkal! Soha nem jutok el a Műcsarnokba, s nem menekülhetek innét, mert kell a pénz a szüleimnek, s ha elmegyek, éhen dögölhetek.

- Látod, én már lemondtam minden ambíciómról - mosolygott keserűen Varjas. - Már csak tömegmunkákat csinálok. Egy nap kétszáz vacakot. Először a rózsa szárát, sorba, aztán a szirmokat egymás után, aztán a leveleket... Amerikai tempó, akkordmunka, felesleges mozdulatok kiküszöbölése... Minden energiámat ebben élem ki. Nem is hiszed - mesélte elérzékenyülve a kis keserű ember -, hogy mit jelentesz te itt nekünk. Feltámadunk, barátom, jókedvünk van, örülünk az életnek, érezzük, hogy történik valami. Aztán, ha te majd elmész, megint folytatjuk a tömegmunkát, a felesleges mozdulatok kiküszöbölését... Egy asszony van itt, akiben néha mindent megtalálok, egy asszony, olyan, mint a méreg, mint a morfium.

- Már én csak a bor mellett maradok - szólt Inokay, s csakugyan hatalmasat ivott. - Itt csak inni lehet.

- Nekem az asszony... Valami, ami izgat, akiről álmodom, aki felkorbácsolja az érzékeimet, s akiről tudom, hogy soha nem elégíthet ki...

- Ez egy marha szentimentális, így volt az Idussal is. Verseket adott neki olvasni. Aztán a végén semmi sem lett. A bor azonban, az egészen más. A bor, fiam, csak komoly embernek való. Megállapodott férfinak. Aki tud vele bánni. Akit nem csalhat meg. Aki él a jóságával, s okosan használja az idegei ellen. Az asszonnyal másként áll a dolog.

- De csakugyan, mit csináltatok Idussal? - firtatta Varjas.

- Kányafi, hagyjuk ezt. Az a lány egészen más, mint akinek ismerik. Annyi finomság, tartalom van benne, olyan úri, olyan különös... - elmerengett, s maga előtt látta a lány alázatos, komoly fejét s tágra nyílt, meleg szemét. - Annyi melegség van abban a lányban, mint még senkiben eddig. Legjobb volna, ha egyáltalán nem láthatnám többet.

- No, no! Holnap azért felküldjük.

De Zsámboky gondolataiba temetkezett, s nem válaszolt semmit.

- Sokszor mondtam, az a lány nem való a gyárba - firtatta tovább Varjas. Most nem tudták abbahagyni ezt a tárgyat. - Csodálatos, hogy egy közönséges gyárilány olyan finom tudjon lenni, annyira más, mint a többiek. Magam is tapasztaltam, hogy a legkényesebb helyzetekben is milyen biztosan és diszkréten viselkedett. Amikor modellt állt Inokaynak, úgy mozgott, hogy nem vettük észre a meztelenségét. Csak az igazgató, az veszett meg érte.

- Azt a csirkefogót pedig felpofozom! - kiáltotta a diák, és az asztalra csapott, mint a mennykő. Sovány, csontos ökle alatt táncoltak a poharak. - Az a gazember azt hiszi, hogy a munkásai két kezén kívül a szerelmüket is megveheti. Az agyukat, a lelküket. Felpofozom!

A barátai nevettek.

Aznap este a mérnökék összes szobája fényben úszott. A villanykörtéket nagyobbakkal cserélték ki, pohárszéken, tálalóasztalkán nagy rakás sütemények tornyosodtak, a hosszú asztalon poharak, tányérok és ezüst evőeszközök csillogtak, emlékei egy jobb és rendezettebb kornak. Karcsú üvegben bor, s tartalékban háromféle pálinka is ragyogott, piros meggy, vízfehér cointreau és aranysárga barack.

Egy gyárilány jött-ment a szobában, s ha nyitva maradt az ajtó, hallani lehetett a konyhán sistergő húsok zenéjét.

A szőnyegtelen szobákban lassanként gyülekeztek a vendégek. Legelőször Zsámboky jelent meg, s összeakadt egy festővel, aki már ott kóstolgatta a pálinkát a fogadószobában a mérnöknével. Ennek a festőnek kiálló fogai voltak, mint a farkasnak, kefeszerűen nyírott bajusza, haja a nyakába lógott, s a szeme kék volt, mint a tó. Bal szemét kissé összehunyorítva s nagy fogai miatt a száját kissé nyitva hagyva nézte a mérnöknét s a pálinkásüveg karikázó színeit. Egyébként olyan vékony volt, mint egy veréb.

- Drága Zsámboky - ugrott fel hevesen az asszony, s megfogva a diák karját, a festőhöz vezette. Az lelógó fejjel és térdéről rongyként lefüggesztett kezekkel ült egy fotelben. - Jöjjön, hadd mutassam be a legnagyobb zseninek, aki van! Jöjjön! Olyan boldog vagyok, hogy összekerültek.

- Csendes Pál.

- Zsámboky.

A kis festő kék szemében kedves, pajkos huncutság kergetőzött.

- Mi lesz itt mama, mondja? Nekem üzentek, ugyanis a szomszéd városban lakom, hogy okvetlenül jöjjek el. Mi lesz itt? - S patetikusan kitárta a karját. - Az asztalok rogynak. Metszett velencei kristályokban bor pezseg. Szamovárban főtt pálinkák és szamáron jött vendégek. Vajon sokan vannak még a választottak rajtunk kívül, nagyságos asszony?

- Nahát választottak, azok nem! Csak hivatottak - nevetett az asszony.

Legszebb, térdig érő, sötétkék, hímzett ruhája volt rajta, az arca gondosan púderezve, ajka kissé rúzsozva, makrancos, szőke haja frissen ondolálva. Testszínű harisnyában mezteleneknek látszottak kedvesen gömbölyű lábikrái.

Minden pillanatban hevesen felugrott, s kiszaladt, hol a konyhába, hol az érkező vendégek elé.

- Az uram, szegény, tipikus proli. Most is a gyárban van. Bocsássanak meg neki, ha már én nem is bocsáthatom meg ezt a rabszolgaságot.

- Nyugtassa meg a mérnök urat, nagyságos asszony - mondta Zsámboky -, hogy férjeket és mamákat szívesen nélkülözünk.

- Nem szégyelli magát?

- Ha jól viseli magát a mérnök úr - mondta a festő kiálló fogazattal s összecsípett szemmel -, egy-két pohár bort azért megihat.

Megérkezett Varjas és Inokay.

- A mérnök még kalkulációkat csinál - jelentették, s ittak a pálinkából. Inokay azonnal kipróbálta a meggy és cointreau keverékét.

- Itt lesz a szép Sugárné, Varjas, mit szól hozzá?

- Boldog vagyok, asszonyom!

S a következő vendég csakugyan a szép Sugárné volt az urával.

A festő még jobban összecsípte a szemét, s még jobban kimeresztette a fogazatát. A fiatal nő gyönyörű volt. Kávébarna selyemruhája szabadon hagyta a térdeit, két incselkedő szalag libegett a nyaka körül, dús, rövidre vágott, fekete haja fodros volt, mint a sugárzó ifjúság, arca fehér, és fekete szeme nagy s temperamentumosan csillogó. Ezüstszürke selyemharisnyája pompásan kiemelte tökéletes, ruganyos lábikráit. Karcsú és üde volt ez az asszony, csupa izom és erotikus vonal.

Kedvesen köszöntött mindenkit, s a diák látta, hogy Varjas valósággal elsápad a kézfogástól.

Sugár magas, nagy fejű úriember volt, kopasz a feje, és kopasz az arca, jóindulatú s kissé aggodalmaskodó arckifejezése különösen bájossá tette. Kurta fapipát szorongatott a fogai között. Nagyon keveset beszélt, sokkal többet mosolygott, és nyugodtan megült a dívány sarkában a barackpálinkás üveg mellett. Az asszonyka egy pamlagra ült, átvetette egymáson a lábait, s Varjas rögtön mellette termett. Szép volt az a két fiatal ember, a csupa ideg és csupa erotika asszony és a csupa ideg, narkotikumot hajszoló fiatalember.

Jött aztán egy földbirtokos, térdnadrágban, harisnyában, félcipőben, kopaszon és bőrharisnya-ábrázattal, s a felesége: öregedő, termetes, nagyon szomorú asszony, fekete selyemben és fekete boával a vállán.

Végre közvetlen a vacsora előtt, nagy sebbel-lobbal, gyűrött ruhában, sáros cipőben berohant a mérnök is, lelkesen szorongatta a vendégek kezét, homlokát törölgette, és fújt, mintha meleg nyárban gyalogolt volna. Látszott rajta, hogy a feje még tele van számoszlopokkal és masszakeverékkel, mázminőségekkel és vegytani egyenletek létrájával.

Vacsoránál Zsámboky megint a mérnökné mellé került. Már öt perc múlva érezte, hogy lábát óvatosan megnyomja valaki. Ránézett az asszonyra. Az a tányérjába mosolygott, s ezüstös pihével fedett karját a diák felé fektette.

Zsámboky Idusra gondolt. Fájt neki, hogy nem láthatja itt a lányt, nem szolgálhatja ki borral, kenyérrel, s nem beszélhet neki arról, hogy milyen boldog. De meg örült is, hogy nincs itt. Csak ők ketten tudják... Mit tudnak? Hiszen nem történt semmi. De hiába, Zsámboky azért úgy érezte, hogy sok, nagyon sok minden történt közöttük. Megismert egy nőt, amint ő hitte: a lelke mélyéig... és hazudott neki!

Megint elöntötte a szégyen. Megnyomta az asztal alatt keresgélő lábat, s úgy találta, nem méltó arra, hogy Idus még egyszer csak rá is nézzen.

Mindenki egyszerre beszélt. A földbirtokos mindenkit tegezett, Varjas fanyar mosollyal blődségeket mondott, s kínosan figyelte a vele szemben beszélgető szépasszonyt. Inokay meg a mérnök belemélyedtek új vázák kalkulációjába, majd a mohón, ürgemód evő festőnek magyarázta el a nagy orrú szobrász egy készülő szoborkompozícióját.

Zsámboky brillírozott. Fölényes mosolyával lehengerelte az egész társaságot. Mindazt a tipikusan pesti, tótágast álló, csípős és önmagát maró szóvicceket kitálalta, amelyeket a kávéházakban bohémek között összeszedett. A földbirtokost valósággal kivesézte. Szónyilak röpködtek az asztal fölött, hol itt, hol amott csapva le.

S a diák mégis nagyon egyedül érezte magát.

Alig várta, hogy vége legyen a vacsorának, s odatelepedhessen egy sarokasztalhoz, a meggypálinkás palack mellé. Ezt a termetes, négyszögletű üveget sikerült elkerítenie, letette a földre, s minthogy a szobában már csak egy lámpa égett a sarokban, s az is piros ernyővel volt tompítva, senki sem vehette észre. Itt az üveget letette a fotőj mellé, és szaporán töltögetett belőle. A mérnökné Varjasra bízta a gramofon kezelését. A szépasszony egy másik homályos sarokban ült, és Varjas, amikor egy lemezt elhelyezett a rettenetes gépezeten, odaült mellé, s halkan beszélgetett vele. A társaság szétszóródott, kisebb csoportok alakultak. S a gramofon sírt és jajgatott, köhögött, rikácsolt és verklizett, mindenki nevetett, de szerette is ezt a méltatlan hangszert.

Lassanként kétségbeejtően szomorú hangulat ereszkedett Zsámbokyra. Elhatalmasodott rajta a céltalanság érzése, az utálaté, amikor már önmagát is utálja az ember, a szabadulás nosztalgiája s a szabadulás lehetetlenségének tudata. Néha odabillent hozzá a mérnökné, s megkínálta süteménnyel, megsimogatta a kezét, hogy miért olyan szomorú.

- Nem tudnám megvigasztalni, drága Zsámboky? - mondta ígéretesen.

- Nem hinném, asszonyom.

- Kis romantikus. Mondja, miért került vissza ma olyan későn a csészéje?

- Sokáig aludtam.

- Ugyan ne hazudjék. Olyan míszem van ezektől a leplezgetésektől. Itt is, a gyárban, minden férfi tagadja, hogy annak a csirkének a szoknyája körül forgolódik. Miért nem mondja meg nyíltan?

- Mit mondjak, asszonyom? Semmi sem történt...

- Úgy, semmi? Hallom, hogy másoknak is ez a bajuk. De mondja, mit szeretnek azon a vézna, ábrándos fantasztán, aki a Színházi Életből meríti a műveltséget, s arról ábrándozik, hogy az igazgató szeretője legyen?

Zsámboky legyintett. Szerencsére odajött a mérnök egy doboz cigarettával, s addig unszolta, amíg vett belőle. Még gyufát is gyújtott a mérnök.

- Miről beszélgetnek?

- Kurizál nekem a Zsámboky - nevetett az asszony, s telt ajkai közül kiragyogott az aranyfoga.

Később a lárma fokozódott. Dzsesszbend-lemezeket tettek a gramofonra, s nemcsak a fiatal hölgy, hanem a festő is táncra perdült.

A mérnökné hevesen járta. A szépasszony diszkréten tangózott. A rafinált mozdulatok, azt lehetne mondani, szobrászi remekművek voltak.

Zsámboky elnézegette a táncolókat. Idegei tűrhetetlenül kínozták. Egyre ivott, s egyre sírni szeretett volna, leborulni Idus elé s megcsókolni rossz ruhája szélét, s bocsánatot kérni tőle aljas hazugságaiért.

Éjfélfelé csárdást táncolt mindenki, még a szépasszony férje is. Énekszóra és tapsolásra táncoltak, a ritmus erejét lábdobogással fokozták. Táncolt a harisnyás földbirtokos is, piros ábrázattal és piros orral. A mulatság elementáris erejűvé nőtt. Varjas a szünetekben alföldi népdalokat énekelt mezőtúri modorban, a földbirtokos felesége finom, halk hangon palóc nótákat s régi, szentimentális német meg pesti románcokat.

Az asztalon végigfolyt a bor és a likőr, poharak gurultak a padlón, az emberek összevissza pertut ittak. Zsámbokyt a mérnökné az ura jelenlétében kétszer megcsókolta, de a mérnök nem látott belőle semmit. Mindenki megmutatta a szívét. Illemszabályok, skrupulusok megszűntek. Mindenki onnét vett süteményt, bort vagy éppen csókot, ahonnét akart. Csak a diák érezte magát társtalannak a társaságban.

Nyitva volt egy ablak, odament, és kikönyökölt rajta. Arcát jólesően simogatta az éjszakai levegő, szél fújt, és borzolgatta a kopasz fákat, a hold szakadozott felhők között gurult. Zsámboky odakönyökölt a párkányra, s nézte a januári éjszaka hideg arcát. A fekete fák kavargó formáit, a sötétkék égen úszó felhőket, a félhold rohanó acéllapját, mélyen beszívta az éles levegőt, s vigasztalanul sivárnak látta az életét. Minél több cigarettát elszívott, annál fantasztikusabban lángolt az agyveleje, annál rohanóbban forogtak a gondolatai mindig ugyanegy középpont körül, s annál fojtogatóbb közelségben érezte Ida alakját, arcát, rezzenő, puha száját, s annál kegyetlenebbül fájt neki a hazugság.

Elhatározta, hogy ha még egyszer találkozik vele - s lehetetlen, hogy többé soha ne lássa a lányt -, megvall neki mindent, egyszerűen, világosan, őszintén, kiönti a szívét, s aztán legyen, hulljon tégla a fejére.

Odament hozzá a földbirtokos. Mellékönyökölt a párkányra.

- Hát te meg ilyen fanyar legény vagy? - kérdezte a diáktól. - Pedig úgy látszott, hogy csak egészség lakik benned. Mit búsulsz itt egyedül? Miért nem táncolsz? Te is utálod a modern táncokat? Fiam, a csárdás, a csárdás, az az igazi tánc!

Zsámboky nem felelt.

- Igaz, akinek ilyen vékony, finom és fehér kezei vannak... - folytatta halkan a másik, s két ujja közé fogta a diák valóban vékony és fehér kezét -, annak csak lehetnek művészi hajlamai. Erről is megtudhattam volna. Talán valami titkos poéta gunnyaszt benned?

- Nem, egyáltalán nem - nevetett Zsámboky, s a hiúságának jólesett a bőrharisnya hízelgése, noha volt benne valami különös. Aztán rögtön a reggel elmondott Csokonai-versre gondolt meg a lány alázatos, kigyúlt arcára.

- Jó lenne, ha így volna - folytatta, és mélyen beszívta a friss levegőt. - Ha valaha, hát most igazán szeretném, ha poéta lennék. Egyszer eszembe jutott két rím, de azok is laposak voltak. Kár.

- Ilyen kezekkel, barátom, ilyen kezekkel! - lelkendezett a földbirtokos, mániákusan forgatva, simogatva a diák kezét, hiába akarta visszahúzni. - Ha ezt a kezet meglátja egy lány, rögtön beléd szeret. De többet mondok: miért nem mintáztatod meg a kezedet Inokayval levélnyomatéknak? Tudod, hogy milyen finom lenne ezüstből, márványkockán? Ilyen kéz, ilyen kéz?!

Arca kigyúlt, szeme különös merevséggel szegeződött a diák kezére, nem eresztette el, sőt reszkettek az ujjai, ahogy fogták, körülölelték.

- Inokay szép szál fiú, de ilyen keze nincs neki. Senkinek sincs még ilyen keze... Barátom, ez kincs, ez érték, ez esztétikai gyönyörűség, ez a kéz. Mit szólnál hozzá, ha megcsináltatnám ezüstből? Neked. Meg nekem. Odaadhatnád valakinek, akire gondolsz. Örök emlékül eltehetnéd, tőlem, ha akarnád...

Zsámboky arca elvörösödött, félrelökte a férfit, s elment az ablaktól. Egyszerre kivilágosodott előtte minden. Mögötte erőltetten s reszketve kacagott a földbirtokos, a szoba másik sarkából szomorú aggódással nézett rájuk a fekete selyemruhás asszony. Zsámboky pedig torkig telve csömörrel, az ajtó felé indult.

- Angolosan távozom - gondolta.

De az ajtó be volt zárva.

Megpróbált másfelé kimenni. Az ajtó ott sem engedett.

Akkor hirtelen elhatározással a már ismét szabad ablakhoz ment, egy ugrással felvetette magát a párkányra, s egy másikkal beleugrott a sötétségbe.

Jólesőn, gerinccsiklandóan zuhant a hideg levegőbe, mint Ádám az űrön át. Úgy tetszett neki, legalább egy óráig vagy örökké zuhan. De lábai belesüppedtek a kert fekete sarába, mintha vánkosok közé zuhant volna, s a másik pillanatban apró kuncogással elindult az utca felé.

Hajadonfővel, kabát nélkül ment a néma házak között, az alvó s megborzongó fák alatt. Mögötte sárgán fénylett a mulatozó ház ablaka, s egyre gyengülő rikácsolással és cincogással pengett a gramofon. Zsámboky szabadon, könnyen, szinte súlyát sem érezve ment, ment, s egyre vidámabb lett. Fejét hűsítette a szél, belebújt a kabátjába, csípdeste a kezét, dudorászott a füle körül, s a felhők közt bukdácsoló hold olyan ferde és jóindulatú ábrázattal hintette köré a fényét, mint egy jószívű éjjeliőr.

Kiment a falu végére, lesétált a Duna-partra, s hallgatta a vadludak titokzatos kiáltásait, a folyam egyenletes, szinte lélegző locsogását. Messze, ahová már látni alig lehetett, az opálszínű folyam és a sötét hegyek közötti vonalon halkan dohogó teherhajó úszott. Még csillogott piros lámpája.

Mikor a szállásukra hazatért, olyan jókedve volt, hogy csak most szeretett volna istenigazában hozzáfogni a mulatáshoz. A fiúk már otthon voltak, magukkal hozták a gramofont, és a mérnök cipelte utánuk a lemezeket meg a pálinkásüveget. Zsámbokyt olyan riadalommal fogadták, mintha elveszett s megtaláltatott volna.

- Hol voltál? Hol mentél ki? Azt hittük, belefulladtál egy üvegbe.

- Megszöktem, fiúk! De most nem fekszünk le reggelig!

Felhúzták a gramofont. Tűjük nem volt, így a kopottat kellett használni. Nem zene volt ez és énekszó, hanem egy tucat megőrült macska bősz nyávogása. De ez volt az igazi! A mérnököt lenyomták egy székre, s az üvegből megitatták. Mint házigazda nem ihatta le magát, de most nem menekülhetett. S míg az istentelen gépezet Király Ernő kurjantásait és szentimentális áriáit bömbölte, itt is, ott is kihagyva hangokat, amelyeket a kopott tű nem tudott kellőképpen összeszedni, míg a cigánymuzsika bádoglemezek dörömböléséhez és a szél sivításához hasonlóan lármázott, a mérnök, kebelére hajtva fáradt s gondokban korán megőszült fejét, csendesen elaludt.

Inokay a "Stille Nacht" kezdetű karácsonyi zengeményt tette fel a gramofonra. S furcsán sántikálva, meg-megnyekkenve rázendített a kórus erre a szívbuggyantó énekre, germán áhítattal. A mérnök halkan hortyogott, a fiúk harsányan énekeltek, s amikor a befejező harangjáték megszólalt, a sok kis és nagy harang áhítatos bongása, csengése, hamis misztikuma, a keresztyén léleképítő iratok hóesésének és széldúdolásának hangulata telepedett rájuk, összeölelkeztek, s egyszerre emelték fel a poharakat:

- Igyunk távol levő kedveseink egészségére! Azokéra is, akiket már elfelejtettünk!

A harsány kiáltás felrezzentette a mérnököt. Mereven bámult maga elé, órája után kapkodott, s mulatságos kábultságában ijedten hadarta:

- Inokay, drága fiam, elkéstünk, csengettek a gyárban!... S nincsenek készen a kalkulációk.

De egy ital szesz megnyugtatta.

A festő ezalatt dzsesszbendet játszott az ablaküvegen, és tutult hozzá. Neki a reggeli vonattal kellett hazautaznia, lefekvésről tehát hallani sem akart. Nehezére esett elfogadni az egyetlen díványt. De Inokay megragadta a kapálózó fiatalembert, s Varjas kihámozta a ruhájából. Aztán bedugták az ágyba, s leszíjazták, hogy ki ne szökhessen.

Jó hajnalba nyúlt a mulatság, amikor a mérnök végre felocsúdott s hazament. A tönkrejátszott gramofon már csak nyögött, ugrott és hörgött. Megállították tehát, s összegyűjtve a télikabátokat, ágyterítőket, a padlóra vackoltak maguknak, felöltözve feküdtek a földre, s csakhamar mind elaludtak, még álmukban is hadarva és nevetgélve, mint a karácsonyfától boldog gyermekek.

Még meg sem virradt, amikor a festő feltápászkodott és elment.

Aztán Varjas és Inokay szedelőzködött, s hosszas kecmergés után elment a gyárba. A kabátok, ágyterítők és mellények, melyekből ágyat gyömöszöltek maguknak, ottmaradtak a földön.

Zsámboky, noha nem aludt egész éjjel, friss volt, jókedvű és kíváncsi. Olyan izgalommal találgatta, hogy eljön-e Idus vagy nem, megbocsátja-e a hazugságot, mintha ez lett volna az élete fordulópontja. Az idő lassan vánszorgott, egyhangúan ketyegett a bádogvekker, s az utcán a korai járókelők léptei dobogtak.

Hogy is mondja meg Idusnak, hogy tegnap hazudott? Hogy csak közönséges, szürke, egyhangú életet taposó ügyvédjelölt, akit nem ismer senki, akiből nem lesz semmi, akinek minden irodalmi múltja egy kis vers valami elfelejtett lány emlékkönyvében, de az sem eredeti, Adyt fényképekről ismeri csupán, s egyszer látott írót életében, a Philadelphia-kávéházban, s annak fátermörder gallérja és duzzadó tokája volt, mint egy múlt századbeli polgármesternek. Hogyan szaggassa szét azt a képet, amelyet a lány elé saját magáról festett, igaz, nem egészen készakarva, hanem egy kicsit Idus nógatására is.

Ilyen kínos helyzetben nem volt még soha. Sajnálta a lányt, és sajnálta, hogy olyan embertelen volt hozzá.

És Idus csakugyan megérkezett.

Ugyanaz a ruha volt rajta, mint tegnap. Ugyanaz a fehér sál takarta a nyakát, s ugyanolyan piros volt az arca a széltől. Mikor halkan belépett, mosolyogva pillantott Zsámbokyra, s ez a mosoly olyan közvetlen és ártatlan volt, mint egy testvér mosolya.

- Jó reggelt! Hogy aludt? Szent Isten, micsoda rendetlenség! - s összecsapta a kezét, megállt a feldúlt szoba közepén, szinte azt se tudva, mihez nyúljon, s mit bámuljon meg előbb.

- Megint nem aludtak az éjjel? Megint mulattak?

- Megint. Talán fél, hogy megárt?

- S még itt van az asztalon a gramofon is meg az üvegek! Mondja, Zsámboky úr, hogy bírják ki ezt?

Szaporán ide-oda hajlongott, tipegett a szobában, összeszedte a kabátokat, s rendben felaggatta a fogasra, a gramofont feltette a szekrény tetejére, papírba csomagolta a lemezeket, s megadóan, a férfiak rendetlenségén való szelíd mosollyal nézett Zsámbokyra.

- Nem álmos? Majd csendben járok, aludjon még. Be fogok fűteni, aztán elmegyek a reggeliért. Délig még alhat, Zsámboky úr.

Ott állt az ágy előtt, leeresztett karral, ajkán komoly mosolygás rezgett, s szemében gyöngéd rosszallás fénye csillogott.

Zsámboky szíve a torkában vert. Csak nézte, nézte a lányt, s tudta, mit kellene tennie: megfogni szelíden a kezét, s elmondani, hogy tegnap hazudott, de bocsásson meg neki, s hogy szereti, szereti, akármi történjék is...

De csak nézte a lányt, s az nézett rá, és csönd volt.

- Milyen idő van ma? - kérdezte végül a diák.

- Ma nagyon szép idő lesz - felelte a lány gyorsan, kerekre nyílt szemmel bámulva rá, és vidáman mosolygott. - Ma lehet sétálni. Olyan, mintha tavasz lenne. Süt a nap, s nemsokára a szobába is be fog sütni, tiszta a levegő, egészen újjáéled az ember. Csak már tavasz lenne!

S csak állt ott, s nézett a diákra, s ő is nézte a lányt, apróra, minden vonását, minden rezzenését s a szeme minden lobbanását.

- Írt az éjjel valami új verset? - kérdezte hirtelen Idus.

- Verset? Nem, nem írtam. S már nem is fogok többet írni - nyögte kínosan Zsámboky, s egyre az járt a fejében, hogy most, most fogja megvallani az igazat.

- Nem? - ámult el Idus. - S miért nem? Egy világhírű költőnek nem szabad abbahagyni az írást. Most rosszkedvű, fáradt, de majd ha kialudta magát, minden egészen más lesz...

- Nem írok több verset! - suttogta hevesen Zsámboky, s felült az ágyban, kipirult arcát egyenesen a lány felé fordította, mindkét kezével megragadta a széltől kimart kezeket. - Nem írok! Mert... én szeretlek téged!

Idus halálosan elkomolyodott. Puha arcán elsuhantak a szél okozta pirosságok, s helyettük belülről jövő pír öntötte el egészen a nyakáig. De a kezét nem vonta el, és a diákot ez tökéletesen kihozta a sodrából.

- Ne... ne... ne mondjon nekem ilyet... - szabadkozott halkan a lány, s nagyon magasról nézett le a diákra. - Nem szabad...

- De szabad! Szabad! Ki tilthatja meg nekem, hogy szeresselek?

- Azt nem tilthatja meg senki... De én csak egy szegény gyárilány vagyok - most nem mondta, hogy: munkáslány -, hozzám nem szabad lehajolni egy olyan világhírű költőnek, mint Zsámboky úr...

- Ne törődj te azzal, hogy gyárilány vagy! - folytatta hevesen a diák, s elvesztette minden mérlegelőképességét. Csak a lány kezét érezte forró ujjai között, s a puha, komoly, lángoló arcot látta. - Ne törődj semmivel! Több vagy te mindenkinél, több és jobb, szebb vagy és drágább... Drágább vagy nekem az életemnél is... Hallgass meg!

- Nem szabad, nem szabad - ismételgette a lány gépiesen s egyre pirosabban. Finom rajzú szája megrezzent, mintha sírva akart volna fakadni, mellecskéi hevesen emelkedtek, szeme nedves lobogásban úszott.

- Nem szabad... Nem szabad... Abból csak baj lehet, ha maga, a világhírű művész...

- Hagyd a világhírű művészt, az Istenért! Nem vagyok én most semmi, senki, el akarom felejteni mindazt, amit tegnap magamról mondtam, nem akarok más lenni, csak egyszerű, őszinte ember, aki szeret téged. Ó, drága, hadd mondjak el neked mindent. Engedd, hogy az öledbe hajtsam a fejemet, s elmondhassam neked, hogy nincsen senkim a világon, és üres az életem...

Megölelte Idus derekát. Mint a késpenge, sajdítóan hatolt bele az érzés: ez az eleven, karcsú, forró test szebb, mint amilyent valaha álmodott, szép, szép és remegő...

A lány egyik kezével megkísérelte lefejteni magáról az ölelő karokat, de azért szelíden és csöndesen odaereszkedett az ágy szélére.

Zsámboky a lány ölébe hajtotta a fejét.

- Nem szabad... Nem szabad... - suttogta a lány, el akarta tolni a diák fejét, de lázasan reszkető keze csak a homlokáig jutott, ott ernyedten megpihent, s az eltávolító mozdulatból könnyű simítás lett. Ujjai végül a diák összekuszált hajába vesztek. - Szegény lány vagyok én, nem méltó magához. Meg fogja bánni, hogy ilyeneket mondott nekem. Hagyjon, hagyjon, hiszen annyi gazdag és előkelő lányt találhat helyettem, szebbeket, elegánsakat.

- Nem, nem, ne törődj te azokkal - suttogta a diák, alulról, a lány öléből nézve fel az arcába. Idus lehajtotta a fejét, s öntudatlanul játszott a szétkuszált hajfürtökkel. Szeme még nagyobbra nyílt, könnyben fürdött, arcán rebegett az izgalom, s egész testéből forróság áramlott.

Zsámboky nem törődött semmivel. Tökéletesen elvesztette az eszét. Kezei reszketve simogatták a lány karjait, mellét, arcát, érezte gömbölyű combjai kemény, meleg vánkosát a feje alatt.

- El akarom mondani neked - folytatta egyre bomlottabban beleveszve a lány mély szemébe -, el akarom mondani, hogy te vagy az első, akit igazán szeretek.

- Soknak mondta már...

- Esküszöm arra, ami a legszentebb, a te életedre, hogy ezt még sohasem éreztem, amit most érzek. Szeretném, ha mindig veled lehetnék, ha aranyba és selyembe takarhatnálak, szeretnélek elvinni innét valahová messze, a Tátra hegyei közé, a fenyvesekbe, ahol nem látnék senkit, csak téged, a te drága, puha arcodat, a szádat, a szomorú nagy szemedet...

- Nem szabad... nem szabad...

De a diák átkarolta a nyakát, s odahúzta őt magához, rászorította a száját a lány meleg, remegő szájára, s attól a pillanattól kezdve csak őt érezte, s csak az ő testét akarta csókolni, simogatni és beszívni felejthetetlenül. Idus szabadkozását elfojtotta a szájával. Egyre mohóbban tapadt rá, s olyan kedves volt a lány, ahogy még beszélni akart, mentegetőzni, ahogy okos akart lenni a fiúval szemben.

A diák agya elhomályosult. Úgy érezte, hatalmában van ez a gyönge, ártatlan kis lány, és eszeveszetten sajnálta és szerette.

Akkor Idus hirtelen letépte magáról a diákot, remegve felállt, megigazgatta a haját, s szeretett volna mosolyogni, de nem tudott.

- Most elhozom a reggelijét. Azután aludjon - mondta, s kiment a szobából.

Zsámboky zakatoló aggyal feküdt az ágyban, s a mennyezetre meredt. Eszébe jutott mindaz, amit erről a lányról hallott. Hogy bestia... Csak játszik a vérével, a veszedelmekkel, de nem adja oda magát. Azonban mindez hazugságnak látszott. Meg mert volna esküdni arra, hogy a lány ártatlan, rajongó és tiszta, s hogy szereti őt az egyszerű lelkek spontán őszinteségével, hogy az övé lesz, s azt sem tudja, hogyan kell macska-egér játékot játszani a férfiakkal. De a hazugság, a hazugság! Most erős volt a szándéka, s mégsem tudta bevallani a tegnapi komédia aljasságát.

De mit bánta most mindezt!

Arcát a vánkosba temette, s minden zajra figyelt. Örökkévalóságig hevert így, s nem hallott mást a süket csöndben, mint az agya zúgását, az óra kattogását s az utcán egy-egy elhaladó halk dobogását. De lehet, hogy csak a szíve vert hangosan a torkában.

- Nem jön vissza, nem jön vissza - mondogatta részegen. De biztosan tudta, hogy visszajön, vissza kell jönnie.

Csakugyan visszajött. Letette a tálcát az asztalra, s bezárta az ajtót.

- Nem akarom, hogy Varjas úr vagy a háziasszony bejöjjön s lássa, hogy kettesben vagyok magával - mondta remegve. Aztán odaült az ágy szélére, s átkarolta a diák nyakát.

- Magának nem szabad engem szeretni - kezdte lázasan, mintha egy kisgyermeket egy másik kisgyermek tanítani akarna. - Maga nagy ember, mindent megtehet, amit akar... De mi lesz belőlem? Maga messze, elérhetetlen magasan van énfölöttem... Az a társadalmi helyzet, amiben én élek, nem méltó...

- Elviszlek innen, Iduska, drága, elviszlek messze, Budapestre, és nem tudja meg senki, hogy hol vagy. Egyedül leszel egy kis fészekben, szőnyegek között, képek és pamlagok között, s én elmegyek hozzád mindennap, és szeretni foglak... El fogom neked mondani minden dolgomat, minden bajomat, te leszel az én barátom, testvérem és szeretőm, mindenem te leszel... S elviszlek a Tátrába és Olaszországba, együtt fogjuk nézni a hegyeket s a tengert. El fogod felejteni a gyárat, a piszkos ruhát, a sáros cipőt, az igazgatót, aki meg akart vásárolni, és a többieket, akik éhesek rád.

- Nem lehet... nem szabad...

De lihegett, arca lángolt, egész testében reszketett, erőtlenül hajolt a diák arcára, szelíd megadással. Zsámboky csókolta, és csókolta a száját, vadul beharapva az ajkai közé a remegő ajkakat, s érezve a fogai simaságát.

Ott tartotta a karjaiban, gyönyörködött benne, s a lány felnézett rá lobogó, tág pillantással.

- Én feleségül fogok menni ahhoz a kovácshoz - mondta lemondóan -, akit nem szeretek.

- Nem adhatod neki magad, ha nem szereted!...

- Hisz az egész életre szól, és másé nem leszek...

- Csak az enyém!

- Nem, nem, a magáé sem... Csak azt a szobrot fogom magammal vinni, amit Inokay úr mintázott, és ott fog állni a szobámban letakarva, s a férjem nem fogja tudni, hogy én vagyok... Néha leveszem róla a leplet, s gyönyörködöm benne... De senki sem sejti, hogy én vagyok.

- Igen, a szobor ott áll majd a szobádban, de nem letakarva, és senki sem tudja, hogy te vagy, én pedig tudom, s hol téged nézlek, hol a szobrot...

- Leélem az életemet, mint más szegény lány, segítek a férjemnek...

- Nem igaz, nem igaz! Lehetetlen! Te az enyém leszel és senki másé!

Keresgélni kezdett a lány ruháján, de nem talált gombokat sehol. Lázasan futkosott a keze, s közben csókolta, szívta a száját.

Végül, nem bírván uralkodni magán, letépte a lány melléről a ruhát. S kibukkant Idus kis fehér melle, halvány piros bimbójával, s már nem beszéltek és nem gondolkodtak, a diák csak ezt a gyöngéd, sajnálatra méltó kis mellet látta s a szemét, melyet néha mámorosan lehunyt.

Az alsóruhája szorosan zárt volt, s nem lehetett meglelni a nyitját. Végül feltépte azt is a derekán, és simogatni kezdte a forró, sima testet.

*

- Nekünk most már semmi titkunk nincsen - mondta a diák, s szomorú, szerelmes szemmel nézte a kedvesét, aki ott feküdt mellette szétzilált ruhában, kibontott keblekkel, pirosan és lázasan, szemét behunyva s félig eltakarva a hosszú hajjal. - Milyen szép vagy, milyen drága vagy...

- Fog rám emlékezni néha? - suttogta a lány.

- Nem hagylak el soha.

- Nem vet meg? Nem néz le?

Zsámboky apró csókokkal nyugtatta meg, és a szíve tele volt szerelemmel és sajnálattal.

- Tudom, hogy maga el fog hagyni és elfelejt - mondta Idus könnyesen, s megrándult a szája szöglete. - Tudom, hogy én csak kaland vagyok a maga életében, s ahogy jöttem, úgy el is megyek. Magának mindent szabad, maga nagy ember, keresztülmehet egy szegény lány életén... Tudom, hogy most csalódott is, csak nem mondja meg. Mást várt tőlem, azt hitte, hogy szebb vagyok, és több boldogságot adhatok magának. Ne vessen meg... Ne haragudjon rám... Felejtse el, hogy nem vagyok szép, nem vagyok gazdag, előkelő, okos, amilyen magához méltó lenne...

- Ne beszélj ilyesmit, drágám. Milyen szép vagy, ahogy itt fekszel, széthullt hajaddal, fiatalságoddal és ártatlanságoddal, milyen szép vagy, mennyire szeretlek! Az arcod a legédesebb arc, a szád... a szád...

S könnyekkel a szemében vadul csókolta a száját.

Idus a diák szemére tapasztotta a tenyerét.

- Miért takarod el a szememet? - kérdezte csodálkozva.

- Nem akarom, hogy lásson... Maga olyan nagyon tud nézni.

- A lelkedbe szeretnék látni.

Besütött a nap, és bágyadt januári sugarai ráestek az ágyra, Idus arcára és szétfolyó hajára, gyöngyházfényű melleire. Olyan volt, mint egy szép, fiatal halott, mint Ophélia, napsugárvirágokkal a homloka körül. Lobogó dísz volt ez a fénykoszorú, s szelíden, hangtalanul, szemét lehunyva feküdt ott a lány.

Később rendbe hozta a ruháját, s odament a mosdóhoz. Egy szivacsot belemártott a vízbe, s magához véve a törülközőt, leült a diák mellé, szépen megmosdatta az arcát, s megtörülgette a kendővel.

- Így - mondta mosolyogva -, most frissebb az arca. - S két keze közé fogva a diák fejét, megcsókolta, hosszan, anyásan, puhán.

- Miért nem tegezel engem, Iduska? - kérdezte Zsámboky.

- Azt nem lehet. Nem szabad. Maga a világhírű...

- Ne, ne, az istenért, ne beszélj erről! - kiáltott rá a diák képéből kikelve. - Hallgass erről!

- De mégis úgy van, én, az egyszerű gyárilány... - folytatta nyugodtan, szelíden Idus.

- Adj ide egy poharat.

A lány engedelmesen elvett egy poharat az asztalkáról.

- Most önts bele egy kis pálinkát.

Idus öntött.

- Most pedig pertut iszunk, kislányom.

Fenékig hajtotta a poharat. Aztán Idus ivott, piros nyelvével kóstolgatva a szeszt, s utána hosszan megcsókolták egymást.

- Nem vagy még éhes, Zsámboky úr? - kérdezte ragyogó szemmel és lángoló arccal. - Egészen hideg a reggelid.

- Pokolba a reggelivel!

- Nem akarsz aludni, Zsámboky úr?

- Az istenért, ne urazz hát, édes szerelmecském, ne urazz. Hiszen mi már egymáséi vagyunk.

Idus nem szólt semmit, s azontúl elkerülte a megszólítás mindenféle formáját.

- Tessék, itt a reggeli.

A diák azonban eltolta magától a tálcát, s a lányt odaültette maga mellé.

- Szeretnélek egészen levetkőztetni, és csókolni a drága fiatal testedet mindenütt.

S az órák múltak, az ablakon beragyogott a napfény, s a feldúlt ágyon pihegve feküdt a csókok és ölelések forróságában a két gyerek.

Idus sírva fakadt, ujjait a diák hajába túrta, és nézte, nézte az arcát hosszan, s arcán leperegtek a könnyek. Ebben a pillanatban Zsámboky az örvény fenekén érezte magát, a felelősség a lánnyal szemben, akinek mindenét elvette, s akinek mindenét odaadta, teljes súlyával ránehezedett. Küszködött magával, hogy mit tegyen. Feleségül vegye? S ha nem adják? S ha adják? Miből tartja el, mit kezd? Az ábrándok a kis házról, kertről és szőlőlugasról a hirtelen beléhasító józanság világosságában ostoba romantikának látszottak. A kis fészek Budapesten, elrejtve mindenkitől: álom. A szőnyegek és képek, a szobrok és nehéz bútorok: kegyetlen, kínzó vízió. Szegénységébe és tehetetlenségébe süppedve kergette a képeket a Tátráról, Olaszországról, hegyekről és tengerről, narancsfákról és fenyőerdőkről... Nem léphet a világban egyetlenegyet sem, nem lehetnek vágyai, tervei, szándékai, nem szerethet senkit, csak akit meg tud fizetni ritkán hulló aprópénzeivel, s ennek a lánynak is, aki odaadta magát neki, csak hazugságot tudott adni cserébe.

Idus, még mindig sírdogálva, a tükör előtt fésülködött. Hajlékony dereka ide-oda imbolygott, s magasra feltartott kezében sűrűn lebegett a haja.

- Tudsz németül? Eszembe jutott egy románc - mondta szomorúan, s hosszan nézte a fésülködő leányt. - Ich weiss nicht was soll es bedeuten, dass ich so traurig bin, ein Märchen aus alten Zeiten, das kommt mir nicht aus dem Sinn - mondta maga elé bámulva, s a haját fésülő Loreleyre gondolt.

- Nem értem, nem értem - rázta a fejét Idus -, nagyon ostoba vagyok, nem értek németül...

- Egy tündérről szól a vers, aki éjjel a sziklán fésülte aranyhaját, s örvénybe csábította a hajósokat. Te is tündér vagy, ahogy ott fésülködsz, s nem is tudod, milyen örvénybe csaltál. Drága, tudod te, hogy ki vagyok én?

Torkát fojtogatta az izgalom.

- Úgy szeretném magamat teljesen felfedni előtted, kis testvérkém - mondta hosszú tusakodás után, s végtelenül sajnálta a lányt, akinek elszakította ruháját, s letépte a kötényét, egyik válla kilátszott a szakadásból, s olyan szomorú volt így, ebben a tépett öltözetben. - Szeretném magam megmutatni, ugye olvastad az Ady-verset?

- Vagyok, mint minden ember: fenség, északfok, titok, idegenség - suttogta Idus a tükör előtt, s könnyein átcsillant a büszkeség.

Odament az ágyhoz, s megfésülte a diákot. Szépen elválasztotta a haját, szelíden s könnyedén, úgy fogva a fésűt, hogy az ujjai lebegtek rajta.

- Gombolja be a kötényemet - kérte, s megfordult, hogy Zsámboky bekapcsolhassa a legfelső kapcsot.

Zsámboky átölelte, visszafektette az ölébe, s lassan és szomorúan csókolgatni kezdte.

- Valami nagy bűnöm van, amit elkövettem ellened, Iduska - kezdte akadozva, elszántan, nem törődve a szégyennel, csak mindenáron szabadulni akarva a kínzó tehertől. - Úgy érzem, hogy a te... a te...

- Mit érez? Mit követett el ellenem?

Olyan tiszta, nyugodt s még mindig mámoros volt a szeme, hogy a diák nem tudta nézni. Most ő fogta be tenyerével a nagy szemet, s akadozva folytatta:

- Tegnap... amikor először jöttél ide hozzám... S megkérdezted, hogy festő vagyok-e, azt mondtam neked, hogy nem. Költő vagyok.

- Igen, és olyan szép verseket mondott, amiket nem lehet elfelejteni - vágott a szavába Idus, s mosolygott, még mindig könnyesen. - Ugye, leírja nekem azokat a verseket?

- Azokat a verseket? Azokat a verseket... Hát én nem vagyok világhírű, és nem vagyok egyáltalán híres ember, és nem vagyok költő!...

Kiszáradt a torka, sápadt volt; úgy érezte, hogy ez a gyónás kegyetlen kínzása nemcsak saját magának, hanem a lánynak is.

De elszántan folytatta:

- Nem akarok úgy elmenni, hogy hazudjak magamról. Nem vagyok költő!...

Idus felegyenesedett, s a diáknak nem volt ereje, hogy megölelje őt. Lehajtotta a fejét, s gyorsan hadarta:

- Alávaló fickó vagyok, utolsó gazember...

De a lány halk kiáltással ajkára forrasztotta a kezét.

- Nem szabad, nem szabad! - kiáltotta most ismét az annyiszor ismételt gépies szavakat. - Nem szabad! Ne szóljon egy szót se!

De Zsámbokyt már nem lehetett megállítani. Az őszinteség, a magátmegmutatás perverz öröme elkapta, érezte, hogy addig nem adott ennek a lánynak semmit, amíg a lelke legbelső titkát meg nem mutatta neki. Letépte arcáról a kezét, s szinte kiabálva folytatta:

- De igen, igen, hadd mondjam el, hogy milyen aljas vagyok!

- Az istenért, ne... ne! Nem szabad ilyeneket beszélni! Ne bántson! Maga csak azért beszél így, hogy engem megvigasztaljon, hogy én magához illő vagyok, s engem fölmagasztaljon! Tudom már, tudom már!

S most ő vetette magát a diákra, s fojtón s kétségbeesetten és sírva ölelte és csókolta, ahol érte, hajába túrt, és keblére nyomta a kezét, beleharapott a szájába, a lázadó, mindent odadobó nő egész szemérmetlen bája, érzékisége felgyűlt benne, könnyes arca tüzes volt, szemét behunyta.

- Nem szabad, nem szabad!... - ismételgette hisztériás lázban.

De a diák most már egyre erősebb és kegyetlenebb lett. Kiszabadította magát, s ekkor a leány odadugta arcát a mellére, mintha nem akarna látni és hallani semmit.

- Iduska, én téged, hogy úgy mondjam, sárral dobáltalak meg. A te szent, rossz, szakadozott ruhádat sárral vertem be, és megaláztalak tegnap. Hazudtam neked, nem tudom: miért és nem tudom: hogyan. Gyávaságból, önzésből, hiúságból...

Ekkor már ott állt a lány, halottsápadtan az ágy előtt, és mereven nézte Zsámbokyt.

- Miért mond nekem ilyeneket? - kérdezte suttogva, még a remény csillogásával, de már tudta, hogy semmivel sem állíthatja meg az igazságot.

- Mit tettem, mit tettem! - kiáltott fel magában kétségbeesve Zsámboky. Zokogás szorongatta a torkát, érezte, hogy gyilkosságot követett el, s ezt nem lett volna szabad, s nem kellett volna. De már nem volt megállás.

- Soha én egy verset életemben nem írtam... Soha én Adyt nem láttam... Jogász vagyok, ügyvédjelölt, szürke ember, tele bajjal és gonddal, szegény vagyok, mint te, és rabszolga, mint te... Reggeltől estig robotolok... Utálom az életemet... Tátra? Olaszország? - keserűen nevetett. - Hazugság, hazugság... Szabadság nincs. Nem vagyok korlátlan ember, mint te hitted, nem szabad cselekednem semmit a magam felelősségére...

Elhallgatott.

Idus szédelegve hallgatta ezeket a szavakat, aztán térdre rogyott az ágy előtt, ráborult, s egész testét megrázta a kétségbeesett zokogás.

Zsámboky merev ujjakkal simogatta a haját, s nem tudott szólni. Torka elszorult, üres szemmel bámult a napsütésbe, s ajka fanyarul legörbedt.

- Aljas vagyok... - suttogta rekedten. - Elvettem a szépségedet, a szerelmedet... Elvettem az álmaidat... Kifosztottalak. Hazudtam... Bocsáss meg, bocsáss meg, te szent, édes, tiszta kislány...

- Miért beszélt, miért beszélt... - nyögte a lány fuldokolva a sírástól. - Én... én... én... tudtam...

Támolyogva felállt, arca merev volt, csak a szája rángott, s szeméből folytak a könnyek. Gépiesen a tükörhöz ment, és belenézett. Összetörtnek látszott, mintha megverték volna. Szakadt ruhája lelógott a vállán, s alatta látszott a hófehér bőr. Köténye legfelső kapcsa most sem volt bekapcsolva. Haja a homlokába csüngött. S a tükörből mereven és sápadtan bámult rá vissza a saját ijesztő arca.

Fogta a szivacsot, s remegő kézzel megmosta vele az arcát. Aztán megállt az ajtóban, s ránézett Zsámbokyra.

A diák görnyedten ült, mintha el akart volna süllyedni. Mosolyogni próbált, de érezte, hogy nagyon groteszk arcrángás lett belőle. S a lány komoly volt már és nyugodt, szeme üres, ajkát összeszorította, s megbiccentette a fejét. S elment.

Az óra egyenletesen kattogott, és sütött a nap.

Zsámboky arccal a vánkosába vetve magát, kábultan s kétségbeesve hallgatta a csend zümmögését. Olyan volt, mintha valahol, távol, vízesés zúgna, s a lezuhanó cseppek milliói és milllárd apró harangként végtelen s vigasztalan harmóniákat zengenének.

Hiszen meg lehetett volna próbálni még a további magyarázkodást Idussal. De érezte, hogy hiábavaló. A lány örökre elment, örökre, s nincs hatalom, mely még egyszer összekösse őket. A hazugság összeomlott... Miért is nem hazudott tovább?

Még ott sajgott ajkán a csókja. Ujjaiban még érezte testének a simaságát, forróságát, karjaiban ruganyos és karcsú derekának fiatal frisseségét, arcán még ott szálldosott a haja illata. S a buta kábulaton át-áthasított az ölelés emléke, fájón, mint a kés.

Fel akart ugrani, felöltözni s utánafutni, megölelni, és odaborulni a lába elé... S hazudni újra, hazudni, hogy minden tréfa volt csak, tegnap mondott igazat s nem ma...

De mit ér már a hazugság? S hátha a tegnapi hazugságot sem hitte, csak beleélte magát, mert szép volt, regényes volt, magasztos volt, s abba az illúzióba ringatta, hogy egy nagy ember kedvese lehetett, olyané, aki előtt nincsenek korlátok, aki szabad, s világot tud teremteni szavakból...

Az órára nézett. Tizenkettő volt. Kint megszólalt a déli harangszó. Még volt egy órája a legközelebbi budapesti vonatig, addig felöltözhet, összecsomagolhatja a holmiját.

Mintha kikötötték volna, fájó tagokkal lépett ki az ágyból. Aztán odaborult a vánkosra, melyet az ő teste gyűrt össze, s az ő haja illatosított, és sokáig szívta magába a visszahozhatatlan órák illatát.

Amikor kint megállt a ház előtt, szemét vakította a déli napsütés. Fényben úsztak a házak, és a fákon verebek zajongtak. Minden fájt most, az élet vidámsága, fénye, levegője. Idusra gondolt, s újra meg újra elszorította a torkát a kétségbeesés.

Ököllel tudta volna fejbe verni magát. Meg tudta volna magát korbácsolni.

- Ó, én barom, állat, gazember! - ordította befelé. - Hogy szeretett, és hogy szerettem, és mégis kifosztottam mindenéből... Aljas gazember vagyok, méltó a pokolra. Megérdemlem a sorsomat...

Elindult az állomás felé.

Eszébe sem jutott, hogy elbúcsúzzék valakitől. Varjasnak ír majd levelet, s megköszöni a barátságukat. A mérnöknének küld egy... mit is? Semmit. S legyintett. Semmit sem küld. Kékhegyre ő már többé be nem teszi a lábát. S ha tűzzel lehetne kiégetni lelkéből a képét, s pokolkővel kimaratni az emlékét, azt is megtenné.

Megváltotta a jegyet, s fáradtan ődöngött egyedül a peronon. Csilingeltek a jelzőharangok, s ő a lány halk, gyermekes hangjára gondolt. Könnyű szél kerekedett a hegyek felől, s ő élesen érezte a lány simogatását. Ajkához tartotta a kezét, s Idus hajának a szagát érezte rajta. Menekülni akart ezektől az érzéki csalódásoktól, de csak oda lyukadt ki, hogy gazember, s nem köszönne magának, ha történetesen találkozna önmagával, hanem leütné, mint egy útonállót.

Most már hiába volna az is, ha feleségül kérné. Lehetne? S legyintett.

A vonat, mint valami szorgalmas munkás, loholva és izzadva befutott, ő felugrott a legelső kocsiba, amit éppen elért, s aztán elindultak.

Ott állt az ablakban. Körös-körül napfényben fürödtek a hegyek, s nem messze csillogott a Duna. Sokáig nézte az egyre gyorsabban felgöngyölödő tájat, egy fordulónál látszott a falu tornya, s aztán eltakarták a dombok azt is.

Kékhegy - mint a diák hitte s akarta is - örökre s váratlanul belehullott a messzeségbe.

1927

---